Cara & Nick

Taste the sugar, taste weed, come to play a little with me

A közönség tapsviharban tör ki és én automatikusan emelem fel a kezeimet, hogy csatlakozzak a tapsolók sorába. Ez ma este már legalább a hatodik alkalom, de úgy vélem még sok követi majd, hiszen még éjfél sincs, a kocsma pedig csak hajnali négy körül int záróórát. Asszem. A megtapsolt zenekar, egy alternatív rock banda, büszkén mosolyogva hajol meg a tömeg előtt, majd hozzálátnak, hogy a hangszereiket összepakolják és levigyék a színpadról, helyet csinálva a következő fellépőknek, akik az indie műfajt képviselik. Már ha jól emlékszek a tulaj megnyitó szövegére és az esemény Facebook-os hirdetésére, no meg a hirdető lapra. Nem igazán figyeltem arra pontosan milyen bandák lépnek fel este, mert nem egészen szórakozni jöttem el a Golden Moose Brew-ba. Nem, ma este dolgozok.
Mondhatni jóban vagyok a helyi kocsmárossal és az üzletem csak egy utcával arrébb található Brooklynban, ezért szoktam személyesen teljesíteni a rendeléseit, hogyha kér a cukrászdából süteményeket az ilyesfajta, tematikusabb estékre, melyeken nagyobb forgalmat vár. Illetve van vele egy titkosabb megegyezésem is: szemet huny afelett, hogyha a kis felállított standomnál pár füves süteményt is becsempészek a kínálat közé. Míg ő így szerez visszatérő vendégeket, addig én növelem ezzel a saját vásárlói körömet, tehát mondhatjuk azt, hogy ezzel mindketten jól járunk.
Tehát most egészen nyugodtan állok egy süteményekkel megrakott asztal mögött, a kocsma hátsó kerti részlegébe, melyről bentről lehet bejutni. A kertbe vezető két kétszárnyú ajtót szélesre tárták és kitámasztották, már csak azért is, hogy bentre is jusson a kinti friss levegőből. Az ajtótól kezdődik két hosszabb asztal, melyekhez jobbról-balról padokra lehet leülni. Az asztalok fölött sátor van és apró, régi villanykörték világításként. (A belső részt is ilyen körték világítják meg és ha engem kérdeznek, az a rész jobban testesíti meg a romkocsma vibe-ot.) Az asztalsorok után egy nagyobb táncparket következik, majd a bal hátsó sarokban, féloldalasan a színpad áll.
Az én kis sütisasztalom a jobb oldali asztalsor mögött, szinte a hátsó jobb oldali sarokban kapott helyet, totál oldalt az egész kertben. Mondanám, hogy pech, de a kinti bárpult jobbra, szinte egy karnyújtásnyira van tőlem, az azt vigyázó pultossrác a jobb füle felől kapja a színpadtól jövő hanghullámokat, amiket hangszórók felerősítenek. Na, ő szerintem egy cseppet szarabb helyet kapott.
Korábban, körülbelül egy háromnegyed órája összehaverkodtam vele két banda közötti szünetben. Akkor éppen egy humorista szórakoztatta a közösséget amíg a következő banda felkészült. Volt egy hasbeszélő mutatványa is és az egyik vicce valami Kit csodás bőréről és félistenszerű testéről szólt. Fingom sincsen ki az a férfi, de jót nevettem azon a viccen. Miközben a közönséggel együtt nevettem a humorista viccein, a bárpultos srác adott nekem egy ingyen italt, én pedig e kedvességét egy csokis süteménnyel viszonoztam. Azóta haverok vagyunk.
Persze, élvezem az estét. Eddig tényleg nem olyan rossz. Igaz, szünetet még nem tartottam, no meg táncparkett ördögévé se avanzsálhatom magamat, de mindent beleadok, hogy a lehető legtöbb sütit adhassam el. E tervemhez hozzátartozik az is, hogy a fekete alapú hawaii mintás pólómban és rövid farmernadrágomban megpróbáltam cool-ra venni a figurát. Beleértve a megjelenésbe a konstans mosolyt az arcra, hátha így több ártatlan személyt tudok sütievő bűnbe csábítani és nem tolnak egy hátraarcot.
A legtöbb esetben bejön. Előbb a másik asztalnál vesznek egy italt, majd az én kínállatomból is választanak. A browniek és a muffinok a legkelendőbbek. Jó választások, én is ennék az utóbbiból, de indulás előtt ettem egy tál lencsefőzeléket és azóta meg nem kívántam meg más ételt. De nem is nekem kell az édességeket elvennem a tálcákról, hanem a vendégeknek.
Veszik is. Egy srácnak éppen a visszajáróval együtt adok két kis papírtányért, egyiken pár brownie, másikon néhány mézes müzli keksz. Ő már fog egy ásványvizes üveget az egyik kezében, de azt a hóna alá csapja, ügyesen megoldva ezzel, hogy a süteményeivel aztán tovább álljon.
Néhány pillanat múlva az italok előtt egy kisebb társaság áll meg.
– Úgy hallottam, hogy az alkohol mellé nagyon jó, hogy ha eszel egy kis süteményt is – csábítgatom át a vevőket az én pultomhoz, eléggé pimaszul. Az egyikük, egy fiatal nő előtt meggyes ízesítésű sörök vannak az asztalon és nem mellesleg ő áll az én asztalomhoz a legközelebb, ezért először is őt próbálom átcsábítani. A pultos úgy is éppen egy pina coladat ad az egyiküknek, így nem szólhat rám.
– Meggyes italhoz adhatok egy meggyes süteményt a hölgynek? – kérdezem meg, egy mosoly kíséretében és egyik kezemmel az említett italra, majd a meggyes sütemények felé mutatva. – Vagy esetleg olyasmit, amitől kicsit jobb kedvre derülsz a barátaiddal együtt? – teszem hozzá ezt az ártatlan kérdést is, kicsit rejtélyesre fogva a dolgot azzal, hogy megpróbálom nem kiabálni a felcsendülő hangzavarban és kacsintok egyet.

