Mi egy kávézó vagyunk, ahol bár lehet süteményeket és szendvicseket is kapni, nem a déli étkezések fő célpontjai vagyunk. Ilyenkor van egy kis nyugodtabb időszakunk, amikor kicsit rendezhetjük a sorainkat. Ilyekor jobban megnézzük mit kell esetleg újra tölteni, a tányérokat, poharakat is van idő kivenni a mosogatógépből, hogy helyet csináljunk az újaknak, és a munkafelületeket is rendbe tesszük. Az asztalokat minden vendég után letöröljük, de van, hogy egy-egy folt ott marad, amit ilyenkor makulátlanra tisztítunk. Nem az igénytelenség az, ami miatt ez olykor elmarad, hanem van, hogy a teltház miatt, mire visszafordulnánk nedves ruhával, már el is foglalják, és ezt-azt rápakolva nincs lehetőségünk tökéletes munkát végezni. Természetesen, ha lehetőségünk van rá, vagy ha kérik, akkor a vendég előtt is letöröljük. Bár félre eső helyen vagyunk, azért bőven van forgalom, mert sok a törzsvendég.
- Szia! - köszönöm én is tegeződve az új vendégnek, ha már ő is így kezdte, és időt hagyok, hogy átgondolja a választást. - Nos, én a cortadot ajánlanám - mondom a hirtelen ötletemet. - De ez itt egy kávékisokos, ami lehet, segít a választásban - helyezek elé a pultra egy lapot, amin látszik az egyes kávéfajták összetétele. Ezt pár napja kaptuk a tulajoktól, akik maguk kezdték megunni, hogy minden vendégnek más volt az elképzelése, hogyan készül egy-egy kávéfajta, majd néha közölték, hogy nem ilyenre gondoltak. - Természetesen a rétegek nem minden esetben különülnek el ennyire - teszem hozzá mosolyogva, amikor szemet szúr az americano ábrázolása. Az kicsit félelmetes lenne, ha ennyire szétválna a két összetevő ebben a kávéban.
A második süteményének a leírásán viszont elgondolkozok. - A mostani csokitortánk, ha jól tudom, párizsi krémmel készül, amitől egy kicsit töményebb ízhatású, mint a hagyományos csokitorta - fel van vágva szeletekre, de még nem kezdtük meg, így nem látok bele, csak azt tudom, amit nekünk is mondtak a szállítók. Ha pedig megfelel neki, akkor két külön tányérra teszem a két édességet. Majd elsétálok az italos hűtőhöz, ahonnan kiveszem a gyömbéres üdítőt.
Meglepően sokat beszél, szinte szóhoz sem hagy jutni, pedig kérdéseket is tesz fel, amikre viszont így nincs is lehetőségem válaszolni. Minden esetre türelmesen hallgatom a szóáradatát, és várom, hogy a korábban a bártenderünknek megmondott kávé elkészüljön és elé rakhassam.
A bókra elmosolyodok, de nem szólok rá semmit. - Nos, válaszolva a kérdéseidre - jegyzem meg mosolyogva, amikor úgy érzem, hogy kifogyott a szóból. - Annyira nem feltétlen eldugott, mert elég szép számmal megtalálnak minket, meg nagyon sok a törzsvendégünk, akik kifejezetten szeretik, hogy kicsit nyugodtabb helyen vagyunk, és nem a főútvonalon - mondom kedvesen. Itt lehet hallani egymást, nem kell hangosan beszélni, ha meg akarjuk egymást érteni, amit a vendégek kifejezetten élveznek. Sok orvos és nővér is jár ide a közeli kórházból, és nekik pedig kifejezetten, ha van egy kis nyugalmuk. Nem kell a hatalmas kocsisorokon keresztül vergődni sem, mert itt ritkán van dugó, így, ha ki is ülnek a teraszra, akkor sem kell a kipufogófüstöt szívniuk. - Ha pedig valaki ki akar rabolni egy helyet, az általában nem egy kávézóval vesztegeti az idejét. Ha mégis, akkor bármire van esély, hiszen ez pont annyira lehet csábító lehetőség, mint egy forgalmas hely. Itt kevesebb kamera van, kevesebb a szemtanú is, de nehezebb is meglépni, és kisebb a potenciális zsákmány lehetősége. Szóval ez csak az adott személytől és annak motivációjától függ - válaszolok a másik kérdésére. - A régi barátodnál valóban lehet, hogy genetika is meghatározza, hogy nem látszott/látszik meg rajta, hogy mit és mennyit evett/eszik, de akár betegség is állhat a jelenség hátterében. Persze nem vagyok orvos, de azoknál, akik ennyire nem híznak, lehet akár cukorbetegség is a háttérben, ha jól tudom, de lehet, hogy én esélyesebbnek látnék egy pajzsmirigy-rendellenességet - gondolkozok inkább hangosan. - Én viszont lehet, hogy a helyében elmentem volna egy kivizsgálásra - fűzöm még hozzá. - Egy-egy éves szűrővizsgálat, amúgy is ajánlott az egészségünk megőrzése érdekében - teszem még hozzá. Én tudom magamról, hogy miért vagyok ennyire vékony, de az nem szervi gond, hanem életmód következménye, ami nem tudatos viselkedés, hanem következmény. Vannak a stresszevők, meg azok, akik ezeknek az ellentétei, akik nem tudnak enni, és én ez utóbbiba tartozok. A stresszen pedig egyelőre nincs lehetőségem változtatni, egyszerűen túl kell élnem. - Természetesen van egy-egy adag ingyen adag a dolgozóknak, de én inkább azt a kávéra használom fel - mondom kedvesen. - Meg szerintem egy idő után megszokod, vagy lehet meg is utálod, ha állandóan ez vesz körül - jegyzem meg mosolyogva. Én is édesszájú vagyok, de itt annyira eszembe sem jut ilyet enni. Bár nekem enni is ritkán jut az eszembe, mert nem igazán érzek éhséget, ez valahogy nálam már kikapcsolt.
