Chris && elodie

Chris balesete óta akkora a káosz a McLaren háza táján, hogy még én is nehezen bírtam tartani a ritmust, pedig talán minden beképzeltség nélkül állíthatom, hogy minél nagyobb a zűrzavar én általában annál jobban teljesítek. Ehhez azonban még az én energiáim is kevésnek bizonyultak főleg, hogy aznap nem csak egy pilóta sérült meg a pályán, hanem egyszemélyben az egyik legjobb barátom is. Nem bírtam végignézni élőben ahogyan belerepült a falba, őszintén bevallva azt sem tudnám megmondani, hogy mennyi ideig gubbasztottam a sarokban mire Eva összekapart és megpróbált visszarángatni a valóságba. Szükség volt rám. Mennem kellett. Csinálnom a dolgomat, hiszen a korábbinál is nagyobb figyelem szegeződött ránk, mert mindenki várta a híreket Chris állapotáról. A mérnökök és a csapatfőnök egymásra mutogatva kezdtek el veszekedni felelőst keresve. Tompa fejjel jóformán fel sem tűnt, hogy a Marketing igazgató már másodjára hív a telefonomon. Mintha megnyomtak volna bennem egy kapcsolót tértek vissza a színek és a hangok miközben már szabadultam is meg a fejhallgatótól és a táskám után kapva repültem ki boxból gyakorlatilag futva az iroda felé, ahova már remélhetőleg a csapat sajtósok is megérkeztek. Ha rajtam múlott volna akkor egészen pontosan a másik irányba indultam volna az orvosi felé, hogy a ott várhassam a kocsit, amivel behozzák, de ezt nem tehetem meg és talán az egyetlen ami igazán megnyugtatott az az, hogy láttam Savannah elsuhanó alakját, így tudom, hogy nem lesz majd egyedül.
Az ezt követő néhány óra ólomzubbonyként nehezedett a vállaimra, miközben arról folyt a legvehemensebb vita, hogy mégis mennyire merjük pozitívan lefesteni a képet. Az igazság ilyenkor nem az első számú opció. A csapat részéről nem az én felelősségem nyilatkozni, így amint megbeszéltük az engem érintő részt már ki is küldtem az első anyagokat, hogy Chris a saját lábán jött le a pályáról és nem igényel komolyabb kórházi ellátást, bár én ebben személy szerint nem vagyok teljesen biztos, de nem áll módomban megkérdőjelezni ezt az állítást, főleg így látatlanul.
Az igazi feketeleves csak néhány órával később kezdődött, amikor befutott hozzánk az orvosi ítélet, hogy Chrisnek bizony kényszerpihenőre kell mennie, ráadásul bizonytalan időre, amíg a bordái teljesen meg nem gyógyulnak, hogy ne kockáztasson egy esetleges törést a meggyengült csontszerkezet miatt. Hajnalba nyúlóan mentek a hirtelen összerántott konferenciák mire sikerült pontot tennünk minden kérdés végére és mindenki további feladatköre letisztázódott.
Az elkövetkezendő néhány napban jobbnak láttam ha Christ békén hagyom, hiszen pihenésre volt szüksége és ugyan barátként szerettem volna mellette állni, de annyit kellett dolgoznom, hogy minden befutó kérésre, nyilatkozat igényre választ adjak, hogy az volt a csoda, ha egy napomba belefért 4-5 óra alvás. Szerda magasságában jött az utasítás felsőbb körből, hogy szeretnék ha mindenki megnyugtatásra friss tartalmak is felkerülnének a közösségi oldalakra. Akkor kellett rájönnöm, hogy igazából fogalmam sincs róla, hogy Chris éppen merre is jár, így fel kellett vennem a nyomozó gatyámat, hogy kiderítsem vajon egy városban vagyunk-e vagy csak délebbre kell kocsikáznom vagy esetleg átrepülnöm az óceánon. Természetesen ő nem válaszolt az üzeneteimre, így már akkor tisztában voltam azzal, hogy mennyire vágyhat a társaságomra ezekben a napokban. Őszintén bevallom én sem éreztem annyira helyénvalónak a dolgot, de mivel alkalmazott vagyok és nem pedig főnök, így nem állt módomban erre nemet mondani.
Amikor megérkezett a csapat által biztosított szállásfoglalás Monacoba legalább megtudtam, hogy hol kell majd őt keresnem. Szinte már látom magam előtt az őszinte mosolyát ami majd szétterül az arcán amikor meglát engem.. ja nem.
Abban sem voltam teljesen biztos, hogy mennyi időre utazok el, így voltak nehézségeim, hogy mennyi holmit vigyek majd magammal, de végülis bízom a problémamegoldó képességeimben. Csütörtökön hajnali 3 órakkor ültem be az autómba miután a méretes bőröndömet betuszkoltam a csomagtartóba. Elindulhattam volna valamivel kellemesebb időpontban, de reménykedtem venne, hogy így kisebb lesz majd a forgalom az utakon és kevesebb dugóba vagy balesetbe futhatok bele a GPS által 7 órásnak kalkulált úton, amit már most tudok, hogy vidáman el fog nyúlni 8 órára ha néhányszor megállok, hogy kinyújtóztassam a lábaimat.
Az út első fele volt a legfárasztóbb, amíg még a sötétben kellett közlekednem a monoton autópályán. Ahogy feljött a nap volt 2-3 kellemes órám, amikor el tudtam szórakoztatni magam a tájjal, az utolsó szakaszon viszont már kezdtem újra nyűgössé válni, mert én nem ennyi ücsörgésre vagyok kitalálva. De minél kevesebb kilométert írt a telefon annál kevésbé akartam megállni. A jelek szerint még így is sikerült túlságosan optimistán felbecsülnöm a képességeimet, hiszen éppen delet harangoznak amikor leparkolok a Hotel Fairmont Monte-Carlo előtt, hogy átvehessem a szobámat.
Egy gyors zuhannyal felfrissítem magam és a kényelmes melegítőnadrágot amiben az egész utat töltöttem leváltja egy Monacohoz jobban passzoló öltözet, amiben már magabiztosan hagyhatom magam mögött a szobát és indulok neki gyalog a városnak, hiszen miért is váratnék meg valakit, aki nem is számít rám. Még sétálás közben csinálok néhány képet a telefonommal, de semmit sem posztolok nehogy véletlenül megelőzzön a hírem és meg tudjon szökni mielőtt megérkezem a lakásához.
A kapunál állva minden hezitálás nélkül nyomom meg a csengőt és türelmesen várakozom amíg elhallgat a csengés jelezve, hogy valaki bent már felvette a kaputelefont.
-Szia, szépfiú. Hiányoztam?-szólalok meg csilingelő hangon. Most még... hiszen tartogatok még a számára még egy nagy zsák neheztelést, amiért megpróbált totálisan ignorálni, hogy legyen egy kis nyugalma, amit egyébként meg is érdemelt volna. Kár, hogy mások ezt nem gondolták így. Sokkal kellemesebb lenne, ha ez csak tisztán egy baráti látogatás lehetne. Minden bizonnyal nem sokat javít majd a McLaren helyzetén Chris szívében, hogy még most is utána küldtek megzavarva a pihenését, de majd igyekezni fogok, hogy a lehető legelviselhetőbbé tegyem számára a jelenlétemet.
-Eszedbe se jusson, hogy nem engedsz be.. rohadt sokat vezettem miattad.-nevetek egy rövidet. Tudom, hogy nem tenné meg, hogy az utcán hagy, de abban is biztos vagyok, hogy azért megfordult a fejében.

-Christophe! – terül el széles vigyor a riporter arcán, akivel a McLaren már tegnapra leegyeztetett egy online villáminterjút, de távol kellett maradnom, így mára napoltuk - eltelt négy nap a baleset óta, és az egész Forma 1 világát az tartja még mindig lázban, hogy mi történt, mi van veled? Úgyhogy kérlek engedd meg, hogy sok-sok rajongód és érdeklődő nevében is feltegyem a legfontosabb kérdést… Hogy érzed most magad a helyzethez mérten?
- A helyzethez mérten? Miért milyen a helyzet? – nevetek fel, de kínosan ügyelek arra, hogy ne gesztikuláljak túl semmit, ne tegyek felesleges mozdulatokat. Eltelt ugyan négy nap ahogy ő is mondta, de a bordám tájéka az orvosok szavát és jóslatait igazolva nemhogy jobb nem lett, de mintha napról napra egyre kellemetlenebb lenne, ahogy a bordák közötti szövetekben és izmokban a gyulladás „dolgozni” kezd. A színe is egyre szebb. Míg a kezdetekben csak piros volt, ma már a szivárvány összes színét felvonultatja.
- Köszönöm, elég jól - válaszolok végül - kicsit robotosan még, de már szinte biztos, hogy megmaradok.
- Még szerencse! Nem mindennapi egy ilyen baleset és gondolom mindenre fel voltál készülve, csak erre nem – állkapcsomat összeszorítva dőlök hátra a székben.
- Szerintem egy balesetre soha senki nincs a szószoros értelmében felkészülve, pedig mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ez sajnos benne van a pakliban… ez egy technikai sport, ezt felejtik el sokan és a technika megadhatja alattunk magát. Nem minden a pilótán múlik. Úgyhogy a kérdésedre válaszolva, nem, tényleg nem voltam felkészülve rá – biccentek egy aprót, ujjaimat pedig ökölbe szorítva a szám elé emelem egy halk köhintést nyomva el vele.
- De mi történt pontosan?
- Szerintem ezt még a srácok is fejtegetik azóta is. Minden rendben volt a kocsival, hosszú ideje talán az első hétvége volt, amikor úgy éreztem, hogy majd most betudom hozni a kocsit jobb helyre az eddigieknél. A srácok egész éjjel dolgoztak rajta és meg is lett az eredménye – nem tudok nem elismerően beszélni a szerelőink emberfeletti munkájáról, hiszen minden követ megmozgattak, hogy a borzasztó és lelombozó szabadedzések után életet leheljenek a betontorpedóba...traktorba.
- Mármint… az eredménye? Ismerjük az eredményt.
- Nem – vágom rá automatikusan, védve ezzel a srácokat, és megigazítom a fülest a fülemben, hogy jobban halljam őt – nem erre az eredményre gondoltam. Tényleg előre léptünk, és talán már nem csak kapargatjuk a felszínt, hogy megértsük magát az autót, de egyszerűen történt valami a kocsiban, ami blokkolt benne mindent. Eddig ismeretlen hiba, túl nagy következményekkel.
- Chris... Te ott ültél bent, bezárva, magatehetetlenül. Te hogy élted meg amikor tudatosult benned, hogy a kocsi nem működik, és uralhatatlanná vált alattad?
Nagyot nyelve pillantok el a laptop képernyője mellett. A fehér falon keresem a tökéletes választ, mert bár számos alkalommal lejátszódott előttem azóta, arra viszont nem kényszerültem rá egyszer sem, hogy igazán szavakba is öntsem.
- Az az igazság, Amanda, hogy nem emlékszek túl sok mindenre. Nincsenek igazán emlékeim, csupán arra emlékszek, hogy egy kanyart próbáltam nagy sebességgel bevenni amikor kattogni és zörögni kezdett az autó. Még egyet tudtam ellen kormányozni amikor rántott egy nagyot, de onnantól kezdve képtelenség volt irányba állítani, hiába próbálkoztam… A fék felkeményedett, nem lehetett benyomni, a fal pedig közeledett. És talán ez volt a legijesztőbb, hogy próbálkozol, minden erőddel azért küzdesz, hogy elfordítsd a kormányt, de nem történik semmi, hiába a küzdelem. Az első kerék blokkolt, a kocsi segge kiforgott, így kerültem végül oldalasan, félig a kocsi seggével a falba.  
- Mekkora volt a tempód?
- Majdnem 300km/h. Legalábbis a legutolsó felvillanó számok ezek voltak a kormányon, mielőtt még elsötétült volna.
- Azt mondták, hogy elveszítetted az eszméletedet. Beütötted esetleg a fejed?
- Nem. Legalábbis nem a szószoros értelmében. Túl nagy volt a gyorsulás, túl hirtelen állt meg a kocsi. 52G-s erő hatott a testemre, az agyamra, nem kellett bevernem hozzá a fejem, a bukó ilyen tekintetben védett is volna. Ez másfajta „ütés” – mosolyodok el újra – igen, volt egy-két pillanat, amikor valószínűleg nem voltam magamnál, de szerencsére egy agyrázkódással ezt a részét megúsztam.
- Úgy örülök, jó téged mosolyogni látni és hogy ahhoz mérten ahogy az a bukás kinézett, jól vagy. Tudod, egy pillanatig kételkedtünk abban, hogy ki fogsz tudni szállni, és ezt szerintem nagyon sok másik ember nevében is elmondhatom. Mégis, te a saját lábadon hagytad el, kicsit így kicsit úgy ez igaz, nem voltál túl stabil, de gyorsan ott volt a segítség.
- Remek ellátást kaptam, nincs okom panaszkodni. Most csak azzal kell foglalkoznom, hogy minél gyorsabban összekapjam magam, és visszaülhessek az autóba. Nagyon sokat köszönhetek az orvosi gárdának, már kint a helyszínen is támogattak. Folyamatosan beszéltek hozzám, szóval tartottak, kérdeztek és érdeklődtek. Mintha akkor és ott nem is kifejezetten a fizikai oldalával lettek volna elfoglalva, azzal ők úgyse tudtak volna mit csinálni, hanem azzal, hogy ha bármi történt a fejemmel, egy pillanatra se veszítsem el a tudatomat.
- Hatalmas szerencse, hogy tényleg nem lett komoly bajod és ahogy te is fogalmaztál, „olcsón megúsztad”. Agyrázkódás, zúzódás… most is látom rajtad, hogy néha valami nem az igazi… - szűkíti össze a szemeit, mintha képernyőn keresztül próbálna meg olvasni a fejemből.
- Valóban nem, megrepedt négy bordám, ezért is tűnhet kicsit nehéznek a légzésem vagy a beszédem és ez pont olyan érdekes, mint maga az egész baleset. Inkább azt várná az ember, hogy a karok, váll, hát vagy a láb sérül, sőt a kézfejek és a csuklók, amit, ha ilyen mértékben roncsolódik a kocsi oldala és esetleg beszorul a kormány és az oldalfal közé, akkor az tényleg ripityára tudja törni a kézfejet. A bordák annyira nem jellemzőek sérülés szempontjából, ráadásul, bár ez nem minden versenyzőre igaz, de többünk bordavédőt is hordunk, nem véletlenül.
- Igen ez a furcsa reszelős hang amikor először beszéltünk meg is ijesztett. Mit jósoltak az orvosok, mennyi időt kell most kihagynod? Mennyi, míg egy borda helyrejön?
- Két hét múlva kell újra készíteni egy röntgent, ha addig nem történik semmi említésre méltó. Akkor majd elválik, hogy mennyi időt kell hagyni még neki… ez bizonytalan, szokták mondani, hogy olykor a repedés még rosszabb is, mint egy törés.
- De azt is figyelemmel kell venni, hogy a ti fizikumotok azért messze jobb, mint mondjuk egy mezei, átlagemberé. Ebből a szempontból talán hamarabb is regenerálódtok? – fejemet leszegve nyomok el egy feltörni kívánkozó nevetést, így csak szórakozott vigyorral az arcomon rázom meg a fejem.
- Nem vagyunk mi se szuperhősök, nem a fizikumunk miatt fogunk jobb ütemben gyógyulni, hanem attól a segítségtől, amit megkapunk az orvosainktól, hiszen egy egész stáb van mögöttünk. Orvosok, masszőrök, gyógytornászok, és ott a saját fizioterapeutánk is…. – Mark pedig gyanús, hogy az elmúlt napokban mást se csinált, és valószínűleg még mindig emiatt izzad odahaza, hogy újfajta edzéstervet állítson össze, amit majd az előttünk álló hetekben elkezdhetünk a mihamarabbi visszatérés érdekében. Abban még nem vagyok biztos, hogy a bordáimra való tekintettel az elkövetkezendő egy hétben bármit is eltudunk kezdeni, de legyünk optimisták.
És pont ilyen optimistán köszönünk el egymástól a riporterhölggyel, bő negyed óra elteltével. A brit sportriporter mindig azok közé tartozott, akinek szívesen nyilatkozok, mert egyfajta jóhangulatú, könnyed beszélgetéssé alakítja az interjúkat anélkül, hogy kínkeserves vallatásnak érezném az érdeklődését.
A laptopot egy mély levegő kíséretében zárom le, majd ténylegesen a lajhárok mozgását idézve feltápászkodva a konyhába ballagok egy pohár hideg vízért, valamint az orvosok által felírt gyógyszerekért. Ám mielőtt még bevehetném azokat, a csengő ismerős hangja felveri a lakás addigi nyugodt csendjét. Homlokomat ráncolva pillantok az ajtó irányába, ami mellett felvillan a kis képernyő. A szellemképes arc ilyen távolságból nem tűnik ismerősnek, nem úgy azokban a pillanatokban ahogy lassan közelebb érek hozzá. Először észre se veszem, hogy a pohár pereme felett elmosolyodok, ám ahelyett, hogy azonnal beengedném, megváratom egy kicsit. Tudja jól, hogy nem rajongok a váratlan meglepetésekért vagy a hívatlan vendégekért. A gomb lenyomásával se szólalok meg, csak figyelek és hallgatom, mivel rukkol elő.
Szépfiú… De, hogy ő hiányzott-e?
- A folyamatosan arcomba nyomódó kameráid vagy a telefonod mindenképpen – remélem kihallja az iróniát a hangomból. Szegényt pofátlanul hanyagoltam az elmúlt napokban, de épp elég bajom volt, hogy eszembe se jusson másokat hívogatni vagy keresni. Nem is az én dolgom lett volna jelentést adni másoknak az állapotomról. Talán a mai az első olyan napom, amikor már bátrabban teszek meg mozdulatokat, a levegővétel is mintha kicsit könnyedebb lenne már, de még így is olykor-olykor sikerül megizzasztanom saját magamat és komoly fájdalmat okozni.
A továbbiakra nem reagálok, szóban legalábbis, csupán kinyitom neki a kaput, az ajtót pedig résnyire hagyom, hogyha felér, akkor betudjon jönni. Úgyis tudja már a járást nem csak az épületben, de a lakásban is, én pedig visszaslattyogok a konyhába, hogy leszámoljam a fehér kis pirulákat.
Fülelve várom meg, míg meghallom a lépteit, az ajtó nyílását majd csukódását és csak ekkor távolodok el a pulttól, hogy a vállamat a konyhát, és az előteret elválasztó falnak vessem. Itt várom meg a felbukkanó alakját. Félrebillentett fejjel nézek végig rajta. Hogy létezik, hogy ez a nő mindig úgy néz ki, mintha valamelyik divatmagazinból lépett volna elő?
- Miért vezettél rohadt sokat? A repülő gyorsabban ide hozott volna. Vagy az csak akkor jó, ha én is ott vagyok, hogy fogd a kezem? – jelenik meg idült vigyor a képemen, majd grimaszolva ellökve magam a faltól, mellkasomon karba tett kézzel ballagok közelebb hozzá – de kikérem magamnak a feltételezést, hogy hagynálak a kapuban ácsorogni! Azt kellene még, hogy feltűnj valakinek és a nyakamba szakadjon a sajtó – pimasz megjegyzésemhez pimasz mosoly társul, ami csak nagysokára lágyul el – azért kicsit örülök, hogy itt vagy. De remélem a gépeidet kint hagytad?!  

Chris && elodie

A történtek műszaki részéről nekem nem sok információt adtak ki. Nem az én hatásköröm és nagy valószínűséggel nem is értettem volna teljesen, hogy miről is beszélnek. Ez a rész Paulhoz tartozik, hogy a csapat nevében adjon ki friss híreket, de nyilván nem tárhat fel ő sem mindent a rajongók előtt, bőven elegendő, ha annyit tudnak, hogy mindenki gőzerővel dolgozik a probléma megoldásán. A tanácstalan tekintetekből és az alapvetően igencsak feszült hangulat azonban nem arról árulkodik, hogy valóban közel járnának ahhoz, hogy a pilótáink megkapják azt az autót, amivel valóban felvehetik a versenyt a mezőnyben vagy legalább nem kellene azon aggódniuk, hogy mikor adják fel a harcot.
Nyugtalanító. Ez pedig még talán egy enyhe kifejezés arra, amit a dolgokkal kapcsolatban érzek, hiszen nem tudok úgy gondolkozni mintha egyszerűen csak a megélhetésem múlna ezen. Nekem ez sosem csupán ennyiről szólt. Sosem úgy gondoltam erre az egészre, hogy én csak a McLarennek tartozik hűséggel. Sőt. Nem egyszer bocsátkoztam olyan vitákba, amihez egyébként nem is lett volna jogom, hiszen oroszlánokat megszégyenítő bátorsággal álltam bele mások képébe, vehemensen megkövetelve, hogy mindenki kapja össze magát, mert a pilótám testi épségét veszélyeztetik. Se az anyja, se a barátnője nem vagyok mégis időről időre előhoztak belőlem egy olyan védő ösztönt, amit ritkán mutattam meg a külvilág számára. Persze az esetek többségében egyszerűen megpróbáltak levegőnek nézni vagy egy szórakozott mosollyal lerendeztek, hiszen ki vagyok én ahhoz, hogy ilyen témákban ölre menjek bárkivel a csapatban. Nekem nem ez a feladatom. Mégis úgy éreztem, hogy ha én nem nyitom ki a számat, akkor senki sem fogja.
Egyetlen egy alkalommal éreztem azt, hogy célba érnek a szavaim és a pillanat hevében azt gondoltam, hogy azért mert végre megtaláltam a megfelelő szavakat, hogy megértessem a probléma súlyát mindenkivel, de mint végül kiderült azért tűnt el mindenki arcáról a lekezelő mosoly, mert Chris a maga 185 centijével ott állt a hátam mögött és minden probléma nélkül nézett át a fejem fölött az éppen aktuális vitapartnerem szemeibe. Persze az ő jelenléte nyomatékosította a szavaimat és nem az én 160 centibe tömörült indulatkezelési problémám.
Félreértés ne essék egyetlen másodpercig sem gondolnám, hogy bárki félvállról veszi a kialakult helyzetet, de mégsem látom, hogy valójában bármi kézzelfogható történne. Időről időre szétszerelnek dolgokat, úgy összrakják, úgy programokat írnak és még sincs valós eredmény. Megkockáztatnám, hogy néha még rosszabbá válik a helyzet egy-egy újítás miatt, hiszen a mostani időmérőn is hiába találtak el valamit, ha a belső rendszer vagy éppen a maga az autó nem bírta a lépést tartani a beállításokkal. Ez pedig már a korábbinál is veszélyesebbé vált. Mindenki teljes mértékig tisztában van azzal, hogy ez a sport nem életbiztosítás, hiszen több mint 50 körön keresztül száguldanak gyorsabban, mint az őrangyalaik. Ennek pedig még nagyobb ösztönző erőnek kellene lennie az eg
ész csapat számára, hogy a lehető leggyorsabb, de legbiztonságosabb körülményeket biztosítsák számukra ehhez.
Dühítő, hogy egyre csak messzebb sodródnak a megoldásoktól egyre nagyobb veszélybe sodorva a srácokat, én pedig mást sem tudok tenni, mint azt, hogy végignézem vagy éppen csupán a saját megnyugtatásomra kinyitom a számat. Nehéz lenne eldönteni, hogy most azért küldenek Monacoba, hogy ténylegesen pörögjenek tovább a hírek, hogy ne gondolják az emberek, hogy rejtegetjük Chris valós állapotát vagy meg akarnak szabadulni tőlem, hiszen az alapvetően csacsogós, könnyed hangulatom a baleset óta eltűnt és úgy ültem a konferenciákon, mint egy lecsapni készülő kis viharfelhő és még Eva és Paul is tartotta tőlem a két lépés távolságot. Ha tippelnem kellene mindkét szempontból kapóra jött, hogy kicsit lerázzanak és gondolom úgy voltak vele, hogy egy kis "pihenő" számomra is jót fog tenni, vagy legalább nem leszek láb alatt. Így megszabadultak a hiányosságok utolsó két lábon járó következményétől.
Eldönthettem, hogy repülök vagy négy keréken teszem meg az utat Monacoig, de végül önként választottam, hogy levezetek odáig. Így legalább kirándulhatok egyet és majd hazafelé is lehet megállok egy két helyen.. mármint csak akkor ha innen nem rángatnak majd tovább, ha tippelnem kellene azt mondanám, hogy egy darabig most inkább megpróbálnak békén hagyni, amíg csillapodnak az indulatok. Gondolom azzal számolnak, hogy amint Chris állapota elkezd javulni úgy békél majd meg az én agyam is, ami részben valószínűleg igaz is lesz. Azzal még én magam sem vagyok tisztában, hogy mikor jöhet el az a pont amikor teljesen megnyugszom. Nem tudom hány versenyt kellene látnom ahhoz, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomrom.
Talán ezért is jön most kapóra a kocsiút. Van időm kitúrázni magamból fél Franciaországon keresztül a mérgemet, ami valóban az éj sötétjével együtt eltűnni látszik amint elkezd felkelni a Nap. Mire elérem az úti célomat már jóformán teljesen átszellemülök és hagyom, hogy egy egyfajta félig nyaralós hangulat kerítsen a hatalmába amint megérzem a tenger közelségét jelző sós víz illatát a levegőben. Szeretek itt lenni. Olyan mintha egy egészen másik világba csöppenne az ember, hiszen a mérhetetlen luxus itt minden sarkon jelen van és egészen más életet élnek itt az emberek. A lassú kávézás a kis kerek asztaloknál és a megzabolázhatatlan lóerők a motorháztetők alatt a parkolókban olyan kontrasztot adnak, amit ép ésszel nehezen lehet fel ténylegesen felfogni.
A szállodától már gyalog megyek tovább, hogy kimozgassam a lábaimból az út hosszát és elmerülhessek az itt megbúvó részletekben. A Nap ragyogóan süt az égen napszemüveg mögé rejtem barna íriszeimet egészen addig, amíg el nem érem a lakást, ahol igazából senki sem vár rám, de remélem annál jobban fog örülni nekem, ha az utazásom bizonyos céljának nem is. Hazudnék ha azt mondanám, hogy csak azért vagyok itt, mert erre utasítottak, bár ez jelentősen megkönnyítette a dolgomat, hiszen máshogy nem igazán tudtam volna Chris közelébe férkőzni, tekintve, hogy még tőlem is igyekezett elzárkózni, amit valahol meg is értek, valahol viszont bosszant. Így azonban, hogy a munka és a baráti kötelesség is egybevág legalább senkit sem kellett cserben hagynom ezért a látogatásért.
A kapuban állva már a szemeim elől feltolom a fejem tetejére a napszemüvegem mielőtt a csengő lenyomásával jelzem, hogy megérkeztem. Az én hangom töri meg a csendet és eszembe sem jut azzal nyitni, hogy leszedem a fejét, előbb látni akarom, hogy félig meddig rendben van fizikailag, így napok óta először üt meg könnyed csilingelést a hangszínem.
-Tudtam én.-nevetek egyet szórakozottan. Nem tudom, hogy valóban hezitál-e vagy csak pimaszkodik, de mindenesetre megvárat egy kicsit mielőtt felberreg az ajtó jelezve, hogy szabad a pálya. Könnyedén lököm be a nagy ajtót majd indulok felfelé sietős léptekkel a lépcsőn egészen az ajtóig, ami már résnyire nyitva vár. Na legalább itt már nem akar szórakozni velem, hogy még egyszer bejutást nyerjek.
Az előszobában lerakom a táskám és egy könnyed mozdulattal lépek ki a kis belebújós cipőimből mielőtt felé fordulok és egy széles mosoly jelenik meg az arcomon ahogy végignézek a falnak támaszkodó alakján. Az Isten minden bizonnyal nagyon is jókedvében volt, amikor az ő vonásait megrajzolta és ebben szerintem nagyon sokan értenének egyet velem.
-Milyen furán mondod azt, hogy "de jó téged látni".-forgatom meg a szemem.
-Egyébként igen. Már a repteret sem találom meg nélküled..-biggyesztem le az alsó ajkamat majd egy szemtelen mosoly jelenik meg az arcomon.
Csípőre tett kezekkel figyelem ahogyan közelebb sétál hozzám és minden lépésével feljebb kell emelnem egy kicsivel az államat, hogy tudjam vele tartani a szemkontaktust, hiszen kicsivel több, mint egy fejjel magasabb nálam.
-Mondták már neked milyen kis kedves vagy? Ugye nem? Mert akkor hazudtak..-lépek közelebb néhány centire lecsökkentve a köztünk lévő távolságot.
-Kicsit?! Ez igen, drágám. Nem is emlékszem mikor mondtál ilyen szépet nekem utoljára.-nevetek fel és finoman a csuklóira fogva bontom szét összefont karjait mellkasa elől ha engedi. Persze tudom, hogy velem alapvetően sokkal türelmesebb és kedvesebb az alaptermészete, mint másokkal, így nem is panaszkodok, de ez nem jelenti, hogy nem hagyom szó nélkül a kis csipkelődésit irányomba.
-Hát tudod, hogy a telefonom nélkül nem teszek egy lépést sem, de ha ez megnyugtat a fényképező még a hotelben pihen és holnapig mindenképp ott is marad.-nem áll szándékomban már ma mindennel letámadni, bőven elég ha ma már belenyugszik abba, hogy megérkeztem és velem együtt minden ezzel járó kötelességem is. Isten a tanúm igyekszem majd tapintatos lenni és nem folyamatosan rajta lógni, hiszen van elég baja, de szerintem ő is tudta, hogy csak időszakos nyugalmat fog neki hagyni a csapat és velük együtt én is.
-Na mutasd magad!-elengedem a kezét és ujjaim közé fogom a pólója alját emelem feljebb a testén, hogy jobban szemügyre tudjam venni. A korábbi tájékoztatás szerint a bordasérülései a legdurvábban és amint meglátom kékes-zöldes-lilás a széleken sárgás nyomot a bőrén már tudom, hogy én csak a lefinomított verziót kaptam meg és még így is szinte a fejét vettem néhány embernek. Óvatosan engedem vissza a pólóját majd lábujjhegyre állva adok egy puszit az arcára, hiszen most megölelni nem merem. Valószínűleg még egy ilyen könnyed mozdulattal is olyan fájdalmakat tudnék neki okozni, amivel könnyedén le tudnám ültetni a földre.
-Szarul nézel ki, Deneuve.-mosolyodok el majd kikerülve őt megyek a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet, majd a nappali felé veszem az irányt, hogy elhelyezkedjek a kanapéján. Gyakorlatilag mindegy melyik otthonáról beszélgetünk, mindenhol elég kényelmesen mozgok körülötte, így hiába érkeztem most már el is kényelmesedek, mintha eddig is itt lettem volna.
-Azért látom a kezed nem sérült.. akár fel is vehetted volna a telefont amikor kerestelek..-jegyzem meg rosszallóan ráemelve a tekintetemet majd ajkaimhoz emelve a poharat csillapítom kicsit a szomjamat.
-Na mesélj. Hogy vagy? Testileg és lelkileg is érdekel a válasz..-gondolom mindkét szempontból volt már jobban, de szeretném hallani, hogy most milyen gondolatok járnak éppen a fejében, hogy kicsit tudtak benne ülepedni a hétvégén történtek. Volt bőven mit feldolgoznia, így most az első számú célom az az, hogy barátként mellette álljak. Már nagyon sokan pedzegették a csapatváltás gondolatát, de nem tudom, hogy vajon ő is gondolkozik-e ebben. Szerintem mindenki maximálisan megértené, ha úgy érezné, hogy ennek eljött végre az ideje.

Unalmas, gyakorlatilag a semmivel eltöltött óráiban mit csinál az ember gyereke? Ugyan azon a témán lovagol órákon keresztül. Közel ezerszer megnéztem már a balesetet annak minden egyes kameraállásából, a nézők amatőr felvételeit is felkutattam, de csak nem akar összeállni a kép, hogy mi is történt valójában. Nyilván egy idő után elkezd az ember agyába befészkelődni egy furcsa, kegyetlen és kellemetlen kis gondolat, hogy mi van akkor, ha ő rontott el valamit? Mi van akkor, ha én csináltam valamit, rossz „gombkombinációt” használtam, egyszerűen túltoltam a gázt, felúszott a kocsi alja egy buckán, amit nem vettem észre, vagy az aszfalt szélére felszóródó sóder babrált ki velem és a technikával? Mi van, ha egy puszta vezetői hiba vezetett a majdnem végzetes bukáshoz, a srácok pedig mind a mai napig, négy nap elteltével is azt próbálják kitalálni és megfejteni, hogy mi a franc történt, amikor a kapott adatok alapján rendben volt minden? Olyan ez kicsit, mint amikor gyerekkorodban megbetegszel az iskolában. Este még nagyon betegnek érzed magad, szíved szerint papot hívatnál magadhoz, eldöntöd, hogy másnap nem mész iskolába, helyette meglátogatod az orvosodat. Reggel viszont úgy kelsz fel, mintha kutya bajod se lenne, kicsattansz az energiától, mind ezt egyfajta bűntudat miatt, amiért kihagyod azt, vagy a következő egynéhány napot… Egész hétvégén a kocsit okoltam és kicsit talán a többieket, amiért mulasztottak vagy nem vettek észre valamit… most mégis átfordult ez a hibáztatás egyfajta önhibáztatásba, de legalábbis a saját vétségeim kergetésébe.
Mégis, ha nagyítóval nézném se látok semmiféle külső problémát… nincs letört alkatrész, ami bármit is láncreakcióként elindíthatott volna… nincs zavaró tényező az útban, nem hajtottam át semmin. És a kocsi „feketedobozából” kinyert adatok se árulkodnak semmiről. Legalábbis nekem még nem szóltak, hogy megtalálták a bukásom forrását. Annyi biztos, hogy a következménye elég csúfosan fog kinézni a Forma 1-es pályafutásom történetében. Három egymás után kihagyott verseny. Mondhatnám, hogy ez rengeteg elveszett pontot jelent, és bár hosszú az év, de nehezen fogok tudni szépíteni rajta... Hülyét viszont nem csinálnék magamból, így is épphogy esélyünk van néha összegyűjteni egy-két pontocskát, vagy pedig a tizenegyedik helyen lesipuskásként várunk arra, hátha történik előttünk valami, amiből mi profitálhatunk. Így összességében mondhatjuk, hogy önmagában a McLarennél töltött éveim egy része maga lesz a csúfos kudarc, de meg kellett próbálnom.
Makacs, önfejű ember vagyok… volt kitől örökölnöm. Olyan, aki elhatározta, hogy a saját elképzelései alapján fog révbe érni pilótaként. Egy ideig nyilvánvalóan az apámnak köszönhettem az elért sikereim zömét, hiszen a legerősebb csapatokhoz kerültem be a nevem és az ő neve által, de soha nem is hoztam szégyent egyikre sem és megerősítettem a kételkedőket is abban, hogy joggal szavaztak nekem bizalmat. Mehettem volna hozzájuk, lehettem volna az ő versenyzőjük minden különösebb probléma nélkül. Nyíltan vállalta mindenki, hogy ülésem volt a csapatnál miután az F2-es bajnokságot is behúztam az első évemben, én viszont másra vágytam. Többre vágytam. Sikeréhesen érkeztem meg a legjobbak közé, és mégis nevetve utasítottam vissza nem csak az egyik legjobb lehetőséget, de az apámat is az ő általa nyújtott lehetőségekkel együtt. Mindig az apám fia leszek… örök életre plusz két napig. Mindig tisztelni fogom őt, mindig fel fogok nézni rá azért, amit elért, mint sportolóra és versenyzőre és azért, hogy így kézben tud tartani egy csapatot a visszavonulása után. Hálás leszek neki azért, hogy kölyökkoromban megmutatta ezt a világot, hogy nem féltett és nem óvott tőle úgy, mint a húgomat, bár tudom jól, hogy ennek több és különböző okai is vannak. Mindig nagy hálával fogok visszagondolni azokra az időkre, mikor az utamat egyengette, kigyomlálta a kölyökkori vadhajtásaimat, visszacsipegette őket és az ő segítségével, az ő iránymutatásával olyan versenyző és főként olyan ember, olyan férfi lettem, akire büszke lehet. Függetlenül attól, hogy az ő csapatában kötöttem ki, vagy sem.
Emiatt eleinte nyilván volt közöttünk egy kis súrlódás, hogy a viharba ne lett volna, amikor egyetlen szavammal felrúgtam minden tervét, mikor az elém letett szerződésre csak annyit mondtam: nem! És nem azért, mert nem tetszett, mert nem feleltek meg számomra az abban leírtak. Nem azért, mert nem tettek elég nullát a fizetésem végére, sőt, ha a pénzbeli dolgokra fókuszáltam volna, akkor mindenképpen hozzájuk írtam volna alá. Mások ajánlata, az apámtól való függetlenedés és a ténye annak, hogy a magam útját járhatom, kecsegtető volt, amiért pedig mertem bevállalni ezt a bizonyos nézeteltérést vele. Beletelt ugyan egy kis időbe, de megértette az én álláspontomat is, és lezártuk annyival a „vitát”, hogy döntsek bárhogy is, az ő ajtajuk mindig nyitva áll előttem, és soha nem fognak elvetni, mert hosszú távon szeretnének velem számolni.
Abban, hogy ezeregyedik alkalommal is megnézzem a videót, ami jelenleg is minden, de a legtöbb kínom okozója, a megbeszélt villáminterjú akadályoz meg, és a folyamatos kényelmetlen ücsörgés. Soha nem gondoltam, hogy az üldögélés és a semmittevés valaha az életben ilyen nagy gondokat fog okozni. A mozgásom korlátozott, és nem csak a közel két tenyér méretű elszíneződés miatt a bordáimon és az ezzel járó fájdalom miatt, de mint utólag kiderült, az az 53G erő is meghozta a gyümölcsét és most, még a negyedik napon is jobban érzem a fejemet a kelleténél, és minden egyes végtagomat az olyan porcikáimmal együtt, amikről korábban nem is gondoltam, hogy léteznek, nemhogy még fájni is képesek.
A csapattal éppen csak annyit tartom a kapcsolatot amennyi szükséges. Bár folyamatos ellenőrzés alatt tartanak, hogy nyugton ülök a seggemen, vagy egyáltalán élek-e még és nem ölt meg az unalom, igyekeznek egy kis nyugtot hagyni nekem, hogy ülepedjenek a történtek. Emellett nyilvánvalóan intézik az orvosi ellátásomat és tájékoztatnak minden fontos információról, amiről feltétlen tudnom kell. Ezen kívül viszont nem nyaggatnak túl sokat, nincsenek túl nagy kéréseik, épp csak annyi, mint amilyen a mai is volt, hogy néhány rövidke, de igencsak kimerítő kérdésre legyek már olyan kedves, és adjak választ egy riporterhölgynek. Még szerencse, hogy kedvelem ezt a riportert…
… pont ahogy a kapumban ácsorgó nőszemélyt is. Élnék a gyanúperrel, hogy a csapatnak bőven benne van a keze abban, hogy most a kaputelefonom előtt áll fülig érő szájjal. Hallottam hírét, hogy manapság, pontosabban a baleset óta kifejezetten nehéz szót érteni vele és átcsapott törpeterroristába, ráadásul még én is olyan felettébb kedves vagyok vele, hogy ignorálni merészeltem... remélem nem ez minden gondjának fő okozója. Jó, ez tényleg nem szép tőlem, de vannak alkalmak amikor jobb, ha a telefonját elrejti az ember valahova a szekrénye mélyébe és repülő üzemmódra állítja. Ez a merényletem most nem ellene irányul, illetve nem csak ellene, hanem mindenki más ellen is, akiktől védeni szerettem volna a kis inkognitómat ebben az egynéhány napban. Gondolta volna a franc, hogy házhoz jön! Amúgy van egy sejtésem arról, hogy mennyire megijedhetett, ilyen szempontból pedig tényleg nem volt szép tőlem, hogy nem jelentkeztem nála legalább egy kis megnyugtatás miatt, de bíztam benne, hogy a csapat megteszi majd helyettem.
-   Furcsa a nyelvezetem – vonok vállat – ezt amúgy is neked kellene mondanod, meg valami olyat, hogy „el se hiszem, hogy életben látlak!” – drámázom túl felvont orral. Attól azért távol álltam, hogy egy ekkora baleset ténylegesen az életemet vegye, de tagadhatatlan, hogy alakulhatott volna szerencsétlenebbül is a dolog, maradandó ártalmakkal is akár – jaj cica… - dünnyögök játékosan – majd legközelebb megmutatom az utat, ha nagyon lehozol az életről, hogy mindig odatalálj. Akár még ma – eszem ágában sincs kiadni az útját, de egyszerűen képtelen vagyok kihagyni. Elodie és az én kapcsolatom már egészen messzire nyúlik vissza, és valójában… nem vagyok benne biztos, hogy mi is van kettőnk között. Én határozottan állítom a barátságot, akár még a legjobb barátomnak is nevezhetném, de tagadhatatlan az, hogy nőként is felkeltette az érdeklődésemet hiszen a vak is látja, hogy gyönyörű, számomra igencsak imponáló természettel. Talán a húgomon kívül ő az egyetlen, aki képes elviselni, amikor néha-néha pokróc módon viselkedek, és nem veszi magára mert tudja, hogy felesleges. Sokan úgy tartják még a csapattagok közül is, hogy néha olyanok vagyunk, mint egy házaspár, ahogy kommunikálunk egymással.
Vigyorogva könyvelem el, ahogy egyre közelebb sétálok hozzá, ő úgy emeli a fejét. Lehet, hogy ő alacsony, bár női méretekben egészen baráti, az viszont vitathatatlan, hogy én meg túl nagyra nőttem, ami okoz is némi gondot a karrierem tekintetében. A magasságom miatt más izomzatra van szükségem, máshogy kell ennem és edzenem. Sok sráccal ellentétben, akik bátran járhatnak kondiba és növeszthetik a bicepszeiket, én inkább csontos, inas és szálkás vagyok. Emiatt sokáig egészen nevetséges kis kákabél voltam, és egy bizonyos súly fölé nem mehetek most sem, főleg a kocsikra való tekintettel. Minden kiló számít.  
- Márpedig képzeld el, hogy szokták mondani! Nem is keveset! És én hiszek nekik, mert tudom, hogy így van – a szerénységem pedig határtalan. Nem, tényleg nincs glória a fejem fölött, és amióta felkerültem a királykategóriába, nekem is bőven kinyílt a csipám, koránt se vagyok már az a meghunyászkodó, előzékeny jógyerek, aki voltam. Nem azt mondom, hogy az arcom lett nagyobb, egyszerűen ez már egy daráló. Ha nem állok ki magamért, ha nem adok hangot a magam igazának, eltipornak. A gyengékre pedig senkinek nincs szüksége.
- Hogy mikor? – pillantok a plafon irányába, és szó nélkül hagyom, hogy az ujjai lefejtsék a mellkasomról a karjaimat, bár a megszokás miatt, hogy jelenleg korlátozva vannak a mozdulataim, talán vonakodóbbnak tűnhetek – talán a legutóbbi egyik képedre, hogy „hát, ez egészen jó lett”? – szeretem a munkáit, szeretem nézni ahogy dolgozik, ahogy beleéli magát. Hasonló szenvedély mozgatja, mint engem a versenyzés tekintetében. Viszont, nyilván én vagyok a legnagyobb kritikusa is.
- Holnapig… nem túl hosszú idő, ám legyen. Sejtettem, hogy csak a meló hozott ide… - piszkálódok a szememet forgatva, tettetett sértettséggel, mikor viszont elkezdi felgöngyölgetni a felsőm alját, akaratlanul is megfeszülök, bár túl sok jót nem érek el vele - csak nyugodtan, szolgáld ki magad - ciccegek, de a tekintetemet nem veszem le az arcáról, míg tanulmányozza a kérdéses területet – rosszabbra számítottál? – mondhatnám, hogy nem szép látvány, de talán annyira nem is tűnik durvának, ami sokak szerint indokolná a hosszú kihagyást. Érezni viszont egészen más téma. A folyamatos nehézlégzést, szúrást, nyomást és a legkisebb mozdulatoknál is érzett fájdalmat nem kívánom senkinek. Főleg nem éjszakánként.  
Az arcomra nyomott puszi meglep, és sűrű pislogással simítom a helyére az ujjaim hegyét, mikor kikerül és a konyhába csattog. Mintha otthon lenne.
- Na, hát ilyen szépet még te se mondtál nekem – jegyzem meg, és csak azután indulok el én is a nappaliba, hogy ő már kényelembe helyezi magát a kanapén.
- Az az 53G a kezeimre is hatással volt, jó? – az pedig nagyjából 4 tonna, amit talán nehéz elhinni, de a szervezet megérzi és nem felejt. A fotelban lévő telefonra mutatok – nincs bekapcsolva, túl sokan zaklatnak. Az orvosiban is volt egy kellemetlen afférom – vallok színt elszégyellve magam, majd félig ülve, félig fekve elhelyezkedek mellette, az egyik párnával alaposan alátámasztva a hátamat, egy kisebbet a tarkóm alá gyűrök. Ilyenkor hallani igazán a nehézkes levegővételt, amikor kényelembe, vagy valami olyasmibe helyezem magam.
- Nem tudom… - bököm ki, és még ficergek mellette egy keveset, bár kényelmesebb így se úgy se lesz – tudod, hogy utálok nyavalyogni, de most mást se tudok. Fizikálisan? Borzalom. Nem tűnik vészesnek, de egyszerűen alig kapok tőle levegőt, a beszéd is fáj. És idegesít, főleg ez a bajom, mert mennék… megőrülök a kihagyástól és a gondolattól, hogy hétvégén versenyem lenne. Most is készülnöm kellene. Szívás ez az egész…! - fújom ki reszelősen a levegőt - a csapat nem mondott még semmit, hogy találtak volna okokat, vagy rájöttek volna arra, hogy mi történt. Egész nap a videókat nézegetem – biccentek az ebédlőasztalon lévő laptop felé – és komolyan kezdem azt hinni, hogy én csináltam valami baromságot. De egyszerűen nem tudom, hogy hol és mit? Kiesnek dolgok, nem emlékszek teljes mértékben mindenre. Egy üresjárat az egész – nesze neked eszméletvesztés és agyrázkódás - És tudom, hülye vagyok, hogy ezen lovagolok, nem kell mondani. Amúgy van sütemény a hűtőben, hoztak át a szomszédok – kínálom az említett konyhai gép felé legyintve ingerülten, mintha az a szerencsétlen és a sütik tehetnének arról, hogy most a lakásom fogságában kell ülnöm.  

