Véletlenül értesültem ennek a partinak a létezéséről. Két nappal ezelőtt az egyik Manhattanben rabolt táskában volt a meghívó, bizonyos Mrs. Wattson nevére. Először csak félre dobtam a papírt az egyik sarokba, mert történetesen jobban érdekelt a nyanya pénztárcájának tartalma, mostanra viszont bőven volt időm gondolkodni, végül is ez az esemény tökéletes arra, hogy még több gazdag, sznob semmirekellőt kopasszak meg.
Tanácstalanul álldogálok a tükör előtt, bár általában teljesen elégedett vagyok a kinézetemmel most még sem vagyok teljesen biztos abban, hogy az öltözékem megfelelő egy ilyen helyre. A ruhatáram nem tartalmaz unalmasan elegáns, sznob darabokat, túlságosan sziporkázó személyiségem van ahhoz, hogy ilyen unalmas ruhadarabokat hordjam. Választásom végül egy fekete mini ruhára esik, az össze közül talán ez a legszolidabb és legvisszafogottabb, ha lehet egy ruhadarabra ilyent mondani. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy így is bőven ki fogok lógni a sorból, de csak annyi célom van, hogy valamennyire elvegyüljek és tömött pénztárcákkal vagy ékszerekkel távozzak. Nem célom, hogy hirtelen barátokat találjak magamnak, bőven elég az a néhány, aki még bírja a jelenlétem.
Jobb híján hajam laza kontyba fogom a fejem tetején, talán nem ártott volna egy kis festés neki, mert ezzel a zöld színnel kissé figyelemfelkeltő leszek, de sem a szőkéhez, sem a feketéhez nincs most hangulatom. Néhány másodpercig gyakorlom még a mű mosoly művészetét a tükör előtt állva, valami azt súgja, hogy a mai este folyamán a szokásosnál többször lesz rá szükségem. Bár alapjáraton teljes mértékben megjátszás ellenes vagyok, azért az teljesen tiszta, hogy csak úgy tudok minél több ember közelébe férkőzni, ha azt látják normális vagyok. Valljuk be, a legtöbben előszeretettel kerülik a hozzám hasonló őrülteket. Teljesen jogosan. Még egyszer ellenőrzöm az esemény helyszínét, majd magam mögött hagyva a fotelben durmoló Tigris cicát kilépek az ajtón. Szokásos novemberi időjárás van, fejem fölött sűrű, fekete felhők gyülekeznek, a hideg szél még a kabátom anyagán keresztül is simogatja a csupasz bőröm. Megszaporázom lépteimet a metró irányába, miközben az utolsó szál cigimet szívom. Brooklyn és Manhattan között túlságosan nagy a távolság ahhoz, hogy gyalog tegyem meg az utat. A tömegközlekedést csak azért szeretem, mert amikor forgalmas időszak van minden különösebb nehézség nélkül sikerül kiüríteni a zsebeiket. Néhány évvel ezelőtt még olyan kis béna voltam, szinte minden alkalommal lebuktattam magam, de a szükség nagy úr, ahogy mondani szokták, hamar megtanultam figyelmesebbnek, gyorsabbnak és pontosabbnak lenni.
A közel húsz perces metrózás közben még mindig azzal foglalatoskodom, hogy felkészítsem magam a mű mosolyok, bájolgások és megjátszás estéjére. Reményeim szerint nem ezzel fog eltelni az egész napnyugta, talán csak néhány órára lesz szükségem ahhoz, hogy megszerezzem mindazt amire szükségem van, a lehető leggyorsabban akarok túl esni a dolgokon, már most kényelmetlenül érzem magam, pedig meg sem érkeztem a helyszínre. Egyszerűen nem arra születtem, hogy ilyen puccos partik résztvevője legyek, és hogy egy csokornyi idiótának mosolyogjak. Azt sem tudom pontosan, hogy milyen rendezvényre tartok, a meghívóra elfelejtették feltüntetni.
Egy pillanatra megállok nem messze az épülettől, szükségem van még erre a kis időre, hogy átprogramozzam az agyam valami olyanra, ami egyáltalán nem vagyok és nem is voltam soha. A cél érdekében viszont kénytelen vagyok most eljátszani ezt a szerepet, és igazából remélem, hogy azért jól fogok szórakozni.
Széles mosolyt erőltetve az arcomra közelítem meg az épület előtt álló, öltönyös faszt. Gondolkodás nélkül nyújtom felé a meghívót, remélve, hogy nem fognak kérni semmilyen igazolványt.
- Üdvözlöm Mrs. Wattson. Érezze jól magát! áll félre az útból a kétajtós szekrény méretű kopasz, ezáltal szabad utat biztosítva számomra. Bárgyún mosolygok és minden fölösleges szövegelés helyett egyszerűen csak belépek az épületbe, még mielőtt az illetékes bodyguardok meggondolnák magukat.
A terem egyszerűen lenyűgöző, még én is tátott szájjal bámulom a fények és játékát a márvány oszlopokon. Valamilyen keringő szerű zene szól, számomra ez már teljesen ismeretlen, de nem mondanám azt, hogy kellemetlen. Meglepően sokan vannak, ahhoz képest amire számítottam, minden szegletében kiöltözött, jól fésült nők és férfiak csevegnek vidáman. Leveszek egy pohár pezsgőt az előttem elsétáló pingvin tálcájáról és az egyik kevésbé kivilágított sarokba sétálok, hogy felmérjem az embereket és a lehetséges áldozatokat.