A reggeli kávémat még gyorsan felhörpintem, de a csészét már nem mosom el, csak bedobom a mosogatóba és engedek bele egy kis vizet. Ahogy a konyhát, úgy a lakás nagy részét egyelőre a káosz uralja. A pulttól elfordulva a nappaliban sem látok túl nagy rendet. Legszívesebben nem néznék inkább sehova. Az ünnepek után költöztem el Norától, de még mindig hegyekben állnak a dobozok, zsákok és egyéb kupacok. Többnyire csak a ruháimat pakoltam ki, amik kellenek a hétköznapokban, pár evőeszközt, poharat, tányért, de sokkal többet még nem. A könyves dobozok mellett hever a még bontatlan, lapra szerelt könyvespolc is, amit fogalmam sincs, mikor és hogy fogok összerakni. Illetve egy dohányzóasztal is ott árválkodik még kartondobozban a nappali közepén, de úgy döntöttem, egyelőre jó dohányzóasztalként funkciónál a doboz is. Egyelőre se időm, se energiám nem volt még a pakolással foglalkozni, a munkám felemészti minden időmet. A napnak azt a pár óráját meg, amit itt töltök, inkább alvással ütöm el, másra nem nagyon lenne kapacitásom. Megfogadtam magamban, hogy minden nap legalább egy dobozt kipakolok és keresek helyet a benne lévő cuccoknak, de amit múlt kedden nyitottam fel, még mindig ott áll a sarokban és félig tele van. Már nem is emlékszem, miket raktam abba, csak arra, hogy rohadt lusta voltam azzal foglalkozni. Tegnap is csak azért kellett egy eddig bontatlan dobozban kutakodnom, hogy találjak valami kényelmesebb ruhát. De abból sem pakoltam ki.

A kupacokat kerülgetve indulok el a bejárati ajtóig, ahonnan még egy utolsó pillantást vetek a rumlira. A mai napomat akár hasznosan is tölthettem volna, mindennek helyet találhattam volna, hogy a lakás kezdjen úgy kinézni, mint egy otthon, de nem, nekem tinder randira kell mennem. Ráadásul ébredés után tíz perccel Daniel is hívott, mert nem találta a papírokat az asztalomon, amiket még pénteken odakészítettem neki. Miért kell vasárnap reggel engem ilyen hülyeségekkel zaklatni? Számítok rá, hogy napközben is igénybe fogja venni a telefonos segítség opciót, de azért bízom benne, hogy nagy fiú létére megoldja a felmerülő problémákat, és nem vágja keresztbe a napomat ordibálva, hogy húzzam be a hátsómat az irodába. Még egyszer utoljára ellenőrzöm, hogy biztos megvan-e mindenem, aztán a fejetlenségre rázárva az ajtót, kényelmes tempóban elindulok a Brooklyn Bridge Boulevard és a Tillary sarkára. Egy pár perces sétára van a megbeszélt hely, úgyhogy nem kapok szívbajt, hogy esetleg elkésnék. Kint az utcán a szokásos emberáradat fogad. Ezért szeretem és utálom ezt a várost. Egyrészt sosem alszik és annyi ember él itt, hogy kicsi az esélye, hogy ismerősökkel fussak össze, így megúszom az esetleges kényszer bájcsevegést, másrészt viszont itt tényleg nincs nyugta az embernek egy percre se.

Negyed órával a fixált időpont előtt érek a találkahelyre. Az egyik épületnek dőlve figyelem a járókelőket, hátha felbukkan Jesus közöttük. A merengésemből a telefonom idegesítő csilingelése zökkent ki - igen, Danielnek külön csengőhangot állítottam be, így már előre fel tudom készíteni magam lélekben a beszélgetésre. Sóhajtva nyomom meg a zöldet, a túloldalról pedig azonnal üvöltözés fogad. Eltartom a telefont a fülemtől, mielőtt még idő előtt megsüketülnék.

- Ha befejezted a hisztit, akkor megint elmondom: kék mappa. A kék mappát keresd - tagolom neki úgy, mintha egy óvodásnak próbálnám elmagyarázni ezt az egetrengetően nehéz feladatot. De valószínűleg egy kisgyerek is előbb felfogja. Még javában harcolok a férfival, amikor látom közeledni a tinder matchemet. - Daniel, nem érdekel. Nem, nem érdekel. Az sem érdekel, ha színvak vagy. Elmondtam kétszer, de még egyszer megismétlem: kék! - Kezdem elveszíteni a türelmem így kora reggel. A hirtelen jött csend után csak egy “megvan” hangzik el Daniel részéről, aztán bontja a vonalat. Egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy repülő módba kapcsoljam a mobilom, de ha a főnököm nem tudna elérni, akkor kő kövön nem maradna.

- Jó reggelt - köszöntöm Jesust meglepő jókedvvel. Még magamat is meglepem, mennyire másképp cseng a hangom a legutóbbi találkozásunkhoz képest - na meg chates beszélgetésünkhöz képest is -, de kérdéses, meddig tart ki ez a “lelkesedés”. - Szóval merre megyünk? Alley Pound vagy Inwood Hill? - kérdezem kíváncsian. - Vagy valami tök mást találtál ki, megszívattál és még csak nem is hasonló helyre megyünk?

Lélekben van még időm felkészíteni magam a mai napra, amíg a sarkon várakozom és Danielt igyekszem lerendezni. Szeretnék minél előbb túl lenni ezen a híváson, aztán nem a munkára fókuszálni. Már rég kapcsolódtam ki, amióta megvan a mostani munkám, egyetlen szabadnapom sem volt. Azt hiszem, sem a pozícióm nem teszi ezt lehetővé, sem én magamnak nem teszem lehetővé. Ha kivennék egy napot, vagy kettő, vagy akármennyit, valószínűleg csak a lakásban tengődnék, összezárva a gondolataimmal, amire a legkevésbé sincs most szükségem. Végre van valami, ami lefoglal, amire tudok koncentrálni, ami egy kicsit visszahozott az élők sorába. Ha ez nem lenne, akár egy napra is, ha kiszakadnék a mókuskerékből, félek megtudni, mi történne. Egy nap elég ahhoz, hogy az ember visszaessen abba az állapotba, amiből hónapokig tartott kikecmeregni? Erre a kérdésre nem szeretném megtapasztalni a választ. De már az is megijeszt, hogy ez egyáltalán eszembe jutott. Szerencsére Daniel a maga hisztijével másra tereli a figyelmem, nem a saját problémáimmal foglalkozom. Idegesítő fickó, buzgómócsing. És azt hiszi, a főnököm. Tulajdonképpen nekem kéne őt kiosztani sokszor, nem fordítva. De mit is várok? Férfi, azt gondolja, az erőviszonyok egyértelműek csak azért, mert neki lóg valami a lábai között.