- A sofőrök pont ugyan olyan feszültek, mint a legtöbb ember, mert a legtöbben, főleg itt Manhattanben állandóan nyüzsögnek, és az alvásra úgy tekintenek, mint a gyengék betegségére, és e miatt jobban ki vannak merülve/készülve. Egyébként nem tudhatod, hogy nem egy munkamegbeszélésre ment éppen - teszem hozzá kedvesen. Arra pedig nem vagyok hajlandó reagálni, hogy a női sofőrök rosszabbak, mint a férfiak, mert a legtöbb balesetet a gyorshajtó, szabályokra magasról tevő férfiak okozzák, és nem a lassabb, körültekintőbb nők, akik alapvetően jobban tűrik a szabályokat a férfiaknál. - Én mindössze azt tudnám javasolni, hogy most kipanaszkodtad magad, és igyekezz túltenni magad a dolgon. Egyébként egy lassabb sofőr pont ugyan annyira ártalmas a közlekedésre, mint egy gyorshajtó. Egyébként én sem szeretek ilyen helyeken párhuzamosan parkolni, így ha ilyen van, én inkább választok egy távolabbi helyet, ahol több hely van, esetleg merőlegesek a parkolók, és lesétálom a megfelelő távolságot - teszek neki egy javaslatot.
- Ennyi lesz? Mert még nem adtam össze a gépben - válaszolok, és jelzem neki, hogy egyelőre nem tudok neki árat mondani, ráadásul itt nincs olyan, hogy felfelé kerekíteni, mert az összegeket pontosan kell bevinnünk, és a vendégre van bízva, hogy ad-e borravalót, és, ha igen, mennyit. - Örvendek Acky! - mondom. - Én Flor vagyok - mutatkozok be, és mostanában egyre jobban leszokok arról, hogy itt a teljes nevemen mutatkozzak be. Részben, mert a többiek is így tesznek, részben pedig a vendégek nem is szokták megjegyezni, és a névtáblámra is csak ennyi van kiírva. - Rendben - veszem át a névjegykártyákat, bár igazán nem tudom, hogy mit fogunk vele kezdeni. Mivel ismét szóáradatba kezdett, így én ismét csak figyelmesen hallgatom. - Nos, én általában szeretem magam intézni a lakberendezést. Félre ne érts, de amennyit én otthon vagyok, kevésbé van arra igényem, hogy mutatós legyen, mint arra, hogy kényelmes, és néha, már, meg ne bántódj, de a lakberendezők az én igényeimhez képest túl sok dekorációt használnak - fogalmazok finoman, vagy legalább is próbálok. Arról nem is beszélve, hogy azokat állandóan törölgetni kell, mert megáll rajtuk a por, ami növeli a porallergia esélyét. - Azok másnéven nem a bichonok? - kérdezem elgondolkozva a kutyáira gondolva. - Egyébként mind a macskáknak, mind a kutyáknak mások az igényeik, és, hogy ki melyiket részesíti előnyben, az néha ettől is függ. Egy macska jóval önállóbb, de cserébe nem is annyira igénylik, vagy tűrik, hogy a gazdi foglalkozzon velük. A macskák szerintem inkább próbálják magukhoz igazítani a gazdi figyelmét, minthogy ők igazodjanak, de persze lehet, hogy tévedek - fejtem ki a nézőpontomat, és, ha máshogy látja, megoszthatja velem. - A kutyák pedig mindig hálásak a figyelemért, az elhanyagoltak meg néha még azért is, ha éppen büntetik őket, csak foglalkozzon velük a gazdi - húzom el a számat. Két teljesen más állat, már viselkedésben is. Nekem egyik sincs, de mindegyiket szeretem.

