Az emberek teste általában többet mond róluk, mint ők maguk; vagy ha nem is többet, akkor kendőzetlenebbül. A szádon kijövő szavak hazudhatnak ugyan, rányomja a bélyegét az elvárások mérge meg az önvédelmi mechanizmusok olaja, de ugyanez már nem mondható el azokról a jelekről amiket az élet egyszerűen rajtad hagy. Ilyen például a görbülő hát, a túl sok ülőmunkától, vagy az olyan ráncos homlok, amit jószerint le lehetne hallgatni, mint egy bakelitlemezt, és mesélne. De főleg a sebek, frissek és régiek.
Elnézve Miss Edenberg karját, vagy a hajsütővassal lehetetlenül béna, vagy a főzéssel. Tekintve, hogy már az ötvenes évei végén járhat (az arca jóval fiatalabbnak tűnik, de nem botox miatt, valószínűleg csak némi szerencsés génkeveredés, illetve a hosszú évek tapasztalata sminkelés terén, no meg hidratálás; a nyaka viszont már ráncos, a keze pedig egyenesen öreges), nem hiszem, hogy maga csinálja a haját, ahhoz túl macerásnak tűnik, ő pedig túl régimódinak. Fodrászhoz jár, minden bizonnyal ugyanahhoz már évtizedek óta. Szóval csak főzni nem tud. A volt férje bizonyára nem emiatt hagyta el, az egy kicsit durva volna, ellenben biztos vagyok benne, hogy férjnél volt, a neve ellenére is. A gyűrűsujján még haloványan látszik a karika nyoma, és kifejezetten mérgesen nézett rám, mikor Mrs.-ként üdvözöltem.
Nem sértett meg túlzottan, csak udvariasan bocsánatot kértem, aztán bemondtam a nevet, mire ő közölte, hogy Mr. Baruchnak még konferenciahívása van, túl korán jöttem, úgyhogy addig üljek le.
A nő a titkárnője lehet, azt hiszem, legalábbis az egyik. Csak a pornókban és unprofesszionális környezetben történik olyan, hogy egy komoly üzletember vagy politikus asszisztense arra hallgat, hogy 90-60-90, és a felvételi követelmények része, hogy jól tudjon… Erre nem kéne gondolnom, ugye? Az irodai folyosó plafonjára emelem a tekintetem. Mérsékelten fellengzős. Ez az imidzs, amit Christian Baruch megpróbál megütni; az elszegényedett elit önerőből felemelkedett gyermeke, aki aztán minden csoportnak tud imponálni. Vagy hát, tudott, míg ez az apró botrány elő nem került. Ami magával vonzotta az én jóval nagyobb botránnyal bíró potenciálomat.
Átlagos szerda volt, a SAT vizsgáknak rég vége, a nyár előszelét élvezve ettem tudatlanul a reggeli szendvicsemet, mikor az asztal túloldalán a nagyi felkiáltott, aztán elmormolt egy miatyánkat is. Az újságját olvasta, mint minden reggel (véleményem szerint egyszemélyben ő tartotta életben a nyomtatott sajtó haldokló gépezetét a környéken, legalább tíz külön napilapot járatott), amikor a bulvárrovat ennyire meghökkentette.
Morgott egy sort a férfiakról. A telhetetlenségükről, hogy mennyire nem képesek helyesen viselkedni, hogy szégyent hoznak a Keresztényekre, hogy a világ lassan megér a pusztulásra. Mindezt azért, mert a vastag, fekete betűvel szedett cím szerint egy politikus afférba kezdett egy feleannyi idős modellel. Társasági hölggyel, ahogy mondják. Ez vajon valami szépen stilizált álneve a kitartott kurváknak? Akikből aztán, ha jól csinálják, kitartott feleség lesz. Mint az anyám.
Engem egy cseppet sem lepett meg a botrány ténye, gyűlölöm a politikát és a politikusokat is. A nagyi következő kommentje hallatán viszont majdnem félrenyeltem a narancslevet.