A hívás végeztével meglátom a “várva várt” arcot a tömegben. Ha annyira ellenemre lett volna vele találkozni, akkor simán elküldhettem volna a francba. Ehelyett mégis itt várok rá. Franc se tudja, miért.

- Nem hiszem, hogy lehetséges erre eléggé felkészülni - forgatom meg a szemeimet, de nehezen tudom leplezni a szám sarkában megbúvó mosolyt. Meglepően jó a hangulatom ma reggel, még annak tudatában is, hogy ezzel az okleveles paraszttal fogom eltölteni a napomat. Senki nem kényszerített rá, magamtól adtam be a derekam, talán kicsit vártam is. Nem azt, hogy vele lehessek, félreértés ne essék! Isten ments! Inkább azt, hogy végre egy kicsit kiszabaduljak a betondzsungelből, mást is lássak a felhőkarcolókon és az irodán kívül, ne minden gondolatom a munka és a munka és a munka körül forogjon, ne kelljen Daniellel harcolnom valamiért, ne másokat szolgáljak ki, hanem kikapcsoljak.

Nagyon rég jártam már túrázni, az idejére sem emlékszem pontosan. Fiatalabb koromban, amikor még a szüleimmel a városban éltünk, a nagyszüleim lovardáját rendszeresen látogattam. Ha ki akartam mozdulni a négy fal közül, szinte mindig hozzájuk mentem. Télen, nyáron, fullasztó melegben, zuhogó esőben, szinte bármikor képes voltam kimenni West Hempstead-be, ami egy köpésre van a várostól. Nem tudom, ez a mostani kirándulás mennyire fogja visszaadni azt az érzést, de kíváncsian állok elébe - még akkor is, ha a társaságban van némi kivetni való a legutóbbi és egészen idáig egyetlen találkozásunk alapján. És akkor még én vagyok a hisztis, persze…

Kicsit félve teszem fel a kérdést, hogy hova megyünk, mert bár valamelyik említett parkra számítok, valamiért mégis az az érzésem, hogy Jesus képes ezt teljesen keresztbe vágni és elvinni valamerre tök másfelé. Így legyen ötösöm a lottón! A megérzésem nem csal vele kapcsolatban, a kellemes kis kiruccanást teljesen átszervezte. Értetlenül pislogok párat, mert nem erről volt szó, a spontaneitás meg nem tartozik a listázott tulajdonságaim közé, de inkább csak vállat vonok. Legyen, ahogy ő akarja.

- Kényelmesen, de azért remélem, sziklát nem kell majd mászni. - Nem most szeretnék belevágni valami olyanba, amit még soha nem csináltam. Ilyesmibe valószínűleg olyan ember mellett sem vágnék bele, akit ismerek. Kicsit tartok a mai úticélunktól, de megtartom magamnak a véleményem egyelőre. Még jól is elsülhet ez a nap, ami felől erős kétségeim vannak, de egyelőre nem festem a falra az ördögöt. A buszmegálló felé sétálunk még csak, amikor már érzem a telefonom rezgését a zsebemben. Nem veszem elő azonnal, viszont ez pont elég ahhoz, hogy eszembe juttassa a munkát. Amiről épp egy pár óra erejéig szeretnék megfeledkezni.

- Azt én is nagyon remélem - bólogatok jelentőségteljesen. Holnap dolgoznom kell, valószínűleg a mai nap sem fog telefoncsörgés nélkül elmúlni. Ha nem érünk vissza estére, engem tuti kirúg a főnököm. Bár, miért is ne érnénk vissza? Odamegyünk, valamennyi időt eltöltünk ott - még az is lehet, hogy idő előtt kikészítjük egymást idegileg -, aztán visszabuszozunk.

- Még nem - csóválom meg a fejem. - Ugye azért neked van róla fogalmad, hova megyünk? - kérdezem meg a biztonság kedvéért, mielőtt kiderülne, hogy mindkettőnknek teljesen ismeretlen a terep. A mai technológiának köszönhetően már ez sem okozna túl nagy problémát, hiszen a telefonunk bármikor irányba tud állítani minket, ha van éppen térerő. Ettől függetlenül jobban érezném magam, ha legalább Jesus ismerné valamelyest az útvonalat.

- Hmm, lássuk csak… El kell viseljelek téged, hogy jól lakhassak? Nem is tudom, megéri-e ez nekem… - morfondírozok hangosan, miközben a buszra várunk. Épp feltűnik egy a sarkon, ami indexel is a megálló felé. - Ha már eddig eljöttem, nem fordulok vissza. - Ezzel eldőlt, a mai nap egymást fogjuk boldogítani. - Ugye ez kell nekünk? - kérdezek a busz irányába mutatva.

Még mindig nem vagyok száz százalékig meggyőződve róla, hogy ez a randi jó ötlet lenne. Túl sok tényező miatt fulladhat már az első három percben kudarcba az egész. Egyrészt az első találkozásunk alkalmával elég erős benyomást tett rám Jesust. Nem a legjobb benyomást. Másrészt ezt fordítva is igaz, gondolom. A nyilvánvaló tüske és az ellenérzések a beszélgetésünk alatt sem igazán hagytak nyugodni, nem akartam belemenni, igazából nem is tudom, miért adtam be végül a derekam. Már ébredés óta azon görcsölök, hogy az egész káosz lesz, semmivel sem lesz jobb, mint a kávézós eset. Abból kiindulva mindketten elég makacsok és önfejűek vagyunk. Versenyezhetnénk, melyikünk a rosszabb. Két ilyen erős akaratú embert összezárni nem biztos, hogy a legjobb ötlet. Mint egy ketyegő bomba, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. De mégis itt vagyok, és a korai kelés ellenére egésze jókedvűen várom az indulást. Azzal próbálom nyugtatni magam, ha kicsit pozitívan állok, hozzá, még jól is elsülhet a mai nap. Legfeljebb a pokolra kívánjuk egymást, okozunk egymásnak pár kellemetlen percet vagy órát, aztán soha többet nem találkozunk. Utóbbit tartom egyelőre valószínűbbnek, de nem akarom az ördögöt a falra festeni. Már csak a saját érdekemben is reménykedem a jobbik kimenetelben.

Úgy tűnik, most ő is jobb formáját hozza, mint múltkor. Egyelőre egyetlen kelletlen megjegyzés sem hagyta el a száját. Kíváncsi vagyok, meddig lesz ez így.
- Maximum a dobozok tarthattak volna vissza, de taktikusan építettem már egy folyosót a bejárat felé. - A lakás egyelőre úgy néz ki, mint ahol bomba robbant, hiába lakom ott hetek óta. Se időm, se energiám a pakolással foglalkozni. Talán át kéne hívnom Norát egy kicsit segíteni, neki a berendezéssel kapcsolatban is biztos lenne pár ötlete.