- Rendben - nyugtáztam a választását, majd a bártenderünk felé fordulok, de úgy tűnik hallotta, így csak egy bólintással nyugtázza, hogy azonnal készíti. Mivel látom rajta, hogy el szeretné vinni a kisokost, de ez már egy A/5-ös laminált lap, így nem tudja zsebre tenni. - Ha gondolod, lefényképezheted - ajánlottam neki kedvesen. - Még nem készült el az összes, így egyelőre nem rakhatjuk ki az asztalokra, de ezek oda lesznek szánva, mint az étel és itallapok - tájékoztatom, hogy miért ilyenek.
Csak mosolyogva bólintottam, hogy nem értette félre a képeket. - Csak ez talán nem okoz akkora csalódást, mint néha egy-egy valódi étel esetében - nevetek egy kicsit, ahogy megelevenedik előttem néhány ilyen csalódás. Illetve ez kellemes csalódást jelentene.
A válaszom, amit a rablásra adtam, nagyon úgy tűnt, hogy elgondolkodtatta, mert ez nagyon kiült az arcára. - Az sehol - vágom rá egyből, mintha más rendfenntartói csapathoz tartoznék. - Köszi! De ehhez nem kell sem CIA, de még csak járőri jelvény sem. Szerintem bőven elég, ha valaki nyitott szemmel jár a világban és kicsit követi a híreket - fejtem ki, hogyan jutottam az előző következtetésre. Persze lehet, hogy az sem elhanyagolható, hogy közel egy évig nagystílű bűnözőkkel éltem, utána előlük menekültem, majd egy FBI-os vett magához.
Kicsit összehúzom a szemöldökömet értetlenségem jeléül. - A mai, internetes világban elég sok infóhoz hozzá lehet jutni, csak utána kell olvasni a dolgoknak. Persze a pontos diagnózist meg kell hagyni az orvosoknak, de mielőtt csodaként tekintünk valakire, lehet, inkább a bajra kell gondolnunk. Ha mégis csoda, akkor legalább kellemesen csalódunk - kanyarítok ki pozitív gondolatot az egészből. Egy-egy betegségnek lehetnek olyan tünetei, amiket eleinte pozitív dologként élünk meg, vagy mások így tekintenek rá, de azok hosszú távon nagyon ártalmasok tudnak lenni, illetve lehet, hogy érdemes a rendellenes dolgoknak korán utána járni, hogy később nehogy baj legyen belőle.
Picit elhúzom a számat és bizonytalanul bólogatva értek egyet vele; elég feszült társadalomban élünk, és nem igazán teszünk jót magunknak, ha mindent a lelkünkre veszünk. - Sehol sem fenékig tejfel az élet, de biztos vannak jobb országok, ahogyan köztudott, hogy sokkal rosszabbak is vannak. De mindössze ezért nem feltétlen kell költöznöd, bár lehet, hogy egy hosszabb kiruccanás, mondjuk egy hosszabb, nyugodt környezetben töltött nyaralás csodákra képes - mosolyodok el bíztatóan.
- Mi köszönjük! - majd a pénzt a helyére teszem.
Csak kedvesen elmosolyodok, amikor kitér arra, hogy nem is azzal a szándékkal hozta fel, hogy rám erőltesse magát. - Azért ne mond, hogy főleg itt Manhattanben nem sok az olyan, aki inkább egy katalógus képeit igyekszik a lakásába varázsolni, varázsoltatni, még akkor is, ha szint sosincs otthon? A város többi részében azért egy kicsit szerintem nehezebb dolgod lenne - gondolok bele az egyes városrészeken tapasztaltakba, hallottakba. - Egyébként egy lakberendező a fal színétől a padlóburkolásig mindent megtervez, vagy ők csak a berendezésekkel foglalkozik? Bocsi, de nagyon nem értek hozzá - kérdezek, és egyből színt is vallok, hogy gőzöm sincs a munkájához, bár azért kicsit érdekel.
