“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Vegyes gondolatok kavarognak a fejemben, ha a tegnap estére gondolok. Szeretnék csak a szépre és a jóra emlékezni, szeretnék arra koncentrálni, hogy mi sült ki az estéből végül, de nem tudok elmenni az előzmények mellett, és amellett sem, hogy mennyi kétség van bennem még most is, amiktől egyszerűen nem tudok szabadulni. Megtettem azt a lépést tegnap, amit nekem kellett megtennem. Nem volt egyszerű, sőt, sokkal nehezebb volt, mint amilyennek gondolatban tűnt, de amikor megláttam Jesus-t annak a másik nőnek az oldalán, furcsa érzés kerülgetett. Az este jól éreztük magunkat, és mindkettőnk nevében mondhatom, hogy alig vártuk a hajóút végét. A lelkesedésem egészen addig tartott ki, ameddig a nappaliba nem értünk. Nem is a lelkesedésemmel volt gond, inkább a kétségek ütötték fel a fejüket, amik miatt néhány hónapja olyan hirtelen vetettem véget annak, ami épp kezdett volna kialakulni közöttünk. Most megint hasonló kétségek gyötörnek, amin az sem segít, hogy egyedül vagyok a lakásban. Bánnom kéne a tegnap estét? Rosszul kéne éreznem magam miatta? Együtt töltöttem az éjszakát egy olyan emberrel, aki az eddigi tapasztalataim alapján semmi komolyat nem akart. Tegnap este mással kezdett hitegetni, de nem tudom, meg szabad-e bíznom benne. Ezzel akkor is tisztában voltam, amikor az ágyban kötöttünk ki, de a gondolataim akkor ködösek voltak, nem tudtam tisztán gondolkodni. A lakás üres, nincs itt rajtam kívül senki, és lassan azt érzem, a fejemet verhetem a falba, amiért elgyengültem. Nehezen bízom meg bárkiben is, hála annak a nagy pofonnak, amit az élettől kaptam, valamiért mégis nagyon szeretném, szerettem volna, ha Jesus lenne, illetve lett volna az, aki mellett majd idővel nem kell attól félnem, ha megbízom valakiben, az majd ezt kihasználja.

A keserédes gondolatokat Jesus felbukkanása azonnal elhessegeti. Már beletörődtem, hogy ennyi volt, egyetlen éjszaka, amit nekem szánt, aztán varázsütésre megjelenik, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy szó nélkül lelép kora reggel, aztán visszaszambázik. Látszólag ő teljesen nyugodt velem ellentétben.

- Legközelebb? - kérdezem huncutul mosolyogva, közben pedig magamban nyugtázom, hogy talán mégsem csak ámítás volt a tegnap esti vallomás, hanem tényleg szeretné ezt megpróbálni és adna egy esélyt kettőnknek mindennek ellenére. Mielőtt folytathatnám, egy csókkal belém fojtja a szót. Ismét elmosolyodom, és most érzem csak, hogy kezdenék megnyugodni. Talán túlgondolom ezt az egészet, ami még csak alakulóban van köztünk. Feleslegesen rágódom a kételyeimen, idővel úgyis kiderül minden, aminek ki kell derülnie. A sok aggodalmaskodás csak elrontana mindent.

- Ha jól tudom, te is dolgozó ember vagy. És de, nagyon is bánják, ha elkések. Illetve én fogom bánni, úgyhogy ne húzd az időt, ha lehet. - Közelebb lépek, egy gyors csókot nyomok az ajkaira, aztán ellentmondást nem tűrően kezdem magam után húzni a fürdőszoba irányába. Pár perc késés még nem lenne a világ vége, ez igaz, de nem szeretnék az állásommal játszadozni, akármennyire is szívesebben maradnék vele.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

A tegnap este nagy lépés volt ahhoz képest, amit az elmúlt években tettem. A hajón történt beszélgetés, amikor hosszú idő után képes voltam egy kicsit megnyílni valakinek, elég sok mindenre ráébresztett, de a leginkább talán arra, hogy akármennyire is irritált, idegesített és alkalmanként az őrületbe kergetett Jesus korábban, hiányolom, nem akarom elveszíteni, és legfőképp nem akarom más oldalán látni. Szükségem van rá, hogy az őrületbe kergessen néha, hogy felbőszítsen néha. Ez tulajdonképpen bárkivel működhetne is akár, de amikor megláttam annak a másik nőnek az oldalán, már nem akartam, hogy bárki mással működjön. Vele akarom megpróbálni. Szinte biztosan nem lesz zökkenőmentes a kapcsolatunk, lesznek nehézségek, néha ki akarom tépni majd a hajam a stílusa és a hülyeségei miatt, de az is biztos, hogy én is az agyára fogok menni időnként. Közel sem lesz tökéletes és idilli, de már egyszer volt részem valami ahhoz hasonlóban - amiről aztán kiderült, hogy a lehető legtávolabb áll a tökéletestől és az idillitől is. Lehet, most valami teljesen másra van szükségem, valami olyanra, amiről azt hittem, egy percig sem viselném el ép idegekkel. Szeretnék egy esélyt adni ennek, különben sosem derül ki.

A reggel tökéletes folytatása lehetne az előző estének, ha nem Jesus hűlt helyét találnám magam mellett. Először megijedek, és magamat meghazudtolva gyorsan térek észhez. Nem erősségem reggel azonnal észhez térni, általában sokáig tart az ébredés, és mire az agyam képes rendesen funkcionálni, de most az enyhe pánik hamar felébreszt. Félve tápászkodom fel az ágyból, mert nem tudom pontosan, mire számítsak; csak kint van esetleg a konyhában, vagy a fürdőszobában, vagy fogta magát és lelépett. Az utóbbi lehetőség aggaszt a leginkább. Nem szoktam őszintén beszélni arról, mennyi szarság gyűlt össze az elmúlt években, de tegnap megugrottam ezt a lécet is, erre most ez lenne a jutalom érte? Magamra haragszom leginkább, mert hagytam ezt megtörténni. Átverve érzem magam, mert nem csak szórakozásból nyitottam Jesus felé tegnap, engedtem be a lakásomba és töltöttem vele az éjszakát. Sokáig csak szórakozásból és a testi vágyak kielégítése miatt töltöttem el egy-egy éjszakát férfiakkal, de úgy gondoltam, most végre ez másként lehet, végre valaki nem csak egyszer okoz örömöt - és nem csak az ágyban -, hanem valami igazi is kialakulhat közöttünk. Rég tévedtem ekkorát, és rég kaptam ekkora, vagy majdnem ekkora pofont az élettől, de biztos megérdemeltem. Lassan megy a reggeli készülődés, mert gondolatban folyamatosan magamat ostorozom, a lassú mozdulatok közepette pedig a bejárat felől érkező zajok akasztanak meg. Nem számítok arra, hogy Jesus esetleg a semmiből felbukkan, pedig pont ez történik. Már elkönyveltem magamban egy kudarcnak az előző éjszakát, egy újabb csalódásnak, egy újabb indoknak, amiért nem kéne közel engednem magamhoz senkit. Ő nem úgy tűnik, mint akit az “eltűnése” komolyabban megviselt volna, de nekem meg kell győződnöm róla, hogy tényleg itt van, nem pedig csak képzelődöm. Szorosan ölelem, mint aki épp most találkozik egy rég nem látott szerettével. A frászt hozta rám ezzel a magánakcióval.

- Elég, ha legközelebb szólsz róla. - És akkor egy kora reggeli infarktustól biztosan megkímél. - Természetesen fánkot. És a kávé is tökéletes. - Őszintén szólva a nagy reggeli rohanások közben sokszor kimarad a reggeli hétköznapokon, de egy kávé mindig lecsúszik. Most is inkább a gondolataim elterelése miatt akartam csinálni valamit, meg azért, hogy lefoglaljam magam. A felém nyújtott csokis fánkból harapok egyet, ami most piszok jól esik, és ezt egy halk sóhajjal is jelzem. - Dolgoznom kell, és este végzek csak, ha addig kibírod valahogy - incselkedem vele most már egész jókedvűen. - A zuhany pedig remek ötlet, csak hát… - Hátrálok egy lépést és látványosan végigmérem. - Kicsit sok a ruha.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Ma este talán végre elindult valami, amiről már azt hittem, sosem fogom újra megtapasztalni. Már egészen feladtam, nem is törekedtem arra, hogy találjak valakit, aki igazi partner lehet a mindennapokban, ehhez képest pont az a férfi kezd érzéseket kiváltani belőlem, aki a valaha tapasztalt legrosszabb első benyomást tette rám. Megvolt róla a véleményem, már az első pillanattól kezde antipatikus volt, legszívesebben forró kávéval öntöttem volna arcon. Most pedig azt érzem, nem tölteném mással szívesebben ezt az estét, mint vele. Megnyíltam neki, de ahhoz, hogy ebből valami igazi alakuljon ki, még hosszú út áll előttünk, ami nem lesz egyszerű - sem halk -, de egy próbát mindenképp megér. Szeretném, ha a későbbiekben ez működne közöttünk, és nem csak valami futókaland lenne. Kimerülten bújok hozzá, és megkönnyebbült mosollyal nyugtázom, hogy nem szeretné összeszedni a cuccait és lelépni.