Évek óta nem voltam a szabadban kirándulni. Utoljára még Briannel terveztünk egy közös utazást az ország másik felébe, hogy láthassuk a Yellowstone-t, de végül le kellett mondani az utazást. Hiába terveztünk meg mindent hetekkel előre, behívták dolgozni. Most így utólag belegondolva, furdal a kíváncsiság, hogy tényleg dolgozni ment-e, vagy azzal a ribanccal találkozott. Ahogyan, mint kiderült, sok váratlan telefonhívás és “kiruccanás a haverokkal” csak kamu volt. Egy pillanatra elkalandozom a gondolataimba merülve és csak akkor térek magamhoz, amikor egy anyuka elsétál mellettünk a visító gyerekével.

- Hát ez neked is szerencséd, különben most hátat fordítanék és vagy egyedül mennél, vagy vernéd a fejed a falba, amiért tök feleslegesen keltél fel korán - vonok vállat mosolyogva. Kirándulás? Oké. Sziklamászás? Nem oké. Már így is eltért a megbeszéltektől, hiszen parkról volt szó, nem túrázásról, de egy kis kaland még belefér.

- Ne adj ötleteket - kuncogok a fejemet csóválva. Le azért nem taszítanám a hegyről, egyszerűen csak magára hagynám. Nem tudom, mit néz ki belőlem, meg mit nem, de azért vannak határok, amiket én sem lépek át, akármennyire is nehéz ezt elhinni. De ha már ilyeneket feltételez, akkor valószínűleg az első randi lesz az utolsó is.

Fogalmam sincs, hova megyünk, merre akar menni, így teljesen rá leszek hagyatkozva. Remélem, volt annyi esze, hogy előre tájékozódjon, mivel semmi sem garantálja, hogy ott is lesz térerő. Kézenfekvő lenne gyorsan ránézni a térképre szükség esetén, de térerő nélkül nehezen fog menni.

- A Google térképen? - kérdezem megtorpanva. Pislogok párat meglepetten. Nem erre a válaszra számítottam. - És az szerinted elég? - tudakozódom tovább, mert én egyáltalán nem vagyok erről meggyőzve. Mi van, ha eltévedünk? Túl sok krimit néztem egy időben, az erdőben eltévedős sztorik meg sosem voltak a kedvenceim. - Nagyon remélem - sóhajtok, mikor felvázolja az útitervet. Kicsit szkeptikus vagyok, és egy másodperc erejéig át is fut a fejemen a gondolat, hogy most még nincs késő visszafordulni, viszont a lábaim visznek tovább a buszmegálló felé.

- Óóóó - meglepetten pillantok felé, amikor előhúz a táskájából két jegyet, pedig már készültem volna rá, hogy a sofőrtől kell majd venni. - Milyen gáláns - mosolygok rá, aztán kikapom az egyiket a kezéből. Miután átjutunk a sofőrön, a Jesus által kiválasztott ülésekhez lépek és le is huppanok belülre. Az ajtók nyikorogva csukódnak és végül elindulunk a megállóból. Nem is tudom, mit képzeltem, hogy fog eltelni az utazás, de meglep a kérdése.

- Hát… majdnem azt, amit a hackerek, csak minket ezért fizetnek - vonom meg a vállam, mivel dióhéjban tényleg ez a válasz a kérdésére, de ha nem akarjuk kínos csendben tölteni a következő pár órát, akkor meg kell erőltetnem magam, ezért kiegészítem a magyarázatomat. - Általában nagyobb cégek szoktak etikus hackereket felkérni, hogy ellenőrizzék a rendszereket, a biztonsági réseket, nehogy mások hozzáférjenek az adatokhoz. - És ez már bőven több, mint amennyit általában mesélni szoktam bárkinek. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, nem vagyok az az ismerkedős típus, aki kérdezősködni szokott, vagy szívesen megoszt magáról bármit egy idegennel. De mielőtt tovább faggatózhatna, én is nekiszegezek egy kérdést. - Miért jöttél Amerikába? Kérlek, csak azt ne mondd, hogy az “amerikai álom” miatt…

Ha pro és kontra érveket kellett volna írnom, akkor egészen biztos a kontra lett volna több a mai nappal kapcsolatban. Ha erre a listára hagyatkoztam volna, akkor most nem lennék itt. Ha nem ment volna el a maradék eszem, akkor most nem lennék itt. Valahol belül azt érzem, borzalmas vége lesz a mai napnak, én pedig idióta módon vetem bele magam ebbe. Meg fogom bánni? Tuti. A mostaninál is jobban a pokolra fogom kívánni Jesust? Tuti. Még magamat is utálni fogom ezért? Naná! Jobban tettem volna, ha a seggemen maradtam volna a vadiúj kanapén és azon gondolkodnék, melyik könyvet melyik polcra pakoljam. De már nincs visszaút, itt vagyunk indulásra kész.

- Igen, nemrég, csak még nem volt időm kipakolni. Már egy pár hete halogatom, de ha fogadnom kéne, akkor még nagyjából ugyanennyi ideig halogatni is fogom - sóhajtok, ahogy megelevenednek a dobozok a lelki szemeim előtt és az a káosz, ami a lakásban vár majd este. - Kérlek, inkább ne - forgatom a szemeimet a megjegyzésére. Isten ments, hogy betegye a lábát a lakásomba - ami nem is az enyém, csak bérlem, de attól még kicsit a sajátomnak érzem.

- Úriember? - kérdezek vissza elkerekedett szemekkel. - Az úriemberek átadják a helyüket, ha arra kérik őket - emlékeztetem a múltkori kis incidensünkre. - Sőt, még kérni sem kell őket. - Ha valóban úriembernek tartja magát, azt eddig sikeresen titkolta. Eléggé ellentétes véleményem van róla idáig, de mégis beadtam a derekam a mai találkozóra, hiszen mit veszíthetek? Maximum még nagyobb parasztnak fogom tartani. Múltkor már okleveles parasztnak hívtam, ha ma sem lesz jobb, akkor hivatalosan is átlép a diplomás paraszt státuszba.

Mivel fogalmam sincs, hova megyünk, ezért csak Jesusra tudok támaszkodni. Remélem, ő valamelyest tisztában van a mai útvonallal, mert nem szeretnék spontán erre-arra kanyarogni a hegyekben. Talán kicsit paranoiás vagyok, de több filmet is csináltak már hegyek között eltévedt turistákról, és nem mindegyiknek lett happy end a vége. Nem túl meggyőző a google térképes útvonaltervezés számomra. A google térkép nem mindig a jó utakat jelöli, vagy éppen oda is utat jelöl, ahol amúgy semmi nincs. Fenntartással kezelem azt a tervezést, de ha valami csoda folytán Jesus tájékozódó képessége nagyon jó, akkor talán nem tévedünk el. A modern technológia ma már szinte határtalan, de csak szinte, mert bizonyos helyeken a térerő nem a legjobb. És attól tartok, a hegyekben nem lesz elég térerő ahhoz, hogy ott kezdjünk el a térképen keresgélni.