Szélesen elmosolyodtam, amikor telibe találtam vaktában a kutyafajtát. Nem mondom, hogy értek hozzájuk, de azt sem, hogy nem. Próbálok jártas lenni benne, mert egyébként nagyon szeretem az állatokat, még akkor is, ha nekem nincs. - Nem. Kiszúrás lenne akármelyikkel, ha szinte egész nap egyedül lenne. Jó egy hal talán nem venné fel, ha van mit ennie, meg tiszta a vize, de az nem is olyan - vigyorodok el. - Azért ezt így nem mondanám viszont, mert megdöbbentően sok embernek egyáltalán nem való állat. Sőt! Néhányra még egy tollat sem bíznék, nemhogy egy érző lényt. Rengeteg kutyaviadalról, állatkínzásról lehet hallani, ha valaki egy kicsit odafigyel a hírekre. Bár annak örülök, hogy Te ezeknek az ellenkezője vagy - mosolygok rá. Lehet látni rajta, hogy valóban szereti a két kis ölebet. Viszont, bár ez lenne a normális, nagyon sokan éppen ennek az ellenkezői. Talán a legkisebb rossz az, hogy megunják, és kirajkák vagy még jobb, ha menhelyre viszik őket, mert akkor még van esélyük egy normális életre.

Összehúzom a szememet, amikor arra tér ki, hogy vannak, akik évszakonként váltogatják a lakberendezési tárgyaikat. - Most egy sztereotip kérdésem lesz, amiért előre is elnézést! - kezdek be bele a dologba. - Az ilyen emberek, mármint, akik negyedévente hívnak lakberendezőt, hogy a legújabb divattrend szerint alakíttassák át lakásukat, azok valóban annyira sekélyesek, mint amilyeneknek tűnnek, vagy ez csak rossz előítélet? - érdeklődök kedvesen. - És most nem a Te szakmádat akarom lehúzni, mert tudom, hogy sokaknak valóban szüksége van erre a segítségre - egészítem ki mielőtt nagyon félre ért. Nekem az ilyenekről mindig megvan a véleményem, és sejtem, hogy valami nem stimmel az életükben, amit ezzel próbálhatnak kiegészíteni, de, hogy ez a valóságban mennyire igaz, azt nem tudom. Ezért is érdekelne. Főleg itt New Yorkban fura ez, ahol a többség, akiknek annyi pénze van, hogy ilyeneket csinálhatnak, és nem azt a szegény réteget erősítik, azoknak szokott mindenre tanácsadójuk lenni, akár még az étkezésre is, tehát így még kérdésesebb a részemről, hogy ez valóban problémát jelez-e, és, ha igen, akkor miért nem analizálták már ki belőlük. - Hibát javítani nehezebb, jól gondolom? - kérdezem, bár sejtem a választ. - Egyébként mennyire szokott, nagy átlagban legalább, jó ízlése lenni az embereknek? Vagy nagyon kirívóan borzalmas összeállítást összehozni a megrendelő? Esetleg olyan, akinél igazán nem is volt probléma az elképzeléssel, mert önmagadtól Te is pont úgy vagy nagyon hasonlóan képzelted el a lakást…? - kíváncsiskodok tovább mosolyogva, bár ezt a mondatot már nagyon be sem fejezem, hiszen már sejthetni, hogy mikre akarok rákérdezni.
- Nagyon aranyosak - mondom kicsit átszellemült arccal a kutyusokról készült képeket nézve.
- Nos, a bulvár engem sem. Én ezzel úgy vagyok, hogy a sztároknak, celebeknek is kell a magánélet. Ha nem tesznek valami durván kirívó szörnyűséget, akkor a többihez senkinek semmi köze. Ha gyerekük születik, akkor azt, hogy megosztják a rajongóikkal, akkor tegyék, mert biztosan nagyon örülnek nekik, és ők kicsit több mindenkivel vannak, amolyan kapcsolatfélében. Megosztják a rajongóikkal az örömhírt, utána a többi legyen a magánéletük. De, hogy ki kivel és mikor mit csinál… nem erről kéne őket megítélni, hanem arról, hogy a munkájukban mennyire jók, rosszak, sikeresek, és azoknak, legalább is szerintem, ki kellene hullaniuk a köztudatból, akik teljesen tehetségtelenek. A többi hír viszont sajnos befolyással van az életünkre, és hasznos tud lenni, ha tájékozottak vagyunk. Én a nagyobb gondot abban látom, hogy sokszor a média hatásvadász híreket, cikkeket közöl, aminek van, hogy nem sok valóságalapja van - húzom el számat. Az, hogy valaki nem követi a híreket, én valahol olyannak érzem, mintha a homokba dugná a fejét. Attól, hogy nem akar tudomást venni a körülötte lévő dolgokról, attól az még hatással van az életére. Az a hülyegyerek sem akart tudomást venni a forgalomról, mert a telefonja kevesebb kellemetlen dolgot tartogatott neki a jelek szerint, aki a múltkor a piroson áthaladva kis híján a céges kocsim elé sétált. Ha nem kanyarban állok, ahol lassabban tudtam elindulni, mintha egyenes szakasz lett volna, akkor lazán elcsapom. Még azt sem vette észre, hogy rá dudáltam. - Egyébként, mondjuk, az valahol meglep, hogy itt mennyire sok bulvárlap fogy - kanyarodok vissza az előző témához. - Szóval lehet ezzel a felfogással, hogy nem érdekel minket a sztárok magánélete, ketten maradtunk - mosolyodok el.
