Minden olyan hirtelen történt; ezt szokták mondani. Meg csak azt sem állíthatnánk, hogy újdonságként hatott nekem ez az egész helyzet, hiszen megannyi ilyesmiben vettem már részt közvetve – amikor valakinek el kellett tűnnie és ezt balesetnek kellett álcázni, a legkézenfekvőbb megoldás maga a baleset volt. Befolyásos emberekről egyébként is könnyű volt elhinteni ezt-azt, senki nem gyanakodott volna arra, hogy a vérükben talált, a gépjármű vezetést erősen befolyásoló szerek nem a saját akaratukból kerültek a szervezetükbe. Még az a szerencse, hogy nem ölt meg valaki mást is; mindig is ez volt a zsigeri reakció. A forgalom borzalmas volt, mint mindig, ezt már megszokhattam New Yorktól, hiszen viszonylag sok időt töltöttem itt mind a régi, mind az új életemben. Még csak abban sem voltam igazán biztos, hogy miért kocsival jöttem, de azt hiszem, a metró gondolata nem vonzott különösebben. Épp elég volt, ha a gyomrom a reggeli rosszullétek miatt fordult fel, nem akartam tetézni. Már egyébként is visszafelé tartottam Manhattanbe a nagybátyámtól, miután eltöltöttem vele is másfél napot; úgy volt, hogy még egyszer a helyi Weaver-lakásban alszom, hogy aztán másnap kipihenten indulhassak vissza Norfolkba. Nem volt még olyan későn, de a Broadway forgalma már kezdett besűrűsödni, ahogy Myrtle Ave felé haladtam. Titkon azért reméltem, hogy még a dugó előtt átérek a hídon, különben nagyon sokáig itt fogunk még ülni Luciferrel... legalábbis egy bizonyos pillanatig azt hittem, hogy ez lesz a legnagyobb bajom. Csak akkor vettem észre a balról a mi sávunkba vágódó autót, amikor az előttem levő kisteherautó hirtelen jobbra rántotta a kormányt, hogy még éppen időben ki tudja kerülni. A pillanat törtrésze alatt léptek életbe olyan ösztöneim, amelyeket mostanában nem használtam tudatosan, de olyan mélyen belém ivódtak, hogy szükséghelyzetben egyszerűen csak átvették az irányítást a testem felett. Nem jutott el a tudatomba a félelem; az ujjaim erősebben markolták a kormányt, a lábam már intenzíven taposta a féket, a szemeim pedig a visszapillantó tükröket figyelték. Amint megbizonyosodtam arról, hogy van helyem, élesen jobbra rántottam az autót, a RAM méretes kerekei pedig két nagyobb dcccenéssel ugrattak fel a padkára. A fékcsikorgás azonban folyatódott és nem maradt el a fém a fémen történő súrlódásának fület bántó hangja sem – ezeknek azonban nem volt köze a RAM-hoz. A bal oldali tükörből láttam, hogy az autó közben szintén irányt válthatott, de nem a sávjába tért vissza, hanem átszáguldott az úton és egyenesen egy oszlopba rohant. Csak ekkor jutott el az agyamba az adrenalin. Még mindig nem éreztem félelmet, bár az ujjaim halványan reszkettek; jobbra pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, Lucifer is jól van-e. Lihegett, felváltva figyelt engem és a környezetünket, de szerencsére a termete és a hám – amit közösen vásároltunk – megvédte attól, hogy az intenzív fékezéstől baja essen. – Everything's fine – mormoltan neki halkan. Kiszabadítottam a hámból, hogy ne okozzon számára még több feszültséget. – Be a good boy, stay here and keep an eye on the car – simítottam meg a fejét. Leállítottam a motort, az ablakokat lehúzva hagytam neki, aztán már szálltam is ki a kocsiból. Volt már pár bámészkodó, néhányan a RAM-ot is óvatosan közelítették volna éppen meg, de azt hiszem, egyértelmű volt, hogy nekem nincs semmi bajom. Az autók java része persze nem akart megállni, inkább a dudára feküdtek és a satufék-padlógáz kombóval kerülgették azokat, akik mégis megálltak; lassabban tudtam csak átvergődni köztük a másik oldalra, de sikerült. Elég volt egy gyors körülpillantás, hogy lássam, mindenki csak videózik, de senki nem telefonál, ezért gondolkodás nélkül a fülemhez emeltem a telefont és tárcsáztam a 911-et. A másik autó kicsit sem nézett ki jól, a motorháztető összeroncsolódott, hosszan felgyűrődött és gyanúsan füstölt, ezért miközben gyorsan és pontosan leírtam a körülményeket az operátornak, már azt figyeltem, meg tudom-e állapítani, hányan ülnek bent és eszméletüknél vannak-e, hogy ezt is le tudjam írni.