- A google térkép egy kiránduláshoz legalább annyira megbízható, mint a wikipédia egy szakdolgozathoz. - Tehát nem igazán. De nem is ragozom tovább, mert csak idő előtt felhergelem magam a hanyagságán. Ha miatta a farkasok zabálnak fel, akkor tuti vele fogom kifizettetni a hamvasztásomat! Egyelőre nem igazán sikerül megnyugodnom, sőt, kifejezetten tartok az elkövetkező pár órától, na meg az azt követőktől, de egyszer ennek a napnak is vége lesz.

A buszon bepréseljük magunkat egy szimpatikusnak tűnő helyre, és amíg azon agyalok, mivel fogjuk az utazást tölteni - én személy szerint azzal is ellennék, ha nem kéne megszólalnom -, Jesus már fel is teszi az első kérdését.

- Egyáltalán nem az - csóválom a fejem. - Most egy építkezési vállalkozónál vagyok személyi asszisztens, ami meg aztán végképp minden, csak nem monoton, de önmagában a rendszerek ellenőrzése sem monoton - vonom meg a vállam. Nem akarom meggyőzni róla, egyszerűen vannak emberek, akiket ez érdekel, másokat nem. Én jobban szeretek rendszerekkel dolgozni, mint emberekkel. Az emberek kiszámíthatatlanok, csalódást okoznak, bántják egymást. A rendszerek az emberekhez hasonlóan tele lehetnek hibákkal, de azokat ki lehet javítani.

- Tiszta Dallas - mosolyodom el az olaj és Texas említésén. - Találkoztál Bobbyval és Jockeyval? - kérdezem kuncogva, bár abban sem vagyok biztos, hogy tudja, mire gondoltam.

Az út sokkal hosszabbnak tűnik két óránál, pedig a telefonom órája szerint nem több. Bő két óra telik el az indulás és az érkezés között. Áldásként élem meg, amikor végre lehúzódunk, az ajtó kinyílik és az emberek kiáramolnak a buszról.

- Nem tudom, de ha a fickó előttem még öt centivel hátrébb dönti az ülését, tuti vesén rúgom - puffogok, miközben az épp emlegetett férfit követem a tekintetemmel, aki egy nagyobb társasággal jött ide. Amint kiduzzogom magam végre körbenézek és szembesülök a rengeteg zölddel, ami körülvesz minket. Érezhetően jobb kedvem lesz pillanatokon belül és azt érzem, szívesen indulnék, amerre csak a lábam visz. Idejét se tudom, mikor voltam utoljára kirándulni. Amennyire tiltakoztam ellene, annyira élvezem már most a szabadban töltött perceket. A társaságról egyelőre nem tudok nyilatkozni.

- Hogy mi? - kérdezem elsápadva. Jól értettem? Kígyók? Én akkor már most fordulok vissza és megyek vissza a biztonságot nyújtó betontengerbe. - Ugye ezt nem mondtad komolyan? - Ha igen, abban az esetben tényleg megvárom a következő buszt, ami visszafelé megy. - A kávét elfogadom, de szerintem ne vágjuk le - ellenkezem határozottan. Ha már ebben sem biztos, akkor jobban tesszük, ha a kijelölt úton maradunk, nem pedig levágjuk mindenfelé. - Szerintem, ha őket követjük egy darabig, akkor nem tévedhetünk el - mutatok arra a társaságra, akik hátizsákkal éppen most vetik be magukat a zöld rengetegbe. - Tapasztaltabb túrázónak tűnnek, mint te. - Ők legalább látszólag tudják, merre mennek. - Ha eltévedünk, az a te lelkeden szárad és minden következményével együtt kell élned. Történetesen azzal, hogy a szükségesnél még tovább egymásra leszünk utalva. - Ezt meg egyikünk sem akarhatja. És szeretnék estére hazaérni, mert holnap muszáj dolgoznom.

Minden porcikám azt súgja, hogy nagyon meg fogom bánni a mai napot, de valamiért mégis kitartok a “randi” mellett. Csak akkor kezdem kicsit megbánni, amikor Jesus kinyitja a száját.

- Micsoda veszteség, hogy fogom én ezt túlélni? - kérdezem ironikusan. Bár ettől tényleg jól jönne egy-két segítő kéz a pakolásnál és a bútorok átrendezésénél, de nem Jesus kezeire gondolok itt első sorban. Normális, valós segítségre lenne szükségem.

- Szerintem ezt zárjuk le - csóválom a fejem, amikor megint engem próbál hibásnak beállítani. Sosem fogunk ebben egyetérteni, de nem is kell. Ő elvan a saját varázsvilágában. Nem fogom megint hangsúlyozni, hogy én vele ellentétben tök normálisan szóltam hozzá először, mert egy darab papírtól értelmesebb választ kapnék, mint tőle.

- Igen, tudom, akármennyire is hihetetlen. - Nem, nem tudom. Idejét se tudom, mikor kapcsolódtam ki utoljára. Amióta megvan ez a munkám, egyetlen szabadnapot sem vettem ki, nem pihentem, folyamatosan a munka körül jár az agyam. Ez az egyetlen, ami leköt és kihasználom, hogy végre leköt valami. Amíg ez nem volt, minden sokkal rosszabb volt. Végre nagyjából egyenesbe jöttem minden téren, egyszerűen nem tudom elengedni a munkámat egy-két napra. Ha nem dolgoznék, akkor mégis mit csinálnék? Ott legalább hasznos vagyok…

A buszon nagyon lassan telik az idő, még úgy is, hogy meglepően normálisan el tudunk beszélgetni egymással. Nem fejtjük meg a világ legnagyobb rejtélyeit, de a csöndnél ez is jobb.

- Igazából csak nem akartam emberekkel foglalkozni, ez meg kézenfekvő volt - vonom meg a vállam. Soha nem volt előttem egy konkrét álomkarrier, egyszerűen csak sodródtam az árral, miután felvettek az egyetemre. Ott kezdtem dolgozni, ahol a gyakorlatomat is végeztem, de soha nem ez a szakma lebegett a szemeim előtt. Jót mosolygok a Dallas utalásra tett megjegyzésen. Szóval még mindig emlékeznek arra a szarra az emberek. A szüleim nézték folyamatosan, de én még most, felnőtt fejjel is azt mondom, hogy rettenet, vallatni lehet vele.

