“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Brian halála csak a kezdet volt azon a lejtőn, amin sokáig haladtam lefelé. Először gyászoltam, mert elveszítettem. Családot akartunk alapítani, saját házat, kutyát, meg minden lószart, ami a tipikus családi idillhez tartozik. Nagy terveink voltak, mindent közösen találtunk ki. Ő is részt akart venni a jövőnk megalapozásában és én is, hogy elmondhassuk: igen, ezt együtt csináltuk meg, ez a mienk. Azt hittem, ő lesz az, aki mellett leélem az életem, aki mellett idősebb koromban nyugodtan barátkozom meg a ráncaimmal, az ősz hajszálaimmal, akit nem érdekel, mennyire leszek zsémbes öreg napjaimra, akkor is nekem fogja adni az utolsó falatot, átkarol, ha fázom, odaadja a szemüvegem, amit feleslegesen keresek, mert a fejem tetején van. Azt gondoltam, ő a tökéletes partner. Idealizáltam, más nem is létezett rajta kívül. Aztán egy pillanat alatt mindent elvettek tőlem. Nem is kellett volna ott lennie, mellettem lett volna a helye. Őt mégis a kötelességtudat vezérelte, ami a vesztét okozta. A terveink, a jövőnk, a közös életünk azonnal romokban hevert. Még csak az alapok sem maradtak meg, minden odaveszett. Amiért dolgoztunk, amiért fáradoztunk, amiért álmodoztunk semmivé lett. A tagadás túl sokáig tartott, hónapok múlva csapott arcon a józan ész szele. Akkor tudatosult bennem minden, ami pillanatok tört része alatt történt meg. Brian nem volt már mellettem, egyedül feküdtem az ágyban, az üres lakásba léptem be, akárhányszor átléptem a küszöböt. A ruhái ugyanolyan katonás rendben voltak a szekrényben, ahogy hagyta. A fogkeféje hónapok óta érintetlen volt. Minden ott volt a lakásban, ami emlékeztetett rá, ami egy kicsit is felébreszthette bennem azt a gondolatot, hogy egyszer hazajön. De nem jött. El kellett engednem.

Ami még az elvesztésénél is jobban fájt, az az árulása volt. Annyira tökéletesnek hittem, annyira vakon megbíztam benne, a kezemet tűzbe tettem volna érte. Erre pont ő volt az, aki hátba támadott. A legfájóbb módon rúgott belém, olyan erővel küldött a padlóra, hogy azt hittem, sosem fogok onnan felállni. Személyesen jött el a nő, azt mondta, tartozik ennyivel. Gyűlölöm a titkokat, a hazugságokat, de vannak olyan titkok, amik jobb, ha kimondatlanok maradnak. Éveken keresztül megvezetett, az orromnál fogva cibált, mert tudta, hogy megteheti. Tudta, mennyire szeretem, és ezt ezer örömmel használta ki. Elhittem, amikor azt mondta, hogy a haverjaival megy ide-oda. Egy pillanatig sem feltételeztem, hogy más nővel lesz. Miért is feltételeztem volna? Tökéletes volt a házasságunk. Legalábbis azt hittem. Volt valami, amit nem tudtam neki megadni, valami, ami hiányzott a kapcsolatunkból, hiányzott belőlem. Nem tudom, mi lehetett az, amit a másik nő jobban tudott. De a legfájóbb pont a gyerek volt. Az a kisfiú, akinek még egy fotóját is elém nyomta az a szőke picsa. A kisfiú, akinek a vonásai, a szeme, a haja pont olyan volt, mint Briané. Abban a pillanatban gyűlöltem azt a gyereket, pedig nem ő volt a hibás.

