Egy mondat, aminek a mi "fajtánkat" jellemezni szokták. Igen, azok a tagok,
akik fülledt klubokban zajosan játszanak, az energia árad, amerre az ember néz zenekaros pólók, bőrszerelések, farmer és bakancs... pedig a valóság ennél mindig árnyaltabb. Tény, hogy vannak olyan sztereotípiák, melyeket mindannyiunk igyekszik megélni, de emellett a durva külső nemes szívet akar.
Vagy takar? Az én esetemben talán mondhatom, hogy takar, mert egyébként jóindulatú ember vagyok, szeretek másoknak segíteni és nem hogy a barátaim, de a haverjaim sem szívesen hagynám cserben soha sem. Az utolsó szál cigit és centet is megosztanám azzal, aki megérdemli és akivel szükséges.
Szeretek bulizni, hülyéskedni, az alkohol fogyasztással talán mondhatjuk,
hogy hadilábon állok, hiszen mindenkinek megvan a maga démona... Akárhogy is, nem szoktam magam filmszakadásosra inni, de tény, hogy olyankor hajlamos vagyok megváltozni. Nem feltétlenül pozitív irányba. Szóval ez az egyik "drog", ami nem éppen pozitív.

A pozitív kábítószer számomra viszont a zene, a gitározás, az éneklés, a közönség energiái: ez hajt előre, pörget fel és ad színt a napjaimnak igazán. A deszkák nekem tényleg a világot jelentik s ezzel a drog mellé a rock and roll is kipipálva. De nem csak a zene foglalkoztat, szeretek mozogni, edzeni, a küzdősportokat, lehet ezért is vagyok békés természet, mert edzésen és koncerteken kiadom a feszültséget, egyébként meg miért húzzam fel magam? Ha veszély van vagy durva szituáció, akkor odateszem magam, de szerencsére manapság a köreinkben egészen ritkák a keményebb balhék, amik a nyolcvanas években még jelen voltak, ma már nem akarj a manhattani hardcore punk közösség a metalosok haját felgyújtani példának okáért. Amúgy meg el a kezekkel a sörényemtől, igenis büszke vagyok rá!

És a szex? Hülye lennék tagadni, hogy kedvelem a női társaságot, a rockzene mindig is leginkább a csajokról szólt. Nincs is romantikusabb, mint egy AC/DC best of-ra lenyomni egy maratoni kört nem igaz? Na jó, vannak romantikusabb dolgok s nekem is van olyan énem, aki virágot vesz a lánynak, vagy éppen az acélhúros akusztikus gitárján ír neki valami balladát, de ahhoz ihlet kell,
vagyis egy méltó múzsa. Amellett, hogy értékelem a szebbik nemet, tisztelem is a nőket, azokat, akik megállják a helyüket az élet frontján és keményen harcolnak. A menedzserünk is nő, igazi anyatigris, ahogy a kiadósok között is megismertem már több amazont, na meg a sajtó... szóval bármennyire is maszkulin játéknak tűnik a rockvilág, tudok a "dobozból" kint gondolkozni és legalább annyira élvezem az énekesnőkkel való duettezést,
mint egy alapos háttérmunkával megtámogatott interjút a legkeményebb firkász leányzóval.