– Ez a Christian is milyen rendes fiúnak tűnt régen, aztán nem másabb az összes többinél…! Áldom az eget, hogy anyád gyorsan túltette magát rajta, a józan észre hallgatva. Már az enyémre, nem az övére, persze. Buta kislány. Ó, pedig micsoda szép felesége van…! Hallatlan!
Tényleg szép felesége volt, akiről persze közöltek képet az újságban. Gyönyörű, igazából. De engem a legkevésbé sem érdekelt. A képet néztem, amit egy kampányeseményen lőhettek róla. Egészen véletlenül tökéletesen ugyanabból a szögből látszik rajta az arca, mint azon a képen, amit anyám emlékdobozában találtam. Azóta eltelt majdnem húsz év, de egyértelmű volt a hasonlóság.
Úgyhogy ide jutottam; az irodájába, amihez a kampányiroda is csatlakozott, bár annak hektikusságát jól kizárták a falak. Gondolom nem tett jót a számainak az, hogy hűtlenségért került a bulvársajtó érdeklődésének középpontjába, és ezért minden lehetőséget meg kellett ragadniuk, hogy jó színben tűnjenek fel. Egy középiskolai újság interjúkérelmét elfogadni nekem erre utalt, habár ott volt a tény, hogy ő is ebben a középiskolában végzett. És amibe én nem jártam, egyébként, de ismertem egy lányt, aki az iskolájuk főszerkesztője volt és hajlandó volt a nevemben kérvényezni a lehetőséget.
Kellően el tudtam foglalni magam azzal, hogy az embereket figyelem és gondolkozom rajtuk, fejtegetem őket, így elsőre nem is tűnik fel, hogy a titkárnő megszólított.
– Mr. Baruch fogadja! – Ha hajlandó figyelni, valami ilyesmit olvastam ki a hangjából. Már úgyis elkönyvelt ostoba szőke libának, úgyhogy csak mosolyogva bólintok, és felkapom a táskám, hogy a mutatott irányba sétáljak. Az én idegességem általában elég rövid időre koncentrálódik: mielőtt elkezdődik valami. Mindegy, hogy vizsga, randi, vagy egy iskolai szereplés, a versenyek, se előtte, se alatta nem izgulok egy percig sem, mielőtt azonban eldördülne a rajtpisztoly, a gyomrom hirtelen összeugrik. Mint most, abban a néhány töredék-másodpercben, míg az ajtó kinyílik, hogy beléphessek az irodába.
Baruch. Fura név. Még furább lenne, ha nem az anyám leánykori nevét kaptam volna. A Genevieve Baruch nem is hangzik igazinak, tökéletes ütközése két ellentétes hangzásnak, a lágynak és a németesen hektikusnak. Sosem éreztem magam különösebben lágynak, csak anya szerette volna, ha így van.
Fel fog ismerni. Nem engem, hanem az anyámat, akinek szinte tökéletes mása vagyok; nem is meglepő, hogy senkinek nem tűnhetett fel emellett, mennyire cseppet sem hasonlítok az apámra, mármint arra, akit annak hittem. Az valahol fájt, mikor a képek közötti kutakodás során rájöttem, hogy az egyetlen dolog rajtam, ami nem anyámtól jött, a szemem színe, az véletlenül tökéletesen megfelel az Övének.
– Mr. Baruch? A nevem Jennie Sossa, a Maspeth középiskola újságjának nevében jöttem. – Egy pillanatra sem cövekelek le az ajtóban, hanem odalépek hozzá és a kezemet nyújtom felé, nem félve a szemkontaktustól. – Örülök a találkozásnak.

gotta be a lady

A saját prioritásaim aznap derültek ki számomra, amikor Kat elhagyott. Távozását nem kísérte ágyúdörgés vagy görögtűz, ami nem jelenti, hogy ne tudódott volna ki. Nem lennék meglepve ha a saját kampányirodámból adták volna ki az infót a sajtó részére - mit lehet ilyenkor tenni? Mit lehet tenni, ha fény derül a viszonyra egy majd' feleannyi idős lánnyal? Mert lánynak nevezik, néhol hajadonnak, aranyásónak meg apakomplexusosnak - én meg felváltva vagyok pedofil és vén kecske.
