Mr. Braxton új otthonában pihengetett, közben egy bizonyos Joanna D. Brennan adatait nézegette, amit az emberei összeszedtek róla. A lakcímet kereste. -Hmmm... és még helybéli is. Sokat nem kell majd utaznom érte. -De mondja csak Cale... mégis mért olyan érdekes önnek ez a nő?-Kérdezte a lótifutija. -Ez a nő történetesen egy operátor a rendőrségen. Van pár zsaru, aki szúrja a szemem. Szeretném, ha összeterelné nekem őket egy helyre, hogy könnyebben végezhessek velük. Semmi kedvem egyenként felkeresni mindenkit, az idő pénz, cimbora. -Ooo. Értem már. Tehát a lustaság. Braxton mogorván kiáltott rá. -Ki a lusta, töketlen balfék?! Örülj, hogy felkaroltalak és nem öltelek meg! Ne szemtelenkejd, nem vagy Webster! -Bocs... Braxton felkelt a kényelmes kis fotelből és magára vette lila zakóját. -Most hová megy? -Nemsokára otthon lesz. Beelőzöm.-Vigyorgott. Felkapta slusszkulcsát és kiment a rendszám nélküli sötétkék Opel Astrához, majd beült és az említett nő házához kocsikázott, de távolabb állt meg, nem a háza előtt. Bezárta a kocsit, majd a ház egyik hátsó ablakához ment, ami nem szembetűnő a kocsi beállóból. Elővett egy üvegvágót és az abalakkeret mellett végigvágta az üveget, majd befelé meglökte, de gyorsan rá is fogott, majd óvatosan félre tette. Nem szerette volna összetörni. Bemászott, majd a kivágott üveget elrejtette, remélvén, hogy így nehezebben fogja észre venni, hogy hiányzik az üveg. A félhomályban szétnézett és nappaliba ment, ahol egy kélnyelmesnek tűnő kanapén állapodott meg tekintete és el is terpeszkedett benne. -Na most már csak várnom kell.
Mikor hallotta, hogy az ajtó mögött valaki a kulcsot keresi, majd lassan fogtani kezdi a zárban megbújt a kanapé mögött. Várt egészen addig, hogy a nő minél közelebb kerüljön hozzá, mikor pedig ez megtörtént, azonnal előugrott és elmarta. Lelökte a kanapéra, majd egy pisztollyal a kezében ült le vele szemben. -Hello Joan. Szia. Hello.-Vigyorgott.-Ne érezd magad veszélyben, oké? Csak beszélgetni akarok. Van egy kérésem. Van itt nálam egy szép kis lista. Csak pár név van rajta.-Elővette zsebéből az összehajtogatott papírt.-Szóval... ismerősek lehetnek neked, hiszen együtt dolgozol velük.-Odaadta neki a papírt.-Azt szeretném, ha két nap múlva mind a négy rendőrt a Wilhelm Avenue-i Tito House-ba küldenéd délután kettő órára. Ez egy régi olasz munkásszálló. Már nem igen üzemel, csak csövesek lakják. Rád bízom, hogy intézed el. Amikor megérkeznek, én fogok rájuk várni és mind a négy rendőrt megölöm. A gyilkos hagyott egy kis szünetet, hogy a nő fel tudja fogni mit is kér tőle. -Jó, tudom, most jön az a rész, hogy menjek el és nem vagy hajlandó megtenni. Ismerem az ilyet. És nem csak ezzel a pisztollyal akarlak motiválni. Hanem ezzel.-Mutatott fel egy képet, melyen a volt párja és a fia volt.-Ha nem segítesz, legközelebb náluk jelenek meg. És ha én elmentem tőlük, a hullaszállítók jönnek helyettem és hoznak majd két fekete zsákot.-Nevetett és letette a képet a kettőjük közti asztalra.-Nekem csak két lövés és egy vállrándítás. De neked?
"Régen az őrült szó jelentett valamit. Manapság már mindenki őrült."