Felemelő érzés végre kiszabadulni a buszból és egyrészt nem ülni, másrészt nem nyomorogni, harmadrészt nem egy idegen fickót az ülemben tudni. Tényleg nem sokon múlt, hogy minimum ne szóljak neki, de igyekeztem visszafogni magam és csak néha megrúgni egy kicsit a térdemmel az ülése háttámláját, hogy éreztessem vele, rohadtul nincs jó helyen. A szúrós pillantásokat követően mindig bocsánatot kértem, de sosem őszintén. Tényleg minden pasi ekkora paraszt? És akkor még nekik nagy a szájuk folyamatosan, hogy ŐK NEM OLYANOK, MINT A TÖBBI. A francokat nem.

- Mindenhogy - bólintok egyetértően. Még egy darabig a fickót nézem, de aztán inkább elfordulok, mert csak feleslegesen felhergelném magam, aminek nincs értelme. Inkább próbálom élvezni a mai kiruccanást, amennyiben Jesus is lehetővé teszi ezt számomra. Ha megjegyzései és kelletlen kommentjei fognak némi fejfájást okozni, ebben biztos vagyok, de abban reménykedem, hogy egy idő után megtanulom kizárni a hülyeségeit.

- Egyrészt nem vagyok a bogarad - vetek rá szúrós pillantást és azonnal elillan a kígyók okozta félelmem. - A tücskökkel, pókokkal nincs bajom, de a kígyókkal van. Nem az Amazonasba készültem, hanem szerettem volna közel maradni a civilizációhoz. A városhoz, a betontengerhez. Ehhez képest te úgy gondoltad, hogy neeeem, menjünk el jó messzire - vetem a szemére, hogy magától módosított az eredeti tervekhez képest, én pedig csak utólag szembesültem a tényekkel. Rohadtul közölnie kellett volna. - De ha már a pókoknál tartunk… - a mutatóujjammal a vállára bökök és teszek egy nagy lépést hátra, hogy minél messzebbre el tudjam kerülni azt a dögöt, ami épp Jesus ruháján mászik.

- Nem, persze - motyogom inkább csak magamnak. Valamiért nehezemre esik megbízni benne. Az egész összkép teljesen az ellenkezőjéről biztosít, nem arról, hogy itt minden rendben lesz. Egy túrázás akár még jó kikapcsolódás is lehet, de sok veszélyt rejt magában, amikbe jobb lenne nem is belegondolni, mivel olyan hosszú a lista, hogy csak na.

- Édesítővel iszom - mosolyodom el ironikusan, de ettől függetlenül elveszem a felém nyújtott termoszt. - De csak ma kivételt teszek. - Lecsavarom a túlméretezett kupako, benyomom a kis fehér műanyag pöcköt, ami megakadályozza, hogy kifollyon a kávé, aztán öntök ki egy kicsit a pohárként használható kupakba. - Fúj, te ezt hogy bírod meginni? - kérdezem fintorogva az első korty után. Soha nem iszom feketén a kávét, nem véletlen. Egyszerűen szar. Ki azért nem borítom a maradékot, nagy nehezen leundorkodom, de ha még egyszer biztos nem iszom belőle. - Meghagyom neked. - Visszaszolgáltatom a termoszt a jogos tulajdonosának és próbálok megfeledkezni erről a borzalomról, de nehezen megy, mivel még elég intenzíven érzem az ízét a számban.

- Nem vágjuk le. A te hülyeséged miatt én nem vagyok hajlandó eltévedni - kötöm az ebet a karóhoz. Tetszik neki, vagy sem, nem fog minden úgy történni, ahogy ő akarja. - Akkor te mész előttem. - Még ki is nézem, hogy tényleg a seggemet bámulná. Annak a típusnak tűnik. A cigit elutasítom, egy ideje nem dohányzom, de nem zavar, ha mellettem valaki rágyújt. Nem volt egyszerű letenni - ahogy sok más dolgot sem -, nem most és miatta szeretnék visszaszokni rá.

- Megtennéd, hogy nem becézgetsz semmilyen állatnak innentől kezdve? - kérdezem kicsit türelmetlenül. Már most kezd bosszantani a pasi, pedig még csak pár perce vagyunk itt. Ha ilyen “meghitt” hangulatban fog telni a napunk, akkor nagyon hosszú lesz, mire vége lesz. A választ mellőzve egyszerűen csak elindulok, amerre Jesus mutatja, és végül úgy tűnik, mégis az lesz, amit ő akar. Sajnos ő legalább minimálisan tisztában van azzal, hol vagyunk, nekem ellenben fogalmam sincs. - Remélem, az jobban sikerült, mint a kávé - jegyzem meg direkt annyira hangosan, hogy még ő is hallja. Néhány lépés után hirtelen megtorpanok és összevont szemöldökkel nézek hátra a vállam fölött. Nem számítottam erre a kérdésre, és igazából én sem tudom rá a választ. Pár pillanat múlva ismét megindulok és a miérteken gondolkodom, de továbbra is csak a sötétben tapogatózom.

- Naivan azt hittem, még abban a pöcegödörben is vannak normális pasik, de hát… - vonom meg a vállam, értse, ahogy akarja. Igazából tényleg nem tudom, miért vagyok fent azon a szutykon. Az alkalmi találkáknak nem vagyok - már - a híve, komoly kapcsolatot kétlem, hogy lehetne ilyen módon kialakítani valakivel, mivel az egész arról szól, hogy pár kép alapján ítéljük meg a másikat. - És te? Húzod a strigulákat? - kérdezem tőle menet közben. Annak a típusnak nézem, aki csak felpróbálni akarja a nőket, aztán félredobni, mint valami használt rongyot, ami nekem nem szimpi, szóval mi a francért jöttem el ide vele, ha már eleve ilyen típusnak gondolom? Velem nem lesz szerencséje, ha eszébe is jutna egy gyors menet, bár kétlem, hogy pont erre vágyna.

- Azt keressük? - kérdezem egy kilátószerűségre mutatva, ami egész közel van. Nem fogom belátni, de igaza volt, így tök egyszerűen megtaláltuk a célunkat.

A buszon olyan érzésem van, mintha ólomlábakon vonszolnák magukat a másodpercek. Nem szeretek buszozni, nem szeretem a tömeget és a zsúfolt helyeket, ezért tűnhet végtelennek az itt eltöltött idő. Ezt megfejeli még Jesus csípős megjegyzése, ami akármekkora gyomrosként is ér, van benne igazság. Innentől kezdve az út kicsit csöndesebben telik részemről.

A rám aggatott becenevekkel általában nincs bajom. Sőt, kifejezetten szeretem, ha van is értelmük. Senki nem hív a teljes nevemen, már a Millie is egy becézés, de annak van értelme. De a különböző állatkáknak semmi értelme. Nem vagyok sem bogár, sem rovar, sem macska. Pláne nehezen viselem egy olyan embertől, mint… Szóval egy olyantól, mint Jesus. Most találkozunk másodjára - bár talán az elsőt jobb lenne elfelejteni, a mostani alkalom még kérdéses - és ő már felcímkéz. Kicsit gyorsan haladunk.