Chris && elodie

Őszintén bevallom, hogy nem tudom, hogy meddig tudtak volna még elviselni a csapat közelében. Valóságos kis pukkancs lettem szerintem abszolút jogosan, így mindenki kerülni kezdett, ami valószínűleg mindenki számára a lehető legjobb megoldás volt. Még a többi médiás sem nagyon kockáztatta a velem való társalgást, ami ugyan sokat segített abban, hogy megmaradjon a köztünk lévő jó munkakapcsolat, de azon nem javított, hogy mennyire sikerült befeszülnöm az elmúlt napokban. Szerintem napokon át azon gondolkoztak, hogy vajon beosszanak-e a tartalékpilóta mellé vagy inkább küldjenek szabadságra vagy ami még jobban kapóra jött nekik Chris nyakába akasztottak. Szerintem Paul és Eva inkább bevállalta a plusz munkát csak ne lássanak most egy darabig a versenyeken.
Alapvetően azt mondanám, hogy egy elég simulékony természetem van, ami miatt az emberek kedvelni szoktak, viszont ha valami egyszer megakasztja a fogaskerekeket az agyamban, akkor a pokol ezer ördögét tudom elszabadítani. Ilyenkor rettenetesen nehéz a közelemben létezni ezzel teljes mértékig tisztában vagyok. Ez a mostani baleset viszont azt hiszem az utolsó dolog volt, amit be bírtam nyelni.. bár nem is igazán az borított ki, hogy megtörtént, ami megtörtént, hanem az ami utána következett. Senki nem volt képes magyarázattal szolgálni, csak ment az egymásra ujjal mutogatás és minél több helyre irányítottak át annál mérgesebben tettem fel ugyanazokat a kérdéseket. Jó szimatom van a hazugságokhoz és pontosan tudtam, hogy mindenki csak szabadulni akart tőlem, hiszen egyébként hatókörömön kívül puhatolóztam válaszok után kutatva. A jelek szerint pedig mindenkinek egyszerűbb volt, ha egyszerűen megszabadulnak tőlem.
Eleinte valósággal fortyogtam, hogy így lepattintottak aztán lassan kezdtem el csak felengedni, hogy ennél többet tényleg nem tehettem volna az ügy érdekében. Őszintén megmondom nem tudom mit kezdtem volna magammal, ha nem kapok új feladatot a csapattól, de szerintem ők is el akarták kerülni azt, hogy túlságosan unatkozni kezdjek, így mielőtt túlságosan elkényelmesedhettem volna otthon már gyakorlatilag utazhattam is tovább.
Már rég hozzászoktam a pörgős élethez. Igazából mást sem ismerek csak ezt. Akkor van velem csak igazán nagy baj amikor megáll az élet körülöttem. Egy nyaralás persze egészen más kérdés, bár akkor is csak ideig óráig tudok nyugton heverészni a napon mielőtt feszülésig pattannak az idegeim a semmittevéstől.
Ez velem mindig így volt. Egészen kamaszkorom óta egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy semmittevéssel mulassam el az időmet. Mindig csinálnom kellett valamit ahhoz, hogy megfelelően lekössem az energiáimat mindegy milyen apróság is volt az. A szüleimnek ezért gyakran meg is gyűlt velem a bajuk. A legkülönfélébb hobbik és különórák szinte egymást érték, mert én magam sem voltam abban biztos, hogy mi is érdekel igazán. Fuvoláztam, karatéztam, vívtam, lovagoltam, benne voltam az iskolai kórusban, írtam az iskolaújságba, fociztam, futottam, táncolni jártam, sőt még egy rövid ideig színjátszószakkörre is jártam. Ezek persze nem mind egyszerre voltak jelen az életben, hanem amint meguntam az egyiket már következett is a másik. Szerintem ebben az időszakomban adtak csak igazán hálát a szüleim azért, hogy csak egy gyereket vállaltak, mert még ők is nehezen tartották velem a lépést. Valóságos megváltás lehetett a számukra amikor rátaláltam a fotózásra. Akkor már nem kellett ezer helyre értem jönniük csupán egyetlen szobát kellett beáldozniuk a családi házból, hogy kialakítsak magamnak egy helyet ahol előhívhatom a saját képeimet otthon. Sosem kellett azért aggódniuk, hogy éppen hol és kivel rontom a levegőt, hiszen időről időre összefutottak velem Dijon utcáin bár szerintem egy idő után konkrétan már a fényképezőgépről ismertek fel, hiszen a legtöbbször ki sem látszódtam a készülék mögül. Az általam használt vegyszerek miatt viszont annál inkább, de az analóg fotózás csodája is csak egy ideig volt szórakoztató hamar magával ragadott a digitális világ ettől pedig a mai napig nem szabadultam. A street és a portré fotózás nagy szerelem volt a számomra. Egészen addig amíg bele nem csöppentem Chris miatt a sportfotózás világába. Onnantól pedig gyakorlatilag már meg is találtam a hivatásomat. Talán kézenfekvőbb lett volna ha sportriporternek megyek de azt hiszem, hogy nem sok esélyem lett volna a pódiumok előtt tolongó fotósok között. Elég szívós vagyok, de úgy érzem ez oda kevés lett volna.
Az általan választott hivatás az, ami miatt átrepülhetem a világot egész évben ráadásul mindezt az egyik legkedvesebb barátom oldalán tehetem, ami igazából csak a hab a tortán. Persze nem egyszer pedzegették már a csapatban, hogy vajon van-e több köztünk a munkánál illetve a baráti viszonynál, de hiába létezek a közelében a lehető legtermészetesebben még csak egy randink sem volt soha amivel túlfeszítettük volna a határokat egymás irányába. Chris jóképű. Nagyon is, de sosem tenném kockára a kapcsolatunkat azért mert időszakosan valamilyen furcsa oknál fogva a szívem elgyengülni látszott az irányába. Csak barátok vagyok... Csak együtt dolgozunk... illetve akár lehetne azt is mondani, hogy neki dolgozok bár önként is dalolva biztosan nem hagyná, hogy ilyen szinten a világ elé teregessem az életét. Mondjuk igazán nem panaszkodhat. Szerintem jóval tapintatosabb vagyok az irányába egy idegennél még akkor is ha most éppen az otthonában készülök zaklatni a szokásos hülyeségeimmel.
-Ohh, ne haragudj, drágám, hol is hagytam a modoromat... De jó téged látni. El sem hiszem, hogy életben látlak...-rövid szünetet tartok.-Ha nem élted volna túl még meg is vertelek volna.-teszem azért még hozzá mosolyogva, bár akkor nyilván már kicsit sem számított volna neki, hogy mit is teszek, de igazából még viccelődni sem szeretnék ilyesmivel. Amekkora erővel a falba csapódott sokkal rosszabbul is járhatott volna. Most a kórházban is ülhetnék egy folyosón az életéért imádkozva.
A cica megnevezésre csak szórakozottan összeráncolom az orromat várva, hogy ebből mit fog kihozni.
-Uuuuu... teeee. Mocsok vagy.-ingatom meg a fejemet.
-A járókereted itt ne felejtsd mielőtt elindulunk a reptérre.-mosolyodok el félrebillentve a fejemet. Persze tudom, hogy csak a szája nagy és valahol biztos örül annak, hogy végre valakinek szívhatja a vérét, ha pedig ez kell ahhoz, hogy jobban érezze magát akkor boldogan leszek az élő céltáblája, de csak azért mert sokakkal ellentétben én még ilyenkor is nagyon kedvelem őt.. és persze nem félek viszonozni minden egyes kekeckedését, amit nekem címez.
Közelítő alakja szépen fokozatosan kezd el fölém tornyosulni, de ennyitől még nem futamodok meg, sőt még csak az arcomból sem veszek vissza, hiszen mi mással tudnám kompenzálni a magasságbeli különbséget, ami miatt fölényes vigyor ül ki a képére, hiszen hanyagul még lefelé is kell billentenie az állát ha tartani akarja velem a szemkontaktust.
-Igazán? Mondj két embert aki ezzel álltatott téged!-pillantok rá kihívóan. Ha nem lenne ilyen szemtelen, akkor valószínűleg már rég felzabálta volna élve a többi pilóta. Talán jó is, hogy jöttem. Így legalább ilyen szempontból edzésben tudom tartani és nem kényelmesedik el túlságosan. Bár talán emiatt kell aggódnom a legkevésbé.
Finoman érek karjaihoz miközben ő előadja, hogy látványosan gondolkozik azon amit mondtam. Érzem rajta, hogy van egy kis ellentartás benne, de nem gondolom, hogy ez nekem szólna valószínűleg még a válla meg az egész teste nyögi a balesetet.
-Ohh igen. Tényleg hogyan is felejthettem el. Életem legjobb napja volt. Férfi olyan szépet még nem mondott nekem.-nevetek egyet szórakozottan. Az biztos, hogy ő sosem osztja két kézzel a dicséreteket, de cserébe az ember megtanulja értékelni ha éppen nem leszólást kap. Ha nem szeretné a munkámat már valószínűleg nem dolgoznánk együtt. Ezzel én is teljes mértékig tisztában vagyok.
-Hát nem is a kedves szavaidért jöttem, bár abból már jutott bőven.-közben pedig már nyúlok a pólójáért.-De tudod, hogy én így szeretlek. Különben be se tettem volna a seggem a kocsiba.-már emelem is feljebb a testén a textilt. Szavaira egy pillanatra megállok a mozdulattal és egy kicsit felvonva a szemöldökeimet pillantok az arcára.
-Ki ne találd, hogy most leszel szégyenlős előttem. Hányszor láttalak már alsónadrágban vagy fürdőgatyában? De kösz a beleegyezést, így már nyugodtabban vetkőztetlek.-és már emelem is tovább a felsőjét, hogy jobban szemügyre vehessem a sérülését. Egy pillanatra eltűnik minden érzelem az arcomról amikor a szemeim elé tárul a véraláfutásos bőre.
-Őszintén?-halvány mosoly bújik vissza ajkaim szegletébe és már vissza is igazítom rá a ruhadarabot.
-Jobbra számítottam. Tudod igen korlátozott mértékben voltak hajlandóak beavatni. Így is eléggé meg volt indulva az agyam.-már érintik is az ajkaim az arcát  majd egy pohár víz társaságában telepszem le a kanapéjára.
-Tőled tanultam.-pillantok rá büszkén, mintha ez tényleg az ő érdeme lenne. Igazából már akkor is ilyen voltam, hogy őt megismertem volna.
-Sokat gondolkoztál ezen a kifogáson?-kérdezem megemelve a szemöldökeimet miközben figyelem ahogyan nem is kis nehézséget okoz számára még az is, hogy valamilyen kényelmesebb testhelyzetet találjon.
-Jó ezt már félig elfogadom.-bólintok. A helyében valószínűleg én is így tettem.
-Az orvosiban? Melyik riporter volt az?-pillantok rá teljesen megdöbbenve. Vannak kimondatlan szabályok, amiket mindenkinek be kell tartania.. az egyik ilyen például az, hogy sérült pilótát nem illik zaklatni. Egyébként nem ezért vannak biztonsági emberek az egész paddockban? Ha ad egy nevet, akkor mindenképp elintézek egy nem túl kedves hangvételű telefonhívást és akkor még egészen finoman fogalmaztam. Bár mivel ismer így nem vagyok benne biztos, hogy ad bármi kézzel foghatot, de ha nem segít, akkor is kideríthetem, hogy ki volt az.
Hirtelen üti meg a fülemet akadályozott légzése. Aggódva pillantok az arcára miközben ő még mindig ficereg, hogy valahogy megtalálja a helyét, de valahogy sehogy sem látszódik rajta, hogy megkönnyebbülne. Most hirtelen azt mondanám, hogy talán állva okoznak a legkevésbé nehézséget a számára a sérülései, de hát nem ácsoroghat egész nap, mint egy kikötött ló.
Miközben beszél én lerakom a poharamat az asztalra és felhúzom a lábaimat, hogy könnyebben forduljak felé. Tényleg nem szokott a fizikai állapotára panaszkodni, így ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy nagy a baj, akkor mostmár tényleg az lehetnék. Nem tudnám megmondani, hogy mi zavar jobban.. az hogy ennyire ostorozza magát vagy az hogy mennyire nehéz számára még a légzés is.
Én csak egyszer bírtam végignézni a felvételeket. Azt is csak utólag. Úgy gondoltam, hogy fontos, hogy tisztában legyek azzal, hogy mi is történt, de többször nem ment. A jelek szerint ő mást sem tesz csak a videókat elemzi, hogy rájöjjön mi is történt pontosan. Igen.. ezért veszekedtem napokon át mindenkivel aki csak az utamba került, hiszen még ők sem tudtam válaszokkal szolgálni.
-Hé!Hé! Na.-kapom el a kezét a legyintés után. Még a sütemény szó is úgy jött ki a száján, mintha egy káromkodás lett volna. Gyengéden fogom ujjaim közé a kézfejét.
-Chris ne már.-sok mindent elfogadnék, de azt, hogy magát hibáztatja azt semmiképp.
-1. Ha ezt nem nevezed vészesnek akkor nem tudom, hogy mi lenne az a sérülés, amire már hajlandó lennél ezt a jelzőt használni. Rohadt gázul néz ki az oldalad, úgyhogy el sem tudom képzelni, hogy a bordáid milyen fájdalmakat okozhatnak. 2. Az, hogy a csapatnak fingja sincs róla, hogy mi szállt el a kocsiban még nem jelenti azt, hogy te vagy a hibás. Sőt. Ha te hibáztál volna, akkor nem lenne mit keresniük és hidd el nekem gőzerővel dolgoztak azon, hogy minden megmaradt darabját kielemeznék. Sokkal könnyebb dolguk lenne, ha egyszerűen rád kenhetnék az egészet. De nem tudják megtenni, mert nem a te hibád volt.-a hangom nyugodt, most nincs szüksége arra, hogy még én is ideges legyek.-Egy dologban viszont igazad volt.-rövid szünetet tartok.-Azt akartam mondani, hogy hülye vagy.-mosolyodok el és egy pillanatra finoman megszorítom a kezét mielőtt elengedem. Bíztatóan végigsimítom a combját a térde felé majd felkelve a kanapéról célzom meg a hűtőt. Az a nem túl szépen bejelentett sütemény egy igen étvágygerjesztő nagy adag profiterol, ami az egyik kedvencem, így egy tálba kiszedek egy adagot és beleszúrok két süteményes villát és visszamegyek a nappaliba, hogy újra elfoglaljam az előző helyemet csak egy kicsit közelebb húzódok hozzá ügyelve, hogy ne érjek hozzá különösebben. Nem akarok neki fájdalmat okozni, de így ő is kényelmesen eléri a tálat, ha ő is kér ebből a szegény süteményből.
-Én tényleg igyekeztem mindenki életét megkeseríteni, hogy gyorsabban találják meg a hiba forrását, de látod mi lett a vége.. ide küldtek, hogy a te problémád legyek.-mosolyodok el majd egy kis sütit tömök az arcomba. Nem sokat ettem ma hiszen egész nap úton voltam eddig. A hüvelykujjammal letörlöm a csokit a szám széléről amit sikerült odakennem az első falattal majd le is nyalom az ujjamról, hogy egy csepp se menjen kárba.
-De ez a te nagy szerencséd. Így legalább nem fogsz unatkozni. Gondolom semmi dolgod, úgyhogy ma elmegyünk sétálni. Egy rövidet. Mert be fogsz golyózni itt a négy fal között és mivel a fekvés is fájdalmat okoz, így a friss levegőn is szenvedhetsz akár.-nem akarom, hogy teljesen bezárkózzon az önsajnálatával. Egy kis mozgás majd jót tesz neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy egyből lelkesedni fog az ötletért. Számít? Kicsit se. A lényeg, hogy már nincs egyedül a sok hülyeséggel a fejében.

Mark mindig egy központi figurája volt az életemnek. Azután, hogy kiengedtek a kórházból kezemben két paksamétával, három kiló gyógyszerrel és legalább egy napos pihenőre szólítottak fel a tervezett hazarepülést megelőzően, kérés nélkül vállalta magára a tündérkeresztanya szerepét.  Anyáskodva, már-már sajátja fiának fogadva kísért keresztül a fél világon, hogy biztosan épségben, vagy legalábbis… részben épségben leszállítson poggyászként Monte-Carloba. Nagyjából pont olyan voltam, mint egy szakadt füles szatyor az oldalán. Egy percre se akart magamra hagyni, és az az aggodalom, ami a szemében csillogott, valódi aggodalom volt, egy kis félelemmel fűszerezve. Ő sincs hozzászokva ahhoz, hogy kis híján darabokban kell engem lecipelni a versenypályáról a kocsim romjaival együtt. Legalábbis ilyen mértékű problémával még ő se találkozott, mióta együtt dolgozunk. Egyszer-egyszer egy nyakrándulás vagy húzódás miatt persze szükség volt a segítségére, de ezek tényleg nagyon ritka alkalmak voltak és talán csak az F1-be kerülésem első néhány versenyénél, mikor szembesülnöm kellett a két kategória közötti különbségekkel és fizikálisan nem bírtam a terhelést.
Most is, mint mindig, teljes vállszélességgel áll mellettem és szerencsétlen még a repülőn is azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legnagyobb kényelemben üljem végig az utat és méltón lépjek majd rá az otthonom szent földjére. Én nem köteleztem rá, hogy velem tartson, nyilvánvaló, hogy bár hozzám köti a munkája, a kötelessége, ettől függetlenül két hét pihenő jön, annyi legalábbis mindenképpen, így neki is jár a hosszabb „eltáv”, amit boldogan eltölthetne a családjával odahaza. Ehelyett mégis velem tartott és most is valahol Monacoban héderel, míg az új edzésprogramom felett izzad. Nyilvánvalóan fontosnak tartotta azt is, hogy legyen valaki mellettem azon néhány óra alatt, míg a felhők felett kínlódom el az életemet, mert talajon nem volt még elég az azt megelőző néhány óra, és biztosítani tudja nem csak a csapatot, de a hozzátartozóimat is afelől, hogy élek, és ha nem is virulok, de legalább megvagyok.
Nem vagyok benne biztos, hogy nélküle idáig eljutottam volna. És ez most nem kizárólag a balesetre és a hazajutásra korlátozódik. Olyan ő számomra, mint egy keresztapa – na nem az olaszos, maffiózós fajta - egy nagyon jó barát, hiába, hogy munkatársi viszony van közöttünk mellette pedig több, mint tizenöt év az ő javára. Már a karrierem kezdetén mellettem volt, apu egy volt csapattársán keresztül szerződtette mellém, mint fizioterapeutát és felkészítőt, aki egyszerre edzette a testemet, a lelkemet és a szellememet is. Tizensok évet húztunk le egymás mellett és hiába, hogy ténylegesen apám korú lehetne, mégis az egyik legfőbb bizalmasom. Olyan, aki tisztában van minden gyengeségemmel, legyen az bármiféle is. Aki mindig előhozakodik valami ötlettel a legrosszabb pillanataimban is, aki képes egyetlen szóval elérni, hogy összeszedjem magam és ne siránkozzak, ha éppen rám jön a néhány perc. Soha nem volt még alkalmam meghálálni neki és kellőképpen tisztelettel a tudtára hozni azt, hogy mekkora szükségem van rá és milyen elképesztő szerepet tölt be nem csak a karrieremben, de az életemben is. Családi jóbarát lett, aki ott van minden számunkra is fontos eseményen, akár a legszűkebb körökben is.
És van még valaki, aki vérkötelék nélkül képes engem bármikor irányba állítani….
-   Igen, persze… megverni – fojtom vissza egy kikívánkozó nevetésemet, és csak a szemeimet forgatom a „meg is vertelek volna” megjegyzés komikus képén. Nehéz elképzelni ahogy a maga… mennyi lehet? 160 centijével éppen engem püföl, bár… elvetemült egy nőszemély tud lenni és volt már egy-két alkalom mikor meglegyintette a tarkómat vagy a hátamat, hogy viselkedjek, esetleg szedjem össze magam. Mondanom se kell, nem túl kellemes főleg a szégyen amiért megvert egy törpe nő - Téged meg egy életen át kínozhatott volna a bűntudat, amiért annyit se mondtál, hogy „sok sikert!”… vagy „kapd már össze magad!” – borzasztó volt a szombat, minden szempontból. Ezer éve nem éreztem olyan mértékű zaklatottságot egy időmérő előtt, mint aznap, és még csak megfogalmazni se tudtam, hogy mi volt a pontos bajom? Az biztos, hogy az időjárás nem nekünk kedvezett és többen is panaszkodtak a szokatlanul meleg, annál inkább párás és fülledt levegőre. Olyan volt, mintha egy óriási szaunában ücsörögtünk volna. Mindig szerettem az esős körülményeket, tartom magam ahhoz, hogy az egyik nagy erősségem, de aznap bármit megadtam volna azért, hogy az ég tiszta legyen, és a meleg, fojtogató szellőt akár csontig hatoló hideg váltsa fel. Emiatt zaklatott voltam én is és a csapat is, de szerintem az egész mezőnynek a nehezére esett azonosulni az időjárás viszontagságaival.
Aznap jóformán nem is láttam Elodiet, egy szót se váltottunk egymással, pedig nagy szükségem lett volna néhány kedves szóra, egy bájos mosolyra, hogy legyen miből erőt gyűjtsek. Ilyen szempontból pont kapóra jött, hogy a húgomra az utolsó utáni pillanatban hívta fel Mark a figyelmemet, belé képes lettem volna kapaszkodni, amennyiben nem temet maga alá az aznapra való szar lavina.
Szeretem szívni a vérét mert tudom, hogy nem fogja magára venni. Persze, nyilván jobb nem rángatni a bajszát, ki tudja, hogy mikor kapom el olyan hangulatában, amikor olyat kapok tőle viszonzásképpen, hogy nem fogok tudni magamhoz térni belőle, de bízok benne, hogy az ilyen alkalmakat jóval előbb kiszimatolnám, minthogy tényleg egymásnak feszüljünk. Jelenleg pedig inkább tűnik egy kicsit fáradtnak, valószínűleg az utazás miatt, mint valódi agresszornak, úgyhogy bátran felhasználhatom ellene, a helyzetelőnyömet. Ma csak nem kapnék ki tőle…
Széles vigyorral, mintha épp győzedelmeskedtem volna a szópárbajban, csak megvonogatom a szemöldökömet, ám amilyen gyorsan jött az örömöm, úgy el is illan a visszavágójától.
-   Hé! Ezt hagyjuk meg vénségemre jó? Majd, ha már nem tudok autót vezetni akkor műfogsorainkat csattogtatva járókeretes versenyt fogunk tartani az utcában a srácokkal – legyintek az ablak felé – kifejezetten jó utcai pályát lehetne ezen a részen is kialakítani, úgyhogy térjünk vissza rá úgy…. hatvan év múlva. Mit szólsz? – szeretnék én addig élni, de amilyen az életformám vagy amilyen világot élünk, egészen biztos vagyok benne, hogy nem több ez a még hatvan év puszta álmodozásnál. Ettől függetlenül még elszórakozhatok a gondolattal és előrevetítem vele azt is, hogy ebben az életben mi nagyjából úgy… soha nem fogunk elszakadni egymástól.
-   Képzeld el, hogy anyu nagyon sokat mondja – kezdek bele nagy lendülettel, a hangom viszont egészen elvékonyodik és elhalkul a végére. Talán nem szerencsés, ha az ember pont az anyjával takarózik. Egy anyának legyen bármilyen pokróc is a gyereke, mindig az egyik legkedvesebb lesz a szívének. Bár… nekem is már csak halványuló emlékeim vannak arról gyerekkoromból, mikor utoljára mondta. Ezt viszont nem kell tudnia – de vannak! Szokták mondani. Egy-egy jó pillanatomnál – nem bírom megállni vigyorgás nélkül, és jóformán beismerem ezzel az én vereségemet és az ő győzelmét is. Neki már rutinja van abban, hogy hogyan kell engem elviselni, én viszont nem sűrűn vagyok ilyen hosszú időre összezárva a saját hülyeségeimmel, melyek olybá tűnik, kezdenek az agyamra menni.
Vékonyka ujjai finoman érnek a kezeimhez, hogy az addig mellkasom előtt keresztezett karjaimat lehámozza onnan, mégis minden óvatossága ellenére van egy bizonyos feszesség az egész testemben, ami az ő mozdulataival még érezhetőbbé válik. Egészen elképesztő, hogy alig négy nap alatt miféle automatikus és védekezőreflexek tudnak kialakulni egy emberben, ha fájdalmai vannak.
-   Csak kérned kell és bekapcsolom a sziporkagépet. Olyan szépeket fogok mondani, hogy megvadulsz – soha senkinek nem szórom feleslegesen vagy ok nélkül a dicséreteket, a végén elvész vele az egészséges önkritika, ha mindenért ajnározzuk egymást. Én se vártam el soha, hogy megveregessék a vállamat vagy a fejemet amiért lehoztam egy-egy versenyt és esetleg még pontokat is szereztem érte. Így az ő munkáit se szoktam lépten-nyomon szép szóval illetni, azt úgyis tudja, ha valami nem tetszik. Ami viszont tényleg dicséretet érdemel annak hangot is adok.
-   Nézd már! – horkantok – és én még reménykedek… - nyilvánvaló, hogy összekötötte a kellemeset a hasznossal és a munka révén ki tudja használni azt is, hogy rám nézzen, megbizonyosodjon a hogylétem felől és ne csak fél szavakból tájékozódjon és abból, amit a csapattól kap. Ha már arra nem voltam képes, hogy én magam kapcsolatba lépjek vele.
Mintha csak a tükörképe lennék, ahogy ő, úgy én is felvonom a szemöldökömet.
-   De tudtommal egy alkalommal se te vetkőztettél le alsógatyára vagy fürdőnadrágra, vagyis azokat az alkalmakat is nekem köszönheted – tök totál értelmetlen kifogás, mégis be kell érnie vele, én pedig együttműködésképpen hagyom, hogy felhúzza a póló alját és kielemezze a látottakat. Az arca egészen idegenné válik, eltűnik róla minden érzelem a hozott jókedvvel és az előbbi döbbenettel együtt.
-   Nem. Viccből kérdezem – vágom rá faarccal – fogalmam sincs, hogy mennyit mondtak el neked, az arckifejezésedből ítélve nem is tudom mire gondoljak – már jó előre féltem a srácokat. A fejüket fogja venni, amiért elhallgattak előle lényegi információkat.
A légből kapott puszi meglep. Vannak pillanatok mikor kifejezetten zavarba ejtő helyzeteket tudunk teremteni, de azért a puszilkodás soha nem tartozott a szokásaink közé. Betudom ezt annak, hogy az ölelést jobbnak látta most kerülni.
-   Hazudsz! És igen…! Sokáig. És most én is hazudok – az olcsó kifogásokhoz mindig jó volt a szimata, ez most sincs másként, ellenben a valódi tényeket már ő is elfogadja. Tényleg nem kapcsoltam ki a repülő üzemmódot rajta, jobb a békesség nem csak a saját, de mindenki más érdekében is.
Nehezen találom meg a helyem mellette és hiába van kifogástalan minőségű bútor az egész lakásban, kényelmesek és jól is néznek ki, mégis nehezemre esik úgy ülni vagy helyezkedni, hogy ne akarjak megfulladni, vagy állandóan nyöszörögni mellette.
-   Hogy melyik? Ötletem sincs – függetlenül attól, hogy tényleg nem tudom, talán akkor se mondanám meg, ha másként lenne. Nem hiányzik, hogy bajba keverje magát miattam - egy középkorú, toprongyos fazon elavult technikával… - találgasson ez alapján, ha szeretne - semmit nem láttam rajta, ami kapcsán bárkihez kötni tudtam volna, bár tett azért, hogy inkább menekülni akarjak, mintsem őt elemezgetni – vonok vállat grimaszolva, nem is tudom, hogy maga az akkori kellemetlenségek, vagy a jelenlegi kényelmetlen testhelyzet miatt? - rohadt dühítő és elkeserítő volt, ahogy sarokba szorítva próbált kiszedni belőlem információkat, aztán Savi kitette a szűrét. Valahonnan tud róla, hogy más csapatok felé kacsintgatok – nézek rá jelentőségteljesen, komolyan - pedig ez csak belső körökben téma – sokan pedzegetik ez nyilvánvaló, és mindig, minden valamire való pilótánál idő előtt felmerülnek ezek a kérdések, ha kutyaszorítóba kerül egy gyengébb csapatnál. Viszont ezek csak szóbeszédek szoktak lenni, mert komoly egyeztetések ennyire az év elején? Ugyan már!
Beletelik némi időbe, míg sikerül egy kvázi elfogadható helyzetet találnom, de Elodie arckifejezését látva már ebben is kételkedek.
-   Ne nézz így rám, csak még szarabbul fogom érezni magam – mosolyodok el, miközben nyugtatásképpen megpaskolom a combját. Utálok nyavalyogni, nem is volt szokásom sose. Apu tanaival nevelkedtem, ami nem tűrt meg se sírást se nyafogást. „Egy bajnok sosem sír, ha fáj!” Állandóan ez visszhangzik a fejemben az ő orgánumán. Emiatt utáltam ez alkalommal is Savannah vagy bárki más előtt gyengének látszani és ezért erőltetek magamra most is egyfajta álarcot, hogy ne lássa Elodie sem azt, hogy szívem szerint üvöltve verném szét a lakást nem csak a fizikális problémáim miatt, de a bezártság és a magatehetetlenség miatt is. Egy ponton viszont csak elszakad a cérna, és fél pillanat alatt lovalom bele magam a kérdésére adott kimerítő válaszba. Pánikhangulat lesz úrrá rajtam, ahogy az állapotomról nyilatkozok neki, és akkor válik ez a pánik a legnyilvánvalóbbá, mikor kimondom azt is, hogy nem találom a balesetre a válaszokat, és az értetlenségem, tanácstalanságom már-már átcsapott egyfajta önhibáztatásba. Ennek vet ő véget.
Csak akkor jut el a tudatomig, hogy miféle indulat és harag van bennem sokkalta magam felé, mint más irányába, mikor legyintek egyet, ő pedig elkapja a kezemet. Meglepetten hallgatok el, és ahogy a szavaival csitít, kezei pedig finoman fogják közre a kézfejemet, lassan, de biztosan csillapodni látszok. Úgy hallgatom őt végig, mint egy gyerek az anyját, tekintetemet is csak akkor veszem le róla és vezetem a kezünkre, mikor megszorítja az enyémet. Ez esetben nem tudok és azt hiszem nem is akarok vitatkozni vele. Egyetlen szavával sem, melyek súlyosan telepednek rám azután, hogy feláll, hogy szerez magának egy adaggal a sütiből, amit az imént nem épp virágnyelven kínáltam neki. Tekintetemet rajta tartva nézem végig az ügyes-bajos mozdulatait egészen addig, míg vissza nem ül mellém, úgy tartva a tálat, hogy én is kedvemre vegyek belőle a plusz villával.
-   Mikor lett belőled Mark? – pislogok rá értetlenül. Mindeddig ő volt az egyetlen, aki így helyre tudott billenteni - Hol voltál te eddig? Miért csak most jöttél? – szegezem neki a kérdést már-már megvetően – ezer kínomtól szabadítottál volna meg, ha itt vagy… – és ez tényleg így van. Nem azt mondom, hogy egy idő után magamtól nem sikerült volna realizálnom a helyzetet, de sok kellemetlenséget eltudtam volna kerülni, ha már akkor a fejemre olvassa az előbbieket, mikor azok először megfogalmazódtak bennem – és kikérem magamnak! – nyúlok a villáért és azzal együtt az kisebb falatot is magamhoz veszek – nem vagyok hülye!  – dorgálom meg, ahogy pedig letörli a szája széléről a krémet, majd lenyalja az ujjáról, egy pillanatra megakaszt a következő mozdulatban. Elmerengve fürkészem az arcát, egy pillanatra még a fejem is félre billen, hogy jobban lássam.
-   Attól függ… mit jelent a probléma – motyogom, és megrázva a fejemet mintha így próbálnám kitisztítani a gondolataimat, bekapom a sütit.
-   Gondolod… mit gondolsz te hm? – vágok gyorsan vissza, mintha a hirtelenséggel igyekeznék elterelni a gondolataimat – lehet, hogy nem versenyre készülök és nem az edzőteremben kell izzadnom vagy kint futni a kilométereket, de kötelezettségeim így is vannak. Pont azelőtt fejeztem be egy interjút a Sky Sportssal, mielőtt megérkeztél – bólintok jelentőségteljesen, de somolyogva. Nehogy már semmibe vegye az én drága időmet!  
-   Aha… és elfogod viselni a járókeretes tempómat? Most nem fogom úgy szedni a lábamat, mint általában – hozzászokhatott már, hogy versenyek előtt és után is rohanásból áll az életem. Interjúról ki interjúra be, a mi garázsunktól a másikig el, oda-vissza, le a pályához és el onnan. Neki pedig, ha képre van szüksége vagy videóra, muszáj tartania az iramot.  
-    És különben is, nem szenvedek! Ezt kérem! - hosszú ujjaim kihalásszák a kezéből a kis tányért, s elégedetten eszegetek tovább a sütiből, amivel egészen eddig úgy viselkedtem, mintha ő rá haragudnék mindenért – kérsz? – tartom felé úgy, mintha legalábbis én zsákmányoltam volna, hogy ő is ehessen belőle.
-   Amúgy meddig maradsz? – érdeklődök kicsit aggódva. Ez nem a „mikor mész már?” hangsúly – és hol szálltál meg és minek ott amikor itt egy rohadt nagy üres szoba? – bökök hüvelykujjammal a hátunk mögött lévő kis folyosó felé, ahol egymással szemben két jókora szoba található. Egy az enyém, egy pedig üresen áll. 

Chris && elodie

Paul már előttem is a McLarennél dolgozott, Eva pedig egy évvel utánam érkezett. Összességében nagyon szerettem velük dolgozni még az alapvető különbségeink ellenére is. Paul volt maga a megtestesült higgadt józan gondolkodás, Eva az örökös jókedv, én pedig a kifogyhatatlan energia. Olyanok voltunk mi a csapatban, mint egy különálló szerv a testben, ami nem feltétlen szükséges a létfenntartáshoz, mégsem vagyunk elhanyagolhatóak. Mi felelünk azért, hogy fenntartsuk az emberek rokonszenvét és érdeklődését. A nézettség hatalom, de mit sem ér, ha valós eredményeket idén még nem tudtunk felmutatni, így a folyamatos örömhírek helyett maradt az örökös mentegetőzés, amivel próbáltuk eltusolni a sajtó által sokszor igen jól kiszimatolt hibákat, amivel egyszerűen a mérnökök nem bírtak megbirkózni. Valahogy sosem akart eljönni a megkönnyebbülés pillanata, amikor sikerekről számolhattunk volna be, sőt mintha hétről hétre egyre csak távolabb sodródtunk volna az áhított állapottól a reménytelenség felé sodorva.. mindenkit.
Talán hiba volt részemről ilyen sokáig türtőztetni magam, hiszen a baleset után minden bennem felgyülemlett feszültség egyszerre csapott le gyakorlatilag mindenkire, aki éppen az utamba került. Próbáltam volna a munkába temetkezni, de mivel már konkrétan igazságtalanságnak éltem meg a történtek szépítését ez sem volt a lehető legjobb opció. Szerintem mindenki szerette volna elkerülni az újabb találkozást, így hamar ki is iktattak a képből mielőtt komolyabban el kellett volna kezdenem azon agyalni, hogy hogyan viselkedjek egy kicsit elviselhetőbben a következő verseny helyszínén.
Egy pihenő látszatába csomagolt új feladat szerintem a lehető legjobb megoldás volt. Szükségem van egy kis szünetre ahhoz, hogy megnyugodjak és nem mellékesen látnom kell Christ, hogy valóban szert tehessek valamiféle lelki békére a történtek után. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem ferdítettek túl sokat az állapotával kapcsolatban, mert akkor jelentősen megnő annak az esélye, hogy rosszabb hangulatban látnak majd legközelebb, mint ahogyan eljöttem. Mindigis jobban kedveltem a totális őszinteséget. Inkább megbirkózok az igazsággal és eldöntöm magamnak, hogy hogyan kezeljem a dolgokat, mint hogy más döntse el mi az amit be bír venni a lelkem.
-Nem hiszed? Esküszöm megtettem volna.-én nem bírom megtartani a komoly ábrázatot az arcomon, hanem megjelenik egy széles mosoly az arcomon. Valóban elég komolytalan lenne, hogy én valaha ténylegesen kezet emeljek rá. Nem mondom, hogy még soha az életben nem szaladt bele egy-egy tasliba, amikor a kelleténél jobban megszaladt vele a ló, de hát valakinek oda kell figyelnie arra, hogy ne nőjenek meg túlságosan rajta a vadhajtások. Más ezt a szívességet úgysem tenné meg érte, én pedig önként vállaltam a "pályaanyu" szerepet, ha már úgyis mindig a sarkában loholok az övénél jóval rövidebb lábaimmal.
-Abban biztos lehetsz, hogy soha többé nem hagyom ki. Még a végén kitalálod, hogy azért nem ment jól, mert én támogattalak eléggé verbálisan.-azt nem kötöm az orrára, hogy így is kínzott a bűntudat, hogy aznap nem voltam mellette. Össze kellett ülnünk a Social csapattal, hogy átbeszéljük az új stratégiát, hiszen gyakorlatilag követelték tőlünk, hogy még az eddiginél is jobban húzzunk bele. Gondolom akkor még reménykedtek benne, hogy az újítások jó irányba terelik majd a helyzetet, azzal nem igazán számolt senki, hogy éppen az ellenkezője fog megtörténni. Ha csak sejtettem volna, hogy hasonló fog bekövetkezni, akkor biztos, hogy nem a laptop fölött görnyedve töltöm az időmérő előtti óráimat, hanem mellette lettem volna... nem ha csak eszembe jutott volna ez, akkor valószínűleg a kocsi közelébe sem engedtem volna. Nem mintha ebbe sok beleszólásom lett volna valaha.
Az egy elátkozott nap volt. Mintha a csillagok is úgy álltak volna, hogy nehezített körülményeket generáljanak az összes lehetséges módon esélyt sem adva annak, hogy jó futamot előkészítsünk vasárnapra. Egy ilyen forgatókönyv sajnos mindig ott porosodik a polcon, hiszen nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy az egyik pilótánk nem tud majd a elindulni a versenyen. Számomra ezredrangú lett volna, hogy hogyan oldódik meg a helyzet, hiszen csak Chris testi épsége érdekelt, de a kötelességek megkövetelték, hogy a munkámat végezzem és másik után takarítva próbáljam megnyugtatni a rajongókat, illetve kielégíteni a kíváncsiságukat. Milliók figyelme terelődik ilyenkor a csapatokra amikor valami ennyire rosszul sül el minden erőnkkel menteni próbáltuk a menthetetlent. Nem ez volt az első hiba.. és sajnos azt sem mondhatnám biztosan, hogy az utolsó, de lassan még mi is kifogyunk a kifogásokból.. főleg ha magyarázattal sem tudunk szolgálni még saját magunk számára sem.
Az állapota nem menti meg teljesen tőlem, hiszen csak bizonyos szempontból vagyok hajlandó tekintettel lenni rá... főleg ha még jóformán át sem járhatta a ruháimat az itteni levegő és ő máris pimasz vigyorral a képén szeretné elkönyvelni a győzelmét. Ahhoz azonban még lesz néhány szavam.
Szórakozottan kacagva hallgatom a jövőjéről alkotott idilli képet és megmondom őszintén máshogy el sem tudnám képzelni, csak így, hogy egy papamobillal is gyorsulni próbál majd miközben a gyógyszertárba hajt a reumakenőcsért.
-Hatvan év? Nem tudom.. majd megnézem a naptáram, hogy ráérek-e még akkor is téged kísérgetni..-nevetek tovább. Bár igazából sosem tudtam úgy elképzelni az életemet, hogy ő ne legyen valamilyen formában a részese. Vannak olyan kapcsolatok, amik tényleg egy életre szólnak és szeretném azt gondolni, hogy a miénk is ilyen, pedig millió olyan dolog közbejöhet ami miatt különválnak az útjaink, de valahogy mégis azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy az idősek otthonáig kísérgetjük majd egymást akármerre is vezessen az út.
Sűrűn bólogatva telepszik egy széles mosoly az arcomra.
-Igen?-emelkednek egy kicsit a szemöldökeim.-Anyu mondta?
-Olyan cuki vagy ilyenkor.-sóhajtok. Úgyis tudja, hogy bármilyen is legyen én mindig imádom, különben már nem dolgoznánk együtt. Mondanám, hogy ez csak az én érdemem, hogy ilyen csodálatosan kitartó és elnéző vagyok vele szemben, de be kell valljam szerintem ő is okosabban válogatja meg a szavait, ha éppen nekem címzi őket.
-Ühümm..-hümmentek nem túl meggyőzötten, de a mosolyán látom, hogy ebből már ő sem képes olyan magabiztosan kivágni magát, így be is fejezem, hogy ezzel szorongassam tovább.
Alig érezhető ellenkezéséből már látatlanul tudom, hogy van bőven baj a mozgásával. Ilyenkor szokott csak igazán elkezdődni az a szakasz amikor minden tagja lemerevedik az embernek a gyulladások és a sérüléseknek köszönhetően. Mégis enged nekem, hiszen nagyon figyelek, hogy ne legyek vele túl követelőző.
-Máris kérni fogom csak megszorítom egy kicsit az övemet, hogy nehogy egyből minden lecsússzon rólam a lehengerlő szavaidtól...-forgatom meg a szememet. Minden bizonnyal tudna, ha nagyon akarna, de talán jobb a békesség és nem kezdjük el feszegetni az ilyen határokat. Egyébként is jobban kedvelem a megfontolt kritikákat és dicséretek. Mit sem ér a kedves szó, ha két kézzel szórják az emberre.
Válaszára minden meglepettség eltűnik az arcomról és egy szemtelen mosoly jelenik meg.
-Hát akkor köszönöm, hogy korábban ilyen látványban lehetett részem... de örülj.. most sem veszem le a gatyádat.-a sérüléseit látva azonban már nem tudom tovább olyan könnyedén kezelni a helyzetet, mint korábban. A felháborodás, a sértettség és a düh egymással karöltve kezd végigkúszni a gerincemen az agyam felé, de muszáj vagyok ezt megfékezni, hiszen egyik sem neki szól, így nem is rajta fogom levezetni. Egy mély levegőt kifújva eresztem vissza a pólóját miközben igyekszem megzabolázni az indulataimat.
-Igyekeztek nem teljesen beavatni, hogy az emberek megnyugtatásával tudjak foglalkozni és ne azzal, hogy megkeressem kit fojtsak meg elsőnek. Azt mondták, hogy vannak zúzódásaid, de kifejezetten jól voltál amikor elvittek a pályáról.-persze sejtettem, hogy ferdítenek hiszen akkor nem kellett volna bizonytalan időre levenni őt a pályáról.
-Valakit megölök.-mosolyodok el bájosan majd egy puszival az arcán hagyom magam mögött őt és az indulataimat is, hogy kiszolgáljam magam a konyhában majd elhelyezkedjek a kanapén.
Gyenge hárítása persze rohamos léptekben hozza vissza a korábbi jó hangulatomat, ami azért megremeg miközben látom hogy mennyire nehezére esik megtalálni azt a pózt, amiben el tudja viselni a létezést.
Kész érzelmi hullámvasútra kezdek el felülni. Az agyam veszettül kezd el kutatni az emlékeim között a személyleírás alapján, de őszintén nem tudom mennyire bízhatok meg a szavaiban hiszen lehet, hogy csak fals nyomon akar elindítani, hogy ne nőjön tovább a potenciális áldozataim listája.
Talán hajlandó lettem volna elengedni a dolgot egészen addig amíg ki nem mondja, hogy sarokba szorítva érezte magát a faggatás közben. Veszettül figyeltünk, hogy még véletlen se tudódjon ki, hogy mik a tervek Chris karrierjével kapcsolatban. Senkinek semmi köze nincs hozzá, amíg nincs aláírva a szerződés a következő évre, tudtommal pedig ennek a közelében sincs még.
-Bízd rám. Elintézem.-az egész paddock be van kamerázva. Ha látok egy arcot még lehet, hogy én is felismerem, ha nem akkor a következő versenyre kiadatom a képét, hogy a McLaren közelébe se mehessen akár ott van Chris akár nincs. Ez is a hatáskörömön kívül esik de még meg tudom magyarázni azzal, hogy a csapat számára kényes információkkal dobálózik így jobb ha egy kis távolságot tart majd tőlünk.
Aggódok érte. Nagyon. Akár akarom akár nem ez ki is ül az arcomra. A lábamat érintő kezére viszont visszaköltözik az arcomra egy mosoly. Tényleg olyanok vagyunk néha, mint egy idősödő házaspár.
-Tudom.. tudom.. bocsi..-dörzsölöm meg egy kicsit az szemeimet mintha ezzel eltüntethetném a féltést a vonásaimból.
Baromi nehéz ám őt így látni. Mérgesen, sértetten, kétségbeesetten. Erre pedig rátesz még egy igen nagy lapáttal az is, hogy a kilátástalanságban el is kezdte magát hibáztatni, aminek úgy érzem azonnal gátat kell szabnom. Nem az ő hibája volt. Persze tisztában vagyok azzal, hogy amikor nincs logikus magyarázat akkor az ember önmagában keresi a probléma forrását, de ez most számomra elfogadhatatlan opció. Hirtelen akad el. Szavaim és érintésem nyomán pedig lágyulni látszanak a vonásai. Ez pedig jó. Akkor ő is látja a rációt a gondolataim mögött, így legalább ezen tényleg nem kell majd ölre mennünk egymással.
Kicsit magára hagyom gondolkozni, amíg hozok magunknak abból a szerencsétlen sütiből. A tekintete végig követ amit csak akkor veszek észre amikor már visszafelé tartok a tállal a kezemben. Sosem szoktam zavarba lenni a közelében, hiszen olyan rég óta ismerjük már egymást, de most valahogy egy pillanatra egy egészen furcsa érzés járja át testem ettől a hasam tájékát, pedig valószínűleg csak rajtam felejtette a szemeit miközben gondolkozik.
Ugyanaz a meglepettség csillan meg a szemeimben, mint az övéiben amikor nekem szegezi az első kérdését. Miért vagyok én most Mark? Csak egyre jobban összeráncolom a homlokomat, de lassan összeáll a fejemben a kép, hogy egyébként most rohadt aranyos velem. Hirtelen olvad le minden értetlenség az arcomról és gyengéden elmosolyodva figyelem a szemeit.
-Dolgoztam.. felelősöket kergettem... és zaklattam valakit, aki nem vette fel a telefont, hogy segíthessek..-ha tudtam volna, hogy ekkora a baj már a lelkével is akkor meg sem vártam volna amíg a csapat küld, jöttem volna egyből ha tudom, hogy szüksége van rám. Persze nem akarom, hogy most emiatt kezdje el hibáztatni magát, de pontosan tudja, hogy csak fel kell emelnie a telefont és akárhol vagyok neki mindig felveszem. Az ő hallgatását nem vettem annyira a lelkemre. Szüksége volt egy kis magányra, de a jelek szerint nem annyira, mint amennyire ő gondolta.
Csak ráfanyalodik ő is a sütire, akármennyire is haragudott rá.
-Tudom.. csak szeretlek hergelni.-vonom meg a vállam. Az első falattal sikerül is összekennem magam, aminek az eltüntetését olyan érdeklődéssel követi végig mintha éppen kézen állva ennék. Kissé zavartan pillázok rá miközben még oldalra is billenti a fejét.
-Mi az? Még olyan vagyok?-a nyelvem hegyével végigjárom az ajkaimat, de nem érzem, hogy bárhol marad volna még csoki, így inkább el is engedem a dolgot.
-A folyamatos csodálatos jelenlétem.. az a probléma.-nevetek fel. Nem voltam túl jó társaság ez tény, de valakinek muszáj volt eleresztenie a hangját.. és mivel más nem tette, így én lettem az.
Egy bűnbánó mosolyt erőltetek magamra miközben kihúzom egy kicsit magamat.
-Ohh.. az elnézését kell kérnem, uram.. akkor kérem avasson be, hogy milyen fontos teendők várnak még önre a mai nap folyamán.-igazából tényleg lehetne olyan programja amivel nem számoltam, de nekünk sem muszáj most azonnal nekiindulni a városnak.
-Most azzal próbáltál a sétálás ellen érvelni, hogy végre egyszer nem kell majd szaladnom utánad?-már most biztos vagyok benne, hogy legalább két lépéssel fogok előtte sétálni és lemondóan sóhajtozok majd, hogy rá kell várnom. Persze csak egy darabig nehogy a lelkére vegye.
-Héééé!-hiába próbálom fogni a tálat olyan könnyen veszi ki a kezemből, mintha napok óta csak ezért a mozdulatért edzett volna.
-Kösz, hogy megkínálsz.-nevetek fel és közelebb húzódok hozzá. Még kihalászok néhány falatot majd a villát a tálban hagyva kényelmesedek el a kanapén hátradőlve.
-Ümm.. még nem tudom. Szerintem egy darabig nem akarnak a pályánál látni elég morci voltam. Szóval egy elég hosszú időre biztosan megnyertél magadnak.. tájékoztatni kell a népet az állapotod "rohamos" javulásáról.-persze én lennék az egyik legboldogabb ember ha valósan gyors gyógyulásról számolhatnék be de ezek a sérülések nem jönnek helyre néhány nap alatt, így megint marad az időhúzással egybekötött valóságferdítés.
-A Hotel Fairmont Monte-Carloban foglaltak nekem szobát. A csapat előre elrendezte, de bevallom őszintén nem voltam benne én sem túl biztos, hogy mennyire fogsz majd örülni a jelenlétemnek, így magamtól sem mertem volna úgy betoppanni, hogy "szia, megjöttem, itt alszok".-mosolyodok el a fejemet csóválva. Nem ez lenne az első alkalom, hogy nála alszom, hiszen amikor itt van verseny, akkor sosem kellett szobát kivennem elaludtam én itt is a vendégszobában.
-De ha éjjel nappal vágysz a jelenlétemre szívesen áthozom a holmim. Még ki sem csomagoltam csak lezuhanyoztam mielőtt jöttem.-igazából nem feltétlen szeretnék ennyire belemászni a privát életterébe, hiszen tényleg nem tudom, hogy mennyi ideig leszek itt, de emiatt nem akarom megnehezíteni az ő pihenését, bár az is lehet, hogy a segítségére lehetnék a hétköznapok nehézségeivel, arról nem is beszélve, hogy legalább szemmel tudnám tartani, hogy vajon elkezdi-e újra saját magát gyötörni a történtek miatt.
-Milyen cukik leszünk.. még ide is költözök hozzád.. lassan tényleg a nevedre vehetsz.-nevetek egyet és kibontom a hajamat a kontyból, hogy laza hullámokban omoljon a vállaimra.

Az előttem álló hétvégék versenyhétvégék lennének. Illetve azok is, csak épp én nem leszek ott a rajtrácson amire azóta, hogy versenyzek, nem volt példa. Soha nem hagytam ki egyetlen futamot se, szabadedzést is csak azért, mert az új szabályok szerint kötelesek a csapatok bizonyos edzések alkalmával beültetni az autóikba a fiatalabbakat is. A jelenlegi kényszerűséget viszont nehéz elviselni és megemészteni, hiába tudom, hogy a saját érdekeimet szolgálja.
Ideig óráig bizonygattam még az orvosoknak is, hogy adjanak egynéhány napot, majd ráncba szedem magam. Győzködtem őket, hogy adjanak gyógyszereket, tapaszokat, mire jött az elborzadó arckifejezések sora, hogy mit gondolok én, hogy majd néhány verseny miatt hagyják, hogy vezessek? Nem gondolom én komolyan, hogy kockára tenném az egészségemet, ne adj Isten az életemet is?!… A kezdeti sokk egészen sokáig, az első adag gyógyszerekig lábon tartott, s amint megkaptam a „sokktalanító” kezeléseket, nemcsak, hogy a testem felfogta, hogy mi is történt vele, mekkora ütésnek állt ellen gyakorlatilag minimális sérülésekkel, de az agyamban is letisztult a kép és eljutott a felfogás szintjére, hogy bizony egy utcai autót is képtelen lennék elvezetni, nemhogy egy versenyautót. Innentől kezdve nem akadékoskodtam tovább, már én is beláttam, hogy ostobaság volna bárkivel, főként saját magammal hadakozni.
A négy fal között mégis újra meg újra elöntött az érzés, hogy vezetni akarok. Ha pedig az nem is megy, akkor tenni valamit azért, hogy utánajárjak, mégis mi történt a kocsival? A fájdalmat, az idegeskedést felváltotta az értetlenség, az elveszettség és a tanácstalanság, ami addig tart és addig gyötört nyilvánvalóan, míg Elodie örök jókedve meg nem tölti a lakást. Úgy űzi el a negatív érzéseket és a sötét fellegeket, mintha kizárólag ezen céllal felvértezve érkezett volna. Mind idáig nem is voltam tisztában azzal, hogy mi, vagy éppen ki hiányzik az életemből…
- Az a szomorú, hogy el is hiszem, hogy képes lennél rá – jegyzem meg motyogva. Nem különösebben kellett eddig tartanom tőle, de egyszer-egyszer azért volt olyan húzásom a közel s távoli múltban, mikor tényleg járt egy tockos, sokkal inkább a lenyugtatásom céljából, mikor már túlfeszítem a húrt és a szép szó nem segít. Viszont ezeket a sokszor jogos taslikat mástól valószínűleg nem viselném el.
- Tessék?! A végén? – emelkedik meg a hangom – már most egészen biztos vagyok abban, hogy ez ennek köszönhető! – pillantok le rá, majd az ablak felé fordítom a fejemet, így fejezve ki a tettetett csalódottságomat. Eszem ágában sincs őt hibáztatni, de már egyfajta szokássá vált, hogy tök mindegy, hogy szabadedzést, időmérőt vagy versenyt kell teljesítenem, az övé az utolsó olyan szó, amit „külsőstől” kapok közvetlenül az előtt, hogy bekerül a fülembe a füles, és onnantól kezdve már kizárólag a csapat az, aki verbálisan kommunikálhat velem. És nem elég, hogy aznap jóformán egyetlen alkalommal se láttam, de nem is tudtunk beszélni egymással… nem volt, akiből meríthettem volna egy kis pozitív energiát, nem volt, aki megnyugtatott volna, hogy felesleges így idegeskednem, és ideje lenne már lerázni magamról azt a mértéktelen feszültséget, ami eluralkodott rajtam. Szükségem lett volna rá… Talán jobban, mint bármikor. De tisztában vagyok vele, hogy neki is volt dolga bőven, és nem lenne kötelessége amúgy se, hogy az indulás előtti perceket még velem töltse el, hogy kapjak egy-két szép, útra való szót. Utólag amúgy is jobban idegesít az, hogy ezzel a bukással neki is plusz munkát adtam, mert nem csak a szerelőgárda, nem csak az orvosi csapat szenvedte meg ezt a bukást, de a social mediáért felelős csapat is, élükön Elodieval, aki valószínűleg nemcsak, mint munkatársat és csapattagot féltett…
Jóízű kacagását hallva egy-két dobbanást mintha kihagyna a szívem, még a kezem is megmozdul, hogy a mellkasomra kapjam a tenyeremet, de sikerül megállnom a késztetést, helyette csak nagyot nyelek, s tekintetemet, amit sikerül két pillanatnál tovább rajta felejtenem, elkapom róla a lábfejem irányába. Micsoda érdekesség egy zokni…
- Ha nem, akkor már jó előre szorgalmazom, hogy felszabadítsd – fűzöm hozzá konok éllel a hangomban. Néha esküszöm, hogy elgondolkozok azokon a feltételezéseken, hogy több is lenne közöttünk egy átlag barátságnál. Bocsánat, egy átlag barátságnál már réges-régen túltettünk, ezt mindketten tudjuk… de vannak alkalmak, pillanatok, mikor őszintén elhiszem, hogy valami olyan dolog, valami annyira természetes és magával értetődő, bensőséges kapcsolat van közöttünk, ami messze túltesz ezeken. Mégis olyanok vagyunk, mint egy-egy strucc, én még magasságban is majdhogy versenybe tudok szállni velük, akik homokba dugják a fejüket és nem akarják észrevenni a nyilvánvalót.  Mintha egyre sűrűbben tennék felé olyan gesztusokat, és egyre többször lennének olyan megnyilvánulásaim, melyek mélyebb érzésekről árulkodnak. Csak épp azzal nem vagyok tisztában, hogyan kellene ezt épkézláb módon tálalni… vagy, hogy van-e egyáltalán értelme, vagy csak hülyét csinálnék magamból?
A rám használt jelzőt hallva vékony réssé szűkítem a szemeimet.
- Cuki? – mintha fizikai fájdalmat okozna kimondani magát a szót is – tudod mikor neveztél utoljára cukinak? Amikor nem felejtettem el a születésnapodat – rémesen csapnivaló vagyok a fontos dátumok megjegyzésében. Olyannyira, hogy még a saját születésnapomat is hajlamos lennék elfelejteni, ha már jó előre nem csődítené össze valaki a baráti társaságomat egy kis ereszd el a hajam szórakozásra. És bizony, ha a különböző felületek nem jeleznének, hogy XY a születésnapját ünnepelte úgy… néhány nappal ez előtt, valószínűleg soha, senkié nem jutna eszembe utólag se, ráadásul fel se tűnne, hogy egy születésnap és köszöntés mentes világban élek. Idén viszont életemben talán először nem felejtettem el, és időben köszöntöttem fel őt.
Hiába vágták fel a nyelvem, hiába kekeckedek vele azóta, hogy átlépte a lakás küszöbét, valahogy mégis mindig, minden egyes szópárbajt ő nyer meg, ráadásul nem kis fölénnyel, hiszen az öv megszorítás és a lehulló ruha hallatán szinte érzem, hogy pirosas színbe vált az arcom. Szemeim elkerekednek, s nyelek egy nagyot. Komolyan olyan vagyok, mint egy szűzfiú, aki még soha nem állt nő előtt alsógatyában se, ráadásul még nem is látott nőt például bikiniben. Márpedig ahányszor mi együtt nyaraltunk, tényleg azt mondhatom, hogy csak azt nem láttam még, amit ő nem akart, hogy lássak.
Az arckifejezése láttán viszont amikor meglátja az oldalamat, ami tényleg látott már szebb napokat is az egészen sötét, már-már feketébe hajló kékes-lilás véraláfutásokkal, minden addigi zavarom eltűnik, s gyanakvóan ráncolva a szemöldökömet gondolkozok el azon, hogy mégis mennyit mondhattak neki? Óvni akarták? Vagy nem akarták, hogy rajtuk csattanjon a haragja?
- Ohh, „egészen jól?” – ugrik a homlokomba a szemöldököm – hát én azért nem így emlékszek, bár… - vonok vállat felelőtlenül, amitől kicsit megremeg az arcom - tényleg nem gyufásdobozban kellett kiszedni a kocsiból és ez jó – viszont az már koránt sem, hogy fals állításokkal tagadták meg tőle az igazságot. Azt, hogy pár másodpercig nem voltam magamnál és bár kitudtam szállni a kocsiból, valószínűleg az adrenalin és a sokk miatt, mégis a dokik, majd pedig Savannah cipelt végig a paddockon, hogy az orvosi szobáig eljussak.  
A kapott puszi gátol meg abban, hogy tőlem hallja az igazságot és talán jobb is így, hiszen a megjegyzése sokat sejtet, de jót, na azt nem.
- Nem éri meg – fordulok utána ujjaim hegyével a puszi helyén – pár hülye miatt éveket ülni.
És azt hiszem nem könnyítem meg a dolgát azzal, hogy végig kell nézni milyen kínlódásokkal tudom csak ülő helyzetbe tenni magam, azzal pedig főleg nem, hogy szóba kerül az orvosi szoba incidense a kérdéses személyű újságíróval. Szinte még most is feláll a szőr a hátamon ahogy nem zavartatva magát az orrom alá nyomta a kis készülékét, és még akkor is jött utánam, mikor nagy nehézségek árán lekászálódtam az ágyról. Hiába hátráltam, hiába kerülgettem, csak jött utánam erőszakosan. Emlékszek, mikor kis híján kiment a lábam alólam, és kizárólag a húgomnak köszönhetem, hogy leszállt rólam mert úgy tette ki őt a szobából, mint macskát szarni. Szégyellem, hogy képtelen voltam értelmes válaszokat adni, olyanokat, amivel diplomatikusan elintézhettem volna minden jellegű feltételezését, és azért is, mert Savinak kellett közbe lépnie, védeni engem, mint egy elesett rászorulót. De ezen már felesleges rugózni.
A kezdeti haragját átváltja az aggodalom. Nem tudom, hogy kívülről, hogy hallatszik a levegővételem, csak azt, hogy belülről borzalmas, így ebből csak következtetni tudok arra, hogy számára se lehet sokkal kellemesebb. Mégis igyekszek őt megnyugtatni, hogy engedjen fel egy kicsit. Ha komoly probléma lenne akkor valószínűleg nem így néznék ki. Nem váltaná egymást az arcomon a harag, az elveszettség, nem mutatnám nyilvánvaló jelét annak, hogy bizony magamban kezdtem el keresni a hibát, hiszen arról még nem szólnak a hírek, sem pedig a felém közvetítettek, hogy megtalálták volna a hiba forrását. Talán ez őrjít meg a legjobban, amiről mi sem árulkodik jobban, mint az egész napos videó elemezgetés. Bevallom, először fizikai fájdalmat okozott visszanézni az ütközést, szinte az egész testem reagált rá, mintha újra éltem volna az akkor történteket. Viszont minél tovább nézegetem, minél több irányból nézem meg az ütközés pillanatát, a kisodródást, a blokkoló kerekeket, annál inkább a harag uralkodik el rajtam. Undorító egy kilátástalan helyzet ez.
Érintése és a szavai rántanak vissza, és tartanak ezzel egyidejűleg a földön. Nem tudok velük vitatkozni, igaza van mindenben és az a szomorú, hogy mind ezzel én magam is tisztában vagyok és voltam is mindeddig, de olyan köd ereszkedett a fejemre, ami nem hagyott reálisan gondolkozni.
Jóformán minden mozdulatát végig követem, míg vissza nem ér, és le nem ül mellém. Tényleg nagy ütés érhette a fejemet, legalábbis próbálhatom ennek betudni, de ma egyszerűen képtelen vagyok úgy tekinteni rá, mint más napokon. Mi változott? Mi történik egyáltalán? Látom rajta, hogy meglepi, hogy rajta felejtettem a pillantásomat, és nem hazudok, érzem is a zavart az erőben. Mintha képtelenek lennénk hova tenni ezt a helyzetet.
- Igazából… - kezdek bele halkan, miközben egészen közel fészkelődik hozzám, hogy én is elérjem a tányért – sokszor gondoltam rád. Fogalmam nem volt róla, hogy mi járhat abban a kis kobakodban, akárhányszor falba ütköztél, mikor kerestél – pöckölöm meg a fejét a konty felett – na jó ez szar hasonlat volt pont most… mindegy, aztán Mark mondta, hogy rengeteg dolgotok van, úgyhogy jobbnak láttam, ha nem beszélünk, mert… hát nem voltam túlzottan üzemképes – márpedig, ha valaki, akkor ő egyetlen megváltozott hangsúlyomból képes kitalálni és rájönni arra, hogy milyen állapotban vagyok éppen – azt pedig végképp nem akartam, hogy bármiben is elakasszon a tudat, hogy szükségem lenne rád.  
De azt már tudom, hogy miért bukkant fel ilyen hirtelen! Hogy engem terrorizáljon...nyilván. Meredten figyelem a mozdulatsort ahogy eltünteti a csokit a szájáról, mikor pedig rátesz még egy lapáttal, automatikusan húzom ki a hátamat és mint aki elfeledkezett volna mindenről – is – próbálok elfordulni tőle. Ez természetesen, mondhatnánk mellbevágó érzéssel ér fel, s grimaszolva dőlök előre, hogy minimálisra csökkentsem a mozdulat generálta szúrást.
- Nem, de… - nyöszörgöm – ezt inkább ne csináld megint, jó? – mutatok aztán rá, utalva arra, ahogy az imént végig nyalta az ajkait. Végül, mikor úgy érzem megmaradok, akadozva fújom ki a levegőt, majd helyezkedek vissza az előbbi pózba. Az viszonylag elviselhető volt.
A jelenléte, mint probléma? Nem hinném. Nem is illetem szóval, egyszerűen csak mosolyogva vonom meg a vállamat, értse ahogy szeretné.
- A csapattal kell majd beszélnem, az egyik dokival, meg lesz még egy gyors interjú, de az majd csak este… - a faliórára pillantok – az időeltolódás miatt. Lehet nem kell órákon át futkorásznom Monte-Carlo utcáin vagy az edzőteremben edzeni, de dolgom még lehet így is – ezek inkább olyasfajta kötelezettségek, amik túlmutatnak a versenyzésen. Ezek akkor sokasodtak el igazán és akkor váltak fontossá, amikor otthagytam az F2-t. Ma már ez nem elég a versenyzéssel foglalkozni, mint ott, hiszen pont olyan elvárások vannak felénk a rajongók- és az F1-et követők felé, mint a csapatunk és a sport irányába.
- Talán – jegyzem meg pimaszul, és már kapom is ki a tálat a kezéből. Mondhatnánk, hogy jó reflexek... hiszen azoknak olyannak kell lennie, mint a macskáknak. De mit érnek a reflexek, ha arra is képtelen voltam velük, hogy megelőzzek egy balesetet?
- Ez csak természetes… – kapom be a villát nagy vidoran, mikor pedig ő a tányérban hagyja a sajátját, kíváncsian felé pillantok – Elodie? – búgom a nevét játékosan, a képemen szélesedő vigyor pedig valószínűleg bekapcsolhatja a fejében a vészvillogót azt illetően, hogy mivel fogom szívni a vérét? – te most komolyan annyira aggódtál értem, hogy világi elviselhetetlen hárpia lett belőled? – szórakozottan teszem fel a kérdést valamelyest közelebb hajolva hozzá, hogy megkeressem a tekintetét, de mielőtt még kapnék a fejemre, inkább elhúzódok.
Valahol sértésnek veszem, hogy meg se fordult a fejében az, hogy meginvitálja magát hozzám, mikor akárhányszor egy országban tartózkodunk, főleg ott, ahol van állandó tető a fejem felett, mindig nálam van. Most mégis mi a franc változott? Ha elviselhetetlen is lennék se lehetne kétsége afelől, hogy nálam mindig otthon érezheti magát.
Arcom elkomorul, és fintorogva kapok be még egy falatot.
- Még, hogy én vagyok a hülye… – jegyzem meg epésen – inkább egyél! – fogom meg a csuklóját és a tenyerébe nyomom a tálat – hogy mennyire fogok örülni neked… - sziszegem nyöszörögve miközben feltápászkodok és átballagok a konyhába. Annyiszor szakított félbe, hogy a gyógyszerek ottmaradtak kikészítve – akkor, ha már annyira sétálni szeretnél, teszünk egy kitérőt arra. Addig pedig futhatsz egy kellemetlen kört a csapatnál, hogy agyalágyult vagy és elfelejtetted, hogy ide tulajdonképpen haza jössz, tök mindegy, hogy milyen hangulatomban vagyok! És azt is megmondhatod nekik, hogy ők is kapják be, amiért még csak nem is említették, hogy jössz… - hogy ezt miért azt nem tudom, de érezzék ők is a törődést.
Az apró pirulák jóformán eltűnnek a tenyeremben.
- Ami késik az nem múlik. Több időt húztunk már le egymás mellett, mint a legtöbb házaspár, csakhogy tudd – jelentőségteljes pillantással kapom be a gyógyszereket, majd öblítem le egy pohár vízzel őket. A pohár pereme felett nézem végig ahogy kibontja a haját, mely sötét, dús keretbe vonja az arcát.
- Azt hiszem te ma különösen szemét vagy velem – nevetek zavartan – azért nyugtass meg, hogy a pizsamád nem olyan kihívó, mint ahogy te ma egész nap csinálod… a… dolgaidat… - mutogatok a levegőben szabad kezemmel, ezzel mindenre is utalva. Azzal ahogy felöltözött, ahogy a szájáról eltüntette a krémet, majd végig nyalta azt, most még a haját is dobálja meg igazgatja. Imádom amikor nincs összefogva. Ez van. És ahogy koppan, hogy megint elfelejtettem lakatot rakni a számra, a pohár alja keményen koppan a konyhasziget lapján – azt hiszem megyek és… átöltözök. Megpróbálok… - na az még egy fantasztikus menet ahogy próbálom magam ruhába rázni. Pont, mint egy kilencven éves papa, akinek már olyan mértékben korlátozott a mozgása, hogy nem tud segítség nélkül felvenni egy nadrágot, zoknit vagy egy pólót. És nem könnyíti meg a dolgomat az sem, hogy olyan rohadt hosszú lábakat növesztettem, amit nem csak, hogy nem elég megemelni, de még nyújtózni is kell, hogy bele tudjam dugni egy-egy szárába a lábamat.
- Egy óra múlva jövök – tűnök el a rövidke folyosón a szobámban, ahol a megjósoltak szerint tényleg komoly küzdelmeket folytatok le, hogy magamra vegyek valami épkézláb ruhát.