Brian volt az, akit a lehető legközelebb engedtem magamhoz. Mindent tudott rólam, minden titkomat megosztottam vele, minden hibámmal és erényemmel tisztában volt. Nyitott könyv voltam előtte. Nem volt olyan, amiről ne számoltam volna be neki. Hisz mégis mire való az ember férje, nem? Ő a bizalmasunk, a társunk, a legjobb barátunk, a másik felünk. Vele éreztem magam egésznek. És tőle kaptam a legnagyobb gyomrost. Ő bántott a legjobban, ő tépte cafatokra az önbizalmam, az önbecsülésem, a világnézetem, miatta húztam fel magam köré azt az áthatolhatatlan falat, amin eleinte ugyan nem, de ma már tudatosan nem engedek be senkit. Nem akarom megint átélni azt a fájdalmat. Évekig nem akartam senkihez kötődni, megelégedtem a futó kalandokkal. Nem érdekeltek az emberek, nem érdekelt, mi lesz velünk. Ha nem látjuk többet egymást, hát legyen. Csak jól akartam érezni magam. Átmenetileg. Most már többre vágyom, de a múlt sérelmei, a fal, amit felhúztam akadályt képeznek. Még senkivel nem osztottam meg a csoporton kívül, hogy mi történt velem. Nem szeretek erről beszélni, a lehető legkevesebbet akarok ezen gondolkodni. Mert elveszek a gondolataimban, “Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseken kezdek agyalni és elszalad mellettem az élet. Jesus volt az első, akivel megpróbáltam valamiféle érzelmi kapcsolatot kialakítani. Megkedveltem, jól éreztem vele magam, és ez megijesztett. Hasonlóan kezdődött Briannel is. Mondjuk ő nem volt ekkora paraszt. Türelmes volt, udvarias, illemtudó, választékosan beszélt. Mondhatni, Jesus ellentéte volt. Ennek ellenére jól éreztem magam vele, amikor találkoztunk. A vidámparkban is jól szórakoztam - a hullámvasutat leszámítva -, de egyszerűen berezeltem. Mi van, ha megint ugyanúgy alakult volna? Ha ő is bántott volna? Ha a jókedv és a boldogság vele is csak egy pillanatnyi illúzió, ami rövid időn belül elveszhet? Rosszabb lett volna ezt ismét átélni, mint egyedül maradni.

Annyi mindent szeretnék elmondani neki még, rengeteg részletet nem árulok most el, nem véletlen. Nem akarom elijeszteni, nem akarom, hogy még elcseszettebbnek gondoljon. Így is nehéz megnyílnom és őszintén beszélnem az elmúlt évekről. A gondolatok kavarognak a fejemben még akkor is, amikor befejezem a mondandómat. Az emlékek elárasztanak, látom magam előtt őt, eszembe jutnak a karikagyűrűk, amik még mindig egy dobozban lapulnak, bevillan a kisfiúról az a fotó, ami szinte beleégett a retinámba, a nő, aki kísértetiesen hasonlít Jesus mai kísérőjére - aki jobb volt nálam. A ránk telepedő csend nagyon nyomaszt. Ennél az is jobb lenne, ha fogná magát és visszamenne Pamela Andersonhoz. Tudom, hogy itt áll és néz, ítélkezik és azon gondolkodik, hogyan büntethetne tovább a viselkedésén kívül. Amikor közelebb lép, egyenesen magam elé meredek. Kellemes bizsergés járja fut végig gerincemen, ahogy átkarolja derekamat. Lehunyom a szemeimet és hallgatom a hangját, közben a szívem szorul össze, amiért ilyen idióta voltam vele. Az ajkamba harapva próbálom visszatartani a könnyeimet, mert még mindig nem tudom, mire megy ez most ki nála. Lehet, hogy fogja magát és visszamegy a barátnőjéhez. Elhiteti velem, hogy megbocsátott, hiteget, az orromnál fogva vezet, aztán faképnél hagy. Pont, ahogy én is tettem vele. Lassan emelem felé a tekintetem, hogy a szemébe tudjak nézni. A szavai őszintén csengenek, az arca is hasonlóról árulkodik.

- Fogalmad sincs, mennyire szeretném azokat a rossz napokat - suttogom remegő hangon, fátyolos tekintettel. Szeretnék egy esélyt adni kettőnknek. Egy újabb esély, az előző elszalasztott után. Biztos lesznek rossz napjaink. De jók is. Biztos egymás agyára fogunk menni, az őrületbe fogjuk kergetni a másikat, az összes hajamat ki akarom tépni majd néha. De lesznek jó napjaink is. - De… - folytatom szipogva egy kis szünet után. - Mi van Sandrával? - kérdezem kicsit összezavarodva. Tudom, hogy nem így hívják, de leszarom. Viszont mégis együtt jöttek, ki tudja, mióta együtt vannak. Szeretném, ha nem lenne a képben, de azt is megérteném, ha visszamenne inkább hozzá. Nálam biztos kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatóbb, az ő kapcsolatuk valószínűleg sokkal stresszmentesebb, mint amilyen a miénk lehetne. Nem tudom, Jesusnak mire van nagyobb szüksége most, egy biztos pontra vagy valami rizikósabbra.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Rosszul érzem magam, amiért ilyen reakciót vált ki belőle a puszta jelenlétem. Magamnak köszönhetem, csak és kizárólag magamra lehetek dühös ezért, mert én provokáltam ki. Sóhajtok és csenden nézem, ahogy vonszolja maga után azt a műnőt, mígnem szép lassan eltűnnek mindketten a tömegben. Az italozástól is elmegy a kedvem az elmúlt másodpercek lehangoló hangvétele miatt.