Reggel az oldalamra fordulva ébredek, és amint magamhoz térek annyira, hogy be tudjam tájolni, merre vagyok arccal, azonnal keresni kezdem az egyik kezemmel az ágy túloldalán fekvő Jesust. Hátrafelé nyújtózva próbálom elérni őt, de a sikertelen próbálkozások után erőt veszek magamon és átfordulok a hátamra. Oldalra fordítom a fejem, és egészen az igazság pillanatáig meg sem fordul a fejemben az a lehetőség, hogy nincs itt. Az álom azonnal kiszökik a szememből és hirtelen leszek olyan éber, amilyen általában csak fél óra ébrenlét és az első kávé után szoktam lenni. Felkönyökölök, mintha ettől jobban látnám az egyébként is nyilvánvalót. Körbenézek a szobában, elnézek a fürdőszoba felé, hátha kiszűrődik valami fény, a nappali és konyha felé hallgatózom abban reménykedve, hogy ott motoszkál, és csak szimplán ébren van, nem pedig lelépett, de a lakásban nyomasztó csend uralkodik. Évekig ez volt a megszokott számomra, hogy akivel este jól szórakoztam, reggelre már csak emlék, semmi több. Szándékosan alakítottam így az életemet, most viszont fordulóponthoz értem, úgy gondoltam, talán ebből tényleg lehet valami. Ezért is rándul görcsbe a gyomrom a felismeréstől, a mellkasom szorítani kezd és a torkom is hirtelen kiszárad. Tegnap este megnyíltam neki, amiről pontosan tudja, mennyire nehéz volt, de úgy tűnik, ő nem akart többet egy éjszakánál. Rég éreztem magam ilyen csalódottnak és megbántottnak. Csöndben feltápászkodom és egy darabig csak az ágy szélén ülök, amíg erőt gyűjtök a folytatáshoz. Nem számolom a másodperceket és a perceket, inkább csak próbálom magam túltenni a kezdeti sokkon. El kell tennem a megfelelő polcra, gondolhattam volna, hogy ez lesz, nem is értem, miért voltam olyan hülye, hogy többre számítottam. Csak magamra haragudhatok emiatt. Egy mély sóhaj után végül felkelek, lehajolok a tegnap este szétdobált ruháimért, a fürdőszobába viszem azokat és a szennyesbe hajítom őket. Egy pillanatra megállok a tükör előtt, belenézek, de nem tetszik, amit látok; egy hülyét látok, aki bedőlt pár szép szónak és a megjátszott kedvességnek. Megmosom az arcom, feltűzöm a hajam és leakasztom az ajtóról a köntösömet, amit jó szorosan magam köré tekerek. Lassított felvételként csoszogok ki a konyhába, hogy valami reggelit összedobjak és lefőzzek egy jó erős kávét, ami remélhetőleg ad némi lendületet a naphoz. Lusta mozdulattal nyitom ki a hűtőt, de csak nagyrészt üres polcokkal találom szemben magam, semmi olyannal, amiből reggelit tudnék csinálni. Nincs sok kedvem összeszedni magam, de attól félek, ha most ezen nem lendülök túl, megint elindulok azon a lejtőn, amin már egyszer sikerült. Visszamegyek a hálóba, de addig nem jutok el, hogy fel is öltözzek. Amikor kinyitom a szekrényem, motoszkálást hallok a bejárati ajtó felől. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy várok-e valakit, illetve hogy bezártam-e éjszakára az ajtót, de egyikre sem tudok határozottan igennel vagy nemmel válaszolni. A motoszkálás után nyílik is a bejárat, aztán hangosan becsapódik. Még mindig ledermedve állok a hálószobában, egészen addig, amíg meg nem hallom az ismerős hangot. Az ébredés óta összegyűlt nyomasztó terhet egy mély, megkönnyebbítő sóhajjal adom ki magamból és megindulok az előszoba felé. A korábbi gyomorgörcs eltűnt, helyette szélsebesen zakatol a szívem, és ennek megfelelően a lépteim is sokkal gyorsabbak, mint percekkel korábban. Szótlanul állok meg pár lépésre tőle, aztán gondolok egyet, kiveszem, ami a kezében van, gyorsan ledobok mindent a konyhapultra, visszalépek hozzá és bármi egyéb komment nélkül a nyakába borulok. Szorosan ölelem magamhoz lehunyt szemekkel, és ki tudja, meddig el sem engedem. Megijesztett, és meg kell győződnöm róla, hogy tényleg itt van, nem pedig csak képzelődöm.

- Ilyet ne csinálj többet! - Lassan elengedem, viszont mielőtt még elhúzódnék tőle, hosszú, forrós csókot nyomok ajkaira. - Jó reggelt - zárom le végül a kis kirohanásomat azzal, amivel igazából kezdeni kellett volna. - Remélem, nagyon jó indokkal hoztad rám a szívbajt.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Sokáig azt éreztem, nincs szükségem semmiféle komolyabb kapcsolatra, nem akarok kötődni senkihez, mert annak úgyis fájdalmas vége lesz, nem akarok senkivel elmélyíteni semmit, nem akarok megnyílni és én sem vagyok különösebben kíváncsi senkire. Egy hatalmas csalódás elég volt ahhoz, hogy minden ajtót bezárjak, felhúzzak egy falat magam köré, és semmiféle érzelmet ne engedjek se be, se ki. Bőven meg voltam elégedve a felszínes kapcsolatokkal; egyszerűek voltak, semmi bonyodalom, semmi elköteleződés, nem tartoztam soha senkinek magyarázattal semmivel kapcsolatban, egyszerűen csak éltem az életemet, közben néha jól éreztem magam másokkal, amikor éppen szükségem volt rá, de ennél nem történt több. Azt hittem, ez elég és jó. Egy darabig így is volt. Örültem, hogy érzelemmentesen jól tudtam magam érezni és nem kezdtem kötődni senkihez. A kötődés bonyodalmakkal jár, én pedig ezt nem akartam megkockáztatni. Szándékosan távol tartottam magam az emberektől, eszem ágában sem volt közel engedni magamhoz senkit. Könnyebb volt így, én pedig gondolkodás nélkül a könnyebb utat választottam. Nem akartam energiát fektetni valami olyanba, ami rosszul sülhet el. Nem akartam olyan oldalamat láttatni mások számára, ami esetleg támadási felületet adhat, ami sebezhetőnek mutathat, amit kihasználhatnak mások. Egyszer már nagyon megütöttem a bokámat, semmi esetre sem akartam még egyszer ezt a hibát elkövetni ismét. Amikor meg végre rájöttem, mennyire hülye vagyok, és szükségem lenne valakire, mert nem élhetem le remeteként az életemet, akkor pont egy olyan személy jött be a képbe, aki egyértelműen nem akart többet egy-két kósza menetnél. Valahol én is vágytam rá, de inkább tudatosan próbáltam eltávolodni tőle, a korábbi évektől és másra koncentrálni, hogy esetleg találjak valakit, aki mellett nem kell attól félnem, ha sikerül végre megnyílnom, azt kihasználná. Jesustól féltem; nem is tőle, hanem inkább attól, hogy eldob, mint egy használt rongyot, ha megkapta, amit akart. Ha már egyszer elhatároztam, hogy én nem ilyen “kapcsolatot” szeretnék kialakítani valakivel, akkor tartom is magam hozzá. Bármennyire is vonzó volt a hibái ellenére, jobbnak láttam ellökni magamtól. Most viszont nem tudok betelni vele, és a lehető legközelebb akarom tudni magamhoz, nem akarom elengedni, nem akarom, hogy elszakadjon tőlem, hogy ez az este véget érjen, hogy aztán becsukjuk a szemeinket, reggel pedig… Ki tudja, hogy egyáltalán reggel itt lesz-e még… Vagy hogy nem lép-e le rögtön, miután kölcsönösen kielégítettük egymást. Szeretném, ha ez több lenne, mint egy egyszer alkalom, ha tényleg kialakulna valami közöttünk, ha legalább megadnánk az esélyt rá, nem pedig megint a könnyű utat választanánk. Nem lesz egyszerű, sokszor fogunk egymásnak fejfájást okozni, sokat fogunk veszekedni, ha kitartunk egymás mellett, de nagyon szeretném megpróbálni vele, és már évek óta nem éreztem hasonlót. Tartok tőle, hogy reggel csak a hűlt helyét találom magam mellett, de most nem szeretnék elveszni ezekben a gondolatokban; ha tényleg így alakulnak, ráérek akkor emiatt emészteni magam.

Látom rajta, mennyire összezavarja, hogy hirtelen megállítom egy pillanatra. Eszem ágában sincs megint elutasítani, vagy húzni az időt, nem gondoltam meg magam, nem látok semmi akadályt, csak annyira szeretnék mondani valamit, valami ami elhiteti vele, hogy komolyan gondolom ezt az egészet kettőnk között, de a szavak nem jönnek, csak a kimondatlan gondolatok lebegnek közöttünk. Csupán pillantásokkal megértjük egymást, és abból, amit a tekintetéből kiolvasok, megerősítést nyerek. Jó döntés volt őt mégis beengedni az életembe, megérte belátnom, mekkorát tévedtem vele kapcsolatban, és talán most végre lesz egy biztos pont az életemben. Egy ritmusra kezdünk mozogni, a testünk szinte eggyé olvad, miközben egyre gyorsabb tempóra kapcsol. Az agyam teljesen kikapcsol, a külvilágot kizárom, átengedem magam a pillanatnak, az érzésnek, amire már olyan régóta vágytam. Sőt, túl régóta. Ismét egyre közelebb és közelebb kerülök ahhoz a határhoz, amit egyszer ma már átléptem, és szinte vele egyszerre lépem át a gyönyör kapuit - rövid időn belül másodjára. Gerincem ívbe feszül, amikor minden egyes porcikámat átjárja az élvezet, aztán még hosszú másodpercekig fekszem mozdulatlanul, mire minden tagom elernyed. Kimelegedve, lihegve fordulok felé és húzódom közelebb hozzá. Halványan elmosolyodom, amikor a maga módján bókol, egyik kezemet pedig a bicepszére simítom. Ahogy néz, ahogy itt fekszik mellettem, a jelenlétével betölti a szobát… Hozzá tudnék szokni ehhez.