- Én teljesen nyugodt vagyok - közlöm vele összefont karokkal. - Ha otthon maradtunk volna, akkor tartottad volna magad a megbeszéltekhez - vonom meg a vállam, és ezzel én ezt a témát szeretném lezártnak tekinteni. Ha már a különféle állatoknál tartunk, a szemem sarkából kiszúrom a Jesus vállán felfelé mászó pókot. Tisztes távolba lépek, amíg lerendezi a kis oda nem illő állatot. A figyelmemet a póknál is jobban megragadja a kissé lehúzott pólója, ami pont annyit enged láttatni, ami már elég ahhoz, hogy bevonzza a női tekinteteket. És tuti, hogy ő ezzel tisztában van! Mennyire utálom ezért!

- Inkábbnemköszi - hadarom el egyben és elkapom a tekintetem, mielőtt túl sokat időzne ott. A pokolba ezzel a fickóval, komolyan. A kávét elfogadom, de annyira nem jön be, hogy a már kitöltött néhány kortynál többet igyak belőle. Igazából semennyire nem jön be. Pocsék. De nem lehetünk egyformák, különben túl unalmas lenne minden. Azt hiszem, az út levágást illetően elég határozottan kifejeztem a nemtetszésemet, mégis követem Jesust az ösvényen. Egyedül eltévednék, vagy legfeljebb megvárhatnám az első visszafelé tartó buszt, aminek pont a túloldalt van a megállója. Eltévedni semmiképp sem szeretnék, a buszozásból meg egy időre elég volt.

- Hálátlan? - kérdezem meghökkenve, és egy kicsit szaporábbra veszem a lépeimet, hogy utolérjem. - Miért is vagyok hálátlan? Amiért nem ízlett a kávéd? Vagy most éppen valami másért? - érdeklődöm csak úgy mellékesen. Szeretném tudni, ebben a percben miért lehet rám akasztani a hálátlan dög jelzőt.

A tinderes kérdésre fogjuk rá, hogy őszintén válaszolok. Magam sem tudom pontosan, mit keresek abban a pöcegödörben. Hirtelen felindulásból úgy gondoltam, adok neki egy esélyt, elvárásokat nem támasztok, majd lesz, ami lesz alapon húzom jobbra-balra az embereket. Szembesülnöm kellett vele, hogy szinte kivétel nélkül mindenki balra távozott a jelöltek közül, hiába vagyok tisztába vele, hogy az én helyzetemben nem igazán kéne válogatnom. Nehezen ismerkedem, nem bízom az emberekben, tartom a három lépés távolságot - ha nem többet -, nem szeretek magamról beszélni, félek megosztani a múltam részleteit másokkal. Még Nora, akit a bizalmasomnak tekintek sem tud mindenről. Előtte is szégyellek felvállalni bizonyos részleteket. Amióta Brian nem az életem része, nem ismerkedtem. Ennek lassan négy éve, ami hosszú idő. Négy év alatt senki olyan nem volt az életemben, akivel egy éjszakánál hosszabb intervallumban tudtam gondolkodni. A szükségletek kielégítésére kézenfekvő megoldásnak bizonyult, a mámoros köd egy időre feledtetni tudott velem sok fájdalmas dolgot, de ez az életvitel hosszabb távon nem űzhető. Idejét sem tudom, mióta nem adtam be a derekam ilyen kalandra. Azt hiszem, ahogy szép lassan kaparom össze magam, kezd többre igényem lenni néhány kalandos éjszakánál. Na de akkor miért a Tinder? Fogalmam sincs. Egy felhasználói fiók mögé elbújva kényelmesebbnek tűnt, mint szemtől szemben ismerkedni. Szemtől szemben nem menne. Most sem megy. Bár, azt is kétlem, hogy Jesus valóban ismerkedni akarna, ezért szerintem a nap végén pontot teszünk a tinder-kapcsolatunk végére. Lehetett volna annyi sütnivalóm, hogy sejtem, egy kamatynál többre ő nem vevő. Másként miért lenne még itt? Reménykedik, hátha összejön valami, a túrán kívül másmilyen testmozgás is. Rossz ajtón kopogtat, mert én meg erre nem vagyok hajlandó. De akkor mindketten rossz ajtón kopogtattunk be.

- Istenem... - sóhajtok a fejemet csóválva. Magas labda volt, viszont így már egyértelműen megbizonyosodhatok róla, hogy ő mire számít. Egy tinderes meet&fuck nem szerepel az én bakancslistámon, szóval akár most hátat is fordíthatnék, de ha már idáig eljöttünk, megpróbálom kiélvezni - a magam módján - ezt az egy napot távol a várostól. Még akkor is, ha szívesebben lennék a betonrengeteg közelében, mint a természetben. Menet közben hamar kiszúrok egy akár kilátónak is nevezhető valamit. Ezt kerestük volna?

- Sokkal fentebb? - kérdezem egy kicsit elsápadva. Általában a létra első fokán állva is képes vagyok elszédülni, sokkal fentebb ennél maximum akkor mennék, ha a hamvaimat szórnák ki éppen egy repülőből. Kicsit tétovázva, de végül elfogadom a felém nyújtott kezet. A lábam elé figyelve, minden lépést alaposan megtervezve lépkedek fel. Felérve óvatosan teszek egy lépést előrébb, hogy rendesen belássam a minket körülvevő tájat, de jobban leköt a magasságtól való félelmem. Veszek egy mély levegőt, hogy megnyugodjak és próbálom tudatosítani magamban, hogy biztonságban vagyok, nem történhet semmi baj. Mi tagadás, sokkal nagyobb biztonságban érezném magam a kijárt ösvényen, ahonnan nem eshetek le sehova, viszont a táj valamelyest kárpótol. Magamon érzem Jesus tekintetét és felé fordulok kérdőn pislogva. Pillantásunk egy röpke másodpercre összefonódik. Gyorsan elfordulok, még mielőtt olyasmit gondolnék bele a megjegyzésébe, amit nem kéne. Csak a tájról beszél.

