I drink to remember, I smoke to forget.

A tegnapi volt az utolsó nap a héten, hogy dolgozom. Azt hiszem igazán jót fog tenni ez a két nap pihenő, bár lehet okosabb dolog lenne a túlóra, tekintettel arra, hogy bazi üres lett az egész ház mióta Jace a faszfej apjához költözött. Nincs kihez szólnom a kutyán kívül, aki állandó jelleggel lehugyozza a nappali ékét képező, plafonig érő Fikuszomat, na és persze ott vannak még a halak is. Az akvárium, amit mintegy "örökségül" itt hagyott nekem a drágalátos kicsi fiacskám. Legalább valamivel lekötöm magam. Mert a főzés nem igazán az erősségem, és mindennap makulátlanul tisztára nyalni a lakást azért eléggé túlzás, úgyis mondhatnám, mániákus. Szóval maradt a gyöngyöző, félszáraz vöröske társasága. És igazából itt kezdődnek a problémák... Bármennyire is csábító, dögös, szakítanom kellene már vele végleg, toxikus kapcsolat a miénk, nem vezet jóra. Tegnap az utolsó hívásom amit odabent lebonyolítottam, egy újabb ok volt arra, hogy miét bontsak ki egy üveggel, amint hazaértem. Igazából mindig akad valami hülye indok a piálásra. Ha meg mégsem, akkor is... A tegnap esti tivornyámnak köszönhető hát, hogy tíz óra volt mire ma reggel magamhoz tértem, és majdnem két órámba tellett, hogy a házat rendbe vágjam. Mióta elváltunk és Töki is lelépett, egyszerűen nem látom értelmét csitti-fittibe vágni a házat mindennap. Hiszen csak aludni járok haza. Pedig régen annyira odafigyeltem mindenre, köztük magamra is. A legapróbb részletig ügyeltem a rendre, tisztaságra. Külön tisztítószert használtam a magasfényű, márvány mintájú járólapra és a tölgyfa padlóra. Minden szobát friss, tiszta felmosóvízzel mostam fel, soha nem mentem végig az egész lakáson ugyanazzal az egy vödörnyivel. És hogy hol tartok most? Mint egy rakás szerencsétlenség, ülök a volán mögött, a fejemen napszemüveg -a másnaposság örök ellenségem lesz, ráadásul az újabb szteroid kúrától úgy fel vannak dagadva a szemeim, mintha egész éjjel a ringben bunyóztam volna-, az ujjaim meg annyira fájnak, mint a rohadás. Éljen a Lupus egyik kedves kis tünete, a krónikus ízületigyulladás. Hát baszki! Mi jön még?
A neten, jobban mondva, az egyik Facebook csoportban találtam rá erre a segítő fiszem-faszomra. Szkeptikus voltam, tulajdonképpen még most is az vagyok, de mégis minek ülnék otthon, egyedül a négy fal között, ha ingyen meghallgathatom vadidegenek drámáját arról, ki hogyan lett alkesz?! Mert ezekben a csoportokban ez szokott történni, nem? Rinyálsz, hogy miért vagy piás. Váó!
Így este hat óra tájt szokott általában kialakulni a csúcsforgalom, dugók a csomópontokon, fél New York ilyenkor indul haza, én meg szimplán idióta vagyok, hogy ennyire későn indultam el otthonról. Így hát csak szépen, stílusosan, majdnem fél órás késéssel sikerül leparkolnom a több emeletes épület előtt. A félig leégett cigimet amire még a kocsiban gyújtottam rá idegességemben, a legközelebbi csatorna fedélbe dobom, a könyökhajlatomon lóbált táskámból előkotrok egy őskövület szem rágót ami még valamikor az ezerkilencszázas évekből maradhatott meg, íz és állaga alapján, végül beszállok a liftbe és már suhanok is. A lift tükrében azért elrendezem szőke tincseimet a vállamon, lesöprök egy szál fehér kutyaszőrt fekete blézeremről, és már nyílik is a liftajtó. Valami tizenhármas teremről volt szó. Nagyszerű! Nem indul túl bizalomgerjesztően a szitu.  Viszonylag hamar rábukkanok a teremre. Néhány koppintás után csendben besurranok az ajtón, hogy meg ne zavarjak valami nagy drámát.
Szétnézve rögtön olyan érzésem támad, mintha én lennék Marla Singer a Harcosok klubjából. A körbe rendezett székek pedig valami szeánszra emlékeztetnek. Mi a lónak a faszát keresek én itt?!
-Helló, üdv! Bocs... - Sutyorgok alig hallhatóan, miközben átesek valakinek a lábán. Öregem, ha nem vettem volna be reggel a hangulatjavítómat, már repülnél is ki az ablakon...
Az utolsó, s lényegében egyetlen üres széken foglalok helyet, és ameddig a szegény nő arról beszél, hogyan vitte el a bank a fejük fölül a házat, a gyámügy meg a kölykeit, lassan, de biztosan felmérem a terepet. A mellettem ülő fickóból olcsó, de annál orrfacsaróbb pia szag árad, keveredve némi isteni finom, penetráns szájszaggal. Ember, varrjál már egy cipzárt a szádra!