Nick & Cara

i had too much fun was no ones last regret ever

Maggie egy pici nő, de annál határozottabb, ha a munkáról van szó. Így ha Maggie azt mondja, hogy holnap egész napos programunk lesz az MTV-nél, és nem akarja, hogy másnapos, vagy rosszabb legyek, szóval ma fogjam vissza magam, akkor… megpróbálom visszafogni magam. Előrelátóan már tegnap úgy szétcsaptam magam, hogy ma este nyolckor volt egyáltalán erőm kikelni az ágyból. Semmi, amit egy pár bloody mary, meg egy langyos zuhany meg ne oldana. Kivéve a fejem. Na, azt úgy érzem, már semmi sem oldja meg. Hát hogy nézek ki smink nélkül?! Nem kell nekem kapucni, ha az utcára megyek, csak ne viseljek alapozót, és senki nem fog felismerni. Mindegy, tízre már a lakáson kívül voltam, emberi fejjel, Mattie szedett fel, bár csak uberrel, azért az ivásról ilyen szinten ő sem mondana le. Míg a Moose-ba érünk, még ötször a lelkemre köti, hogy semmi vadulás, meg kell mutatnom neki a táskám tartalmát, nincs-e nálam valami erős (bárha… tegnap kifogytam), és megint megígérem, hogy sörnél keményebb vackot nem öntök magamba. Néha úgy érzem, hogy kezd anya kicsit tetováltabb, sminkeltebb, férfiasabb verziójává válni a gitárosunk. Eskü nem volt ilyen tyúkanyó régen. Mikor ezt megjegyzem, cifrán, de szeretettel elküld a picsába, én is őt, és mire a célhoz érünk, szinte seggre esek a röhögéstől, ahogy kiszállok a kocsiból. Szerencsére utánam kap, nem mintha szokatlan lenne egy-két bukta egy jobb éjszakán. De hát még túl józan vagyok hozzá. Ugyanakkor ez a marha alkohol nélkül is simán addig nevettet, míg be nem csurrantok kicsit. Egyszer fordult elő, és mélyen hallgatok róla, mentségemre szóljon, hogy négy órája utaztunk a turnébuszon, ami akkor még egy kis ötszemélyes vacak volt, és csak mi vezettük, bele az éjszakába… Szóval egyébként is kegyetlenül kellett pisilnem. Utána le kellett húzódnunk, mert behisztiztem, ők meg az ablakon kikurjongatva nem hagytak pisilni az árokban guggolva. Na ja… akkoriban még nem kellett hangulatjavító.