Chris && elodie

Nem tudom, hogy a csapatnak mi a terve. Ha Chris kicsit mozgathatóbb lesz biztos szívesen látnák majd a boxutcában, hogy tiszteletét tehesse, bár én már nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez a lelkének is jót tenne. Nyilván fontos az összetartás szemléltetése, de nem örülnék túlságosan, ha minden lehető módon megpróbálnák satuba szorítani a szívét, így is eléggé odavan a lelke, hogy nem csinálhatja azt amit a legjobban szeret.
Még emlékszem amikor 16 évesen egyszer eltörtem a lábamat... ráadásul a lehető legszerencsétlenebb módon, hiszen ezer féle hobbit túléltem gyakorlatilag sértetlenül mégis a saját otthonom biztonságában egyszerűen megcsúsztam és sikerült végigbucskáznom az összes lépcsőfokon mielőtt leértem a földszintig. Életem egyik legszörnyűbb időszaka volt, hiszen mentem  és csináltam volna mindent amiért csak rajongtam.. ehelyett bámulhattam a plafont és számolhattam a másodperceket a gipsz levételéig.
Most valahogy ő is így érezheti magát, miközben a legapróbb mozdulatok is komoly fájdalmat okoznak neki, így hiába vinné tovább a lelke és a tettvágya a teste a saját maga útjában áll. Talán éppen a legmegfelelőbb pillanatban érkeztem meg mielőtt túlságosan az agyára mehetnének a saját energiái.
Én és a tettlegesség ritkán járunk kézenfogva, de persze akadnak olyan ünnepélyes alkalmak, amikor még az én kezem is eljár, ha a szükség úgy kívánja, vagy éppen Chris viselkedése. Néha úgy érzem, hogy én vagyok a két lábon járó lelkiismerete, aminek muszáj bizonyos helyzetekben megszólalnia, ha már az ő saját belső hangja nem teszi meg. Azt inkább az orrára sem kötöttem korábban, hogy néha a csapat értesít, hogy "véletlenül" bukkanjak fel és tegyek rendet, mert ők már nem bírnak vele és rájuk egyébként sem hallgatna. Furcsa, hogy pont az én 160 centim tudja őt kedvesebb mederbe terelni, de nem tagadom.. én ezt borzasztóan élvezem. Nem úgy a tényt, hogy nem voltam vele aznap. Nem is egy taslira lett volna szüksége, hanem egy barátra, aki legalább megszorította volna a kezét mielőtt nekifut az időmérőnek és a sok-sok jótanács között egyszerűen csak sok sikert kívántam volna neki... vagy legalább megfenyegettem volna, hogy ha nem vigyáz magára, akkor velem kell elszámolnia. Ezek közül azonban egyikre sem volt lehetőségem és ez rettenetesen bánt, bár tudom, hogy ő nem ezért hozza fel ezt a dolgot, egyszerűen csak piszkálódik.
Az állához érintve a mutatóujjam fordítom vissza magam felé az arcát, hogy újra a szemeimbe kelljen néznie.
-Hát.. ezek után biztos, hogy soha többé nem lesz ilyen mulasztásom. Ezt megígérhetem..-mosolyodok el. A történtek fényében a tengerek ezer ördöge sem tudna visszatartani attól, hogy mellette legyek minden alkalommal amikor autóba készül ülni. Többször én nem szeretném azt érezni, amit aznap. Kétségbeesett voltam és hülye módon még azt sem tudtam felidézni, hogy mit mondtam neki utoljára. Butaság.. tudom, de akkor is nehezen tudtam szabadulni a torkomba gyűlt szorító érzéstől. Még csak meg sem várhattam, hogy mondjanak valamit, hiszen Eva úgy rángatott fel a földről, mintha az egész világ lángolt volna és én kellettem a tűzoltáshoz. Így utólag visszagondolva a kétségbeesés és a pánik olyan szinten legyűrte minden önálló gondolatomat, hogy egyszerűen elindultam és csináltam amit mondtak nekem, ahelyett, hogy az orvosi rész felé vettem volna az irányt. Őszintén bevallom Chris nem tudom mennyire járt volna jól, ha még engem is megkap pluszba, hiszen elég használhatatlan állapotban voltam. Annyi nyugtat, hogy nem volt egyedül. Savi tudtommal végig mellette volt, így nem egymaga kellett megbirkózzon mindennel miközben a saját lábán is alig állt.
Szavaira hamar elengedem ezt a gondolatmenetet, hiszen téptem már eleget a lelkem emiatt és ugyan bocsánatot még mindig nem kértem tőle a jelenlétem hiányáért, de szerintem nem is várja el tőlem, illetve magától is tudja... remélem, hogy tudja mennyire bántott a dolog. Vele mindig nehezen tudtam határt húzni abban, hogy meddig vagyok a barátja és honnantól a munkatársa, de a mérleg egyértelműen az előbbi irányába billent szinte mindig.
-Majd megnézem mit tehetek érted..-könnyedén vonom meg a vállam, mintha tényleg nem tudnék semmi biztosat ígérni ezzel kapcsolatban. Chrisnek mindig lesz helye az életemben. Hogy milyen formában azt sajnos előre még nem tudom megmondani, hiszen jósnő sajnos nem vagyok. Igazából minket ismerve az sem lenne meglepő, ha egyszer csak arra eszmélnék fel, hogy már le is éltük az életünket egymás mellett. Olyan magától értetődő, hogy jóformán minden gondolatomat és időmet kitölti. Az elmúlt néhány napot leszámítva nem is tudom, hogy mikor volt olyan utoljára, hogy huzamosabb ideig nem beszéltünk egymással. Még a téli pihenőt nagy részét is együtt szoktuk tölteni, hiszen a felkészülési időszakot is végig szoktam kísérni és a teszteket is. Arról nem is beszélve, hogy általában még a nyaralásokat is együtt szerveztük, mintha egymás nélkül már tényleg nem is tudnánk működni.
Nem tudom, hogy ő valaha eljátszott-e a gondolattal, hogy ennél több legyen köztünk. Nekem nem is egyszer fordult már meg a fejemben, még akkor is ha ezt szerintem sosem éreztettem vele. A forma 1-es pilótákat gyakorlatilag folyamatosan körülzsongják a különböző modellek, influenszerek, akik a külsőségeket tekintve egyértelműen minden nő két lábon járó rémálmait testesítik meg, annak ellenére, hogy én személy szerint teljes mértékig megvagyok elégedve saját magammal, nem éreztem azt, hogy az ilyenek mellett labdába tudnék rúgni.
Ahogy a lelkére veszi a rá használt jelzőt igyekszem elfojtani a mosolyomat több, de inkább kevesebb sikerrel, majd meghatottan a mellkasomra szorítom a kezemet.
-Ohh tényleg! Akkor annyira különlegesnek éreztem magamat.-tényleg jól esett, hogy kivételesen időben köszöntött fel és nem két nappal később kérdezte meg, hogy egyébként miért kapok még mindig mindenkitől egy nagy rakat csokit és virágot. Tudom milyen vacakul szuperál az agya, ha dátumokról van szó, pedig a memóriájával biztos nincs semmi baj, hiszen az összes pályát tudja betéve oda-vissza. De ő ilyen, ezért sosem nehezteltem rá, csak jó volt szívni vele a vérét.
Mi ilyenek vagyunk, voltunk és leszünk is valószínűleg mindig. Kekeckedünk egymással és szemtelenkedünk, most azonban mintha valami nem úgy működne, mint általában. Meg mernék rá esküdni, hogy zavarba hoztam. De miért? Vagyis inkább hogyan? Szerintem korábban sokkal merészebb dolgok is csúsztak már ki a számon gondolkodás nélkül, hiszen hajlamos vagyok mérhetetlenül levetkőzni a külvilág felé közvetített elegánsabb tartásomat amint kettesben maradunk és rajta kívül nincs más fültanúja a szertelenségemnek. Lehet, hogy csak túl sokat volt egyedül, hogy elszokott az ilyen interakcióktól.
Talán ezért veszi zokon egy pillanatra, hogy úgy vetkőztetem, mintha ez egy átlagos csütörtök délutáni programunk lenne, de ennyi engem még természetesen nem állít meg. A sérülés látványa azonban még arról is eltereli a figyelmem, hogy most milyen tökéletes rálátásom nyílt a kidolgozott hasizmaira, mondjuk láttam én már azokat bőven, bár ez sosem gátolt meg abban, hogy újra és újra felmérjem a fizikai állapotát. Vannak bizonyos előnyei annak, ha az ember egy sportolóval dolgozik, de ezt most nem annyira tudom kiélvezni.
A fejemet ingatva inkább nem is mondok semmit a megjegyzésére, mert ezért már szinte járna az a bizonyos tasli, de most nem bánthatom... azt hiszem. Már így is a bögyömben voltak az emberek, hogy képtelenek voltak a probléma feltárására, de úgy érzem, hogy a valós helyzetet megismerve még mindig túl kedves voltam az emberekkel. Igyekszem nem én lenni a pszichopata a csapatban, de olyan kézenfekvőnek tűnik ez a szerep pillanatnyilag a számomra.
-Csak ha lebukok, drágám! Csak akkor ha lebukok!-emelem a mutatóujjam a levegőbe miközben már a konyha felé tartok. Az idegállapotom csitításán nem segít az, hogy az első sorból nézhetem végig, hogy még egy leülés és elhelyezkedés is komoly fájdalmat okoz neki és már soron következik az is, hogy még az orvosiban is zaklatták. Hát esküszöm ez egyre jobb. Így még jobban sajnálom, hogy nem lehettem mellette, bár talán ez az egyetlen szerencséje annak az ostoba firkásznak. Két indulatos francia nővel is szemben találhatta volna magát és azt biztosan nem úszta volna meg olyan simán, bár ahhoz sem fér kétség, hogy Savi nélkülem is remekül el tudta rendezni a helyzetet. Mindenesetre ezt biztosan nem hagyhatom majd szó nélkül, így eggyel megnő a rám váró feladatok listája, de ezzel nem most kell megharcolnom.
Ellenben Chris démonaival, amik elkezdték kísérteni a magány gyötrelmes perceiben és valahogy átfordult az egész önhibáztatásba. Szóval nem elég, hogy kettészakad a szívem, hogy hallhatóvá válnak a számomra a fájdalmai, de hirtelen nem is tudom, hogy melyik irányból támogassam meg, hogy jobban érezze magát. Fizikailag nem tudok érte mit tenni, de a lelki részét igyekszem rövidesen jó irányba fordítani. Szerencsére nem kezd el ezen hadakozni velem, hanem egyből megérti minden szavamat és mintha meg is könnyebbülne felismerve a gondolataimban a rációt.
Ahogy az ő megenyhül saját magával szemben, úgy tér vissza az én jó kedvem is, így gyakorlatilag másodpercek alatt kapja vissza a szokásos csacsogós személyemet egy tál sütivel megspékelve. Rajtam pihenő tekintete néhány másodpercre összezavar.. mármint nem az, hogy néz, hiszen nem most lát életében először, hanem inkább a kissé ábrándosnak mondható szemei. Igyekszem  nem túlgondolni a dolgot, de ahogy közelebb hajol hozzám és azt mondja, hogy sokat gondolt rám a kis lelkem szinte lángra lobban. Persze a félreérthető kép gyorsan törik szilánkosra a fejemben, amikor folytatja a gondolatmenetet.
-Héé!-hessegetem arrébb a kezét a fejemtől.
-Először is.. ez a világ legszarabb szófordulata volt.. Másodszor legközelebb ne akard jobban látni a helyzetet. Akármennyire nem vagy üzemképes fel kell venned a telefont, ha én kereslek. Harmadszor.. fordított esetben te is a fejemet vennéd, hogy nem szólok, hogy kellesz.. Vagy tévedek?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet.
Nem tudom, hogy most ő megy át valami furcsa pillanatnyi elmezavaron, vagy én látok rosszul az alváshiánytól, de esküszöm mintha minden mozdulatommal sikerülne túlpörgetnem a gondolatait vagy éppen totálisan leakasztanom azokat, pedig tényleg nem az a célom, hogy mindenáron kellemetlen helyzetbe hozzam. Még a tekintetét is elhúzza rólam, amit már nem tudok hova tenni. Kérésére viszont egy szórakozott mosoly jelenik meg az arcomon.
-Mit ne csináljak?-kérdezem kicsit félrebillentve a fejemet. Tudom mire gondol, csak nem értem, hogy hirtelen miért lett ilyen érzékeny minden modulatomra. Vagy csak én voltam figyelmetlen eddig? Korábban is így nézett volna rám? Erősen kétlem. Biztosan feltűnt volna? Lehet, hogy az a becsapódás valamit tényleg átbillentett az agyában?
Mi ketten sokkal jobban el tudjuk viselni egymást, mint a külvilág minket. Így a vállvonását is betudom annak, hogy neki nem vagyok akkora probléma, mint másoknak.
-Hát.. jó.. na több dolgod van, mint gondoltam.-nevetek fel. Úgy el voltam havazva az elmúlt napokba, hogy el is felejtettem ránézni a velem megosztott naptárára, de semmi gond, ami késik nem múlik.
Ma valahogy botrányosan gyengén keresi a kifogásokat velem szemben, de semmi baj, ha erősebben érvelne sem tudna kibújni a terveim alól, szóval mindegy is, cserébe viszont a tálat olyan piszok gyorsan veszi ki a kezemből, hogy védekezni sem tudok.
-Egy kincs vagy, édes.-nevetek fel és kicsit elkényelmesedek. Amikor kimondja a nevemet kíváncsian emelem rá a tekintetem, valahogy a hangsúlytól egy furcsa bizsegést érzek a hasamban.. na-na... nehogy már én is elkezdjem...
-Chris?-búgom vissza neki hasonló hangom és egy pimasz mosollyal az ajkaimon,
-öhmm..-nyögök egyet tanácstalanul ahogy közelebb hajol hozzám, de nem hátrálok távolabb tőle a tekintetem egyszerűen a szájára fixálódnak amíg hátrébb nem húzódik és csak akkor találom meg a hangomat és újra a szemeibe nézek.
-Én..öhm .. El sem tudod képzelni. Borzasztó voltam.. Emlékszel a tavalyi nagy kiakadásomra? Amikor ki akartak tenni minket home officeba, mert szerintük elég lett volna, ha egy fotós lövi a képeket és továbbítja nekünk az anyagot? Na azt szorozd meg kettővel.-ingatom meg a fejemet még mindig veszettül szenvedve, hogy rendezzem a gondolataimat.
Az ez esetet még mindig az Elodie-hurrikán néven emlegetik, de nyertem, hiszen a mai napig a Social Media csapat a helyszínen dolgozik.
Látom, hogy rendesen a lelkére veszi, hogy nem alapból ide érkeztem meg a bőröndömmel. Nem mondom, hogy nekem nem fordult meg a fejemben, de nem akartam így rárontani, főleg, hogy még csak nem is tudtam neki előre jelezni, hogy jövök. Rendesen duzzog és már megint a süti kapja az átkos tekintetét.
Úgy nyomja a kezembe a tálat, mint a boszorkány a mérgezett almát Hófehérke kezébe.
-Ne duzzogj.. és ne ráncold a homlokod.. még a végén úgy marad az arcod és akkor nem tudok majd szép képeket csinálni rólad..-Szeretnék neki segíteni miközben feláll, de meg sem merek mozdulni, mert tartok tőle, hogy zokon venné. Amíg komótosan átballag a konyhába és megeszem a maradék sütit. Egyelőre lerakom a tálat az asztalra majd később elrendezem.
-Uuuuuuuu... jó!-terül szét egy vigyor az arcomon miután közli velem, hogy elküldhetem a csapatot a bánatba.
-Te vagy az agyalágyult!-jut eszembe, hogy ezt azért mégsem hagyhatom szó nélkül.
Kissé elgondolkozva pillantok rá.
-Szóval csak idő kérdése? De jogos. Végülis az előző srác, akivel randiztam miattad adta fel a próbálkozást. Nem vette túl jó néven, hogy van egy férfi az életemben, aki a fontossági sorrendben már elfoglalta az első helyet.-igazából vagy ezen siklott félre az a néhány próbálkozásom amit randi néven produkáltam vagy azon, hogy örökké dolgozok és nem bírok másra időt szakítani.
Közben már szedem ki a hajgumit barna tincseimből és ujjaimmal átfésülve rendezem el a kissé megvadult barna hullámokat.
-Mi?-pillantok rá meglepetten, mert már tényleg elképzelni sem tudom, hogy mit vétettem. Ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy baromira megüthette a fejét, akkor már kétségem sem lehetne felőle. Széles mosolyra húzódnak az ajkaim és nem is tudom hirtelen mit válaszoljak neki, de egy rövid mérlegelés után csak előre dőlve egy kicsi méregetem tovább az arcát.
-Szóval úgy érzed kihívó vagyok?-vonogatom meg egy kicsit a szemöldökeimet  majd finoman beszívom egy pillanatra az alsó ajkamat.
-Milyen pizsama?-kérdezek vissza, mintha egyébként éjjelre nem is vennék magamra semmit. Nem tudom, hogy most miért ilyen érzékeny mindenre amit csinálok, de hülye lennék nem kiélvezni legalább egy kicsit a helyzetet, hiszen lehet, hogy az agyrázkódásával együtt ez is nyom nélkül felszívódik majd.
Jó kedvűen dőlök hátra a kanapén amikor a kelleténél hangosabban koppan a pohár a pulton és menekülőre fogja a dolgot.
-Menj csak, édes.-nevetek egyet halkan. Megkérdezném, hogy van-e szüksége segítségre, de úgy érzem ma tényleg nincs velem kapcsolatban a helyzet magaslatán, így nem akarom őt túlfeszíteni. Követem a tekintetemmel ahogyan elcsoszog a szobája irányába. Kicsit elgondolkozom, hogy most felhívom a csapatot, de végül leteszek a dologról... egyelőre... még azt sem tudom, hogy kinek kellene leszednem a fejét a történtekért... arról nem is beszélve, hogy néhány perc leforgása alatt legalább 90 alkalommal pillantok Chris szobájának az irányába vívódva vajon utána menjek-e. Végül feladom és gyors léptekkel haladok végig a folyosón. Kopogok kettőt az ajtón.
-Bejövök.-közlöm és már nyitok is be minden szégyenérzet nélkül. Ilyen rövid idő alatt olyan sok dolog nem kerülhetett le róla, hogy olyat lássak, amit még soha korábban.
-Ha egy órát kell várnom rád akkor elalszok a kanapén. Meg egyébként is.. jobb ha megszokod, hogy segítek amíg itt lakok, nem fogom ölbetett kézzel nézni ahogy nyüglődsz.-mivel nem sok előnyt kapott, így még pont akkor lépek be amikor vetkőző fázisban van, de legalább már a kiválasztotta ruhák az ágyon pihennek előtte. Mögé lépek és a derekára csúsztatom a kezeimet, hogy ne egyből csak nekiessek, hogy leveszem a nadrágját. Még jó hogy nem rég viccelődtem azzal, hogy nem fogom alsónadrágra vetkőztetni.
-Esküszöm nem mondom el senkinek..-igyekszem azért megnyugtatni, hogy a férfiúi büszkeségét megőrzöm majd és nem használom fel ellene ezt a helyzetet a későbbiekben. Ha engedi akkor lejjebb simítva a kezemet tolom le a csípőjéről a nadrágot, hogy az minden további gond nélkül csússzon le a lábain és csak ki kelljen belőle lépnie.
-Ülj le..-a hangom egészen csendes, igyekszem elfojtani benne a bizonytalanságomból adódó remegést. Túl magas ahhoz, hogy így állva könnyen segíthessek a számára. Ha a kérésemnek eleget tesz közelebb lépek hozzá, hogy először a felsőt adjam rá vigyázva, hogy ne bántsam a sebeinél, majd elé guggolva húzom a lábaira a nadrágot, de amikor elérek a térdéig kicsit megakadok, mert tényleg nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.. egyikünket sem, de szerintem sokat rontok a lassan elpárolgó magabiztosságomon amikor még a szemkontaktust is véletlenül felveszem vele miközben jóformán előtte térdelek a földön. A torkomat megköszörülve állok fel a combjaira támaszkodva.
-Innen megleszel, ugye?-kérdezem hátrálva egy lépést. El sem akarom képzelni, hogy milyen színe lehet pillanatnyilag az arcomnak.

„- Minimum két hét teljes kényszerszünet. Se sport, se különösebb mozgás, maximum naponta egy kis séta…” – jutnak eszembe a doki szigorú, de óvó szavai, miután kézhez kaptuk a röntgenfelvételeket. Tekintete komoly volt ahogy petyhüdt, táskás bőrét gyűrögette a szemüvegének keretével. Ekkor már tudtam, hogy ezt nem fogom tudni kijátszani, majd folytatta azon biztató szavakkal, hogy szerencsére nem vészes olyan értelemben, hogy törés legalább nincs, mert akkor aztán foghatnám a fejemet nagyjából egy hónapig.
Már akkor ott az ágyon ülve, mikor a doki bájos asszisztensének aprócska és elképesztően hideg kezei igyekeztek vaskos, erős fáslit erősíteni a kérdéses terület köré, hogy fenntartsa rajta a kapott, helyi fájdalomcsillapításra szolgáló tapaszokat, azon járt az agyam, hogy mi a francot fogok én magammal kezdeni? Hogy fogom az előttem álló néhány hetet idegösszeroppanás nélkül kihúzni? Az az egy jelent némi könnyebbséget, hogy ezen a héten Monacoba jön a mezőny, és talán nem fog különösebb gondot okozni, hogy lecammogjak a pályára és betesznyüljek valahova. Ha máshogy nem, legalább így szeretném segíteni a csapatot, „több szem többet lát” alapon természetesen, nem láb alatt bukdácsolással, és bizonyos tanácsokkal ellátni a helyettem versenyző srácot, hogy mire figyeljen oda, mit kerüljön, mit szeret az autó és mit nem. Az megint egy másik kérdés, hogy jelen esetben én se vagyok ezekkel teljes mértékben tisztában, hiszen az utóbbi egynéhány verseny alkalmával olyan változtatásokat kíséreltünk meg, ami kis híján felül ír minden korábban tapasztaltat. Idegen a kocsi, és ha egy pillanat erejéig kényelmesnek is tűnt közvetlenül a baleset előtt, azt megelőzően rémes volt benne ülni. Nem bánnám, ha végre jönne valaki, aki átsegítene bennünket ezen a kellemetlen és roppant dühítő időszakon úgy, ahogy most az én esetemben Elodie kísérli ezt meg.
Csalódottan emelem el a tekintetemet róla, miután sikerül, ha ténylegesen nem is, de egy kis piszkálódás jegyében rá hárítani a felelősséget. Eszem ágában sincs őt okolni, ahogy a csapatot se. Magamat se szeretném, de abban az esetben, ha tényleg vezetői hibáról, vezetői mulasztásról van szó, akkor minden további nélkül vállalom a felelősséget és ezer bocsánatkéréssel fogok esedezni, amiért rengeteg pénzt vertem el, egyetlen mozdulattal. Összességében viszont mindannyian felelősök vagyunk, hiszen a mi csapatmunkánk eredménye az, hogy az autó olyan, amilyen.
Ahogy visszafordítja maga felé az arcomat, automatikusan keresem meg a tekintetét. Komolyan hallgatom őt végig, csak a mondandója végére görbül felfelé egy picit a szám széle, majd lesütött szemekkel vigyorrá terebélyesedik.
- De ugye tudod, hogy nagyon szomorú leszek, ha nem tartod be a szavad? – egészen ártatlan képpel, csökkentett hangerővel teszem fel a kérdést – csak, hogy érezd a súlyát… – amíg az ember az egész elméjét és testét tépő adrenalinnal üzemel és ez az, ami „életben tartja”, eszébe nem jut más ember. Erős érzelmi kapcsolatok fűznek bizonyos személyekhez, de egyetlen pillanatig nem jutott eszembe egyikőjük se, míg a sóderágyat átszelve a fal felé tartottam. Két gondolatom volt csupán: mikor állok meg és milyen állapotban mászok majd ki a kocsiból? Azóta viszont volt lehetőségem mások helyébe képzelni magam, és voltaképp ez az oka annak, hogy egy percig se kérdőjelezem meg Elodie szavait. Túl sok van már a hátunk mögött. Túl sokat éltünk már át együtt, de ilyet még sosem…
A mi életünkben egy versenyhétvégén minden egyes mozdulatunk rituálé. Az, hogy hogy tesszük egymás után a lábunkat… milyen és melyik zenét hallgatjuk, melyik kezünkben tartjuk a bukót, mielőtt a fejünkre tesszük. Kikkel beszélünk. Számomra mindig Elodie volt az utolsó, akinek a hangját hallottam, akinek a mosolyát láthattam majd az első, aki a verseny leintését és a „mázsálást” követően csatlakozott hozzám. Lehet, hogy csak egy-két képet készít és nem szól hozzám, míg én vissza nem lényegülök és levetkőzöm magamról a verseny hevét, de végezetül mindig ő az, aki már azokban a percekben is ott van mellettem. Ő a legfontosabb személy számomra a paddockban.
- Hogy mi van?! – kérem ki magamnak ciccegve, értetlenül nézve végig rajta, mintha legalábbis a világ legsértőbb megjegyzésével illetett volna – azt hittem magától értetődő és nem kell külön időpontot foglalnom hozzád hatvan év múlvára… - ha kellene, nyilván megtenném. Viszont ki tudja, hogy mit hoz számunkra az élet és mi lesz egyáltalán az elkövetkezendő néhány évben? Annyira természetes számomra az, hogy mellettem van, hogy nincs olyan nap, amiből kihagynánk a másikat, mint a levegővétel… mondjuk jelen esetben ez kifejezetten nehezemre esik. Olyan önző módon tartom őt magam mellett, hogy soha egyetlen percig nem gondolkodtam még el azon, hogy mi van, ha elveszíthetem? Elképzelni se tudom azt, hogy egyszerűen csak eltűnjön és ne legyen többet. Talán pont ezért tartottam távol magam mindeddig ettől az eshetőségtől, mert szabályosan fizikai fájdalmat okoz belegondolni. Viszont fel kell készülnöm arra is, hogy idővel ő is többre fog vágyni annál, minthogy a csapatnak, vagy úgy nagy általánosságban nekem asszisztáljon. Mi lesz akkor, ha kinyílnak előtte bizonyos kapuk?  Mi van, ha nagyobb és jobb munkalehetőségek adódnak számára, vagy elhappolja mellőlem valami nagyképű bájgúnár gyerek, és… na de ácsi! Hova is az aggodalom, hogy talál magának egy valamire való palit? Nem ez lenne a természetes? Hogy boldog legyen és élje az életét? De. Egy részem mégis azért ordít, hogy mellettem, velem legyen boldog.
- Csak akkor érezted magad különlegesnek? – pislogok néhányat meglepetten, fejemet ide-oda ingatva méregetem őt – azt gondolnám, hogy mellettem mindig annak érzed magad, de… - képtelen vagyok, és nem is akarom megállni azt a szemtelen vigyort, ami az arcomon kerekedik. Az élet, amit ilyen közel élhet a mezőnyhöz és a mindennapjainkhoz, bár izgalmas és sokak talán irigyelnék miatta, de mellette kellemetlen is. Rengeteg munka, állandó utazgatás, teljesítési kényszer és nem csak a csapat, de a nagyvilág felé is el kell számolniuk akár minden egyes nap. Ilyen téren megértem, hogy sokkal fontosabbak számára a személyes visszajelzések, amikor megjegyzek fontos dátumokat, hiába, hogy rémesen rossz az ilyen területre koncentrálódott memóriám, vagy épp kedveskedni… próbálok.
És próbálkozok nem túl nyilvánvalóan kimutatni a zavaromat, amit egy-két jól forgatott szavával okoz. Mintha zárlatossá vált volna az agyam, úgy érzem most magam mellette, pedig nem csinál és nem is mond semmi olyat, amit korábban már ne hallottam volna tőle. Mégis a testem olyan jelzéseket ad és vesz, amihez nem vagyok hozzászokva és gyanús, hogy uralkodni se tudok felettük.
Látom rajta, hogy nem azt „kapja” amire számított, mikor elkezdi felhúzni a pólómat. Igen, rossz. Igen, szarul néz ki és annál kellemetlenebbek azok a tünetek, amiket okoz. De még így is örülhetek annak, hogy megúsztam ennyivel. Más kevesebbért nagyobbat is kapott már.
- Amíg van, aki lebuktasson, egy pillanatig se nyugodnék meg a helyedben – ugráltatom meg a szemöldökömet jelezve, hogy előtte áll az a valaki – de… – folytatom – inkább lennék a csatlósod még egy gyilkosságban is, minthogy kihúzzam nálad a gyufát amikor ilyen elvetemült módon forognak vérben a szemeid.  
De gyanús, hogy az enyémek is nagyon hamar abban fognak, ha túl sokáig fog tartani ez a kényszeredett, kiszolgáltatott helyzet. Már nem csak azzal kell szembenéznem, hogy az önhibáztatás ördöge elhatalmasodott felettem, de azzal is, amit kivált Elodieból minden egyes fájdalmat okozó mozdulatom vagy az általam is hallott kellemetlenül sípoló levegővételem. Utálok elesett lenni. Egy-egy betegséget is lábon hordok ki, más kérdés, ha 39 fokos lázzal úgy pofoznak ki a kocsiból, hogy most már aztán csihadjak lefelé és húzzak kikúrálni magam. Megtanultam, hogy nincs siránkozás, nincs seb nyalogatás… ha így is alakult a dolog, akkor abból kell a lehetőségeink szerint kihozni azt, amit csak lehet.
Ő mégis megnyugtat és elűzi a gondolatát annak, hogy én lennék a bukás okozója.
Képtelen vagyok nem rajta felejteni a tekintetemet. Normális esetben magával értetődő lenne az, hogy ennyire otthonosan jár-kell mellettem és körülöttem, most mégis van valami plusz a jelenlétében. Azt nem tudnám megmondani, hogy ez a plusz kellemetlen vagy kényelmetlen számomra, vagy egy rosszul felismert és dekódolt, jól titkolt extra adag boldogság? Egyelőre az elsőre tenném le a voksomat, de csak azért, mert számomra tényleg helyzetidegen az érzés.
Orrom alatt somolyogva, rémesen jól mulatok az arcának változásán, az viszont nem kamu, hogy tényleg sokat gondoltam rá, és az sem, hogy ezek ellenére egy percig sem akartam őt hátráltatni a munkájában. Márpedig gyanús, hogy az első adandó alkalommal már itt vigyorgott volna az ajtómban. Talán már másnap.
Még az előtt visszahúzom a kezemet, hogy akárcsak rácsaphatna amiért vegzálom.
- Jól van, tényleg bocsánat! – húzom be a nyakam és bocsánatkérő pillantással nézek rá, ha már sikerült kihozni a sodrából. Tényleg szar volt példa, és az se volt helyes, hogy nem vettem fel a telefont amikor hívott, pedig jelzett.
- Egészen biztos a fejedet venném… de ugye nem akarsz ezután ignorálni? – azért egészen büszke vagyok magamra, hogy sikerült ezt leszűrnöm a szavaiból. Bár… ezek után talán megérdemelném. Most már én is tarkón vágnám magam, kiváltképp akkor, amikor újra és újra kiül az arcomra minden pillanatnyi gyengeségem, amit a jelenléte okoz. Mi bajom nekem?! Agylágyulásban szenvedek csak nem mutatta ki a CT? Talán jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy eddig, hogy a viharba nem akadtam fenn az ehhez hasonló mozdulatain? Hogy nem bambultam rá huzamosabb ideig? Vagy mindig megtettem, csak nem vettem észre? Elvégre… Mark már mintha mondta volna egyszer, hogy „ne bámuld már!” Mit szólna, ha most látna?
- Kétségbeejtő nem? Meghalni se hagynak nyugodtan, még ilyenkor is interjúkat kell osztogassak fűnek-fának – normális esetben meghalni se lenne időm és nem csak a versenyzés körüli teendők vagy az edzések miatt. Most viszont túl sok időm szabadult fel, túl sok hülyeséggel van időm foglalkozni, amit a csapat nagyon jól tud. Volt néhány évük megismerni, és a nyakamat tenném rá, hogy ezért is kerestek nekem néhány programot, hogy legyen, ami leköt. De a legjobb program már itt ül mellettem. Ez esetben lefújhatjuk a többit?
- Kincs? Az életed legértékesebb kincse – virulok különös lelkesedéssel csipegetve a süteményből, és már fel is kavarom nála az állóvizet. Csakhogy nem picinyke kavicsot dobálok bele, hanem kapásból egy fél betontömböt. Visszahúzódva a helyemre, csakhogy ne kelljen az idegesítő aurámat elviselnie a sajátjában, szemem sarkából figyelem őt tovább, míg komolyan megküzd azzal, hogy megtalálja a hangját.
- Ó, igen! – bólintok egy nagyot, amitől mintha ide-oda koccanna az agyam a helyén. Le is hunyom fél pillanatig a szememet, csak utána folytatom – hány napig is hallgattam? Nem csak szóban, de még írásban is? Egy hétig? Nem – intek gyorsan nemet és a villával a levegőbe bökök, tekintetemet a szemközti falon tartva – két hétig! Egy hétig, míg az ügy pontosítása tartott, aztán még egy hétig, mikor nekem bizonygattad, hogy ennek tényleg így kellett történnie – számat benedvesítve bólogatok immáron óvatosabban, és újra a süteménynek szentelem minden figyelmemet. Illetve egy részét – szeretem, amikor ilyen pukkancs vagy… bár, csak akkor, ha nem velem. Legalább tudok mások kétségbeesésén szórakozni, hogy végre nem én kapom az ívet, és nem engem oszt ki egy minilány.
Azon már kevésbé szórakozok jót, hogy meg se fordult a fejében, hogy hozzám jöjjön pakkostól mindenestül, pedig hányszor elmondtam már neki, hogy ha tudja, hogy saját fedél van a fejem fölött, akkor ne szerénykedjen már, és rúgja rám az ajtót. Azt már nem is tudom, hogy ez bosszant fel jobban vagy az, hogy azt feltételezi, nem örülnék neki eléggé.
- Nem duzzogok, Elodie. Haragszok! – ami jelen esetben kéz a kézben jár, de azonnal el is csitul, ahogy nehézségekbe ütközök felállás téren. Azt hiszem ehhez a korlátozottsághoz soha nem lennék képes hozzászokni. Annyira szürreális, hogy a világ legegyszerűbb mozdulatai is ilyen nehezen kivitelezhetőek. Igazság szerint tényleg olyan vagyok, mint egy vénember. Alig tudok járni és mozogni, felállni és leülni még nehezebben, ráadásul még gyógyszereket is szedek. Csak épp a szívgyógyszer nincs közöttük, amire a legnagyobb szükségem lenne most Elodie mellett.
Az előző randipartnere említésére megforgatom a szemeimet és grimaszolva kapaszkodok bele a pohárba.
- Nem sokat veszítettél – bököm ki félvállról – rémesen unszimpatikus gyerek volt, és ha nem lép le önként, valószínűleg magam tettem volna azért, hogy ne is akarjon többször a közeledbe jönni. Szívesen vállaltam volna a pöcs szerepet és tőlem akár világgá is kürtölhette volna. Azt csodálom, hogy egyáltalán leálltál vele! De azért majd keresek valakit, aki feloldoz a bűneim alól, hogy tönkretettem egy csodás, bimbozó kapcsolatot… - az egy dolog, hogy én időközönként mutatkozhatok más lányokkal, hogy lehetnek kapcsolataim. Az megint egy más kérdés, hogy ő ezt miért tette meg és miért dörgölte az orrom alá, hogy ő márpedig randizni megy valakivel? Édes jóistenem, szerintem az életem egyik legrosszabb időszaka volt. Lehet ezért tartom állandóan ilyen közel magamhoz?...
Kékjeim az arcának minden rezdülését nyomon követik, s érzem ahogy valami furcsa, bizsergető érzés egyenként állítja fel a szőrt a tarkómon. Kérdésére aprókat bólintok, de szóval nem illetem, helyette némán elidőzök a sötét loknijain, a szemöldökén ahogy megvonogatja azokat, majd pedig az ajkán, ahogy beszívja. Az enyémek ezzel egyidejűleg el is nyílnak.
- Pizsama? – kérdezek vissza – a pizsama! Semmi! Hagyjuk, jó? – mint akit felpofoztak, úgy térek magamhoz. A pohár alja élesen koppan a pulton, az ő arca elégedetten pimasszá válik, én pedig a létező leggyorsabb módját keresem meg annak, hogy eliszkoljak a szeme elől oda, ahova talán nem fog utánam jönni.
Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém? Azzal van problémám, hogy Elodie tulajdonképpen nő, aki érdekel, vagy inkább azzal van bajom, hogy pont ő az, aki érdekel? Eddig akárhány nő fordult meg nálam, akárhány barátnőm volt, egyiknél se éreztem magam ennyire furán, ha rajtuk felejtettem a tekintetemet. Apropó. Mikor jött el a pillanat, hogy én úgy ítéljem, hogy nőként kell rá tekintenem? Hova lett az, hogy „csak barátok vagyunk” vagy az, hogy „ő a legjobb barátom”? Vagy ennyire félreértelmeztem volna mindent? Az nem lehet, hogy ennyire elvittem volna magam a zölderdőbe!
Megszólítására és a jókedvű nevetésére csak legyintek egyet és már vonulok is a szobámba, hogy előszedjek néhány tiszta ruhát. Fehér nadrág, farmer ing… megteszi, ki is hajítom őket az ágyra, és ügyes-bajos mozdulatokkal, igyekezve, hogy a létező legkevesebb fájdalmat okozzak magamnak, kibújok a pólómból. Nem tudom, hogy a korábbi indulatok teszik-e, de egészen jó vagyok!
Az ajtó pedig már nyílik is, és…
- Hogy a viharba ne jönnél be? – horkantok hátra lesve a vállam felett – akkor mi lenne, ha inkább aludnál egy órácskát? Amíg te alszol, én békésen át is öltözök – ezt már nem bírom ki vigyorgás nélkül, amit csak tetéz a következő néhány gondolat – tényleg nem? Akkor majd este megmosod a hátamat is, miközben pancsolok? – rebegtetem meg a szempilláimat.
Tekintetem az oldalamra simuló kezeire siklik, szemöldökeim pedig ezzel egyidejűleg a homlokomba
költöznek.
- Tehát – kezdek bele egy torokköszörülést követően, hosszú ujjaim pedig ráfognak a kezeire, hogy álljon meg egy pillanatra – az, ami most itt történik valójában meg se történik, ha nem mondod el senkinek? – elmés megállapításom valami lehengerlő – valld be, hogy valójában erről fantáziálsz már… sok éve – költözik vissza a hangomba a szemtelenség éle, és újra szabadjára engedem a kezeit, folytassa csak, amit szeretne, már kíváncsi vagyok. Talán ez a legkönnyebb módja annak, hogy jómagam is elfogadjam, segítségre szorulok. Azt viszont nem merném kijelenteni, hogy ilyen jellegű segítségre van szükségem, így némileg feszengve, minden mellékes és furcsa gondolatot egy kalickába zárva valahova az agyam legmélyén, hagyom, hogy letolja a csípőmről a nadrágot. Remélem, hogy az alsó nem csúszik vele együtt, és nemes egyszerűséggel csak kilépek belőle. Mikor kér, leülök, hasonló gyorsasággal, mint odakint. Egyetlen mázlim, hogy az ágy valamivel magasabb a kanapénál.
Hogy miért nem szakítom félbe? Én se tudom… hogy élvezem-e? Azt meg főleg nem tudom, viszont jól esik a törődése. Más részről pedig szórakoztat, hogy látok valamiféle ideges, szégyenlős fényt a szemeiben, hiába próbálja kerülni velem a szemkontaktust. Aranyos. Túl aranyos!
Az utolsó utáni pillanatban kapcsol be az agyamban valami, és amikor a térdeimhez ér, úgy én elkapom az egyik csuklóját, mintha tartanék attól, hogy tovább csúsznának a kezei. Azt már mindennek, csak aranyosnak nem nevezném. Fejemmel automatikusan egy apró nemet intek.
- Hmm… – torokköszörüléssel a gardróbszekrényen lévő tükörre, és a tükörképünkre pillantok, majd vissza rá – … egy vetkőztetést követő „ülj le”, az nagy általánosságban nem így szokott végződni – végül elengedem őt, hogy eltudjon hátrálni.
Lehengerlően vonzó lehetek, ahogy egy rakás szerencsétlenként ücsörgök kigombolt inggel, letolt nadrággal, előttem vele, paradicsomokat megszégyenítő arcszínnel. Egészen megkívántam magam. Mintha legalábbis rémeket látott volna.
- Valahol nem gondoltam, hogy ezt is megfogjuk élni – nevetgélek az orrom alatt. Kérdésére bólintva kapaszkodok a nadrág két oldalába, hogy fel tudjak állni anélkül, hogy lecsúszna, begombolom és becipzározom, ezzel már-már menetkésszé nyilvánítva magamat – mondjuk nem épp így képzeltem el a dolgot… mintha a budin ültem volna – ezt az elmés megállapítást már nem bírom ki nevetés nélkül, ami jókedvűen szakad fel belőlem mindhiába, hiszen egy kellemetlen köhögő és nyöszörgő-nevető elegy lesz belőle ahogy a szivárványszínű bordáimhoz kapok. Előre dőlve a combomra támaszkodok – jézusom! Te azért jöttél, hogy lefoglald az agyamat, vagy, hogy kinyírj? Bár nem mondom, ez is egy módja a lefoglalásnak… De az egy dolog, hogy – köhintek még egyet és egy pillanat kihagyással folytatom – az egy dolog, hogy engem zavarba hozol. De hogy magadat is, na ahhoz már tehetség kell...