Igazán színes a társaság, mégis az a pasas köti le minden figyelmemet, aki néha kérdéseket tesz fel a nőnek. Gyanítom ő lehet a csoportvezető, vagy a szervező, vagy nem is tudom minek kell őt neveznem. Csupán akkor döbbenek rá, hogy én vagyok a soros a mesemondásban, amikor mindenki engem bámul, és egységesen üdvözölnek valami igazán szívhez szóló, nyálas, jól begyakorolt beszéddel. Gondolom így köszöntenek minden újat. Vagy mit tudom én? A férfire nézek, és még jó hogy rajtam van a napszemüveg, különben tekintetem azonnal elárulna.
-Hát ömm... nem igazán voltam még ilyen helyen. Nem tudom hogy szokás kezdeni. Vagy csak úgy csapjak bele a közepébe? - Idegesen megvakarom a nyakam. Az engem mustráló, végtelenül kedves, együttérző tekintetektől émelyegni kezd a gyomrom. Valaki még bólint is. Hát jó, ez így igazán fasza...
-Oké. Akkor őőő... huhh... - Sóhajtok még egy utolsót gondterhelten, és csak nekileselkedem. Ez egy komplett marhaság!
-Ömm Joanna Brennan vagyok. De szólítsatok csak Jo-nak. Ne mondanám magamról, hogy alkoho... khmm... - Tartok néhány másodpercnyi szünetet mielőtt kijavítanám magam.
-...szóval, hogy függő vagyok. Inkább azt mondanám, hogy vannak problémáim, amik tudom, hogy károsak, és változtatni szeretnék. - Öregem, komolyan, baszki csukd már be a rohadt szádat! Bahh...
-Először csak egy pohárka bor volt esténként a kádban, de csak a fárasztó, sza... rossz munkanapok végén. Aztán úgy voltam vele, hogy miért is ne ihatnék meg minden este, munka után, a kedvenc netflixes sorozatom mellé egy pohárkával?! Végülis ennyi lazítás nekem is járhat, különben is egészséges. - Vállat vonok.
-Aztán kettőt pislogtam, és a napi egy pohárból egy teljes üveg lett. Szigorúan csak olyan napokon, amikor tudom, hogy másnap nem kell dolgoznom menni. - Mondandóm befejeztével körbe vezetem tekintetemet a csoport tagjain, és hirtelen rengeteg együttérző szempárral találom szembe magam. Ők nagyon jól tudják miről beszélek.
-Nem vennéd le a szemüveged? Hogy lássuk ki lapul mögötte? - Szólal meg egy női hang.
-Nem, bocs! Nem azért, mert elgyepált a férjem. Nincs is férjem. Már. Hála az égnek! - Kínosan felnevetek.
-Szteroidot kell szednem a Lupusomra és feldagadtak a szemeim. - Na meg kibaszott másnapos is vagyok.
-Mostanában a borról néha extra sza... khmm... ROSSZ napjaimon átcsábulok a whiskeyre. Azt hiszem ez volt az a pont amikor először ráeszméltem, hogy gáz van. Aztán a fiam a válás után úgy döntött, inkább az apjához költözne, és akkor jött a nagy BUMM. Ami felért egy atomrobbanással. Legalábbis szerintem. Próbálkoztam azzal, hogy a reggeli kávémat boros pohárból iszom meg, mert újabban már ébredés után is meg tudnék inni egy pohárral, de eddig nem segített. Inkább az ellenkezője történt. Hogy most már a kedvenc bögrémből iszom a bort... - Valamiféle fancsali, nyomorult félmosolyba görbül a szám ahogy befejezem a Never ending sztorit. Meglepően tapasztalom, hogy senki sem ítél el, nem röhögnek ki, teljes csend van, csak néhány együttérző, halk szónoklat hangzik fel, én pedig teljesen megrökönyödve nézek a csoportvezetőre.

I drink to remember, I smoke to forget.

Igazából a fogadtatás egészen... családias, leszámítva a mellettem ülő, mint kiderült, Sam nevezetű úriembert a borzalmas szájszagával. Ha még lapulna egy szem ebből a megkövült, ki tudja már mióta a táskám alján hánykolódó Orbitból, egészen biztosan megkínálnám vele, habár elég bunkón venné ki magát a dolog. Na szóóóvaaal....
Sehol egy gyanakvóan fürkésző szempár, ítélkező pillantások, kötekedő, szemétkedő beszólások. Nem tudom minek köszönhetem eme kedves fogadtatást. Talán egyetlen dolognak, ami miatt most mind itt ülünk ebben a körben, pedig ha lett volna bennünk akárcsak egy kicsivel is több akaraterő, most valami jobb, kellemesebb helyen is múlathatnánk az időt, úgy hogy fogalmunk sincs egymás létezéséről. Megdöbbentő, mennyien vagyunk most itt, és hogy rajtunk kívül még hányan lébecolhatnak New Yorkban. Ijesztő, hogy alig öt perce ülök itt, és szinte máris átragadt rám a gondolkodásuk, közben meg azt se tudom kik ők valójában.
Nem vagyok túl társaságcentrikus ember, úgyis mondhatnánk, ha teljesen egyedül maradnék a Földön, ez lenne az igazi kánaán a számomra. Csak legyen elég bor, és ha választani lehet, valahol mondjuk a Seychelle-szigeteken érjen utol a világvége. Introvertált személyiségem ellenére mégis úgy beszélek a magánügyeimről, mintha csak beültem volna egy könnyed kávézásra a legjobb barátnőmmel valahova.