Hirtelenjében most sem, ahogy beérünk a Moose-ba, ott van egy csomó régi haver, a banda többi tagja, a velünk utazós crew, páran az egyetemről, és különben is, a Moose az a Moose, évekkel ezelőtt még mi is úgy imádkoztuk fel magunkat a színpadra előadni, jöttünk közkívánatra, aztán gyűjtőkoncertet tartottunk itt, mikor úgy megbüntették őket valami szarért, hogy majdnem be kellett zárniuk, szóval… ha itt nem kap el a nosztalgia, akkor sehol. A színpadon lévő banda is jó, hamar ott találom magam az előttük ugrálók között, menet közben tanulva meg a szövegeiket, és beszállva az artikulátlan üvöltésbe. Aztán ideiglenesen vége a koncertnek, én meg félig-meddig Josh hátán lógva kivonszoltatom magam a frisslevegőre, és kijárok magamnak valami innivalót, amiben engedelmükkel alkohol is van. A meggyes sörre húzom a szám, de ha ma ennyi, akkor ennyi. Elengedem Josht, és még azelőtt ellopom a magam sőrét, mielőtt még kifizetnék. Majd rendezik… A pultos srácnak sincs gondja vele, el van merülve a koktélkeverésben, azt meg tudom, hogy a srácok megoldják. Számmal már a poháron, érdeklődve fordulok az emelt hangon megszólaló srác felé, aztán az első korty után el is indulok arra, a rajtam lévő lábszárközépig érő szoknya vidáman lengedezik, ahogy lépek, kicsit lehűtve még mindig izzadó lábaim. – Úúú, süti – nézek végig a kínálaton felcsillanó szemekkel, és mindet IS akarom, mert nem is emlékszem, mikor ettem utoljára, pedig enni kell, és hát éppen pont ez van itt, akkor ezt KELL enni, igaz? Mikor a srác folytatja, felnézek rá az asztalról, és vigyorrá szélesedik az addigi mosolyom. – Nem minden süti derít jobb kedvre? Placebót árulsz? – Szörnyű sejtésem támad, szívvel-lélekkel el is fintorodok. – Uhh ne mondd, hogy ezek ilyen mindenmentes izék, amik csak úgy néznek ki, mint a boldogság, de közben meg habosított fűrészpor?! – nézek rá nagy szemekkel, színpadias elszörnyedéssel, aztán nem bírom ki sokáig, elröhögöm magam. – Ne aggódj, csak húzom az agyad, nem vagyok debil, értettem, hogy értetted – nyugtatom meg, aztán iszok két-három kortyot a poharamból.

- Sajna ma rövid pórázon vagyok, aminek a vége… hol is… - pördülök vissza a társaságom felé, aztán mikor kiszúrom Mattie-t, lerakom a poharam a sütik mellé, és elszökellek érte. – Ó, Mattieeee – éneklem, és látom a fején, hogy azon pánikol, merre meneküljön, de hamar oda érek, és karon ragadva elkezdem húzni a sütistand felé. – Hát képzeld már, ez a felettébb jóképű fiatalember itt felderítős sütiket is árul. Mit gondolsz, nem szeretnénk támogatni a helyi vállalkozókat?! – vezetem fel felettébb vidáman a témát, miközben odarángatom.
- Ne már Cara, megegyeztünk, hogy sörnél semmi erősebb – morog, nem épp lelkesen méregetve szegény helyi vállalkozót. Pedig Ő semmi rosszat nem tett ám!
- De hát ez nem erősebb alkohol, mit a sör… És mivel csak sört ittunk, nem is lenne belőlünk fos holnapra! Hát nem tökéletes alkalom?! – lelkendezem, töretlen optimizmussal. Mellesleg bokán fogom harapni, ha megtagadja tőlem ezt is, és ezt ő is tudja. Fontos a holnap, meg minden, de nekem is vannak határaim! Amiket ha nem lépek át, még határokon belül maradok! Hát milyen élet az?!
- Ha Maggie megtudja, hogy ennyire szartál rá…
- De amit Maggie nem tud, az Maggie-nek nem fáj, én meg olyan rohadt bájos leszek holnap, mint a Hófehérke! Naaa… - lépnék még közelebb lelkesen a sütikhez, de tarkón fogva megállítanak.
- Megígérted! – mondja, ezúttal nem morcosan, hanem komolyan Mattie, én meg lebiggyesztem a számat.

- Ne bassz már fel, Matthew. Tizenhét évesen te adtad a kezembe az első vidám cigit! Tudod, hogy lószar, csak jobb kedvünk lesz tőle! Valaki feldugott egy seprűnyelet? Maggie volt? Beszéljek vele, hogy szálljon ki a seggedből? – fordulok felé vissza, már most kicsit hisztisen. Anya kimosná a szám szappannal. Aztán a kiakadt fejét meglátva a szemem forgatom. Megint taktikát váltok, és összeteszem magam előtt a két kezemet, rávillantva a patentül begyakorolt kiskutya tekintetem: – Nem lesz ma semmi erősebb, csak bulizunk kicsit. Na? Légyszi? Don’t worry, be happy?! – Erre meg ő kezdi forgatni a szemeit, és tudom, hogy nyert ügyem van, szóval éneklek még neki pár strófát a dalból, és nevetve fordulok vissza Sütisráchoz. Sütisrác nagyban más, mint Sütiszörny, nem kék a haja, viszont menő inge van. – Szóóóval… elég sokan vagyunk. Mekkora készlet is van ebből a vidámságforrásból?