L a s s ú t a p s.
Ha politikus lennék, lehazudnám a csillagokat is az égről - *gyűlölöm a politikusokat - csak hogy mentsem a saját seggemet és a jövőmet, de aznap amikor Kat elhagyott, megtudtam néhány dolgot: ha ő nincs, nem érdekel az egész. Felnőtt, intelligens férfi létemre az anyai örökség echojaként masszív önpusztításba kezdtem - az alkohol, a lány... Azt hiszik sarokba szoríthatnak, lejárathatnak az egész világ előtt sőt, az idővonalat is kedvük szerint hajlítgatják: ma reggel tudtam meg a lapokból, hogy Kat azért hagyott el, mert rajta, khm érted _r_a_j_t_a_ kapott minket Serával.
Tud róla. Tudott róla, mielőtt ez az egész kipattant, cserébe megosztott velem mást, mondhatni titkot cseréltünk ott, a párterapeuta kanapéján... Nem kisebbítem a saját ügyemet, nem mentegetőzök, nem játszom az áldozatot - amit megtudtam nem egyszerűen szíven baszott, hanem átment rajtam mint egy rohadt tehervonat.
Érdekel-e, hogy milyen kihatással lesz ez az egész a választásra? Nem. A kampányfőnököm azért viszi haza a nagy fizetést, hogy ne nekem kelljen aggódnom - tegyél belátásod szerint, Edgar - mondtam neki a vihar szemében, de Kat-et nem hagyom belekeverni; Ha nőni kezd a szíve alatt az új, a rég vágyott élet akkor majd szétszedi a sajtó ugyanúgy, ahogy most szétszedi őt és Serát egyaránt - előbbiből áldozatot, másikból értelemszerűen házasságrombolót csinálnak... ... ...de.
Mert mindig van egy de.
Nem vagyok politikus. Pénzember vagyok, pont annyira mint Trump akit minden botránya, faszsága, ostobasága, szexizmusa, rasszizmusa és ki tudja milyen izmusa ellenére megválasztották nemzetünk vezérévé - ennyit jelent a pénz.
Értek hozzá, mi több, mások helyett is értek hozzá akik nem tudják elképzelni milyen az, ha nincsen: márpedig nem lesz, ha nem váltanak be néhány szívességet az érdekemben...
Nem érdekelnek a médiumok - idegenek próbálnak megszégyeníteni, vájkálnak a magánéletemben, teregetik a szennyesemet, mert el kell adni a sztorit, Amerika pedig nem tud meglenni bulvárhírek nélkül; Próbálják belevonni Katet, Serát, Sera szüleit, a rokonaimat - sajtószabadságról pofáznak, miközben üvöltő kérdésekkel próbálnak választ kicsikarni és még nekik áll feljebb, ha a személyvédelem okán szerződtetett két ipse kartávolságon kívülre tereli őket viperával. Elkobzott kamerák, fényképezők és telefonok, de a biztonsági cég régi motoros a piacon: visszaadnak mindent, csak a tartalmat törlik.
Nekem csak annyit kell tennem, hogy csukva tartom a számat.
Miss Edenberg hangja rángat ki a gondolataim közül, akit lehet nem kedvelni és elítélni viszont ő az egyetlen, aki tudja mikor hol vagyok, hol kell lennem, ott leszek-e - mint az alvilági három fejű kutya, úgy őrzi az irodámat és benne engem; Igazi királynő itt a maga nemében, aki nem fáraszt mindenféle hülye kérdésekkel emberekről, akik a színem elé járulnának - eldönti egyedül, hogy a nem munkaügyben érkezőkre ráérek-e, rá fogok-e érni valaha is... Miss Edenberg keresztneve egyébként Wendy, és ahogy az Pán Péter történetéből mind tudjuk, Wendy volt az aki vigyázott az Elveszett Fiúkra.
Elvesztem?