Félelmetes, hogy néhány kedves szó, biztató mosoly elég volt arra, hogy életem egyik mélypontját -a sok közül-, ilyen simán kiteregessem. Fékezhetetlen főiskolás koromban a lábaim nyíltak ennyire könnyedén szét néhány tequila shot után. Régi szép idők! Manapság meg már inkább örülök, ha nem látok férfit a közelemben. A válásom nehéz és elhúzódó volt, Jeremy pedig végig a lehető legrosszabb arcát mutatta, nem csoda, hogy egy időre elment a kedvem a létező összes hímneműtől. Joe -mint megtudtam így hívják-, kis regéjét életének árnyaltabb részéről most mégis csendben, már-már szinte érdeklődéssel hallgatom. Egy ex-alkoholista, leszerelt tengerészgyalogos, aki jelenleg repülésoktató. Váo, menő! Biztosan izgalmasabb, mint egy "leszázalékolt" rendőrnő, aki napi tizenkét órában "a macskám nem tud lejönni a fáról" című telefonhívásokat fogadja, és küldi a tűzoltó egységet Cirmiért. A Lupus a grátisz.
Vegyes érzéseim támadnak, miközben hallgatom rögös, sörrel kikövezett útját a lecsúszott alkoholista létig. Egy ponton valamiféle keserű félmosolynak is teret engedek. Egy pisszenésnyi hang erejéig még fel is horkanok, ahogy egyre több és több hasonlóságot vélek fölfedezni mind az ő, az én, és az eddig hallott sztorikban. Mindig van valami kifogás, mindenkinél eljön az a bizonyos "megígérem, hogy ez az utolsó..." pont, hogy aztán holnap az egészet elölről kezd. Ígérgetsz, hazudozol, éjszakánként titokban rájársz a hűtőben lévő borra, mert képtelen vagy elaludni anélkül, hogy legalább egy pohárral felhörpints belőle. És hát ja, ez már kőkemény függőség. Megpróbálhatjuk szépíteni a dolgot, az alkoholista helyett azt mondjuk, hogy "alkohol problémáim vannak", de mind tudjuk, az elnevezés a lényegen nem változtat.
Mekkora mázli, hogy most rajtam van a szemüveg, így senki sem láthatja a megvető, gyilkos pillantásomat, melyet a kotnyeles tahónak címzek. Kezem ökölbe szorul az ölemben pihenő táska mögött, legszívesebben elküldeném a halál kékeres faszára, de emlékeztetem magam, hogy itt most én vagyok az új, a különc, akinek alkalmazkodnia kell a "falka" törvényeihez, úgyhogy inkább csak ráharapok a nyelvemre, s hagyom, hogy Joe intézze. Neki már biztosan megvannak a saját, jól bevált módszerei arra, hogyan tegye takarékra udvariasan a nagy pofájú tagokat. Hiszen még a nevüket is tudja.
Bár a dumája teljesen elvarázsolt, azzal a medállal ott a nyakában nem igazán tudok azonosulni. Azt hittem ilyen tényleg csak a filmekben létezik. Mint ahogyan az is, hogy valakinek sikerült megszabadulnia a függőségétől, és azt mondhatja, már nyolc éve tiszta. Hmm szép álom! Mint ahogyan ez az egész szemüvegesdi is. Az én szemembe ugyan ne akarj belenézni, ne akarj többet látni, mint amennyit engedek!
-Ohóó... nem nem! - Hátrébb hőkölök a széken, az áhított szemüveg helyett csupán jobbomat nyújtom ki magam elé, mintegy védekezésképpen.
-Ez nem az a nap! Jobb ha megyek. Ki kell tisztítani az akváriumot még. - Ki kell tisztítani az akváriumot? Komoly?! Majdnem mindennap kicseréled benne a vizet. Lassan ettől fognak megdögleni a halak, nem pedig a túlzott algásodástól.
-Nagyon tanulságos volt ez az... - Megakadok, azt se tudom minek nevezzem ezt a szeánszot. Azért körbe mutatok, mintha legalábbis nem lenne elég egyértelmű, hogy miről beszélek.
-Ez az... izé... kibeszélő. De most tényleg mennem kell. Szóval helló! Mindenkinek jó... gyógyulást, vagy mit tudom én?! - Kapkodva állok fel ültömből, táskámat szorosan markolom mindkét kezemmel, hogy aztán emelt fővel hagyhassam el a süllyedő hajót. Még az ajtót sem csukom be magam mögött, csupán csak behajtom, s már rongyolok is a lifthez, melynek ajtajai az orrom előtt záródnak be.
-Baszd meg! - Toporzékolok hisztérikusan, öklömmel a lift oldalára csapva, majd megnyomom a megfelelő gombot, s ameddig várom a felvonó érkezését, homlokomat a megannyi gombból álló panelnek döntöm. Csak akkor erőltetem magamra a szokásos határozott kiállásomat, mikor végre nyílik az ajtó. Most nem nézegetem magam a tükörben, nem igazgatom a hajam, a ruhám, a napszemüveget. Inkább csak idegesen topogva várom, hogy földet érjünk, s amint ez megtörténik, már rongyolok is kifelé. A szokásos nyüzsgés, a belváros zajai elnyomják a fejemben kialakult káoszt, s ezét most rendkívül hálás vagyok. Az épület falához simulva megállok, majd előtúrom táskám legmélyéről a cigimet és egy gyújtót. Enyhén remegő kézzel dugok egy szálat a számba, ám az öngyújtó nem igazán akar engedelmeskedni. Többszöri kattintás ellenére sem lobban fel a láng, így hát végleg feladom, fejemet az épület falának vetve. Ekkor vélek csak felfedezni periférikus látásomból egy ismerős idegent. Már ha ő az. Amennyiben nem, úgy sanszos, hogy valami hót' idegennek fogok színt vallani az elkövetkezendő percekben. Kínomban elmosolyodom. Úgy érzem magam, mint az egér, akit sarokba szorított a macska.