Chris && elodie

A mérhetetlen dühömet megfűszerezi a bűntudat. Nem voltam mellette, pedig ott lett volna a helyem. Az időmérő előtt és után is, de egyikre sem volt lehetőségem. Soha máskor nem tudtak megállítani a "papírmunkával" járó kötelezettségeim és átkozom az eget, hogy PONT az volt az a nap amikor beadtam a derekam. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem tudunk kijátszani az életben, mert úgy állnak össze a csillagok, hogy egy balszerencsesorozat áldozatává váljunk minden előjel nélkül. Nem én húztam a rövidebbet szombaton és így talán csak még jobban zavar az egész, mert tudom, hogy ott kellett volna lennem még akkor is ha érdemlegesen nem tehettem volna semmit az ügy érdekében. Sokszor azonban nem is az számít igazán, hogy mit tesz az ember, hanem  egyszerűen elegendő a jelenlét is. Én nem értek a taktikákhoz, a különböző beállításokhoz, de még csak az autók lelkéhez sem különösebben, mert nekem nem ez a szerepem. Mégis talán pontosan ezért szereti Chris is ha ilyenkor ott állok mellette. Én nem fárasztom felesleges tanácsokkal, nem szólok bele a dolgába, egyszerűen csak tudtára szoktam adni, hogy igenis van akihez vissza kell jönnie, aki feltétel nélkül támogatja és tövig rágja a körmeit amíg le nem állítja a motort. Nehéz lenne eldönteni, hogy úgy aggódok érte, mint egy barát , egy feleség vagy egy anya, de az biztos, hogy semmiképpen sem úgy, mint egy egyszerű munkatárs. Annál mi már sokkal több évet lehúztunk egymás mellett és szerintem nem is volt olyan időszaka az életünknek, amikor a munka kötött minket össze. Előbb alakult ki közöttünk barátság, mint hogy elkészítettem volna róla az első képet. Arról nem is beszélve, hogy egy jó ideig azért emeltem a szemem elé a kamerát, hogy belekóstoljak a sportfotózás világába. Az őszintét megvallva nem is emlékszem, hogy mikor vált ez a hivatásommá. Egy idő után egyszerűen már nem volt kérdéses, hogy megjelenek a versenyeken és Chris is tényszerűen közölte, hogy mi a következő helyszín, én pedig alapból úgy számoltam, hogy a hétvége a fotózásé.
Annyiféle helyzetben láttam már őt. Láttam a győzelmeit, a vereségeit, a jó és a rossz napokat egyaránt mindenben mellette voltam, de most először ijesztett meg ennyire. Voltak már balesetei, de sosem ekkorák. Egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy nem tud majd kiszállni a kocsiból és hiába nem bírtam végignézni, hogy mi történik a feszült csend valamint az első képkockák biztosítottak róla, hogy nagy a baj.
Ahogy újra a szemeimbe néz hiába görbül egy széles mosolyba a szája szemei ártatlanul csillognak még akkor is ha tudom, hogy ennek aligha hihetek.
-Tudom, tudom... ahogy azt is, hogy nem félnél ennek hangot adni.-nevetek egyet röviden.
-De megígértem. Úgyhogy ezek után nem lesz ilyen mulasztásom, ebben biztos lehetsz.-újra biztosítom erről. Őszintén bevallom azt hittem, hogy több időnk lesz majd és hiába értem oda akkor, amikor még nem gurult ki az autóval már nem volt lehetőségem arra, hogy legalább két másodpercre mellé lépjek és megveregessem a vállát. Eleget kellett tennem a fentről érkezett utasításnak, hiszen hiába vagyunk úgy Chrissel, mint a borsó meg a héja ettől függetlenül a McLaren alkalmazottja vagyok és nem élhetek mindig vissza azzal a ténnyel, hogy mi igenis jóban vagyunk. Ez nem ment fel a kötelességeim alól, csak most borzasztó rosszul jött ki a lépés... talán rosszabbul nem is alakulhatott volna. Utólag persze mindig rettenetesen okos tud lenni az ember, csak ez már semmin sem változtat. Sajnos.
Valahogy mindig olyan magától értetődő volt, hogy ott vagyok mellette. Mindegy, hogy "csak" egy szabadedzésről van szó vagy magáról a mindent eldöntő futamról... az biztos, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy bármi el tudott tántorítani az oldaláról. Mármint ha nem rúgnak ki lassan. Van egy olyan érzésem, hogy kezdek egy kicsit a bögyükben lenni a minden lében kanál hozzáállásommal, de erről a gyanúmról egyelőre még nem tájékoztattam Christ. Nem akarom, hogy egy bennem lappangó sejtés miatt ő is befeszüljön a témára.
-Hinni, drágám, a templomban kell. Elfoglalt nő vagyok.-nevetek fel szórakozottan a sértettségén. Persze csak húzom az agyát. Még csak elhanyagolhatónak sem nevezném annak a lehetőségét, hogy ő teljesen eltűnne az életemből. Mi már össze vagyunk nőve. Az ember egyébként sem szívesen gondol arra, hogy milyen lenne az élete, ha egy alappillérnek számító személy bármilyen módon eltűnne a hétköznapokból. Vannak olyan ismerősök, akiket félévente egyszer látok, de mégis fontosnak tartok még akkor is ha csak az online térben tartjuk a kapcsolatot és még az ő elvesztésük is fájna. Chris azonban tényleg a mindennapjaim része, a magánéletem és a munkám is jóformán köré fonódik szinte teljes mértékben. Hogyan tudnék létezni nélküle?
Megszámolni sem tudnám, hogy hány csapattól környékeztek már meg újra és újra. Mindig ugyanaz a "nem" volt a válaszom és lenyűgözőnek tartották a hűségemet a csapat felé. Mindenkit ki kellett ábrándítanom. Én nem a csapat irányába vagyok lojális, hanem a legjobb barátom felé.
-Nem, akkor éreztem magam a LEGkülönlegesebbnek.-pontosítok egy széles mosollyal.
-Igen, szívem, ez így is van. Mindig emlékeztetsz rá, hogy mekkora emberfeletti erővel rendelkezem, hogy még nem volt idegösszeroppanásom.-nem félek odaszúrni. Én nem az az ember vagyok, aki szűntelenül csak nyalogatja az egóját. Nincs rá szüksége, így is van neki bőséggel önbizalma, nem kell, hogy még én is rátegyek egy lapáttal. Ettől függetlenül igaza van. Mellette olyan életet élhetek, amit a legvadabb álmaimban sem tudtam elképzelni, de már nem is tudnék létezni nélküle. Nekem kell a pezsgés, a pörgés, imádom, hogy szinte minden hétvégén másik városban állomásozunk. Még fiatal vagyok. Nem zavar az állandóság hiánya. Bár a futamok ugyanazokon a helyszíneken kerülnek megrendezésre, így a szükséges rendszert is megkapja az agyam, hogy ne érezzem magam totálisan instabilnak a világban sodródva. Egyébként meg már az is bőven elég nekem, hogy a jól megszokott közegemben végezhetem azt a munkát amiben már otthonosan mozgok.
Nem tudom, hogy pontosan minek köszönhető ez a furcsa ránk telepedő zavar. Igazából nem is én kezdem, hanem ő, amit végképp nem tudok hova tenni, hiszen korábban sosem volt problémája a közelségemmel és nem érzem úgy, hogy bármi olyat tennék, ami kilóg a megszokottból. Erről azonban hamar elterelődik az én figyelmem, hiszen a sérüléseivel kapcsolatos információkkal igen csúnyán megvezettek, hogy ne robbanjak fel teljesen.
-Csak próbálj meg bemártani és könnyek közt fogom mindenkinek elmesélni, hogy te voltál a felbujtó.-belemélyed a tekintetem az övébe jelezve, hogy szívesen felveszem vele a harcot.
-Helyes. Gondolkozz azon inkább, hogy hogyan leszel az alibim.-kacsintok rá.
Egy férfi senki előtt nem szeret gyengének tűnni... még azok előtt sem, akiket már évek óta ismer. Nem tudom, hogy ezt ki kezdte el először beléjük sulykolni, de biztos, hogy a két kezét letörném érte. Mindenkinek lehetnek fájdalmai és senkin nem segít az, hogy megpróbálják leplezni ezt a tényt. Mindannyian húsból és lélekből állunk és bármelyik feladhatja a szolgálatot akármennyire is igyekszünk. Ettől senki nem lesz kevesebb.
Chrisnél tudom, hogy ez a neveltetéséből ered és az örökös bizonyítási vágyából. Ezért is lenne szerencsés, ha ügyesebben tudnám kontrolálni a vonásaimat a szenvedését látva. De nem megy, hiszen aggódok érte. A fizikai és a mentális állapotáért egyaránt. A test gyorsabban gyógyul, de pontosan ez az idő kezdi el igazán megszorongatni a lelkét, amit tétlenül kell tűrnie, nekem pedig a lehető leghatásosabban enyhítenem. Mindig igyekeztem kiemelkedő figyelmet fordítani arra, hogy vigyázzak a hangulatára még akkor is ha ezt sose kérte tőlem senki. Nem is kellett. Kötelességemnek éreztem, az ő érdekében és nem máséban.
Szerencsére hamar visszavonulót fúj a piszkálódásban, hiszen fizikailag most semmiképp sem fenyíthetem, bár tudtommal egy taslival még senkit sem öltek meg. Ő pedig tényleg kiharcolja lassan.
-Bocsánatkérés elfogadva.-mosolyodok el végre önelégülten. Na.. csak sikerült elérnem, hogy belássa, hogy nem éppen a legmegfelelőbben viselkedett az irányomba.
-Én nem adok ilyen kicsinyes bosszúra.. de visszakapod. Majd ha már nem számítasz rá.-nem fogok revansot venni, de ezt nem fogom az orrára kötni. Éljen csak abban a tudatban, hogy bármikor lecsaphatok.
Tényleg nem tudom mi ütött belé, de szépen lassan kezd átragadni rám is ez a furcsa szinte feszengésnek nevezhető zavar, amivel korábban sosem kellett számolnom amikor kettesben voltunk. Most mégis vannak olyan pillanatok, hogy szinte várni lehetne a feszültséget, amit egy-két leplezetlen pillantás okoz és akármennyire is igyekszem uralkodni magamon nem vagyok jégből és mivel hozzá sem vagyok szokva így könnyen kibillent a lelki egyensúlyomból.
-Meghalni? Ja hogy te itt haldokolni készültél... ha ezt tudom több feketét csomagolok az útra..-forgatom meg a szemeimet.
Nyilván a szokásos nyilatkozatok és interjúk tetejében most pluszban kell több kíváncsiskodóval foglalkoznia, hiszen mindenki tudni akarja, hogy mi a helyzet vele, milyen állapotban van és mik a tervei. Nem mintha bármelyikre létezne tökéletesen kielégítő válasz. Ez azonban a riportereket és az újságírókat sosem zavarta. Mondjuk én csendben maradok inkább ezzel kapcsolatban, hiszen az utazásom egyik célja a tájékoztatás.
-Az..-sóhajtok fel lemondóan, de utána egy pillanatra megjelenik egy szemtelen mosoly az arcomon, amit azonban nagyon hamar le is lohaszt azzal, hogy totál összekuszálja a kábeleket a fejemben rövidzárlatot okozva állít meg minden értelmes gondolatot ahogy kifejezetten jól szórakozik azzal, hogy valamiért ma én is képtelen vagyok teljesen közömbösen állni a testi közelségéhez. Az egy dolog, hogy ő megütötte a fejét, de mi is az én kifogásom?
A villát a tálban hagyva takarom el az arcomat a tenyereimmel, miközben részletesen felidézi a legutóbbi nagy megindulásom részleteit. Tudom, hogy kemény voltam, de abszolút jogosnak éreztem minden percét. Csak akkor engedem le a kezeimet amikor azt mondja, hogy szereti amikor ilyen vagyok. Szórakozottan ingatom meg a fejemet.
-Hát akkor most kifejezetten imádtál volna. Azt képzeld el amikor a kistáskámba kapaszkodva trappolok a megbeszélésre és csak sorban állt mindenki félre az utamból anélkül, hogy megszólaltam volna. Életed legjobb műsoráról maradtál le.-nevetek fel. Szerintem még egy darabig emlegetni fogják, főleg hogy még nem is ért teljesen véget ez az időszak. Még egyszer mindenkinek le kell szednem a fejét, hogy eltitkolták előttem a valós állapotát. Maguknak nehezítették még. Igazából egyetlen körben kidühönghettem volna magam, de két felvonásban kérték a mérgemet.
-és attól, hogy te még nem hagytad abba a növést még nem én vagyok a mini...-emelem fel figyelmeztetően a mutatóujjamat.
A jelek szerint tényleg sikerült nekem is a lelkébe tipornom, hogy nem egyből ide jöttem az összes batyummal együtt, de hát mégsem állíthattam be csak úgy egy szó nélkül. Vagy hát úgy tűnik, hogy az ő véleménye szerint mégis így lett volna elfogadható.
-Naaaaa....-hangom kérlelő és lágy. Nem akarom, hogy emiatt most tényleg nehezteljen rám, főleg ha olyan könnyen orvosolható a helyzet, hogy csak útba kell ejteni a hotelt és csak át kell gurulni a kocsimmal és a cuccommal. Nem vagyok benne biztos, hogy puffogása nekem szól vagy egyébként is felhúzná kicsit magát, hogy nem bír úgy mozogni, mint bármikor máskor.
Grimaszára visszatér a pimasz mosolyom. Sosem tudtam, hogy miért haragudott annyira arra a szegény emberre, aki szerencsét próbált nálam, csak éppen totálisan zsákutcába ért.. mondjuk magának köszönhette.
-Gyerek? Idősebb volt nálad. Egyébként sem értettem, hogy miért pikkeltek úgy egymásra.. nem mintha vetélytársak lettetek volna..-ingatom meg egy kicsit a fejemet. Mindketten más szerepet töltöttek be az életemben, illetve az egyikőjük csak szeretett volna, hiszen addig nem is jutottunk el, hogy azt mondjam járok vele.
-Esélyt sem adtál neki.. mondjuk ő se neked, de mindegy. Én feloldozlak. Majd jön a következő.-vonom meg a vállaimat. Ezen a kérdésen én sosem pörögtem kifejezetten. Mindig úgy voltam vele, hogy majd alakul valami, ha úgy kell lennie, különösebben senki irányába sem törtem magam, főleg nem akartam tetszelegni senkinek.
Most csak azért lendülök jobban bele a dologba, mert látom, hogy Chris mérhetetlenül nehezen kezel most és ez borzasztóan szórakoztat, mert nem értem, hogy mitől van így szétesve tőlem. Túl rég volt már barátnője és a teste megkönnyebbülésért őrjöng? Szinte biztos vagyok benne, hogy lapul a telefonjában néhány olyan szám, amit megcsörrentve azonnal ugrana valami fitnesz modell. Most mégis teljesen rám éleződik ki, ahogyan még a szája is félig tátva marad kekeckedésem közben.
Még a szavakat sem találja nem hogy az értelmes gondolatait.
-Hagyjuk.-bólintok egyetértve és már menekül is mint egy kis bolyhos nyuszi a kopó elől, pedig eszemben sem volt megkergetni csak meg akartam feszegetni a határait... azt hiszem ez sikerült is.
Nem vagyok benne biztos, hogy ezek után jó döntés utána mennem, de minden kétségemet félretéve emelkedek fel a kanapéról néhány perccel a távozása után. Akármi is legyen ez a furcsa feszülés köztünk szüksége van rám és ezt nem szoríthatom a háttérbe. Egyébként is minél többet vagyok a közelében annál előbb túllendülhet azon ami most épp összekuszálta a fejét.
Ha már eljutok az ajtóig onnan nem fordulok vissza, éppen csak annyi időre torpanok meg amíg bekopogok, hogy ne csak egyszerűen rárúgjam az ajtót. Méltatlankodására széles mosoly jelenik meg az arcomon, de ennyi még nem tántorít vissza.
-Ha szeretnéd akkor igen. Gondolom azóta nem érzett szivacsot a hátad, amióta le vagy sérülve, bár erősen kétlem, hogy jól viselnéd, ha még pancsolás közben is ott lennék.-így is van baj. Bőven. De nem csak az ő részéről még akkor is ha ő indította meg ezt a lavinát.
Ahogy a csuklóimra fog azonnal megállok és az övéihez hasonlóan az én szemöldökeim is feljebb emelkednek.
-Ohh.. de nagyon is megtörténik..-a hangom csendesebb lesz. Szemtelenkedése azonban már tényleg bosszúért kiállt, így amint a elengedi a kezemet közelebb lépek a hátához. Feljebb emelve az államat a lapockája tetejéhez érintem mert csak addig érek fel.
-Azt akarnád hallani, édes?-kérdezem búgó hangon, de nem bírom tovább és felnevetek majd hátrébb is lépek egy kicsit, hogy megszabadítsam a nadrágjától és ne neki kelljen hajlongania összenyomva a bordáit. Minden további ellenkezés nélkül ül le az ágyra és hagyja, hogy ténylegesen a segítségére legyek. Végig érzem magamon a tekintetét és pontosan ezért igyekszem kerülni miközben elkezdem ráadni az inget. Csak akkor mozdul meg érdemlegesen, amikor már egyébként is megállna a kezem amikor a nadrággal és ezzel együtt az érintésemmel is elérek a térdéig. Amikor az ujjai ismét a csuklómra fognak már ráemelem a tekintetem, most tényleg semmilyen hátsó szándék nem volt bennem.
Az ő szemei azonban elkalandoznak néhány másodpercre mielőtt újra rám nézne akkor viszont nagyot nyelve én nem tudok megszólalni, így csak lassan állok fel.
-Túl sok információ.-ingatom meg a fejemet és amikor elenged hátrébb is lépek. Igazából nem akarom tudni, hogy a lányok mit művelnek vele vagy éppen fordítva akármennyire is vagyunk jóban.
Kissé megfeledkezve magamról nézem végig kezei mozdulatait, ahogyan felveszi a nadrágot, majd zavartan pillázva emelem újra az arcára a tekintetem. A szüntelen áradó hülyeségére már én is elnevetem magam kínomban.
-Szóval te már ezt elképz...-nem tudom befejezni mert éppen készül megfulladni és nem is tudom hirtelen, hogy hogyan segítsek neki. Leginkább sehogy hiszen nem félrenyelt, hanem a nevetésbe hal bele éppen szóval csak kétségbeesetten figyelem, ahogyan végigszenvedi a dolgot. Persze amint levegőhöz jut már árad is belőle a merő jóindulat, így csípőre rakom mindkét kezemet és nagyot sóhajtva ingatom meg a fejemet.
-Nem is az én hibám.. Látod? A sok rosszindulat és kötekedés NA az készült a torkodon akadni.-csak akkor jelenik meg a mosoly az arcomon amikor már látom, hogy megmarad. Szuper, akkor megölhetem majd én a két kezemmel.
Telefonom hangos rikácsolása zökkent ki teljesen és előrántva a zsebemből fordulok is sarkon és fogadva a hívást emelem a fülemhez.
-Elodie Saint-Yves. Tessék?-már menekülök is a szobából. Alapból fel sem vennék egy idegen számot, de ez most kapóra jött. A Mercedes az elmúlt egy évben már harmadjára keres meg, hogy munkát ajánljon a számomra és mindig egy kicsivel megemelik a kínált összeget. Jelen állásban már másfélszer annyit kereshetnék náluk, mint a McLarennél, de továbbra sem tudom beadni nekik a derekamat. Minden beszélgetés pontosan ugyanúgy ér véget. Keressem őket nyugodtan ha meggondolnám magamat vagy változna a státuszom a csapatnál én pedig mindig megköszönöm a kedvességüket. Ha nem ragaszkodnék Chrishez már rég nekik dolgoznék, de eszemben sincs őt magam mögött hagyni, még akkor sem ha nagy eséllyel ő sem lesz ott már a következő évben.
Mire magas alakja megjelenik már az előszobában veszem a cipőmet és a telefonom már a táskám mélyén pihen.
Türelmesen várok amíg felveszi a cipőjét majd együtt indulunk lefelé elhagyva a lakást.
-Menjünk egy kis kört a part felé aztán mehetünk már a hotel irányába. Legalább napon leszel egy kicsit. Olyan színed van, mint egy kísértetnek.-már veszem is fel a napszemüvegem. A telefonhívásnak köszönhetően legalább visszazökkent az agyam a normál állapotába és nincs annyira rá éleződve, bár azt is tudom, hogy ma valami isteni érzékkel bír kibillenteni a komfortzónámból.
Azt nem tudom, hogy megússzuk-e ezt a rövid sétát anélkül, hogy lerohamoznák a rajongók, hiszen már a fél város a hétvégi futam lázában ég.
-Holnap már lenézzünk a szabadedzésekre vagy inkább csak az időmérőre mennél szombaton?-ha már úgyis itt lesz mindenki és nem kell túl nagy távot megtennie, hogy lássák az arcát kézenfekvő, hogy kimenjünk, de ebben maximálisan hozzá fogok igazodni. Nekem mindenképp beszélnem kell majd a többiekkel és szerintem tőlem is várnak egy rövidebb beszámolót, hogy mi a helyzet a pilótájukkal.

Anyu sokáig viccelődött azzal, hogy az apámtól örökölt, nehezen elviselhető emberek tulajdonságainak egy része a génjeimbe vannak kódolva, míg a másik felét tőle, az anyatejjel együtt szívtam magamba. Ezek ellenére mégis úgy fogalmaznék, hogy inkább „nehéz” eset vagyok, mint rossz természetű. Olyan személyiségjegyeket örököltem, melyek adnak egy kis pikáns csípősséget a természetemnek, és annál nagyobb feladatot a környezetemnek, hogy megtanuljanak együtt élni velem. Bár közömbösnek tűnhetek néha, mégis dúlnak bennem az érzelmek, és talán csak egyetlen egy olyan embert ismerek, aki képes őket tökéletesen elcsendesíteni. Ehhez nem kell mondania semmit, elegendő a színen lennie, vagy látnom egy-egy mosolyát, tudnom, hogy velem van akkor is, ha több méternyi áthidalandó távolság van közöttünk, és ha nem is tudunk egymással beszélni, de egy-egy összeakadó pillantásunk többet mondhat ezer szónál.
Elodie több nekem, mint barát… azt nem tudnám megfogalmazni, hogy milyen értelemben több, és ezt egyelőre ne is kérje tőlem senki, de közel ezer módon tesz azért, hogy jobb ember lehessek és erőnek erejével hozzam ki magamból a maximumot. Olyan ő, mintha csak azért teremtették volna láthatatlan szárnyakkal és glóriával a feje fölött, hogy felettem anyáskodjon, máskor basáskodjon, de legalábbis utat mutasson és irányba állítson, ha szükséges. Ő az, aki megnyugtat és megkönnyíti a mindennapjaimat. Mellette tényleg egyenesbe jön minden.
Ugyan akkor előhoz belőlem valami mást is… olyan emberi érzéseket, mint a féltékenységet, ha mással látom együtt. Az izgalmat, ha látom felém közeledni, az érdeklődést és a kötődést, vagy egyfajta teljesítési vágyat, ami már nem a versenyzésre koncentrálódik, sokkal inkább az emberi értelemben élt életemre. Bizonyítani akarok neki… magammal pedig elhitetni és elfogadtatni, hogy már nem azok a könnyed kisfiú érzelmek kötnek hozzá, mint régen.
Széles vigyorral bólogatok, majd megakadva egy pillanatra merengek el az arcán, mintha az igaz őszinteséget keresném a vonásaiban. Rövid ideig résnyire szűkített szemekkel figyelem, majd újra hagyom, hogy a mosoly és a vele együtt járó gesztusok vegyék át az uralmat felettem.
-   Jól van, hiszek neked – egy percig nem kételkedek abban, hogy miként én, talán ő is kezd egyfajta babonaként tekinteni azokra a rövid, várakozással teli percekre, míg együtt lehetünk az előtt, hogy autóba ülnék. Beszélnünk se kell egymással, csak legyen ott, lássam a szemeit és a mosolyát, hogy tudjak miből erőt gyűjteni és némi reményt… hiszen az hal meg utoljára…
-   Szép mentés!
És mint olyan, nehéz eset és nehezen elviselhető személy, ugyan nem veszem magamra a megjegyzését, viszont a sértettet még hitelesen eltudom játszani, na nem, mintha célt érnék vele. Ha a legnagyobb Oscar díj esélyes színészi alakításomat is nyújtanám, őt nem tudnám átverni vele. Úgy átlát rajtam, mint sajtosszendvics a folpackon. Bár elmondhatnám ezt én is magamról vele kapcsolatban.
-   Nem értem miről beszélsz… – ingatom a fejem teljes tudatlanság álcáját erőltetve magamra, ami tart körülbelül… öt másodpercig. Fárasztó vagyok, tudom jól. És őt is szeretem fárasztani, ha megvan hozzá a kellő hangulatom, mégis az ahogy hozzá állok, ahogy vele kommunikálok egy sokkal finomabb, sokkal szalonképesebb verziója annál, mint amivel másokat szoktam megtisztelni. Valamiért automatikusan máshogy viszonyulok hozzá már a kezdetektől fogva, mint másokhoz, amit nem neveznék tudatosnak. Ez sokkal inkább lélektani.
Nem tudnám megmondani, hogy hová lesz a pimaszkás, csipkelődős hangvétel, mint ahogy azt se, hogy honnan jön az a fajta furcsa, zavart érzés, ami nem csak a torkomat, de a tökeimet is elkezdi szorongatni. Egyszer-egyszer már éreztem korábban is, még fel is hívták rá a figyelmemet, hogy vigyázzak, mielőtt megneszelik az érdeklődésemet irányába, na nem, mintha egyesek ne gondolnának minket már alapból is egy párnak. Most viszont, gyakorlatilag képtelen vagyok rendezni a gondolataimat és az arcomat, vagy elérni azt, hogy ne üljön ki rá minden egyes percben valami, amit jobb esetben nem akarnék felvállalni előtte.
-   Persze – horkantok – mázli ilyen ártatlan fejszerkezettel élni, mindent eltudnak hinni neked a másik ellenében – forgatom meg a szemeimet. És az se segítene rajtam, hogy ismernek engem, mint a rosszpénzt…hiába, hogy ő kamuzik, én lennék a főgonosz – ilyen dolgok szerepelnek a megkötött munkaszerződésben is? Mint gyilkostárs, alibi keresés…?
Kétféle ember létezik. Aki tud és aki nem tud bocsánatot kérni. Én szerencsére az elsőbe tartozok, de van, hogy képtelen vagyok őszintén bocsánatért esedezni, inkább odavágom félvállról, csak hagyjanak békén. Jelenleg küzdenem se kell azért, hogy szavahihetőnek tűnjek, mert tényleg, mintha éreznék némi bűntudatot azért, amiért nem voltam képes neki felvenni a telefont, pedig volt sejtésem az aggodalmáról. Pont, ahogy a következményekről is…
-   Ó, nagyon jó. Akkor innentől kezdve egy időzített bombával kellene egy fedél alatt tartózkodnom? És mi a terv? Elgáncsolsz? Rám pakolod a hideg kezeidet vagy a lábaidat? – ezt utálom - egyszerre nyitod ki velem a csapot? – egy átka van ennek a lakásnak, hiába került vagyonokba: valamiért nem tudták megoldani, hogy egyszerre használható legyen a zuhany és a konyhai csap. Még jó, hogy nem tudom egyszerre kinyitni a kettőt, ha egyedül vagyok.
-   Itt és most, per pillanat nem… – ingatom a fejem – de, ha esetleg nem reagálok a hívásodra, vagy nem írok vissza, sőt, ha mozdulatlanul találsz a szobámban, kezdj el gyanakodni, hogy éjjel kileheltem a lelkem – az alvás, az ágyban fekvés megér még egy misét. Nincs az a kényelmes ágy és megfelelő pozíció, amiben azt mondanám, hogy elviselhető a létezés. Háton fekve fulladok. A zúzott oldalon, ha fekszek nyilván fáj, mint a veszedelem, ha a másikon, akkor olyan, mintha be akarna szakadni a bordakosaram. A hason fekvés szintén nem opció. Cserébe köhögök és vergődök, olykor vért izzadok. Szinte már irigylem magam.
Azért már kevésbé, hogy így is kötelességeim vannak egy-egy interjú formájában. Persze, nem nagy kunszt, nem tart sokból jó pofát vágni, felvenni a mosolymaszkot és válaszolgatni néhány kérdésre, de abban se lehetek teljesen biztos, hogy mennyit mondhatok, vagy mi az, ami már hadi titok? – úgyhogy a feketét tartogasd későbbre. Majd, ha ennél is nagyobbat bukok, akkor viseld büszkén – ezek után az se lepne meg, ha lenne még egy-két ilyen esésem. Hol egy gyalulatlan fa?
A zavara, mintha az enyém tükörképe volna, csak épp azt nem tudom megfejteni, hogy az övét is én generálom és szépen lassan dekódolja a felőlem érkező furcsa jeleket, vagy benne is megfogalmazódni látszik az, ami bennem?
Széles vigyorom és a hozzá járó kaján tekintetem ellágyul, mikor az arcát a tenyereibe temeti, mintha szégyellené magát. Szinte kényszert érzek, hogy ujjaimat a kezeire fonjam, és elhúzzam onnan őket, hogy ne rejtegethesse tovább előlem magát. Egy részről mert látni akarom őt... Másrészről pedig nem tudja elképzelni sem, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy kitartott a maga álláspontja mellett és így mellettem is. Emiatt pedig nincs miért szégyenkeznie. Ha nem lenne ott velem hétről hétre, napról napra, valószínűleg már megőrültem volna, és velem együtt mindenki más is a csapatnál.
Végül csak megered a nyelve, ami tovább szélesíti a mosolyomat. A háttámlára könyökölve támasztom a meg a fejem, egy pislogás erejéig se véve le róla a tekintetemet.
-   Én mindig imádlak téged – vágom rá szinte reflexből - és hidd el nekem, hogy ezerszer inkább ezt néztem volna végig, még vonultam is volna utánad diadalmasan, minthogy egy percnél is többet át kelljen élnem onnantól kezdve, hogy kikanalaztak a kocsiból, és landolt a gép itt – és nem csak azért, mert legyezgette volna az egómat, hogy az én hogylétem vagy épp az annak való eltitkolása dühítette fel annyira, hogy majdhogy tettlegességig fajuljon a haragja, de azért is, mert tényleg egy pofátlanul szar néhány óráról van szó, számos hátráltató tényezővel. Mert miért is ment volna bármi gördülékenyen?
-   Jól van! Te vagy a mini, én a colos – javítom ki magam, mielőtt komoly problémája származna belőle – te a küszöböt fejelgeted, én minden mást. Ennél jobban ki se egészíthetnénk egymást – vonogatom meg a szemöldökömet játékosan, de ez a jókedv is csak addig tart, míg néhány szóval ki nem borítja nálam a bilit, amit szinte azonnal tetéz a szóban forgó srác említésével… és akkor ezen a ponton kijelenthetem, hogy hangulatingadozás terén rosszabb vagyok, mint egy terhes nő.
-   Hogy miért? – pillantok a plafon felé, még egy halk hümmentő hang is felszakad belőlem, mintha tényleg gondolkoznék rajta – én léteztem és lélegeztem, ő létezett és lélegzett… éppen csak ennyi volt a súrlódás oka – nem volt szimpatikus és nem növelte nálam a népszerűségét azzal sem, hogy Elodie jövendőbelijének képzelte el magát. Persze lehetne mondani, hogyha ennyire zavar, hogy más pasasok érdeklődnek iránta, akkor épp itt lenne az ideje nekem is színt vallanom… csak ezt előbb magamnak is meg kell tenni, nem csak az irányába – esélyt?! – elkerekedő szemekkel hüledezek - ne tégy tönkre, te nő! Milyen esélyt kellett volna adnom neki? Milyen indíttatásból egyáltalán? – szegezem neki a kérdést – lehettünk volna „barátok”? Világi haverok meg cimborák? Együtt jártunk volna inni, bulizni, édes hármasban? Nem, Elodie, amíg nálad próbálkozik, és legyen szó bárkiről, nincs esélye gyakorlatilag semmire… nemcsak, hogy a barátságomra, de még a szimpátiámra vagy az elfogadásomra se – minden szavam tocsog a féltékenységtől és a gúnytól a pasijelöltjei irányába. Mintha egyfajta birtoklás lenne bennük, és ezzel, ha nagyon burkolt formában is, de mintha bevallanám neki a saját érzéseimet, melyek még számomra is tisztázatlanok… legalábbis részben.
És akkor innen ne szőjem tovább az érdekes gondolatokat akár a pizsama kapcsán is. Nem véletlenül zárom rövidre a témát és menekülök el előle, mielőtt még tovább kíváncsiskodna és olyan keresztkérdésekkel állna elő, melyekre, ha akarnék se tudnék válaszolni.
És nem, és nem! Jóformán három percem se marad egyedül, már löki be maga előtt az ajtót, mint egyszemélyes hadsereg, hogy kihámozzon majd’ belerángasson a ruháimba.
-   Persze, mit gondolsz, hogy majd retkesen fekszek az ágyba?! Úgy ismersz? – és nem ez az, amin valójában megakadok, mégis inkább ezzel takarózok, ez az, amire inkább figyelmet fordítanék, mint bármi másra. Bár nem tudom mit vagyok úgy oda, amennyit látna vagy láthatna az pont annyi, mint egy közös strandolás alkalmával. De azért egy fürdőszobai közeg mégiscsak több… meg másabb… és talán jobb nem is belemenni.
Megakasztom őt a további mozdulatokban, s mintha magamnak állítanék csapdát minden egyes szavammal, tettemmel – nagyon utálhatom magam - előnyhöz juttatom őt, aki máris tapad a hátamra és olyan hangon búg, és folytatja a szokásos becézgetést, amitől akaratlanul is leszegett fejjel, kitáguló orrcimpákkal szívom be a levegőt. Meredek lenne kijelenteni, hogy megveszek ma tőle igaz?
-   Tudod mit szeretnék? – teszem fel a találós kérdést, de mielőtt válaszolhatna, folytatom – friss levegőt… – nyöszörgöm. Bódít a parfümének kellemes illata, ami azóta, hogy még közelebb került hozzám a szoba négy fala között, még intenzívebbnek hat. Csak remélni tudom, hogy a nevetésének következtében libabőröző karom és tarkóm nem fog neki szemet szúrni.
Szófogadóan teszem le magam az ágyra, és egyetlen másodpercet se pazarolok el, végig kísérem minden egyes mozdulatát, arcának rezdüléseit. Többször érzem az apró rándulást a testemben, mely jelzi, hogy valahogy megálljra kellene bírni őt, de végül csak az utolsó utáni pillanatban kapok a keze után, mikor már túlontúl elkalandoznak a gondolataim az érintései nyomán. Nincs kétségem afelől, hogy nincs benne hátsószándék… de bennem még lehet.
Amikor félbeszakít, somolygó vigyorral lesek fel rá.
-   Ahm, tehát a te pasijaidról bátran lehet beszélni? – pedig tudja jól, hogy mennyire rühellem a témát – de más csajairól nem? Függetlenül attól, hogy eszembe se jutott jelenleg egyik se…? - vonok vállat leszegett fejjel, és ez tényleg nem kamu. Ha ő jelen van, ha mellettem van, nincs az a nő, aki felé elkalandozhatna a figyelmem… és akkor se, ha épp nem tartózkodunk egymás közelében. Az utóbbi időkben mindennemű testi kapcsolatot megszüntettem minden partneremmel, na nem mintha több vasat tartanék egyszerre a tűzbe. Azt viszont nem tagadom, hogy volt néhány egy-két éjszaka erejéig tartó viszonyom olyan nőkkel, akik elképesztően néztek ki, gyönyörűek voltak, kielégítették minden vágyamat, de érzelem nem volt egyetlen együttlét mögött sem, nevet pedig már nem is igazán tudnék hozzájuk kapcsolni. Az utóbbi időkben pedig ezek a „kihágások” egészen mínusz irányba kezdtek el tendálni… csak ne lengesse be, hogy ő talált magának valakit, mert akkor megborulok idegileg. Is.
Mégis ennél nagyobb probléma jelenleg az, hogy kis híján belehalok a saját hülyeségembe, s kétrét görnyedve próbálok legalább a tenyerem segítségével enyhíteni a bordáim és az egész oldalam sajgásán. Hiába, hogy van már néhány nap tapasztalatom, képtelen vagyok megszokni, hogy bizonyos dolgokat most jobb hanyagolni. Így a nagy humorkodást, mert még az is fájdalmat okoz.
-   Nem, ez… - nyöszörgöm – ez a tüdőmben akadt, nem a torkomon – dörzsölöm át ököllel a könnyező szemeimet, majd kifújva a levegőt figyelem őt, ahogy felveszi a telefont, majd egy bemutatkozás kíséretében távozik. Soha nem szokott elvonulni, ha telefonál, és már csak ebből meg a bemutatkozásból sejtem, hogy valószínűleg nem a McLarentől hívták, hogy jelentsen, mekkora elmeháborodásban szenvedek, mióta kényszerpihenőre száműztek a dokik? Igyekszek nem hallgatózni és összeesküvés elméleteket gyártani, csak a sutyorgó hangfoszlányok ültetnek el bogarat a fülemben, hogy komolyabb dologról lehet szó, mint azt első ízben remélni szeretném. De hősiesen próbálok a magam dolgával foglalkozni. Az irataimat kiveszem a táskámból és a farzsebembe csúsztatom, majd az előszobában csatlakozva hozzá, belebújok a cipőimbe. Még szerencse, hogy azért nem kell lehajolni.
-  Új udvarló? - dohogom, majd megtorpanok - várj! – fordulok vissza a telefonért, ami a fotelban szomorkodik nagy magányában azóta, hogy néhány órával ez előtt otthagytam, képernyővel lefelé – mielőtt nem venném fel, ha Mark keresne. Az kellene még, hogy ő is pánikba essen… - van néhány olyan személy az életemben, akik valószínűleg nyakon vágnának, de legalábbis képesek lennének a fél világot átutazni azért, hogy rám rúgják az ajtót, amiért nem veszem fel a telefont… és aztán vágnának nyakon. Az egyik pont itt áll előttem, bár ő még a szelídebb verzió, hiába, hogy tőle is megkaptam már a magamét a mulasztásért. Mintha nem fájna eléggé az élet amúgy is.
- Most már mehetünk – csapkodom hozzá a készüléket a tenyeremhez, majd egyszerűen becsúsztatom a zsebembe. Még az előszobaszekrényről felkapom a napszemüvegemet és megvárom, míg előttem távozik.
- Ojj, nézz már oda, hogy még a színemmel is bajod van! Ne haragudj, nem volt időm kifeküdni a teraszra és süttetni a hasamat és ne…! – mutatok rá, mielőtt még átvenné tőlem a szót – nehogy azt mondd nekem, hogy előttem áll ki tudja hány hét, pont lesz elég alkalmam barnulni - nem tudok barnulni, égek és vörösödök, mint a rák - bár… ha szenvedni akarsz. Duplán hallgatnád a siránkozásomat amiért nem bírok megmaradni mert fáj, ha ruha éri a bőrömet. Amúgy – fordítom végül komolyra a szót - nem tervezek itthon ücsörögni végig… - ingatom a fejem és a kaput is zárom – egy-két nap pihenő még, éppen csak annyi, hogy biztos legyek benne, hogy nem fogok kinyúlni, ha kiteszem otthonról a lábamat, vagy kocsiba ülök, esetleg repülőre szállok. De szeretném hasznosan eltölteni a következő két versenyhétvégét amennyire csak lehetséges. Nem tudom mennyire fognak örvendeni neki a többiek, de lehet beülök majd a garázsba kicsit kellemetlenkedni és dirigálni, ha esetleg nem folyna elég aktívan a munka… - nem tudom elnyomni a kikívánkozó vigyort, miközben a mellettünk elhaladó autóból kidudálnak ránk és a nevemet kiabálva üdvözölnek, miközben lelassítanak. Szerencsére nem állnak meg. Automatikus, már-már berögzött mozdulattal intek feléjük köszönésképpen, különös figyelmet fordítva arra, hogy ne emelgessem túl nagy lendülettel a karomat. Csak ezután fordulok vissza Elodie felé.
- Menjünk majd le… ha csak nem terveztél valami sokkal bensőségesebb, romantikusabb programot, ha már kettecskén leszünk – ugráltatom meg a szemöldökömet kicsit lejjebb hajolva hozzá.

Chris && elodie

Anyám lánya vagyok. Akármennyire is voltam mindig apu hercegnője, édesanya képmásaként jöttem a világra. Külsőre és személyiségre is egyaránt. Az ember azt gondolná, hogy két hasonló természetű ember könnyen szót ért egymással, de nagyon sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy azt mondjam könnyen szót értünk egymással. Mindketten borzasztóan erős habitussal rendelkezünk és a kamaszkorom másról sem szólt csak arról, hogy a legkisebb dolgokon is képesek voltunk egymásnak feszülni, miközben apám igyekezett rendet teremteni. Sosem fogom talán elfelejteni azt a veszekedésünket, amikor két hétig mást sem csináltunk csak szótlanul kerülgettük egymást a családi ház folyosóján vagy ha mégis úgy döntöttünk, hogy néhány kéretlen gondolattal megtiszteljük a másikat akkor azt csak is üvöltözve tettük. Szerinte rendes hivatást kellett volna választanom. Valami olyat, ami nem az emberek pillanatnyi ízlésén múlik meg egyébként is egy fényképezővel szaladgálni nem az a kihívás, amire nekem szükségem volt. Szerinte. Én pedig természetesen azonnal magamra kaptam a harcos nadrágomat és nem féltem kiállni magam mellett, hogy igenis jó az amit csinálok és kitaláltam a saját utamnak. Bárcsak azt mondhatnám, hogy végül mindkettőnknek sikerült megbékélnünk és közös nevezőre jutnunk, de akkor sajnos hazudnék. Apa, aki egyébként egy mérhetetlenül békés ember, két hét után elégelte meg az otthoni hajtépést mire felemelte a hangját az egyik vitánknál így két irányba szétrebbentve minket. A vita pedig úgy múlt el, mintha meg sem történt volna és soha többé nem feszegettük a témát.
Akármennyire vagyok sokszor makacs és kibírhatatlan szerintem enélkül ez a világ már réges régen bedarált volna. Az olyanok, mint én sokszor nehezen találjuk meg a maguk útját a világban. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire hálás és szerencsés vagyok, hogy végül Chris mellett kötöttem ki. Nélküle nem is tudom, hogy mi lett volna velem... magamat ismerve már lehet, hogy egy vándorcirkuszban dolgoznék. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy csak a munka fronton vagyunk tökéletes összhangban, hiszen elég csak ránk nézni és még a vak is látja, hogy mi olyanok vagyunk, mint a zsák meg a foltja. Kicsit talán használhatatlanok a másik nélkül, hiszen szükségünk van arra, hogy valaki néha megfékezzen minket... igen minket. Nem csak neki van szüksége arra, hogy valaki irányba rakja, de nekem is. Bár ő sokkal visszafogottabb módszereket alkalmaz rajta.... sokkal bosszantóbbakat is. Amikor tudja, hogy készen állok arra, hogy torokra menjen egyszerűen csak az utamba áll. Tudja, hogy észérvekkel olyankor mit sem érne el nálam így kihasználja a fizikai fölényét. Persze ettől sokszor csak jobban begurulok még szerencse, hogy ilyen szempontból mérhetetlenül türelmes és vagy addig bosszant amíg minden figyelmem rá korlátozódik, vagy addig amíg végül megtörik a jég és egyszerűen elnevetem magam, mert nem tudok vele mit kezdeni.
Néha olyan mintha bombák lennék... csendesen ketyegünk és csak a másik tudja a hatástalanító kódot. Miközben az emberek többsége már fejvesztve menekül mi pontosan akkor kezdünk el egymás felé futni, mert mi vagyunk egymásnak az egyetlenek, akik valamiféle békét hozhatnak. Ezért is borzasztóan fontos, hogy minden pályára lépése előtt én ott legyek. Álmomban sem gondoltam volna azonban, hogy neki is ennyire fontos, hogy ott legyek. Persze.. tudom... minden alkalommal látom ahogy fordul még egyet a feje a sisakkal, hogy megkeressen. Legalábbis én szerettem magam ezzel hitegetni, hogy olyankor rám van szüksége. Rámosolyogtam. Semmi mást nem tettem. Ő látott engem, én viszont semmit nem láttam az ő vonásaiból. Abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán rám néz-e. Mostmár azonban tudom, hogy igen.
-Köszi, szívem lelkem benne volt..-nevetek egyet kurtán. Tényleg nincs az az Isten, ami még egyszer leválaszthatna róla, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Engem nem kell félteni. Elég rafkós vagyok ahhoz, hogy megoldjam, hogy bárhonnan elszabaduljak csak azért, hogy mellette lehessek.
-Igen, szívem, ez nem olyan meglepő.-már utánzom is a kis fejrázását szórakozottan. Hiába a duzzogás és hiába az én szemtelen szavaim. Pontosan tudja, hogy nekem nem létezik olyan jövőkép, amiben ő nincs benne. Tudja? Tudnia kell. Hiába minden súrlódás közöttünk, rá sosem tudtam semmiért sem haragudni, hiszen mindig kivételezettnek éreztem magam mellette. Egyszerűen kimondatlanul is éreztem, hogy én más vagyok neki, mint a többi ember és ez természetesen kölcsönös. Másoktól negyed ennyit sem nyelnék be és hamar elszabadítanám minden indulatomat, hogy igenis embereljék meg magukat a közelemben... de ő? Nevetve játszadozom a szavakkal, miközben egyre veszélyesebb és kimondottan ismeretlen terepre tévedünk.
Mikor lettünk mi olyanok, mint a zavart kamaszok egymás közelében? Mikor felejtette rajtam a tekintetét és billentette ki ezzel saját magát a lelki egyensúlyából. Soha... azt hiszem. Vagy csak nekem nem tűnt fel? Talán vak voltam eddig és csak egyetlen pillanatra volt szükségem, hogy ezt észre vegyem? Sokan gondolták már, hogy mi ketten együtt vagyunk. Volt amikor még arra sem vettem a fáradtságot, hogy rendbe tegyem ezeket a tévhiteket. Meglehet, hogy én magam is az illendőnél jóval többször játszottam el a gondolattal, hogy akár igaz is lehetne. Mégsem tett semmit ez ügyben egyikünk sem.
Két csuklómat összeérintve támasztom meg az államat a lehető legbájosabb keretet adva az arcomnak miközben ártatlanul rápislogok.
-Valld be... még te is bevennéd..-nevetek fel végül leengedve a kezeimet.
-Ohh.. dehogy... ez baráti kötelességed.-vonom meg a vállaimat. Tudom, hogy egyébként tűzbe menne értem és ez fordítva is igaz. Még akkor is ha ez az elmúlt néhány nap elhanyagolásán nem is érződik. Valahol persze megértem, hogy időre volt szüksége. Valahol viszont nagyon szeretném olyan erősen seggbe rúgni, hogy az szinte helyre is tenné minden baját egyből.
Mégis úgy érzem, hogy megtaláltam a megfelelő szavakat ahhoz, hogy éreztessem vele, hogy miért is olyan bántó számomra, hogy nem vette fel a telefont. Az a csoda, hogy másnap nem rúgtam rá itt az ajtót... ha nem kötött volna le a csapat valószínűleg meg is tettem volna.
Felcsillanó szemekkel kapom rá hirtelen a tekintetem.
-Uhhhuhhuuuuuu.... eszembe se jutott a csap...-szinte azonnal ördögivé válik a mosolyom miközben a két tenyeremet összedörzsölöm. Persze semmi ilyet nem tehetek.. valószínűleg azzal ölném meg ahogy a hirtelen nyakába zúduló hideg víztól összerándulna az egész teste. Szemtelen vagyok.. de nem ennyire. Nem mellesleg pedig ahogy szépen lassan egyre leplezetlenebbül rám fixálódik azt hiszem máshogyan is meg tudom keseríteni az életét. Csak azt nem tudom, hogy ez a bizonyos fagyi... vajon visszanyal-e...
-Ne merészeld! Nem azért jöttem, hogy végignézzem a haláltusádat.-emelem fel fenyegetően a mutató ujjamat. Még csak az kéne. Ideérek és egyből kitalálna egy olyan menekülési utat, amin nem tudnám követni. Nagyon remélem, hogy meghalni sem mer most, hogy végre itt vagyok. Agyon is ütném... az biztos.
Látva, hogy egy egyszerű ülés mekkora nehézséget okoz neki, arra kell következtetnem, hogy az éjszakái sem egyszerűbbek és valószínűleg hiába is próbálkoznék ez az a rész, amiben kicsit sem tudnék a segítségére lenni. Mit tehetnék? A fájdalmait nem vehetem el akármennyire is szeretném, sőt még csak meg sem tudja velem osztani, hogy egy kicsit legalább könnyebb legyen a számára.
-Ja?! Hogy ezt csak bemelegítésnek szántad az igazi nyaktörő bukfenc előtt? Tényleg kiharcolod, hogy még ma megcsapkodjalak egy kicsit, pedig esküszöm próbáltam türtőztetni magam a sérüléseid miatt..-tudom, hogy ebben a sportban egyszerűen kizárhatatlan, hogy további balesetei legyenek. Eddig mindig aránylag lazán tudtam kezelni, hiszen mindig szinte azonnal jött a válasz a rádióban és a kameraképeken látszódott a mozgolódás, hogy már száll is ki a kocsiból. Nem úgy, mint ez alkalommal.
Az ő zavara egyszerűen ragályos. Jóformán fel sem tűnt korábban, hogy ilyen hatással lennénk egymásra, de a jelek szerint ez annak volt köszönhető, hogy ő lazán tudta kezelni... ha volt ilyen egyáltalán és nem csak a fejsérülésének köszönhető pillanatnyi ingadozása az irányomba.
Kicsit kellemetlen a tudat, hogy mindenkiben ennyire mély nyomot tudok hagyni  amikor az indulataim elszabadulnak és zabolátlanul csattannak le az embereken még akkor is ha teljesen jogosnak érzem az ilyen jellegű megnyilvánulásaimat és akkor is ha Chris ezeket kifejezetten élvezi... amikor éppen nem ő az áldozatom.
Kezeimet végül leengedve pillantok rá és szavai a kelleténél sokkal de sokkal jobban cél találnak és hiába is igyekszem megőrizni a hidegvérem az irányába, azt, hogy a kicsi szívem kettőt félreüt miközben szinte a lelkemig néz a nagy kékes-zöldes szemeivel már én sem tudom megakadályozni.
-Hiszek neked.-mondom ezt úgy kollektívan mindenre. Tudom, hogy szeret.. a maga módján mindenképp és azzal is tisztában vagyok, hogy szívesebben nézte volna végig amit művelek. Persze nyilván, ha tudott volna járni akkor én sem rendeztem volna akkora műsort, mint így, hogy el kellett támogassák az orvosi szobáig.
-Hozz egy sámlit és téged is lefejellek nem csak a küszöböt.-forgatom meg a szemeimet nevetve.
-De tény... jók vagyunk együtt.-bólintok egyetértve. Mi nem is úgy egészítjük ki egymást, ahogy az klasszikusan értendő, hiszen, ugyan még szerencsére nem volt rá példa, de nem is tudom mi történne, ha mindkettőnk csodálatos természete egyszerre szabadulna rá az emberekre. Mi pont azért működünk jól együtt, mert valami csoda folytán sosem azonos időben akadunk ki a dolgokra.
Kissé megrökönyödve pillantok rá, miközben fokozatosan egyre jobban kiborul az exem említésén.
-Hát ez... elég nyomós érv.-egyébként nem. Szóval nem is értem, hogy mit próblémázik és problémázott akkor, amikor még ez a téma vagyis pontosabban a személy maga aktuális volt. Egészen furcsa érzelmeket látok szűrés nélkül megjelenni az arcán. Christophe Deneuve féltékeny? Azért, mert volt valakim?
Szóra nyitom a számat, de még mindig nagyon benne van a lendületben, így inkább vissza is csukom. Sosem éreztette azt velem, hogy bármilyen formában is többet szeretne tőlem barátságnál. Mégis szinte sértetten viselkedik csak azért, mert valaki csapta nekem a szelet. Szerintem azt sem tudja, hogy ő mit akar tőlem pontosan. Addig viszont tényleg nem tudom, hogy mit kellene kezdenem a helyzettel.
-Ezt most komolyan mondod?-kérdezem miközben az övéhez hasonlóan az én szemeim is elkerekednek.
-Előbb vagy utóbb meg kell barátkoznod a ténnyel, hogy lesz valakim....-nem fogok apácaként meghalni csak azért, mert ő mindenkire fújtat körülöttem.
-Vagy idővel fel kell venned a nagyfiú gatyádat.-értse ahogy akarja. De biztosan érti. A bizonytalanságával én nem tudok mit kezdeni. Ezt először magával kell megbeszélnie és csak utána velem, ha bármi olyanra jut, amiben nekem is gondolkoznom kell.
Ettől totálisan függetlenül vagy éppen pontosan emiatt dolgozom tovább az agyát és letagadhatatlanul minden apró simításom vagy éppen szúrásom célt ér, hiszen rövidesen menekülőre veszi. Talán hagynom kellene. Leereszteni, fellélegezni... vagy tudom is én mit csinálni, de rövidesen felébred bennem a gondoskodási ösztön és csatlakozom hozzá akármennyire nem örül feltétlen ennek.
-Nem, abszolút nem úgy ismerlek.-mosolyodok el. Nekem nem okozna problémát, ha a fürdésben a segítségemet kérne, bár ezt most még lehet, hogy túl könnyelműen ajánlom fel, hiszen minden ami most rettenetesen furán csapódik le benne, az szépen lassan más megvilágításba kerül az én fejemben is. Hajlamos vagyok az impulzív cselekedetekre, de bizonyos dolgokban sosem teszek semmit meggondolatlanul. Ő pedig pontosan az az eset, amit egyszerűen nem vehetek félvállról.
Szinte érzem ahogy megfeszül a közelségemtől. Fájdalmat nem okozok neki, hiszen meg sem mozdulok, így még arra sem tudná fogni a mély lélegzetet amit magába szív. Válaszát hallva lépek hátrébb nevetve, hogy folytassam amit elkezdtem és hagyjam egy kis térhez jutni, bár a vetkőztetés sem segít jelenlegi hangulatán túl sokat. Mondanám, hogy az öltöztetés már egy könnyebb menet, de nem. Vékony jégen járok, ami nem tudom mikor szakadhat be alattam végleg elpattintva az idegeit.
Hazudnám, ha azt mondanám, hogy sosem zavartak a barátnői vagy éppen az aktuális kalandjai. Mondjuk nekem leginkább a választott lányok minőségével volt problémám és nem a szimpla létezésüktől. Azt kell mondjam, hogy az én szempontomból még könnyebb is volt, amikor volt valakije. Akkor nehezebben kezd el fantáziálni az ember, amikor tudja, hogy a szívének egy érzékeny pontja éppen mással van elfoglalva.
-Bátran? Jó, hogy nem a pokolig átkoztad?-nevetek fel.
-Na azokat a csajokat hagyjuk is.-forgatom meg a szemeimet. A legtöbb egyszerűen az agyamra ment, bár én ezt Chrissel ellentétben sosem éreztettem velük. Elfogadtam, hogy vannak és kész. Tudtam, hogy mindegyik csak egy-egy múló kaland, pillanatnyi kedvtelés és egyszer csak úgy eltűnnek ahogyan érkeztek. Hogy most miért nem jutott eszébe egyik sem azt nem tudom. Talán a fizikai állapota miatt ilyen időtöltésre most még gondolni sincs kedve. Nem tudhatom. Csak sejthetem, hiszen éppen végignézem ahogy egy nevetés-köhögés kombóba szinte sikerül bele is halnia.
-A karma az karma..-de már csörög is a telefonom. Így legalább megnyerem magamnak a menekülés lehetőségét mielőtt több hülyeséget csinálnék a közelében. A Mercedes elég kitartóan kopogtat az ajtómon, de ezt egyelőre nem akarom feltétlen Chris tudtára adni, hogy ne görcsöljön rá a témára feleslegesen, hiszen magamtól biztosan nem hagyom őt ott a farkasveremben, főleg most, hogy ekkora szüksége van rám. Már letettem a telefont mire ő is csatlakozik hozzám.
-Régi... új... folyamatosan visszatérő...-mosolyodok el pimaszul, hiszen végülis tényleg így van és amilyen ajánlatokkal kecsegtetnek akár még udvarlónak is lehetne csúfolni őket. Közben persze le sem veszem róla a szemeimet amíg becserkészi a telefonját.
-Neki bezzeg felveszed..-ingatom meg a fejemet ciccegve néhányat, de csak elnevetem magam a végére. Gondolom egy napra egy váratlan vendég bőven elég a számára, így tényleg jobb, ha nem rizikózik.
Halkan kuncogva hallgatom sértettségét miközben lefelé tartunk és természetesen tovább kötekszem vele, mert miért is ne tenném.
-Igazad van.. elfelejtettem, hogy ilyen nyomi vagy..-nevetgélek tovább. Roppant mód mókás tud lenni amikor együtt nyaralunk, hiszen én naphosszat fekszem és mást sem teszek csak barnulok, ő addig a napernyők védelmében ejtőzik, hogy ne úgy nézzen ki estére, mint akit egész nap csalánnal vertek.
-Neked biztosan örülni fognak.. annak már nem biztos, hogy tőlem csak ilyen rövid időre szabadultak meg.-kicsit megvakarom a tarkómat elgondolkozva. Azért örülök neki, hogy tényleg nem azt tervezi, hogy itthon fog punnyadni és szerencsétlenkedni, hiszen szüksége van rá, hogy valamivel lekösse a figyelmét.
Mosolyogva pillantok a kocsi irányába. Mindig jó látni, hogy ennyire szeretik Christ, még akkor is ha a csapat miatt az elmúlt időszakban sajnos nem tudott komoly eredményeket villantani.
Ahogy rám pillant az államat megemelve nézek fel rá, szavaira egy pillanatra bennakad a levegő a tüdőmben, és akkorákat pislogok rá, mint egy őzike a közelítő kocsi reflektorfényében.
-Én..-mit akartam? Szedd össze magad, de nagyon gyorsan!
Kicsit oldalra billentem a fejemet és én még közelebb hajolok hozzá.
-Nevetni sem bírsz. Hogy élnél túl velem egy romantikázást?-ha már ilyen közel van adok egy puszit az arcára. Azzal már az érkezésemkor is sikerült brutálisan összezavarnom és most pontosan erre van szükségem, hogy kilökjem a nyeregből mielőtt különösebben sikerülne célba érnie nálam.
-Marad a nyugdíjas andalgás a paddockban, szépfiú.-nevetem el magam távolabb húzódva tőle. Huhh basszus ez meleg volt. Inkább felveszem én is a napszemüvegemet, az legalább egy részét eltakarja az arcomnak és talán kevésbé lesz árulkodó, hogy mennyire nehezen tartom most valahogy magamat a közelében. Minden önvédelemnek szánt magabiztosságom ellenére egyre nagyobb harcot folytatok saját belső gondolataimmal.
-De majd kapsz egy fagyit tőlem, azt majd elnyalhatod helyettem..-teszem hozzá kissé talán meggondolatlanul, de magamat rettenetesen szórakoztatva miközben tovább sétálok mellette és óvatosan belékarolok, hogy ne érjek semmiképpen sem az oldalához.
-Egyébként is. A főnök vár engem egy megbeszélésre, úgyhogy nekem mindenképp tiszteletemet kell tennem a pályánál.-Gondolom megkapom majd a szokásos féléves fejmosásomat, hogy jobban koncentráljak a saját feladataimra és ne próbáljak meg hatáskörömön kívül rendet rakni mindenki más életében, amihez nem is lenne semmi közöm.
Ahogy leérünk a partra egy elégedett mosollyal nézek a lágyan ringatózó vízre. Szeretek itt lenni ilyenkor is amikor nem a csapat körül kell pörögnöm és a boxutca helyett itt kísérgethetem Christ.
-Beszélnünk kell..-nyögöm ki végül kissé aggodalmasan felpillantva rá.
-Az előbb.. a lakásban.. a Mercedes toborzója hívott. Egy éve próbálnak leszerződtetni és mindig visszautasítottam őket, mert melletted akartam maradni. Azt viszont tudnod kell, hogy benne van a pakliban, hogy holnap kirúgnak a McLarentől. Elég sok embernek a bögyében vagyok már és a baleset ezen nem sokat segített... persze az is lehet, hogy csak a folytatásról akarnak velem beszélni holnap...-nem tudom, hogy hogyan fog erre reagálni. Főleg azután, hogy megbeszéltük, hogy mennyire fontos neki, hogy ott legyek az oldalán a versenyek előtt, után... mindig... igazából.

