ÖT NŐ, AKI HA NEM TŰNIK EL AZ ÉLETEMBŐL, NEM LENNÉK AZ A NYOMORULT SZARDARAB, AKINEK BE KÉNE MUTATNOM MAGAM EBBEN A JELLEMLEÍRÁSBAN AHELYETT, HOGY ERRŐL AZ ÖT NŐRŐL BESZÉLEK
(DE AKKOR IS ERRŐL AZ ÖT NŐRŐL FOGOK CSAK BESZÉLNI, RÓLAM LEGYEN ELÉG, HOGY EGY NYOMORULT SZARDARAB VAGYOK)
ÉS MÁS VIDÁM TÖRTÉNETEK

Dolores: szőke haja volt, csigákban hullott alá a vállára, gödröcskéi voltak, mikor mosolyogott, azon kívül szomszédok voltunk nagyjából hat éves korunkig. Az anyáink jóban voltak, annyira jóban, hogy a létező összes szabadidőjüket együtt töltötték, szappanokat főztek, és azt árusítgatták a környékbeli nőknek – így én a létező összes időmet Dolores-re kellett áldoznom, és habár csak egy évvel voltam idősebb nála, mégis elvárták, hogy én figyeljek rá, mikor ők túlságosan el voltak foglalva a… hát, akármivel is. Mi addig Dolores-szel fakockavárakat építettünk, az ágyak alatt gyufákat gyújtogattunk meg patkányokat vadásztunk a folyosókon, vagy fogalmam sincs, mit csináltam ötévesen. Bassza meg, az is lehet, hogy babáztam vele.
Dolores anyját, mielőtt Dolores még hat éves lett volna, egy nap elvitték a rendőrök, többé pedig nem hozták vissza.
Később tudtam meg, hogy Dolores anyját azért csukták le, mert a szappanok mellett mást is árult a környékbeli nőknek. (Na vajon még mit?)
Még később tudtam meg, hogy az anyám ötlete volt az egész.

Cesca: Habár csak tizennégy évesek voltunk, az összes fontosabb környékbeli kocsmába be tudott minket juttatni – vagyis főleg az olyasmikbe, amiknek eleve nem volt működési engedélye sem. Volt mindegyiknél egy asztal – általában a személyzeti – ahol elücsöröghettünk, és ingyen kaptunk kólát, miközben a csaposokkal együtt hallgattuk a rádiót. A bátyjának volt egy zenekara, nem volt valami nagy cucc, de a blokkban kábé mindenki ismerte meg odáig volt érte, mert szerepeltek egy tévés tehetségkutatóban. Mivel imádták a bátyját, így imádták Cescát is. (Egyébként a bátyjától kaptam az első gitáromat – amin a mai napig nem tanultam meg játszani.) Aztán délután öt felé, mikor az órákkal korábban történt nyitás után elkezdtek megjelenni az első vendégek, rendre hazaküldtek minket a személyzeti asztaloktól.
Egyszer korábban indultam haza, pedig megígértem Cescanak, hogy aznap majd öt után is megpróbálunk benn maradni. Mikor másnap felkerestem, egy másik sráccal ült a mi szokásos helyünkön, és nagyjából levegőnek nézett, mikor odamentem köszönni neki.
Soha többé nem mertem hozzászólni.

Zooey: Tizenhárom és fél éves volt, mikor hosszas győzködés után megengedte, hogy megdugjam. Én addigra idősebb voltam, tulajdonképpen túl idős egy tizenhárom éves lányhoz (tehát éppen egy picivel múltam tizenöt), de kétségbeesett voltam, plusz az volt az a fél év, amikor a pattanásos korszakommal küzdöttem, szóval esélytelen, hogy rajta kívül bárki más szóba állt volna velem.
A szex borzasztó volt, végig nyivákolt, hogy fáj neki, miközben én végig azon izzadtam, hogy legalább én elélvezzek. Párszor megismételtük. Csupa kudarc.
Mikor szakítottunk, hamar összegabalyodott egy huszonkét éves fickóval, aki folyton olyanokkal tömte a fejét, hogy mennyire érett a korához képest, és hogy milyen klasszak már most a mellei, meg mit tudom én. Tulajdonképpen le kellett volna csukatni azt a barmot, csak féltem, hogyha azt a fickót bajba keverem, akkor az esetleg rajtam üt vissza.
Két évvel a szakításunk után tudtam meg, hogy fél évvel azelőtt – tehát annyi idősen, mint amennyi én voltam, mikor összejöttünk - kinyírta magát.

Tigris: Soha nem tudtam meg, mi volt az igazi neve, de Tigrisként mutatkozott be. Tigrisnek hívták a haverjai is, és tulajdonképpen egyetlen egy éjszaka találkoztunk, utána pedig igyekeztem még csak nem is gondolni rá. Azzal együtt Tigris volt a világon a legfinomabb hölgy, akivel egész életemben találkoztam. Meg, amennyire meg tudom mondani, Tigris volt az egyetlen tinédzser drag queen, akivel valaha dolgom volt.

Stella: Az anyám, aki csak azért került fel erre a listára, mert két évvel ezelőtt eltűnt az életemből.