A napnak azt a részét várom mindig a legjobban, amikor végre kiléphetek az őrs ajtaján, magam mögött hagyva azt a káoszt ami egész álló nap körülvett. Persze, ettől még a fejemben lévő őrület ugyanúgy tombol odabent, ilyenkor legszívesebben kikaparnám egy kanállal agyamnak azt a részét, ami a legtöbb fejfájást okozza. De mivel ez abszolút képtelenség, így inkább csak beülök a kocsiba, rágyújtok egy cigire, hogy a melóhely okozta stresszt lerázzam magamról. Aztán még egyre, mert az esti csúcsforgalom teljesen kiidegel. Majd egy újabb szálra, miután kivonszolom a seggem a supermarketből, és kellő mértékű önostorozásba kezdek, amiért megvettem azt az üveg bort. Már megint. Állandóan ezt csinálom. Akárhányszor vásárolni megyek, úgy tűnik, hogy elhatározásom -miszerint nem veszek alkoholt-, sziklaszilárd, megrengethetetlen lábakon áll, aztán odabent történik valami, és elveszítem a fejem. Ez az egész önmegtartóztatásos szarság nem nekem való. -Picsába... - Egykedvűen nyugtázom, hogy már megint eltelt úgy egy rohadt nap, hogy semmi nem történt. Reggel elmentem dolgozni, majd haza jöttem. Nem vár itthon senki, kivéve a kutya, aki nagy ívben szarik a szobatisztaság fogalmára, mint olyan. Elcsigázottan szállok ki a kocsiból, az ízületeim megint kezdenek bedurranni. Hamarosan egy újabb Medrol kúra következik. Megint akkorára lesz dagadva a fejem, mint egy gömbhal. Éljen a Lupus! Egykedvűen sétálok a csomagtartóhoz, s veszem ki belőle a szatyrot. Úgy érzem, hogy minden sarokról kíváncsi, pletykafészek szomszédok lesnek, mikor az üveg megcsörren a szatyorban, holott az égvilágon senki nincs az utcán. Azt hiszem kezdek paranoiás lenni. Beszélnem kell majd az orvosommal, hogy ezzel az új antidepresszánssal nem igazán szimpatizálok. Bezárom a kocsit, s megindulok a bejárati ajtóhoz. Már messziről hallom kiszűrődni Susie zaklatott ugatását, olykor még mintha egy-egy fenyegető morranással is cifrázná vad csaholását. -Hülye szőrös kis dög! - Morgom miközben nagy nehezen betalálok a zárba és már fordítom is el a kulcsot. Felkapcsolom a villanyt, így a nappali, előszoba, étkező máris vakító fényárban úszik. -Susie kussolj! - Szólok rá a fehér, szőrös kis vakarcsra, aki ezzel a lendülettel nekiiramodik a nappalinak, s a kanapéra ugorva folytatja az éktelen ugatást morgást. Paranoia, az új gyógyszer mellékhatása, nem tudom, de valami azt súgja, hogy szar van a palacsintában, így hát amint leteszem a szatyrot, az oldalamra erősített pisztolytáskához nyúlok, s ki is húzom belőle az M1935-ös berettámat. Gyakorlott mozdulatokkal biztosítom ki a pisztolyt, s lépkedek óvatosan, megfontoltan, két kézzel markolva, magam elé tartva a fegyvert, amíg el nem érem a kanapét. Ujjam feszülten simul a ravaszra, amit gondolkodás nélkül meg is húzok abban a pillanatban, hogy az ismeretlen alak előugrik a kanapé mögül. A golyó valahol a felkarját éri, már amennyiben jól céloztam... Ezt követően pislogni sincs időm, máris a szófán találom magam, fölöttem az idegen fazonnal, aki csak mondja és mondja, kezében egy fegyverrel. Láttam már korábban ezt a tekintetet. Mármint, nem kifejezetten az övét, de ameddig nem fokoztak le, és jártam terepre, bevetésekre, nem egy elmeháborodott szemébe volt szerencsém belenézni, és azokban mind egytől egyig ugyanazt láttam, mint amit ennek a fazonnak a tekintete is tükröz épp. -Mit szólnál hozzá, ha előbb egy kicsit beszélgetnénk, ha? Azt se tudom ki a fasz vagy! Ha már fel akarsz bérelni a meló piszkos részére, legalább a szándékaiddal, a céloddal tisztában kéne lennem. - Ezekkel az elmebetegekkel óvatosan kell bánni, jól meg kell válogatni a szavainkat különben minden a visszájára fordulhat. S miközben várom, hogy beszéljen, egy pillanatra se veszem le róla a szemem. Pedig annyival egyszerűbb lenne Jayce fényképében gyönyörködni. Akinek ezek szerint veszélyben van az élete. A fegyverem meg becsúszott valahova a dohányzóasztal alá. Ki a fasz ez a Joker utánzat, és mit akar?!