Igazi harcosokkal vagyok körülvéve. Édesanyám hosszú évek kitartásával állt az apánk oldalán addig, míg el nem engedték egymás kezét. Fiatal lányként elfogadta azt, hogyha ő annak a férfinek az élete részévé szeretne válni, akit rajongásig szeret, akkor hatalmas lemondásokra kell számítania. Tudta, hogy megváltoznak a prioritások, neki pedig alkalmazkodnia kell. El kellett fogadnia azt, hogy a férfi, akinek igent mondott, napi szinten teszi ki magát veszélynek, mert mondhat bárki bármit, én vagyok az élő példa, hogy az egyre nagyobb biztonsági fejlesztésekkel szolgáló sportban is el lehet szenvedni súlyos baleseteket. Ami pedig a jövőt illette, számolnia kellett azzal is, hogy valószínűleg a gyerekeit is magával fogja ragadni a versenyzés szelleme. Mihez, ha nem ehhez kell a legerősebb szívvel és idegrendszerrel rendelkezni? Az ő ereje a mérhetetlen odaadásában, önzetlenségében és a kitartásában rejlik, amiből a húgom is jócskán kapott örökségül.
Apu eltiltotta Savit a versenyzéstől és bár nem tudom, hogy ez a tiltás mennyire lett volna örökérvényű a részéről, mégis olyan határozottan állt ki a döntése mellett, hogy még én se voltam képes enyhíteni a szívén, hiába küzdöttem. Megtapasztalta azt, amibe talán bele se gondolt addig, hogy milyen lehet a tudattal együtt élni, hogy esetleg elveszítheti a gyermekét és mind ezt úgy, hogy voltaképp ő adta a nevét a szenvedélyéhez. Savit ez mégse tántorította el soha egyetlen percre se attól, hogy az álmait kövesse. Ha már az apánk nem segít neki, ha nincs ott az oldalán, hogy egy kisebb kategóriába betolja a fenekét és támogassa, úgy neki kellett kézbe vennie a dolgot és olyan csapatot, olyan vállalkozó szellemű istállót keresni, amelyik nem csak egy több éves kihagyás után fogadná őt versenyzőjévé, de úgy is, hogy nő.
És itt van Elodie, hatalmas akarattal, lelkierővel és szívóssággal, melyek nélkül valószínűleg összetörne, hiszen nem csak egy csapat mellett és nem csak én mellettem kell kiállnia, de figyelnie kell a rohanó világra, arra, hogy mit várnak a rajongók, a sportot követők. Eleget kell tennie a csapat kéréseinek, pont úgy az enyémeknek is, de nem tévesztheti szem elől milliókét se, melyek sokszor, bizonyos szempontokban ütik azt, amit a sportág nyújtani tud. Egyszerre kell fotósnak lennie, pont úgy lelki szemetesnek és barátnak is… és nem tudnám megmondani, hogy melyik lehet a nagyobb teher számára.  
Nem egyszerű vele. És tudom, ezer ember szemöldöke szaladna most a haja tövébe, hogy ezt pont én mondom? De igen, ezt pont én mondom, mert ahogy tisztában vagyok a saját természetem nehézségeivel és kellemetlenségeivel, úgy az övéivel is. Viszont azt is kijelenthetem, hogy mi így vagyunk egyek. Így tudunk igazán számítani egymásra, így lehetünk teljes vállszélességgel egymás mellett, mert tudjuk kezelni a másik kilengéseit, ki-ki a maga módján, de annál hatásosabban. Ő általában egyetlen szavával vagy gesztusával képes elérni azt, hogy lecsillapodjak, én viszont olykor kénytelen vagyok bevetni a fizikai fölényemet. Soha, egy percig nem hagynám, hogy butaságot csináljon, olyat, ami árthat neki és a karrierjének. Ez utóbbi talán még nem is vágna földhöz, tudom, hogy ha valaki, akkor ő úgyis feltalálná magát, én pedig egészen biztos, hogy a segíteném benne. Viszont annál jobban féltem a lelkivilágát. Ezért vagyok sokszor olyan feszült, vagy legalábbis ezért tűnök annak, mind ahányszor egy légtérben tartózkodunk és ott van a csapat többi tagja is, vagy akár a vezetőség. Vele vagyok elfoglalva. Azzal, hogy mit mond és hogy hogyan, és ha addig fajulnának a dolgok, hogyan tudom elvenni a szavainak, vagy annak ahogy mondja, az élét? Okos lány és soha nem mond butaságot. Tudom, hogy a csapat is tisztában van vele, hogy mindennek, amit mond, megvan az oka. Csak az nem mindegy, hogy mikor és kinek mondja ezeket és mennyire vehemensen áll ki az igaza mellett.
Imádom ezért. Azért, hogy ilyen kis pukkancs tud lenni, és emiatt a feszültségem mögött mindig ott van a cinkos, pajkos somolygás is, a szórakozott mosoly és egy különleges belső hang, ami minduntalan azt visszhangozza, hogy: imádom őt.
És nem csak a heves vérmérsékletéért vagy az örökös csipkelődésért, amit most mégis beárnyékol valami furcsa zavar – talán az elmebaj - ami bár tőlem indult ki, mégis mintha ő is átvette volna tőlem… remélem tudja, hogy mindenen azért nem kell osztozzunk?
Vigyorogva ingatom a fejem.
- Tudod, hogy én mindent elhiszek neked, még azt is, ami nem igaz – és ha így is lenne, ha túl sokat is füllentene, még akkor is szó nélkül hinnék neki, mert kinek másnak, ha nem neki?
- Jaj, ne már! – elégedetlenkedek – Még egy kötelesség? Túl sok van belőle mostanság… - és én mégse tudnék nélkülük tökéletesen üzemelni. Annyira a mindennapjaim részét képezik, hogy jóformán az a szokatlan és furcsa, ha éppen nincs semmi, ha nem kell valahol megjelennem, sajtótájékoztatóra járni, interjút adni, szponzori haknin részt venni mindezt a versenyhétvégéken kívül, csak ülni és nézni kifelé a fejemből és vegetálni. Pont, mint most… Illetve most csak a regenerálódással kellene, hogy el legyek foglalva, de valaki még ezt a semmittevést is megvétózza és megvonja tőlem…
Grimaszolva kapom felé a fejem, s ördögi arckifejezését látva egy jókora, képzeletbeli tockossal jutalmazom magam.
- Te csak ne huhogj itt nekem! Inkább csinálj úgy, mintha nem hallottál volna semmit, az lesz a legjobb… adom itt a hülye ötleteket neked – volt egy időszak amikor minden különösebb probléma nélkül voltunk képesek nyúzni egymást, akár tettlegességig fajulóan is. Arra azért ügyeltünk, hogy baja ne essen senkinek, de a már-már gyerekesnek mondható oldal böködés, hajborzolás, vagy pont az imént belengetett hidegvizes zuhany, medencébe lökés vagy abba belehajítás, mindennapos volt. Ma már valamelyest szelídebben bánunk egymással, mondhatni „felnőttünk”. De azért a szópárbajokat a mai napig szeretjük, és a vízbe is behajítom minden különösebb probléma nélkül.
- Nem ígérhetek semmit – nyilván nem kell haláltusától tartani, ha az elmúlt estéket túléltem egyedül, bár bevallom voltak rizikós pillanataim a levegőtlenségtől, de valószínűleg ez se ma fog kinyírni. Ráadásul tudom, hogy valaki rohadt mérges lenne rám és addig átkozna, hogy még nyugodni se tudnék békében miatta. Ettől függetlenül nem garantálom azt, hogy reggel nem fog nyúzottabban látni az átlagosnál, mikor már hajnalok hajnalán kint görnyedek a konyhában két bödön kávé mellett, sípoló légzéssel. A doki szerint még el fog tartani egy ideig, hogy teljesen komfortosan érezzem magam, de mindennek eljön a maga ideje.
- Ne bánts! – kérlelem megrebegtetve a szempilláimat, lebiggyesztve a számat - nem szántam én semminek, és nem rajtam fog múlni… de ha úgy lesz összerakva a kocsi, mint most a hétvégén, sanszos, hogy lesz még néhány kellemetlen eset, úgyhogy jobb, ha szerzel magadnak valami szíverősítőt – azért szeretném, ha nem lenne igazam, és nem a múltban lyukadnánk ki, mert volt már hasonló esete az istállónak - jó ég, csak a kölyökkel ne legyen semmi a hétvégén! – csapom rá a tenyereimet egy-egy oldalól az arcomra – nem hazudok, ha már így kellett lennie, valahol azért örülök, hogy totálkárt csináltam a kocsiból, és nem tudták beültetni őt a hétvégén… - narancssárgában az elmúlt hétvégén csak egy autó teljesítette. Hiába, hogy a semmiből is képesek a szerelőink kocsit faragni akár egy éjszaka alatt, ezt most nem kockáztatták meg, ráadásul a FIA is bevizsgálásra kérte egy-két elemét annak a roncsnak, többek között a padlemezt. Hogy a vizsgálatnak van-e már eredménye? Fogalmam sincs, még nem tájékoztattak.
  Az igazán nagy károkat mégis jelen állás szerinte Elodie társaságában szenvedem el, amiért nyughatatlan szívemet képtelen vagyok megzabolázni. Agyilag is egy ügyefogyott zoknira hajazok, sokkal inkább, mint normális értelmiségire. Minden értelemben és minden téren sebezhetővé váltam, átlátszóvá és árulkodóvá…
A szavaim nem csak láthatóan, de érezhetően is célba találnak nála, olyan komolysággal húzza el az arca elől a kezét. Tekintete egészen komollyá válik, pont úgy, ahogy az enyém, s mintha valami mást is látnék a vonásaiban. Valami olyat, amit mindeddig talán nem. Most komolyan? Eddig ő volt a stabilitás mintapéldánya, erre most?! Mégis, már a tudat önmagában is megmosolyogtat, s így szegem le a fejem egyből, nehogy őrültnek tituláljon amiért nagy komolyságunk közepette csak bazsalygok, mint egy félkegyelmű.
- Minek a sámli, ha eleve ülök? – nem azt mondom ezzel, hogy akkor álljon neki fejelgetni, de... nevezzük nevén, egy szerencsétlen, lefegyverzett katona vagyok, aki arra se lenne most képes, hogy védekezzen. Életében először győzedelmeskedhetne felettem, kihasználva a fizikális előnyeit. Mert most vannak bőven, és nem kell 185centinek se lennie hozzá.
Érzem, hogy a féltékenység és a gúny eluralkodik felettem még most is, hiába, hogy jó ideje képben sincs már a nevén sosem nevezett srác. Mégis érzem ahogy a gyomromban lávaként kezd fortyogni a harag és a sértettség, hiába tudom, hogy nekem kellett volna felhúzni a kesztyűt és megemberelnem magam már nem egyszer, ha tenni óhajtottam volna azért, hogy ez a barátság elmélyüljön. Márpedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akartam ezt, vagy legalábbis nem fogalmazódott meg bennem számos alkalommal, hogy „mi lenne, ha…?” Na mi lenne? Hova tennénk utána a barátságunkat? Megmaradna közöttünk ugyan az a kabarénak is beillő csipkelődés és adok kapok, amihez hozzászoktunk, vagy minden könnyedség, minden baráti eltűnne belőle? Fogalmam sincs, de ha ki se próbáljuk… de ha mégis érkezne valamelyikünk részéről bármiféle beismerés, ami nem lelne viszonzásra és elfogadásra a másiknál, akkor mi történne? Maradhatnánk a továbbiakban is barátok? Azt hiszem ez volt mindig is a visszatartó erő, vagy a fejemben zengő szavak: ha nem muszáj, ne rontsd el a barátságotokat! Talán jogos a kérdés, hogy megéri kockáztatni? Beáldozni egy életre szóló barátságot a szerelem reményében?
Dorgálását hallva megrökönyödve, nagyokat pislogva fürkészem őt.
- Talán úgy nézek ki, mint aki nem beszél elég komolyan? – van egy pulyka természetem az biztos, viszont normális esetben hasonló, már-már hisztériaszerű kiborulásokat nem szoktam produkálni. Ha ideges is vagyok, annak általában oka van és az tényleg olyasféle tajtékzó haragként csapódik le, amikor az emberek inkább vigyázz állásba vágják magukat és még azt is beismerik, amit el se követtek. Ez viszont egészen más… ez egy egész mélyről jövő, elfojtott féltékenység némi sérelemmel fűszerezve. És nem, nem akarom elfogadni, hogy valaha az életben lehet bárkije! Miért akarnám végig nézni azt, hogy más teszi őt boldoggá? Hogy más csal mosolyt az arcára, más ad neki virágot, vagy hordozza a tenyerén az élete végéig? Persze, fontos számomra a boldogsága… mégse akarom, hogy ez a boldogság egy másik férfihez köthető legyen. Még a nyelvemre is rá kell harapnom, hogy ezeket magamban tartsam… elég ránéznem, elég a pillantását megtalálnom és már tudom, hogy nincs helye a dohogásnak. Minden, amit mond, jogos és észszerű… még az a bizonyos nagyfiú gatya téma is, amit követően tekerő aggyal dobálom ide-oda a matek képleteket a fejemben. Nem vagyok hülye vagy ostoba. Legalábbis nem tartom magam annak, de az, amit mond, az… az azt jelentené amire gondolok?
Nem is rugózok rajta tovább, előtte legalábbis nem, inkább többé-kevésbé sértetten, részben pedig kínosan hagyom magára a nappaliban épp csak addig, míg utánam nem jön. Addig rendben van, hogy mellettem akar lenni, hogy jót tesz neki és nekem is a társaság. Viszont azt nem kalkuláltam bele, hogy még a vetkőztetés-öltöztetés téren is elhivatottan igyekszik a segítségemre lenni, és önmagában nem is az hoz zavarba, hogy ő hámoz ki a ruháimból, hanem az oka annak, hogy miért van erre szükség. Utálok elesettnek tűnni, mikor még az is nehezemre esik, hogy kibújjak a felsőmből, mikor nap, mint nap egy sokak szerint űrsebességű, közel 1000 lóerős erőgépet tartok a pályán…kivétel amikor nem… na jó! Tegyük hozzá, a közelsége se segít a kínjaimon.
- Bátran átkozom őket a pokolig. És még kérned se kell rá – horkantok, fintorogva pillantva rá, mikor felnevet. A szemforgatását látva viszont rá mutatok, mintha rajta kaptam volna valamin – na és ez mi volt? Mi bajod velük? Hogy mind-mind kivétel nélkül magasak, hosszú combúak és szőkék, érdeklődő kék szemekkel? – szőke cicababák, tenném hozzá… viszont gyanús lehet és a hülyének is feltűnhetett már, hogy messze ellenkezői neki, mind jellemben, mind kisugárzás, mind pedig külső jellemvonások szempontjában. Kereshettem volna hozzá hasonlót, olyat, aki kiköpött mása neki. De nekem nincs szükségem egy olcsó imposztorra… tényleg rémesen ostoba vagyok, ha szerelemről van szó. Szerelemről?!
Egy majdnem megfulladást követően zavartalanul hagyom, hogy lerendezze a telefonhívást a kérdéses másik féllel, akinek szinte azonnal megkérdőjelezem a létjogosultságát, mihelyst lehetőségem van rá.
- Gyanús vagy te nekem. Sumákolsz – jegyzem meg a homlokomat ráncolva, miközben visszaindulok a telefonomért.
- Neki persze. Épp elég volt hétvégén látni azt a pánikot rajta és végighallgatni, nem hiányzik, hogy még ő is rám robbantsa az ajtót, és leverje rajtam, hogy cseszek felvenni a telefont, és többet ilyet eszembe ne jusson csinálni, máskülönben megemlegetem. Tudod – vigyorogva ingatom a fejem – nem szeretnék a kelleténél is többet tekerni vagy futni a bosszúja miatt. Bosszú… ti nem vagytok véletlenül rokonok? Mindketten bosszút akartok állni rajtam állandóan – ha egyszer okot adok rá, akkor, hogy a viharba ne?
- Nem én vagyok a nyomi, hanem a bőröm! – valahol szomorúnak tartom, hogy az egészséges, napsütötte barna bőrszínt nálam megelőzi a főtt rákokéra emlékeztető pír, édes mindegy, hogy hány faktoros naptejjel kenegetem magam és milyen vastagon. Utána meg sikoltozok amikor valaki a nevetéstől hullajtva a könnyeit napozás utáni hidratálóval krémezi azon pontjaimat, amit nem érek el.
- Ne légy velük túl szigorú, van épp elég bajuk – és még annál is több, valószínűleg a hátuk közepére se kívánják az akarnok énjét. Azt amúgy is csak én viselem el – arra viszont nem vennék mérget, hogy odáig lesznek most értem. Túl sok kérdésem van, abban pedig nem vagyok biztos, hogy van válaszuk. Ez pedig feszültséget szül – pillantok le rá elhúzott szájjal, majd a lelassuló kocsi felé lesek. Valamiért értékelem, hogy férfi és női szurkolóim is egyaránt vannak. Manapság sokszor illette kritika a sportágat, hogy a „szépfiúk” sportja, és a kislányoknak kedveznek a pilótákkal. Hát itt az ékes példa, hogy nem csak…
Meglepett, már-már ijedt arckifejezését látva leheletnyit elhúzom a fejem, és mintha folytatódna mind az, amit a lakásomon elkezdtünk, most viszont fordított helyzetben. Csak míg én nem voltam rá képes, ő szépen kivágja belőle magát, és a fene nagy határozottságom máris csak a kapott pusziig tart.
- Hát… - szipogok egyet, kézfejemmel átdörgölve az orromat – végülis, gondolhattam volna, hogy még a romantikában is vadasszony vagy… ilyen természettel – szemem sarkából sandítok le rá, hogy láthassam az arckifejezését az őt illető szóra - helyetted? Kérlek, Elodie légy olyan jó és ne akard, hogy túl sokat gondoljak a fagyi nyalogatás mögé, jó?
- Már megint? – forgatom meg a szemeimet és hagyom, hogy belém karoljon. Kezemet a zsebembe rejtem, így automatikusan közelebb is húzom magamhoz. Kezd kicsit zavarni, hogy mostanság előszeretettel invitálja meg őt a vezetőség az irodájába és teszik mindezt úgy, hogy nekem lehetőségem se legyen hallani belőle semmit. Talán ez is egyfajta átka a „közös munkahelynek”, hogy mindenről tudni akarok, ami vele kapcsolatos, főleg akkor, ha a nagykutyáknak van vele beszélnivalójuk.
Szeretem Monte-Carlot. Nem csak azért költöztem ide, hogy én is kiélvezhessem mind azokat a javakat, melyeket sok más versenytársam is, egyszerűen rajongok a klasszikus, régies stílusáért, a szűk utakért, a kikötőért vagy a messze elnyúló, hamisíthatatlanul kék vizekért. Na meg az éjszakai életért, ami mindig pezsgő és szórakoztató. Az arcomra kiülő elégedett mosoly is arról árulkodik, mikor megvetjük a lábunkat a parton, ami némi késleltetéssel, de elkezd lelohadni onnan, mihelyst meghallom a félelmet keltő „beszélnünk kell” szavakat… csak ezt ne…
Nagyot nyelve, komor arccal fordulok felé, s mintha megérezném, hogy szükségünk lesz arra, hogy leüljünk, már húzom is őt a kikövezett területen lévő padok egyike felé. Nehézkesen, vontatottan ereszkedek le rá, de mindvégig komoly odafigyeléssel hallgatom őt. Szinte érzem, hogy egyik pánikból a másikba esek ahogy dobálózik az információkkal… Mercedes érdeklődik iránta, ő mégis miattam marad a McLarennél… akik talán kiakarják őt rúgni. Kiráz a hideg majd lever a víz. Az öböl felé pillantva reszketegen fújom ki a levegőt és jobbnak látom nem megszólalni még további néhány másodpercig. Nem vagyok benne biztos, hogy attól félek, nem találnám meg a hangomat, vagy olyat mondanék, ami nem tűr nyomdafestéket?
- Mi van?! – horkantok, majd indulatosan megrázom a fejem - amíg én a McLarennél vagyok, nem hiszem, hogy kiraknának. Addig biztosan nem, amíg tudják, hogy tőled is nagyban függ a teljesítményem. Ugye nem ilyen hülyék? – teszem fel a kérdést, de nem tudom kitől várom a választ - Maguktól legalábbis csak nem engednének… Viszont… - köszörülöm a torkomat és benedvesítem kicserepesedett ajkaimat – ez akkor is nagy lehetőség. Te a Mercedesnél? Micsoda véletlenek – nevetésem kétségbeesettebbnek tűnik, mint amilyennek szánom. Gyakorlatilag nyílt titok, hogy a Mercihez tartok… nyilván még semmit nem lehet kijelenteni se az én, sem pedig az ő oldalukról, de az előzetes egyeztetések már megtörténtek. Az pedig, hogy egy világ megtudja… talán csak napok kérdése, mert az a köpcös újságíró, ha lehozza hírként, akkor dőlni fog minden. Talán nem véletlen, hogy pont Elodiet kereste meg a csapat, ők soha semmit nem csinálnak ok nélkül. Bár… az elmondása alapján már ez egy évre visszamenő sztori, akkor még nem hiszem, hogy képben voltam náluk.
- Miért nem mondtad nekem? – hangom egészen halk, s félve, már-már elveszetten pillantok rá a megállás nélkül tördelt kezeimről – tudom, hogy sok mindent felfújok, hogy nem mindig reagálok úgy, ahogy kellene, de … azt hittem, hogy egy ilyen fontos kérdésben azért leülsz velem beszélni – manapság az emberek szeretnek engem kihagyni olyan fontos dolgokból, minthogy a húgom F2-es csapatnak lesz a tesztpilótája, vagy egy nagyobb csapat környékezi az egyetlen nőt, akit magam mellett akarok tudni. Fogalmam sincs, hogyan tudnék működni nélküle, aminek aggodalma valószínűleg ki is ül az arcomra. De ha ő a váltás mellett döntene, akkor muszáj leszek valahogy megküzdeni ezzel a problémával is, ha tetszik, ha nem, és támogatni őt – sokkal jobb lehetőség, igaz? – kérdezem - te menni szeretnél? Nem akarom, hogy… - fel se tűnik, hogy hol összébb görnyedek, másszor pedig kiegyenesedek, igyekezve a lehető legtöbb levegőt juttatni a tüdőmbe, de az mintha csak félig telne meg. Fogalmam sincs, hogy egyfajta pánik uralkodik el rajtam, vagy csak a szimpla ücsörgés és a folyamatos beszéd az oka? – nem akarom, hogy én legyek a visszatartó erő – mondom ki, viszont érzem, hogy egy egész világ omlik össze bennem egyetlen mosolyom mögött.

Chris && elodie

Mindig lenyűgözőnek tartottam, azt amit ezek a srácok hétről hétre művelnek. Az emberek hajlamosak lehetnek arra, hogy azt gondolják ez nem más, mint a kisfiúk megvalósult álma. Ez is benne van, de azzal igen ritkán számolnak, hogy mennyi munka van abban, hogy elérhessék ezt a szintet. Egészen kiskoruk óta gyűrik magukat a gokart pályákon, nincs hétvégéjük, nem volt igazi gyerekkoruk. Kamaszkorban a legtöbbük sorsa már eldől, hiszen van képesek arra, hogy tovább lépcsőzzenek a formaautók irányába vagy kivérzik a karrierjük még azelőtt, hogy akár megközelíthették volna a csúcskategória előszobáját. Igen szerencsésnek mondhatja magát, aki helyet bír állni a forma 3-ban hiszen már ott akkora daráló van, amit józan ésszel, szinte felfogni sem lehet. Ez egy soha véget nem érő harc az ülésekért, hiszen rengetegen állnak sorba a helyekért, hogy bizonyíthassák rátermettségüket és tehetségüket. Az pedig, hogy valaki bekerül a forma 1-be még korántsem jelenti azt, hogy ott is marad. Olyan pilóták ellen kell versenyezniük, akik már évek óta gyűrik ezeket az erőgépeket és nem csak őket, hanem a saját démonaikat is le kell gyűrniük. Mi más lenne az ember legnagyobb ellensége, mint a saját maga ellen megfogalmazott kritikája.
Christ már elég rég óta kísérem ahhoz, hogy lássam mennyire kemény is az a világ amiben helyt kell állnia. Talán pontosan ezért nem tudom soha szó nélkül hagyni, amikor még a saját csapata is megnehezíti a dolgát. Az ember azt gondolná, hogy ezen a szinten már kevesebb tanácstalan tekintettel találkozik az ember, mert itt már olyanok dolgoznak akik pontosan tudják a dolgukat, de ez nem igaz. Éppen ugyanannyira tudnak szerencsétlenkedni a szakemberek, mint bárhol máshol, csak éppen itt még nagyobb a tét.
Tudom, hogy az esetek többségében nem lenne jogom beleszólni a dolgok alakulásába... sőt.. konkrétan nekem ki sem kellene nyitnom a számat, ha nem éppen Chris imázsáról van szó, de sosem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy mennyit jelent a számomra emberként, barátként. Nekem ő sosem csak egy pilóta volt a sok közül. Meg sem próbáltam soha semlegesen állni hozzá, hiszen tisztában voltam vele, hogy képtelen lennék rá. Egyszerre vagyok szorgos munkaerő, média felelős, egyszemélyes szépítő hadsereg, kontroll, lelkiismeret, bújósmaci és nő. Az, hogy éppen melyik szerepben a legnehezebb helyt állnom egy megválaszolhatatlan kérdés. Időszakosan jelent egyik nagyobb kihívást, mint a másik, hiszen saját indulataim olyan faktort jelképeznek, amivel szinte lehetetlen szabályosan számolni.
Talán furcsa is lehetne, hogy Chris az egyetlen aki jobb belátásra tud bírni, de az az igazság, hogy talán az ő kritikája az egyetlen, amit meg is hallok, hiszen sokszor mások véleménye úgy pereg le rólam, hogy még a ruhámat se szennyezik. Ez jó lenne? Hát... na azt nem tudom.
-Tudom.-pillázok rá mérhetetlenül büszkén akárcsak egy kislány, aki célba bírta juttatni a saját akaratát a felnőttek világában.
-Christophe Deneuve!-szinte szigorú anyai dallamot üt meg a hangom csilingelése.-Ne nyafogj, mert nem áll jól neked.-lágyul meg a hangsúlyom. A kötelességek tökéletes rendszert biztosítanak az emberek számára. Akármennyire nem szívleli a média  befolyását például a hétköznapjaiba sajnos azt kell mondanom, hogy ez a szükséges rossz. Minden bizonnyal könnyebb lenne az élete, ha csak és kizárólag az autóversenyzéssel kellene foglalkoznia, de igazából ez a mérhetetlen figyelem az, ami a lóerőkön kívül kiemeli a forma 1-et. Ha nincs felhajtás... nincs nagy tűzijáték. Ebbe mindenkinek bele kell törődnie.
Hirtelen rám emelkedő tekintetéből egy fél regényt megtudnék írni, ez pedig még szélesebbé varázsolja az egyébként sem túl ártatlan vagy éppen angyali mosolyt az arcomon.
-Akkor huhogok amikor csak akarok. Igen jobb is ha megjegyzed, hogy igazából a te fejedből pattant ki ez a csodálatos gondolat és nem az én anyukám fog csuklani amikor hirtelen nyakadba zúdul majd a hideg víz.-még egy halk, de ördögi nevetést is megengedek magamnak. Féljen csak... a zuhanyzás minden percében. Nehéz eldönteni, hogy melyik a legigazabb jelző a kapcsolatunkra.. néha olyanok vagyunk, mint a testvérek, akik minden sarkon csak azt lesik, hogy hogyan rúgják össze a másik bokáit, mert nem tudjuk kifejezni máshogy a szeretetünket.... sokszor pedig a mások által olyan lelkesen használ 'idős házaspár' vagyunk. Talán mindegyik jellemző egy kicsit. Bár az utóbbi időben tényleg rengeteget szelídültünk. Nem tudnám megmondani, hogy ez annak köszönhető, hogy talán szépen lassan még a mi fejünk lágya is benő vagy egyszerűen annyi bajunk volt minden mással, hogy arra már nem volt energiánk, hogy gyermetegen szórakoztassuk egymást.
-Hát azért csak próbálkozz.-grimaszolok rá most én egyet. Minden túlzás nélkül szerintem én örökké fogok élni. Egyszerűen meghalni se lenne időm. Az ő társaságáról viszont egyszerűen nem vagyok hajlandó lemondani, így igazából neki sincs választása, ha jót akar magának. Arról nem is beszélve, hogy az én felügyeletem alatt nem dobhatja fel a talpát. Még a végén azt is a nyakamba akasztanák, hogy biztos őt is a halálba szekáltam. Ezt a balhét én biztos nem viszem el.
-Lehet inkább alkoholista leszek. Ezt én már nem is bírom. A sírba teszel, de komolyan...-ingatom meg a fejemet egy kicsit majd átmasszírozom a homlokomat. Valóban nem rajta múlik, hogy hogyan rakják neki össze a kocsit és nem mondom, hogy akár egyetlen szavát is elhinném, ha most azt ígérgetné, hogy soha többé nem lesz ilyen, de csak jól esett volna egy kis megnyugtatás... vagy valami.
-Hát... lehet, hogy jobb ha előkészítenek neki egy barna overált... tele van a gatyája a múlt hétvége után valószínűleg.-bár mondhatnám, hogy a csapat biztosan rengeteget tanult az előző balesetből, de őszintén erősen kétlem főleg, hogy még nem bírták megtalálni, hogy mitől siklott félre ennyire minden. Mondjuk már megfordult az is a fejemben, hogy csak nekem nem akarták elmondani, hogy ne tudjak célirányosan senki torkának sem nekiugrani... Chrisnek pedig lehet, hogy azért nem említették, hogy még valaha visszaüljön hozzájuk az autóba. Ha esetleg tudják a hiba forrását az egy idő után úgyis napvilágot fog látni.
Ezzel ellentétben nálunk most nem tudnám megállapítani az üzemzavar kiindulásának okát. Egyszerűen mintha nem tudna mit kezdeni.. úgy összességében az egész lényemmel, pedig nem érzem, hogy bármit máshogyan tennék, mint általában. Ezzel önmagában nem lenne baj, hiszen simán betudhatnám a fejsérülésének, de az, hogy engem is magával ránt ebbe a tinédzsereket megszégyenítő zavar párbajba már tényleg teljesen megdöbbentő.
Komoly tekintetem ellenére ő még mindig somolyog magában, hogy sikerült kibillentenie.
-Jó ötletnek tartod felhívni a figyelmemet a kiszolgáltatottságodra?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet. Persze szerintem ő is tisztában van azzal, hogy most nem fogom bántani.. túl könnyű győzelem lenne, hogy egyetlen ujjal földre vigyem és én jobban szeretem azokat a győzelmeket amiket ki is kell harcolnom magamnak.
Ha a zavartságában nem találtam logikát, akkor a hirtelen felébredő féltékenységében még annyira sem. Azt gondoltam, hogy kifejezetten azzal a személlyel volt problémája nem pedig magával a ténnyel, hogy van valakim.... még ez sem volt teljesen igaz. Én nem nevezném azt párkapcsolatnak, hogy néhány alkalommal randiztunk. Éppen az lett volna a feltétele az ismertség elmélyítésének, hogy Chris szigorúan csak szakmai szempontból legyen az életem része. Én pedig nevetve köszöntem el tőle. Nem értettem egyszerűen, hogy a két fiú miért fújtat egymásra, de a jelek szerint mindketten utálták, hogy a másik milyen szerepet tölt be az életemben. Na így legyen okos az ember mi...
Szinte belefulladok a feltörni készülő szavakba, amik végül nem hagyják el a számat. Pontosan úgy néz ki, mint aki komolyan beszél csak éppen nem cselekszik. Addig pedig ezek üres szavak maradnak valami többet sejtetve ami mégsem látszik bekövetkezni. Ez pedig nekem borzasztóan kevés ahhoz, hogy akár csak egy pillanatig is komolyan elgondolkozzak azon, hogy vajon tényleg van-e ebben több. Mondjuk könnyebb volt elhessegetni ezeket a gondolatokat amíg nem tudtam, hogy az ő fejében is hasonlóak járnak legalább időszakosan. Hogy jutottunk el idáig. Mi barátok vagyunk. A lehető legőszintébb barátság a miénk. Mégis úgy tűnik lassú, szűkülő körtáncot jártunk eddig akörül a bizonyos forró kása körül, amit most sikerült veszélyesen megközelítenünk. Értelmes gondolatok hiányában azonban úgy tűnik egyszerűen elengedjük a témát. Innen is tudhatom, hogy ő erre egyszerűen nem áll készen. Nekem viszont nem biztos, hogy van ehhez türelmem.. főleg, hogy igen nagy esélye van annak, hogy a semmire várnék.
Tudom, hogy magától sosem kérné a segítségemet. Inkább csendben nyüglődve végigszenvedné az öltözködést csak ne lássam, hogy egy ennyire hétköznapi dolog mekkora fájdalmat okoz a számára. Pontosan ezért nem kérem az engedélyét, hanem csak beállítok a szobájába, mintha ez a leginkább magától értetődő dolog lenne. Nekem ez az is.
-Na hát azt rögtön gondoltam.-nevetek tovább egészen addig amíg a csodálatos exei szóba nem kerülnek. Exek azok egyáltalán? Szívesebben nevezném őket időtöltésnek, de ezzel hamar le is bukok.. hát persze. Minden rezdülésemet úgy ismeri, mint a saját tenyerét.
-Gondolod, hogy a külsejükkel volt problémám?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet.-A mentális képességeik sokkal jobban zavartak.-na most ki a pukkancs? Kamasz koromban biztos rimánkodtam volna azon, hogy nekem miért nem jutottak olyan szép hosszú lábak, vagy tökéletes, kék szemek. Idővel azonban megtanultam értékelni saját adottságaimat. Akinek nem vagyok így elegendő, annak nincs is helye az életemben.
Talán így volt a legkönnyebb elcsitítanom minden gyengéd érzelmet az irányába. Olyan lányokkal randizott, kavart, járt, nevezzük bárminek, akik a szöges ellentéteim voltak. Végülis miért ne tette volna? Minden pilótáért sorba állnak a fehérnemű és bikini modellek.
A telefonhívás mindkettőnket megment. Bár engem csak részben, hiszen nem akarom, hogy elkezdjen aggódni a nekem szóló ajánlatok miatt. Tudom, hogy jobb lenne, ha beavatnám és nem is fogom örökké titkolni.. de most van elég baja... vagy nem tudom.
-Úgy ismersz engem, mint aki sumákol?-kérdezem úgy, mintha nem pontosan ezt tenném.
-Meg is érdemelnéd... kettőnk helyett is megbüntetne és neki valószínűleg még csak a szeme sem rebbenne közben.-és nem is sajnálná egyetlen másodpercig sem. A példaképem.-A probléma forrását próbáld meg kideríteni, ilyen okosan és ne a reakciókat hibáztasd. Egyébként nem vagyunk rokonok. Én sokkal csinosabb vagyok.-vonom meg a vállaimat szórakozottan.
-Az ugyanaz.-nevetek fel. Mintha ezzel meg is védte volna magát. Szegényt hányszor kellett testápolóval meg bőrnyugtatóval kenegetnem egy-egy jól sikerült strandolást után. Mondjuk... volt olyan, hogy én is benéztem a nap erejét és ő is jegelhette az én hátamat, de szerintem ha akkor kijött volna velem a partra, akkor nem is csak úgy szimplán leégett volna hanem nemes egyszerűséggel hamuvá vált volna.
Hitetlenkedve emelem rá a tekintetem.
-Túl szigorú? Ha láttad volna azt a sok értetlen, bugyuta tekintetet a balesetet követően te magad uszítanál rájuk.-már szinte most sikerül fel is hergelnem magam pedig tényleg próbálom türtőztetni magam.
-Hát ez zseniális lesz. Mindkettőnket imádni fognak.-húzom az ajkaimat egy izgatott mosolyra annak ellenére, hogy a fejem felett lóg annak az eshetősége, hogy rövidesen repülök is a garázsból.
Mindig jó látni, amikor a rajongóknak ilyen örömöt okoz a puszta létezése is. A rövid örömöt követően szinte meg is gáncsolja minden lelki erőmet vele szemben és amikor hátrébb húzódik tudom, hogy borzasztóan nyeregben érezheti magát velem szemben, de ezt persze nem hagyhatom, így benyelve minden zavaromat egy puszival hárítom az ellenem elkövetett támadását.
Szavaira egy hangosabb felnevetéssel reagálok mire gyorsan a szám elé kapom a kezem, hogy ezt tompítsam.
-Hmm.. el sem tudod képzelni.-rángatom tovább az agyát bosszúként az előzőre. Nem mintha az elmúlt időszakban lett volna lehetőségem rá, hogy "vadasszony" legyek. Mondanám, hogy nem volt rá időm, de szerintem az sem sokat segít ezen, hogy 185 centi tömény jóindulat lófrál körülöttem állandóan, mint egy elrettentő tényező.
-És ha akarom?-pillantok rá finoman az alsó ajkamba harapva.-Vicceltem. Békén hagylak.-nevetek fel legyintve egyet mielőtt ténylegesen elfajulhatna ez a beszélgetés. Már így is túl messzire mentem. Azt hiszem.
-Ühümm..-hümmentek egy kicsit elgondolkozva. Ahogy belékarolok és közelebb húz magához máris úgy érzem, hogy minden rendben lesz. Ettől függetlenül azonban igaza van a "már megint" felszólalással, hiszen az elmúlt időszakban csúful megsűrűsödtek a látogatásaim az irodában és sajnos nem azért, mert személyesen akarták volna megdicsérni a munkámat.
A szemünk elé táruló látványos néhány másodpercig megpihentetem a tekintetemet. Ez a város mindig különleges helyet foglalt el a szívemben. Minden részlete szemet kápráztató és lenyűgöző. Talán csak a part nyugalmára van szükségem ahhoz, hogy végül meghozzam a döntést, miszerint itt van az ideje beavatni őt a kételyeimbe. Ha úgy alakul akkor nem szeretném, hogy hidegzuhanyként érje a munkaviszonyom megszűnése, bár tudom azt is, hogy most hiába mondom ezt el neki holnap lehet, hogy nemes egyszerűséggel felrúg valakit ha tényleg kiteszik a szűrömet... és még csak meg sem tudnám állítani.. de lehet, hogy nem is akarnám.
Nem válaszol. Vagy legalábbis nem egyből. Tekintete azonban elsötétül és megkeményednek a vonásai. Ahogy a padok irányába mozdul követem, anélkül, hogy húznia kellene, pedig tartok attól, hogy most tényleg sikerült elpattintanom az utolsó megmaradt idegszálait is. Elengedem a karját és megvárom amíg leül majd helyet foglalok szorosan mellette. Le sem veszem róla a tekintetemet annak ellenére, hogy ő a vizet figyeli a megfelelő szavakat keresve és ajkamat harapdálva várok türelmesen.
Őszintén bevallom pontosan arra számítottam, hogy ennyire felmérgesedik majd.. ezért sem akartam eddig előhozakodni ezzel.
-Chris, őszintén megmondom, hogy nem tudom. Nagyon árnyaltan fenyegetőztek már ilyesmivel. Tényleg sok vagyok néha.... ezen kívül szerintük túl tapintatos vagyok veled sokszor...-én mondjuk ezt abszolút nem érzem, hiszen ahányszor több tartalmat akartak én mindig teljesítettem a kérésüket még akkor is ha Chris ennek nem feltétlen örült. Annyiban igazuk van, hogy ha neki nem volt olyan kedve akkor nem másztam bele a személyes terébe, hanem olyan tartalmakat posztoltam amihez nem kellett a közreműködése csak sunyi lesifotókat készítettem róla.
-Ja... véletlenek...-mosolyodok el. Minden bizonnyal ezzel is Chris kedvére akartak tenni, hiszen a paddockban csak az nem tudja, hogy milyen szerepet töltök be az életében, aki akkor van kint először.... de talán még azok is, ha van közük a csapathoz, így logikus a részükről, hogy most a szerződéskötés előtt foggal körömmel próbálnak engem is megfogni. Amikor tavaly először megkerestek szerintem csak létszám hiányuk volt.. vagy már akkor kacsintgattak Chris irányába ezt nem tudhatom
Kétségbeesett nevetés és minden rezdülése mintha csak savat öntene az így is a torkomban kalapáló szívemre.
-Jajj Chris..-szinte el is sírom magam ahogy rám néz. Ujjainkat összekulcsolva fogom meg az egyik kezét, hogy ne azon vezesse le a feszültségét és közelebb húzódva hozzá a vállára hajtom a fejem, mert nem bírom nézni, hogy ezzel ekkora fájdalmat okoztam neki, pedig pontosan ezt akartam elkerülni.
-Nem volt mit megbeszélnünk, szívem. Nem volt itt semmilyen kérdés, mert melletted akartam maradni. Tudod te milyen fontos vagy nekem?-kérdezem végül felemelve a fejemet a válláról. Azt már megbeszéltük, hogy neki mennyit jelent az én jelenlétem, de úgy tűnik, hogy fogalma sincs arról, hogy nekem legalább ennyire szükségem van azokra a pillanatokra, mint neki. Beleszakadna a lelkem, ha nem láthatnám, hogy milyen állapotban van mielőtt kigurul a futamra vagy az időmérőre vagy akár csak egy szabadedzésre.
Kérdésére veszek egy mély levegőt és csak lassan fújom ki. Nem akarok neki hazudni.
-Igen. Nagyon jó az ajánlatuk.-a jelenlegi fizetésem több, mint elegendő a számomra. A forma 1 világában a legkisebb szerepekért is olyan pénzeket fizetnek ki, amikről az átlag emberek csak álmodnak. Minél közelebb dolgozik az ember a tűzhöz és minél egyedibb a munkája annál magasabb a jövedelem. Hazudnék ha azt mondanám, hogy ez kicsit sem számít. Jelen helyzetemben azonban nem jelent motivációt.
-Édes.. -sóhajtok egyet.
-Ha nem rúgnak ki akkor nem megyek sehova... érted?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet. A hangom végtelenül türelmes és nyugodt annak ellenére, hogy bennem is ezer dolog zakatol.-Tudom, hogy támogatnál, de nekem sokkal fontosabb az, hogy melletted legyek. Én nem azért dolgozok a McLarennek, mert nem volt jobb lehetőségem. Nekem te vagy a csapatom, nem pedig ők. Úgyhogy nagyon szépen kérlek meg se próbálj rábeszélni, hogy mindenképp vállaljam a dolgot, mert jót tenne a karrieremnek... Két esetben leszek a Mercedes alkalmazottja... ha te is végül odamész... vagy ha holnap kirúgnak.-igen erre az utóbbira jelentősen megnőtt az esély csakis ezért kell most erről beszélgetnünk. Ha még ebben a szezonban el bírnak viselni, akkor ráérek vele együtt felállni majd. Sokkal jobban esne a lelkemnek, ha év végén nevetve csaphatnám valaki arcába a felmondásomat, mint ha még ők penderítenének ki a történtek után.
-Tudom, hogy te sem örülnél, ha nem lennék melletted...-küldök felé egy gyengéd mosolyt kicsit megszorítva a kezét.
-Ezt most nem azért mondtam el, hogy az áldásod vagy a támogatásod kérjem a váltáshoz. Csak ha úgy alakul esetleg, akkor nem akartam, hogy ott döbbenj meg.-utálom, hogy ebben az állapotában még a lelkét is meg kell rángatnom.. mintha nem lenne elég baja enélkül is. Nem tudom, hogy melyikünk rendezne nagyobb patáliát, ha végül tényleg így alakulna.
-De hééé... lehet csak meg akarják dobni a fizumat az odaadó munkámat méltányolva...-próbálom egy kicsit elviccelni a dolgot, hogy csillapítsam a lassan felforduló gyomromat és tompítsam a mellkasomat szorongató pánikot, ami attól kezdett el erősödni, hogy lehet a fél szezont nem tölthetem majd mellette. Arról nem is beszélve, hogy ha engem kiraknak, akkor az azt is jelenti, hogy valaki mást a nyakába akasztanak majd helyettem és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez a valaki egy fiatal csinos, okos lány is lehet.
-Ne izgulj.. úgysem engedlek át másnak. Tudod.. már a következő minimum hatvan évre már be vagy írva a naptáramba.. egy McLaren ezt nem húzhatja csak úgy keresztbe..-hogy ez féltékenység vagy baráti kötelességtudat azt inkább ne firtassuk, mert félek, hogy nem tudnám ép ésszel és sértetlen önérzettel megmagyarázni. Szeretem őt. Jobban, mint amennyi egy barátságba beleillene.. és hiába akasztott meg engem korábban az ő birtokló megnyilvánulása.. valószínűleg én legalább ennyire meg tudnék indulni, ha valaki más megpróbálna a helyembe lépni. Még akkor is ha tudom, hogy pótolhatatlan vagyok.