Mivel dolgoznom már nem kell, jobb elfoglaltság híján Jesust keresem. Szeretnék némi magyarázatot adni az utolsó találkozásunk alatti kirohanásomra. Tiszta vizet akarok önteni a pohárba, és ha már helyre nem is tudom hozni, amit sikeresen elcsesztem, legalább egy kicsit megpróbálnék enyhíteni a kettőnk között lévő feszültségen. Bő egy óra megy el, mire megtalálom a bárpultnál annak a libának a társaságában. Mélyet sóhajtok az elutasító hangnemén.

- Ne csináld ezt, kérlek - győzködöm tovább, miközben kikéri a következő italát. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy pattogjak neki és sürgessem, muszáj most nekem türelmesnek lennem. Hónapokkal ezelőtt ő volt türelmes, mielőtt jól arcon csaptam, most rajtam a sor. Az arcomon leplezett undorral fordulok a szőkeség felé. Ösztönből gyűlölöm ezt a karaktert. Egészen hasonlít arra a ribancra, aki anno bekopogott az ajtómon azzal a hírrel, hogy gyereke van a férjemtől. Nem tudok jó arcot vágni a művigyorra az arcán. Idegesítenek a mozdulata, hogy ilyen szorosan magához húzza Jesust, mintha csak szavak nélkül azt mondaná, hogy az ő tulajdona. Leszarom, mit csinálnak, csak beszélgetni szeretnék egy kicsit, amihez a hercegnőnek nincs köze.

Megkönnyebbülve indulok el a kijárat felé, de Jesust bevárva a vállam fölött hátrapillantok és nem tudok nem grimaszolni. Biztosan direkt csinálja. Végre a nőt magunk mögött hagyva elindulunk kifelé. A fedélzeten azonnal megcsap a decemberi hideg és az enyhe, kellemetlen szél. Még nem ittam eleget ahhoz, hogy ne fázzak. Karjaimat dörzsölgetve próbálom valamelyest melegen tartani magam eleinte, míg végül a hajó szélénél megállok.

- Jól nézel ki - dobom be kezdetnek a könnyed megjegyzést, ami rohadtul nem a lényeg amúgy. Annyira nem is bánom, hogy csak öt percet ad, mert az is bőven elég most, hogy szarrá fagyjak. Akár meg is kéne köszönnöm neki, mert ennyi idő alatt talán nem kapok tüdőgyulladást. Keresem a szavakat, de nehezen jönnek. Többször is szóra nyitom a számat, próbálom összeszedni a gondolataimat, értelmes mondatokba rendezni, amiket mondani szeretnék. Az érzelemmentes arca, a riged, távolságtartó magatartása viszont elbizonytalanít. Lehet, nem volt jó ötlet beszélni vele. El kellene engednem, hadd menjen és érezze jól magát a nyuszikájával, amibe őszintén szólva belegondolni is gyomorforgató.