- Ugye itt maradsz? - kérdezem a szemeibe nézve, igenlő válaszban reménykedve. Ha nem mégse akarna, mert esetleg túl korainak tartja, vagy csak egyszerűen haza akar inkább menni, nem fogom megállítani benne, nem várhatok el egyszerre mindent tőle, de azért remélem, hogy nem itt teszünk pontot a közös este végére.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Annyi érvet fel tudtam sorolni ellene, amiért nem kéne egy olyan embert az életembe engedni, mint Jesus. Ma este viszont egyszerre váltak ezek semmissé, és amint megláttam a hajón, tudtam, hogy szembe kell mennem mindennel, amit eddig csináltam. Ritkán látom be, ha tévedek és megbánom egy döntésem következményeit; ez mindig rossz érzéssel tölt el, sebezhetőnek érzem magam tőle, ezért inkább nem mondom ezeket ki hangosan. Viszont azt tudtam, ha ma este nem nyílok meg, és tovább makacskodom, akkor már nem fogom tudni helyrehozni a károkat. Az sem utolsó természetesen, hogy furcsa érzéseket váltott ki belőlem a másik nő látványa Jesus oldalán. Nem szoktam még idegeneknek sem általában rosszat kívánni, de neki… hát, neki semmi jót nem kívántam. Bosszantó volt, akadálynak láttam, egy problémának, amit meg kell oldanom. És azt hiszem, sikerült, amit alátámaszt, hogy a lakásomon vagyunk. Nem azért töltöttem le anno azt a hülye alkalmazást, hogy újabb és újabb alkalmi partnereket keressek; ahhoz eddig ment anélkül is. Nem teljesen magamtól, de rájöttem, hogy többet akarok végre, mert megvannak az egyedüllétnek a maga előnyei, de állandó állapotnak nyomasztó tud lenni. Ijesztő belegondolni, hogy pont Jesus, akinek annyi idegesítő tulajdonsága van, hogy listát könyvet lehetne írni róla, lehet az a személy, akire idáig a tudtom nélkül vágytam és vártam. De esélyt kell adnom ennek, különben ha nem teszem, csak veszíthetek. És már eleget veszítettem.

Nem ez lenne az első alkalom, amikor elcseszek valamit. Az egyik ilyen alkalommal azt értem el, hogy hónapokig nem hallottam felőle. Azokban a hónapokban megpróbáltam nem gondolni rá, de sokszor visszakanyarodtam gondolatban ahhoz a bizonyos naphoz, és többször elmerengtem rajta, mi lett volna, ha nem koptatom akkor le. Néha sikerült meggyőznöm magam arról, hogy helyesen tettem, de legtöbbször a megbánás fogott el és nyomasztó érzések kavarogtak bennem. Nem akarom ezt megint átélni, nem akarok hibát hibára halmozni, nem akarom elvenni tőlünk az esélyt, vagy őt megbántani megint. Jól akarom csinálni, csak nem tudom, azt hogy kell. Nem tudom, mik a játékszabályok, mert amik voltak, azokat eddig rendszeresen áthágtam. Azt viszont biztosan tudom, hogy ez az este csak egy módon végződhet; kettőnkkel az ágyban. A hálószobába invitálom és átengedem neki a vezetést. Szeretek kontrollálni és amikor csak tudom, kézben tartom a dolgokat, de most a fejemben túl nagy a káosz ehhez. Szerencsére Jesus készségesen átveszi a gyeplőt, amitől megkönnyebbülök és hálás vagyok érte.

A csókok, amikkel elhalmoz, az érintése, amitől libabőrös leszek csak tovább fokozzák a bennem tomboló vágyat és a türelmetlenséget. Most már tudom, hogy jól döntöttem. Nem gondolok a holnapra, az azutánra, a kétségeimet a kukába vágom; a fókuszom csak a jelenen és őrajta van. Nehéz is lenne másra koncentrálni annak tudatában, hogy hol jár és mit csinál. Kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek kéne éreznem magam, mert nem csak testileg, hanem lelkileg is tettünk egymás felé egy lépést. De azt érzem, hogy pont erre volt szükségem, talán mindkettőnknek, hogy az elcseszett hétköznapokat egy kis napsütés érje. Testem minden centijét átjárja az élvezet, amikor a csúcsra érek, és még hosszú másodpercekig remegve, szabálytalan légzéssel markolom a lepedőt. Jesust kezdem keresni egyik kezemmel és végül izmos vállát találom meg elsőként. Ahogy fölém magasodik, közelebb húzom magamhoz és készségesen viszonzom a csókot. Hirtelen elakad a lélegzetem, amikor a kezemet a nadrágjára vezeti, de nagyon nincs is időm magamhoz térni, mert a következő pillanatban már magamra hagy. A pulzusom még mindig az egekben, mindenem lüktet, erre a forróság, ami a testéből árad és annyira jól esik, hirtelen eltűnik vele együtt. Értetlenül fordulok az oldalamra és nézem, merre ment. Egy pillanatra átsiklik a gondolat a fejemben, hogy mi van, ha most lelép. Nem bírnám ki, ha pont most fordítana hátat nekem; nem csak azért, mert testileg vágyom rá, hanem azért, mert végre a magam köré felhúzott falat elkezdtem lebontani. Az aggodalmam abban a pillanatban fortik szerte, amikor meglátom a közeledő alakját, kezében a balesetmentes este kulcsszereplőjét tartogatva. Nem vagyok vallásos, de hálát adok az égnek, hogy legalább ő észnél volt kettőnk közül. Megkönnyebbülve dőlök vissza a hátamra és halványan elmosolyodom, amikor ismét fölém hajol. Libabőrös leszek, ahogy keze ismét felszántja a bőrömet, de még mielőtt zöld lámpát adnék neki, egyik kezemet a hasának nyomom, ezzel egy kis távolságot erőltetve közénk. Mélyen beszívom a levegőt és mondani szeretnék valamit, habár tudom, ez már rég nem a szavak ideje. Nem is futja többre pár néma másodpercnél, amíg elveszek azokban a mély, barna szemekben. Szeretném azt mondani, hogy nem csak olyan tudok lenni, mint a legtöbb alkalommal eddig láthatta; nem csak szurkálódni tudok, nem csak szarkasztikus megjegyzésekkel tudok dobálózni, nem csak hisztis, bosszantó vagyok, nem csak tüskéim vannak, és ha hagyja, ha ad elég időt és türelmes, ha nem hagy magamra az első akadálynál, akkor be is bizonyítom neki. Szeretném azt mondani, hogy ez nekem nagy lépés, hogy félek a holnaptól, szeretném megkérni, hogy fogja meg a kezem és mondja azt, hogy reggel, amikor felkelünk, akkor még itt lesz mellettem, és nem büntet meg ismét, amiért Coney Island-en elutasítottam őt. A szavak helyett viszont csak közelebb húzom magamhoz és hosszan, minden érzést beleadva megcsókolom. A szemeimet lehunyva homlokomat az övének támasztom néhány pillanatra, mielőtt elhúzódom tőle és a hasán lévő kezemet végül a derekára vezetem, és végre eljutunk oda, amire már a hajón is vágytunk. Elfojtott sóhaj szökik fel a mellkasomból, amikor testeink egybe forrnak. Kell néhány pillanat, mire megszokom az érzést, de szinte azonnal egy ritmusra kezdünk mozogni, mintha ez pontosan így lett volna megírva. Egyre gyorsabb tempóra kapcsol, szabad kezemmel a vállát markolom, lábaim bilincsként szorulnak a dereka köré, az eddig elfojtott sóhajok, már ütemes nyögések. Szeretném, ha a mai este hosszúra nyúlna, de közben azt érzem, hogy ismét hamar el fog juttatni a csúcsra.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Erre vártunk egész este. Mindketten azt a pillanatot vártuk, amikor kettesben leszünk, nem figyelnek minket árgus szemekkel, nem adunk okot pletykáknak, nem kell visszafognunk magunkat semmiben, hanem élvezhetjük az együtt töltött pillanatokat, egymás érintését, a csókokat, megfeledkezhetünk a külvilágról, a többi emberről, a holnapról és a tegnapról. És most itt vagyunk, a lakásomban, mindkettőnket a vágy és az adrenalin vezérel. Pár hónappal ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy Jesus egyszer átlépi a bejárati ajtóm küszöbét. Pár hónappal ezelőtt minden porcikámmal ellenkeztem ellene, távol akartam tartani magamtól, mert féltem megnyílni. Egyszerűbb volt ellökni és menni tovább azon az úton, amin már évek óta haladok eredménytelenül. Túl régen és túl magas falat húztam fel magam köré, és megrögzötten kívül akartam tartani mindenkit. És aztán megjelent ő; nem volt az esetem a stílusával, a rámenősségével, a szókimondóságával, meg úgy nagyjából semmivel. Az első benyomás a lehető legrosszabb volt, mégis a maga bosszantó módján vonzott benne valami. Ezt persze még magamnak sem vallottam be, hiszen hülye lettem volna elismerni, hogy mindennek ellenére van benne valami, ami megmozgatja a fantáziámat. Amikor már közel jártam hozzá, hogy egy közelebb engedjem magamhoz, megfutamodtam. Hibáztam és azt hittem, nem fogom tudni helyrehozni. A mai este kaptam egy második esélyt, amivel nem volt más lehetőségem, élnem kellett. Nem tudom, miért döntött úgy, hogy próbáljuk meg, még most is nehéz felfognom, hogy engem választott a partnere helyett. Mégis mi foghatta meg őt? Szerencsésnek kéne éreznem magam, amiért minden hibám ellenére valaki nem tágít mellőlem, de csak össze vagyok zavarodva és nem értem a miérteket. Azt sem értem, én miért ragaszkodom hozzá. Valamiért mégis képes voltam közelebb engedni magamhoz, rést törni azon a vastag falon és adni valamit, ami egyelőre elég lehet. Nehéz volt megtenni az első lépést, de már most megvan az eredménye.