Csecsemő korom óta szívom magamba a Forma 1-es autók benzingőzét. Számomra nem volt más alternatíva, hogy esetleg más hivatást, más célokat tűzzek ki magam elé, mint a királykategóriának a világbajnokává válni. Némi túlzással, előbb tanultam meg, ha csak egy gyerekeknek tervezett quadot is vezetni, mint beszélni, s nagy vízválasztó volt, mikor négyéves koromban apánk alám nyomta az első gokartomat, fejembe sisakot húzott és megkezdte a tanításomat.
Ez persze még nem volt garancia arra, hogy bennem is ott van az a plusz, ami apuban is, vagy esetleg még annál is több, hiszen a mai világban, a mai F1-ben és annak mezőnyében már nem elég, ha szimplán jó versenyző, jó pilóta valaki. A legjobb versenyzőnek kell lenni, a legjobb mentális készségekkel kell rendelkezni, olyan fejlődő és célorientált hozzáállással, ami nem éri be a második hellyel. Olyanná kell válni, aki mindig feszegeti a saját és a járműve határait, és persze az se hátrány, ha olyan rálátása van akár a műszaki oldalra is, ami még a csapatnak is az előnyére válhat.
Ha mindez meg is van bennem, a hozzám hasonló, bajnok családból érkezők számára mégis van egy elvérzésre okot adó bökkenő: hatalmas elvárásokkal vannak irányunkba. A „köz” és a sportelit is elvárja, hogy nekünk, nagy bajnokok leszármazottjainak legalább olyan jónak kell lennünk, mint amilyenek ők voltak. A nevünk összeolvad az övékével és az eredményeikkel. Elvárják, hogy már az első évünkben a győzelmekért menjünk akkor is, ha bizonyos, hogy nincs alattunk versenyképes gép. A teljesítési kényszer alatt pedig szépen lassan, a nevünk pedig nem bizonyosság lesz, hogy ott a helyünk, hanem egyfajta marketingfogássá válik. Nem a tehetségünk, nem a tudásunk miatt leszünk kelendőek, hanem a név miatt és sok esetben mi leszünk azok a „fizetős” versenyzők, akik csak azért kapnak helyet egy adott istállónál, mert szükség van a zsetonra. Vegyünk példának engem. Ilyen háttérországgal számos szponzort tudok adni bármelyik csapatnak. Viszont épp eleget tettem és nyertem már a kisebb kategóriákban ahhoz, hogy tudjam jól és tudja mindenki más is, hogy messze több van bennem ennél. Ha versenyképes autóm lenne, olyan, ami nem döglik le két kör után a szabadedzéseken, ami nem válik irányíthatatlanná és nem dönt úgy, hogy mindenkinek jobb lesz, ha beleáll egy távoli falba padlógázon, biztos vagyok benne, hogy hétvégéről hétvégére az első sorokért küzdhetnék az időmérőn és valós esélyem lenne a győzelmekre is. Tudom, hogy jobb lehetek bárkinél, még apámnál is, de előbb egy jó autóra van szükségem. Olyanra, amivel világbajnokságokat lehet nyerni.
Ahhoz viszont, hogy az ilyen jellegű eredménytelenségből eredő frusztrációim ne legyenek túl nyilvánvalóak a nagyvilág felé, hogy ne akarjam minden egyes interjú alkalmával a sárga földig alázni a McLarent, szükségem van a körülöttem lévő emberekre is. Markra a higgadtsága és a megfontoltsága miatt, Elodiera, mint a jobbik felemre, aki egyetlen pillantásával képes elérni, hogy a nyelvembe harapjak és gondoljam át, ha kell egy tizedmásodperc alatt is ötször is azt, amit nyilatkozni kívánok. Neki hála rengeteg kellemetlenségtől sikerült megóvni magam, és hiába nem tartom magam ostoba embernek, az adrenalin és a sikertelenség, a folyamatos kudarcok őrültet képesek csinálni még a legszelídebb jellemekből is, aminek viszont jó indulattal se lehet nevezni.
- Bocsánat… - motyogom az orrom alatt. Talán tényleg nyafogok, de ez csak a pillanatnyi helyzet, hiszen tudja jól ő is, hogyha nem lenne meg minden napra az adott elfoglaltságom, ha nem lennék betáblázva így vagy úgy, valószínűleg a falat kaparnám kínomban az unalomtól, de legalábbis ötször mennék az agyára és lehoznám az életről is a viselkedésemmel. Viszont a média napokat tényleg nem szeretem és nem kifejezetten rajongok a tévésekkel való kommunikációért sem, amiért ötvenhatszor kell átgondolni, hogy mit és hogyan nyilatkozzon le az ember. És az, hogy állandóan figyelmeztetnem kell magam arra, hogy mit mondjak, frusztrál… mintha folyamatosan zaboláznom kellene a felajzott lovakat magamban. Viszont ehhez is fel kell az embernek nőnie, nekem pedig volt rá néhány évem. De, hogy hogyan kezelem az ilyen helyzeteket? Az legyen a magam dolga.
 Az meg a magam baja, hogy olyan ötletekkel vértezem fel őt, amiről tudom, hogy kizárólag saját magamnak ártok, de a kínjaim most felmentenek minden jellegű, tőle elszenvedett kár alól. Azt viszont nem tudja tagadni, ha szeretné sem, hogy nagy fejfájást okoz neki, hogy semmi pozitív megerősítéssel nem tudok szolgálni. Kezdem túlontúl borúsan látni a helyzetet. Vigyorogva nyújtom ki a karomat amennyire a lehetőségeim engedik, s a hüvelykujjammal finoman megcirógatom az arcát.
- Csak a véredet szívom – egy tizedmásodpercig még én magam is meglepődök a hangom lágyságán – ígérem, hogy én minden tőlem telhetőt megfogok tenni, és a csapat is, hogy még egyszer ilyet ne kelljen átélnünk… – nekem, mint fizikális balesetet, neki pedig azt a lábon kihordott szívinfarktust, aminek sokkja talán még most is benne van minden egyes mozdulatában és a tekintetében is. Hiába, hogy laza és olyan, mint minden egyes napunkon, mégis látok a szemeiben egyfajta óvó, féltő csillogást is, és jóformán minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel követi. Hát persze… egy ilyen kaliberű baleset nyitja csak fel igazán az emberek szemét arra, hogy hiába a fejlődő technika, hiába a biztonság, mégiscsak veszélyes sportot űzünk. De az is tény, hogyha rajtam múlt volna, akkor ez nem történt volna meg most sem. Tisztán emlékszek rá, hogy minden óvintézkedést megtettem annak érdekében, hogy elkerüljem a becsapódást, csak a technika nem hagyta - vagy legyünk együtt alkoholisták, és akkor minden mindegy – valamelyest később húzom vissza a kezemet az arcától, mint azt elsőre elterveztem, bár önmagában a mozdulat is valamivel bensőségesebbnek hat, mint az megszokott lehet tőlem. Felér az ő orvtámadással adott puszijaival.
- Ne mondj nekem ilyet jó? Mert egyik lábam itt, másik ott – utalok a valószínűleg már lent pakolászó csapatokra. Féltem a kis srácot. Jobban, mint kellene, vagy mint az normális lenne a mi világunkban, ahol nincs helye félelmeknek és rettegésnek. Viszont jelen állás szerint úgy, hogy nekem se lenne meg a 100%-os bizalmam a kocsit illetően, őszintén mondom, hogy féltem őt… aggódok érte, és remélem, hogy csak a korábbiak miatt érzem ezt, nem pedig egy kellemetlen sugallat.
Az aggodalom mégis, minden bizonnyal olyan őszinteséggel ül ki az arcomra, mint az összes létező zavarom, amit Elodie idéz elő, vagy az a mérhetetlen mély és erőteljes féltékenység, amit a korábbi kapcsolatának, vagy valami ahhoz hasonlónak a felidézése vált ki belőlem. Tudom, hogy ostoba vagyok, és hogyha ennyire zavar az, hogy mások kivethetik rá a hálójukat, akkor ideje lenne már annak, hogy tudatosítsam nem csak benne, de magamban is azt, hogy valójában mit érzek iránta… természetesen azon kívül, amivel mind a ketten tisztában vagyunk. Viszont azt gondolná az ember, hogy van, aminek nem kell hangot adni. Hogy vannak olyan dolgok melyek magától értetődőek, másrészről, ha kölcsönösek lennének akkor talán ő is megtette volna azokat a bizonyos kezdőlépéseket, nem? Tartok a bukástól. Félek attól, hogy viszonzatlan az, amit érzek iránta és hoppon maradva ácsorognék megszégyenülve, aminek következtében nem biztos, hogy visszatudnánk terelni a kapcsolatunkat abba a mederbe, amiben addig teljes magabiztossággal folyt. Szeretném azt hinni, hogy nekünk ez is menne, de az a féltékenység, ami az uralma alá hajt, nem erről árulkodik.
Arról persze ő sose nyilatkozott, de még csak jelét se láttam annak, hogy komolyabban zavarta volna bármelyik lány, aki megfordult a társaságomban, most mégis, mintha látnék rajta valami olyat, ami még ebben is megingatja az addigi határozottságomat.
- Azért… egyik másiknak megvolt a magához való esze, nem csak buta, üresfejű babácskák voltak – kelek gyorsan a védelmükre. Jó, nem mondom, nem azért tartottam valamennyivel a kapcsolatot, hogy komoly értelmiségi vitákat tartsunk éjjelek évadján és megbeszéljük a világ nagy dolgait. Viszont függetlenül attól, hogy egyik-másik modell volt, az eszük is megvolt. Nem mindnek, ezt is aláírom. De ez is egyfajta taktikai hadviselés volt… legalábbis akkor annak gondoltam. Ma már inkább ostobaságnak.
- Miért, nem így van? – vonom fel a szemöldökömet – felkapod a telefont, lesütött szemekkel kirobogsz a szobából, mintha rejtegetnél valamit… - teszem hozzá mintegy mellékesen, már-már unott hangon, mintha nem gondolnám teljesen komolyan azt, vagy legalábbis nem érdekelne, hogy pont úgy viselkedik, mintha titkolózna. Közben viszont majd’ megöl a kíváncsiság.
- Tudod, az alapján, amit tegnap produkált, én már abban se vagyok biztos, hogy teljes erőbedobással akar majd nekiugrani a folytatásnak, mikor már készen állok rá én is – vallom be elhúzott szájjal – jobban kétségbe volt esve, mint én, bár… az is tagadhatatlan, hogy amióta együtt dolgozunk – és annak már több, mint tíz éve – egyetlen ehhez hasonló alkalmat se kellett még megtapasztalnia. Szerintem ő is pont annyira kétségbeesve érzi magát, mint én, mert fingja nincs, hogy mit kellene majd csinálni, vagy hogyan kezdjünk bele bármibe is? Afelől viszont semmi kétségem, hogy ő biztos alám pirítana, ha szükséges – főleg akkor, ha nem venném fel neki a telefont. Ő is tisztában van azokkal az információkkal, melyekkel a doki útnak engedett a kórházból. És Mark az a fajta, aki komolyan is veszi a betartandó szabályokat. Már azt csodálom, hogy nem ül 0-24-ben a nyakamon, hogy ellenőrizzen és körülöttem sertepertéljen.
Kíváncsian futtatom végig Elodien a tekintetemet.
- Hát…. kinek mi számít csinosabbnak? Azért valljuk be, Mark a korához mérten nagyon jó kondiban van – pimaszkodok széles vigyorral, szemem sarkából fürkészve az arcát, hogy miféle reakciót fog ez kiváltani belőle.
- Nem, nem ugyan az! De ha ragaszkodsz hozzá és annyira élvezed, hogy kenegetheted a hátamat, akkor holnaptól kezdve minden nap kint fogok ülni a teraszon, hogy vörösre égjek csak és kizárólag a te kedvedért. De akkor Isten a tanúm, hogy végig fogod hallgatni a sírdogálásomat és fél óránként fogod pacsmagolni a bőrömet, hogy jobb legyen. Nem is tudom, hogy melyikünknek lesz rosszabb… - talán egy negyvenfokos lázat, ha félig a sírban, de kihordok lábon, volt már rá példa. De egy szenessé égett hát? Na akkor ember legyen a talpán az, aki eltud viselni és képes tolerálni engem. Eleinte talán vicces a siránkozásom és a nyafogásom, főleg mivel nem jellemző rám. Viszont egy idő után még magamat is képes vagyok idegesíteni, nemhogy mást.  
- Jó-jó, hé! Ne idegesítsd fel magad jó? Rajtam fog csattanni – nevetek, mikor látom rajta, hogy kezd felmenni benne a pumpa. Teljesen megértem, én se utálok jobban semmit az értetlenségnél és a teljes töketlenségnél. Azt aláírom, hogy megdöbbentő volt a baleset és hogy nekik is nehezükre esett felfogni vagy megemészteni a történteket, viszont azt, hogy tényleg annyira értetlenek voltak, mint azt Elodie állítja, én se tudtam volna megfelelően a helyén kezelni. És félek, ha most lemegyek majd hozzájuk is lesz egy-két kéretlen szavam a brigádhoz. Elodie talán már látja is maga előtt az ez irányú beszélgetéseket és kialakuló feszültséget, pont úgy, ahogy én az általa félreértelmezhetetlen szavakat a fagyi nyalogatás kapcsán.
- Akkor én itt és most sarkon fordulok, hazamegyek, te pedig kulloghatsz tovább egyedül – próbálok kellő szigort csempészni a szavaimba, de nem sikerül, végig a fülem hegyéig ér a szám. Azt pedig, hogy eszem ágában sincs lelécelni, mi sem bizonyítja jobban minthogy közelebb húzom magamhoz, mikor belém karol.
Néhány perc elteltével mégis megcsap a menekülés valódiságának a szele. Talán tényleg le kellett volna lépnem, még mielőtt komolyra fordult volna a beszélgetés. Ezen a szinten mindazt a zavarodottságot és féltékenységet, amit ma produkáltam, és melyek egyikét-másikát ő is a tükörképemként bemutatta, gyermeteg butaságnak nevezném, hiába, hogy azokban a pillanatokban égettek és martak, vagy épp kétségbe ejtettek. Akkor azok voltak a legnagyobb problémáim. Most viszont… mintha valaki kirántaná alólam a talajt, és olyan mértékű kétségbeesés, pánik lesz úrrá rajtam, amit félek, nem fogok tudni túl sokáig az uralmam alatt tartani. Jó ideig csak bohóckodtam a gondolattal, butáskodtunk, hogy mit érnék én nélküle, de soha annyira komolyan nem gondoltam még azt, hogy elvesznék nélküle és megszűnnék az az ember, az a versenyző lenni, aki vagyok, mint most. Azt hiszem minden megdöbbenésem, minden fájdalmam kiül az arcomra, s hiába, hogy eleinte haraggal társul mely elnyomja a félelmeimet, idővel mégsem marad más belőle, mint a rettegés és az aggodalom…
Fejemet rázva pillantok le a kezeimre.
- Hát mondd meg nekik, hogy innentől nem leszel tapintatos! – megremeg a szám széle, de sikerül egy leheletnyit elfordítanom a fejemet, hogy ebből semmit, vagy csak egy keveset lásson – mondanod kellett volna, hogy nem elég! Mondanod kellett volna, hogy hátráltatlak… Elodie, ha ezen múlik akkor… beszélj velem és azt csinálom amit mondasz! – kérlelem az arcára pillantva. Ha tudom, hogy rajtam múlik az, hogy megmarad-e a munkája vagy kiteszik, akkor egészen biztos, hogy a számomra legkellemetlenebb dolgokra is boldogan mondtam volna igent, vagy vállaltam volna el bármit, csak neki biztos legyen a helye és legyenek vele elégedettek. Hogy hátráltathattam őt?  
Reszketegen szívom be a levegőt, ami egy pillanatra mintha el is akadna félúton, s csak némi fáziskéséssel távozik sípolva, ércesen és nehezen. A saját kétségbeesett hangom, a nevetésem viszont engem is meglep és az a fájdalom is, amiben mintha minden problémám benne lenne, legyen szó lelki, mentális vagy fizikális bajokról.
Hangja újabb tőr a szívembe, s mintha a világ legnehezebb döntése előtt állnék, mintha valaminek az elmúlását gyászolnám, valaminek, ami a legkedvesebb volt számomra, leszegett fejjel, lehunyt szemekkel hagyom, hogy ujjainkat egymásba kulcsolja. Aljas módon, önzően most is ő rá támaszkodok, belé kapaszkodok, mintha nem lenne elég neki a saját problémájának terhét cipelni, még az enyémből is át kell vennie. Nem akarom… ez is egy olyan dolog, amivel egyedül kellene megbirkóznom, mint veszteséggel és az ő érdekeit szolgálva kiállni amellett, hogy vállalja el, ha egyszer jobb lehetőségeket biztosítanak a számára és ennyire ácsingóznak utána. Mégis úgy érzem, hogy a jelen helyzetben, ilyen körülmények között nem lennék képes egyedül küzdeni a McLaren kötelékében. És ez már egy olyan teher, aminek kapcsán nem támaszkodhatok a családomra, hiszen pont tőlük fordultam el, mikor nemet mondtam a Ferraris szerződésemre. Az én döntésem volt a narancs istálló, én döntöttem mellettük, hiába, hogy emberek tömkelege igyekezett lebeszélni róla… Nyugodtan elhessegethetnének, ha segítségkéréssel fordulnék feléjük. Elodie viszont végig kitartott mellettem és úgy hitt bennem, mint senki más. Most mégis elvennék tőlem?
Fejemet félre fordítva érintem ajkaimat és az államat a feje búbjához, és csak akkor húzódok valamelyest hátrébb, mikor megkeresi velem a szemkontaktust. Kérdésére akaratlanul is elmosolyodok, de mintha csak a feszültségemet próbálnám oldani vele.
- Szeretném azt hinni, hogy nagyon… - de hiába is, csak azon jár az eszem, hogy mennyi mindentől fosztanám meg őt azzal, hogy ennyire ragaszkodunk egymáshoz. A józan ész azt diktálja, hogy menjen, és hagyja el a süllyedő hajót még a vége előtt, én pedig, ha minden jól megy, a következő évben követem őt. De addig mi marad neki és mi marad nekem?
- Én vagyok a csapatod… - ismétlem meg őt egy aprócska, elveszett kis mosollyal, és mintha valamelyest sikerülne megnyugodnom. Legalábbis egy pillanatig. Kihúzva magam grimaszba torzul az arcom, majd újra visszagörnyedek.
- Ha önző akarnék lenni azt mondanám, hogy eszemben sincs támogatni semmiféle olyan őrültségben, aminek én nem lehetek a részese… – pillantok felé – olyan nincs, hogy te és én. Csak mi vagyunk. Viszont… azt hiszem épp eleget voltam önző veled kapcsolatban az elmúlt években. Tudod, azt hiszem azt kellene mondanom, hogy menj. Még most, amíg megteheted. De ha ennyire nem tágítanál mellőlem, akkor kérlek ígérd meg, hogyha úgy alakulna, hogy a csapat tényleg meg akar válni tőled, akkor nem állsz ellen, és megengeded, hogy beszéljek velük. Azt pedig különösképpen, hogyha semmi ilyenről nincs szó, akkor megmondod nekem, hogy… - veszek még egy nehézkes levegőt - mondd el, hogy mi az, amit elvárnak, és mi az, aminek én nem teszek eleget, téged viszont hátrányos helyzetbe hoz… nem akarlak hátráltatni, én vagyok az utolsó, aki rosszat akarna neked. Nem akarom, hogy még egyszer ilyen helyzetbe hozzalak… – tenyerem a mellkasomra simul, és szinte reflex-szerűen, tudat alatt szorítom rá, remélve, hogy így kevésbé fog fájni, ha megpróbálom több levegőhöz juttatni a tüdőmet. Túl sok a beszéd és a kapkodó levegővétel – jövőre együtt kezdünk a Mercinél! – vetek rá egy jelentőségteljes pillantást. Bár komoly előre lépések nem történtek még ezt illetően, viszont elég határozottan a tudtomra hozták, hogy számolnak velem. Ez pedig önmagában bizakodásra ad okot neki és nekem is.
- Csak azt nem tudom, hogy… - nevetek fel kétségbe esetten, s leheletnyit előre dőlök – hogy annak nem örülnék, ha nem lennél mellettem, vagy ha mást kellene elviselnem? Bocsánat, csak… - nyelek egy nagyot. Szinte lever a víz talán a megkönnyebbülés, talán a pánik miatt, amit vagy az vált ki belőlem, hogy nehezebben kapok levegőt, mint eddig, vagy az előbbiek, amivel Elodie előállt. Bár, tulajdonképpen ez is egyfajta pánikot generált bennem… azt hiszem most ez tart össze és zúz össze egyszerre, hogy egyik pánikból a másikba zuhanok. Túl sok volt ez így egyszerre.
Lassan megemelkedek a padról és kihúzva magamat szippantok bele a vizek felől érkező kellemes, hűs szellőbe és mintha felszakadna mind az a gát, ami eddig nem hagyott lélegzethez jutni, megkönnyebbülve támaszkodok meg a térdeimen. Az embernek mind addig teljesen magával értetődő és természetes a légzés, és addig nem is foglalkozik vele, míg valami meg nem akadályozza benne.
- Ahh, bassza meg, tényleg megfogok fulladni… - sóhajtom egészen halkan magam elé, majd megrázom a fejem – a csapatnak fogalma sincs arról, hogy mekkora szükség van rád. Nekem és nekik is. De főleg nekem. És igen … - vonok vállat, még mindig háttal neki, csak nagyon lassan fordulok vissza felé – talán tudják és látják, hogy messze másabb a kettőnk között lévő kapcsolat, mint amilyennek munkaviszonylatban lennie kellene. Talán zavarja is őket, mert ha akarnám se tudnám rejtegetni előlük, hogy mit érzek irántad, hogy mennyire… - nyelek egy nagyot – hogy mennyire szeretlek. Viszont azt is tudják, hogy te vagy az, aki … mondjuk ki, mert így van, életben tart a csapatnál és életben tartja bennem a reményt is, és nem engedi, hogy feladjam. Egyben tartasz emberként és versenyzőként is, nekik pedig ez a fontos most. Túl sokat köszönhetnek neked ahhoz, hogy eldobjanak és remélem, hogy ezzel kapcsolatban mérlegelni is fognak…

Chris && elodie

Minden családnak más az öröksége. Chris útja egy bizonyos szintig ki volt kövezve az autósportban, de igenis eljön az a szint, hogy már kevés a név és az szülői protekció. Az ő esetében tehetségben nincs és soha nem is volt hiány, így valószínűleg, ha az apja nem járta volna ki az utat előtte és nem kapta volna fel mindenki a fejét rá a Deneuve név hallatán akkor is itt tartana. Keményebb lett volna az útja, de kétség sem fér hozzá, hogy minden útjába kerülő akadályt leküzdött volna. Én személy szerint rettenetesen büszke vagyok rá, hiszen testközelből figyelhettem ahogyan felépítette a saját nevét és kiharcolta a helyét ebben a brutálisan kemény világban.
Az én keresztem egészen másfajta. Mindig nehezen értettem szót az anyámmal, mert egészen más az életszemléletünk. Ő arra fogta, hogy vízöntő vagyok, én egyszerűen azt mondanám, hogy máshogyan látjuk a világot és teljesen különböző dolgok tesznek bennünket boldoggá. Én megőrültem volna már milliószor abban a mókuskerékben, ami a szüleim szerint egy elfogadható karriert jelentene. Jobban örültek volna, ha egy stabil munkahelyem van, ahol nem függök egyetlen embertől, hiszen nem kifejezetten hittek egyikünk sikerében sem. Ahogyan Chris úgy én is sikeresen meg tudtam vetni a lábam ebben a világban, hiszen ma már nem csak egy kis lótifuti vagyok az egyik pilóta körül. Már ismerik a nevemet, tudják, hogy ki vagyok, több helyről érkeztek már megkeresések, de mindig ugyanaz volt a válaszom... egy nagyon illedelmes visszautasítás, hiszen eszemben sem volt Christ bármikor magam mögött hagyni. Tudtam, hogy szüksége van rám, de arról szinte alig beszéltünk, hogy ez mennyire kölcsönös. Mondjuk azt hiszem mi sosem voltunk kifejezetten azoknak a nagy lelkizős beszélgetéseknek a hívei. Mi egészen máshogyan éreztettük egymással, hogy mennyire fontos nekünk a másik és talán egy kicsit, mások számára, akár furcsán is mutattuk ki ezt. Voltak napok, amikor szinte egymáshoz sem szóltunk, mert éppen összekaptunk valamin mégis miután felvette a sisakot és az autó mellé lépett még megkereste a tekintetem, én pedig le sem vettem róla a szemeimet. Még akkor is csak őt lestem amikor szívem szerint a nyakát kitekertem volna. Egyetlen biccentés... ennyiben benne volt minden, amit egymásnak akartunk közvetíteni.. vigyázz magadra... itt foglak várni... gyere vissza hozzám... ha bajod lesz még meg is verlek... tudtam, hogy mindent kiolvas a szemeimből, ahogyan azt is, hogy szüksége van arra, hogy ott legyek.
Nem csak ezekben a pillanatokban kellett mellette állnom, hiszen teljes mértékig tisztában voltam azzal, hogy mennyire idegőrlő a jelek szerint véget nem érő eredménytelenség, amit a McLaren produkál az elmúlt időszakban. A kamerák előtt én voltam Chris józan higgadtsága és a mértékletessége, aminek sokszor, egyébként teljesen jogosan, híján volt... amikor viszont nem látott a világ rengetegszer fordult a kocka hiszen én veszítettem el minden józan eszemet és olyan vehemenciával mentem neki a felelősöknek, mintha csak az én karrierem múlott volna rajta. Neki én voltam az, aki türelemre bírta utasítani, nekem pedig ő.
Tudom, hogy ez mennyire nehéz neki. A tétlenség és az ezzel járó "új" kötelességek, amik igazából nem is azok csak a mennyiségük. Most mindenki tudni szeretné, hogy mi a helyzet vele, milyen gondolatok vannak a fejében, mik a tervei és főleg az, hogy melyik csapattal szemezhet... még az olyan pilótákat is szeretik szóbahozni a székfoglalóban, akiknek igazából jó helyük van, de amikor egy hajú látványosan elkezd süllyedni, akkor ez egy megállíthatatlan folyamat. Ez a fajta tippelgetés akkor is elindult volna, ha egyszerűen a McLaren nem tudna elég erős teljesítményt villantani, de így aztán főleg, hogy rendesen veszélyes kezd lenni, amit művelnek. Chris azonban erről még nem nyilatkozhat semmit... még csak a gondolatról sem egészen addig nincs az asztalon egy aláírt szerződés mindkét fél részéről. Sőt. Még lehet akkor is türelmet fog kérni a csapat a bejelentéshez. Ezt sosem lehet előre tudni.
Igazából megértem őt, hogy egyre kevésbé tudja optimistán látni a helyzetet, hiszen mi oka lenne rá? Bolond lenne ha ezek után is vakon bízna a csapat sikerében és egy zökkenőmentes felfelé ívelésben. Egy pillanatra lemerevedek amikor a keze az arcomra simul, de csakis azért mert nem tudom félretenni a gondolatot, hogy ezek az apró dolgok most egészen más érzéseket váltanak ki belőlem. Mosolya és hangja lágysága viszont azonnal megolvaszt és amíg a keze rám simul kicsit belebillentem az arcomat az érintésébe.
-Ajánlom is.-pillantok rá jelentőségteljesen. Nem mintha eddig rajta múlott volna, hogy épségben száll-e ki az autóból vagy sem. Mégis legalább most azt érzem, hogy érti, hogy mennyire aggódok érte gyakorlatilag folyamatosan. Ezt mindig igyekeztem a lehető legjobban palástolni mindenki előtt. Talán még saját magamtól is próbáltam ezt elrejteni, hiszen nem akartam én lenni az, aki a folyamatos stresszt átragasztja rá. Ennek pedig az volt a legjobb módja, ha letagadtam még a saját lelkem előtt is, hogy mekkora fejfájást jelent sokszor, hogy beül a kocsiba és nekivág a pályának. A rajtok mindig a legstresszesebbek a számomra. Amikor még nagyon egymás nyakán van mindenki és az első kanyarokban igyekeznek leharcolni, hogy ki bírja majd megfogni a jobb pozíciót.
-Csalódtam volna, ha pont az alkoholizmusba nem tartasz majd velem, de örülök, hogy még ebben is partnerem vagy.-nevetek egy kicsit megingatva a fejem miközben ezzel a mozdulattal megpróbálom kirázni a fejemből az érzést amit az ujjai hagytak a bőrömön miután elhúzta az érintését az arcomtól. Egyszerre hül ki veszettül a hiányától és ég tovább minden milliméter amit csak birtokba vett. Én tényleg teljesen meg fogok bolondulni most tőle.
-Ne haragudj.. hülye vicc volt.. szerintem még így is odáig van meg vissza, hogy végre lehetőséget kapott.-akármennyire is sajnálják ilyenkor a fő pilótákat nekik ez a legnagyobb esély arra, hogy villantsanak valamit, amivel bizonyíthatják, hogy igenis lenne helyük a forma 1-ben. Ha Chris tényleg úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a McLarent mert a Mercedes komolyan gondolja, hogy igényt tartanak rá akkor talán a kis srác veheti majd át a helyét. Akármennyire is bizonytalan a csapat... attól még a legnagyobbak között biztosít helyet.
Furcsa, hirtelen feltámadó féltékenysége gyakorlatilag teljesen összezavar. Vagy talán csak túlságosan sokat gondolok abba, hogy ennyire nem kedvelte korábbi udvarlóimat. Ehhez azonban túl őszintén és egyértelműen buktak ki belőle a szavak és még csak meg sem próbálta kijavítani őket. Vajon tényleg akarna tőlem valamit? Annyira valószínűtlennek tűnik, hiszen korábban semmi hasonlót nem éreztetett velem, arról nem is beszélve, hogy a választottjaira még csak egy kicsit sem hasonlítok.. se külsőre, se belsőre.
Nem ez az első alkalom, hogy megszalad a nyelvem és nem bírom elrejteni a véleményemet, ezzel pedig talán félő, hogy elárultam magam. Eljátszottam-e a gondolattal, hogy milyen lenne, ha nem csak barátság és a munka lenne közöttünk? Természetesen. Szerintem mindenki beleesik ebbe előbb vagy utóbb. Elég ha egyetlen óvatlan pillanatban megszalad az ember fantáziája. A baj csak akkor következik be, ha ezeket nem lehet eltompítani. Nekem ez sikerült eddig, hiszen nem billentett ki semmilyen inger. Most viszont valami történik... vele... velem... velünk. Nem tudunk egymással mit kezdeni, talán nem is akarunk közben pedig olyan egyértelmű jeleket sugárzunk egymás felé, hogy már csak a neontáblák hiányoznak amik jeleznék, hogy itt bizony most valami félresiklik.
-Azért a nagyja az volt..-motyogom az orrom alatt miközben pontosan tudom, hogy igazából be kellene fognom a számat és csendben maradnom kivételesen, hiszen már így is nehezen... na jó semennyire sem tudom fegyelmezni a vonásaimat, pontosan úgy ahogyan korábban ő sem.
-Attól, hogy nem kötök mindent az orrodra még nem jelenti, hogy sumákolok..-billentem oldalra a fejemet ártatlanul, mintha nem pontosan ezt tettem volna. Sosem titkoltam előtte semmit. Ezt az egyet leszámítva, hogy a Mercedes nem csak tőle szeretne valamit. Ezzel azonban már tényleg nem akartam nyomasztani, elég teher volt már a vállán.
-Szerintem mindenkinek csak egy kis idő kell, hogy megnyugodjon..-meg persze nem ártana ha nem sípolna Chris tüdeje gyakorlatilag folyamatosan, hiszen így az ember tényleg nem tud nem aggódni érte.-Mire kettőt pislogsz már ugyanúgy fog izzasztani, mint korábban ebben én nem kételkedem.-ahogy egyre terhelhetőbb lesz a teste úgy jön majd vissza mindenkinek a magabiztossága vele szemben. A mai szemtelenkedéseiért már máskor legalább tizenkét alaklommal megkalapáltam volna egy kicsit, most azonban ilyennek még csak a közelébe sem merészkedem, mert még a végén tényleg én teszek majd benne nagyobb kárt.
-Hát nem tudom.. szerintem ő még nem hozott úgy zavarba téged, mint én... de hát ízlések és pofonok.-pillantok fel a szemeire... a pimasz mindenét már... nem akarom kimutatni, hogy mennyire meg tudja rángatni a bajszomat, hiszen látom, hogy várja a reakciót a szurkálódására, de nem kényeztethetem el azzal, hogy kimutatom azt, hogy minden ilyennel mennyire célba talál.
Apró grimaszba húzom a számat miközben visszagondolok arra, hogy milyen is volt, amikor legütőbb vörösre égett a kis bőre. Na szerintem azzal a néhány nappal én megfizettem minden korábbi bűnömért.
-Imádom, hogy ilyen nagylelkű vagy, de szerintem mindkettőnket érte elég stressz az elmúlt időszakban, nincs szükség rá, hogy még a bőröd is fájjon..-nekem meg a fejem azért, mert ő leégett.-Egyébként ha azt szeretnéd, hogy a testedet kenegessem, akkor elég ha megkérsz.. nem kell ezért szétaszalnod magadat a napon.-vigyorgok rá. Chrisnél vannak fokozatok, hogy mit mennyire visel rosszul. Az, hogy pillanatnyilag a puszta létezés is fájdalmakkal jár még mindig eltörpül amellett, amit az égett bőre miatt tud művelni... a legutóbbinál már elgondolkoztam, hogy megfojtom egy párnával, mert akkor legalább egyikünk sem szenvedett volna tovább.
Hirtelen kezd el elszakadni bennem a cérna visszagondolva a csapat értetlenkedésére, de még pont idejében szól rám, így még visszafordul a kis agyam mielőtt beakadna egy spirálba aminek a végén össze tudna roppanni a megmaradt idegrendszerem.
-Nyugodt vagyok... nyugodt vagyok...-mantrázom mintha ez tényleg segítene, de igazából már az is elég volt, hogy rámszólt, így nem gurul el jobban a gyógyszerem. Talán az lesz a legjobb, ha holnap tényleg nem hagyjuk különösebben egyedül a másikat, hiszen egyikünk sincs pillanatnyilag az önkontroll magaslatán a csapat és egymás irányába sem...
-Na-na...-ingatom meg a fejemet figyelmeztetően bár tudom, hogy nem hagyna magamra hiszen az a szemtelen mosoly még mindig ott pihen az arcán.
-Megmondalak anyukádnak, ha itt hagysz..-hunyorgok rá figyelmeztetően bár tudom, hogy enélkül sem hagyná el az oldalamat, hiszen még közelebb is húz magához ahelyett, hogy menekülőre fogná ténylegesen.
Tudom, hogy így is bőven elég problémás gondolat van a fejében, amivel meg kell birkóznia, de kénytelen vagyok rátenni még egy lapáttal, hiszen így még van egy kis időm felkészíteni a lelkét arra, hogy a holnapi nap folyamán nem csak a beugró pilóta életéért kell aggódnia, hanem én magam is pengeélen táncolok. Eddig úgy voltam vele, hogy majd szólok neki, ha tényleg úgy alakul a dolog, mert feleslegesen tényleg nem szerettem volna ezzel terhelni, de egyre inkább azt érzem, hogy szorul a hurok a torkom körül és most lenne a leglogikusabb az időzítés a McLaren részéről, ha meg akarnak tőlem szabadulni, hiszen van idejük pótolni és Chrisnek is lenne tere megbékélni az új felállással... mármint szerintem ők ezt gondolják, mivel nem hiszem, hogy tényleg értik, hogy mi milyen mélyen kötődünk ténylegesen egymáshoz. Látom, hogy sikerül kicsit összetörnöm a szívét a szavaimmal, de ennél tapintatosabban nem tudtam felvázolni a számára a kialakult helyzetet. Őszintén? Megérteném ha kiraknának a buliból... bár ez nem jelenti egyből azt, hogy harc nélkül feladnám a dolgot. Akármennyire is könnyebb dolgom lenne a Mercedesnél Christ sosem tudnám könnyű szívvel rájuk bízni.
-Volt elég bajod a sok hülyeség nélkül is amivel zaklatnom kellett volna téged..-igyekeztem tapintatosan inkább minőségi tartalmakkal pumpálni a közösségi oldalakat ahelyett, hogy minden hülyeséget feltettem volna. Ebben az esetben viszont az emberek inkább a mennyiség oldalán állnak. Arról nem is beszélve, hogy néha olyan dolgokat szerettek volna látni, amitől még az én pofámról is égett volna a bőr.
-Nem hátráltattál. Inkább azt mondanám, hogy igyekeztem etikusan és esztétikusan megoldani a dolgokat...-baj az ha nem szívesen toltam volna tele az internetet félmeztelen képekkel róla csak azért, hogy ezzel pótoljuk a teljesítményt? Meg egyébként is... valahogy az istennek nem akart ráállni a szám arra a kérésre, hogy "dobd le a textilt"...
Most, hogy lekötöm a gondolatait ezekkel a terhekkel még kevésbé tudja egyben tartani a fájdalmait és a szívem szakad bele ahogyan néhány lélegzetvétel mennyire nehezen is megy a számára. Bár megoszthatná velem a fájdalmát, hogy csillapítani tudjam a szenvedését.
Ujjaink egymásba fonódnak, mintha ezzel is csak azt szeretnénk jelezni egymás számára, hogy nem akarjuk, hogy a másik elsodródjon az oldalunkról. Ha kiadják az utamat úgy érezném, hogy ott hagytam őt a hiénáknak... lehet, hogy ebben az esetben is inkább csak a következő szezonra írok alá a Mercedeshez. Addig pedig kihasználhatjuk azt a kártyát, hogy Chris azt visz be magával a boxba akit csak akar. Akkor pedig hiába húzná mindenki a száját, hiszen el nem kergethetnének és tényleg nem lenne más dolgom, mint támogatni őt minden futamon.
Néhány pillanatra lehunyom a szemem, amikor az ajkai a fejem tetejét érintik, de rövidesen meg is keresem a tekintetét, hiszen még a beszélgetés elején vagyunk. Csak akartam, hogy legyen egy szusszanásnyi ideje, hogy kicsit megnyugodjon.... meg én is.
-Fontosabb vagy, mint ahogy azt valaha el tudnád képzelni..-nem tudom elképzelni az életet amiben mi nem harcolunk egymás oldalán az egész világgal, amikor az valamelyikünk ellen fordul.
-Igen az vagy.-húzódnak egy szélesebb mosolyra az ajkaim, ami csak akkor halványul egy csöppet amikor újra a fájdalom keresztülnyilal a vonásain.
-Önző?-emelkednek meg a szemöldökeim.-Édes, az egyik legizgalmasabb munkát végzem a világon és ezt neked köszönhetem, mert úgy ragaszkodtál hozzám... ha ez megnyugtat, akkor elárulom neked, hogy akkor se mennék ha te azt mondanád.-egy pillanatra oldalra billentem a fejemet, majd egy kicsit elgondolkozok a szavain.
-Megegyeztünk.-bólintok rá.
-Kérlek ezt a dolgot ne akard ennyire a saját számládra írni. Hogyan tehettél volna eleget valaminek, amiről nem is tudtál? Sportolóként akartalak kezelni és nem TikTok celebként. De legyen... megmondom majd, hogy mit akarnak látni, de szólsz amikor már kelletlen a számodra... te még nem tudod, hogy mi is az amit látni akartak volna eddig.-láttam a többi pilóta videóit, amiket példának hoztak fel és őszintén a legtöbbel nem kifejezetten értek egyet. Tudom, hogy ha tudta volna, hogy mi forog kockán és mekkora a nyomás akkor nevetve belement volna, de volt elég baja ezek nélkül is.
A következő évet illető terveinkre mosolyogva bólintok néhányat. Már rendesen várom, hogy végre mindketten kikeveredjünk ebből az ördögi körből. Szerintem mindkettőnknek egészen más oldalát ismerhetik majd meg ha nem kell majd folyamatosan azon hőbörögnünk, hogy valami történjen végre amitől értékelhető eredményeket tud majd Chris produkálni és nem a testi épségéért kell majd aggódnunk.
-Hát ha tippelnem kellene akkor azt mondanám, téged ismerve, hogy egyiknek sem örülnél..-nevetek egyet halkan. Chris szerintem semmilyen formában nem rajong a nagy változásokért és valljuk be az elmúlt jó pár évben én egy oszlopos tagja vagyok a mindennapjainak. Ha ezt elveszti, akkor igen jelentős mértékben borulna fel a világa.
Csendesen figyelem ahogyan felemelkedik mellőlem és az alsó ajkamat rágcsálva kell végignéznem ahogyan megkűzd azért, hogy oxigénhez jusson. Ő szenved a levegővételekkel az én lélegzetem viszont elakad miközben hallgatom őt.
Ahogyan visszafordul felém lassan engedem ki a fogaim közül az ajkamat és jóformán észre sem veszem, hogy résnyire nyílt szájjal figyelem a szemeit miközben beszél. A torkomat megköszörülve emésztem a hallottakat és tényleg... de tényleg borzasztóan igyekszem nem túl sokat gondolni a szavai mögé. Szeretjük egymást. Jobban, mint sima barátok, de a túl magas kockázat miatt talán sosem tudjuk meg, hogy van-e ennél több... pedig lennie kellene... vagy lehetne.. nem?
Lassan állok fel és lépek közelebb hozzá átölelve a derekánál miközben nagyon gyorsan igyekszem felidézni, hogy hol is voltak azok a borzalmas véraláfutások a bőrén, hogy még véletlen se ott fonjam köré a karjaimat. Arcomat a mellkasába temetem, hogy egy kicsit magamba szívhassam az illatát.
Éppen csak annyira távolodok el tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni.
-Meg fogjuk oldani, szívem. Feszítővassal sem szednek szét minket.-küldök felé egy bíztató mosolyt.
-Nagyon szeretlek, Chris, és tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy nélkülem fejezd be ezt a szezont.-rövid szünetet tartok.-Ha kell hamisítunk egy szerződést, hogy évekkel ezelőtt kizárólagos jogok kértem rád.-nevetek fel. Nem is rossz ötlet. Bár szerintem ha kettőnkkel kell szembenézniük akkor úgyis úgy döntenek majd, hogy jobb a békesség és nem borzolják fel még ennél is jobban a kedélyeket.
-Már azt sem tudnám, hogy hogyan indítsam el a reggeleimet nélküled... úgyhogy nem egy McLaren lesz az aki majd ebbe közbeszólhat.-azt hiszem tényleg szükségem volt erre a beszélgetésre, hogy jobban felkészüljek arra, hogy igenis meg fogok harcolni azért, hogy Chris oldalán maradhassak. Egy pillanatra már az is megfordul a fejemben, hogy egyből beviszem magammal őt a megbeszélésre, de talán nem kell ekkora erővel rájuk rúgni az ajtót. Megpróbálom majd először békésen megoldani a dolgokat mielőtt a nagyágyúhoz nyúlnék. Nekem ő a mindenem és ha a pokol a földre szabadul én akkor is mellette fogok állni.
Lassan engedem el a derekát és teszek egy lépést hátrébb.
-Na gyere, menjünk..  be kell gyűjtenünk a kocsit és a bőröndöm. Még a végén lemaradsz miattam a megbeszélésekről meg az esti interjúdról is..-bár még van időnk, hogy kényelmesen elintézzünk mindent, de számolnunk kell azzal is, hogy lehet, hogy még egy-két helyen megállítanak minket, hiszen a város tele van már rajongókkal és sokszor igen nehéz kiszakadni a szorításukból.
-Tényleg.. még nem is kérdeztem, hogy a családdal mi a helyzet? Anyukád biztos nagyon odavolt..-főleg úgy, hogy szegény a világ másik feléről nézte végig, hogy a kisfia éppen összetöri magát a képernyőn.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig minden tökéletes és nincsenek néha egészen mély hullámvölgyeink. Hiába vagyunk összenőve és sokszor ketten a világ ellen, még így is akadnak olyan napok, amikor jobb, ha messze elkerüljük egymást, amikor nem szólunk egymáshoz, amikor mind a kettőnknek jobb az, ha a saját dolgunkkal vagyunk elfoglalva és nem a másikkal vagy a másikéval. Hogy miért? Valós és ésszerű indokok nincsenek. De akad, hogy a rám nehezedő nyomás miatt – márpedig az idei évben nagyon nehéz nem foglalkozni a nyomással - eltörik bennem valami, és nem vagyok képes megtűrni magam mellett senkit. Olyan napok ezek, amikor csak a csendre vágyok és a nyugalomra, arra, hogy egymagam legyek. Ilyenkor pedig bunkó vagyok, kusza, sötét és rideg gondolatokkal. Bunkóbb, mint lenni szeretnék és az sem riaszt vissza, ha ezzel megbántok másokat. Őt nem szeretném, így inkább a távolság mellett teszem le a voksomat, de valahogy még az ilyen napok is az ő társaságában érnek véget. Még ilyenkor is belőle gyűjtöm az összes erőmet, ha csak egy maréknyi is jut belőle, több már nem. Mindig ott van a háttérben meghúzódva, ha csak egyetlen pillantás erejéig is, mert tudja, hogy talán tüskés sündisznó vagyok, de nekem ilyenkor van rá a legnagyobb szükségem.
Olyanokká váltunk, mint a borsó meg a héja. Képtelenek vagyunk – és valószínűleg nem is akarunk - egymás nélkül létezni, az évek leforgása alatt pedig akarva akaratlanul is olyan szerepet kezdtünk betölteni a másik életében, ami kifejezetten – de nem kizárólag - az óvásra és a védelemre épül. Temperamentumunkból és a puszta jellemünkből valószínűleg egyikünknek se lenne szüksége arra, hogy a másik mindig ott álljon őrt mellette, ahol éppen a villámok lecsapni készülnek. Egyikünk se szorul rá arra, hogy valaki vigyázza minden egyes léptünket, mégis kimondatlanul is megszületett közöttünk egy kapocs, egy védelmezői ösztön a másik irányába, ami számtalanszor bizonyította már, hogy igenis, van létjogosultsága. Mi lettünk a másik józansága és visszatartó ereje.
Mindenki tudja már a paddockban is, hogyha szorul a hurok az egyikünk nyaka körül, a másik hamar ott fog állni teljes vállszélességgel, és azt is, hogy ilyenkor nincs az az Isten, aki dacolni tudna velünk. És azt se felejtsük el, hogy egyfajta józanító tényező vagyunk egymás számára. Elég egy szúrós, vagy épp együttérző pillantás, a másik már tudhatja, hogy be kell húznia a kéziféket és visszakozni, mielőtt nagyobb galibát okoz.
Mosolyogva könyvelem el magamban és fogadom el, hogy ezt a vitát ő nyerte. Ha rajtam múlik, ha nem, innentől kezdve kötelességem jobban odafigyelni magamra és a kocsira is.
- Pont én ne lennék hű társad, ha alkoholizálásról van szó? – vonom fel játékosan, szórakozottan a szemöldökömet. Szám szélében pimasz, hetyke kis mosoly játszik. Ha valaki, hát ő nagyon jól tudja, hogy hány olyan csapatszintű összejövetelhez volt már szerencsénk, ahonnan sokszor az ő nyakán csüngve távoztam, még ha ezzel kis híján derékszögben is kellett meghajtanom a hátamat. Jól bírom az alkoholt, egészen sokáig vagyok képes úgy dönteni magamba, hogy jele sincs annak, hogy offolna. Aztán egy ponton mintha fordulna a kocka és olyan mélyre süllyedek, ahonnan nagyon nehéz összekaparni, és még három nap elteltével is nyögöm az utóhatásait. Az pedig, hogy a mezőnyben számos olyan srác van, aki az ilyen ferde estéken hű társam és ivópartnerem lehet, nem tudom, hogy megnyugtató vagy inkább nyugtalanító? Talán egy kicsit mindkettő, pont amennyire a reakciója az érintésemet követően. Azt hiszem ezt az egy apró kis mozdulatot nem gondoltam át teljesen.
Sután vonom meg a vállamat.
- Kölyök még. Egy gyerek – inkább tényközlés ez, mint bármi más – jobban örülnék, ha nem ülne abba a kocsiba. Tizennyolc évesen még rengeteg lehetősége lesz villanni és meggyőzni szinte bármelyik csapatot. Úgy hallottam, hogy pont úgy kapkodnak érte a csapatok, mint egykor értem - annyi a különbség, hogy míg ő a McLaren kötelékében van, addig apámék tartják őt szemmel a Ferrarinál, én pedig az ő kötelékükben voltam és a papaya színű csapat rúgta rám az ajtót, hogy márpedig ők nem engednek apámnak. Ha engem kérdeznek, én a kisgyerek helyében fenntartásokkal kezelném mind a két csapatot. De majd a menedzsmentje kitalálja merre tovább.
Soha nem voltam a nyugalom mintapéldánya, főleg nem akkor, ha valami, vagy valaki erős érzelmeket vált ki belőlem. Abban viszont már évek óta jó vagyok, hogy eltudjam rejteni még magam elől is azokat a valódi érzéseket, melyeket iránta táplálok. Voltak alkalmak, mikor elbizonytalanodtam. Olyanok, amikor többet láttam egy mozdulata mögé és többet vettem ki a szavaiból, hiába, hogy azok valószínűleg csak baráti, testvéri értelemben vett komolyságúak voltak. Próbáltam és igyekeztem a legjobb barátja, a munkatársa, a lelki társa lenni… olyan valaki, aki nem mossa össze a valóságot az ábrándokkal, aki szilárdan hisz abban, hogy a munkakapcsolatunk és a barátságunk fontosabb annál, minthogy bárminemű gyengéd érzelmet akarjunk belevinni. Olyat, ami ezer ponton lenne képes arra, hogy tönkre tegye azt, amit együtt, közösen felépítettünk. Féltem tőle, hogy elveszítem és mind a mai napig félek, hogy ami így tökéletes és jó, amik együtt vagyunk, akikké egymást tettünk, más értelemben elveszne. A beletörődés maradt. Az, hogy nem mutatott felém különösebb érdeklődést, ami pedig engem is visszakozásra késztetett és megnyugvásra. Idővel pedig, ha el nem is feledtem, hogy a gyengéd érzelmeim szikrái mindig ott lesznek a felszín alatt, sikerült elnyomnom magamban, és inkább a versenyzést illető céljaimra fókuszáltam… legalábbis addig, míg ki nem kerültem a komfortzónámból.
- Tényleg mindig a tiéd kell legyen az utolsó szó? – csattanok fel szigorú hangnemben, de mégis szórakozott tekintettel. Ám a vonásaim mégis elkomorulnak, mikor felmérem a helyzet és a téma komolyságát - arra a „nagyjára” pedig pont addig és annyira meg arra volt szükségem, amire gondolsz… – jegyzem meg valamelyest talán ridegebben, mint azt szeretném. Úgyis fogalmazhatnék, hogy „dugni egy jót”, talán még őszintébb is lenne. Soha nem tartottam magamat olyasfajta fazonnak, aki kihasznál egy nőt, akinek nem is számít semmi, csakhogy felcibálja magához egy gyors légyottra, élvezve a testi adottságait és az együttlét okozta örömöket. Mert igen, egy modell test, az bizony gyönyörű tud lenni, legyen bármiféle kínkeserv amögött, hogy olyan is maradjon. Viszont nem tudom tagadni, hogy voltak alkalmak, mikor hasznot húztam nem csak a nevemből, de abból is, hogy… fogalmazzunk úgy, nagyobb esélyem van szeretni egy ilyen testet, mint sok más embernek. Érzelem viszont minden egyes ilyen együttlétbe épp csak annyi szorult, hogy úgy gondoljunk vissza rá, hogy „egészen kellemes este volt”. De semmi több. Hogy aztán egyik-másik ott maradt az oldalamon, mint egy szép kiegészítő, egy bájos, hosszúcombú babácska… nem folytatnám a gondolatmenetet.
- Ismerlek, Saint-Yves! Jobban, mint hiszed – sumákol. Fogalmam sincs, hogy minek a kapcsán, ötletem sincs, hogy mit rejteget, miről lehet szó, amiről nem akarja, hogy tudjak. De, mint mondtam, ismerem, és ha nem is én fogom belőle kiszedni, hamarosan úgy fog dalolni róla magától, mint egy kismadár. Önszántából, csak mert nyomni fogja a lelkét, amiért engem nem avat be. És amiért rajta kaptam. De addig valószínű még nekem is le kell nyomnom két drámatagozatost megszégyenítő mutatványt, hogy könnyebb dolgom legyen. Pont olyat, amit majd Mark előtt is kénytelen leszek, mikor elérkezettnek látja az idejét, hogy újra belökjön a sokakat felőrlő mókuskerékbe.
- Igazad van – biccentve értek vele egyet, mégis nyomja a szívemet a gondolat, hogy addig néhány versenyhétvégét a seggemen kell végig szenvednem némi nehézlégzés kíséretében – szívesebben izzadnék már most… addig csak hatszor fogok megbolondulni, te pedig még annál is többször, mert kénytelen leszel engem elviselni – idült vigyorral, szemeimben játékos csillogással nézek le rá. Élvezni fogja a törődést, efelől nincs kétségem.
- Hé! – horkantok rosszallóan és felhúzom az orromat – ez övön aluli volt! Nem szoktam zavarba jönni – nem ám, ma is alsó hangon csak ötször sikerült és azt is olyan spontán, hogy időm se volt felkészülni rá, vagy védőbeszédet kitalálni magamnak, ha lebuknék. Sértettségem viszont hamar vált önfeledt szórakozottságba – akkor légy olyan jó hozzám és kenegesd a hátam csak azért, mert megkértelek rá – pislogok néhányat könyörgőn, jógyerek mosollyal. Ha valami, ez általában sokaknál beszokott jönni… nagy szem, hosszú szempilla, könyörgő tekintet… mi másra van szükség? Csak épp arról feledkeznek meg sokan, hogy mindezek ördögi belsőt rejtenek.
- Pont úgy is nézel ki. Mint egy mérges pocok – nehéz Elodie haragját komolyan venni úgy, hogy alig súrolja a 160cm-t, és vasággyal együtt nagyon maximum negyvenöt kiló. Apró, filigrán, ráadásul olyan mosollyal, ami mögött senki nem sejti, hogy sokszor egy igazi, vasorrú bába lakozik, aki olyan cifrán és változatosan szórja az átkait az emberiségre, főleg az őt kiakasztókra, ami csodaszámba megy. De én mondom, tényleg komolyan kell őt venni!
- Anyuval inkább nem kommunikálnék még – soha nem tetszett neki, hogy Savi és én is az apánk nyomdokaiba léptünk és csak remélni tudtuk, hogy idővel majd elfogadja, mert történjen bármi, én nem tágítok, az is biztos. Majd, ha darabokban cipelnek le a pályáról, esetleg. De még akkor is megtalálnám a megoldást arra, hogy versenyezzek.
Az elkövetkező néhány perc tudatában mégis, előbb választanám az anyámmal való, mindig ugyan oda jutó vitát arról, hogy mit kellene inkább kezdenem az életemmel ahelyett, hogy kamikaze akciókat folytatnék egy bivalyerős, átlag emberi ésszel fel se fogható gyorsasággal bíró versenygépben.
Hogy könnyen zavarba hozható vagyok? Nem mondanám... a mai nap nem számít! Könnyen fájdalmat lehet okozni nekem és beletaposni a szívembe, összetörni a lelkivilágomat? Azt pedig főleg nem. Természetesen érzékeny tudok lenni, ha úgy adódik, de mindig szilárd jellem voltam, aki képes a helyén kezelni az érzelmeit. Azok most mégis úgy veszik át felettem a hatalmat, hogy már-már úgy török és omlok össze Elodie előtt, mint egy amúgy is gyenge alapokra épített kártyavár. Képtelen vagyok uralni önmagamat, az érzéseimet, de még az arcvonásaim felett sincs hatalmam, amire kiül minden kétségbeesésem és immáron nem csak a fizikális, de a lelki fájdalmaim is.
- Elodie, az én problémáim nem csak ott gyökereznek és nem is ott érnek véget, ami a csapatot és a versenyzést illeti. Voltaképp… egy istálló adja a nevét az enyém mellé és én az övéhez. Minden, ami ott van, ugyan úgy az én ügyem is. Így az is, ha neked nem áll jól a szénád. Miattam. Az is az én bajom, ha ilyen helyzetbe kerülsz miattam, és csak azért, mert utálom, ha a képembe nyomják a kamerát, vagy mert nem akarok én is a Netflix meg a tököm tudja, hogy miknek a kifutófiúja lenni, akit mutogathatnak a két szép szeméért, vagy mert mutatósabb, mint Quasimodo – mert ugyebár sokszor ez a cél. Előszedni minden olyan sportolót, akivel meg lehet dobogtatni a női szíveket és minél több és több nézőt, szurkolót, rajongót bevonzani. Én még hiszek abban, hogy versenyzőként akként is kell viselkednem, mintsem a sportág kishercegeként, akiért a csajok csorgathatják a nyálukat… még hinni akarok abban, hogy ez a sport nem ezért van, hogy még mindig van valós értéke. Viszont ebben az új szériában nevelkedve hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nem élvezem a kitüntetett figyelmet főleg úgy, hogy szépen elkezdtem levetkőzni magamról az apám hozta hírnevet és lassan, de biztosan építem fel a sajátomat. Az elveim mellett tehát kötelességeim is vannak.
Hiába, hogy aprócska kezei, vékonyka ujjai az enyémbe kapaszkodnak, vagy feje a vállamra biccen, képtelen vagyok teljes mértékben megnyugodni. Végig olyan fojtogató és kellemetlen érzés tart a markaiban, mint amikor félig már ébren, de fél lábbal még mindig a rémálmainkban tántorgunk és képtelenek vagyunk megmondani, hogy mi a valóság, hol a határvonal. Amikor a kettő összemosódik, s ha fel is ébredünk belőle, akkor se vagyunk képesek teljes mértékben megnyugodni, mert a szorítás, a félelem, a frusztráció még mindig magánál tart.
Nem hazudok, amikor azt mondom, hogy önző vagyok. Másként egyszerűen képtelenség lenne ezt a sportot művelni és ebben a világban két lábbal a földön állni. És azt is tudom, hogy ez a fajta önzőség vett rá arra, hogy magam mellett tartsam, hogy őt is berántsam abba a világba, amit már kiskorom óta élek. Nem akartam egyetlen olyan pillanatot se elszalasztani, amikor együtt lehettünk… az pedig, hogy úgy jött ki a lépés, hogy ezt ő is élvezze és igazán rajongja a munkáját, csak egy szerencsés véletlen. Viszont ezek tudatában nem akarok az lenni, aki megkeseríti az életét. Muszáj elnézőbbnek lennem és… médiabarátnak.
- Jó, akkor – kalandozik el egy másodperc erejéig a tekintetem rajta, miközben a levegővételemet igyekszek kordában tartani kevesebb, mint több sikerrel – az az egy kikötésem van, hogy nem óhajtok teljes pucérságomban szerepelni sehol. Eddig – húzom meg a határt valahol a nadrágom derekánál kézzel – ennél lejjebb nem. És ezen a ponton már nem is kell majd kikérned a véleményemet, azt hiszem be fogod tudni határolni, hogy melyik kívánság fér bele és melyik nem. És kiskutyákat meg kiscicákat se fogok hentelni Olaszország főterén, ha azt szeretnék – azt hiszem tényleg van, hogy jobb tudatlanságban élni az életet, mint elfogadni azt, hogy a média inkább kihasználna bennünket, mintsem elfogadná azt, amit mi adni tudunk nekik.
Egyetlen egy dolog maradt számunkra: a remény, hogy a jövőév más lesz. Sok éve már, hogy a McLaren kötelékében sínylődünk, szükségünk van a változásra és arra, hogy egy sokkal stabilabb hátteret tudhassak immáron nem csak magaménak, de neki is. Tudom, hogy a jelenlegi csapatom csak azért fogadta őt a kegyeibe, mert én küzdöttem érte. A Mercedes viszont ajánlatot tett neki. Ők tényleg akarják, tényleg szükségük van a munkájára és a tudására. Az pedig, ha őt igazán értékelni tudja egy csapat, az talán számomra a legnagyobb boldogság.
Nehezen de kényszeredetten állok fel. A levegőtlenség kezd kiborítani. Az, hogy nem kapok levegőt csak tovább erősíti bennem azt a pánikot és félelmet, amit az elmúlt téma – is - okozott. A száguldozástól és sebességtől nem félek. Nem félek attól, hogy a falban köthetek ki, hogy esetleg egy ilyen tragédiában lelem a halálomat. De a fulladástól, attól, hogy nem kapok levegőt és tétlenül küzdök az életemért, mindennél jobban tartok. Pont, ahogy Elodie elvesztésétől is, ami olyan szavakat is előcibál belőlem, amit talán teljes nyugalmamban egy átlagos napon soha nem mondanék ki. Még nem. Ilyen az a bizonyos „szeretlek” is, amivel soha nem dobálózok csak úgy. Ennek a szónak mélysége és jelentése van…Nem mondom akárkinek, főleg nem akármilyen helyzetben, ilyen tekintetben pedig akár komolyan is vehetné. Ugyanakkor pont ezért tűnhet számára bizonytalannak is, mert soha nem szoktam az érzelmeimet szavakban kifejezni.
Az elmúlt néhány nap alatt a testem megtanulta, hogy védekezni kell bizonyos mozdulatokkal szemben, s pont így tesz akkor is, mikor Elodie hozzám bújik. Először egész testemben megfeszülök egy kicsit, de ahogy tudatosul bennem, hogy milyen óvatos, ellazulva simítom rá a tenyeremet a hátára. Csak akkor emelem feljebb a karjaimat és pihentetem meg azokat a vállain, mikor ő is elhúzódik annyira, hogy jobban lásson.
Mosolyom fagyos kimértséggel tér vissza az ajkaimra, mintha már most attól félnék, hogy a következő pillanatban ismét letaglózó hírekkel fog szolgálni.
- Hát azért mostanság szereztél némi gyakorlatot azt illetően, hogy hogy kell elképzelni egy napodat nélkülem – utalok arra sunnyogva, egészen halkan piszmogva az orrom alatt, hogy bizony akadt egy-két olyan nap, amikor nem méltóztattam felvenni neki a telefont – rém unalmas és szürke lehetett – jegyzem meg cinikusan, széles vigyorral, fogaimat az alsó ajkamba mélyesztve. Ezt nem lehetett kihagyni.
Hagyom, hogy elhúzódjon tőlem, és egy újabb mély levegőt veszek, mintha megakarnék bizonyosodni afelől, hogy már ez is könnyedén megy. De nem. Még így is csak a felét sikerül beszívnom annak, mint amennyire szükségem lenne, és csak egy megvonagló grimaszra futja mosoly címszó alatt.
- Idővel jobb lesz… - nem tudom, hogy ő, vagy inkább én szorulok nyugtatásra, de nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy valószínűleg mindketten.
- Amúgy, ha azok is olyanok lesznek, mint ez – utalok vissza az elmúlt hosszú-hosszú percekre – szívesen lekésem bármelyiket. Pont elég volt ennyi stressz egy napra – nem tudom, hogyha rajtam lenne az órám az milyen értékeket mutatna, de pont azért vettem le, hogy ne lássam a légzésem kapcsán kapott információkat. Nincs szükségem, hogy még amiatt is hergeljem magam. Rossz szokás.
Lassan fordulok irányba, hogy felvegyem a jelenleg inkább papásnak nevezhető sétatempómat.
- Borzasztó. Apu csak a szokásos… tudod, hogy soha nem volt nyafogós akkor se, ha ő törte össze magát, most se veri nagy dobra. Savi jól viseli, legalábbis az alapján, amit mutat. Aggódik. Aggódott. Örülök, hogy ott volt és szóval tartott, amikor bevittek. Anyu viszont nincs formában. Igazság szerint ő az egyik, aki miatt sztrájkba kezdtem és száműztem a telefont a fotelra – vigyorgok, miközben félre fordítva a fejemet fülelek egy távolban felbőgő motor morgását hallgatva. Automatikusan fonom rá az ujjaimat a csuklójára, hogy a járda belső részére húzzam őt. Monaco tele van luxusautókat vezető idiótákkal, akik nem félnek a kanyarokban is tövig nyomni a gázt. Talán nem megyünk vele messzire, ha ő van belül én meg utcafronton, a kis lelkemnek mégis így a kényelmesebb.
- Tajtékzik… - vallom be – és ha eddig nem utálta eléggé ezt az egész cirkuszt, akkor most már megküzdött azért a csapat, hogy őt teljesen elveszítsék. Nem is akar hallani többet arról, hogy versenyzek… nem akarja hallani azt se, hogy Forma 1. Ha ő ott van, szóba se hozhatjuk – hiába vagyok felnőtt, hiába gondoskodok már a saját magam életéről az ő segítsége vagy épp engedélye nélkül, azt az előjogot soha nem fogom tudni elvenni tőle, hogy ő az anyám, és ameddig ő él, én addig a kisfia leszek, akit óv, véd és félt, ha kell egy kis szellőtől is. Ezért pedig nagyon hálás vagyok neki – sírt. Zokogott, amikor először hallotta a hangomat a balesetet követően és csak azt szajkózta, hogy soha többé nem ülhetek vissza – mosolyogva emelem a tekintetemet az ég felé – tudod, azon gondolkozok, hogy szerintem anyu az egyetlen ember a világon, aki soha nem fogja elfogadni. Minden srác mellett megjelenik legalább évi kétszer valamelyik, vagy mindkettő szülője. Akad, hogy az egész família. Anyut képtelenség lenne elrángatni. Jó, nem mondom, ha ilyen kocsiban ülök, ne is jöjjön mert őt is a mentő vinné el… de azon gondolkozok, hogy néha azért jól esne, ha őt is ott látnám. Ha megjelenne a kivetítőkön – gondolkodok el, majd ciccentek egyet, mintha azonnal bele is nyugodnék a ténybe, hogy ez soha nem fog bekövetkezni – mindegy. Itt vagy nekem te – tenyeremet a nyakára simítva húzom közelebb magamhoz és nyomok egy kis puszit a fejére. Mikor elhúzódok, egy apró cukrászdára mutatok.
- Kérem a fagyimat! Túl sok kínt okoztál már, ennyi jár nekem – hajtom be rajta a korábbi „majd kapsz egy fagyit tőlem” ígéretét.