- Sajnálom, oké? - kezdek bele nagy nehezen, ha már itt vagyunk szemtől szemben, még mielőtt azt is a szememre vetné, hogy rabolom az idejét. Nem egyszerű beismernem, ha elrontottam valamit, most mégis ezt látom helyesnek. - Elcsesztem, nem is kicsit. Azt hittem, könnyebb lesz, azt hittem, csak megismerkedünk, aztán majd valami lesz, de… De nekem ez nem megy ilyen egyszerűen - magyarázom hadarva, egyrészt a hideg, másrészt az öt perc miatt, amivel megszánt. - Jól éreztem magam veled, megkedveltelek, csak beparáztam. Én… Sajnálom… - sóhajtom lemondóan. Utálok megnyílni mások előtt, minden áron próbálom elrejteni az érzelmeimet. Ez is közrejátszott abban, ahogy utoljára elváltunk. Lassan a korláthoz fordulok és egy darabig csak nézem a hullámzó vizet. Egész enyhe telünk van, de ettől még érzem a vállaimon a csípős hideget. A vasból készült korláton sem tudok sokáig támaszkodni, olyan hideg. - Férjnél voltam és… - mély levegőt veszek, mielőtt folytatnám. Nem a céges bulin akartam megkezdeni a nagy érzelgősködést. Kerülöm a tekintetét, egyre csak a város fényfoltjait, a kivilágított épületeket és a vízen tükröződő játékukat figyelem. A fények lassacskán egyetlen pacává olvadnak össze a szememben összegyűlt könnyek miatt. - Nem végződött jól. Kiderült, hogy… évekig volt valakije, ráadásul… gyerekük is született. - Még mindig nehéz felfogni, a saját szavaimmal kimondani és tényként kezelni. Régebben szerettem volna elbújni az igazság elől és úgy tenni, mintha ez csak egy rossz vicc lenne. Reméltem, hogy az a ribanc hazudott és kitalálta az egészet, de elég bizonyítékot tett le az asztalra, hogy hihető legyen a története. És minél inkább hihetőbb volt, annál fájdalmasabbá vált. Gyors mozdulattal törlöm le az arcomról a könnyeimet, mielőtt folytatom. - Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz valakinek megnyílni, valakit közel engedni magamhoz. De ez sokkal ijesztőbb, mint gondoltam. Ha egy kis esély is felmerül arra, hogy valakivel közel kerüljünk egymáshoz, ösztönösen ellköm, mert nem akarom, hogy akárcsak valami hasonló megismétlődjön - fejezem be elcsukló hangon a gondolatmenetemet. Nagyon sokáig tartott kimászni abból a gödörből, amibe Brian lökött bele és nem vagyok benne biztos, hogy még egyszer végig tudnám csinálni. - Látjuk, múltkor is mi lett belőle - nevetek fel keserűen kis szünet után. - Na mindegy, csak azt akartam, hogy tudd… És remélem, nem léptem át az öt percet. - A szemem sarkából figyelem ugyan, de nem fordulok felé. Inkább nézem az épületeket, az ablakokból kiáradó fényt, az autók sárga és vörös lámpáit, minthogy megint végignézzem, ahogy elsétál.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Tudtam, hogy ő is itt lesz ma este, de szerettem volna elkerülni. Elég nagy ez a hajó ahhoz, hogy élvezzük az estét és ne fussunk össze még véletlen se. Néhány órán keresztül ez össze is jött sikeresen, amíg a sok száz ember közül sikerül pont őt megszólítanom. Nem éppen így képzeltem el hónapok után az első találkozásunk. Igazából nem is képzeltem el sehogy. Próbáltam nem gondolni rá, kiverni a fejemből és magam mögött hagyni ezt a rövid fejezetet. De nem ment. Az a rohadt plüss is minden nap emlékeztet rá és a bűntudat, mert tudom, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Abban a pillanatban, ahogy jött valaki, akivel potenciálisan közel kerülhettünk volna egymáshoz, azonnal ellöktem magamtól. Már bánom, és nem kerüli el a figyelmem a szőke Barbie baba sem, akiben annyi műanyag van, hogy csak csodával határos módon nem nyikorog. Egyszerűnek tűnik, ostobának és egészen nehezemre esik elhinni, hogy pont egy ilyenre van szüksége Jesusnak. Nem szentelek sok figyelmet a kíséretnek, a tekintetem Jesus arcán telepszik meg. Ismerős vonások, mégis annyira idegen és távolinak tűnik. Korábban nem láttam ilyen komornak, ennyire dühösnek és szinte már csalódottnak. Ha néhány másodperccel korábban láttam volna, hogy ő áll itt, tuti inkább elkerülöm az asztalt. Ez egy céges buli, ahol most már nekem is jól kéne éreznem magam. Szeretnék ellazulni, kiereszteni a gőzt és élvezni azt a maradék pár órát, amíg a hajó vissza nem ér a kikötőbe. Hát, így már nem fog menni. Heves reakciója nem lep meg. Rosszul esik, de érthető. A közvetlen környezetünkben tartózkodók kíváncsi tekintete jobban zavar. Nem szeretem a magánéletemet kiteregetni, még azoknak sem számolok be rengeteg részletről, akik elvileg közel állnak hozzám. A munkatársaimnak és idegeneknek pláne nem akarom a tudtukra adni, hogy éppen kivel, mit, hol és mikor csinálok vagy nem csinálok.