Türelmetlenül, kicsit követelőzően húz magához és csókol, de ez tetszik és pontosan ugyanezt érzem én is. Ugyanezt akarom, ugyanerre vágyom, ugyanúgy képzelem el a ma éjszakát, ahogyan ő. A holnapot még nem látom, egyelőre nem is szeretnék foglalkozni vele, csak szeretnék a jelenben élni. Nem akarok semmin sem gondolkodni, mert az mindent elronthat. A testemre szeretnék hallgatni, amit mágnesként vonz magához Jesus, ami teljes mértékben engedelmeskedik neki és hasonlót vár el cserébe. Eleget vártunk már, elég ideig kerülgettük egymást, már nincs értelme tovább húzni. Aztán valami mégis átkattan bennem, ami miatt behúzom a kéziféket. Mégis agyalni kezdek, mégis a sok kavargó gondolat eltereli a figyelmemet a lényegről. Valami nincs rendben, csak azt nem tudom, hogy mi. Valami velem nincs rendben. Félek, hogy most emiatt ő fog ellökni magától, ahogyan én is tettem vele. Elfogadnám, ha így tenne, hiszen már másodjára játszom ezt el vele. Pár perce még el sem tudtam volna képzelni magunkat másként, mint textil nélkül, egy ütemre mozogva, most viszont egy a fejemben lévő hang megálljt parancsol. Nem akarom, hogy így legyen vége a mai estének, vagy hogy emiatt vége legyen köztünk mindennek, ami igazából még el sem kezdődött. Elküldeni eszem ágában sincs, szeretnék a közelében lenni, magamon tudni a tekintetét, a derekam körül érezni a karjait. Nem kockáztathatom meg, hogy ismét elcseszek mindent. A hálószoba felé veszem az irányt, Jesust pedig magam után húzom egészen az ágyhoz. Az én fejem nem tiszta, de folytatni szeretném. Szeretem kézben tartani az irányítást, ha úgy történnek a dolgok, ahogy én terveztem, most viszont arra van szükségem, hogy ő irányítson és mutassa az utat. Libabőr fut végig a gerincemen, ahogy fölém tornyosulva végigcsókol. Végre róla is lekerül a felső és egy gyors pillantást vetek arra, amit idáig az ing takart. Eddig is éreztem a bizsergést, amit a látvány csak tovább fokoz most. Ujjbegyeimmel finoman végigsimítok rajta, amíg ismét közel nem hajol hozzám és végül megszabadít a melltartómtól. Hátrahajtom a fejem a párnára és lehunyt szemekkel, mélyeket sóhajtva élvezek ki minden egyes érintést. Mielőtt tovább haladna, felteszi a kérdést, amire megerősítést vár. Az álla alá nyúlva felhúzom magamhoz, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Biztos - suttogom ajkaira és mielőtt elengedném, hosszú, szenvedélyes csókot követelek tőle. Mikor elengedem, a fejem ismét a párnán landol, a szemeim lecsukódnak egészen addig, amíg a csípőm környékére ér. Lenézek rá és az a féloldalas, sokatmondó mosoly azonnal eloszlatja minden korábbi kétségemet. Száz százalékosan megadom neki magam, minden porcikámmal átadom magam az élvezetnek. Nem agyalok tovább, nem foglalkozom a külvilággal, a gondolataimmal, a holnappal, a hibákkal, amiket véthetek. Mindent kizárok, minden más megszűnik létezni, ahogy megérzem ajkai érintését. Hirtelen elakad a lélegzetem, a légzésem szabálytalan, a látásom egyre homályosabb. Csak apró, halk nyöszörgésekre futja, amiket képtelen vagyok elnyomni. Oldalra billentett fejjel, hol a lepedőt markolva, hol a vállát markolva adom tudtára, mennyire élvezem, amit csinál. Nem sieti el, de lassan érzem, hogy közeledünk ahhoz a bizonyos ponthoz. Egyre nehezebben tudom a csípőmet is egy helyben tartani, egyre nehezebb uralkodnom magamon.

- Jesus… - nyöszörgöm rekedtes hangon a nevét, ahogy egyre közelebb érzem magam a csúcshoz, amikor is a hátam ívbe feszül és végül minden porcikám remegve adja át magát az élvezetnek. Hosszú másodpercekig nehezen kapok levegőt, a látásom is csak nehezen tisztul ki. Amikor sikerül elég erőt gyűjtenem, hogy megmozduljak, kezeimmel azonnal őt keresem. Felhúzom magamhoz és azonnal ajkaira tapadok, a kezeimmel pedig közben a nadrágja gombját keresem. Türelmetlen vagyok, nem tudok tovább várni és eszem ágában sincs most már megállni.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Ahogy szép lassan közelítünk a kanapé felé, egyre inkább érzem azt az adrenalin löketet, amit nemrégiben még olyan erősen el kellett nyomnom magamban, mivel társaságban voltunk. Óvatoskodni kellett, finomkodni, tekintettel kellett lenni a körülöttünk lévő emberekre, a zárt ajtó mögött viszont végre senki nem mondja meg, mit csináljunk, senki nem néz ránk ferde szemmel, ha a kelleténél tovább fonódunk össze, nincs itt senki, aki holnap pletykálhatna rólunk és egyetlen egy emberre sem kell már tekintettel lennünk. Most már csak mi vagyunk és az a néhány ruhadarab, ami elválaszt minket egymástól. A fejemre teljes köd száll, egyszerűen nem érdekel semmi rajta kívül. Órák óta várok erre a pillanatra, a fél estét várakozással töltöttem, most pedig végre itt vagyunk és vége azoknak a kínzó óráknak. Azonban van egy pillanat, egyetlen kósza pillanat, amikor Jesus elhúzódik, és abban a másodpercben, egyetlen szempillantás alatt valami megváltozik. Ez a kósza pillanat elég ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni és a fene nagy magabiztosságom elszálljon. Jó ötlet ez? Mindketten akarjuk, mindketten egész este erre vártunk, mégis van valami, ami hirtelen felhúzott egy falat, az okát pedig nem tudom megfejteni. Megint én csesznék el valamit? Valószínűleg, mert már nem ez lenne az első alkalom, csak akkor még idáig sem jutottunk el. Próbálok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna és a kezeim automatikusan ingének gombjait támadják be, de nem tudom sokáig erőltetni. Félúton megállok a mozdulat közben és némi habozás után, amikor már számára is egyértelmű lehet, hogy valami nem stimmel, elhúzódom és a kanapéra csusszanok. Szolgálhatok ezer meg egy magyarázattal, semmi nem tenné semmissé az arcára kiülő értetlenséget és csalódottságot. A melltartó pántokat visszaigazítom vállaimra.


- Nem, dehogy - csóválom a fejem, miközben távolodó lépteit nézem. Szörnyen érzem magam a helyzet miatt, nem akartam, hogy ez legyen a vége. Őszintén szólva, nem is gondoltam volna, hogy ez lesz. Annyira akartam és annyira vártam már, hogy ketten legyünk, órák óta elnyomtam magamban a vágyaimat, amiket csak nagy nehézségek árán sikerült a felszín alatt tartani. Most bezzeg, amikor nem kell visszafognunk magunkat, és Jesus teljesen átéli a pillanatot, én elrontom az egészet. Meglep, hogy nem az ajtóhoz sétál és hagy itt egymagam minden különösebb bejelentés nélkül. Hitetlenkedve fürkészem az arcát a félhomályban, amikor közli, hogy nem kell semmit sem csinálnunk, amit nem akarok. Valami mást vártam volna tőle; megvető szavakat, kéretlen megjegyzéseket, sértést, haragot, hangos nemtetszést. Ehhez képest kedves és megértő. Ettől csak még nyomorultabbul érzem magam. Szótlanul ülök a térdeimet átkulcsolva, amíg vissza nem ül mellém. Rég nem volt velem senki ilyen kedves, ezért kicsit nehéz elhinnem a szavait és azt, hogy én egyáltalán megérdemlem ezt a figyelmességet. Már másodjára okozok neki csalódást, de ő még mindig itt van mellettem. Amikor széttárja a karjait, visszacsusszanok az ölébe és a homlokom a halántékán megtámasztom. Lehunyt szemekkel pihenek meg egy kicsit, és kezdem kicsit elhinni, hogy tényleg minden rendben. Ezzel párhuzamosan szép lassan megnyugszom és olyan hálát érzek iránta, amit szavakkal nehéz lenne kifejezni. Eszem ágában sincs elküldeni, mellette szeretnék ma elaludni és reggel felébredni. Felegyenesedem és felém fordítom az arcát, hogy a szemeibe tudjak nézni. Nem tudom, mit mondjak, így csak lassan, hosszan megcsókolom, amiben benne vannak a kimondatlan szavak is. A végén elhúzódom, felállok az öléből és kézen fogva húzom magam után a hálószobába. Az ágyhoz érve megállok, szembefordulok vele és lábujjhegyre emelkedve csókolom meg ismét. Egészen addig hátrálok az ágyhoz, amíg bele nem ütközöm, onnantól kezdve pedig leülök, majd feljebb tornázom magam, hogy kényelmesen elférjünk. Közben el nem engedem azt a fránya inget és húzom magammal Jesust is. Komolyan mondtam neki, hogy akarom a mai estét. Eleget vártunk már, de most szükségem van arra, hogy ő irányítson, mert az én fejem még nem tisztult ki teljesen az előbbi közjáték után.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Éreztem boldogságot az elmúlt években is, de az teljesen más volt. Az átmeneti volt, általában valamilyen szer okozta, amikor pedig elmúlt, mindent sokkal sötétebbnek láttam, mint előtte. Ez a boldogság most más; pillangók repkednek a hasamban, a szívem sokkal hevesebben ver az átlagnál és folyamatosan mosolyoghatnékom van. Most nem valami, hanem valaki tesz boldoggá. Lehet, hogy ez sem lesz tartós, ez is viszonylag hamar elmúlik majd, de ameddig tart, szeretném minden pillanatát kiélvezni és teljes mértékben átélni.