- Ízlenek a választások? - intek nagyon finoman az előtte lévő dolgokra a fejemmel.

- Értem - jegyezem meg annak a meghallgatása után, amit a  gyakori ügyfeleiről mondott. - Akkor ez tényleg csak sztereotípia - mosolyodok el kedvesen. Bár azt tudom már tapasztalatból, hogy az emberek gyakran hazudnak, de így, elmondás alapján ezt, még, ha így is lenne, képtelenség lenne megállapítani.
- Nyugi, mert tényleg nem volt szándékomban lehúzni a szakmádat, mert tudom, hogy erre is szükség van - nyugtatom meg, hogy nem kell mentegetnie sem magát, sem a szakmáját. Megél belőle, ami azt jelenti, hogy van igény erre a szakmára is.
- Igen, néha szükséges, hogy kicsit változtassunk a dolgokon - értek egyet, bár én ritkán szeretem a változtatást. Nekem biztonságérzést ad, ha minden marad a régiben. Bár az is tény, hogy nem szeretem telezsúfolni a lakást olyan tárgyakkal, amik kizárólag a szépséget adják. Én inkább a hasznos dolgokat preferálom. Persze van otthon minden, vázától kezdve gyertyáig, de a többségük a szekrényben, hogy ne kelljen állandóan törölgetni őket a portól. De igazán sosem értettem például a díszpárnákat. Jó, én is szeretem a puha, szőrös huzatú párnákat simogatni egy boltban, de utána eszembe jut, hogy, ha megvenném, előbb-utóbb az ágyneműtartóban landolna, mert unnám mindig fel-lepakolászni. - Ha szabad érdeklődnöm, akkor Te milyen gyakran eszközölsz változtatásokat a saját lakásodban? - kérdezem, mert ezt egy szakmabeli azért biztosan máshogy látja, mint egy laikus.
- Ezzel egyet értek, mármint, hogy minden összefügg mindennel - fűzöm hozzá kedvesen. A környezetvédelemben is ez van. Én is látom, hogy mi milyen hatással bír, még akkor is, ha az ilyeneket a legtöbben tagadják. - De azért a fűtőtestek, ajtók, ablakok és a tartóoszlopok pont nem azok a tárgyak, amiket az ingatlan megvásárlója befolyásolni tud. Vagy legalább is én ezt tapasztalom - fűzöm hozzá kedvesen. Ha nem mi építtetjük, építjük a lakást, akkor csak megvenni tudjuk a már készet, és nem bonthatjuk le az egészet, hogy lakberendezési szempontból megfelelő legyen. De kijavíthat, ha tévedek.
Kicsit meglepetten nézek, amikor elárulja, hogy nincs kedvezménye a lakberendezési dolgokra. - Félre ne érts, mert én leginkább építészekkel szoktam kapcsolatba kerülni, akik készítenek látványterveket is a készülő projektről. Te is csinálsz valami hasonlót, amit meg tudsz mutatni az ügyfeleidnek? - érdeklődök kíváncsian kicsit másabb dologról a szakmáján belül. Az építészek, akár a belső építészek is, rengeteg ilyen tervet szoktak csinálni, hogy a vevő előre lássa mit is vesz meg, még mielőtt a valóságban hozzá látnának a munkához. Az új épületeknél pedig kell környezetvédelmi szempontú engedély is, így sok ilyennel találkozok. Már, ami eljut az engedélyeztetésig.
- Nos, a fal színét néha tényleg nem egyszerű kiválasztani, ha valaki nem festet gyakran - húzom el a számat. - Egyszer majdnem én is melléfogtam, csak a festő szólt, hogy egyelőre csak egy kis részt mázol be, mert szerinte nem arra gondoltam, mint, amit a festék adna. És igaza volt. Kis felületen nagyon jól nézett ki, de, ha az egész szobában az lett volna, nagyon sötét lett volna, ami szűkítette volna teret, amit pont nem akartam - emlékszek vissza egy régi esetre. - Végül olyan lett, amilyet karartam, csak jócskán hígítani kellett rajta - húzom el a számat, amikor visszaemlékszek, mert kicsit bűntudatom van a pocséklás miatt, mind a festékben, mind a pénzben. A boltban a színminta szép volt, de ahhoz a színhez a valóságban egy-négy arányú hígítás kellett, ami rengeteg fölösleges festéket eredményezett, amit olcsóbban is kihozhattunk volna.