Chris && elodie

Elég egyetlen apró mozdulat, egyetlen rezdülés és egy több ezer oldalas novellát tudnék írni arról, hogy mennyi mindent olvashatok ki belőlük, ha róla van szó. Ez önmagában talán nem is lenne olyan lehengerlő jelenség, de az, hogy ez kölcsönösen képes lezajlani közöttünk a mai világban véleményem szerint már kifejezetten rendhagyónak titulálható. Én még azon kevesek közé tartozom, aki romantikus filmeken nőtt fel, aki még hisz a happy end-ben, sőt szinte már megköveteli magának és éppen ezért soha nem voltam hajlandó megalkudni kapcsolatok terén főleg amikor már gyengédebb érzelmek is terítékre kerültek. Elegendő volt, ha a lelkes jelentkező csak féllábbal átlépte a tűréshatáromat és máris egy könnyed mosollyal az arcomon tessékeltem ki az ajtón. Félreértés ne essék nem gondolom, hogy én tökéletes lennék, hiszen emberből vagyok, hibázok, heves vagyok és sajnos néha napján még meggondolatlan is. Ha ezt magamtól nem veszem észre, akkor itt van nekem a két lábon járó égimeszelő lelkiismeretem aki felhívja a figyelmem, hogy már bizony sikerült is átbillennem a lónak a túloldalára, ahova egyébként nem kellett volna merészkednem. Sokszor fájt a fejem azon, hogy miért nem találok magamnak valaki olyat, mint Chris, de egy olyan kiadásban, ahol nem áll a párkapcsolat útjában a közös munka vagy éppen a sok-sok éves barátság amibe nem szívesen kontárkodba bele az ember, ha éppen nem teljesen biztos a dolgában. Mégis valahol azt kell mondjam, hogy ezek nélkül a részletek nélkül viszont nem is lenne igazán ugyanolyan. Szóval a képlet egyszerű. Sakk-matt. Tudom, hogy ő lehetne a tökéletes férfi a számomra, hiszen ő a horgony, ami a földön tart és egy időben a szárnyam is ami végtelen magasságokig képes emelni. Na ilyenkor melyik ujjába harapjon az ember?
Komolyan sosem kellett ezen a kérdésen elgondolkoznom. Hiszen egyikünk sem rezegtette meg azt a lécet, amit a mai nap folyamán szinte két kézzel rántunk ki a másik alól.. először akaratlanul.. majd talán egy kicsit szándékosabban. Én legalábbis. Fokozatosan feszegetem meg a határokat, jóformán flörtölök egyre nagyobb erőt kapva meglepő, váratlan reakcióin, amik gyakorlatilag egyre félreérthetetlenebbekké válnak. Mégsem gondolnám hogy ennél távolabb merne merészkedni bármelyikünk is. Ostoba játék ez csupán nem igaz? Egy furcsa nap a sok közül, amit együtt töltünk és indokolatlanul szabadulnak el a gátlások. Talán csak a tudat billentett át minket, hogy Chris szinte meghalt abban a balesetben. Mondhat nekem bármit... hogy a saját lábán jött ki a pályáról vagy, hogy csak egy csúnya balszerencse volt, de pontosan tudjuk mindketten, hogy nem járt messze attól aznap, hogy többet ne láthassuk egymást. Önző vagyok, hogy csak erre a részére tudok gondolni? Talán.. nem... minden bizonnyal. Az ember mégis ilyen. Először csak a saját szempontjából képes mérlegelni és tudom, hogy ha ő nem élte volna túl azt a napot, akkor én sem.
Hogyan is tudnék létezni anélkül, hogy látnám ezt a mosolyt, amiben leplezetlenül ott van a játékos pimaszság, miközben a szemében szemtelenség csillan meg egyből ahogy lehetőséget kap arra, hogy meghúzgálja a bajszomat és felborzolja egyébként sem nyugodt alaptermészetemet.
-Ohh, édes, tudom én, hogy ebben is hű társam lennél.-kacagok egyet könnyeden. Míg sokan a barátnőikkel kapcsolódnak ki a futamok után, Chris nem egyszer velem jelent meg az oldalán amikor éppen a párkapcsolati státusza ezt lehetővé tette, bár hazudnék ha azt mondanám, hogy amikor foglalt volt akkor megszűntek az invitálások, bár tény, hogy olyankor ritkábban vagy éppen vonakodva éltem a lehetőséggel annak ellenére, hogy más pilótákkal sőt még a barátnőikkel is remek kapcsolatot ápolok. A legtöbbször azonban szerettem jelen lenni, mert akkor legalább biztosan tudhattam, hogy valahogy eljut a hotel szobájáig vagy éppen a saját lakásáig. Mondanám, hogy ez azért volt fontos, hogy elkerüljük a média botrányt, de nem. A rossz sajtó javítható, de sosem bocsátottam volna meg magamnak ha az utcán vagy éppen az előszobában éjszakázik azért, mert éppen nem volt kéznél senki, aki gondoskodott volna róla, hiszen mint sok mindenben, úgy sokszor az alkohollal is hajlamos a túlkapásra. Míg én a klasszikusabb francia módon borozok, addig ő kicsit tempósabb léptekkel tud megindulni a lejtőn főleg, ha adott hozzá a társaság és ugyan hozzá képest kicsi vagyok, de büszkén mondhatom, hogy igenis el bírom őt támogatni akár a fél városon keresztül. Nem akarok azonban túl nagyképű lenni. Volt olyan összejövetel ahonnan neki kellett engem elterelgetnie majd a lépcsőkön a karjában felcipelnie, mert az emelkedő megmászása már kifejezetten maghaladta a képességeimet.
-Igen.. valóban az, de pontosan emiatt te is tudod, hogy fittyet hány a veszélyre. Egyébként meg.. fordított estben téged sem lehetne eltántorítani attól az üléstől főleg azért, amit most te magad is mondtál. Sokan figyelik. Ha most nagyot villantana akkor jövőre szinte biztos, hogy meg is lenne az ülése.-vannak most gyengébb láncszemek a mezőnyben, akiknél korántsem biztosított, hogy a következő szezonra meghosszabbítják a szerződésüket. Arról nem is beszélve, hogy sokan már szinte tényként kezelik, hogy Chris jövőre már nem ölti magára a narancssárgát annak ellenére, hogy ezt még nem erősítettük meg semmilyen platformon. Így még több oka van a kissrácnak, hogy odategye magát, hiszen Chris megüresedő helyét is megpályázhatja.. többek között. Lassan eljön az idei szezonnak az a része, amikor megindulhat a székfoglaló. Ez pedig igencsak fel fogja korbácsolni az álló vizet minden csapatnál.
-Jajj már, ne döbbenj meg ezen ennyire. Ismersz. Tudod, hogy igen.-grimaszolok rá az orromat is összeráncolva. Az utolsó szó joga az, amit ösztönösen igyekszem megkövetelni magamnak annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legjobb szokásom, hiszen emiatt sokan érezhetik azt, hogy elnyomom őket. Még jó, hogy ezt Chris már megtanulta kezelni.. vagy inkább elfogadni? Nem is tudom igazán.
-Hagyjuk.-csattanok rá minden szűrés nélkül, utána sikerül csak kapcsolnom, hogy semmi jogom nincs hozzá, hogy felbosszantsam magam azon, hogy üresfejű fehérnemű modellekkel elégítette ki a testi igényeit. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy nem zavart a dolog.
-Felejthetőek voltak.-próbálok javítani és visszavarázsolni egy mosolyt az arcomra, hogy elsimítsam korábbi megszólalásom élét. Megfontoltabbnak kell lennem, még akkor is, ha ő néhány perccel ezelőtt még talán nálam is hevesebben sikerült lereagálja az exem említését. Mintha mindketten szeretnénk kisajátítani a másikat annak ellenére, hogy ennek nincs alapja. Barátok vagyunk.. nem igaz? A barátoknak pedig támogatniuk kellene egymást és örülni a másik sikerének. Még akkor is ha arról van szó, hogy összejött egy éjszaka egy címlaplánnyal. Még a hideg is kiráz. Rossz barát lennék?
Remélem nem, hiszen a Mercedes megkeresését is azért hallgatom el, hogy őt kíméljem.
-Bahhh... tudom.-szegem le az államat. Jobban ismer engem, mint én saját magamat. Valahol rettenetesen szeretem ezt, valahol pedig a sárga földig átkozom, hiszen mint mindig, így most is azonnal fülön csíp, hogy rejtegetek valamit. Csak idő kérdése volt, hogy erről beszéljük. Már megszámolni sem tudnám, hogy hányszor volt a nyelvem hegyén a sok-sok gondolat, amit ezzel kapcsolatban meg akartam vele osztani. Mégis mindig addig húztam az időt és gyűjtöttem a bátorságot, amíg egyszerűen elillant a lehetőség. Hogy meddig tudom ezt napolni? Őszintén fogalmam sincs, de úgy érzem, hogy így, hogy már szinte kézzel fogható bizonyítéka van, így a mai nap lesz az, hogy ezekre a kegyetlen vizekre is el kell eveznünk. Ki tudja... lehet, hogy jól fogja kezelni. Egy dolgot biztosan nem szeretnék.. hogy magára vegye a dolgot. Van elég baja.
-Köszönöm szépen! Végre elismerted, hogy itt, most én vagyok az igazi áldozat.-nevetek fel, mintha egyébként nem önszántamból indultam volna el utána. Persze kellett kifogásnak, hogy a csapat küldött, de igazából meg voltak számlálva a másodpercek, hogy mennyit bírok még ki a seggemen úgy, hogy nem tudok róla semmit.
Sokáig leszünk összezárva ez tény és valószínűleg nem egyszer fogunk egymás torkának ugrani, de azt is tudom, hogy így vagyunk a legnyugodtabbak, hogy szemmel tudjuk tartani egymást és egyikünk sincs egyedül ebben az időszakban.
-Áhh nem... te soha.. ma csak túlzásba vitted a pirosítót reggel ugye?-kérdezem ártatlanul felvonva a szemöldökeimet, mintha nem dolgoztam volna meg tisztességgel azért, hogy ezt kiváltsam belőle. De hát mégsem hagyhatom, hogy ennyivel megússza nem igaz?
Ahogy ránéz azokkal a nagy szemeivel és megrebegteti a pilláit szinte látom magam előtt, hogy kiskorában ezzel a nézéssel ért el mindent amit csak akart. Jól begyakorolt mozdulatok ezek éppen ezért én sem lennék képes nemet mondani neki.
-Jó.. de akkor nekem ne legyél megint olyan szégyenlős, ha le kell dobnod a pólódat.-mosolygok rá pimaszul visszautalva, hogy azért eléggé sikerült megakasztanom a kis fejét amikor nemes egyszerűséggel felrántottam a felsőjét, hogy megnézhessem a sérüléseit. Nem mintha nem láttam volna már milliószor a felsőtestét.
-Hűűű..-skálázik fel a hangom egy kicsit és fenyegetően felemelem a mutatóujjam.-Szívd vissza!-nem bírom végig tartani a szigorú ábrázatot hamar belemosolyodok. Ez az a beszólás, amit csak ő úszhat meg szárazon az egyszer biztos. Mást már biztosan elküldtem volna melegebb éghajlatra, de őt még csak meg sem tudom rendesen dorgálni ezért a megnevezésért. A fene essen bele.
Mosolyom azonban hamar elhalványul és az értetlenség ül ki a helyére.
-Chris... ugye nem azt akarod mondani, hogy még nem beszéltél anyukáddal a baleset óta...?-tudom, hogy mennyire aggódik a gyerekiért. Ez pedig nem múlik el attól, hogy a törvény előtt már nagykorúak és a saját útjukat járhatják. Az biztos, hogy ha ő eddig nem emelte fel a telefont, akkor én mindenképpen meg fogom tenni, mert valószínűleg már tövig rágta a körmeit, mert Chris nem nyugtatta meg. Valahol egyébként az ő oldalát is megértem, hiszen volt elég baja a kismillió kérdés nélkül is, de van amikor az embernek össze kell szorítani a fogait és lenyelni a sok kellemetlenséget a másik érdekében.
Talán éppen ezért megyek bele én is abba, hogy végül megosszam vele azt amit eddig elhallgattam. Eddig is szét szakadt egyszerűen a fejem attól, hogy egy ilyen fontos dolgot elhallgattam előle. Nem akartam, hogy még ezt is a vállán cipelje, de nem kerülgethettem örökké ezt a beszélgetést.
Nem sok jóra számítottam, hiszen kemény dolgokat kell kiadnom magamból, de arra kicsit sem voltam felkészülve, hogy sikerül ezzel ennyire megroppantanom a lelkét. Pontosan ezt akartam elkerülni, de már nem ment tovább. Szeretném megölelni és megígérni neki, hogy minden rendben lesz. Ebben azonban jelenleg nem lehetek biztos. Nincs semmilyen garancia arra, hogy jól fognak alakulni holnap a dolgok. Erre pedig akármilyen fájdalmas is fel kell őt készítenem.
-Nem miattad kerültem ebbe a helyzetbe, édes. A megkérdezésed nélkül nem teljesítettem bizonyos dolgokat, mert...-miért is nem Elodie? Mert nem akartam , hogy még ennél is több lány csorgassa utána a nyálát? Mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni? Mert nem akartam megkérni, hogy vetkőzzön én meg fotózhassam? Talán egy kicsit az összes együtt?-mert nem és kész. Mert ennek a sportnak nem erről kellene szólnia szerintem.-hát talán ez volt a legszebb mentés életemben. Az azonban, hogy szerintem hogyan is kell megjelennie egy sportolónak a közösségi médiában ebben a helyzetben teljesen elhanyagolható. Vannak bizonyos elvárások, vannak dolgok amiket látni akarnak és sajnos mindenki tudja, hogy mi hozza az igazán nagy számokat. A mezőny nagy része edzett fiatal srácokból áll, akiket valószínűleg még akkor is nagyon szívesen nézegetnének az emberek Instagramon vagy a Tiktokon, ha nem egy forma 1-es autóba szállnának éppen be, de ez még azoknak is megdobogtatja a kis szívét, akikhez egyébként az motorsport nem áll kifejezetten közel. Van valami azokban a férfiakban, akik gyors autókat vezetnek... ennyi. Ha nem vele dolgoznék minden bizonnyal szemrebbenés nélkül éltem volna egy ilyen jellegű médiakampánnyal, de az ő esetében erre kifejezetten nehezen bírtam magam rávenni mindig is.
Talán mindkettőnket szeretném egy kicsit megnyugtatni azzal, hogy a kezébe kapaszkodok. Mintha csak érzékeltetni szeretném vele és magammal is, hogy mi nem fogunk soha elsodródni egymás mellől. Tudom, hogy ez ide most kevés, hiszen ennél jóval zaklatottabb a hírek és a kételyeim hallatán. Többet most azonban nem tehetek csak azt, hogy kivárom amíg egy kicsit visszanyugszik. Tisztában vagyok azzal, hogy hajlandó lenne akár foggal, körömmel harcolni értem. Csak remélni tudom, hogy nem lesz szükség rá, hogy ő menjen be a vezetőséghez kampányolni azért, hogy ne szakítsanak szét kettőnket.
Ahogy meghúzza szó szerint is a határvonalakat a jövőre való tekintettel lassan visszatér a mosolyom.
-Szerintem te is tudod, hogy ha aktot vagy kisállat hentelést kérnek akkor abban a pillanatban beadom a felmondásomat. Ehhez én sem adnám a nevemet abban biztos lehetsz.-a médiában megjelenő tartalmak nem csak őt és a csapatot minősítik hanem engem is, hiszen végsősoron én vagyok az, aki sok esetben elkészíti a képet illetve megnyomja a feltöltés gombot. Bizakodónak kell lennem azzal kapcsolatban, hogy jövőre mindkettőnk vállairól mázsás terhek szakadnak majd le a csapatváltás után. Ha ő jobban érzi majd magát akkor én is. Arról nem is beszélve, hogy már a napját sem tudom, hogy mikor vehettem részt úgy egy versenyhétvégén, hogy nem kellett a testi épségéért aggódnom. Lehet, hogy még arra is lesz időm, hogy paddock club-ba felmenjek és igyak egy limonádét, amíg ő begyűjti majd az éppen soron következő győzelmét vagy dobogós helyét. Szinte beleborzongok már most, hogy mennyivel jobb lehet majd az életünk.
Azt mondja, hogy szeret. Tudom én, még akkor is ha jóformán ezt sosem hallom a szájából. Már rég elfogadtam, hogy nála a tettek beszélnek sokszor és nem pedig a szavak. Igyekszem ebbe azonban nem többet belelátni, hiszen barátok vagyunk és semmi több.. ugye?
Lassan kényelmesedik csak bele az ölelésbe és csak óvatosan viszonozza, de nem is nyújtom túl sokáig, hiszen még rengeteg dolgunk van. Ha nem muszáj egyébként sem tartanám huzamosabb ideig itt kint, hiszen várhatóan gyorsan lerohamoznának bennünket a rajongói, akkor viszont tényleg nehezen tudnánk szabadulni.
Egy szempillantás alatt tér vissza a korábbi szemtelenkedése, amitől résnyire szűkülnek a szemeim és az ajkaimat is összepréselem néhány másodpercre.
-Nagyon csúnyán visszaélsz azzal, hogy most nem akarlak fizikailag bántalmazni, de nem ígérem, hogy nem bírod kikényszeríteni belőlem.-végül egy angyali mosolyra húzódnak az ajkaim, amit egyikünk sem fog elhinni igazán.
-Egyébként meg nem volt unalmas... végig a bosszúmat tervezgettem ellened, mert nem vetted fel a telefont és a csapat ellen, amiért ilyen helyzetbe hoztak.-vonom meg a vállaimat mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Igyekszem nem minden áldott alkalommal kétségbe esni amikor látom, hogy nem jut annyi levegőhöz, mint amennyihez szeretne, de a szám széle most is egy fél grimaszba rándul küszködését látva. Ezt azonban igyekszem gyorsan el is tűntetni az arcomról.
"Idővel jobb lesz". Hányszor mondtuk már ezt. Főleg a szezon elején amikor reménykedtünk, hogy a módosítások majd pozitív irányba billentik a mérleget.
-Ezek után egy beszélgetés egy riporterrel már nem is lesz olyan megterhelő.-legalábbis remélem, hogy nem hozzák ki a sodrából a kérdéseikkel és a faggatózással. Mindenki azt szeretné tudni, hogy mi történt és mikor számíthatnak a visszatérésre. Ez azonban még előttünk sem körvonalazódott ki teljesen, így nem szolgálhatunk válaszokkal. Egyelőre várunk. Mást nem tehetünk. Még az kellene, hogy idő előtt üljön újra autóba és terhelje túl a szervezetét. Meg kell várni amíg a bordái teljesen meggyógyulnak, hiszen most elég lenne egy erősebb kanyar és lehet, hogy törne is az, ami most még "csak" zúzódott.
Elindulunk a szálloda irányába még egy jó 10 perc séta innen bár lehet 15, ha kényelmesre vesszük a figurát márpedig jelenleg nincs nagyon más választásunk, de én nem panaszkodok. Legalább nem kell loholnom utána.
Attól függetlenül, hogy az apja nem sokszor mutatja ki az érzéseit biztos vagyok benne, hogy aggódott. Melyik szülő ne tette volna.
Ahogy a csuklómra fog és gyakorlatilag ösztönösen húz át a másik oldalára újra rá kell jönnöm, hogy pontosan miatta van olyan magasan a mérce ha férfiakról van szó. Még arra is odafigyel, hogy köztem és az út között legyen mintha készen állna arra, hogy a saját testével védelmezzen. Az én kemény, makacs kis szívem is belelágyul a figyelmességébe akármennyire is igyekszem hogy ne gondoljam túl a dolgot.
-Csak azért nem rúgtam fel a vészhelyzeti megbeszélést, mert láttam, hogy Savi már az orvosi felé indul.-meg azért mert pánik üzemmódba kapcsolatam és csináltam mit mondtak.-Anyukádat viszont teljesen megértem. Majd én beszélek vele, ha szeretnéd.-igazából akkor is beszélek vele ha nem szeretné, mert tudom, hogy mennyire szüksége lehet egy kis megnyugtatásra, erre pedig én maximálisan alkalmas vagyok. Én szívesen meghallgatom azt, amihez Chrisnek nem lenne türelme se idegrendszere jelen állapotában.
-Valahol igaza van egyébként. Nyilván nem szeretné, hogy bajod essen és ezen a mostani baleset csak rontott.-mondanám, hogy majd én leszervezem, hogy megjelenjen valamelyik versenyen, de erre reálisan semennyi esélyt sem látok. Jó a beszélőkém, de nem ennyire pedig tudom, hogy mennyire fontos lenne Chrisnek.
-Majd talán jövőre megbékél ha kapsz egy stabilabb autót a feneked alá.-remélem. Bár amennyire aggódott érte örökké szerintem az sem nyugtatná meg ha maga a jó Isten garantálná, hogy soha többé nem fog megsérülni.
A nyakamra simuló kezétől libabőrös leszek és egy pillanatra lehunyom a szemeimet amíg megkapom tőle a puszit. Átkarolom a derekánál és egy széles mosollyal az arcomon pillantok fel rá.
-Igen abban biztos lehetsz, hogy én mindig ott leszek.-akárhogy is próbálják meg kigáncsolni majd ezt az ígéretet mindenképp be fogom tartani. Nem csak érte, magamért is.
Szórakozottan felnevetek és elengedem a derekát.
-Jól van. Kiérdemelted azt a fagyit.-bólintok egy nagyot. Mark meg fog ölni, ha a pihenő alatt elrontom Chris alakját, de ezt a harcot szívesen megvívom majd mert bizony az édességről nem fogok lemondani. Egyébként meg ráfér, hogy tényleg minden szempontból kikapcsolódjon egy kicsit.
A cukrászda ajtaja nyitva áll és szerencsére bent sincs túl nagy sor, éppen csak annyi, hogy legyen időnk felmérni, hogy milyen ízekből választhatunk. Minden alkalommal megfogadom, hogy kipróbálok valami különlegeset és ennek ellenére ugyanúgy kikérem magamnak a megszokott kombinációt.
-Mit adhatok?-kérdezi egy kedves mosollyal a pultos lány velünk szembe lépve.
-Egy gombóc citromot és egy csokit szeretnék kérni.-mutatok az üvegen keresztül a választott ízekre, de amikor felpillantok már látom, hogy a lány totál lefagyva bámulja Christ. Na... kezdődik.
-Christophe Deneuve!-mondja ki a lány az egyértelműt én pedig egy szórakozott mosollyal teszem csípőre mindkét kezemet és fordulok Chris felé.
-Sehova nem lehet téged elvinni..-nevetek egyet megingatva a fejemet. Mire visszafordulok már szinte az összes dolgozó ott áll velünk szemben.

Pont ne én lennék az, aki kitart mellette még a világ legnagyobb őrültségében is? Jóban, rosszban, egészségben és… tudjuk, hogy mi a folytatás… Mindig szükségem volt rá és tudom, hogy mindig szükségem is lesz, mint a higgadtságom megtestesítőjére, a jobbik felemre. És nincs ez különbül akkor se, ha ivászatról van szó. Soha nem voltam nagy alkoholfogyasztó, s ha a versenyzésben, az aköré épített életmódban nem ismerek határokat, ebben kénytelen vagyok, ha nem akarom, hogy mindig ő legyen az, aki a maga százhatvan centijével hazacühöl.
Elodie szavain elmerengve, vontatottan, de biccentek. Igaza van.
-   Végülis, innen szép győzni. A pályán tartani, esetleg értékelhető helyen célba érni a mezőny legkiszámíthatatlanabb gépével – bólintok néhányat összeszorított ajkakkal, mégse tetszik ez a hozzáállás úgy, hogy tisztában vagyok azzal, hogy én is a csapat kétségbeesett próbálkozásainak váltam az áldozatává. Nem akarom, hogy a kiskölyök is ezt szenvedje el. - Csakhogy láttunk már ehhez hasonló bukásokat a történelemben. Ami bejön a „főpróbán”, nem biztos, hogy bejön majd élesben is. Hány olyan pilótát menesztettek már év közben, akihez nagy reményeket fűztek egy beugrás után, majd érzékeny búcsút vettek tőle, mert nem teljesítette az elvártakat? – Talán többet is a kelleténél, főleg az elmúlt néhány évben. Az ilyen húzások sokszor egy karrier végét jelentik.
A szerelmi életem tabu. Legalábbis én akként kezelem és mondhatni nincs is olyan, amit igazán kiteregethetnék a „köz javára”. Mikor valaki „aktuális” az oldalamon illegeti magát, arról általában tudni szoktak és cikkezni is, nem sokra rá pedig ismét friss agglegényként hirdetnek, aki újra kapható a sorban következő hosszúcombúra. Azt az egyet csodálom, hogy a médiának még nem sikerült felkapni azt a ki tudja, hogy milyen kapcsolatot, ami Elodiehoz köt. Próbálkoztak egy ideig, kóstolgattak és érdeklődtek felőle, viszont megerősítést soha nem kaptak. Nem engedtem utat egy felesleges pletykának, annál azért jobban ügyelek nem is kifejezetten magamra, hanem ő rá. És főleg rá…
Az más kérdés, hogy jelenleg olyan nyilvánvalóan öl meg bennünket a féltékenység, míg ki-ki a maga volt partnereiről beszél, ami talán sokatmondóbb minden eddigi vad pletykánál.
-   Nem ismerek el semmit! – tiltakozok fennhangon. - Egyszerűen hiszek az okos enged, szamár szenved teóriában, én pedig lássuk be, szenvedek most épp eleget – mutogatok végtelenül komoly ábrázattal a bordáim irányába - nem kell, hogy még tőled is kapjam az ívet! – Talán nyafogós vagyok, ha fáj és látványosan kínlódok, ráadásul szánalomra méltó, könnyű préda is. Ugyanakkor nem árt odafigyelni ilyenkor, mert ha betelik a pohár, csúnyán oda tudok szúrni, ahol a másiknak a legjobban fáj. Ez egy olyan rossz tulajdonságom, amivel tisztában vagyok, változtatni viszont nem tudok rajta.
-   Mhm… nem tudhatod, hogy melyik aktuális babácskám hagyott itt egyet vészhelyzet esetére – vonok vállat. Hangom élcelődő, tekintetem a kezdeti pimaszságból hamar játékossá válik. Az ilyen „én nyertem” végkifejleteket kifejezetten szeretem, na nem úgy azokat, amikor két pillanat alatt képes lereagálni a hülyeségeimet, aminek nyilvánvalóan én iszom meg a levét. Bár… kezdem úgy érezni, hogy valahol ezt is élvezem, csak nincs az az Isten, hogy bevalljam.
Hiába tűnik úgy, alapjaiban véve nem esik nehezemre ledobni a textilt senki előtt, nem hiszem, hogy okom lenne szendeszüzet játszani. Most viszont mégis van bennem egy bizonyos mértékű korlátozottság azt illetően, hogy mit szabad és mit nem? Talán pont a szivárvány megannyi színében tündöklő bőröm miatt, amit nem akarok közszemlére tenni. Pont elég annyit tapasztalni belőle még külső szemlélőként is, hogy nehezen veszem a levegőt, és kínzó minden mozdulatom. Az pedig, hogy a látvánnyal nyilvánvalóvá válnak az okok is, csak még kellemetlenebbé teszi az egészet. Nem akarom, hogy látnia kelljen, és én nem akarom látni az arcán az aggodalmat.
Játékosságát hamar felváltja az értetlen döbbenet, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy ezzel a kicsúszással befejeztem a pályafutásomat.
-   Nem azt mondtam, hogy nem beszéltem vele! – komorul el a hangom. – Azt mondtam, hogy nem kommunikálnék még vele. A kórházban beszéltünk, az épp elég volt. Nem akarom sokadszor is végighallgatni az „én megmondtam” és „soha többet…” vagy a „elfelejthetnéd” kezdetű baromságait. Van épp elég bajom, nem kell, hogy még ő is belém bassza az ideget – fogalmam sincs, hogy mikor reagáltam utoljára ennyire intenzív, de őszinte kifakadással anyu személyére. Soha nem kételkedtem az aggodalmaiban, mint ahogy abban sem, hogy nehezen emészti meg a tudatot, hogy minden számára fontos személy ugyan annak az őrültségnek hódol. Viszont volt elég ideje, hogy hozzászokjon és elfogadja azt, hogy a fia egy tapodtat se fog mozdulni a F1 közeléből, csak ha gyufásdobozban kell lecipelni a pályáról. Miért nem lehet elfogadni, és méltósággal alkalmazkodni a döntésemhez? Ezt az utat választottam, kész!
Mikor ma felébredtem - pontosabban fogalmam sincs, hogy aludtam-e egyáltalán valamennyit vagy csak a lehetőségeimhez mérten forgolódtam egész éjjel és hajnalban – nem számoltam azzal, hogy lesz majd más, ami nagyobb aggodalmat fog okozni, mint az egész bensőmet kínzó fájdalom. Jóformán minden szava felülírja azt a kínt, amit egy ember képes fizikálisan elviselni. Ez valahonnan belülről, nagyon mélyről jön, s mintha az, amit Elodie mond, ami benne is megkongatott egy vészharangot, megpróbálná a lényem egy részét kitépni belőlem. Ha a csapat elakarná szakítani tőlem, ha lemondanak róla és elküldenék, az egyet jelentene azzal, hogy engem is ellöknek maguktól és azt a minimális esélyt se fogom tudni megadni nekik, hogy még ebben az évben feljebb tudjunk törni a konstruktőri bajnokságban. Elmúlna a bizalom.
-   Talán most én csinálok segget a számból, elvégre – forgatom meg a szemeimet – én vagyok a legnagyobb szóvivője annak, hogy ez a sport csak és kizárólag azt kellene, hogy adja a nézőknek és a rajongóknak, ami, nem holmi szappanoperát vagy néhány marékra való bálványozandó srácot, de azt add nekik akkor, amit kell! Ne a te elveidet nézd és ne az enyémeket, hanem amit elvárnak… talán könnyebb lesz az együttműködés is, és ha látják, hogy hajlandó vagy az ő igényeik szerint dolgozni, akkor idővel felhagynak azzal, hogy basztassanak téged – alkalmazkodni tudni kell. Az pedig, ha ő mindig szembe megy az árral és vitába száll a vezetőséggel az elvei miatt, akkor veszett fejsze nyele, be kell látni, hogy tényleg nem az a munkaerő, amit a csapat remélt tőle. Lehet, hogy ők ezt nem tudják és nem is akarják értékelni, én viszont annál többre tartom, hiszen tudom, hogy a kapcsolatunk sokkal érzékenyebb annál és fontosabb, minthogy bárki képes lenne befolyásolni őt, vagy akár engem. Mindig mi leszünk az elsők egymásnak, aztán jöhet mindenki más.
-   Mertem remélni! – A korábbi hírekre való tekintettel csak sokára jelenik meg egy gondtalanabbnak, de annál őszintébbnek tűnő mosoly a szám szélén. Hiába, hogy még ez is vérszegény, de talán megtudja gátolni, hogy mélyebbre süllyedjek a pillanatnyi pánikban. Azt viszont nem tudnám megígérni neki sem, hogy nem fogok ezen rágódni még hosszú-hosszú ideig. Remélem csak egy rossz megérzés Elodie részéről, semmi más.
Nehéz úgy fogadni egy ölelést, hogy tudom, ha nem is akar, de fájdalmat fog vele okozni. Márpedig jelen állás szerint olyan fájdalom ez, amivel korábban nem volt lehetőségem találkozni, nem tudom semmihez sem hasonlítani és foggal körömmel küzdenék mindennemű érintkezéssel szemben. „Csak hagyjatok békén meghalni!” mondanám, de mégis lassacskán, nehézkesen fogadom és viszonzom az ölelését, ami a vártnál jobb érzéseket kelt bennem. Érzem a kellemes bizsergést a gerincem mentén, egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, ami csupán addig tart, míg el nem húzódik tőlem.
-   Tudod, hogy a mai világban már kiemelt figyelmet fordítanak mindennemű abúzusra? Akkor is, ha a nő bántalmazza a férfit? – kishíján fújok, mint egy hisztis macska, akit folyamatosan nyüstölnek. Csakhogy az én magam legnagyobb kínjait a levegőtlenség okozza, amit nem lehet másokra fogni.
Az arcom megvonaglik, mikor anyut a védelmébe veszi. Nehéz a szüleimről őszinte szeretettel beszélni, mikor az egyik csak a versenyző gépezetet látja bennem, a másikat pedig örökös pánik kerülgeti, ha beszállok az autómba. Honnan remélje így az ember a teljes körű támogatást?
-   Huszonhat éve volt, hogy elfogadja ezt, Elodie! Én nem fogok neki könyörögni! Nem azt mondom, hogy kötelezően tagadja meg magát és fogadja el, amit nem tud… viszont azt se várja el, amit én nem tudok teljesíteni, és ha már ilyen, akkor próbáljon meg ő is kicsit támogatóbb lenni. Csak ennyit kérek! – már rég elengedtem ezt a történetet, viszont akárhányszor szóba kerül, újabb és újabb indulatokat gerjeszt bennem. Talán részben ezért is élvezem olyan mérhetetlenül az ő támogatását és azt, hogy mindig mellettem van. Mintha az ő személyében összpontosulna mindaz, amit a szüleim nem tudnak megadni.
Érintésem nyomán érzem, hogy libabőrössé válik a nyakszirtje, rövid ideig el is időzik rajta a tekintetem, mikor elhúzódok. Talán pont az ilyen aprócska jelek teszik nyilvánvalóvá azt, ami már-már pletykaként kering a paddockban, és hitetik el velem is azt, hogy mi már réges-régen úgy élünk szimbiózisban egymással, mint egy pár. Csak épp egyikünk se mondja ki, és saját magunk ellenségeként tartózkodunk az intimitástól, összességében annyit engedve meg magunknak, amiből még nevetve kimagyarázhatjuk magunkat.
A remélt békesség és nyugalom azzal a lendülettel foszlik szét, mihelyst a fagylaltospult mögött ácsorgó lányka leesett állal állapítja meg a nyilvánvalót: én, én vagyok! Zavart mosollyal pislogok rá, ő rajongva vissza rám, kezében tölcsérrel és egy szedőkanállal megdermedve, füle hegyéig vörösödve az izgalomtól. Hiába, hogy már jó ideje Monacoban lakok, ez még nem jelenti azt, hogy betéve ismerem az összes üzletet vagy az ott dolgozókat, és talán ők se gondoltak még arra, hogy egyszer majd pont én fogom megvetni náluk a hosszú csülkeimet, néhány gombóc fagyi reményében.
-   De jó tudni, hogy rendben vagy! Alig hallani valamit a hírekből! – hüledezik az egyik ahogy tetőtől talpig végigmér.
-   Ne haragudj, szabad? – először nem tudom mire vélni a kérdést, ám a tekintetem megakad a köténykéből előcsúszó kezén és a benne lévő telefonon. Hasonlóan tesz a másik és a harmadik majd a sokadik is, mire nagyot nyelve pillantok le a mellettem perifériára szoruló Elodiera. Megjegyzésére szégyenlős mosollyal vonom meg a vállaimat, majd elfojtva egy „hagyjatok már békén” sóhajt, biccentek. Ez is a feladatom, mint azt az utóbbi években megtudtam: eleget tenni a rajongók kérésének, ráadásul az én ujjamról se esik le a karikagyűrű, ha egy-egy közös fotót megejtek azokkal, akiknek ez sokat jelent.  
-    Természetesen – biccentek, és még engem is meglep, hogy képes vagyok a legjobb arcomat mutatni abban a néhány percben, míg végigfotózgatják magukat és egymást az aktuális helyi látványossággal: velem. Igyekszek nem grimaszolni, és legalább annyira küzdök azért is, hogy a szemeim a helyükön maradjanak, mikor a kelleténél lelkesebben lépnek olyan közel hozzám, hogy egy-egy kart, vagy lendülő kézfejet kapok az oldalamba. Ezt tényleg nem róhatom fel nekik, hiába, hogy szívem szerint fel-felüvöltenék. Majd nyalogatom a sebeimet akkor, ha elszabadultam.
A hátralévő öt percben még kiosztok néhány aláírást, majd egy-egy fagyival a kezünkben, jóformán kapaszkodok Elodieba, mikor távozunk.
-   Fagyit kértem, nem őrült rajongókat! – Sziszegem az orrom alatt szemrehányóan, egészen közel hajolva hozzá, s ellentétes kezemet a bordámra simítva fújom ki a levegőt, mikor kihúzom a hátam – asszem’ ebből most nem fogok rendszert csinálni. Furcsán nézne ki a halotti papírjaimon, hogy „halálának oka: furcsa, megvadult rajongók” – már a gondolatától is megborzongok. - Remélem ez nem a bosszúd része volt.
-   Mit is mondtál, melyik hotelban szálltál meg? Csakhogy biztosra menjek és kalkulálni tudjak egy-egy menekülőúttal, ha úgy van – és azzal, hogy mennyi időt kell még talpon töltenem? De ezt jobbnak érzem megtartani magamnak.  

Chris && elodie

A kölyöknek, aki most a helyére fog beülni szerintem mondhatna bárki bármit, akkor is beülne abba az autóba. A szerződése is köti és valószínűleg a szíve is hajtja előre, hogy bizonyíthasson.. igenis van helye a nagyok között. Szóval Chris hiába félti és jóformán feleslegesen van tele aggodalommal.
-Már a pontszerzés is csoda lenne..-válaszolom egészen halkan és húzom el egy kicsit a szám sarkát. Egyértelműen nem Chrissel volt a baj az előző versenyen, így pedig a teljesítmény nem fog varázsütésre hatalmasat ugrani. Hacsak nem váltott ki valami őrületes csodát, hogy gyakorlatilag egy új autót kellett építeniük a mostani versenyre.
-Sokat.. de legalább az esélyt megkapták. Hány olyan van aki az ülés közelébe sem jut?-kérdezem kicsit felvonva a szemöldökeimet. A bukásban legalább ott van az, hogy tehettek egy próbát. A forma 1 már nem az a játéktér, ahol túl sok időt kapnak a pilóták, hogy felvegyék a tempót. Ha a szezon feléig nincs szabad szemmel is jól látható eredmény, akkor már meg is kapja a lehetőséget a következő jelentkező.
-Azért majd holnap próbáld meg nem ilyen gondolatokkal leterhelni szegényt. Csak kívánj neki sok sikert és szólj neki, hogy azért legyen észnél..-ennél többet úgysem tehet szegény srácért. Ha elmondja az aggályait akkor még félő, hogy úgy jön le, mintha Chris az ülését féltené és nem a srác életét. Holott mi már pontosan tudjuk, hogy a McLaren-nél töltött napok meg vannak számlálva.
Legalább a netes oldalak el lesznek foglalva egy időre, hiszen a szezon ezen szakaszában a székfoglalóról szeretnek a leginkább cikkezni és a nyári szünet környékén fekszenek rá a pilóták párkapcsolatainak a feszegetésére. Időről időre előkerült az én nevem is, de általában az annak a jele, hogy kifogytak az újabb ötletekből, hiszen ugyan nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy hányszor is kapnak lencsevégre Chris közvetlen közelében, de a legtöbbször ezt el lehet simítani azzal, hogy mégis hol lennék, ha hozzá köt a munkám. Nem kell tudniuk arról, hogy egyébként így vagyunk képesek egészségesen működni és ehhez általában kapóra jött, hogy néhány futamon más nő is díszelgett az oldalán nem csak én.... akármennyire is piszkálta ez az agyamat. A féltékenység eddig csupán egy bőr alatt lappangó kór volt, amit talán fel sem ismertem igazán. Nem úgy, mint most, hogy egyszerűen még tompítani is nehéz rajta.
-ÓÓóóÓÓ... igen? Szóval így állunk.. Akkor hadd mondjam el kedves barátom, hogy mekkorát is tévedsz.. pontosan azért kell kapnod tőlem az ívet, mert ennyire rettenetesen szenvedsz.. miattam érzed, hogy még élsz.-nevetek egy rövidet, bár valószínűleg szegény még tényleg soha nem érezte ennyire, hogy életben van, hiszen az olyan magától értetődő dolgot, mint a légzés, is minden pillanatban a gondos figyelmét igénylik, hogy ne okozzon egy mélyebb sóhajjal nagyobb fájdalmat magának.
Szabályosan megrökönyödve pillantok fel rá és egy fél horkantás is kicsúszik belőlem nem tetszésem jeleként.
-Olyan babácskát adok én neked pirosítóval együtt, hogy a fejed leesik a helyéről, Deneuve.-forgatom meg a szemeimet és még hitetlenkedve meg is rázom a fejemet. Az agyamra megy komolyan mondom és egy kanál vízbe bele tudnám fojtani ilyenkor.
Nem tudnám megmondani pontosan, hogy korábban azért esett nehezére, hogy szinte lekaptam róla a pólót, mert a sérülései miatt a bőre egy van Gogh festményt is megszégyenítenek, vagy azért mert majdnem egy hete nem látott és gyakorlatilag egy "helloszia" után már vetkőztettem is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Talán egy kicsit mind a kettő. A régi ismertségünknek köszönhetően néha rettenetesen rosszul tudom felmérni, hogy hol is húzódnak az egészséges határok, amiket illene betartanom.. valahol viszont úgy érzem, hogy pont a barátságunk miatt akkor nézem meg amikor akarom. Hiszen ez is most arról szólt, hogy féltem és kíváncsi vagyok... és nem arról, hogy más irányba akartam terelni a kapcsolatunk folyamát.
Én megdöbbenek azon, hogy az anyját mennyire a ködben tartja, ő pedig totál kiborul, hogy egyáltalán szóba jött a dolog. A mellkasom előtt összefonom a karjaimat miközben hallhatom a kifakadását. Az a rettenetesen nehéz ebben, hogy mind a két oldallal egyet tudok érteni. Szörnyen nehéz dolga lehet az anyukájának, hogy ezzel lelkileg megbirkózzon, de közben ott van az is, hogy sajnos nem tudja olyan formában közölni a problémáit Chrissel, hogy az számára is befogadható legyen.
-Nem akarlak sürgetni ebben a témában, mert tudom, hogy nem tudlak, de te is tisztában vagy vele, hogy csak halasztgatod a dolgot és egy életre nem bújhatsz el előle. De nyugodj meg, édes... tudod, hogy én melletted állok csak azt sem akarom, hogy anyukád a pszichiátrián kössön ki, mert nem tud utolérni..-a hangom nyugodt és kiegyensúlyozott, hiszen nem akarom még jobban adni alá a lovat, sem pedig kiborítani teljesen, aminek úgy tűnt már így is a határán táncol. Nem szoktam beleavatkozni a családi ügyeikbe, hiszen nem érzem, hogy jogom lenne hozzá, de lehet, hogy tényleg az lesz a legjobb, ha megeresztek egy telefonhívást, hogy legalább csillapítsam mindkét oldalon a kedélyeket. Van elég nagy baja Chrisnek így is.
Mégis rá kell tennem még egy lapáttal. Tudtam, hogy nem fogja jól fogadni a kételyeimet, illetve azt a jóslatot, ami bennem már egy ideje megfogalmazódott, hiszen én magam sem tudom elképzelni úgy a karrierem folytatását, hogy bárki mással dolgozzak együtt rajta kívül. Neki pedig az eddigieknél is nagyobb szüksége van arra, hogy valaki mellette legyen, támogassa és kiálljon érte. Mindig hűséges társa voltam a legnagyobb viharok közepében is, így tényleg csupán remélni tudom, hogy a vezetőség nem kész tényekkel fog rám várni, hanem nyitottak lesznek majd a tárgyalásra.
Akármennyire nem ízlik a szívemnek amit mond tudom, hogy igaza van. Ha nem vele dolgoznék valószínűleg fele ennyit sem agyalnék a munkám etikusságán, hanem egyszerűen leszállítanám amit elvárnak tőlem és kész. Utána meg foghatja mindenki a fejét ahogyan csak akarja. Vele sokkal nehezebb így gondolkoznom, de tényleg félre kell tennem a gátló tényezőket ha valahogy ezt a szezont még ki akarom húzni narancssárgában.
-Jól van lenyelem a békát..-bármennyire is fáj ezt kimondanom.-De akkor elkezdek tárgyalni a Mercedessel, hogy nagyobb teret kaphassak majd náluk és úgy csinálhassam a dolgom ahogy jól esik, amíg tudom hozni az elvárt számokat.-szerintem ez elfogadható alku, de majd meglátjuk, hogy vajon ők is így vélekednek-e erről. Ebben a formátumban mindkettőnk számára tényleges megkönnyebbülést jelenthetne a következő szezon. Ő nem lenne folyamatos életveszélyben és végre a pódium is elérhető közelségbe kerülne, nekem pedig nem taposnának a sarkamon, hogy olyanokat posztoljak, ami szerintem nem elfogadható.. vagyis pontosabban nem szükséges.
Igyekszem óvatosan bánni vele, hiszen máskor simán oldalba könyökölném egy-egy szemtelenkedésért, vagy éppen a nyakába ugorva ölelném át, de most még így is, hogy finoman fonom köré karjaimat érzem, hogy néhány másodpercig csak feszül az érintésem alatt mielőtt lassacskán valamennyit felenged.
-Csak próbálj meg bárkinél bemártani..-szűkítem össze a szemeimet fenyegetően jelezve, hogy teljes mértékig készen állok a harcra, ha ő ezt szeretné, persze ez még mindig csak a szokásos bajuszcibálás egymás között, ami nélkül már talán létezni sem tudnánk egymás közelében.
Az, hogy az anyukája félti tény. Valahol tényleg meg lehet érteni mind a két felet, de egyszerűen olyan szinten elzárkóznak egymástól, hogy lassan ez egy feloldhatatlan ellentétként kezd közéjük feszülni.
-Jól van, édes, most ne húzd fel magad...-pillantok rá türelmesen. Tényleg nem jó ötlet most ezt feszegetni, hiszen van elég baja. Pillanatnyilag a komfortérzete egyenlő a nullával és már én is megtornáztattam a lelki nyugalmát az aggodalmaimmal. Én tényleg igyekeztem mindig, mindenki helyett a megfelelő támasza lenni, hiszen egy olyan úton jár, ami szinte lehetetlen a meglelő lelki segítség nélkül. Képességeimhez mérten pedig mindig igyekeztem ezt megadni neki. Hazudnék ha azt mondanám, hogy soha nem aggódtam érte. Mindig aggódok és szerintem ezt ő is pontosan tudja. Ettől függetlenül mindig megkapja tőlem a bíztató mosolyt, hogy tudja van aki szívvel, lélekkel mellette áll.
Ma már teljesen biztos, hogy nem tudom teljesen ép elmével kezelni a közelségét, hiszen minden érintésére egyszerűen érzékeny a testem és akármennyire is próbálom megzabolázni az akaratlanul látszódó testi reakciókat.. képtelen vagyok rá. Látom, hogy a tekintete megpihen ezeken a részleteken, de meg sem próbálok mentegetőzni. Mindenki előtt ezt teszem amikor a kapcsolatunk mivoltát pedzegetik, de neki kár lenne bármit is tagadnom, főleg, ha szabad szemmel is jól látja, hogy valami most nálam is egészen furcsán működik.
A fagylalt talán elterelheti mindkettőnk gondolatait... vagy nem.. ma már semmit sem mernék túl nagy határozottsággal kijelenteni. Végül egészen váratlan, de mégsem túl meglepő vonja el a figyelmünket más irányba. A rajongók. A kiszolgálás a jelek szerint várat magára, hiszen szépen sorba kezdenek el körénk.. pontosabban Chris köré gyűlni a dolgozók, így én csak hátrálok néhány lépést, de igyekszem biztonságot nyújtó távolságban maradni, ha esetleg közbe kellene avatkoznom.
Csak Christ figyelem és ahogy rámtalál a tekintete szinte felveszem a gonosz boszorka arcomat, hogy szétrobbantsam a bulit és mindenkitől elnézést és megértést kérve rendet tegyek, de mivel végül bólint nekik és belemegy a dologba így csendben maradok és türelmesen kivárom, hogy mindenki megkapja amit szeretne. Végül az én telefonom is előkerül, hogy megörökítsem, hogy Chris bizony még él és már a rajongókhoz is van valamennyi ereje. Bőven van időm még posztolni is, amíg őt körberajongják majd a fagyival a kezünkben távozunk.. illetve jóformán futok Chris hosszú lábai után ahogy visz magával. Már megszoktam.
-Ha nem nőttél volna ilyen magasra, akkor elbújhattál volna mögöttem.-vonom meg a vállamat és adok egy gyors puszit az arcára ha már úgyis olyan lelkesen belehajolt az arcomba.
-Nem csak a papírokon... ha így halsz meg akkor a sírodra vésetem..-kuncogok egyet.
-Ohh.. nem dehogyis.. az sokkal jobb lesz..-kacsintok rá, mintha ezzel bíztatni akarnám.. pedig nem.
-Hotel Fairmont Monte-Carlo. Még néhány sarok. Addigra pont megesszük a fagyit.-már karolok is belé. Jobb ha nem vesztegetjük az időt, hiszen a végén még többen találnak meg minket és akkor bizony nem fogunk eljutni a célig.
Szerencsére a hotelig több rajongóval már nem kell megbirkóznunk, így amint odaérünk a táskámból előszedem a kocsikulcsomat és nyújtom is felé.
-Ülj be. Gyorsan felszaladok a csomagomért.-ha az én kocsimban ücsörög talán nem szúrják ki olyan könnyen és a szobáig az utat gyorsabban megjárom nélküle. Néhány perc múlva már a bőröndömmel jövök kifelé miután leadtam a szoba kulcsot. Az anyagiakat majd elintézik a csapattal illetve majd én is írok egy e-mailt, hogy a városban vagyok attól függetlenül, hogy nincs szükségem a szállásra. Most igyekszem a lehető legrövidebb idő alatt elszabadulni, hogy Chrisnek ne kelljen a szükségesnél többet várnia rám.
Berakom a csomagtartóba a táskám és már ülök is be az autóba, hogy mehessünk vissza a lakásához.