Végre kikötünk és megindulunk a szárazföld felé. Lassan, vánszorogva halad a tömeg, a kabát kezd rám melegedni, én pedig egyre türelmetlenebb vagyok. Friss levegőre és némi személyes térre van szükségem, ugyanis itt mindenki mindenki személyes szférájába betolakodva próbál minél hamarabb a kikötőbe jutni.

- Mi van, ha a tervemben te nem szerepelsz? - kérdezek vissza ártatlan tekintettel. Már hogyne szerepelne benne. A terveim között szerepel ő, a kanapé vagy az ágy, a ruhák a padlón, a most felszedett kalóriák elégetése, aztán talán mindezek megismétlése. Végre lejutunk a hajóról és a tömegen átverekedve magunkat nyugodtabb környezetben tudhatjuk magunkat. Mélyet sóhajtok, amikor elég messze kerülünk mindenkitől. A fuvarunk hamar megérkezik, a sofőr az út során nem szól hozzánk sokat, csak néha a visszapillantóban ellenőriz minket. Nehezen fogom vissza magam a kocsiban, de mivel nem kettesben vagyunk és igencsak illetlenség lenne itt nagyon belevetni magunkat abba, amit a lakásomban sokkal kényelmesebb körülmények között is megtehetnénk, csupán csak közelebb csúszom hozzá az ülésen, féloldalasan felé fordulok és hozzá bújok. Most ennyivel is beérem. Nem kell beszélgetnünk, nem kell az estéről beszélnünk, mélyenszántó gondolatmeneteket boncolgatnunk. Ez a nagyjából fél óra így is tökéletes. Elégedettséget érzek, amiért nem azzal a másik nővel távozott a parti végén. Önzőség lenne? Olyan rég nem tettem semmit a saját boldogságomért, nem törekedtem arra, hogy egy kicsit nekem is kijusson valami jóból. Sajnálom, hogy tönkre kellett tegyem ehhez Sandy estéjét - annyira nem sajnálom azért -, de ha most nem tettem volna meg, több esélyem nem lett volna.

Az épületbe érve egyre közelebb vagyunk a célunkhoz, amit egyértelműen mindketten akarunk. Már alig várom, hogy csak a liftben kettesben legyünk egy kicsit, ehhez képest egy idős pár ebbe is belerondít. Kezeimet derekemat ölelő karjára simítom, amikor közelebb bújik, a fejemet oldalra billentve bújok én is közelebb, közben a tekintetemet le sem veszem az emeleteket jelző gombokról. Amikor végre megérkezünk, úgy pattanok ki, mintha ezen múlna az életem. A várakozással töltött idő utolsó percei a legrosszabbak mindig. Zárt ajtók mögött végre nem kell finomkodnunk, nem kell tekintettel lennünk másokra és attól tartani, hogy a következő munkanapon kérdésekkel vagy megjegyzésekkel bombáznak. Olyan közel akarom tudni magamhoz, amennyire fizikailag ez lehetséges. Minden porcikámmal érezni akarom őt, nem akarom elengedni, nem akarom megszakítani ezt a pillanatot. Ha hónapokkal ezelőtt nem vagyok akkora idióta, nem most tartanánk még csak itt. Általában elhiszem, hogy minden okkal történik, semmi nem a véletlen műve, de most tényleg nem találok semmi épkézláb magyarázatot az akkori viselkedésemre. Felesleges volt megijednem és ellöknöm magamtól. Azt hittem, helyesen cselekszem, hogy valóban arra van szükségem. Most már világos, hogy mekkorát tévedtem. Hirtelen felindulásból mégis elhúzódom egy rövid időre. Szórakoztató kicsit húzni az agyát, és most sem hagyom ki a lehetőséget.

- Valóban? - kérdezem két apró csók között, de utána hamar elakadnak a szavak. Ahogy végighúzza a ruhán a cipzárt és végigsimít a hátamon, libabőr fut át rajtam. Szemeimet lehunyva döntöm kissé hátra a fejem, hogy teret adjak neki és csókjainak. A mellkasom egyre jobban süllyed és emelkedik, a külvilág minden pillanattal egyre inkább kezd megszűnni. Amikor felemel, lábaimat automatikusan a dereka köré fonom. Nem fair, hogy rólam a legtöbb ruha lekerült, rajta viszont még ennyi réteg van. A kanapén elég arra az egyik pillanatra elhúzódnia, és ez pont elég időt ad ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni, ami sosem vezet jóhoz. Az utóbbi években mindent annyira érzelemmentesen csináltam. Nem érdekelt a holnap, nem érdekelt az sem, hogy esetleg reggelre lelép, akivel éjszaka egymásba gabalyodtunk. Legtöbbször a nevük sem érdekelt. Nem akartam megismerni őket, egyszerűen csak kölcsönösen kielégítettük egymás szükségleteit. Jesus más, vele nem így akarom csinálni. Nagyon akarom ezt a mai estét, a hajón jóformán másra sem tudtam gondolni, erre vártunk mindketten, már a kocsiban is nehezemre esett visszafognom magam. Most viszont, hogy itt tartunk, kettesben vagyunk és csak egymásra figyelünk, megint elönt az a pánik, ami a vidámparkban is. Rá kéne figyelnem, de miközben ő csókokkal halmoz el, én elveszek a gondolataimban. A kezeim megindulnak az ingje legfelső gombjához és el is kezdem megszabadítani a ruhadarabtól, mert biztos ezt várná el. Félúton viszont lemerevedek. A fejem rettenetesen zakatol. Attól félek, hogy megint elcseszem és minél inkább ezen filózok, annál közelebb vagyok hozzá, hogy valóban elcsesszem. Már nem emlékszem, hogy kell jól csinálni ezeket a dolgokat. Egyszerűen csak jól kellett volna éreznünk magunkat, szórakozni, élvezni egymás társaságát, ledobni ezeket a rohadt ruhákat a földre és reggelig megfeledkezni minden textildarabról. Túl sokáig tétlenkedem, csak mozdulatlanul ülök, miközben nézem a félig szétnyílt inget rajta. Mély levegőt veszek és kicsusszanok az öléből. Odakucorodom mellé a kanapéra és kerülöm a tekintetét, ameddig csak tudom, pedig tényleg illene némi magyarázattal szolgálnom.

- Ne haragudj, fogalmam sincs, mi van velem - csóválom a fejem továbbra is a kanapét bámulva. - Azt hiszem, belém van kódolva, hogy mindent elcsesszek - horkanok fel szarkasztikusan. Nem lennék meglepődve, ha fogná magát és lelépne inkább. Biztos bánja már, hogy lecserélte Sandy-t. - Tényleg akarom, csak… - Magam sem tudom, mitől blokkoltam így le. Vannak dolgok, amikről még nem vagyok kész beszélni vele, a gátlásaim miértjeiről és okairól. Így viszont nehéz megmagyaráznom, miért is mellette ülök, nem pedig az ölében. Klisésen mondhatnám, hogy nem az ő hibája, hanem az enyém. És egyébként igaz lenne. Ahogy az is igaz, hogy tényleg akarom. Tanácstalanul ülök a kanapén, a kezeim az ölembe ejtve és folyamatosan a nappali különböző pontjait nézem. Nem akarom látni a csalódottságot és a dühöt az arcán, ennél az is sokkal jobb lenne, ha csak fogná magát és elmenne.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Ha valaki azt mondta nekem pár éve, hogy egyszer túl fogom magam tenni Brianen, egyenesen arcon röhögtem. Illetve röhögtem volna, ha képes lett volna nevetni. Lehetetlennek tűnt, nem is akartam számításba venni, hogy egyszer azt a fejezetet lezárom és lapozok. Görcsösen ragaszkodtam a múltamnak ahhoz a darabkájához, pedig utólag kiderült, mennyire diszfunkcionális pár voltunk. És még ennek ellenére is… egy részrem nehezen engedte el. Talán azért, mert nem kaptam meg a lezárást, amit szerettem volna. A titka részéről kimondatlan maradt, és már nem vághatom a fejéhez, hogy mindent tudok. Nem kiabálhatok vele, nem csapkodhatok tényérokat, nem hordhatom el mindennek, ami csak eszembe jut. Ez mindig is fájó pont lesz, egy tüske, ami sokáig szúrni fogja az oldalam, de most azt érzem, végre van esélyem új fejezetet kezdeni, végre ott a fény az alagút végén. Ironikus, hogy pont Jesus váltja ezt ki belőlem. Az első találkozásunk alkalmával a pokolra kívántam, most pedig a közelségére, az érintésére, újabb és újabb csókokra vágyom. Kész vagyok-e fejest ugrani egy igazi kapcsolatba? Nem tudom. Tartós lesz-e egyáltalán? Fogalmam sincs, majd kiderül. Nehezemre esik belátni, de muszáj belevágnunk. Ha csak kerülgetjük egymást, sosem derítjük ki, mi lehet kettőnk között. Ha nem nyílok meg és teszek ezzel egy lépést felé, akár búcsút is inthettem volna annak, hogy valaha ismét szóba álljon velem. Kicsit tartottam az este ezen részétől, de abszolút megérte. Minden egyes csókja csak egyre jobban megerősít ebben a hitben.