- Én sem fogom ezt a fajta sztárolást nagyon megérteni. Jó, van néhány színész, akit csodálok, és mondhatni követendő példának tartok, de ők a szakmájuk mellett a civil életben is követendő példának tartok, és az akkor is így lenne, ha nem híresség lenne. De sosem vágytam igazán arra, hogy olyan legyek, mint ők, csak esetleg ismerni őket, és személyesen elmondani esetleg nekik, hogy mennyire értékelem, hogy milyen ügyek mellé állnak ki, mihez adják a nevüket. Mint mondjuk az állatvédelem, a környezetvédelem, a bántalmazott nők védelme, a hátrányos helyzetűek támogatása. Viszont őket sem követem napi szinten, csak, ha felhoz egy híroldal róla valamit, beleolvasok. De, hogy egyébként miként élik a mindennapjaikat… az legyen az ő magán életük. Az persze már megint egy másik dolog lenne, ha mondjuk, támogatja a bántalmazott nők mozgalmát, miközben kitudódik, hogy napi szinten veri a feleségét/barátnőjét, de azt hiszem, érted, hogy mire gondolok - mosolyodok el kedvesen. Persze mondhatnánk, hogy nekik abból a fizetésből könnyű, de lazán költhetné a pénzét arra, hogy minden luxusszigeten luxusnyaralót tartson fenn, meg minden luxus és sportkocsit gyűjthetne, miközben drogozik. - Vagy Neked erről mi a véleményed? - érdeklődök kedvesen, és közben azért figyelem a vendégteret is, de még mindig csendes minden. Csak két vevő jött be, de azok sem az én asztalaimhoz ültek le, így még van időm beszélgetni.

Meglepődök, és ez látszik is rajtam. Botanikus. A biológiában majdnem az egyetlen, amit sosem tudtam igazán elsajátítani. A latin nevek a spanyol miatt még úgy, ahogy mennek, de én képtelen lennék megkülönböztetni egymástól a természetben, mondjuk a mezei komócsint és a réti ecsetpázsitot. - Akkor nagyon sokoldalú vagy - mosolyodok el, hogy hallgatom a felsorolást. - Ezek szerint a művészeti érzéked fejlett. Jól gondolom? - kérdezem meg kedvesen. A legkevésébe sem megbántani akarom, mert volt már, hogy ilyen megállapítás miatt egy-egy férfi mérges lett, mert az is tekinthető sztereotípiának, hogy ezzel homokosnak nézi őket valaki. Pedig ez nem feltétlen van így. Mint, ahogy a férfi táncosok sem feltétlen melegek, mert nekem is rengeteg kiváló férfi táncos ismerősöm, barátom van, és csak elenyésző része meleg. Na, nem mintha zavarna, hogy ki kivel milyen kapcsolatot folytat, csak, ha jó pasi és meleg, akkor nem próbálkozok, vagy nem nőnek mutatom be, ha össze szeretném hozni valakivel. - A profi sportolás egyébként sem egészséges - fűzöm hozzá mellékesen. - Bevallom, hogy nagyon nem értek a baseballhoz, így lehet rossz a kérdés, de milyen poszton vagy? - kérdezem kíváncsian. Én nagyjából annyit tudok erről a sportról, hogy van egy dobó, egy ütőjátékos, aki mögött van még egy játékos, akinek elvileg el kell kapnia a labdát, amit dobnak. Meg hallottam a hazafutásról, de lássuk be, hogy ez nagyon kevés. Ezért sem valószínű, hogy pontosan tettem fel a kérdést. - Nos, én úgy tudom, hogy tanfolyamok vannak, vagy legalább is régebben voltak, amikor pár éve még nézegettem tanfolyamok után a neten. Meg, ha jól tudom, a belső építészeket is képzik erre, bár ott ez csak egy töredéke a tanulmányaiknak, mert a többi belső dologra fordítanak nagyobb hangsúlyt - gondolok bele a dologba. Amikor kicsit másabb szakmák után nézegettem, akkor tanfolyamokat is nézegettem, és ott, mintha hozott volna fel lakberendezést is, de az már régen volt. De az, hogy ki mit nevez gyorstalpalónak, az változó.
- Akkor nem találtál vagy nem tudsz olyan időközt mondani, amikor már hasznos lenne a változtatás, mert ezt inkább érezni kell. Jól gondolom? - érdeklődök. Én annyit tudok biztosra, hogy a pszichológusok azt szokták mondani, hogy nagyobb tragédiák után nem szabad nagy változtatást eszközölni, mert az gátolja a gyógyulás folyamatát.