- Tényleg az - értek egyet bólogatva. A fák színei, a madarak éneke és az alattunk csobogó folyó egész hamar megnyugvással töltenek el. Most veszem észre, hogy még mindig erősen szorítom a kezét, pedig már semmi szükség rá. Elengedem, mielőtt kapnék valami kelletlen megjegyzést. - Bocs… - motyogom halkan és összefonom magam előtt a karjaimat. Ha nem félnék attól, hogy leesek vagy leejtem a telefonomat… vagy a kettő együtt, akkor most szívesen csinálnék erről egy képet, mivel nem mindennap járok ilyen helyen. Helyette inkább csak hátat fordítok, miután magamba ittam a látványt és óvatosan elindulok vissza a biztonságos ösvény felé. - Ha vissza akarunk érni időben, akkor menni kéne tovább - szólok hátra a vállam felett. Lassan, de leérek végre a biztos talajra, aminek örömére sóhajtok egyet. Előre engedem Jesust, mivel ő tudja kettőnk közül, merre kell tovább mennünk. - Gyakran szoktál amúgy túrázni járni? - kérdezem kíváncsian, és a válaszából próbálom leszűrni, mennyire tapasztalt túrázó. Abból már lehet sejteni, mennyire bízhatok meg a mai “útvonaltervezésében”.

Még el sem kezdődött igazán a mai nap, de már a végét várom. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor egyáltalán minek mentem bele a mai randiba. Én sem tudom rá a választ, viszont az biztos, hogy nem vagyok normális, amiért bevállaltam egy egész napot egy ilyen okleveles paraszttal. A kávézóban is bizonyította, mennyire bunkó és ma sem hazudtolja meg magát. Mérges vagyok magamra, amiért jobbra húztam azon a rohadt Tinderen. Egy laza mozdulattal kellett volna balra kukáznom a pasit és mindkettőnket megkíméltem volna egy lehetséges agyvérzéstől.

Elég hamar kezd kialakulni az a gyanúm, Jesus valójában mit is vár egy Tinder randitól. Meglepő, hogy ezért képes eljönni egy ilyen helyre, általában egy gyors menethez nem kell órákat buszozni. Azt el lehet intézni valakinek a lakásán, egy hotelban, motelban, akár egy bár mosdójában is, ha túl nagy a szükség. A hegyekbe elutazni ezért kicsit sok, nem? Nagyon az az érzésem, hogy teljesen mást akarunk és feleslegesen pazaroljuk erre az energiánkat. Csak bosszantjuk egymást.

- Van. És nem harapott meg - válaszolom röviden és tömören. - Szerintem túléled. - Még ez erőltetett arckifejezése sem hat meg. Nehéz lenne elhinnem róla, hogy kétségbe van esve tekintve a helyzet komikusságát. Egy aprócska nyolclábú, amilyen valószínűleg a városban is sok helyen megtalálható nem fogja a vesztét okozni. Egyszerűen csak húzza az agyam.

Egyértelműen szándékosan szedi gyorsabban a lábait, hogy nekem szinte futólépésben kelljen követnem. Helyenként kicsit lemaradok, mert a lábam elé nézve kerülgetem az ágakat, gyökereket, köveket, amik potenciális balesetveszélyt rejtenek magukban. Nem akarok zakózni egyet, pláne nem Jesus szeme láttára, hogy még nagyobb legyen a mellénye. Isten ments, hogy még ennél is jobban elszálljon magától.

- Na, na, na, ez nem igaz! - emelem fel a hangom a vádakat hallva. - A szendvicsedet egyáltalán nem kritizáltam - emlékeztetem, ugyanis egy rossz szó sem hagyta el a számat ezzel kapcsolatban. - Azt mondtam, az remélem jobban sikerült, mint a kávéd, ezzel mióta kritizálom a szendvicsedet? Áruld már el nekem, mert az egyszerű amerikai agyam ezt nehezen fogja fel. - Most már kezd tényleg elegem lenni belőle. Provokál és még utána én vagyok a szemétláda. A kérdése inkább hangzik megállapításnak, amire nem is válaszolok azonnal. Egy pillanatra megtorpanok és azon gondolkodom, hogy jól kupán vágom hátulról a lábam előtt heverő kicsit vastagabb ággal, de meggondolom magam. Ugyanannyit kapnék érte, mint egy normális emberért. - Képzeld, nem vagyok - válaszolok végül, miután utolérem. - Nem akarsz egy kicsit lassítani? - kérdezem, mikor már nehezen győzöm a tempót.

A sziklához érve egy kicsit elbizonytalanodom. Félek a magasban és ezt akkor sem sikerülne lepleznem, ha akarnám. Ha rajtam múlna, biztosan nem mennék fel oda, de nem akarom még ezért is a kelletlen megjegyzéseket hallgatni. A falra mászom a pasitól, most mégis elfogadom a segítő kezet. Némi biztonságot nyújt felfelé menet és felérve is. Eleinte aggodalmas arccal nézek szét, mert csak a magasságra tudok koncentrálni, viszont minél többet időzünk itt, annál jobban kezdek megnyugodni. El kell ismernem, valóban gyönyörű ez a hely. Minden idilli lenne, ha valaki mással állnék itt. A volt férjem jut eszembe egy pillanatra; Brian imádná ezt a látványt. Nyomaszt a gondolat, hogy ő jár a fejemben, de gyorsan elszáll ez az érzés, amikor eszembe jut, hogy mennyire meg sem érdemli, hogy rá gondoljak. Jesus felé fordulok és a tekintetét figyelem. Ha nem lenne ennyire bunkó, még nem is lenne rossz parti. Sőt, kifejezetten jó lenne. Feltűnik, hogy még mindig a kezét fogom, már túl régóta. Gyorsan elengedem és visszafordulok az ösvény felé. Óvatosan lépkedek visszafelé, amíg szilárd talajt nem fogok.
A franc se tudja, mióta, de egy ideje már azt érzem, nagyon nem jó irányba haladunk. A fák ismerősek, a kanyarok ismerősek, az ösvény mellett kidőlt rönk is határozottan ismerős.

- Persze, én meg Michelle Obama vagyok - jegyzem meg ironikusan. Megállok egy pillanatra és körbenézek. - Hol vannak a jelzések? - kérdezem a fák törzseit fürkészve, mert én már egy felfestést sem látok. - Na jó, ez nem vicces. Hol vagyunk? - kérdezem nyomatékosan. - Eltévedtünk? Mondd, hogy nem… - Közben már a táskámban kutatok a telefonom után, hátha a térkép segítségünkre lehet. - Ha eltévedtünk, én nem is tudom, mit csinálok veled - jegyzem meg rá sem nézve, csak a fejemet csóválva. A mobilomat feloldom és megnyitom rajta a térképet, de térerő hiányában ez a próbálkozás nem nyert. - Szuper, térerő sincs - sóhajtok lemondóan. Sétálgatni kezdel fel-alá, a telefont a magasba emelve, pedig tudom, hogy ez nem oszt, nem szoroz. Az ide-oda forgolódás közben feltűnik egy szűk ösvény, amit még nem próbáltunk. Látszik a kitaposott út, de a fák és bokrok ágai már jobbról és balról is úgy benőtték, hogy nehéz észrevenni. Még mielőtt elindulnék, a vállam fölött hátranézek. - Mit gondolsz? - kérdezem az ösvényre bökve. - Veszíteni valónk nincs - vonom meg a vállam, de mégsem indulok el egyelőre. Aggódom, hogy csak jobban beleveszünk az erdőbe, végül meg tényleg nem jutunk ki innen. Legrosszabb esetben a farkasok falnak fel minket élve - remélem, Jesust azért előbb, mint engem. A francért kellett nekem eljönnöm ide?!