-Rendőr vagyok. - Sóhajtom bele a lassan lenyugvó nap sugaraiba, melyek különösen igézőek ma.
-Vagyis csak voltam. A Lupus miatt többé nem mehetek terepre, még járőrözni sem. Kicsit szarul esik, elvégre nem azért tanultam annyit a fősulin, hogy aztán egésznap csak telefonálgassak. - Harsányan, keserű hangon felnevetek, két ujjam közt sodorgatva közben a cigarettát.
-És persze nézhetném a dolgokat egy kicsit jobb perspektívából is, de jelenleg úgy be vannak dagadva a szemhéjaim, hogy örülök, ha a záróvonalig ellátok, a férjemmel elváltunk, lelépett a húsz évvel fiatalabb asszisztensével, a fiam meg egyszerűen látni sem bír. Lehet, hogy szar a hozzáállásom, de ezek alapján nem vagyok képes a dolgoknak a jobbik oldalát nézni. - Beletörődően tárom szét karjaimat, majd csapom vissza őket csípőim mellé.
-Van egy tüzed? -

I drink to remember, I smoke to forget.

Sóhajtva megforgatom szemeimet. Ez a nem épp lelkes fintor egyszerre szól a bedöglött öngyújtómnak, és az idegen pasas váratlan jelenlétének egyaránt. Nem gondoltam volna, hogy bárki is utánam fog jönni. Főleg nem a csoportvezető, vagy ki a rosseb a fickó... Oké, ez így baromság. Igazából pont erre kellett volna számítanom. Ott bent mindenkiből sugárzott a tömény pia szag mellett a végtelen empátia, jóindulat, segíteni akarás. Ha nem állok meg a kurva cigi miatt, már rég hazafelé tarthatnék, megkímélve magam egy kellemetlen, sablonos terápiás beszélgetéstől,  aminek célja elhitetni velem, hogy képes vagyok a változásra, és hogy a pia csak egy eszköz meg blaaablaaablaaa. Ismerem már. Elég sokat lógok Facebookon meg instán és társain, hogy kívülről fújjam már ezeket a kedvderítő motivációs faszságokat.
Kétkedve járatom tekintetemet az öngyújtó, s Joe -azt hiszem így hívják-, szemei közt, végül a Nikotin függőségem győz, és csak odahajolok a kékesszínű lánghoz. Megkönnyebbülten fújom ki a mentolos füstöt. Úgy érzem, mintha legalább tíz kilónyi feszültséggel kevesebb lennék.
Gúnyosan, de leginkább talán cinikusan felhorkanok, az arcomra kiülő félmosoly is ezekről árulkodik, amikor ecsetelni kezdi a dolgokat. Nem nézek rá, egyszerűen csak az épület falának dőlök, a nap utolsó, narancssárga sugarait pásztázom, a cigit tartó jobbommal az alá behajtogatott bal karomon könyökölve.
-Gondolom mindig ezzel a dumával jönnek, ha egy szkeptikussal van dolguk, igaz? Tudom milyen szar, de ha én le tudtam tenni, akkor te is és a többi marhaság... - Vetem oda elég ridegen, cseppet sem kedvesen, majd gúnyosan, harsányan felnevetek, hogy aztán újabbat szívhassak a bagóból. Azt hittem, nem is, inkább azt reméltem, hogy ez a beleszarok stílus majd elriasztja és feladja a próbálkozásait, ám lassan rá kell jönnöm, hogy itt most bizony abszolút-e én húzom a rövidebbet. Mindenesetre ennyivel nem adom fel csak úgy, nem vagyok az a típus, így hát továbbra is a ciginek és a nap lemenő sugarainak szentelem minden figyelmem, gyakorlatilag Joet levegőnek nézve. Legalábbis úgy teszek. Közben pedig nem bírom nem meghallani az történetét arról, hogy hogyan lett belőle alkoholista, és hogy végül mi vitte rá arra, hogy szakítson a piával. Szóval a haderőnél szolgált. Tökös! Oké, ezt könyveljük el egy jó pontnak. Nem is tudom mit mondhatnék. Talán egy kicsit irigy vagyok rá amiért nenki sikerült. Ez olyan, mint a fogyókúra. Tök mindegy, hogy eddig hányba kezdtem bele, Keto, kalóriadeficit meg még mit tudom én mikkel próbálkoztam, de sose voltam elég kitartó. Akaraterőből igazán oszthattak volna többet is, de hát akkor majd a nehezebb úton igyekszem végig vinni ezt az egészet.
-Sajnálom ami veled történt! - Bököm ki végül kissé rekedt hangszínnel, szinte alig hallhatóan. Sablonos szarnak tűnhet, de komolyan gondolom, tényleg sajnálom.