Papa azt gondolom, odafentről bőszen bólogatva jegyzi meg, hogy ez az fiam! Nem azért, mert akartam volna valaha is ezügyben a kedvében járni, nem is én, hanem valaki mást teljesítette a küldetésem. Fintorral az arcomon néztem az előttem terpeszkedő förmedvényt, aminek az alvázát lassan felzabálja a rozsda és legalább öt éve már az időjárásnak kurvult odakinn, átélve az eső, hó, szél és a napsütés undorító elegyét. Nem mondom, hogy irigyeltem volna Szerencsére nem volt nagy gond, ha az autókat kint hagyták a szabad ég alatt, de ha lehetett volna választani, akkor még betolni se akartam volna a kocsit, nem hogy az én méreteimmel a kormány mögé csomagolni magam, mint egy retardált, túlméretes ovis, aki szinte úgy esik ki a műanyag kisautókból a bevásárlóközpontokban. - Biztos nem akarod eladni? - úgy méregette Keene a Volkswagent, mintha nem a bontón gondolkodna. - Csak most kaptam. - De bele se férsz! - Most is kiszálltam belőle, nem? - Kényelmesnek tűnt. Főleg akkor, amikor a hátadat roppantottad ki - ezzel már nem tudtam vitába szállni. Minden bizonnyal a Bogarakat nem 190cm-re vagy 90kg-ra tervezték. Keene a maga százhatvannyolc centijével - mert bevallotta, nekem meg nem volt kedvem vitába szállni vele, hogy maximum csak sámlira állva annyi, sokkal inkább kinézett a Bogár tulajdonosának, mint én. Tények. - Hogyan lett a tied? - most rajtam volt a sor, hogy úgy nézzen rám, mintha megkergültem volna. Ez a megállapítás sem ment volna félre, de úgy döntöttem, nem foglalkozom sem a csikorgó és nyikorgó ajtókkal, hogy konkrétan úgy kellett bevágnom magam mellett az ajtaját, hogy azt hittem, leszakad. Arra sem fordítottam előzőleg túl sok figyelmet, hogy először úgy kellett kiamőbáznom magam a lehúzott ablakon, mert ha már becsaptam az ajtót, akkor az úgy is döntött, beragad. Lelke rajta. - Egy volt munkatársamé volt. Három hónapja vitte el az áttét és úgy döntött, még egyszer kibaszik velem. Volt alapja, mert elmondtam neki vagy tizenöt éve hogy pont egy ilyen szart akart rám sózni a nagyapám. Lehet, hogy felírta, vagy magára tetováltatta, hogy ne felejtse el, szóval a végrendeletébe bevett engem is. Gondolhatod, hogy a felesége mennyire örült annak, hogy mint kívülálló és betolakodó, mi a lófaszt keresek ott a hagyatéki tárgyaláson- a szemeim csakis azt a hányadék rothadó penész zöldalma színt nézte, amire festette Sandoval az autóját. Szerintem direkt választott ilyen förmedvény színt is, hogy idegösszeomlást kapjak. - Klassz - én nem ezt a szót használtam volna. - Nagy gond lenne, ha itt hagynám neked? - azt hitte, csak viccelek a kérdésemmel. Pedig közel sem. Különben is kellett rá friss műszaki, amit követően remélhetőleg hónapokra le tudok adni egy autószerelőnél, hogy a spéci, szükséges alkatrészeket beszerezze aranyáron és felújítsa nekem ezt. Nem azt mondom, hogy mattfekete színű Bogarat akarnék, de valami emberek közé is vihető árnyalat nem lenne rossz hozzá. - Ha azt mondom de? - Akkor keresek egy másik műszakist. Öt utcával arrébb van Austin, ha jól emlékszem, ugye? - zsebeimbe süllyesztett kezekkel néztem, ahogy