- Ja! Így már értem - világosodok meg.
- Értem. Azt hittem, hogy használsz ilyen programot. Bár gőzöm nincs, hogy azzal mennyi idő lenne egy ilyen terv elkészítése, én még nem használtam. Azt tudom, hogy az építészeti programokkal sokkal jobb dolgozni, mint kézzel, de igazi tapasztalatom abból sincs - mondom mosolyogva. A környezetvédelem miatt én is használtam ilyet a suliban, de inkább ismerkedés szinten, és már alig emlékszek rá. Nekem leginkább a rajzokról olvasni kell tudni, ami általában megy is, bár néha egy-egy komplexebb rajz feladja a leckét, bár leginkább azért, mert a sok információ miatt nehezen találom át, hogy melyik vonal merre tart. Bár ez általában leginkább egy átfogó közmű helyszínrajznál áll fenn, ahol egy nagyobb terület, mondjuk, egy lakópark közművesítését ábrázolják.
Figyelmesen hallgatom ezt a válaszát is. - Örülök, hogy egyet értesz, és bár nem tudok vitába szállni azzal, hogy milyenek nagy átlagban a musical színészek, én tudok filmszínészt is, aki szenvedélyesen áll ki azok mellette, akik nem tudják megvédeni magukat - fűzöm még hozzá. Más az érdeklődési körünk a színészek által játszott művészetekben, művekben, legalább is, ahogy ezt a mostani ismeretségünk alatt le tudtam szűrni, de jó, ha tudja, hogy vannak kivételek a film- és sorozatszínészek között is, mint ahogy a musicalszínészek között is, ahogy ő is említette. - Te, ha választhatnál egy vagy két dolgot, amit tudnál támogatni, akkor az mi lenne? - kérdezem. - És most nem arra akarok kitérni, hogy a valóságban van-e ilyen, hanem csak elméleti szinten - teszem még hozzá kedvesen. Az pedig a legkevésbé sem érdekel, hogy, ha van ilyen, akkor mi mennyivel támogatja az adott dolgot, ügyet.

- Nos, ez számomra egy kicsit meglepő, mert hozzám mindig is közelebb álltak a reál tárgyak, és a bölcsészetiek voltak azok, amiknél az volt a kihívás, hogy legalább a vizsgáig a fejembe maradjanak, a művészetekkel pedig mindig is úgy voltam, hogy az mindenkiben kivált valamilyen érzelmet, ha mást nem, az egyszerű tetszik-nem tetszik dolgot. De, hogy miért igyekeznek egyesek ezeket megtanítani, mármint, hogy mit kellene éreznünk, látnunk, hallanunk, satöbbi egy-egy művel kapcsolatban… Na, az magas - fűzöm hozzá megjegyzésként, bár annak örülök, hogy a meglepettségem, ami a botanikára vonatkozott, nem sértette meg.
- Egy sportolót mindig nagyon keményen hajtanak, mert mindig meg kell döntenie az előtte lévők, és sokszor a saját rekordját is. Persze ezt sokakban egy belső motiváció is segíti, hogy még többet, még többet. Viszont az emberi szervezetnek van egy tűrőképessége, amit normálállapotban nem lehet túllépni, még akkor sem, ha valaki szakemberek által kontrollált étkezési, edzési rendet tart fenn. Ha pedig ezt a maximális teljesítőképességet akarja átlépni, és gyakran át kell lépniük, akkor nyúlnak mesterséges szerekhez. Persze ezek egy részét tiltják, de nem mindet, és csak akkor van botrány belőle, ha kiderül. Ráadásul nem véletlen, hogy a hivatásos sportolók túlnyomó többsége a harmincas évei közepére kiöregszik, hiszen annyira túlhajtotta már a szervezetét, hogy már nem is bírná tovább. A sporttól függően a különböző ízületek elkopnak, azokban a sportokban, ahol a fej viszonylag rendszeres ütközésnek van kitéve, az agyrázkódás agyi leépüléshez vezet. A sort pedig jócskán lehetne még folytatni, hiszen, ha csak egy egyszerű táncost veszünk, azoknak is deformálódik a lába, legalább a vádliban. Az élsport, bár dollármilliókat hoz, sosem volt és nem is lesz egészséges, mindössze a pénzről és a presztízsről szól. Ráadásul, mondhat bárki bármit, ha valaki napi több órát edz, annak nincs ideje tanulni, és bár szakmája lehet, de sosem lesz benne olyan szinten, mint aki a legtöbb idejét a tanulásra fordította. Természetesen, ezek általában nem is a szakmájukból akarnak megélni, és ezzel addig nincs is baj, amíg le nem sérülnek, és ehhez elég egyetlen rossz mozdulat, és máris ott állnak összetört álmokkal, egy olyan szakmával, amit nem feltétlen tudnak rendesen, főleg, ha éveket hagynak ki benne, mert mindenki felejt, és minden változik - érvelek hosszabban. Természetesen értem mind a két oldalt, és, ha lenne egy saját gyerekem, aki él sportoló akarna lenni, és még tehetséges is lenne benne, gőzöm nem lenne, hogy mit tanácsoljak neki, hogy mit csináljon. A tiltás törést okoz benne, és lehet, egy életre tönkre teszi, ha nem lehet az, ami szeretne, de elég egy sérülés, és akkor juthat pontosan ugyan oda, a szakadék szélére, mert fiatalon elveszíthet mindent a jövőjével együtt.