-De a hadseregben biztos neked is megtanították, ahogy nekünk is a rendészetin, és gyanítom az orvosoknak is az egyetemen, hogy nem menthetünk meg mindenkit. Főleg olyat nem, aki nem is akarja igazán, hogy megmentsék. - Egy utolsót, mélyet slukkolok a cigiből, majd bepöccintem a csikket valahova a közeli csatornafedélbe és észre se veszem, már nyúlok a következőért.
-Elkérhetem megint? - Amennyibe igen, úgy ismét a lánghoz hajolok, majd egy hosszú kifújás után folytatom.
-Eljöttem, mert tudom mi a helyes, illetve, hogy mi lenne a helyes. Hogy a betegségemre szedett gyógyszerek és a pia nincsenek túl jó kölcsönhatásban egymással, de legfőképp Jayce, a fiam miatt vagyok itt. Semmi és senki másért. - Talán egy érzéketlen, önző, romlott perszóna vagyok, de ha visszakaphatnám az egy szem gyerekemet, azért bármire hajlandó vagyok. Végülis melyik anya nem hozna komoly áldozatokat a gyerekéért, igaz?!
Ígérete hallatán, miszerint bármi is történjék a jövőben, teljes vállszélességgel támogatni fog, összepréselt ajkakkal, ami a hitetlenkedő mosolyomat igyekszik leplezni, a bakancsom orrát kezdem pásztázni. Annyi embertől hallottam ezt már. Legutóbb azt hiszem pont Jeremy mondott hasonlót. Miután hazamentünk a kórházból, ahol ott kellett hagynunk a halva született lányunkat, hogy aztán mély melankóliába, depresszióba fulladva bámuljuk az üres kiságyat. Azóta már elváltunk... Szóval, ezzel a hülye, sablonos szarral ne akarjon engem többé megetetni senki.
A séta lehetőségét a kezdeti bökkenők ellenére nem utasítom vissza, válaszul megvonom a vállam, szorosabbra húzom szövetkabátom megkötőit, és a füstölgő cigivel a kezemben megindulok lassan az egyik oldalán.
-Csak a forraltborost kerüljük el. - Bukik ki belőlem, jót mosolyogva a helyzet abszurditásán.
-A feleséged és a gyerekeid végig kitartottak melletted? Soha, egyszer sem fordult elő, hogy mondjuk egyik nap hazamentél, és nem voltak otthon, csak egy drámai levél fogadott az üres nappaliban, tudod mint a filmekben, vagy nem zavartak el otthonról? -

I drink to remember, I smoke to forget.

Magam elé meredve elmosolyodom, mikor azt fejtegeti, hogy ha anno az a bizonyos Jack azzal a hülye sablon dologgal akarta volna lebeszélni a piálásról -mint a filmekben-, biztos hogy még mindig inna. Talán már nem is élne... És tessék, mégis itt van, elmondása szerint bármi nemű alkoholt képes könnyedén megvonni magától, visszautasítani, a felesége újból szerelmesen rohant ölelő karjaiba. Kell ennél több? Ja, egy pohár vörös most igazán jó lenne. De nem!! A faszba már Jo, de komolyan! Azért vagy itt, hogy pár hónap után azt mondhasd: Nem, nem esne jól egy pohár vörösbor. Más sem, amiben alkohol van.
Ahhoz képest, hogy ezelőtt kábé negyed órával szilárd elhatározással tartottam a kocsim felé, hogy minél hamarabb elhúzzam innen a csíkot, most mégis azon kapom magam, hogy andalogva sétálgatok Joe -így hívják? Igen, azt hiszem. Irtó fos a névmemóriám-, oldalán, manhatten sétálóutcáin, és olyan személyes dolgokról beszélgetünk amit egy vadidegennel biztosan nem osztanánk meg. Most mégis ennek szöges ellentéte történik. Bár zavarnia kéne, valahol mégis jó érzéssel tölt el, hogy az épp tetőző szarcunamit, ami bennem van, rázúdíthatom egy vadidegen emberre. Ő kisebb eséllyel fogja bárkinek is az igen szűk ismeretségi körömben szájról szájra terjedő pletyka formájában tovább adni azt amiről most épp siránkozom neki. Minden bizonnyal többé úgyse találkozunk. Én nem vagyok képes hétvégente ilyen anonym alkesz klubbokba járni. Ez az egész beszélgetősdni, sajnáljuk magunkat, és másik tíz vadidegen embert, eléggé megugorja az ingerküszöbömet.
Csendben lépdelek mellette, úgy tűnhet, hogy teljesen máshol járok, de igazából minden érzékszervemmel rá koncentrálok, arra amit mesél épp. A lábainkat nézem, melyekkel épp ellentétesen lépdelünk, közben pedig mélyeket szívok a cigimből.
-Hát basszák meg a lustaságukat! Csak tudnám, hogy ezek az idióta senkiháziak, akik a klimatizált irodából, egy szaros íróasztal mögül osztogatják az utasításokat, hogy tudnak tiszta lelkiismerettel lefeküdni esténként?! - Sose figyeltem igazán oda arra, hogy kinek mit mondok, vagy épp arra, hogy milyen stílust engedek magamnak másokkal szemben. Van aki felnéz rám a néha már-már túlzásba vitt őszinteségem miatt, de a kollégáim nyolcvan-kilencven százaléka inkább nem csíp. Van, aki azért nem, mert irigy rám amiért ki merek mondani olyat amit ő nem merne, van aki a pozícióját félti tőlem, s van az a réteg, akik félnek. Valószínűleg ők azok, akik általában mindig csak reggelente, műszakkezdés előtt találkoznak velem, mikoris gyilkos pillantásokat szórva mindenkire, igazi perszónaként berobbanok az irodába. Ez a kiábrándító állapot csak az első kávém elfogyasztásáig tart. Utána valamelyest javul a helyzet, csak azt szegények már nem látják...