- Nem tudom, hogy fantasztikusnak tartsam azt, hogy velem ellentétben te még bizakodó vagy őt és a lehetőségeit illetően, vagy inkább dühítőnek, hogy rajtam kívül, mintha senki nem látná a helyzet komolyságát… - felbőszült lóként fújtatva ingatom a fejemet, a végére még egy horkantást is produkálok, csakhogy az eddiginél is kétségbeesettebbnek, annál pedig elégedetlenebbnek és dühödtebbnek tűnjek. Valójában annak is érzem magam: dühösnek. – Ez viszont sért! – jelentem ki. – Úgy ismersz, mint aki minden sérelmét, haragját, félelmét rázúdítaná pont arra a valakire, aki az én cipőmben jár és talán gyufásdobozban adják majd át a gyereket az anyjának? Nem elég, hogy a technika nyekegni fog alatta, még basszam is belé az ideget? Ennyire ostoba én se vagyok. Nem! Azt majd a csapatra fogom ráolvasni és megpróbálok egy kis lelkiismeretfurdalást is kelteni bennük, mert miért ne, hogy remélhetőleg, ha már engem majdnem sikerült, őt azért nem próbálják meg kinyírni?! – mindeddig nem éreztem fontosnak, hogy egy ilyen jellegű beszélgetésre időt kellene szakítani, most viszont a bennem gerjedő harag újult formát ölt. Képes lennék arra, hogy számon kérjem rajtuk minden eddigi mulasztásukat, azt, hogy az ígéreteiket, a szerződésbe foglaltakat egyszerűen képtelenek tartani. Lehet aztán mondani, hogy ne sírjon a szám, a fizetésemet így is megkapom, én viszont a fizetésem mellé pátoszos megfogalmazásban kaptam az ígéreteket azzal kapcsolatban, hogy az élmezőnyben fogunk végezni, az autóm biztonságos lesz és tökéletesen meg leszek elégedve velük, és jól döntöttem, amiért nem a Ferrarival kötöttem meg a végleges szerződésemet. Na már most, se nem végzek az élmezőnyben, soha meg se közelítettem azt az első évem kivételével, a kocsi minden csak nem biztonságos, sőt mi több, a napokban kis híján kinyírt. Ami pedig az elégedettséget illeti... el lehet képzelni. Nyilvánvalóan a párnámat nem sírom tele miatta, de álmatlan éjszakákat szép számmal okoztak már.
Az Elodiehoz fűződő viszonyom, vagy annak változása tartok tőle, hogy legalább annyi álmatlan éjszakákat fog okozni a jövőben, mint amennyit a csapat is. Eddig mindketten biztosak voltunk magunkban és egymásban egyaránt, barát szinten, bár könnyen lehet, hogy a többiek igazsága szerint mindig vékony jégen táncoltunk egymással kapcsolatban, csak máshogy dekódoltuk a másiktól kapott információkat. Ilyen szempontól nem meglepő, hogy anyu miért hajtogatja mostanában olyan sokat, hogy unokákat szeretne már, és neki ötlete is van arra, hogy ki lenne számomra az ideális társ. Kielégítő válasz híján viszont rendszerint csak lepattintom azzal, hogy kérje ezt a lányától, de engem felejtsen el úgy… további tíz évig. Amíg a versenyzés kiemelt szerepet képvisel az életemben, nem hiszem, hogy nekem bármi másra szükségem lenne, arra főleg nem, hogy családot alapítsak. És azt hiszem részben pont ez az anyai követelés az, ami elrettentett még egy komolyabb kapcsolattól is, meggátolva abban, hogy a családalapítást illető véleményem megváltozzon... Kezdem túl soknak és túl nagynak érezni a rám nehezedő terhet: apu révén a versenyzés és a név súlyát, anyut pedig nem tudom boldoggá tenni csak, ha befejezem, vagy családot alapítok.
- Miattad…? Mhm… – egy pillanatra elgondolkozok, majd pimasz vigyorral vállat vonok. – Végülis, sokkal élőbbnek érzem magam amióta bedugtad a fejedet a kamerába. Már nem csak a fizikális fájdalmak akarnak kinyírni. - Nem emlékszek rá, hogy szenvedtem már valaha annyira, mint most. Első körben a becsapódásból szerzett sérülések miatt, másodszor pedig Elodie közelségétől, ami korábban nem okozott akkora problémát és zavart az erőben, mint most. Hiába, hogy nálam mindig gátlástalanabbul lépett át bizonyos határokat, amik nem zavartak, most mégis ijesztően rosszul érint mindahány át nem gondolt mozdulata. Nem véletlenül szúrok oda neki a „babácskáimmal”, amire a várt reakció hamar meg is érkezik.
- Meg kell nyugtassalak, cicus… nincs babácska - csúsztatom mutató és hüvelykujjamat az álla alá, ott finoman megcirógatom a bőrét. Tekintetem egy pillanatra elidőzik az ajkain, de a feltűnéskeltés elkerülése végett, újra a szemeire fókuszálok. Szám szélében szemtelen mosoly bujkál.
– Engem hamarabb látsz majd a vigyorgóban kényszerzubbonyba csavarva, mint őt. Anyu erős, csak szeret drámázni és ha nem velem, akkor Savival beszéli meg az engem illető aktuális problémáit. Esetleg apu ajtaján kopogtat. Nem marad válaszok nélkül, én viszont nem szeretek a hisztérikus „úristenjólvagy?” kérdésekre időt pazarolni. Azt tudja, hogy többé kevésbé egyben maradtam, hogy megállok a két lábamon. Ha tudja, hogy nem tud segíteni rajtam és emiatt nem is ült még csak gépre se, hogy felém nézzen, teszem hozzá jól tette, akkor mit idegeli magát feleslegesen? Beszélt Savival, apuval, Markkal. Élek. Ennyi. Nem elég? – nekem legalábbis elég lenne, noha nem vagyunk egyformák. Olyannyira nem, hogy még Elodie is belém rúg egyet-kettőt, fájjon csak még jobban… Én azért nem rugdosnám meg azt, aki már így is a „földön fekszik”. Szívem szerint üvölteni tudnék és épp csak azért nem teszek erre kísérletet, mert nem szándékozom felhívni a figyelmet a kis kettősünkre. Látszólag így is elég nagy válságban vagyunk mindketten, nem kell nézőközönség is.
- Mindenképp beszélj velük – biccentek. – Már önmagában azt elég lenne tudni így első blikkre, hogy mit szeretnének, hogyan számolnak veled, mi az elvárt munkamorál, és hogy te mit tudsz vagy mit fogsz nyújtani, mik a te elvárásaid – az alapszabályokat lefektették a McLarennél is, mégis, mintha egy apróbetűs rész is szerepelt volna a szerződésben, amit a csapaton kívül mindenki figyelmen kívül hagyott: Elodie azt csinál, amit szeretne, kizárólag a csapat által megadott kereteken belül.
Az ölelése az, ami végül felszabadít bennem némi boldogsághormont és jobb kedvre derít azután, hogy nem telt el két perc sem, még olyan sötétnek és baljóslatúnak láttam a jövőt, mint az előtt talán soha. A félelem és az aggodalom, hogy elveszítem őt magam mellől, hogy elveszik tőlem csak azért, mert az etikusság határain belül próbál ténykedni a csapatnál, megrémít. Nem tudom elképzelni nélküle az életemet. És bár nyilvánvaló, hogy egy munkaviszony vége nem egy barátság végét jelentené, de önző vagyok és birtokló. Nem akarom máshol látni, főleg nem ott, ahol én nem vagyok. Márpedig az én szerződésem csak részben biztos a másik csapatnál, bármi történhet még addig.
- Nem húztam fel magam! Úgy nézek ki? – kérdezek vissza néhány oktávval magasabb hangon és különösebb erőfeszítést sem teszek arra, hogy hihetően tagadjak. De, felhúzom magam, mint mindig és mindenkor, ha anyu pillanatnyi ostobaságairól van szó. És félreértés ne essék! Szeretem őt, fontos nekem. De épp csak annyira tudok elnéző lenni vele kapcsolatban, mint amennyire ő támogat engem.
Elodie testi reakciói egy-egy érintésem nyomán jóformán ordítanak. Túl nyilvánvalóak és ezek túlságosan jóleső érzéssel töltenek el, már-már az egómat legyezgetik… lassan itt lenne az ideje belátni, hogy ezen a ponton már messze túlmentünk minden baráti határon? Az pedig legyen bűn vagy ostobaság, de még csak nem is szégyellem magam miatta.
A megjelenésemmel nem csak a cukrászda személyzete, de a vendégek is mintha megfeledkeznének a munkájukról, vagy arról, hogy voltaképp némi hűsítő miatt tértek be az aprócska és családias hangulatú épületbe; mint a sáskaraj, úgy gyűlnek körém fényképek és autogramok reményében. Pillantásom egyfajta engedélykéréssel, röpke néhány másodperc erejéig állapodik meg csupán Elodie mufurc arckifejezésén, de máris mosoly költözik a szám szegletében, amit valamelyik hölgy egy elnyújtott „Aaaa” megjegyzéssel kommentál. Nehéz betájolni, hogy minek tudható be a váratlan, ritkán látott, most mégis nyilvánvaló szigora. Annak, hogy néhány „babácska” alapanyag félbeszakítja a kis szórakozásunkat, vagy a látványosan fájdalmasnak bizonyuló közelségük, amire talán egész testemben túl nyilvánvalóan reagálok?
Nem hazudok, jól esik a kitüntetett figyelem, az érdeklődő és kíváncsi kérdések, de még annál is jobban esik elszakadni tőlük, és egy-egy kezünkben fagyival, másikkal egymásba kapaszkodva távozni.
- Megoldom én, csak legközelebb húzd ki egy kicsit jobban magad! – És míg előbb piszok módon örültem annak, hogy ő zavarba jön valamennyi érintésemtől, annak már kevésbé, hogy én is hasonlóan reagálok a kapott puszira. Meglepett pislogással fürkészem az arcát, majd a torkomat köszörülve, józanítás gyanánt megrázom a fejemet.
- Persze, hogy még a sírban se tudjak békében nyugodni mi? Esküszöm neked, vissza fogok járni kísérteni téged! – csak azt nem tudom, hogy miért akarom már most annyira temetni magam? – Erre bezzeg van lóvé. – Fűzöm még hozzá horkantva, s miután belém karol, a fagylaltba feledkezve pakolászom a csülkeimet egymásután, kínosan ügyelve minden mozdulatra…vagy épp gondolatomra.
Sűrű biccentéssel veszem át tőle a kulcsot és reagálok a további instrukciókra. A kocsit kiriasztom, majd neki támaszkodok.
- Mondanám, hogy segítek – szólok utána sajnálkozó tekintettel – de nem akarok még holnap is lefelé jönni. Menj! – Legyintek aztán szórakozottan, széles vigyorral a képemen. Mikor eltűnik, a tölcsér maradék kis csücskét bekapom, majd megkerülöm a járművet és a volán mögé ülök, bár a mozdulataim és a gyorsaságom rokkantnyugdíjasokét megszégyenítő. Miért érzem napról napra szarabbnak? Már abban is kételkedek lassan, hogy ez jobb lehet.
Megfontolt mozdulatokkal állítom a magam méreteihez az ülést, és amint nyílik az ajtó mellettem, már védekezek is. Félek, rossz szokásommá fog válni:
- Bocs, éreznem kell, hogy élek… úgy igazán. Nem csak azért, mert fáj. Vagy mert itt vagy, hanem hogy többre is képes vagyok, mint vénember módjára jajongani. Amúgy is eleget vezettél ma már. Na csüccs! – paskolom meg az anyóst, és ha nem áll neki kardoskodni és beteszi magát az autóba, némi körültekintést követően az útra hajtok. A kocsi búgását hallgatva és a kormányba kapaszkodva olyan kellemes nyugalom árad szét bennem, amit rég nem tapasztaltam, ami mégis csak addig tart, míg meg nem fogalmazódik bennem egy kérdés.
- Elodie? – töröm meg a csendet kissé bátortalanul. – Mióta próbál a Merci meggyőzni arról, hogy menj hozzájuk? – keresem meg a tekintetét a visszapillantóban. - Csak kíváncsi vagyok, hogy mióta mondasz nekik nemet miattam – sandítok rá végül felé fordulva – és hogy mióta füllentesz nekem. Te figyelj már?! – Morranok fel végül számonkérőn. – Ha ma nem kaplak rajta, hogy valakivel furcsán sunnyogva telefonálsz, te komolyan elhallgattad volna előlem addig, amíg az én esetemben 100%-ig nem biztos, hogy jövőre ott folytatom?

Chris && elodie

-Héééé!-kapom fel a vizet én is majdnem olyan hirtelen mint ő.
-Én igenis látom a helyzet komolyságát. Ettől függetlenül látom azt is, hogy bárki kapva kapna a lehetőség után, hogy megcsillogtathassa a tudását.. akármekkora veszélyt is jelentsen ez időközben.-kicsit le is eresztek a végére. Még az kellene, hogy ezen essünk egymás torkának.
-Én annyit mondtam, hogy ne ijeszd meg, Chris, ne gyere egyből a torkomnak mert súlyos nagy pácban találod magad igen hamar.-szűkítem össze egy kicsit a szemeimet miközben végigmérem fortyogó vonásait. Majd egy mély lélegzetten én fel is oldok minden feszültséget a mimikámból.
-A csapatra rázúdíthatod. Hátha téged komolyabban vesznek, mint engem.-vonom meg a vállaimat egy kicsit. Legalább nem nekem kellene megint jártatnom a számat. Így hogy rezeg a léc a lábam alatt jobb lenne ha viselkednék még akkor is ha úgy érzem, hogy belül a húsomat rágja a düh amiért nem tájékoztattak Chris valós állapotáról. Van egy olyan érzésem, hogy én ugyan újult erővel ki tudnám őket osztani, de a mellettem álló férfi minden bizonnyal nálam sokkal cifrább megjegyzéseket tartogat a számukra. Hogy a fájdalmai mennyire engedik majd, hogy ezeket hitelesen átadja a felelősöknek az egy másik kérdés. De az bizonyos, hogy mellette fogok állni minden percben és csapatként nézünk ezzel szembe, mint korábban szinte mindennel.
Az egymás iránti elkötelezettségünk az, amit másikat arra sarkalt, hogy többet feltételezzenek köztünk, mint ami a valóság. Csupán ennyi, nem igaz? Egyre jobban kiéleződök a mozdulataira, a szavaira, sőt még a hanglejtésére és ez kicsit sem jellemző. Mondanám, hogy semmi szokatlan nem történik közöttünk, de most egyszerűen minden kifejezetteb különösnek hat. Csak az nyugtat meg, hogy nem csak az én fejemben van a baj. Sokszor már csak azért vágok neki vissza reflexből, hogy megbizonyosodjak róla nem én hallucinálok éppen.
-Látod, édes? Szívesen.-pillázok rá angyalian még akkor is ha ez nem igazi dicséret volt, hanem egy ügyesen csomagolt beszólás, amiből az elmúlt évek alatt már megszámlálhatatlan mennyiségűt kaptam. Jócskán volt már időm ezt megszokni tőle, ahogy neki is alapvetően talán túlzottan extrovertált alaptermészetemet, ami mellett kifejezetten képes kivirágozni, hiszen még biztonságban is érzem magam. Ebből már sok kellemetlen pillanatunk lehetett volna, de valahogy mindig a helyén tudta kezelni. Egészen mostanáig. Talán már tényleg túlzottan elvetettem a sulykot ezért is szúr vissza, hogy kicsit lefaragjon a magabiztosságomból. Ez pedig a "babácskás" beszólásával a kelleténél jobban célba talál. Hát még az, ahogy közben az állam alá nyúl és a az ujjbegye megsimítja a bőrömet. Olyan ösztönösen tapad a tekintetem az ajkaira mintha tényleg azt várnám, hogy lépni fog valamit. Talán kicsit még későn is kapcsolok mire elhúzom az arcomat az érintésétől.
-Hát most aztán megnyugodtam.-mormogom az orrom alatt. Könnyebb lenne ha lenne valakije. Olyankor egyébként sem ennyire közvetlen velem. Bár ennyire bátran talán még sosem nyúlt hozzám.
-Édes! Én értelek. De valahol őt is megértem, mert én is kibuktam, hogy nem vetted fel a telefont. De nem basztatlak ezzel tovább, mert tudom, hogy akkor még ennyire sem leszel hajlandó nyitni felé.-sóhajtok egyet. Meg egyébként is sajnos egészen más témával még kifejezetten meg kell dolgoznom a lelkivilágát.
Mondanám, hogy megnyugtat, hogy átbeszéljük a dolgot, de látva a reakcióját csak még jobban aggódok a végkifejlet miatt. Sejtettem, hogy nem fogja félvállról venni, hiszen gyakorlatilag az eddig zavartalan közös életünkről volt szó.
-Eddig amiket elmondtad az alapján nem rossz maga a koncepció, bár nem nagyon mentem bele velük a részletekbe. Csak annyit hallgattam meg, amennyit muszáj volt, hogy fenntartsam a jóindulatukat.-hiszen az lenne a terv, hogy ha végül tényleg leszerződnek Chris-sel, akkor vele tarthassak majd én is az új csapathoz.
-De majd lehet, hogy kérek tőlük egy szerződés tervezetet és akkor azt együtt is át tudjuk nézni.-nyugodtabb vagyok akkor, ha ő is rábólint arra, amit nekem kell majd csinálnom körülötte. Arról nem is beszélve, hogy több szem többet lát alapon én lehet, hogy elsiklok bizonyos részletek felett, amik az ő figyelmét nem kerülnék el.
Akármennyire is vonakodik az ölelés ellen, azt hiszem mindkettőnknek szüksége van rá. Ő lassan leereszt a kezeim alatt én pedig megnyugszom, mert ennyitől máris újra közel érzem magamhoz azután, hogy meg kellett rángatnom a lelkivilágát. Ezért nem írtam alá még más csapathoz. Szükségem van rá és a közelségére, hiszen nem ismerem azt az életet amiben ő nem a hétköznapjaim része és őszintén szólva nem is szeretném. Ha végül nem a Mercedesnél köt ki, akkor nekem sem ott lesz a helyem. A pénz ezen a szinten már mellékes. Bármelyik csapatnál többet keresnék, mint amennyire szükségem van.
-Igen... pont úgy nézel ki..-morgok az orrom alatt. Az az igazság, hogy ebben a témában nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen lenne igazságot tenni közöttünk. Még szerencse, hogy ez nem az én kötelességem.
A mai napunk két legfőbb, visszatérő motívuma, hogy felbosszantjuk egymást vagy éppen zavarba hozzuk a másikat. Úgy táncol az idegeimen, mintha egész életében erre edzett volna. Nem akarom ennyire leleplezni magam előtte, főleg addig nem amíg jómagam sem vagyok képes megállapítani, hogy mi a jó ég van ma velem. Könnyű lenne arra hivatkozni, hogy eddig bírtam... de mégis mit?
A cukrászda nem várt kihívásokat tartogat a számunkra. Hajlandó lennék vállalni a buligyilkos szerepét, hogy szétrebbentsem az embereket a közeléből de végül erre nincs szükség, hiszen fejet hajt a nép akarata előtt akármennyi fájdalommal is járjon ez a számára. A tekintetünk összeakad egy pillanatra, amit valaki nem is hagy szó nélkül. Talán ez ösztökél arra, hogy tegyek néhány lépést hátra, így végül a "pálya" szélére szorulva várom, hogy csillapodjanak a kedélyek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar ahogy a lányok természetesnek veszik, hogy hozzáérhetnek, sőt a kelleténél bátrabban simítják végig esetleg a derekát.... de ez még kevés ahhoz, hogy magamtól közbeavatkozzak.
Igazából azt kell mondanom, hogy Chrisnek még a színe is jobb lett az emberek törődésétől és figyelmétől. Egymásba karolva és a fagyinkat fogva hagyjuk magunk mögött a cukrászdát ahonnan tényleg jobb ha gyorsan távozunk, hiszen hamarosan tele lesz a képekkel az internet és hamarosan ideözönlenek majd mások is a találkozás reményében.
-Ha jobban kihúzom magam akkor is maximum 163 centi vagyok.-megvonom a vállaimat. Igazából ezt a magasságot is csak úgy ütöm meg ha a sarkam már nincs a földön szóval mindegy is.
A puszi igazából csak annak szól, hogy egy kicsit kibillentsem a fene nagy önbizalmából, ami a tekintete változása alapján sikerült is, erre pedig egy széles mosollyal válaszolok.
-Ez a minimum... ha már esetleg úgy döntesz, hogy ideje korán itt hagysz engem, akkor nem fogsz békében nyugodni ezt garantálhatom.-nevetek fel.
Megjegyzésére csak egyetértően kuncogok egyet. Fogjuk erre, hogy a szállás miatt nincs pénz arra, hogy jobb kocsit építsenek az ő segge alá.
Nem is járatom többet a számat, hogy tényleg el is fogyjon a fagylalt a kezemből mire odaérünk a hotelhez. Nem akarom már húzni az időt, hiszen ezeken a pontokon könnyebb lenne nagyobb mennyiségű rajongóba botlani.
-Tudom, édes, úriember vagy. Megoldom.-biccentek neki miközben már szaladok is befelé, hogy elintézzem a dolgaimat, ami valószínűleg jóval gyorsabban megy egyedül, mint ha ragaszkodott volna, hogy velem tart. Egyébként sincs túl sok holmim, így bőven elegendő vagy ehhez egymagam is.
Az anyósülés jut nekem végül, miután a bőröndömet sikeresen bepakoltam a csomagtartóba, amin igazából meg sem lepődök. Azon csodálkoztam volna, ha nem kapaszkodik két kézzel a kormányba, mire visszaérek. Halkan kuncogva ülök be mellé.
-Megértelek. 10 perc vezetésen már nem fogok veled összeveszni.-mondom és bekötöm magam. Ez nem ellene szól ez alapreflex. Ha gurul egy kocsi akkor az övnek becsatolva kell lennie.
-Tessék?-kérdezek vissza miközben kíváncsian végigmérem őt. Kérdésére nyelek egy nagyobbat és kicsit elgondolkozva pillantok ki az ablakon. Ebből nem fogom most csak úgy kidumálni magam az egyszer biztos. Szépen fokozatosan veszti el a türelmét és lovalja bele magát a témába, amire egy kicsit elhúzom a számat, de végül én is felé fordulok.
-Oké figyelj!-veszek egy mély levegőt.
-Először is ez nem füllentés volt csak egyszerű információ visszatartás. Nem volt lényeges, mert még csak el sem gondolkoztam rajta. Egyébként meg 1 éve. Tavaly nyár elején vették fel velem először a kapcsolatot.-vallom be neki végül. Igazából valahol teljesen jogos, hogy mérges, én is felhúztam volna magam fordított esetbe, de azt hittem a parton már kiadta rendesen a dühét.
-Igen.-vágom rá végül gyakorlatilag gondolkozás nélkül.
-Tökre simán elhallgattam volna, mert tudtam, hogy megpróbáltál volna rábeszélni mondván, hogy mennyivel több pénz, milyen jó lehetőség, ne ketten járjunk meg a poklot miközben igazából egyikünk sem akar senki mással dolgozni. Én köszönöm szépen, de nem kísérgetek másik pilótát, te pedig ezer százalék, hogy nem viselnél el másik média felelőst....-ennyire egyszerű a képlet a mi esetünkben, azt hiszem.
-Sőt, Deneuve, elkeserítelek... ha nem oda mész, hanem mondjuk a Haas-hoz, akkor oda is követni foglak még akkor is ha csak fele ennyit fizetnek ott, mint most a McLaren.-kicsit kezdem én is belelovalni magam a magyarázásba.
-És most fel ne merj nekem akadni, hogy azt mondtam, hogy Haas, csak példaként emlegettem.-emelem fel a mutatóujjam figyelmeztetően mielőtt összefonva a karjaimat úgy dőlök vissza az ülésbe mint egy duzzogó óvodás.
Amint odaérünk a lakásához és leparkol már szállok is ki a kocsiból. Rendesen felbosszantott az ember, miközben tudom, hogy egyébként a legjobbat akarja nekem és azért görcsölt rá ő is erre a témára. Csak mintha azt nem értené meg, hogy konkrétan bármiről lemondok, akármit átszervezek csupán azért, hogy az a kettőnk közös munkájába, életébe és terveibe ne szóljon bele.

- Jól van, ha te mondod – húzom fel az orrom grimaszolva, amit máris egy szemtelen kis mosoly vált fel. Tény, hogy haragszok. Haragszok a csapatra, haragszok az autóra és azokra, akik szerint biztonságos egy újoncot úgy beültetni egy ilyen vezethetetlen tragacsba, hogy korábban még soha nem vezetett egy jó F1-es autót se. Teszten se! Nincs tisztában az erőkkel, nincs tisztában jóformán semmivel, és nekem ne mondja senki, hogy kellő tapasztalta van, „merthogyakisebbszériák...”, mert én azzal a lendülettel küldöm el melegebb éghajlatra és hagyom ott a picsába. Szerintem mind akik vezettünk már más kategóriában, márpedig valahonnan jönnünk kellett, tudhatjuk, hogy merőben más a kettő és hiába, hogy ott se százzal kocogunk egymás mögött kizárólag a másik kipufogócsövét meg szárnyait bámulva, össze se lehet hasonlítani azokat a versenygépeket ezekkel.
- Szeretem amikor ilyen harapós vagy – nyaggatom piszmogva. Az viszont egészen más téma, hogy tudom, tényleg nagyon csúnyán „kikapnék” tőle, ha túl sokáig rángatnám még a bajszát. Függetlenül attól, hogy talán én vagyok az egyetlen személy aki a helyén tudja kezelni a kirohanásait vagy a kemény természetét, szívós temperamentumát, de ez még nem jelenti azt, hogy minden esetben képes vagyok őt visszavonulóra késztetni. Talán nem is akarom, hiszen ez ő, és az évek alatt nyilvánvalóan megtanulta, hogy így tud a leginkább érvényesülni.
A fortyogását és a túlzott magabiztosságát számításaim szerint tényleg a létező legjobb módon sikerült gatyába ráznom, noha az az aprócska mozdulat, bőrének bársonyossága és kellemes melege bennem is felszakít valamit. Hiába akar az ember övön aluli lenni és kihasználni a másik gyengeségét, ha közben kiderül, az a mi magunk gyengesége is. Mintha az a határozottan felhúzott gát, amit eddig olyan sziklaszilárdan a helyén tartottam vele kapcsolatban, most elkezdene omladozni, s nem vagyok benne biztos, hogy tenni tudok én, vagy akár ő annak érdekében, hogy ez az omladozás megálljon. Nem tudom figyelmen kívül hagyni az elkalandozó tekintetét, és jómagam is a normálisnál valamivel többször akadok meg a szemein, vagy épp az ajkain, egy pillanatra megnedvesítve a sajátomat. Franc...
- Látom – jegyzem meg epésen. Nem, nem nyugodott meg és én se vagyok éppen chill hangulatban főleg nem azok után, hogy anyu is rendre vissza-visszatérő témája a beszélgetéseinknek, hiába tudja, hogy a világból ki lehet vele kergetni néha.
- Nem is, úgyhogy ejtsük a témát, mielőtt ideget kúr az agyamba – morranok fel szigorúan, valamelyest cifrábbra véve a véleményemet, mint szükséges volna. Az emberek megtanulhatták már, hogy vannak olyan témák, melyekről nehezebben beszélek és nehezebben nyilatkozok akkor is, ha esetleg interjún kerül szóba. Mindig igyekszek két szusszanásnyi időt hagyni magamnak, hogy legyen időm megemészteni a kérdést majd pedig alaposan megfontolni a választ, mielőtt elhamarkodottan odamarnék valakinek akinek nem kellene vagy nem lenne szabad. Elodie nagyon jól tudja, hogy milyen témák tekintetében vagyok érzékeny és hiperérzékeny vagy túlontúl agresszív, s ő talán el is fojtotta volna a beszélgetés ezen részét, ha nem lovalltam volna bele magam túlságosan is.
Már csak azért is érdemes lett volna hamarabb rövidre zárni, hogy ne idegállapotban menjek bele a következő témába, ezzel kis híján kinyírva saját magamat a levegőtlenséggel és a pillanatnyi pánik közeli hangulattal.
- Alapvetően jó szokott lenni a hozzáállásuk és alkuképesek is bizonyos kereteken belül. Nyilván van saját gondolatuk és véleményük, amibe jobban szeretik, ha az ember azonnal belemegy vagy rábólint és helyesel, bár, azt hiszem ezzel mindenki így van... minden munkáltató, minden területen – na nem, mintha sokszor próbálkoztam volna máshol vagy a Formulán kívül – viszont nem riadnak vissza, ha esetleg neked is van véleményed és hangot is adsz neki. Nekem legalábbis ez jött le az utóbbi beszélgetések alkalmával. Nincs kétségem afelől, hogy egyenesek lesznek veled és egy épkézláb szerződést fogsz kapni, „kisbetűsrész” nélkül – akaratlanul is vigyorra húzódik a szám. Ez csak az én elméletem, de akkor is tartom magam ahhoz, hogy a szerződésüknek vannak olyan pontjai a McLarennél, amivel Elodie nincs tisztában, de nem is törekedtek, hogy felvilágosítsák.
- Én attól tartok inkább, hogy nagy csapat lévén nyilván máshogy, sokkal komplexebben működik náluk minden, mint egy-egy kisebb, családiasabb másiknál. Most mondhatnám én is, hogy a McLaren mekkora szar az utóbbi időkben, viszont hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy mint csapatszellem és csapat, nem összetartóak, kitartóak és együttműködőek. Ilyen téren kicsit ódzkodok tőle, hogy mi lehet a Mercinél ekkora lélekszámmal – és mint tudjuk, akkora létszámú istállónál, mint egy Ferrari vagy Mercedes esetén, már nem az az elsődleges, hogy otthon érezze magát az ember. Senki nem foglalkozik a családias környezettel. Nem mellesleg több ezer emberrel nem is tudja még a vezetőség se tartani a kapcsolatot... a kapcsolatok felületesek, munka- és teljesítmény központúak. Más világ. De néha kockáztatni kell és félretenni az aggodalmakat.
Csak akkor ébredek rá, hogy mekkora szükségem van az emberek közelségére, a belőlük áradó energiákra és a lelkesedésükre, mikor a fagyizás átvált egy nevezzük nevén, fanmeetingre, ahol kérdések egész garmadájára kell válaszolnom, autogrammokat osztogatni és fényképeket készíteni. Csak és kizárólag azért igyekszek mihamarabb távozni Elodieval egyetemben, hogy ne kelljen még ennél is több ölelgetéssel és kamu vigyorral fenntartani a jóllétem látszatát. Nem vagyok jól… össze vagyok törve, zúzva és akkor még ölelgetnek, nyomorgatnak, bökdösnek. Ember legyen a talpán, aki ehhez hosszú távon jópofát tud vágni.
Az autó jelenléte, a kormánykerék a kezemben, megnyugtat. Egy pillanatra még arról is megfeledkezek, hogy miféle kínokkal küzdök napok óta, s mikor Elodie bepakolja a pakkját a csomagtartóba majd beül mellém, kellemes, jóleső bizsergés járja át a testemet. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő és én így utazgatunk… de valójában így is van. Nem is tudom, hogy az ő állandó jelenlétét és közelségét érzem természetesebbnek vagy azt, hogy profi versenyző szintjén élem az életemet már hosszú évek óta.
De talán az is pont ugyan olyan természetesnek vehető, hogy a bennem megfogalmazódó kérdés ismételten valamiféle morogni valót eredményez. Hogy felkapom-e a vizet? Persze! Manapság mindig azok titkolnak el előlem fontos és életbevágó dolgokat, olyan témákból zárnak ki és feledkeznek meg arról, hogy talán lenne nekem is tanácsom, hozzászólásom, akiktől a legkevésbé számítok rá. Savi nem avatott be a visszatérésébe, hogy egy kisebb szériában ő is versenyezni fog. Azt még értem, hogy apuval nem akart beszélni róla, mert mégis ki menne bele egy nagyobb vitába és hisztériába vele? De pont előlem?! Előlem, aki elsőként neki mond el mindent? Azt is, hogy váltáson gondolkozok mert a bizalmam teljesen oda a jelenlegi csapatommal szemben? Előlem, aki mindig cinkos és hű társ volt a bajban? Aki autót intézett neki Amerikában, csakhogy olykor-olykor érezhesse a versenyzés varázsát? És akkor még Elodie is beáll a sorba, aki hasonlóképpen érintett minden döntésemben, minden velem kapcsolatos témában nem csak, mint munkatárs és főleg nem akként, hanem mint barátom, és… igen…barátomként...többek között.
Összeszorított fogakkal várom ki a mondandója végét, s bár igyekszek kontrollálni a haragomat, mégis felcsattanok.
- Egy éve?! – Hörgöm és úgy taposok bele a fékbe, mintha egy ütközést próbálnék meg megelőzni. - Manapság miért gondolja azt mindenki, hogy „információkat kell visszatartani” és nem megosztani velem úgy… bármit is? És ha azt mondtam volna, hogy jó lehetőség? Akkor azt mondtam volna, mert mi van akkor, ha úgy gondolom? De végeredményében a te életedről van szó, Elodie, neked kell eldönteni azt, hogy mit akarsz vagy mit nem! Igen, kibaszottul nehezemre esne, ha mással kellene dolgoznom, ha nem lennél ott, hogy lássalak minden egyes rohadt futam előtt, hogy erőt gyűjtsek belőled! Ha lehetne, odaragasztanálak a kormányra vagy a glóriára, hogy akkor is lássalak, de nem tehetem meg! - Rivallom. - Viszont felnőtt vagyok, és ha nehezen is, de hozzá tudok szokni a változásokhoz, tovább tudok lépni. És ha te a Mercit választottad volna akkor elfogadtam volna a döntésedet! – Jelentem ki őszintén és határozottan, mintsem haragvón és sértett gyerek módjára. – Na jó, nyilván duzzogva… - motyogom – de elfogadtam volna. Idővel mindenképp.
Felbőszült bivaly módjára szívom be a levegőt az orromon keresztül, s elfordulva tőle, tarkómat a fejtámlának vetve, ide-oda ingatom a fejemet. – Miért vagytok ki nők ilyen rohadtul bonyolultak? Miért nem lehet egyszerűen nyíltan megmondani, hogy mi van, mi kínotok van, milyen lehetőségeitek vannak, mit szerettek, mit nem szerettek, ahelyett, hogy túlkomplikálnátok mindent? - Igazából nem tudom, hogy miért vagyok ezen ennyire meglepődve.
- És igen, Elodie! Azt akarom, hogy jó legyen neked. Ha úgy jó, hogy több pénzt keresel meg abból, amit szeretsz, amihez értesz és amellett döntesz és nem mellettem, akkor azt akarom, hogy úgy legyen. Ha viszont mellettem akarsz lenni és nem adnál fel más lehetőségekért, akkor így akarom én is – hangom egészen halk, nyoma sincs benne a korábbi ingerültségnek és haragnak. Felesleges hőzöngeni és morogni, azzal megint csak feszültséget generálnék és nem szólnánk egymáshoz kitudja, hogy meddig? És abba belepusztulnánk mind a ketten.
- De könyörögve kérlek… ne csináld velem te is ezt. Ne hagyj ki olyan lényeges kérdésekből és döntésekből, mint amilyen ez is… nem ezért vagyunk ... barátok?- Gondolom át alaposan, hogy mik is vagyunk, bár valószínűleg neki is feltűnik milyen nehéz megtalálnom a szót, és nem is vagyok benne teljes mértékig biztos, hogy helyesen. Csak abban, hogy jóformán a puszta elesettségtől is elfáradok, ami a hangomba költözik, s olyan nehézkesen, olyan kényszeredetten lépek a gázra és gördülök lassan tovább, mintha maga a mozdulat is problémát jelentene.
Az út hátralévő részén nem szólalok meg. Tekintetemet szigorúan – és mereven - az úton tartom, a tájon is csak olykor-olykor időzök el néhány röpke másodperc erejéig. Mikor a házhoz érek a kocsit a garázsbeálló előtt leparkolom, s bár nyílik a szám, hogy mondjak valamit, Elodie mégis még azelőtt kiszáll, hogy hang jönne ki a torkomon.
- Elodie…!? – Kapok a csuklója után, mielőtt még becsukhatná az ajtót, s bár fogalmam sincs, hogy mit kívánok mondani, nem eresztem, csak finoman végig simítom hüvelykujjammal a bőrét. Újra és újra.

Chris && elodie

Hiába próbálom tartani a szigorú arckifejezésemet amikor akarva akaratlan odanyalint egyet a lelkemnek. Ő pontosan azért kedvel, amiért másik sokszor tartanak tőlem, hiszen hiába keményedik meg a hangom figyelmeztetve, hogy igencsak vékony jégen jár mégis látom az íriszeiben, hogy eljátszik a gondolattal, hogy kipróbálja vajon mekkora harapás az, amit még kifejezetten tőlem. Örökös kötélhúzás ez közöttünk, egy szűnni nem akaró és tudó dominancia harc, amiből igazából egyikünk sem akar kikerülni nyertesen, hiszen az a játszma végét jelenteni mi pedig már annyiszor megígértük egymásnak, hogy mi már ilyenek maradunk örökké. Minden korábbival ellentétben azonban nem csak a szavaival kekeckedik már hanem már fizikai eszközökhöz nyúl, hogy próbára és helyre tegyen, de ennek az ára magasabb, mint reméli.. látom rajta. Mindketten a magabiztosságunk és a szokásaink mögé rejtőzünk mégis a korábban határozottan megtett lépések most olyan bizonytalannak hatnak. Hol a keze, hol a tekintete kalandozik, de ebben nem csak ő sáros.. nem nem.. ezt a malmot most ketten hajtjuk annak ellenére, hogy olyan vizeket mozgatunk meg vele, amelynek korábban zavartalan volt a felszíne attól függetlenül, hogy mi rejtőzött a mélyben.
Piszkálódásomra csípőből tüzel vissza pedig azt hittem az enyém lesz az utolsó szó, de ebben a rodeóban azt hiszem ő maradt tovább nyeregben, mire csak a szememet forgatom meg válaszként anélkül, hogy újra visszavágnék, hiszen már tőlem szokatlanul most épp nem maradt több megjegyzés a tarsolyomban.
-Szépen!-sziszegek rá amikor a kelleténél és az indokoltnál jobban megszalad a nyelve és a stílusa. Tudom, hogy mi az a téma, amit illik az ő esetében messziről elkerülni, persze ez még korántsem garancia arra, hogy ne tapicskoljak bele néha két tenyérrel. Ilyenkor természetesen nem az a célom, hogy mindenáron kihozzam a sodrából, kivételesen, hanem tudom, hogy ha én nem teszem meg, akkor senki sem próbálja meg legalább minimális belátásra késztetni. Mondjuk nem mintha én most különösebb sikerrel jártam volna, de legalább a lelkiismeretem tiszta.
Arra azonban kicsit sem gondoltam, hogy talán nem célszerű pont most ezzel megdolgoztatni az idegeit, amikor egy másik, hasonlóan érzékeny megbeszélnivaló is napirenden van ma... az gondolom kicsit sem vigasztalná, hogy legalább egy kalap alatt letudunk minden olyan témát, ami kellemetlenül érinti őt.
-Legyen igazad. Én szívesen tárgyalok bármiről, amíg nem érzem azt, hogy olyan mintha a fallal beszélnék.-vonom meg egy kicsit a vállaimat. Őszintén még azzal sincs problémám, ha különböző véleményeket kell ütköztetni, ami a másik fél kompromisszum képes és nem abból állnak az indokok, hogy "mert csak". Még én magam is sokszor meggyőzhető vagyok, ha úgy érzem, hogy esetleg más pontban viszont hajlandóak hozzám is igazodni egy kicsit.
-Szerintem nem lesz baj. De lehet, hogy megint csak túlidealizálok valamit.-húzom el egy pillanatra a számat.-Amilyen régóta kergetnek szerintem rugalmasabbak lesznek amint én is nyitok feléjük komolyabb tárgyalás szempontjából. Aztán a fene tudja, lehet, hogy egyből olyan ajánlatot adnak, amit nyugodt szívvel alá is írhatok.-bár kétlem. Még soha egy olyan szerződést sem kapta amit legalább egy-két ponton ne kellett volna megszabdalni egy kicsit. A McLaren után pedig biztosan nem fogom a véletlenre bízni a dolgok menetét.
Az aggályára kissé meglepetten emelkednek feljebb a szemöldökeim.
-Nem is értem, hogy te miért aggódsz ilyesmin. A csapat új üdvöskéje leszel és undorítóan kedvesek lesznek veled és mivel náluk nem olyan szűkös a keret biztos, hogy mindenben a kedvedre fognak tenni.-legyen szó személyi asszisztenciáról vagy az autó beállításairól. A pilóták nem csak a csapat fő húzói hanem valljuk be konkrétan frontemberek. Ha ők boldogok és elégedettek, akkor az a csapat hírének is jót tesz. Engem sem véletlenül fűznek, hogy kerüljek át hozzájuk. Le merném fogadni, hogy ezzel is Chris kedvére akarnak tenni. Legalábbis most már.. az elején szerintem a munkásságomat és a lelkesedésemet kedvelték.
-Akkora zsongásban pedig még lehet, hogy én sem fogok majd kilógni a sorból.-jó lenne végre tényleg egy olyan közeg, ahol nem érzem azt, hogy mindenki helyett pörgök és mozgok, hiszen a legtöbb esetben pontosan azon borultam ki, hogy mindenki olyan rettenetesen ráért miközben millió teendő lett volna. Ezerféle inger fogja lekötni az agyamat, ami kapóra fog jönni amikor éppen nem Chris-sel és az ő támogatásával leszek elfoglalva, hiszen ez hiába nem volt benne egyetlen munkaleírásomban sem mindig ezt éreztem a fő feladatomnak.
A fagyizóból szinte menekülni kényszerülünk, de a jelek szerint Chris éppen jól időzített, hiszen nem állnak neki követni mindenkivel, hanem gyakorlatilag mindenki kapott belőle éppen annyit, hogy nyugodtan távozhassunk. Így viszont már egyikünkben sem kérdéses, hogy tényleg itt az ideje a lehető leggyorsabban eltűnni az utcákról, hiszen ezt még aránylag olcsón megúsztuk.
Könnyed mosoly pihen az ajkaimon amikor már a bőröndömmel a csomagtartóban indítja el az autót. Kimondhatatlanul édesnek tartom, hogy ennyi "vezetési élmény" már egy kicsivel jobb kedvre deríti. Kényelmesen pihenek mellette az ülésen egészen addig, amíg a csend nyugalmából egyszer csak lecsap. Valahogy sejthettem volna, hogy közben forognak azok a bizonyos fogaskerekek és ez csak a vihar előtti zavartalanság.
Ahogy a fékbe tapos én először előrebillenve a megakadó biztonsági övnek érkezek majd vissza is billenek az ülésnek. Mérgesen húzom fel az orromat hátratúrva a hajamat, ami a fékezés erejétől az arcomba csúszott.
Chris!-morgok rá, de belém is fojtja a szót, mert már kapom is tőle a lavinát, ami eddig érlelődött benne. Lassan szívok be egy mély levegőt összeszorítva a fogaimat, hogy ne vágjak a szavába bár igazából szívem szerint megfognám a vállait és addig ráznám, amíg abba nem hagyja ezt az egész agymenést. Egy pillanatra meginog a fene nagy bosszúságom ahogy azt mondja, hogy még a pályára is magával vinne kabalának és akkor meg inkább megölelném olyan erősen ahogy csak bírom. Így ne legyenek mentális problémái az embernek.
De végszó csak visszapumpálja belém az ideget.
-Na ide figyelj!-már szünetet is kell tartanom, hogy ne vegyem egyből a fejét, miközben alapvetően kedves vonásaim kifejezetten keménnyé válnak.
-Magyarázd már el nekem légy szíves, hogy miért van az, hogy képes lettél volna benyelni, elfogadni, lenyomni a saját torkodon azt, hogy én máshol dolgozok, mert "jobb lehetőség", de azt nem bírod sehogy sem megemészteni, hogy olyan gyorsan meghoztam a döntést, hogy melletted maradok, hogy még megemlíteni sem volt érdemes? Lehet, hogy te megbékéltél volna valahogy az új helyzettel én viszont köszönöm szépen de rohadtul nem vagyok hajlandó senki mással dolgozni és ezt jobb ha elfogadja a kis buksid. Hogy miért nem mondtam el? Nézz ránk most! Pontosan ezt akartam elkerülni az ég áldjon már meg.-csattanok egyet a végére úgy, hogy még én is meglepődök, pedig a saját kitörésemen nem szoktam megdöbbenni.
-Mi nők vagyunk bonyolultak? Feltűnt, hogy azon problémázol, hogy lojális voltam hozzád kérés nélkül? Beszélek én nyíltan ha te azt szeretnéd.-bár nem mintha eddig különösebben visszafogtam volna magam.-Te vagy a kínom pillanatnyilag, hogy nem vagy képes elfogadni, hogy hezitálás nélkül mondok nemet bármire amiben te nem vagy benne. Azt pedig egyértelműen nem szeretem amikor ilyen értetlen vagy. Hogy mit szeretek?-téged, te barom.-Azt, hogy a munkámnak köszönhetően az oldaladon lehetek. Emiatt pedig rohadtul lényegtelen, hogy milyen más lehetőségeim vannak. NEKEM lényegtelen, mert nem is igazi lehetőség az, ami elválaszt tőled.-szinte felhorkantok. Ahogy a hangja elcsendesedik, úgy egy fokkal én is jobb fogást találok az érzelmeimen, amik az elmúlt percekben kissé elszabadultak.
-Már elmondtam, hogy mit akarok. Már csak bele kell törődnöd abba, hogy...-az te vagy.-én melletted döntöttem.-sóhajtok végül.
Amilyen nehezen találja meg és mondja ki azt, hogy barátok vagyunk én legalább olyan nehezen bólintok rá hezitálva.
-De.. pontosan ezért vagyunk.. barátok. Csak kérlek azt értsd meg, hogy részemről ez egy másodpercig sem volt kérdés.-elcsendesedek amint a kocsi tovább indul. Mindketten elmerülünk a gondolatainkban, mégis érzem, hogy valahogy pulzál a feszültség a kocsiban.
Amint leparkol szinte már menekülök is kifelé, hogy megszabaduljak ettől a fojtogató érzéstől. Még csak féllábbal jutok ki, amikor megérzem az ujjait a csuklóm körül és meghallom a hangját, ahogy kérdőn és talán kétségbeesetten ejti ki a nevemet, akkor pedig lefagyok. Lassan fújok ki egy nagy levegőt teljesen felengedve az érintésétől. Ha akarnék sem tudnék túl sokáig haragudni rá. Lassan hajolok vissza a kocsiba megkeresve a tekintetét. Az alsó ajkamat beszívva figyelem a szemeit miközben csupán a hüvelykujja gyengéd simogatásától teljesen elolvad a szívem. Lassan bólintok egyet, mintha már ebben a gesztusban benne lett volna millió szó.. és talán benne is volt.
-Csak fejezzük ezt be, édes.-suttogom miközben én is ráfogok az ő alkarjára.
-Hiányoztál.. és nem akarok veled veszekedni.-nem most, nem ma. Van elég bajunk anélkül, hogy még egymást is ölnénk.
-Főzök valami vacsit, amíg te letudod interjúkat utána pedig megnézünk egy filmet, amin valószínűleg elalszom, de azért elkezdjük. Mit szólsz?-kérdezem gyengéd hangon miközben rászorítok egy kicsit a karjára.