Nem talál bennem semmi kifogásolhatót, hacsak nem a nyakkendő hiányát - az ingem nem gyűrött, munkaidőben nem iszom, a méla közönyhöz pedig meg van minden jogom.
Amíg fel nem pillantok az érkezőre.
Beleragadok a pillanatba, míg a múltam nagy merészen belép az irodámba most, húsz évvel később - Josie - súgom magam elé, talán nem is hallja, majd lehunyom, összeszorítom a szemeimet egy hosszú másodpercre; Mire kinyitom, már látom a különbséget - hasonló, első ránézésre szakasztott mása, de én aki valamikor beható alapossággal tanulmányoztam Josie Sossa vonásait...
Máskor leültetném az asztal túloldalára, függően milyen látszatot óhajtok kelteni és hol húzom meg a határokat, de most felkelek, megkerülöm a bútordarabot elfogadva a felém nyújtott kezet, és nem csak áthajolva kezelek le;
- Hasonlóképp, Miss Sossa. - Kezem helyet kínál neki az egyik nehéz bőrfotelben, mely szemközt áll a másikkal az iroda oldalsó ablakának beugrójában - középütt kerek faasztalka, semmire sem való: a régi férfiklubok szivartermeinek egy kiragadott képe.
- Hozathatok önnek valamit? Ásványvíz, kávé, bármi?

You keep the light on
You keep the light on
You keep the night light on

Eszembe jut a beszélgetésünk Seth-tel és Isával is. Máshogy álltak a témához, ez nem is kérdés – számít-e, hogy az ember honnan jött, már biológiailag? Seth azt mondta, hogy szerinte nem számít, ki az, mert nem ő fogja megadni nekem a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket még én sem tudok. Na jó, ezt nem így mondta, de hajnali három volt és berúgva-beszívva ültünk egy éjjel-nappalos McDonaldsban, szóval túl mély filozofálást nem is lehet várni. Isa azt mondta, szerinte nem rossz, ha érdekli az embert a háttere, és nem számít, hogy nem ő nevelt, mert nem választhattuk meg a gyerekkori kíváncsiságunkat. Két elég ellentétes gondolkodásmód két nem meglepően ellentétes személyiségű és hátterű embertől.
Valahol mindkettejüknek igaza volt, de annak, aki annyira szeret a saját fejében élni, mint én, nincs választási lehetősége, mindig gondolkodik és tűnődik, úgyhogy az, hogy csak úgy elengedjem, nem volt opció. Akkor sem, ha éreztem, hogy Seth megoldása talán kevésbé lenne… Zavaró. Kevésbé forgatná fel az életünket.
Ahogy elsőre felveszem a szemkontaktust vele, eszembe jut mindazon forgatókönyv, amelyet korábban végiggörgettem a fejemben. Nem csak arról, ez a találkozás hogyan fog zajlani; arról is, hogy milyen lehet az élete, és arról, milyen lett volna az enyém, ha anya nem hazudik mindenkinek. Vajon együtt lennének még? Mindig azt mondta, apát azért hagyta el, mert egyszerűen túl fiatalok voltak az elköteleződéshez. De lehet, hogy a pénzért csinálta. Abból akkoriban ennek a pasasnak se volt sok, ha hihetek az egész „a semmiből, önerőből tört fel” sztorinak, amit olvastam a kampányoldalán. Ő is ugyanúgy próbált volna az életem része maradni, vagy egyszerűen elengedte volna a dolgot, mint a legtöbb apa teszi? Megmondom őszintén, nem tűnik annak a típusnak, aki szívesen vezetne egyterűt meg járna focimeccsekre csak azért, hogy a gyerekei boldogok legyenek.
Lehet, hogy összevesztünk volna a politika miatt. Vagy mert ő nem kedvelte volna Axelt, nem úgy, mint apa, mert mondjuk átlátott volna a szarságain, és emiatt én viszont jó tinédzserhez méltóan ragaszkodtam volna hozzá. Talán az új felesége nem kedvelne; de lehet, hogy jogosabbak lennének az „elköltözöm apához” fenyegetéseim, mint most. Lehet, hogy az a nő, aki legalább olyan csinos, mint anya, megtanított volna azokra, amikre ő nem. Lehet, hogy anya utálná.