-Néhány hónapja volt egy hívásom. Egy anya telefonált kétségbeesve. A hívást valahova a brooklyni csóró negyedbe tudtam bemérni. Azért telefonált, mert megölte a gyerekeit. Huszonöt éves volt. Kilátástalannak gondolta az életét, miután elvesztette a munkáját. A kölyköket már évek óta egyedül nevelte. Azonnal kiküldtem a helyszínre egy egységet, a mentőket is értesítettük. Próbáltam őt szóval tartani. Mandynek hívták. Azt mondta, hogy nem biztos benne, hogy meghaltak a gyerekek, össze volt zavarodva. Próbáltam megnyugtatni, elterelni a figyelmét, de épphogy meghallottam a telefon másik végéből a szirénákat, Mandy fejbe lőtte magát. A gyerekeknek erős altatókat adott be. Túlélték mind a ketten. Az anyjuk nem. Ha ilyen történik, mindig felülvizsgálja egy szakértő az ügyet, visszahallgatja a telefonbeszélgetést, és ha igényli az operátor, beszélgethet egyet a pszichológussal. Akkor azt mondta a marha nagy szakértő, hogy ne vegyem ennyire a szívemre, én mindent megtettem, és különben is, nem lehet mindenkit megmenteni. - Tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. Még mindig futkos a hideg a hátamon, ha visszagondolok arra a napra. Utána még sokáig csengett a bal fülem a lövéstől.
-Nem tudom mi történt, azt hiszem valami idegösszeroppanást kaphattam, de én úgy elátkoztam azt az embert. Csak úgy szórtam rá az áldást. - Keserűen elmosolyodom a hosszadalmasra sikeredett nosztalgia beszámolómon.
Mosoly szökik arcomra, hallva, milyen odaadással, őszinte szeretettel, rajongással beszél a feleségéről. Már azt se tudom lassan, hogy milyen az, amikor feltételek nélkül, egyszerűen csak szeretitek, támogatjátok egymást. Jeremyvel nem a válást megelőző egy-két hónapban kezdett megromlani a házasságunk. Már évek óta vívódtunk. Úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen, akik kénytelenek osztozni egymással a házon. Nem mintha ő olyan sokat tartózkodott volna itthon. Ettől még mérgező volt az egész, és rohadtul bánom, hogy későn döbbentem rá. Tényleg igaz, hogy a válást a gyerek sínyli meg a leginkább.
-Szerencsés nő! És te is az vagy, hogy a ballépéseid ellenére kitartott melletted. A legegyszerűbb feltartott kezekkel, bűntudat nélkül arrébb állni. Remélem a tenyereden hordozod!
Félig felvont szemöldökkel, értetlen, idétlen ábrázattal nézek rá, de azért elfogadom a teát. Nem egy zamatos édes-vörös, de legalább melegen tart. Viszont az íze pocsék. Az első korty után el is fintorodom, de hát, ajándék lónak ne nézd a fa...khm... FOGÁT!
Az újabb elszívott csikket kipöccintem a kukába, amely mellett épp elhaladunk, így már mindkét kezem szabad, megkönnyebbülten tudom melengetni tenyereimet a műanyag pohár körül. Az idei tél sokkal hidegebb az előző évekhez képest. Bár lehet azért érzem így, mert kvázi teljesen egyedül maradtam. Olyankor az embernek van ideje gondolkodni, olyan dolgokat is észre venni, melyekről előtte talán nem is vett tudomást. Legalábbis nem elsöprő mértékben.
Még mindig nem tudom ki lehet az a Jack, de lehet megkéne ismernem, biztos valami zseni, ha ennyit emlegeti.
Kishíján félrenyelem a következő korty, pocsék ízű teát, mikor soron következő kérdése által a beszélgetésünk újból egy veszélyesebb fordulatot vesz.
A lányomról már nagyon régen nem beszéltem senkivel. Kivéve Esthert, de igazából vele sem épp központi téma a beszélgetéseink során. Évfordulókon, mindenszentekkor szokott gyújtani érte ő is egy kis mécsest, általában lefotózza és elküldi nekem, hogy tudjam, gondolt rá. De így azt hiszem ennyi. Sokáig nem voltam képes beszélni róla, nem is igazán akartam, ma már könnyebb az említése.
-Volt egy halva szülésem a harminckettedik héten. - Tartok némi szünetet, hogy biztosan megtudja emészteni a hallottakat. Addig felhörpintem a tea végét, és kidobom a poharat a legközelebbi kukába.
-Nyugi, ne érezd szarul magad miatta. Nem tudhattad. - Amikor valakinek mesélek Ellieről, mindig ugyanazt a reakciót látom mindenki arcán. Döbbenet, részvét és a bűntudat.