A puncs nem ízlik, kifejezetten rossz íze van számomra, ennek ellenére lecsúszik. Leundorkodom valahogy, mert ennyi áldozatot megér a hatása.

- Nem, nem szeretném - csóválom meg a fejem, aztán minden további nélkül átölelem és ízlelgetni kezdem ajkait. Még csak pár perce, hogy elkezdődött ez a valami kettőnk között, de a francba is, piszkosul élvezem. Nem szeretném, ha pár óra múlva a kikötőben búcsút kéne vennünk egymástól. Egészen idáig képes voltam ellenállni neki, az este folyamán viszont átléptük azt a határt, ahonnan nem látok utat vissza. Nehezen parancsolok már a saját testemnek, de a körülöttünk lévő emberek rákényszerítenek minket, hogy fogjuk vissza magunkat. A négy fal között nem kéne óvatoskodnunk, vigyázni a kíváncsi tekintetekkel.

- És mit csináltál volna, ha nem kérdezem meg? - kérdezem kíváncsian, oldalra biccentett fejjel. Tényleg érdekel, akkor milyen folytatása lett volna az estének.


Hosszabbnak tűnt az elmúlt két óra két óránál, de végre elérkezett az este vége. Legalábbis a parti vége.

- Legszívesebben már rég nem itt lennék - jegyzem meg egy cinkos mosollyal, amikor végre elindulunk a tömeggel együtt a part felé. Természetesen, mivel mindenki egyszerre indul meg, ezért egy darabig a tömeg egy helyben áll - már aki még meg bír állni a két lábán. Egyeseknek ez is nehezen megy.

- Nekem egészen más terveim voltak az éjszaka hátralévő részére, de ha te sétálgatni szeretnél, akkor nyugodtan, nem akadályozlak meg benne. Én mindenesetre hívok egy Ubert és hazamegyek. Ha jössz, jössz, ha nem, hát nem - vonom meg a vállam és színpadiasan sóhajtok, majd előveszem a mobilom, bejelölöm a térképen az indulási és érkezési pontot, és egy gombnyomással hívok is egy fuvart. Az éjszaka közepén sem nyugodt a város, forgalom ilyenkor is van, de ahogy átérünk Manhattanen, egy kicsit szellősebbek az utak és érezhetően gyorsabban haladunk. A sofőr tapasztaltnak tűnik és tudja, hol mehet gyorsabban a megengedettnél, ezért egész hamar a megadott címre érünk. Úgy pattanok ki a fekete Camryből, mintha az életem múlna rajta. Kézenfogva húzom Jesust az épület felé, bent pedig sietős léptekkel indulok meg a lifthez. Már kezdeném élvezni, hogy végre ketten vagyunk, amikor egy idős pár lép mellénk, ők szintén a liftre várnak. Így négyesben robogunk felfelé a tizenkettedikig, ahol végre kiszállunk az idős pár magára hagyva. Már a lakáskulcs után kutatok a táskámban, miközben a folyosón próbálom betájolni magunkat. Nem ízlett a puncs, de eleget megittam ahhoz belőle, hogy el kelljen gondolkodnom, merre is van a lakásom. Azért el nem tévedek, egy jobb kanyar után megérkezünk a bejárati ajtóhoz. Másodjára sikerül is a lyukba beletalálnom. Kitárom az ajtót és behessegetem Jesust, hogy minél előbb végre tényleg kettesben lehessünk. A belső záron gyorsan fordítok egyet, a kulcsot az előszoba szekrényre dobom és szinte azonnal az ajkait keresem. Végre árgus tekintetek nélkül érhetünk egymáshoz. Csak egy pillanatra húzódom el, amíg leveszem magamról a kabátomat, aztán ismét hozzá simulok és átkarolom a nyakát, közben minden lépéssel egyre beljebb terelem.

- Várj, várj… - elhúzódom és teszek egy lépést hátra. - Nem így illik vendégeket fogadni - csóválom a fejem komoly arcot vágva, de ajkaim szélén megbújik egy kis huncut mosoly. - Megkínálhatlak valamivel? Víz, kávé, tea? - kérdezem a konyha felé mutatva, ahol a pulton még mindig - igen, még mindig - sorakoznak dobozok. Hónapok óta képtelen voltam mindent elpakolni, csak a legszükségesebbeket raktam a helyükre. Ahogy beljebb megyünk, az is nyilvánvalóan látszik, hogy a nappaliban a kanapé ugyan funkcionál, de a dohányzóasztal helyén csak egy doboz van; történetesen a dohányzóasztal az, csak még nincs összerakva. Az étkezőasztal és a székek is lapraszerelve hevernek egy sarokban. - Vagy valami erősebbet esetleg? Bor, tequila? - kérdezem széttárt karokkal.

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Amikor letöltöttem azt a hülye randi appot, nem voltak túl magasak az elvárásaim. Amikor először randiztunk, akkor sem voltak magasak az elvárásaim. Pláne azért nem, mert előtte már egy elég szerencsétlen helyzetben összetalálkoztunk abban a kávézóban, amit azután nagy ívben elkezdtem kerülni. Az a pár perc elég volt ahhoz, hogy meggyőződjek róla, Jesus mekkora tuskó. Ehhez képest mégis találkoztam vele utána. Próbálom kevésbé elítélni az embereket az első negatív benyomás után, ezért mentem bele a randiba. Az utolsó találkánk alkalmával meg már azon kaptam magam, hogy igenis megmozgat bennem valamit. Ez megijesztett, évek óta nem éreztem ilyet, aki iránt pedig igen, az csapott a legjobban arcon. Ösztönösen ellöktem magamtól, nem akartam semmiféle érzelmi kapcsolatba belebonyolódni. Egy részem vágyott rá, a másik félt tőle. Jobban féltem az újabb sebektől, mint amennyire vágytam rá, a kis hang a fejemben azt súgta, hogy nagyon megüthetem a bokám, ha megint bízni kezdek valakiben. Viszonylag gyorsan megbántam a döntésemet és rájöttem, mekkora hülyeséget csináltam. Felhívhattam volna, írhattam is volna neki, de nem tettem. Csak elengedtem.

Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna ejtenünk ezt a beszélgetést. Nem kellett volna ennyire bezárkóznom, de nem akartam rögtön ezzel kezdeni. Nem tudtam, mi lenne a jó időzítést, mikor kéne erről beszélnünk, vagy mikor lenne helyes erről beszélni. Egyértelműen elcsesztem akkor, ott Coney Islanden. Pár perccel ezelőtt csak annyit kértem tőle, hogy hallgasson végig. Semmi többet. Most mégis itt vagyok a karjai között, és olyan boldogság járja át minden porcikámat, amit már évek óta nem tapasztaltam. Ha nem állna olyan távol tőlem, csak vigyorognék, mint a vadalma. Mindketten akarjuk, mindketten szeretnénk megpróbálni, mi lehet ebből a kapcsolatból. Jesus sem lépett túl a múltkori keserű búcsún, ahogy én sem. Önzőség, hogy örülök neki? Amikor megláttam annak a szőke némbernek az oldalán ma este, féltékenységet éreztem. Talán ez adott elég bátorságot ahhoz, hogy beszéljek vele. Nem érdekel a téli hideg, a csípős szél, az apró vízcseppek, amik a vállamon landolnak egy-egy nagyobb hullámnál. Végre ott tartunk, ahol már rég tartanunk kellett volna. Megérdemlem ezt egyáltalán?

Az apró, puha csókok egy pillanatra teljesen elködösítik a fejem. Megfeledkezem róla, hogy mások is vannak itt rajtunk kívül. Nehezen leplezem a testem egyértelmű jeleit, de még épp időben térek észhez, mielőtt túlságosan magunkra vonnánk mások figyelmét. Az elmúlt percek érzelmi hullámvasútja után nehéz lenne pont azt leplezni, mennyire vágyom a közelségére, az érintésére, a csókjaira, a kezére a derekamon, hogy a borostája végigkarcolja a nyakamon a bőrt, hogy a forró leheletét érezzem magamon. De most egy hajón vagyunk A Hudson közepén, a fedélzeten pedig nagyrészt a kollégáink vesznek minket körül. Kellemetlen és illetlen lenne itt ennél tovább menni.