– Egy tizenhat éves skótwhiskeyt – felelem csípőből, ahogy leülök a bőrfotelbe (ezekbe sose lehet úgy ülni, hogy ne hangozzon úgy, mintha a hátsód épp eldurrogtatná a Les Marseilles-t) és felmérem az irodáját. Aztán a tekintetem megtalálja az arcát; nem mintha eleve nem azt kereste volna. Élőben még bozontosabb a szemöldöke. Mázli, hogy ezt nem örököltem tőle. – Vicceltem. Nem kérek semmit, köszönöm, Miss Edenberg már mindennel ellátott.
Vagyis, igazából mindent felajánlott, de semmit sem mertem elfogadni belőle.
Tekintélytparancsoló alakja van; már nem csak azért, mert magas, egyszerűen van valami a kisugárzásában, ami rideg, csupasz professzionalizmust és egyszerre színtiszta take-no-bullshit attitűdöt idéz. Nem tudom, akkor is ilyen lenne-e, ha tudná, miért vagyok itt igazából. Vajon felismert? Én úgy éreztem, meglepődött, mikor meglátott, de az amiatt is lehetett akár, mert úgy nézek ki, mint egy tizenkét éves. Direkt nem sminkeltem vagy húztam fel mást, mint egyszerű sötét farmert és egy fehér blúzt, amire még rádobtam egy blézert.
Kicsit úgy éreztem magam, mint mikor kilenc évesen beszabadultam anya szobájába, kisminkeltem magam és felaggattam néhány nyakláncát is meg egy melltartót, amit kitömtem vécépapírral, aztán a magassarkújában próbáltam végigtipegni a tükör előtt, mintha kifutón lennék. Csak orra estem.
Megköszörülöm a torkom. – Szeretném megköszönni, hogy elfogadta a felkérést. – Nem kéne ennyire bámulni, úgyhogy előhúzom a táskámból a telefonomat, amit addig udvariasan nem vettem elő odakint sem, és kikeresem rajta a felvevő funkciót. Mert már kicsit tovább léptünk a diktafonos megoldásnál. – Tudom, hogy ez csupán egy középiskolai lap, de a Maspeth szelleme tovább él mindenkiben, és külön jó érzés látni, mikor a korábban végzett emberek végül híresek lesznek, és hajlandóak visszaadni a közösségnek, amely kinevelte őket. Láttam a képét a vitrinben az egyik megnyert versenye miatt. Nem sokat változott, tudja? Jó értelemben. – Próbálok könnyedén társalogni, de most valahogy kevésbé megy annyira egyszerűen. Ilyen lehet mindenki másnak? Gondolkodni, mielőtt mondasz vagy teszel valamit? Fárasztónak tűnik.
Előkerül egy füzet is, amibe belecsúsztattam a kinyomtatott kérdéssort.
– A kérdéseket korábban elküldtük emailben az irodájába, és csak azokat szeretném feltenni, amiket engedélyeztek – magyarázom, próbálva beleélni magam a túlbuzgó és korához képest túlzottan professzionálisnak tűnő riporternövendék szerepébe. – Akkor, ha készen áll… – Az egyetértő válasz esetében megnyomom a felvétel gombját, a mikrofon a képernyőn pedig pirossá változik. – Az első kérdésem a gyermekkorát érintené. Milyen volt felnőni egy átlagos munkásosztálybeli környéken Queensben a nyolcvanas-kilencvenes években? Akadnak esetleg olyan életkörülmények, amik jobban meghatározták azt, akivé felnőtt, és amit máshol az ön véleménye szerint nem kaphatott volna meg?