-A harminckettedik hét elején járt a terhességem. Minden vizsgálat jó volt, Ellie jól fejlődött, soha nem volt elmaradva. Szóval az egész terhesség olyan volt, mint amilyennek a nagy könyvekben leírják. Egyik reggel borzasztó rossz érzés fogott el, nem éreztem őt mozogni. Eleinte nyugtatgattam magam, hogy biztos minden rendben van, csak alszik meg különben is, a babák az utolsó trimeszterben, főleg a végefelé közeledve, már nem olyan aktívak, mint amikor még van bőven helyük. Szóval, egy idő után fogtam magam és autóba ültem. Jeremy, az ex-férjem természetesen dolgozott, Jaycehez áthívtam a babysitterünket. Bementem a kórházba, csináltak ultrahangot, NST-t, és akkor már nem volt szívhang. - Tartok egy lélegzetvételnyi szünetet mielőtt folytatnám.
-Benn is fogtak a kórházba szülésindításra. Valamikor, pár órával később Jeremy is beesett. Aznap éjjel megszületett Ellie. Olyan némaság volt a szülőszobán, hogy a mai napig kiráz a hideg, ha visszagondolok rá. - Ha becsukom a szemem, még most is olyan eleven a kép, mintha ott feküdnék a szülőágyon, mellkasomon a halott lányommal.
-Sokáig kerestem a miértekre a választ. Haza menni a kórházból az újszülött csecsemőd nélkül, akinek ott kellene lennie veled, a karjaidban, és nézni az üres kiságyat... El se tudom mondani milyen érzés ez. Jeremy hamar túllendül a dolgon, hamarabb, mint én. Pár hónap múlva már a húsz éves titkárnőjét kefélgette az irodája íróasztalán ahova családi képek voltak kirakva. Mindegy! Elmentem kivizsgáltatni magam, és ott derült fény a Lupusra. Aztán szépen, sorban jöttek is a tünetek, kismillió gyógyszer kismillió mellékhatással. Utána a válás, és végül a pia. - Felsóhajtok, amint a végére érek. Mikor sötétedett be? Az előbb még tuti napnyugta volt! Mindenesetre nem fosom tovább a szót, csak csendben bóklászok tovább mellette, hagyva időt, hogy feldolgozza a hallottakat. Vannak akikre a vártnál lesújtóbban hatnak ezek a tragédiák. Ki tudja? Attól, mert még férfi, ő is lehet, hogy ebbe a csoportba tartozik. Mégis csak apa.
-Na, de elég a drámámból! Hagyjuk is. Mit mondtál, mivel foglalkozol ma? Vagy nem mondtad? -

I drink to remember, I smoke to forget.

Némaságba burkolózva hallgatom a szavait, és azt kell hogy mondjam, maximálisan egyetértek vele, azzal amit mond. Akik bent ülnek a klimatizált irodájukban napi nyolc órában, többnyire a telefonjukat nyomkodva, néha szólva egy-két szót a steril íróasztalukon döglödő kaktuszhoz, ergo fogalmuk sincs, hogy a "nyíltterepen" mik történnek, hozzák meg a fontos döntéseket az iskolapadban tanultak, s mindenféle szenny szakkönyvekben olvasottak alapján. Holott egy emberi élet -vagy akár egyszerre több is-, sokkal bonyolultabb annál, hogy Istent játszva döntsünk fölöttük.
Harcias szavain mosolyognom kell, össze is préselem inkább ajkaimat, hogy ne lássa. Saját magamra emlékeztet. Illetve, egy fiatalabb, lelkesebb, elszántabb énemre. Amikor a Burn Out syndroma még nagy ívben elkerült, nem voltam beteg, legalábbis semmiféle tünetem nem volt, és napiszinten járőröztem. Hol nappal, hol éjszaka. Imádtam csinálni. Imádtam a bilincs kattanásának hangját, mikor elfogtunk egy-egy bűnözőt, szabálysértőt. Imádtam, hogy a terepen teret engedhettem az igen csak felvágott, pengeéles nyelvemnek. Piszok nehéz volt erről leszokni miután leültettek az operátorok közé. Azt hiszem ez a lefokozás volt a szakmai létem mélypontja. Persze van, hogy bejön néha egy-egy komolyabb hívás, ami kellő odafigyelést, pontosságot, szaktudást igényel, a telefonáló esetleg kétségbe van esve, pánikol, és nekem elő kell vennem a biztató, pozitivitást árasztó szavakat, a nyugodt hangomat.
-Hidd el, én is nagyon szívesen megtettem volna, de akkor azt hiszem a következő nap már nem kellett volna bemennem dolgozni, max a cuccaimért, és még lehet egy szép kis feljelentést sem úsztam volna meg. - Sóhajtom. Még mindig viszket a tenyerem, hogy nem tettem meg.
-De a számlákat nekem is fizetnem kell, nincs aki eltartson, most meg pláne! A válóperes ügyvéd így is sok pénzt elvitt. - Vonom félre elégedetlen sóhajjal a számat, s ahogy egyre inkább beljebb keveredünk New York zajos szívébe, úgy egy olyan témát is érintünk ami kényesebb, fájdalmasabb, mint bármi. Az elhalt, tragédiával végződött terhességemről beszélni -pláne egy idegennek-, mind a mai napig lesújt egy kicsit. Ellieről nem maradt semmim, egyetlen fotóm van. Be akartam tenni egy keretbe, rendeltem is hozzá amazonról egy különlegeset, olyat amiről úgy gondoltam illik a lányomhoz, de a mai napig ott hever az éjjeliszekrényem fiókjában a fényképpel együtt. A kórházból kaptunk egy úgynevezett emlékdobozt, amiben a karszalagja, a köldökcsipesze és az a ruha volt amibe születése után öltöztették. Mások az ilyenfajta emléktárgyakat vitrinbe teszik, én meg áthívtam a legjobb barátnőmet, és a hátsókertben lévő tűzrakónkon együtt elégettük. Mindenki másképp gyászol.