- Talán - vigyorgok rá és elindulok befelé, mert ahogy visszatértem a valóságba, úgy kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy amúgy rohadtul fázom. Bent arcon csap a fülledt meleg. Jól esik végre egy kicsit átmelegedni, csak a tömeg zavar. Korábban nem érdekelt, hogy ennyi ember van itt, az elmúlt néhány perc után viszont kifejezetten zavar, hogy a hajón szinte esélyünk sem lesz egy kicsit kettesben lenni. Az italt nem utasítom vissza ezúttal. Az első korty után nyilvánvaló, hogy nem a kedvencem, apró fintor kúszik ajkaimra, de az ingyen ital az ingyen ital. A következő kortynál már legalább tudom, mire számítsak. Kíváncsian fordulok Jesus felé, amikor kérdezni szeretne valamit. Úgy néz ki, mint egy zavarodott kiskamasz, aki nem is tudja, hol kezdje a mondandóját. Szórakoztató a látvány, a kérdésével pedig csak tetézi az élményt. Muszáj egy kicsit húznom az agyát, nem akarom ennyire megkönnyíteni a helyzetét.

- Hány éves vagy, tizenöt? - kérdezem vigyorogva, amikor ő is felemeli a hangját. Utoljára kamaszkoromban kérdeztek tőlem ilyet. Válasz helyett lerakom a poharamat, hogy szabaddá tegyem mindkét kezem, átkarolom a nyakát és hosszan, mélyen megcsókolom. Egész testemmel hozzásimulok, azt akarom, hogy érezzen és én is érezni akarom őt minden lehetséges porcikámmal. Lassan húzódom el, a szemeimet lehunyva homlokomat az övének támasztom és veszek egy mély levegőt. - Még legalább két óra, mire kikötünk, de… hazakísérsz ma este?

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Nem tudom elképzelni magam egy egészséges komoly kapcsolatban. Volt már részem benne, nem erről van szó, de a legutóbbi alkalommal elég rosszul sült el minden. Nem szeretnék ilyesfajta kockázatot vállalni ismét, a bonyodalmaktól inkább kímélném magam. Egyszer bőven elég volt pórul járni. Szent meggyőződésem, hogy alkalmatlan vagyok erre. Nem nekem való egy párkapcsolat, a megnyílás, az ilyen mély őszinteség és bizalom kiépítése. Évekig nem vágytam ilyen kapcsolatra, teljesen megelégedtem a felszínes, alkalmi ismerettségekkel. Jesus mégis kihozza belőlem, amiről már azt hittem, sosem fogom érezni; valakit magam mellett akarok tudni, szeretnék valakiben bízni, szeretném, ha valaki jobban megismerne, mint a legtöbb ember, akivel találkozom, szeretném, ha nem csak egyszer, egy kóbor éjszakán ölelnénk egymást, hanem addig, amíg egymás agyára nem megyünk. Eleinte bosszantóan ellenszenves volt, egy öntelt, egoista, bunkó parasztnak gondoltam. A stílusa bicskanyitogató volt és szavak nélkül is egyértelműen a tudtomra adta, hogy csak kalandot keres, semmi többet. Én ezzel szemben pont ebből az ördögi kerékből akartam kiszállni. Mindent megtettem, hogy ellökjem magamtól és sikerült is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen heves reakciót fog kiváltani belőle, azt meg pláne nem, hogy megbánom a döntésem.

Amikor ma megláttam annak a másik nőnek az oldalán, furcsa érzés fogott el. Nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy valaki mással van itt, még akkor sem, miután faképnél hagyott. Nem vártam megbocsátást tőle, nem gondoltam volna, hogy ezután az öt perc után ejti a partnerét. Csak szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba, hogy legalább ne legyen annyira dühös. Magamra haragítottam és ez ellen tenni akartam. Nehezemre esett őszintén megosztani a múltam egy kis töredékét. Nem szeretek róla beszélni, nem is szoktam, de reménykedtem benne, ha megérti, mit miért tettem, talán kevésbé lesz mérges. Nem hittem volna, hogy ennyire megenyhül. Kemény, szigorú vonásai szép lassan eltűntek, a szemei már másképp kezdtek csillogni.

Most már elhiszem, hogy működhet ez kettőnk között, ha eléggé akarjuk. Egyikünk sem tökéletes, sőt, nagyon messze vagyunk tőle. Egymás idegein fogunk táncolni, veszekedni fogunk, lesznek mély pontjaink, de ezeken túl fogunk tudni lendülni, ha nem adjuk fel. Ha kitartunk egymás mellett és nem dobjuk be a törölközőt az első kis nehézségnél, akkor együtt bármin túllendülünk.

A tökéletes pillanatunkat egy szélsebesen felénk robogó szőke lobonc tulajdonosa szakítja félbe. Tekintetével villámokat szór, a kezében lévő pohár tartalmát pedig egyenesen Jesus arcába borítja. Ennek ellenére még viszonylag jól megúsztuk, mert egy rövid jelenetnél többre nem futja tőle. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is. Biztos talál magának valami részeg fazont, aki este hazaviszi, reggel meg kirakja majd szépen.
A Jesus arcáról csöpögő pezsgőt óvatosan lecsókolom, mielőtt még bemennénk.

- Édes? - kérdezem vonakodva. Sok mindent szoktak rám mondani, de ezt a legritkább alkalmakkal sem. És én sem tartom magam annak. Belemosolygok a finom, apró csókba és mélyet sóhajtok, amikor a nyakamhoz ér. Nehéz a testem jeleit titkolni, hogy mit vált ki belőlem a közelsége és az érintése. Finoman eltolom magamtól, mielőtt nem csak neki, hanem a jelenlévőknek is egyértelmű lenne ez. Azt hiszem, ezt nem mindenki szeme láttára kéne folytatnunk.

Sietős léptekkel indulok meg befelé a hideg elől menekülve. Bent arcon csap a meleg, az alkohol, a parfümök és az ételek illatának keveréke. Odakint legalább a levegő friss volt. - Amilyen állapotban vannak a legtöbben, biztos talál valakit - elhúzom a számat és legyintek. Viszonylag kevés a józan ember a hajón, aki ne lenne kapható erre-arra. De ezzel a Sandy-témát szeretném végre lezártnak tekinteni.

- Ha most nem állsz neki dobálózni a kanállal, akkor persze - utalok vissza a korábbi kifakadására. Akármilyen hihetetlen, egy pohár pezsgőt sikerült még csak innom az este folyamán, úgyhogy nem utasítom vissza az italt. - Micsodát? - kérdezem érdeklődve, majd belekortyolok a pirosas löttybe. Az íze undorító, de legalább van alkoholtartalma. Összevont szemöldökkel, zavartan figyelem, ahogy motyog az orra alatt, ami alapvetően szórakoztató lenne, ha nem lennék kíváncsi arra, mit akar kérdezni. Mikor végre kinyögi, amit szeretne, tátott szájjal nézek rá és minden erőmmel igyekszem leplezni a szám sarkában megbúvó mosolyt. Kell pár pillanat, hogy rendezni tudjam a vonásaimat és a gondolataimat is. - TESSÉK? - kérdezem felemelve a hangom, túlkiabálva a zenét és a tömeget. - NEM HALLAK RENDESEN, TÚL HANGOS A ZENE! - Természetesen hallottam, amit kérdezett. Ahogy közelebb hajolt, ahogy elhadarta, nehogy más is meghallja, mintha valami titkot súgott volna, vagy valami ciki sztorit mesélt volna, ami gáz lenne, ha kitudódna… elég szórakoztató. Én pedig szeretnék még egy kicsit tovább szórakozni, úgyhogy húzom egy kicsit az agyát és tovább provokálom. - MIT MONDTÁL?

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Az általános hangulat a hajón jó; a sok irodista, fizikai munkás, magas pozícióban lévő vezető, beosztott, partnerek és a hétköznapokon karót nyelt üzletemberek végre egy emberként eresztik ki az egész éves hajtás miatt felgyülemlett gőzt. Kevés még most is nyakig begombolt inget látni, a legtöbben igyekeznek ellazulni, kiélvezni ezt az estét, ugyanis innentől számítva kerek egy évig nem lesz lehetőségük ilyen körülmények között elengedni magukat. Nekem is ezt kellett volna tennem, csak inni, bulizni, táncolni, élvezni a zenét, enni annyit, amennyi belém fér, aztán hazamenni, a másnapot valahogy túlélni, visszatérni a valóságba és belevetni magam a hétköznapokba. Ha nem botlottunk volna egymásba, sikerült is volna egy átlagos, bulis estének betudni a mait. De ha már a sors furcsa fintora nem hagyott nekünk nyugvást, akkor én ragaszkodtam ahhoz az öt perces beszélgetéshez.

Azt hiszem, az már neki is leesett, hogy nehezen nyílok meg. Ő sem brillírozott ebben a randik során, de én mintha szándékosan nem akartam volna közel engedni magamhoz. Részben így is volt, mert féltem, hogy mi lesz, ha megismer, ha megtudja, milyen vagyok, ha közel engedem magamhoz és megosztom vele a gondolataimat, érzéseimet és egyebeket. Ezek számomra olyan intim dolgok, amiket nehezen lépek meg. A gátlásaimnak köszönhetően pedig még azelőtt eldobtam magamtól azt, ami lehetett volna kettőnk között, mielőtt igazán elkezdődött volna. Nagy pofont kaptam tőle, amikor faképnél hagyott. Nem csinálhatom ezt folyamatosan; szeretnék valakit magam mellett tudni, mégis ellököm, amint közel kerülne. Ez nem normális, ezen változtatnom kell. Ez az öt perc, ha helyrehozni nem is elég, amit elrontottam, némi magyarázattal azért szolgálhatok. Nehezemre esik kimondani a szavakat, amiket éveken keresztül magamban tartottam. Rossz kimondani, ami történt, fáj ezekről a dolgokról beszélni. Nem csak fáj, de megalázó is. A férjem a házasságunk helyett egy viszonyt választott. Mégis mit árul ez rólam? Nem voltam elég jó, biztos volt valami, ami miatt rászolgáltam erre. Más levetett szarja vagyok, aki azóta is egyedül van, mint a kisujja. Nem várom, hogy Jesus megbocsásson, elnézze a hülyeségeimet, csak szeretném, ha tudná, hogy okkal tettem, amit tettem. Sokan csak bólintanának, tudomásul vennék és visszamennének a partnerükhöz. Jesus reakciója viszont felülmúlja minden elképzelésem. Nem tágít mellőlem, megenyhül, a korábbi rideg vonásoknak már nyomuk sincs az arcán. Feleslegesen nem akarom magam illúziókba ringatni, de a csók már elhiteti velem, hogy ez működhet kettőnk között. Ha eléggé akarjuk, akkor működhet.