elborult Keene arca az idegtől. Azt mondta, hogy gyerekkorától kezdve gyűlölte Austint. Ez trigger volt a részemről, nem véletlenül. - Bassza meg! Megcsinálom! Marad a kocsid is. Holnap reggel gyere érte. - Csak egy hét múlva tudok - szívattam. Megérdemelte. Tíz évvel ezelőtt miatta egy borzasztó nővel volt vakrandim, amit azóta is felemleget, én meg azóta is azt mondom, visszaadom neki a szopatást. Felsóhajtott. Megadta magát nekem, ezért egy hirtelen szélesedő vigyorral a képemen néztem vissza megint a rohadtzöld színű rozsdakupacra, de a kintről beszűrődő zajok félbeszakítottak mindent. A dudaszót némi fékcsikorgás, aztán pedig egy tompa csattanás hangjai követték, ezzel félbeszakítva az abszolút nem romantikus beszélgetést és mielőtt még Keene realizálhatta volna, hogy mi történik, már ott sem voltam mellette. A kapun kifutva mértem fel a helyzetet.. az előbukkanó telefonokat, a hangzavart, a megjelenő füstöt, a fekete féknyomokat az aszfalton, először az egyik felé néztem, majd a roncsolódott autót, a helyéről elmozdított villanypóznát. A kisebb és nem kevésbé gazdaságos, családi autó felé indultam meg, menet közben elkapva egy nőt, aki ahelyett, hogy katasztrófaturistáskodott volna, inkább a telefonján lógott. Már a mobillal a kezemben néztem meg az arcát - ami semmit sem árult el, aztán meg anélkül, hogy válogattam volna, megszólítottam: - Is 911 on the line? Did you call them or shall I make the call? - mert ha már ő bejelenti, szükségtelen nekem is, de azért hogy első körben nem kaptam választ - mekkora meglepetés, éppen telefonált, tovább próbálkoztam: - Parli italiano? - mert én nem. Ha mégis olasz, felkötöm magam és activityznem kell vele. - ¿Español? - emlékeznem kellene minden szaros nyelvleckére, amit még gimnáziumban tanultam, nem igaz? Persze, makogok a világ összes nyelvén, ha kell, főleg alkoholos befolyásoltság után. De akkor nagyon. Ha reagált bármit is a szavaimra, csak akkor fordítottam a figyelmem a rosszabbul festő autó irányába, aminek a jobb hátsó ajtaja alig, de kinyílt. - I'm gonna help them - angol. Az biztosabb. A help, sos, I need, taxi, pasta szavakat vagy kifejezéseket a világon mindenki ismerte, de a bejelentésem után már tovább is mentem, a kinyílt ajtó felé, szélesebbre tárva azt, a rémült tizenéves lány homlokán lassú csíkban indult meg a gravitáció segítségével a vérfolyam. - Hey! I'm Andrew. Andy for short - a felületes pihegését megvárva hagytam, hogy eljusson hozzá az infó. - Are you hurt or stuck? Can you move your limbs? - behajoltam az utastérbe, de a lányt nem engedtem, hogy egyelőre túlságosan is mozogjon, a kezem a biztonsági övének csatjára simult, nehogy pánikrohamában elszabaduljon itt nekem. A kormány mögött ülő középkorú férfi nem igazán akarta forgatni felém a fejét, ahogy megszólaltam, de egyikük sem volt olyan aktív, mint amikor fánkokért vagy Starbucks kávéért kellett rohanni a reggeli csúcsforgalomban. Nos, azt én is szívesebben toltam a számba, mint a baleseteket.
If we really feared the crash, most of us would be unable to look at a car, let lone drive one.
