Otthon már kezdett túl zsúfolt lenni - vagy ami mégrosszabb, hangos. Hangos annyira, hogy inkább összepakolva a cuccaimat lelépjek onnan egy hátizsákkal, elindulva valahova, bárhová messzire, ahol nem kell gondolkodnom, ahol semmire sem kell gondolnom. Ha csak egy pár kósza pillanatra is, de kikapcsolhatom az agyamat, és csakis a saját gondolataim mélyére süllyedhetek, anélkül, hogy kétpercenkenként felordítana valaki a közelemben. Bár New York nem a csendes zugairól híres, már itt vagyok annyi ideje, hogy tudjam hová kell menekülni amikor egyedül akarok lenni.
A parkba érve magától vezetnek a lábaim előre, csak akkor veszem ki az egyik fülhallgatót a fülemből, amikor már a tökéletes helyre értem. Ki akarok kapcsolni, de nem akarom teljesen kizárni a környezetem - itt és most már nem, mert ez egy nyugisabb szakasz, idáig kevesebben szoktak jönni, ezért is telepszem le inkább itt egy üres padra, ahol kicsire húzva össze magam festeni kezdhetek, miközben a fél fülemben még mindig zenét hallgatok.
Egy férfi alak körvonalait kezdem el felrajzolni, szinte nem is gondolkodva azon, hogyan kövessék egymást a görbék; sikerül kikapcsolnom magam annyira, hogy csak részben figyeljek bármire is. A rajzra, a zenére, de a környezetemre is. Csak a mozgásra lesek fel, amikor mégis elhaladna valaki a közelben, különben bezárkózom a saját világomba - amit otthon is tettem volna, ha lehetséges lett volna legalább tíz percig úgy tennem, hogy egyedül vagyok. Ezt utálom a legjobban abban a lakásban - bár ez egy olyan része is, amit szeretek. Csak nem mindig.
Már túlvagyok a vázlaton, már kezdenek egyre határozottabb alakot ölteni a vonások, ismerőssé kezd válni a test, az arc, már láttam, már nagyon sokszor láttam. Rég láttam. Egy pillanatra lefagyok, amikor ráeszmélek, mit teszek, mégis, vonallá préselődik a szám, de folytatom a rajzot. Pedig egyetlen pillanatra megfordul a fejemben, hogy egyszerűbb lenne összetépni és elhajítani, úgy tenni, mintha meg sem történt volna - mégsem tudom. Pedig már hónapok óta nem is láttam, azt sem tudom mi van vele, bármi történhetett azóta, a legrosszabbtól a legjobbig, hiszen nála sosem lehetett tudni, hogy mit fog hozni a holnap. Szándékosan nem akartam rá gondolni többet, de néha még mindig eszembe jut, bár egyre ritkábban, de kísértenek még az emlékek. Ahogy most is teszik a rajzban, de talán ha befejezem…? Miután befejeztem, úgyis összegyűröm majd, hogy az egyik szemetes alján végezze. Nem akarom újra látni Charliet.

Az még nem túl szokatlan, hogy elhalad mellettem egy-két ember, de az már határozottan az volt, amikor az egyik férfi csak úgy lehuppant mellém, olyan könnyedséggel, mintha már hónapok óta ismernénk egymást. Előbb csak ráemelem a tekintetem némán, és bámulom, azt próbálva eldönteni, hogy komolyan gondolja-e mindezt, de nem kell rákérdeznem ahhoz, hogy lássam, sajnos igen, nagyon is komolyan gondolja mindezt. Lehet, hogy elegánsan el kellene küldenem melegebb éghajlatra? De csak beszél és beszél, hogy azon kell gondolkoznom, levegőt is vesz közben vagy…?