- Jesus… - sóhajtok, ahogy visszadobja a merőkanalat az üvegtálba. Nem tudom, egy bocsánatkérés mennyire enyhítene a hangulatán, sejtésem szerint egyáltalán nem, viszont lehetőséget sem ad a folytatásra, mert azonnal hátat fordít és a két lábon járó guminőjét maga után húzva elviharzik. Még egyszer utoljára összetalálkozik a tekintetünk, amikor visszanéz, aztán eltűnik a tömegben. Egy darabig még az asztal mellett állok, végül ital nélkül állok tovább. Üres kézzel sétálgatok a szórakozó emberek között, egyrészt próbálom múlatni az időt, másrészt szemeimmel pásztázom a tömeget, hátha kiszúrom valahol Jesust. Nem akarom annyiban hagyni az előbbieket, szeretnék megpróbálni beszélni vele. Amikor nem számítottam rá, akkor természetesen pont ott állt az asztalnál, most viszont, hogy szánt szándékkal keresem, az istenért nem látom sehol sem. Kezd idegesíteni, hogy nem találom sehol. Biztosan a hajón van, hacsak nem fogta magát és ugrott a vízbe, ami decemberben elég nagy hülyeség. Ennyire még Jesus sem idióta. Fel s alá járkálok a szintek között, kinézek a fedélzetre is, ahonnan kabát nélkül gyorsan visszafordulok. Mégis mit kéne mondanom neki? Bocsi, nem veled van a baj, hanem velem. Én csesztem el, nem te. Te sem vagy könnyű eset, én viszont még nehezebb. Össze-vissza cikáznak a gondolataim, de semmi épkézláb monológot nem tudok összerakni fejben. Már legalább egy órája sétálgatok szüntelenül, amikor megpillantom a bárpultnál. Veszek egy mély levegőt és határozottan megindulok felé. A határozottságom menet közben eléggé megcsappan, talán mégsem olyan jó ötlet beszélni vele. Akárcsak a többiek, ő is szórakozni jött ide ma este, nem veszekedni. Miért rontanám el az estéjét? Mire végül arra a konklúzióra jutok, hogy inkább békén kéne hagynom, addigra én is a pultnál találom magam, közvetlen mellette. Némi habozás után felé fordulok, ismét futólag szemügyre veszem a másik oldalán idétlenkedő libát, aztán jobb ötlet híján megkocogtatom a vállát, hogy felhívjam a figyelmét.