A tökéletes pillanatnak ütemes kopogás és a periférián feltűnő szőke lobonc vet véget. Nem tartok attól, hogy elkezdenénk egymás haját tépni, ez nem az a vendégkör, ahol ép ésszel rendelkező emberek egymásnak esnek; ha mégis erre kerülne a sor, örömmel fogok rámarkolni a hajhosszabbítására. Jesus villámhárítóként lép kettőnk közé. Sandy zabosnak tűnik, ujjal mutogat, szidalmaz, de nem érdekel. Még mindig az előbbi csók jár a fejemben, az a kellemes melegség, ami tetőtől talpig átjárt ebben a cudar időben, a kezének érintése a derekamon, a parfümjének illata és a biztonság törékeny illúziója, amit a karjaiban éreztem. Egy lépést hátrálok, amikor látom a lendülő pezsgős poharat. A fedélzeten jó néhány kíváncsi szempár szegeződik ránk a jelenet láttán, amíg a szőkeség el nem viharzik, utána mindenki folytatja a félbeszakított beszélgetését.

- Remekül - bólogatok és közben igyekszem visszatartani az arcomra kúszó mosolyt. Ilyen jelenetek általában Zs kategóriás romkomokban fordulnak elő, mára nem szerepelt a terveim között egy ilyet átélni. Az állánál fogva fordítom magamhoz Jesust és ajkai szélére finom csókot lehelek. - Hmmm… édes. Mármint a pezsgő - mosolyodom el, miközben az arcát fürkészem. -Menjünk be, mert megfagyok lassan. - Ugyanis még mindig december van, még mindig nincs rajtam kabát és még mindig rohadt hideg van. Ha beteg leszek, tuti őt fogom hibáztatni. - Szerinted számíthatunk tőle még hasonlóra ma, vagy Sandra végleg a múlté?

“Nothing incites and feeds a passion better than a mutual resistance to attraction. And the longer that resistance plays out and the more insistent the denial, the more powerful that passion becomes." • December, 2022

Nem voltam nagy elvárásokkal a mai este felé; tudtam, hogy elkerülhetetlenül össze fogunk futni az este egy pontján és mindkettőnkben be fognak villanni az emlékek, főleg az utolsó találkozásunk kellemetlenségei. Tudtam, hogy rosszul fogom érezni magam, ő pedig mérges lesz. Már akkor is mindennek elhordott. Nem gondoltam végig, mit fogok neki mondani, ha találkozunk, nem volt tervem, nem akartam mindenáron helyrehozni, amit elrontottam. Furdalt a lelkiismeret a viselkedésem miatt. Nem ezt érdemelte. Szerettem volna, ha kontextusba tudja legalább helyezni, ha adhatok neki valami olyan magyarázatot, ami egy kicsit enyhít a dühén és nem fog a jövőben olyan megvetően nézni rám, nem küld minden alkalommal a pokolra, amikor eszébe jutok. Ha mással nem, ennyivel tartoztam neki.

Öt perc több, mint amennyit elvártam tőle. Öt perc alatt ugyan nem tudok mindent megosztani vele - és egyelőre nem is akarok -, ami indokolja a viselkedésemet és a hirtelen hangulatingadozásaimat. Annyira viszont elég, hogy egy kis darabot adjak neki a múltamból, ami ajtót nyithat azon a falon, aminek a túloldalára löktem. Bánom, ahogy vele viselkedtem, de megvoltak az indokaim rá. Jól éreztem vele magam, mégsem tudtam meggyőzni saját magam arról, hogy pont Jesus lenne az, aki előtt meg kell nyílnom. Még most sem vagyok benne biztos, most is kétségek gyötörnek, de ha most nem teszem meg, akkor mikor? Nem lenne rá több esélyem. Őszintén elárulom, miért esik nehezemre megbízni másokban, főleg férfiakban. Szeretném, ha ezzel tisztában lenne, és a jövőben nem egy “hisztis, tudálékos merev picsának” tartana, aminek nevezett anno. Rosszul estek a szavai, bántóak voltak, viszont magamnak köszönhettem. Én provokáltam ki.

A mondandóm végén nem tudom, mire számítsak. A csönd hosszúra nyúlik, a hallgatásával az idegeimen táncol. A várakozásaimmal ellentétben mégsem megy vissza a plasztik cicájához. Nem kezdek bizakodni egyelőre, nem akarom magam feleslegesen illúziókba ringatni. De annak örülök, hogy már nem olyan rideg és távolságtartó, mint pár perccel korábban. Örültem volna, ha akkor jobban végződik az a vidámparki látogatásunk, ha végül úgy döntöttünk volna, hogy megpróbáljuk, ami egyértelműen mindkettőnknek nehezen megy. Egyikünk sem tökéletes, mindketten tele vagyunk hibákkal, nehezen tudom kimutatni az érzelmeimet, ő meg egy seggfej. Ha néhány dolgon túl tudtunk volna akkor lépni és félúton találkozunk, akkor talán velem jött volna ide, nem azzal a műnővel. Bekúszik a fejembe egy gondolat; ha nem is együtt jöttünk, esetleg távozhatunk együtt. Próbálom kiverni a fejemből, mert ha elhiszem, és nem így történik, azzal a saját életemet keserítem meg még jobban.

A szavaim hatással voltak rá, az őszinteség résnyire nyitotta végre azt az ajtót, ami eddig zárva volt. Meglepetten, megkönnyebbülve, még mindig alig-alig felfogva a szavait lépek még közelebb hozzá. Mi van, ha csak hiteget? Megérdemelném ezt a sajátos bánásmódot. Én sem voltam jobb hozzá. Nem haragudnék rá, ha csak szeretné visszaadni, amit tőlem kapott. De amikor azt mondja, vágjunk bele és próbáljuk meg, elszállnak a kétségeim. Egyelőre nem tudom, meddig marad ez így, de most elhiszem, amit mond, megbízom benne. Nem áltat ígéretekkel, egyszerűen csak esélyt akar adni kettőnknek. Pont ezt szeretném én is. Az egyetlen gond már csak a ma esti kísérője.

- Ó… Egy hajón leszünk még összezárva néhány órán keresztül, ezzel ugye tisztában vagy? - Egy buli kellős közepén, amikor a másik nem tud hazamenni, nem tudom, hogy zseniális vagy idióta húzás pontot tenni egy “kapcsolat” végére. - Nagyon ragaszkodónak tűnt az előbb - utalok vissza a korábbi jelenetre, amikor elég birtoklóan karolta át a derekát. Zsigerből ellenszenves, de azért sajnálom egy kicsit.

- Hm? - pillantok fel rá kérdőn, amikor finoman az állam alá nyúl. Összeszorul a gyomrom hirtelen, megint azt érzem, a gátlásaim tönkre fognak tenni mindent. Ledermedek, a pulzusom az egekbe szökik, egy részem menekülni szeretne, a másik felem viszont ugyanazt szeretné, amit Jesus. Egy csók kis lépés, csak attól félek, hogy olyan lavinát indít el bennem, amit nem tudok megállítani. Brian óta nem ragaszkodtam senkihez, nem aggódtam senki miatt, nem gondoskodtam senkiről, nem volt állandó partnerem, így nem kellett csalódnom senkiben. Félek, hogy megint rossz vége lesz, megint csak fájni fog és olyan sebeket tép fel, amik éppen csak begyógyultak. De Jesus nem Brian. Lehet, hogy most más lesz. Ha nem próbáljuk meg, sosem derül ki. Finoman, óvatosan ízlelgetem ajkait eleinte, míg nem félre tudom tenni a félelmeimet. Szép lassan elszáll a bizonytalanságom, kikapcsolom az agyam és csak rá koncentrálok. Karjaimat nyaka köré fonom és még közelebb simulok hozzá. Szenvedélyesen, mélyen csókolom tovább, mindent kizárok, ami nem kettőnkről szól. Szeretném egy kicsit megállítani az időt, elhúzni ezt a pillanatot, amennyire lehet. Lassan húzódom el tőle, szemeimet továbbra is lehunyva tartom. Egy darabig homlokomat az övének támasztva állok még, igyekszem ezt az érzést, ezt a pillanatot az emlékezetembe vésni. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ami egészen addig tart, amíg sietős kopogást nem hallok oldalról. Összetéveszthetetlenül tűsarkakról van szó. A hang felé fordulok, a cipő tulajdonosai láttán pedig ösztönösen hátrálok egy lépést. Az ismerős szőke lobonc közeledik felénk, csak úgy szeli a métereket, mintha a legkényelmesebb tornacipőben lenne. És nem tűnik boldognak…