- Csak szeretem… - Morranok, miközben még mindig feldolgozni próbálom a helyzetet. Ismernem kellene? Azt hiszem, megjegyeztem volna… jah, biztosan megjegyeztem volna. De azért még végigpillantok rajta, viszont mielőtt még rákérdeznék, hogy ismerjük egymást, be is mutatkozik. Szóval nem. Nem ismerjük egymást. - Red. - Végig pillantok rajta még egyszer, azt próbálva eldönteni, hogy mit akar tőlem. Kellene mondjam, hogy nincs nálam pénz, vagy…? Bár nem olyan alaknak tűnik. - Örülök? - Egyértelműen nem, inkább gyanakvó vagyok, mint bármi más, ahogy figyelem. - Csak rajzolok… - Nem értem, hogy hogy képes valaki egyszerre ennyi kérdést feltenni. Körbe lesek, mintegy azon gondolkodva, hogy mit keres itt, remélem nem vár valakire… - Nagyon sokat kérdezel. - Kimondom végül, miközben újra rá pillantok. Lehet, hogy le kellene lépnem? De még nem tudtam teljesen befejezni a rajzot, viszont mérlegelni kezdek magamban, hogy mennyire éri meg mindez.
- Ez… pech? - Nem tudom mit vár, mit mondjak, egyelőre ott ragadtam le, hogy a vadidegen pasi sztorizgatni akar. Vagyis már van egy nevem az archoz, de ez önmagában semmit sem jelent. De talán ha nem figyelek rá, békén hagy? Újra a művem felé fordulok, és folytatom a szénrajz kidolgozását. Bár már azon a ponton van, hogy a legtöbb rápillantó késznek is érezhetné, én tudom, hogy még van amit igazítani rajta. Csak… ki akarom ezt most adni magamból. - Ahha, az… szuper. - Rálesek, miközben ő csak fecseg és fecseg. A mindig nyüzsgő lakásunkban megtanultam kizárni a zajokat, de még így is túl tudok töltődni. Van amit nem lehet csak úgy megszokni. - Jah, érdekesen hangzik. - Újra rálesek. - Elefántok meg uszkárok? - Csak egy kicsit gúnyos a mosolyom széle, ahogy rálesek, de nem tudom máshogy feltenni a kérdést a sövényeiről. Ki kezd ezen az alakon kívül a sövényekről beszélgetni egy idegennel a parkban?
- Művészke? - Összevonom a szemöldököm, van valami a szóban ami nem tetszik. - Majdnem olyan ez, mint egy vallatás. - Fura alak, de azt hiszem, bevonzom őket valahogy. - Inkább csak hobbi már. - Vissza fordulok a rajzhoz. - Nagyon sokat gyakoroltam. - Halkan felhorkantok, mert az isten adta tehetség nagyrészt mítosz, önmagában kevés, bár előnyt ad, azzal is dolgozni kell, különben csak úgy lebeg a semmiben, és pazarlásra kerül. - Majd igyekszem. - Nem megharagudni, mégis élesen lesek rá. De végülis, én voltam az, aki folytatta vele a beszélgetést mégis… Azt kérdi ne zavarjam el, pedig pont ezen gondolkodtam már az elején is. - Mit akarsz hallani? - Őszintén nem tudom, szerintem két ember helyett is képes lenne beszélni.

Másodjára, de még sokadjára is furcsállnám amiért csak úgy leült mellém beszélgetni, de talán pont a sok fura részlet az oka, hogy nem küldtem el azonnal.
A válaszára röviden felnevetek, nem pont így értettem, de így is működik. - Vagy egy fekvő jaguárt. - Mosolygok már egy kicsit, ezen az őrületen, a sövénybe formázott állatokat sosem értettem teljesen.
- De a kérdések mennyiségéből akár az is lehetne. - Mosolyog, de a hangszíne nem passzolt a mosollyal - vagy pont, hogy igen. Nem tetszett neki a válaszom, de bocsánatot kérni nem fogom, hiszen tényleg kérdések sorával ostromolt alig pár perc alatt. - Nem csak fizikai kínzással lehet vallatni. - Mosolygok már én is, de egy kicsit barátságosabban. Ha elűzi a modorom, igazából azzal is nyerek, nem? Ha meg kibírja, akkor… meglátjuk mennyire tud még zavaró lenni.