-Azzal maximálisan egyetértek, hogy Jeremy egy érzéketlen barom. - Keserűen elmosolyodom.
-De azt hiszem ez valami veleszületett dolog lehet. Ő soha nem tudta igazán kimutatni az érzéseit. Ő másképp gyászol. Azt hiszem. Jó, nem azt mondom, hogy a megcsalás elfogadható módja, de tanulmányok kimutatták, hogy a házasságok legnagyobb része a gyermek halálával tönkremegy. Nem tudom miért. - Vállat vonok, s észre se veszem, újabb szálat kanyarítok a számba. Lassan már nem csak a Lupus, de a tüdőrák miatt is aggódnom kell...
-Talán mind a ketten a másikat okolják, ahelyett, hogy megfognák egymás kezét és azt mondanák, hogy együtt átvészelik. Szóval eltávolodnak, majd lassan meggyűlölik egymást. Azt hiszem. Nem vagyok valami jó ezekben a kapcsolati izékben. Ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja. - Halkan, cinikusan felnevetek. Valamikor ekkor tűnik csak fel, hogy a szürke, zajos, forgalmas utcákból áttértünk egy némiképp kellemesebb közeggel szolgáló, tágas parkba. Mindenhol kutyasétáltató párok, kergetőző gyerekek. Hihetetlen mennyi arca van New Yorknak! Nem is gondolná az ember. Ameddig beköti a fűzőjét, elmélázva végig futtatom tekintetemet az itt lézengő embereken. A szomszédos padon egy idős házaspár ül. Ha jól hallom a gyerek zsivajtól, a nő épp a fiatalkorukról mesél a férjének, aki minden bizonnyal időskori demenciában szenvedhet, mert olykor-olykor közbevág és valami egyáltalán nem témába illő dologról beszél. A felesége mégis olyan türelemmel, olyan szeretettel mesél tovább, bólogat a férje agyamentségeire, hogy azt minden párnak tanítani kéne. Amikor ilyet látok, és épp durva mélyponton vagyok, elfog a félelem, hogy mi van, ha egyedül maradok végül? Meg kell ráznom a fejem, hogy visszazökkenjek.
-A legjobb barátnőm sarkalt rá, hogy keresnem kéne egyet, de... valamiért nem mentem. Ahogy azt te is megtapasztalhattad, ez a fajta csoportos kibeszélés nem az én műfajom. - Halkan elnevetem magam, majd a csikkemet kidobom a következő kukába, s amint tovább andalgunk, összébb húzom magamon szövetkabátomat.
-Egyszer foglaltam időpontot egy pszichológushoz, de mielőtt indultam volna, hívtak a suliból, hogy Jaycenek valószínűleg eltörött a karja, szóval az elmaradt. Aztán egy kollégám ajánlotta a kineziológiát, de kicsit szkeptikus vagyok, szóval nem próbáltam meg. A jóga viszont segített. Akkor kezdtem járni amikor a fiammal voltam terhes, és azóta is megyek, ha tehetem. - Mindenkinek más a jó. Nem vagyunk egyformák.
-Nem. És tudod miért nem? Megérdemelte volna, de  minden nehézség ellenére azt mondom, hogy ez volt a legjobb, amit tehettünk egymásért. Hogy elváltunk. Már évek óta úgy éltünk, mint két idegen. Azt hiszem megkönnyebbültem. Egyedül a fiamat sajnálom, és azt, hogy ennyire eltávolodott tőlem. - Ha valamit, azt az egy dolgot sose fogom megbocsájtani Jeremynek, hogy Jaycet ellenem hangolta. Na ezért viszont képes lennék őt felképelni.
-Repülsz??? Na neeee! Hogy a fa...khm... francba lehet, hogy nincs tériszonyod?! Egyszer felültem Jayceval egy gyerek hullámvasútra, aminek a legmagasabb pontja kábé úgy öt méteren volt. Én utána órákig hánytam és szédültem. Olyan volt teljesen, mint egy migrénes roham. - A hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy vannak olyan elvetemült emberek a földön, akik élvezik a repülést. Sőt, a munkájuk részét képezik, hogy odafent repkednek csak úgy. Jól láthatóan megborzongok már csak a gondolattól is.
-Pár hete mondta ki a bíróság a válást. Sőt... pont ma egy hónapja. - Kapok a fejemhez. Furcsa. Az embernek általában születésnapok, évfordulók dátumait kell megjegyezniük. De ha elvált vagy, akkor van egy újabb nem kívánatos dátum amit fel kell jegyezned a naptáradba.
-Onnan kezdve, hogy elkezdtél járni ilyen gyűlésekre, mennyi idő volt, hogy azt tudtad mondani, teljesen tiszta vagy és nem kívánod az alkoholt? - Már-már betegesen egy újabb szál cigiért nyúlok, ki tudja hanyadik ez már mióta kijöttem abból a rohadt épületből. Most is le tudnék gurítani egy-két pohárral. Talán ezt a fajta függőségemet egy másikkal, az eszeveszett füstöléssel próbálom most elfojtani.