A hidegvérem sokszor mentette már meg az életem, és bár nem lehettem biztos abban, milyen lehetséges következményekkel járt volna, ha ezúttal nem lépnek életbe a kiélezettre edzett életösztöneim, azt senki nem vitatta volna, hogy ennél csak rosszabbul járhattam volna. A reflexeim szerencsére nem lassultak, a fejem is tiszta maradt, így még csak nem is az lett a vége, hogy a kormányt elrántva újabb járművet rántsak a balesetbe; csak akkor mozdítottam el a kocsit, amikor biztosan tudtam, hogy szabad az út. A padkára ugratást pedig legfeljebb a kerekek érezhették meg, de azok miatt később is ráértem aggódni. Az első fontos dolog Lucifer volt, de hála a hámnak, ő sem csúszott le a műszerfal alá. A feszültsége nyilvánvaló volt, de nem is volt csoda; ezért is vettem le róla a hámot, mielőtt kiszálltam, hogy segítséget hívjak, aztán a lehetőségeimhez mérten nyújtsak is. Azt nem volt nehéz felmérnem, hogy akinek a kezében is volt a telefonja, az legfeljebb a Facebook live lehetőségével élt, ezért én azonnal tárcsáztam a 911-et a másik autó felé közeledve. Tekintve, hogy nem is ráztak le azzal, hogy tudnak a balesetről, jól is tettem. Felfigyeltem arra, amikor valaki mintha engem szólított volna meg; egy magas, szőkés hajú férfi nézett egyenesen rám, de mivel az operátor épp hozzám beszélt, nem tudtam neki azonnal megválaszolni a kérdést. Más helyzetben biztosan elmosolyodtam volna azon, hogy egyéb nyelveken próbálkozott, főleg, hogy mindkettőn tudtam volna neki válaszolni, de most valahogy nem volt kedvem a mosolygáshoz. Az operátor megkért, hogy várjak egy pillanatot, míg leírja az eddig elmondottakat a mentőegységeknek, ezért letakartam a telefon mikrofonját a kezemmel. – Oui. I'm on it and I do speak English – válaszoltam meg a kimondott és a kimondatlan kérdéseit is egyszerre. A szavaira egyszerre nyugodtam meg egy kicsit és bólintottam, rögtön utána is indulva; nem tűnt sokkosnak vagy kétségbeesettnek, sőt, mintha pontosan tudta volna, mit kell csinálni. Miközben megválaszoltam az operátor kérdéseit, fél füllel a férfit hallgattam – aki egyébként Andyként mutatkozott be az egyik sérültnek –, hátha nyerek átadható információt a bent ülők állapotáról. – Yes. A teenager girl on the backseat, conscious but shocked. Possible head injury, there's blood on her forehead. Male driver, middle aged, not responsive. – Megpróbáltam elmondani a telefonba a jelentősebb információkat, de ha a férfi esetleg ennél is többet tudott mondani, természetesen azokat is átadtam az operátornak. – Thank you. Sure – ígértem meg, hogy vonalban maradok. Kihangosítottam a telefont, maximumra nyomtam a hangerőt és a kabátom első zsebébe tettem, hogy halljam, ha szükség van rám, vagy bonthatom a vonalat. – I can help – szólítottam meg a férfit határozott hangon. – I'm not an expert when it comes to crashes but I've spent 15 years in the military and I'm a certified combat lifesaver. – Nem volt akkora hazugság, de a szituációhoz pont elegendő csúsztatást tartalmazott. Még ha nem is rendelkeztem konkrét CLS képesítéssel, bőven megvolt a tudásom ahhoz, hogy segítsek. Ha nem kaptam valamilyen utasítást, vagy nem a lány felügyeletét bízta rám, akkor megpróbáltam a sofőrrel foglalkozni. Azt elvetettem, hogy megpróbáljam kinyitni az ő ajtaját, mert az autó kicsit balra húzott az ütközés pillanatában, ezért ott is roncsolódott a szerkezete. Inkább az anyósülés ajtajánál próbálkoztam, ami némi feszegetés után ki is nyílt. Némileg idegesen tekintettem a betort szélvédőn lassan beszivárgó, a motorháztető alól jövő füstre. – Sir? Sir, can you hear me? – Továbbra sem kaptam választ. Bemásztam az ülésre, vigyázva a szélvédő szilánkjaira, majd a férfi nyaka felé nyúltam, hogy kitapintsam a pulzusát. Az ujjaim ragacsos vérbe nyúltak. – I can barely feel a pulse – néztem hátra a férfire. Fogalmam sem volt, hogyan szedjük ki onnan, ha a füst túl sűrűvé válna, vagy ami még rosszabb, ha kigyulladna valami a motortérben.