- Nem arról van szó, hogy nem hiszek benne, csak rengeteg tehetséges ember van, szóval önmagában tehetségesnek lenni nem elég. Ráadásul nem is minden tehetséges ember lesz sikeres mondjuk. - Erre a témára már az egész figyelmem az övé. - Különben is, a festés mára inkább csak a hobbim. - Azt mondja, hogy lehet, hogy mesél majd ő is, de igazából elhinném róla, hogy az a lehet ott egy biztos, csak elég sokáig kell maradnia. De ez a téma legalább már kényelmes annyira, hogy ne akarjam a pokol túlsó felére küldeni vele. - Passz, hogy mióta festek, ha számít, hogy pár évesen összefestettem a konyha falát, akkor azóta, hogy járni tudok és ceruzát mertek adni a kezembe. - Vállat vonok kissé, amúgy tényleg azóta szeretem, hogy emlékezni tudok rá. - Nem csak szén, igazából szeretek kísérletezni eleve, főleg mivel mostanában ritkábban teszem. - Inkább terapeutikus, de ezt meg végképp nem osztom meg vele itt és most. - Nem csak férfiakat, ez most… - Elkezdem, de nem fejezem be, gyorsan máshogy folytatom. - Szóval csak azt rajzolom vagy festem ami épp bennem van. - Ez meg itt és most Charlie volt, így vagy úgy, de meg kell szabadulnom tőle. Azt hiszem már hivatalosan is látni sem akar, és talán jobb is így. Amúgy sem kereshetem egész New Yorkban… - Miket alkotsz a sövényeken kívül? - Sajnálom, nem sajnálom, még mindig nem tudok nem mosolyogni ezen a gondolaton. De legalább a válasz érdekel.

- Nem adtam fel az álmaimat. - A szavaiból úgy vettem ki, hogy valami hasonlóra céloz. Kicsit szúrósan nézek rá, de ha ismerne tudná, hogy ez inkább csak megszokás. Egyáltalán nem arról van szó, hogy feladtam volna a festést. - Nem a festésből tervezek megélni. - Hanem a zenéből, mondjuk gyerekként esküdni mertem volna, hogy igenis ez lesz, de azóta nagyon sok minden megváltozott. - Változtak az álmaim. - Vállat vonok egyszerűen, szerintem ezt kezelhetjük tényként, az álmok idővel jönnek meg mennek, alakulnak, nőnek vagy csökkennek. Egys szenvedélyek felülkerekednek másokon.
- Az szuper, szóval nem csak sövényekben gondolkozol. - Nagyon komolyan biccentek felé, mintha olyan jelentős téma lenne. Mondjuk a tény, hogy szintén alkot, egy kicsit szimpatikussá tette. Na meg az, hogy azóta sem ért hozzám újra - ez határozottan jó pont, ha újra taperolni kezdene, esélyesen itthagynám már. Elég nagy ez a park ahhoz, hogy ne legyen muszáj egymás közelében ülnünk. Ezért is volt fura, hogy mellettem foglalt helyet, mert még ha fel is szoktak figyelni arra, hogy éppen alkotok, azért nem szokták csak úgy ledobni magukat a hozzám legközelebbi üres helyre.
A képről röviden próbálok felelni, hiszen még a saját gondolataimat sem rendeztem vele kapcsolatban teljesen. Talán amit menekültem főként, nem is a csend miatt, egyszerűen szükségem volt erre, hogy lezárjak egy fejezetet, legyen bármilyen nehéz is. Ennyi idő után már esélytelen, hogy megtaláljam újra - és akkor sem tudnék már mit mondani neki. Talán jobb is, ha nem leszek többé az életem része, egy rohadék voltam vele, valahol még a barátságunk elején is, és utána meg méginkább. Elcsesztem, és innen már nem lehetne visszafordítani. Csak azt remélem, hogy jól van. Ez a remény pedig ott van minden gondosan húzott vonalban és görbében. - Ismertem őt. - Vonok vállat mégis, végülis ennyi nem árt, és szerintem úgyis levágta már, akár megerősítem akár nem.
