Ez a második napom itt a doktor úr mellett, így inkább megfigyelek, mintsem rendesen segítek neki. Még nem teljesen tudom, hogy mit hol találok, természetesen, ha megjegyeztem valamit, és azt kéri, akkor mosolyogva viszem neki, és adom a kezébe. Örülök, hogy ehhez a céghez kerültem, hisz az egyik legnagyobb a világon, bár Aiden még nem tudja, ami kissé aggaszt, remélem nem fog haragudni. Mégiscsak az ellenséges cég, ha nevezhetjük így őket.
Ma egy fontos pácienshez megyünk, legalábbis a doktor úr azt mondta. Az ajtón belépve csodálkozva nézem a csodálatos díszeket, jó messzire elkerülve őket. Szerintem egy életen át dolgozhatnék, ha levernék valamit, akkor sem tudnám visszafizetni az árát, de "óóóó, milyen szép váza", megyek közelebb az egyikhez, hogy megcsodáljam, azonban gyorsan követem a másikat. Elég nagy ez a ház, ha eltévednék, talán olyan helyen lyukadnék ki, ahol nem kellene, és az a gyakornokoskodásomba is kerülhet. Megérkezünk a személyhez, aki vár ránk, és a doki hangszínéből ítélve ismerik egymást, szinte régi barátként fogadja a fiút, aki nem tűnik sokkal idősebbnek tűnik, persze az ázsiaiaknál ezt nem lehet tudni, az is lehet, hogy harminc plusszos, vagy épp, alig tízenpár éves. A kora mindegy is, arcvonásai sokkal jobban elvonják a figyelmemet, a fülem is tompa, mert szívverésem átvesz minden kintről szűrődő hangot. Ilyen szép szemeket még soha életemben nem láttam, tökéletesen illik hajszínéhez. Pislogok kettőt, igazából azt sem értem, hogy vagyok képes kinyögni egy értelmes szót, amivel visszaköszönök, valamint megfogni a kezét. Istenem milyen puha a tenyere, ilyen kacsókat még nem fogtam. Ha a személyisége is ilyen tökéletes, mint a külseje, akkor Ő a főnyeremény, nem adom senkinek, hazaviszem, és az enyém. Jó, azért ennyire elvetemült nem vagyok, de nem kövezhettek meg, amiért hasonló gondolataim támadtak.
Miközben az ingujját tűri fel, megint felém fordul, selymes hangja hozzám szó. Nem, még mindig nem eszméltem fel teljesen a kábulatból, így talán a legegyértelműbb válasz hagyja el ajkaimat.
- Orvos leszek - ha arra kíváncsi milyen, akkor többet kell kiszedjen belőlem, mert bármennyire is tetszik, nem nyílok meg olyan könnyen. Az én hangom nem tud érzelemmentes lenni, hallatszik, hogy zavarban vagyok, ami betudható az előbbinek, valamint annak, hogy tényleg inkább introvertált személyiség vagyok, és nem egy szószátyár típus.
Kicsit olyan vagyok, mint egy tinilány, ezért megpróbálok a felettem állóra figyelni, aki előveszi a vérnyomás mérőt, és felteszi a srácra. Minden szavát iszom, szó szerint. Ha jó gyakornok akarok lenni, nem vonhatja el a figyelmemet sem Ő, sem más, majd egy másik helyen. És én bizony jó gyakornok vagyok/leszek!

Hát igen, egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy bárkibe képes vagyok rögtön "beleszeretni", pontosabban, ahogy legjobb barátnőim mondják: hamar megtetszik mindenki. Nem tehetek róla, legalábbis szerintem, így vagyok bekódolva. Természetesen ezekből soha nem lesz semmi, hiszen vagy félős vagyok megszólítani az adott személy, esetleg neki mások a nézetei ezzel kapcsolatban. De úgy érzem ezzel a fiúval rengeteget fogok találkozni, ezért van esélyem, és mindent be fogok vetni, hogy megkedveljen. Elsőnek próbálom összeszedni a gondolataimat, és értelmes választ adni számára. Válaszommal húzom az időt, míg eszembe jut a szakom, mert egy időre kiesik minden.
- Általános orvosnak készülök, vagyis később fogok rendesen szakosodni - adom meg a kielégítő választ. Csak ne kérdezzen rá, hogy milyen orvos leszek pontosan, mert jelen pillanatban simán benyögnék egy ilyet: állatorvos. Ami ugye lehetetlen, akkor nem ezen a helyen gyakornokoskodnék, és nem láthatnám őt. Pedig régen mennyire oda akartam menni. Továbbra is olyan érzelemmentes marad, mint az elején, és ez nagyon tetszik. Ebben a tekintetben tényleg rosszak a megérzéseim, pontosan azokat a srácokat fogom ki, akiket nem kellene. Úgy érzem Ő is pontosan ilyen, bár nem ítélek első pillantásra, lehet később sokkal kedvesebbé válik.
Az utasításokra bólintok egy aprót, miközben várom, hogy átadja a tárgyat, és a táskában megcseréljem azzal, amelyiket kérte. Közben hallgatózom, hogy mi lesz a következő lépést, de természetesen ez anélkül is egyértelmű, már az eszközből is. Szeretnék profinak tűnni, mikor az ing elkezd kigombolódni, de tekintetem néha, néha odatéved a felsőtestre. Ha esetleg megszólna emiatt, majd a tanulásra fogom, hisz nem mindegy, hol akarja meghallgatni a szívverést. Megvannak a pontos helyek, amikből ki kell indulni, esetleg, ha olyan van, ezektől el lehet térni. A betegségre felkapom a fejemet, amit látok a testéből, illetve az arcából, nem veszek észre zúzódást, sem kék, vagy lila foltokat. Nem szeretnék tolakodó lenni, azonban a kíváncsiságom megint felülkerekedik rajtam, így mikor kettesben maradunk valamilyen formában rákérdezek, hogy mi történt?
- Lerobbantál esetleg? Vagy defekt? - ezekre tudok gondolni kisebb baleset alatt, ami nem jár nyomokkal. Közben kicsit körbenézek, hogy mégis hol vagyunk, majd szemeimmel megint őt fürkészem.