Nem mondom, hogy szabadnapjaimon ilyen vagy ehhez hasonló programokra vágytam, de ha nem is tűzoltó lennék, azt gondolom, akkor is az első utam a balesethez vezetett volna, köszönhetően apám iránymutatásának, karrierjének és a neveltetésnek, amit kaptam a szüleimtől. Az, hogy a környéken voltam, még nem jelentette azt, hogy minden a legnagyobb rendben lenne és egyedül kézben tudom tartani az eseményeket, mert épp elég volt a kamerázó bámészkodók látványa, hogy sok embernek fontosabbá vált az, hogy a social media vívmányait rántsa be a jelenbe, mintsem segítő kezet nyújtson. Nem hibáztattam őket, a mai társadalom tökéletes példája volt annak, hogy valójában kevesen figyelünk egymásra. A jelenlétem és az azzal megjelenő kérdésem a nő felé lényegretörő volt, az már kevésbé, hogy franciául indította a válaszát, amire kényszeredetten bólintottam. Valóban, azon a nyelven meg se szólaltam, nem mintha a többit is bármire tudnám használni az életemben - sajnos - azon túl, hogy kitörlöm vele a seggem, mert nagyon is támaszkodtam az anyanyelvemre. Talán ezért sem izgatott, hogy Ellie miről hadovált pontosan, ha éppen felhúztam a nőt és elküldött melegebb éghajlatra. A telefonhívásba nem avatkoztam bele, mert elég volt csak egy ember, hogy átadjon mindenféle szükséges információt a diszpécsernek, nem kellett, hogy belezavarjam a nőt is a mondandójába, ezért is hajoltam be hátul, hogy a szabadulni vágyó lányt egy időre még a helyén tudjam tartani. A kormány mögött egy fiatalabb forma kisfiú bömbölt, hüppögve és ijedten nézve rám akkor, amikor megjelentem a látóterében. - How old are you, buddy? - átnyúltam a lány felett a kölyök felé, csak hogy az ülés elé esett játékmackóját a kezébe adjam, amit úgy ölelt magához, mintha legalább Jézus adta volna neki azt oda. - Thirteen.. we celebrated his birthday two weeks ago - a lány válasza alatt egy hosszú pillantást vetettem rá. Az jó jel volt, hogy képes volt válaszolni. Baloo volt a medve neve, a gyereké pedig Josh, és ha már a helyszínleírásnál jártunk, akkor a pillanatnyi szünetben folytattam a kis fekete jelentését is a telefonhívás alatt Josh-sal nem látható külsérelmi nyomokkal. Foytattam a sort, a villanypózna elmozdulásával a vezetékek miatt. Az anyósülésen lévő - valószínűleg az édesanya - végre megmozdult, darabos mozdulattal csatolta ki a biztonsági övét. Ahogy a telefonálás hangjai elhaltak és a nő felém intézte a szavait, úgy felé irányítottam a tekintetét és mielőtt lealacsonyítottam volna magam, hogy én csak egy szaros tűzoltó voltam, bólintottam. Ezek szerint ezért is volt annyi esze, hogy hívást kezdeményezzen és ne csak a Facebook-Instagram live-jait élje meg. - Alright. It's more than I could have wished for. Can you check the parents? - a front or back félreérthető és nem mellesleg szar poént nem sütve el kértem meg, de ha inkább a gyerekekkel akart foglalkozni, akkor én mentem át. Ahogy az ajtóval bajlódott, már mozdultam is, csak hogy kihasználva a fizikai erőnlétemet segítsek bejutni neki oda, de hagytam, hogy érvényesüljön, miközben a lány biztonsági övét kicsatoltam. Pont akkor hallottam meg a férfi sérüléseit, amit az anya jajveszékelése váltott fel és már vergődött is volna a férfi felé, ezért is segítettem ki előbb a lányt az autóból, betérdeltem hátra, a kölyök mellé, ahogy a tizenévest sikerült az autón kívül tudni. - Do you see any sort of injuries on him? Blood, open wounds with glasses or splinters? Is the steering wheel in