- Figyelj - kezdek bele halkan, csak Jesusnak címezve, nem akarom a nőt is ebbe bevonni. - Tudunk beszélni valahol négyszemközt? - teszem fel a kérdést és nagyon bízom a pozitív válaszban. - Kérlek - unszolom tovább. Szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba, ha már így találkoztunk. Amikor utoljára láttuk egymást, elég rossz hangulatban váltunk el. Elcsesztem és megbántam. Írhattam volna neki azóta, de úgyse válaszolt volna, nem láttam semmi értelmét. Örültem volna, ha többet nem látjuk egymást, úgy könnyebb lett volna elengedni. Ha most nem próbálok meg vele beszélni, talán már nem is lesz lehetőségem. Össze vagyunk zárva egy hajón a Hudson közepén, szóval nem nagyon van hova menekülnie. Ha helyrehozni nem is tudom, amit elcsesztem, legalább szeretném megmagyarázni.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Az eddigi legnagyobb beruházás abszolút sikersztori. Az építkezés az ütemtervet követve, időre elkészült, nagyobb fennakadások nem voltak. A hatalmas sikert pedig úgy tűnik, nívós puccparádéval kell lezárni, ahova a legtöbben, akik erőfeszítést tett a megvalósításért, meghívást kaptak. A Hornblower Infinity közel ezer fővel a fedélzetén szeli a Hudson hullámait, a három emelet csurig vendégekkel. A legtöbbeknek ez szórakozás, lazítás, kikapcsolódás, valami lezárásának a megünneplése, néhányaknál elcsúszás és egy fejfájós holnap megalapozása. Nálam még most is első a munka. Egy pohár pezsgőre vágyom, amióta betettem ide a lábam, de egyelőre még ezt sem engedhetem meg magamnak. Hamarosan a szokásos unalmas, hosszú beszédek következnek, hogy mindenki mennyire kitett magáért, nélkülük meg sem valósulhatott volna a projekt, mindenki veregesse vállon magát képzeletben és remélhetőleg még sok ilyen sikeres együttműködést tudhatunk a hátunk mögött a jövőben. Az este nagy részre szerencsére ennél kötetlenebb lesz, de a kötelező dögunalmas részt természetesen itt sem lehet mellőzni. Az általános fényezés mellett egy-két ember természetesen név szerint is említésre kerül, akik a méregdrága öltönyükben felballagnak a színpadra az ominózus kézfogásra és egy kis jelképes ajándékért. A beszédek végéhez közelítve már látszik, hogy az emberek az asztalokra kihelyezett étlapokat tanulmányozzák. A mai estére összeállított menü listája pont elég választékot biztosít mindenkinek, aki húst enne, húsmentes vacsorát választana, valamire allergiás, vagy csak egyszerűen annyira válogatós, hogy a legegyszerűbb komfort ételre vágyik. Ez nem kerüli el a főnököm figyelmét sem, aki egy pillanatra kisandít rám a színpad széle felé, de aztán mosolyogva fordul vissza a tömeghez és rövidre zárja a beszédét. Az ilyenkor szokásos tapscunami alatt lesétál a lépcsőn és megkönnyebbülten sóhajt. A vendégek egy része a felszolgálóknak adja le a rendelését, mások a büfékocsikra kihelyezett falatokra repülnek rá, de valamilyen pohár szinte mindenki kezében van. Kaan kigombolja a zakóját és ezzel mintha hatalmas tehertől szabadulna meg; letudta a kötelességét, végre ő is lazíthat kicsit. Az utasításának eleget téve én is igyekszem kevésbé mereven élvezni a mai estét és kikapcsolódni. A mai este munka része véget ért, most már ideje valami mással is foglalkozni. Mivel éhes nem vagyok, az egyik utamba kerülő pincér tálcájáról leveszek egy pohár pezsgőt és az itallal a kezemben nézelődök egy darabig. Úgy tűnik, már mindenki csak szórakozni szeretne és a legkevésbé sem a munkával foglalkozni, úgyhogy talán én is megengedhetek magamnak pár lazább órát. Nem csak a munkám miatt nézem ennyire a tömeget és mert meg akarok győződni róla, hogy valóban minden úgy alakul, ahogy azt tervezetük. Egy valakit konkrétan szeretnék elkerülni és mielőtt odamennék valahova, biztosra akarok menni, hogy nincs ott az illető. Feszült hangulatban váltunk el egymástól hónapokkal ezelőtt, de még most sem tudnék nyugodt lelkiismerettel a szemébe nézni. Jogosan érezte azt, hogy szórakoztam vele, pedig nem ez volt a szándékom. Tényleg akartam adni egy esélyt ennek az egész kapcsolatosdinak, de egyszerűen nem ment. Ha az első randi után bukott volna ez ki, annyira nem furdalna a lelkiismeret. A harmadik után már elég kellemetlen volt. Szándékosan löktem el magamtól, nem akartam közel kerülni hozzá, nem akartam, hogy ő közel kerüljön hozzám. Azóta már százszor megbántam a dolgot, de mégis mit kellett volna csinálnom? Felhívni, hátha elküld a francba? Írni neki, hogy aztán ne válaszoljon? A további kellemetlenségeket elkerülve inkább nem csináltam semmit.

Az üres poharat lerakom egy asztalra, ahol már sok másik üres pohár van és az egyik büfékocsit szemelem ki, ami tele van friss gyümölcsökből kreált salátával és középen néhány üveg, már félig üres bóléval. A bólé jobban magára vonja a figyelmemet, de még mielőtt célba érnék, néhány kollégám lerohan és szóval tartanak. A pár perces bájcsevely után végül odalépek az asztalhoz, felveszek egy üres poharat, viszont mire az ital felé fordulok, valaki magához ragadja a merőkanalat. Türelmesen várok, de csak nem akarja elengedni beszélgetés közben. Finoman megkocogtatom a vállát, mert máshogy nem látok rá esélyt, hogy mást is odaengedjen az italhoz.

- Bocsi, megtartod a kanalat, vagy esetleg mást is… - kezdek bele túlkiabálva az alapzajt, de amikor meglátom az ismerős arcot, amit annyira, de annyira szerettem volna ma elkerülni, elakad a szavam. - Baszki - csúszik ki a számon az első reakció. Nem tudom, mit kéne most mégis csinálnom. Keressek egy másik asztalt? Rúgjam bokán, amiért még anno egy merev, tudálékos picsának hívott? Lökjem arrébb? A jobbnál jobb ötletek helyett csak tétován pislogok és úgy nézek rá, mintha még nem láttam volna embert.