gotta be a lady  

- Személyi igazolványt. - Tüzelek vissza rögtön, ami álszent tőlem, de szerintem minden felnőttől: tizennégy-tizenhat éves kora körül mindenki átesik az ital jelentette tűzkeresztségen; Az átlag akkora datálható amikor új miliőbe kerül, általános iskolából középsuliba ahová jó eséllyel nem követik azok akikkel együtt járt óvodába is... A problémát nem az jelenti, hogy a nagy gonddal felnevelt utód ivásra adja a fejét, hanem hogy az utód ugyanazon rossz döntéseket hozhatja meg részegen, amit a kedves édesanyja, édesapja meghozott anno - a tinimamik horrorképe hogy a lányukból szintén tinimami legyen, bármelyik szülőé az, hogy bántalom vagy baleset érje a gyereket. Hipokriták. Hiába fordítanád a mostanra harmincöt-negyven éves felnőtt felé a puskát mondván, amikor te voltál fiatal, akkor te is feltekeredtél a kocsival egy oszlopra, mégis itt vagy - erre az ultimate válasz mindig az lesz, hogy "kurva nagy szerencsénk volt, meg is halhattunk volna". Nincs igazság.
Beleegyezően biccentek, nem erőlködöm feleslegesen - ha Miss Edenberg gondot viselt rá, akkor nem ugrálok.
Helyette a nőre gondolok, akire már évek óta nem. Anno biztosra vettem, hogy soha senkit nem fogok úgy szeretni mint Josie Sossát most meg, majd' húsz év távlatából már csak a közöny maradt - nem rossz emlék, nem kedves emlék, csak egy széljegyzet életem margóján: máskor, más időben lehetett volna más is.
- A Maspethért mindent, Miss Sossa. - Pillantásomat arcáról a kezére vezetem, a mobilra: Josie lánya vagy sem, lepirítanám róla a bőrét ha nekiállna az interjú közben Candy Crusht játszani - a hangrögzítő persze megbocsátható alkalmazás.
- Ezek szerint nem volt világítás abban a vitrinben. - Húzom félmosolyra a számat, de annak már nem adok hangot, hogy a kegyes hazugság képességét alighanem az anyjától tanulta - üres bók, persze, nem is harapok rá a dologra. Jó lenne látni, hogy mivé lesz tíz és múlva, húsz év múlva, a huszonegyedik születésnapjára tizenhat éves skót whiskeyt küldeni - mert Josie lánya, és ez ilyen gondolatokat eredményez - de amint kilép az irodán ajtaján, el is fogom felejteni és visszatérek dagonyázni a depresszióban és az önsajnálatban.
- Természetesen Miss Sossa, kezdhetjük. - Komolyan veszem az interjút még akkor is, ha egy középiskolai lapról van szó: untig rágott csont kerül elő megint, amiért szorulni fog a sajtófelelős, még ha a botrány előtt is lett ez az egész lezsírozva: mindenki ismeri a múltamat, oda-vissza, az egész város. Miért pont ezeket a kérdéseket engedélyezte, miért pont ezeket a kérdéseket akarják nekem feltenni?
- Átlagosnak mondanám: számos neveléssel foglalkozó könyv hangoztatja, hogy a gyereknek állandóság kell, és ez adott volt. Apám a tőzsdén, anyám a háztartásban, én meg a tanulószoba és az esti híradó közt a barátaimmal. Írd és mondd gyarapodott a családi kassza apám sikereinek hála, de ez nem eredményezte, hogy nagy lábon éltünk volna - amit lehetett azt takarékszámlára tette. - mélyebb levegővétel - Aztán apámat elvitte a szíve, anyámat meg két évre rá az elhatalmasodó depresszió, a tartalékainkat meg még előtt anyám szerencsejáték függősége. Megtapasztalni az elszegényedést és teljesen elárvulni... úgy gondolom meghatározták a mai önmagamat. És ezt aligha kaphattam volna meg máshol. - Keserédes mosoly. Túl vagyok rajta, amennyire túl lehet ezen az ember.
- Van esetleg olyan kérdés amit nem engedélyezett az iroda, és szeretne feltenni? - Beszéljünk bármi másról, csak a gyerekkoromról ne, jó?

You keep the light on
You keep the light on
You keep the night light on