Talán a Charlie miatti szentimentalizmus teszi, sőt, egészen biztosan, hogy vissza is kérdezek tőle. Egyelőre viszont még a pillanatban ragadtam, ezt pedig ki is használhatja arra, hogy fecsegni kezdjen. - Ez megmagyaráz dolgokat. - A művészi vonalat is, azt hiszem. Végigmérem újra, el tudom képzelni, hogy ezzel foglalkozik. - Ez azért elég sok… - Hogy tud ennyi mindent csinálni egyszerre? Nekem néha három közt egyensúlyozni is túl sok. - Van valami amit nem csinálsz? - Kicsit gúnyos a hangom, mégsem csordul túl a rosszindulattól, inkább hat csak szemtelennek, mint egyenesen sértőnek. Szóval ő is egy a nyughatatlan, izgága emberek közül? Akkor beleillik New York forgatagába.

Valahol megnyugtat, hogy nem kérdez, de ha nem kérdez, én sem beszélek sokat - mert bár tőle kezdetektől fogva azt érzem, hogy beszélne, a fene tudja mit akar. Hiszen ez itt New York, a város ami sosem alszik, ami pezsgésébe folyton emberek vesznek körül, ahol sosem lehetsz igazán egyedül - s pont emiatt értékelnéd a perceket amikor mégis, emiatt nem szólnak az emberek idegenekhez, vagy kezdeményeznek beszélgetést csak úgy a semmiből. Ezekre többnyire okuk van, iránymutatást kérő turisták - bár a zsebben hordozható térképek világában minek? - vagy éppen téged néznek annyira naivnak, hogy ki akarnak zsebelni. Az utóbbi pech, mert semmi különösen értékes nincs nálam, igazából könnyen lehet, hogy még a telefonomat is otthon hagytam. Bár róla elhinném, hogy pont az az ezeregy kivétel, aki másképp látja a világot, de kisebbség akkor is, hiszen a személyes kapcsolatok eleve kiveszőben vannak, az ismerkedés sem feltétlen olyan már, mint amikor ő lehetett annyi idős, mint most én. Mégsem hányom a szemére minden gondolatomat, pedig talán hallania kellene őket, de talán pont ez teszi különlegessé. Vagy furává, igazából a kettő közt közel sem éles a határ, így lehet a legtöbb művész is hóbortos a maga módján. Ez alól meg én sem vagyok kivétel.
- Nahát, nem is gondoltam volna. - Még mindig gúny van a hangomban, de legalább már nem támadás, az alkotás lenyugtatott annyira, hogy kevésbé legyek érdes, de mindent levetkőzni rólam azért az sem képes, egy idegen mellett ülve a parkban, aki nemrégiben még a combomra csapott. Az egyértelmű, hogy merőben más elképzeléseink vannak az ismerkedésről, már ha ez annak indult, mert az első benyomás közel sem annak tűnt. Igazából azóta is csak találgatom, hogy mit is akarhatott igazán... Ha nálam csak egy kicsivel is élesebb embert talált volna, már rég a szexuális zaklatás szóval dobálózna, végülis, ez pont az az ország, ahol ennél sokkal kicsinyesebb dolgokért is vonulnak bíróság elé az emberek.
- Ok, hajrá. - Biccentek felé, egy részem igenis fellélegzik, hogy távozna, mert valahol nem volt teljesen valószerű. Talán a generációk közti szakadék, talán csak a köztünk lévő. - Lehet. - Kivételesen azt hiszem, megjegyezném, akkor is, ha egyszer láttam, kétlem, hogy egyhamar felejteni tudnám az arcát. - Ki tudja. - Végigmérem újra, majd csak biccentek a köszönésére. Nem tudom mire számít, de nem is várok tovább, inkább elkezdem összeszedni a dolgaimat, talán ideje már mennem, de egy biztos: nem haza indulok azonnal, csak az ellenkező irányba, egy közel kész rajzzal. Azt hiszem, ezt a darabot most el fogom égetni. Fura lenne a lakásban látni viszont.