the way? - Nem ment messzire a lány, a pillantásom végigkövette a mozdulatait, a roncstól elvezette egy középkorú nő a szemben lévő ház lépcsőire ültetve és mellette is maradt - szerencsénkre. - Ma'am, are you the mother of the children? - hangosabb voltam nála, de legalább nem is ordítottam bele Miss Military fülébe, ahogy ő tette azt az imént. - Ma'am? - a gyerek biztonsági övét is igyekeztem kicsatolni, de előbb még végigvezettem a kezeimet Josh végtagjain, hogy biztos legyek abban, tényleg nem volt törés sehol, még ha a plüsst szorongatta is. Az anya mellett viszont elég nehéz lett volna kivitelezni és ülő helyzetben még arra sem volt lehetőségünk a férfinél, hogy stabil oldalfekvésbe pozícionáljuk, ha pedig beszorult az autóba, akkor arra sem volt esély, hogy a légzésén segítsünk. A távolban felhangzó szirénák hangjára reméltem, hogy felénk indultak meg, mert egyébként szarban lennénk - és jobb is lett volna, ha nem mi mozgatjuk ki a fickót a helyéről, megváltoztatva a baleseti helyszín körülményeit.
If we really feared the crash, most of us would be unable to look at a car, let lone drive one.
Még mindig fogalmam sem volt, hogy az Andy névre hallgató férfi vajon mivel foglalkozhatott, hogy ennyire egyértelmű volt számára a segítségnyújtás szükségessége és mikéntje, de nem is ez volt a lényeg, ezért nem kérdeztem semmit. Csak az volt a fontos, hogy így már ketten voltunk, akik kapcsoltak, én pedig nyugodtan koncentrálhattam a segélyhívóra a vonalban, míg a férfi elkezdte a sérültek állapotának felmérését az autóban. Minden információt továbbadtam a diszpécsernek, amit láttam és hallottam, amikor pedig a férfi kiegészítette mindezt a saját fontos benyomásaival, nem késlekedtem a továbbadásukkal. Örültem, hogy legalább a fiún nincsenek látható sérülések, de összeadva az elmozdult villanypóznát a motortérből szivárgó füsttel... messze nem éreztem nyugalmat. Amint a hívás érdemi részét letudtuk, közöltem a férfival, hogy szeretném én is hasznossá tenni magam, a képességeimnek pedig adtam egy elfogadható, csak félig hazugságnak számító magyarázatot. – Of course – bólintottam azonnal a kérdésre és már mozdultam is az anyósülés ajtaja felé; mivel a sofőr oldalán roncsolódott össze leginkább az autó, ez volt az egyetlen esélyem a szülőkhöz jutni. Azt gyorsan fel tudtam mérni, hogy az anya a helyzethez képest jól van. A szemei sokkosan, de egyértelműen rám tapadtak és fókuszálni is képes volt, felfogta a környezetét. Szóra nyitottam a számat, de nem adott esélyt megszólalni. – Please help my husband – kérte remegő hangon. Újabb bólintással feleltem, a férj egyébként is eszméletlen volt, ami nem sok jóra utalt, ellenben magasabb prioritást igényelt. Jobbára áthajoltam a nő előtt, bár ez a termetemnek hála nem volt akkora kihívás; a férfi azonban a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő állapotban. Amint a hátul ügyködő Andyt is tájékoztattam az állapotáról, a nő máris pánikba esett. Csengett a fülem a kiáltásaitól, de ennél sokkal inkább kizökkentett az, hogy idegesen rúgkapálózni kezdett, én pedig csak a reflexeimnek köszönhettem, hogy még az utolsó pillanatban elkaptam a karját, mielőtt egyenesen a hasamba könyökölt volna. – Ma'am! Ma'am, you need to calm down! – próbáltam hatni rá határozott, de megnyugtató hangon, noha a saját magamban imént keletkezett feszültségemtől nehéz volt hirtelen megszabadulni az előző megmozdulása miatt. Még az én pulzusom is megugrott egy kicsit, de