Válaszd az életet.
Válaszd, hogy fekete srácként beállsz Soundcloud rappernek, arctetoválásokat gyűjtesz, aztán valaki lepuffant egy McDonald’s parkolójában. Válaszd a kutyás snapchat filtert a fast fashion leárazáson vett mélydekoltált fölsővel, és reméld, hogy megdugnak este. Válaszd, hogy blokkolod azt a faszt Instagramon, miután három hete nem válaszoltál az üzeneteire, aztán romantikus popszámokat hallgatva érezd magad szarul egy újabb szakítástól. Válaszd az erdei gyümölcsös ízesítésű vape nikotincseppjeidet, és soha, de soha a kurva életben ne érj rendes cigarettához, mert senki sem engedheti meg magának a kemoterápiát. Válaszd a nagyanyádtól elcsent Xanax tablettákat, és felejtsd el, hogy az agyad kölyök korodban képes volt természetes úton dopamint és szerotonint előállítani. Válaszd a kedvenc sztárodat a MET Gáláról, és mikor éjjel félálomban kivered rá, győzködd magad, hogy a celeb kultúránk nem csak egy beteges tömeghallucináció. Válaszd a valódi embereket, valódi lélekkel, valódi élettel, még ha nem is tudod pontosan, hogy ez mit jelent. Válaszd a saját, specifikus gendered, és küzdj érte az interneten az utolsó csepp véredig. Válaszd, hogy gyűlölöd Trumpot, de azért a nőkben sem hiszel, mert nem egészen tudod, hogy mi az a társadalom, amibe be akarsz illeszkedni. Válaszd, hogy azt mondod, hogy soha, sehová nem is akartál beilleszkedni, mert hiszel az individualizmusban, egyszer s mind nihilista is vagy, aki több Rick és Morty részt látott, mint amennyi Schopenhauer tanulmányt olvasott. Válaszd, hogy a fűnél keményebbet igazából soha nem próbáltál, de attól még próbálsz a Trainspotting-gal felvágni, hogy aztán…


- A kurva anyádat, nem is sírok – mondtam, sírva. Bevágtam előtte a fürdő ajtaját, aztán háttal az ajtónak dőlve a földre roskadtam, felhúztam a térdeimet, ráhajtottam a fejem, és valami olyasmin gondolkodtam, hogy vagy valóban ennyire szar élni, vagy pedig túl részeg és hülye vagyok, hogy… hát, igazából mindenhez.
Így telt vagy húsz másodperc, mire kissé megnyugodtam (az embernek minden egyes alkalmat meg kell ragadnia, hogy ne érezze a saját érzelmeit), és előkaptam a mobilomat, hogy megnézzem, rám írt-e. (Nem.) Majd mikor ötödik perce bámultam egy teljesen nonszensz szociális média alkalmazást, és eldöntöttem, hogy minden ember, akit ismerek, tulajdonképpen teljesen idióta (illetve nálam sokkal jobb vacsorákat esznek), rám tört a hányinger is.
- Bassza meg.
A vécéig már nem jutottam el, szóval megnyitottam a csapot, hogy kimossam a mosdókagylót, miután… hát, tudod. Folyattam a vizet, bámultam magam a tükörben, megmostam az arcomat, kiöblítettem a szájamat, tovább bámultam magam a tükörben, majd mikor valami földöntúli fájdalom már egészen összeráncolta a vonásaimat (miközben próbáltam bebeszélni magamnak, hogy túl vagyok rajta, túl vagyok rajta, túl vagyok rajta, túl vagyok rajta), ránéztem újra a telefonomra. Mikor még mindig nem írt, kinyitottam a fürdőszoba szekrényt, loptam a fogkrémből, azzal is átöblítettem a szájamat, aztán ittam pár korty vizet. Újra a telefonomra néztem. Semmi. Valahol találtam fehérítőt, körülbelül a fél flakont beleöntöttem a mosdókagylóba (azon agyaltam, hogy mi lenne, ha ugyanennyit meg is innék – közben pedig nagyon jól tudtam, mi lenne, na). A klór szaga (vagy a tisztítószer szaga, nem tudom, hogy ebben klór van-e) végigmarta a torkomat, újra felfordult a gyomrom, de vagy emiatt, vagy mert szembe jött velem az új Instagram sztorija, míg az üzenetemet például válasz nélkül hagyta.
- Bassza meg – sóhajtottam megint, vagy nem is sóhaj volt, inkább nyögés. Azt nem tudom, hogy a lánynak szólt-e, vagy, mert annál mindig is jobbnak tartottam magamat, hogy emiatt kiakadjak. Nem hogy rá, de bárkire is.

Kicsivel később a telefonom a vécébe dobtam, ráöntöttem a maradék fehérítőt, aztán lehúztam.

Megint később mikor, mikor valaki a kezembe nyomott egy üveg mit-tudom-én-mit-de-rossz-volt, arra gondoltam, hogy bár inkább mégis fehérítőt innék (diétás Clorox valaki?).

Megint csak később ott találtam magamat valahol Bronx közepén az utcán (homályos emlékeim voltak csak arról, mit csináltam ott egyedül), és még csak egy rohadt Ubert sem tudtam hívni magamnak. A nap felkelőben volt, én pedig végső kétségbeesésemben elterültem egy sikátorban, egy kidobott kanapén. Csakhamar elnyomott az álom.
Mire felkeltem, eltűnt a tárcám.