- Értem - nyugtázom a válaszát. - Viszont, hogy kicsit lefordítsam az előzőeket a Te sportodra, Te mind a két posztot, kizárólag ugyan azzal az egy kezeddel végzed, a másik csak segít, így az izmaid féloldalasan fejlődnek, ami megterhelő a szervezeted számára, mert torzul a vázizomzatod, ami hosszú távon fájdalmakhoz vezet. Vagy legalább is, ha túlzásba viszed az edzést, és nem figyelsz tudatosan arra, hogy a másik oldalt is edzd hasonló megterheléssel - mutatok rá a dologra miután megtudom, hogy baseballozik. Ez a sport legalább ugyan annyira féloldalas sport, mint a tenisz. Az pedig, hogy ez nála mennyire feltűnő, azt ő tudja a legjobban, mert így felöltözve, azért nála még nem kirívó a dolog. Egy ujjatlan felsőben már lehet, az. - Ettől függetlenül, ha szereted, miért nem lettél hivatásos játékos? - kérdezem kíváncsian, mindenféle rosszallás, vagy bármi negatívum nélkül. Nekem is van indokom, hogy miért nem lettem profi táncos, hiszen imádok táncolni, de az indokok mindenkinál más és más lehet.
Csak mosolyogva bólintok, amikor megerősíti, hogy a változás idejét érezni kell. Néha én is érzem, de mindig félek tőlük, mert nálam a változás gyakrabban volt rossz, mint jó. Persze ezek egy részét nem is feltétlen én akartam, hanem csak megtörtént az akaratom ellenére. Ha pedig esetleg jó is sült ki belőle, akkor nagyon fájdalmas volt addig az út.
- … mert változik, szereted, ha a megrendelő képzeletére van bízva a dolgot, és nem akarsz az ihlet útjába állni - fejezem be a mondatot, jelezve, hogy azért figyelek, még, ha nem is mindig tűnik így.
Látom, hogy befejezte, de egyelőre még nem nyúlok a tányérért, mert vannak vendégek, akik a befejezés után még igénylik, hogy ott legyen előttük, mert ennek az ellenkezőjét sürgetésnek érzik. Ha majd jelzi felém nonverbálisan, hogy már nincs szüksége a tányérra, pohárra, akkor egy „Elvihetem?” kérdést követő verbális engedély után teszem meg.
Csak elmosolyodok, ahogy belekezd abba, amit nem akartam kiszedni belőle, hogy mennyire van pénze támogatni bármilyen „csoportot”.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem - mondom kedvesen mosolyogva. - Nem, egyáltalán nem hangzik klisésen. Sőt! Nagyon fontos, hogy a gyerekek gyerekek tudjanak maradni, és ne egy betegség határozza meg a mindennapjaikat - fűzöm hozzá mosolyogva. Szörnyű látni egy beteg gyereket, bár bennem ezzel kapcsolatban mindig felmerül, hogy miért beteg, amikor rengeteg betegséget szűrni lehetne még megszületés előtt, és én valahol mindig önzőségnek tartottam a szülő részéről, főleg, ha tudja is az lesz, hogy megtartja. Ha jó előre láthatóan képtelen lesz felnőtt korára egyedül életben maradni, mert a napi, rutin teendőkhöz, mint az evés, ivás, is segítségre van szüksége, vagy bizonyos esetekben meg sem éli, akkor én azt inkább bűnnek tartom, mint nemes cselekedetnek a szülő részéről. Ha később lesz beteg, akkor pedig a miért az, ami nem hagy nyugodni, mert a legtöbb esetben visszavezethető a betegség a környezetszennyezésre vagy egyéb emberi tevékenységre, amit a legtöbb esetben nemtörődömségből vagy önzőségből fakad, amiről a szülő nem tehet, de mások igen. Persze fontos, hogy segítsük a gyógyulásukat, ahogyan csak tudjuk, ha már így alakult.