onnantól kezdve kínosan ügyeltem arra, hogy távol tartsam a hasamtól mind a kezeit, mind a lábait. – I'm sorry, I can't get to him – ráztam meg a fejem Andy kérdésére. A figyelmem még mindig főleg a nőé volt, visszakászálódtam az utastérből a szabadba egyrészt a saját biztonságom érdekében, másrészt azért, hogy minél előbb ki tudjam tessékelni a nőt a kocsiból, hogy odaférjünk a férjéhez. Szerencsére Andy kérdései egy kicsit kizökkentettek a pánikból és még egy reszketeg y-yes-t is elrebegett. – Ma'am, we need to try and get you out of the car, okay? We must help your husband and we can't get to him otherwise. Do you understand? – Lassan beszéltem a nőhöz, aki nagyokat nyelve nézett rám, de aprókat bólogatott. – Are you hurt? Do you feel any pain, anywhere? Can you move your legs? – soroltam fel a legfontosabb kérdéseket, viszont a válaszain kívül a saját benyomásaimra is igyekeztem hagyatkozni. Csak amikor biztos voltam benne, hogy biztonságosan kimozdíthatjuk az autóból segítettem ki onnan és még akkor is hagytam, hogy néhány másodpercig rám támaszkodjon, csak hogy ne érhessen minket meglepetés. Vérzés nyomait kerestem rajta, de szerencsére nem volt nyoma rejtett sérüléseknek. – Please help my husband – ismételte magát könnyes szemekkel. Bólintottam, örülve, hogy az egyik járókelő bámészkodás helyett közelebb lépett, hogy odébb tudja kísérni. Ha Andy közben ki tudta szabadítani a fiút hátulról, természetesen az anya első dolga volt magához ölelni őt, de én akkor már másztam befelé a kocsiba. Az anyósülésre térdeltem, hogy jobb rálátásom legyen a férfira. – Sir? Can you hear me? – kezdtem el ismét szólongatni, mindhiába; reméltem, hogy azok a szirénák gyorsan a közelünkbe érnek majd. Ha Andy továbbra is ott volt, esetleg a hátsó ülések felől próbált segíteni, nem mulasztottam el tájékoztatni. – The left side of his face and neck is covered in blood. It's coming from a huge cut by his temple. I think he must've hit his head – néztem az ajtóra, amin elég csúnyán beköszönt az az oszlop. Ha a férfi lefejelte, minimum súlyos agyrázkódással kellett számolnunk, de nem volt kizárt a koponyatörés sem. – I don't think we should move him... fuck – akadtam el a mondatban, ahogy lenéztem a férfi bal lábára. Az összeroncsolódott karosszéria egy jókora darabja keresztülfúrta a combját. – We can't move him – helyesbítettem. – A piece of the door has literally pierced through his thigh – néztem lassan Andyre. Ha megmozdítjuk, másodpercek alatt elvérezhet. Az idő viszont mintha ki akart volna nevetni minket ugyanis a motortérben valami fémesen, félhangosan pattant, a füst pedig hirtelen erősebben kezdett áramlani a fémlemez alól.
Kezdőlap
Papa azt gondolom, odafentről bőszen bólogatva jegyzi meg, hogy ez az fiam! Nem azért, mert akartam volna valaha is ezügyben a kedvében járni, nem is én, hanem valaki mást teljesítette a küldetésem. Fintorral az arcomon néztem az előttem terpeszkedő förmedvényt, aminek az alvázát lassan felzabálja a rozsda és legalább öt éve már az időjárásnak kurvult odakinn, átélve az eső, hó, szél és a napsütés undorító elegyét. Nem mondom, hogy irigyeltem volna Szerencsére nem volt nagy gond, ha az autókat kint hagyták a szabad ég alatt, de ha lehetett volna választani, akkor még betolni se akartam volna a kocsit, nem hogy az én méreteimmel a kormány mögé csomagolni magam, mint egy retardált, túlméretes ovis, aki szinte úgy esik ki a műanyag kisautókból a bevásárlóközpontokban.