Braxton élete során számtalan sérülést szerzett már. Verték már meg, lőtték és késelték, csonkolta le ujját, utóbb pedig kis túlzással majdnem élve elégett. Nem igazán tudott már foglalkozni azzal, hogy a lövés sérülést ejtett a karján. Vérzett. Had vérezzen. Fájt. Had fájjon. Volt már milliószor rosszabb sebe is, mint egy enyhe kis lőtt seb. A nőt hallgatva nevetésben tőrt ki. -Anyukám, te valamit elértettél. Én nem bérellek fel. Azért fizetnem kéne. Egy centet nem kapsz tőlem. Ezt hívják zsarolásnak. Amit én teszek. Biztos zsaruknál vagy, hogy még ezt sem tudod?-Kérdezte gunyorosan. Lenézett a nő fegyverére, majd felvette és visszaadta neki. -Ezt elejtetted. Tessék. Ha netán úgy döntenél, hogy fejbe akarsz lőni.-Az asztalon észre vett egy tollat és azzal egy X-et rajzolt a homlokára és még közel is hajolt, hogy Jo könnyebben tudja fejbe lőni, ha esetleg kedve szottyanna végezni vele. Ez persze két dolgot jelenthetett. Vagy Braxton abszolút nem vette komolyan, sőt, egyenesen semmibe vette Joanna-t és nem hitte, hogy képes lenne megtenni, vagy pedig volt valami, ami iszonyatosan magabiztossá tette. Talán volt valami, amit ő tudott, de Jo nem. Vagy esetleg csak ürügyet akart, hogy ő is lőhessen. Talán, ha Jo meg akarná húzni a ravaszt, ő gyorsabb lenne és élvezettel, önvédelemre hivatkozva kezdhetné belé ereszteni a tárat, de vigyázva, nehogy megölje a nőt, mert annak feladata van. -Nos, akkor máris beszélek. A nevem Liam Jackson. Sorozatgyilkos vagyok. Még nem hallhattál rólam, nagyon friss vagyok, mondjuk úgy, hogy nemrég születtem. 42 éves vagyok. 185 cm magas. Manhattanben születtem, de nemrég elköltöztem és egy barátomnál laktam. Építkeztem, nemrég költöztem el. Ennyit rólam, most, hogy már ismersz, jöhetnek a céljaim.-Nevetett, hisz bár a nevén kívül minden igaz volt, az egész beszédstílusa, hanghordozása mély gunyorosságot hordozott magában. -Szóval, azok a bizonyos célok. Ez a négy hekus, akik a listán szerepelnek nagyon zavarnak engem. Túl sokat tudnak, olyat, amit nem kéne tudniuk. Ezért kell meghalniuk. A helyszín, amit mondtam, a Tito House manapság üres, csak csövesek tanyáznak ott. Tökéletes hely arra, hogy feltűnés nélkül megöljem őket. Hidd el, senkinek nem fognak igazán hiányozni, ha meg mégis, nem az én lelkem fogja megsínyleni. Amúgyis annyi zsaru van még, mint a szemét. Minden sarokra jut négy. Szóval, segítesz?-Kérdezte és vidám mosollyal arcán könyökölt vele szemben az asztalra.
Kezdőlap