A természet önmagában abszolút jó hatással lenne rám; rég volt lehetőségem kiszakadni a hétköznapi mókuskerékből, elszabadulni az örökös rohanástól, a megszokott, pörgős hétköznapoktól és egy kicsit nyugodtabb körülmények között kiengedni a fáradt gőzt. Ez a helyszín tökéletes lenne rá. Rossz szokásom még akkor is a munkán agyalni, amikor éppen nem dolgozom. Ha otthon vagyok, már előre tervezem a holnapot, vagy azon filózok, mit lehetett és kellett volna másképp csinálnom. Folyamatosan a telefonomat figyelem, ha jön egy üzenet, hívás, értesítés, azonnal pattanok. Egy ideje minden percem munkával telik, minden gondolatom a munka körül forog. Viszont amióta itt vagyunk, eszembe sem jutott az iroda, a főnököm, a hatalmas papírkupac az asztalom jobb sarkában, a fiókomban heverő levelek és a telített naptáram. Egészen mostanáig. Most is csak azért jutott eszembe, mert gyanúsan sokáig nem gondoltam rá. Egy szónak is száz a vége, normál körülmények között egy ilyen helyen még a legelvetemültebb munkamániások is képesek relaxálni. Normál körülmények között. Ha nincsen egy bosszantó, egoista, öntelt, bunkó, idegesítő partnerük, aki a kéretlen megjegyzéseivel és a bicskanyitogató stílusával megkeseríti az itt eltöltött időt. Talán egy másik férfival még jó is lenne itt egy randi, hiszen nem csak ücsörgünk valahol, hanem világot látunk, illetve egymásra vagyunk utalva és megismerhetjük egymást. Valaki olyannal, aki nem csak egy menet kedvéért húz jobbra valakit. Valaki olyannal, aki nem Jesus.
- Egyszerű?! - kérdezem egy teljes oktávval emelkedett hangszínnel. Na most aztán tényleg elég volt már belőle. Pofátlan, faragatlan tuskó. Annyi mindent hozzá tudnék vágni - megjegyzéseket és fizikai tárgyakat egyaránt -, de inkább magamban tartom ezeket, mielőtt végleg elgurulna a gyógyszerem. Akkor egyszerűen fognám magam, hátat fordítanék neki és hazamennék. Azt hittem, a kávézóban magunk mögött hagytuk a legrosszabb pillanatainkat. A nagy francokat. Az még csak a bemelegítés volt a jelek szerint.
- Nem szükséges - jegyzem meg ironikusan, szemeimmel villámokat szórva. Egy egyszerű kérdést tettem fel, semmi kivetnivaló nem volt benne, de ő erre is így reagált. Tényleg nem lehet semmi olyat mondani vagy tenni, amitől egy kicsit is jobb arcát mutatná. Lehet, hogy nem is ő az, aki futó kalandokra vágyik, hanem egyszerűen senki nem viseli el egy éjszakánál tovább. A társaságért kárpótol a látvány. Az előttünk, alattunk, körülöttünk elterülő táj szépsége rövid időre feledtetni tudja velem ezt a bosszantó pasit.
Kicsit elveszítem az időérzékemet, ami nem jellemző rám. Ha az lenne, már valószínűleg kirúgtak volna az állásomból is. Amikor már harmadjára megyünk el ugyanazon fák és sziklák mellett, akkor viszont szinte biztosra veszem, hogy egy jó ideje rossz úton járunk. Őfelsége, az útvonaltervezés királya, a magabiztosság példája, señor Casanova eltévedt. Fogalma sincs merre vagyunk. Tuti nem fogja beismerni, de rohadtul nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne. Turistajelzést sehol nem látok a belátható fák törzsein, ami aggaszt. Akárhogy forgolódom, semmi támpontot nem látok, ami alapján a jó ösvényre keveredhetnénk. Kicsit elönt a pánik. Na jó, nem kicsit. Egy tök idegen helyen eltévedtem egy idegen fickóval. A telefonomon térerő sincs, még a térképet sem tudjuk megnézni. Teljesen magunkra vagyunk utalva egy erdő kellős közepén. Horrorfilmekben szoktak ilyen jelenetek lenni.
- Az viszont segített volna, ha megnézed, merre kell mennünk. Nem csak nagyjából, hanem rendesen - vetem a szemére a mulasztását. Nem tudom magamban tartani, őt hibáztatom ezért a helyzetért. Az ő felelőssége lett volna az útvonalat kinézni, megtervezni, vagy legalább valami offline turistatérképet letölteni, ha már nem ismeri a helyet. A huszonegyedik században már vannak ilyen dolgok is szerencsére, csak használni kéne. Meg mondjuk egy kis ész is kéne hozzá. Elég ilyen egyszerű amerikai agy is hozzá, mint amilyen nekem van. Mielőtt még a szívroham elvinne, egy benőtt ösvényre bukkanok, amit valószínűleg régóta nem használnak. Jesus nagy kegyesen előre enged, amit egy negédes mosollyal hálálok meg. Ida-oda hajolgatva, az ágakat és bokrokat kerülgetve verekszem át magam az akadályokon. A kérdésére nem válaszolok, nem vagyok beszélgetős kedvemben. A hegyekben eltévedtünk. Ez elég indok arra, hogy szótlan legyek. Némi gyaloglás után felbukkan egy házikónak tűnő tákolmány a semmi közepén. Elég lepukkant állapotban van, valószínűleg régóta nem járt erre senki.
- Telefon? Itt? - mutatok a házra, amolyan “ezt most ugye nem mondtad komolyan” arcot vágva. A sok gazból ítélve évek óta ide se szagolt senki. - Ha van itt bent valami, az nem telefon lesz - csóválom a fejem és szemügyre veszem közelebbről is a házat. Bekukucskálok az ablakokon, de olyan sötét van bent, hogy nem látok semmit. Veszíteni valónk jelenleg nincs, úgyhogy az ajtóhoz sétálok és megpróbálom kinyitni, de sikertelenül. Résnyire nyílik csak, utána viszont elakad. Hiába feszülök neki, nem tudok elég erőt kifejteni ahhoz, hogy jobban kinyíljon. Hátrébb lépek és Jesusra nézek. - Te jössz - mutatok az ajtóra és átengedem neki a terepet. Ha még ezt sem tudja kinyitni, akkor tényleg veszett ügy ez az ember.

Szép lassan minden reményt elveszítek azt illetően, hogy ez a nap jól fog alakulni. Reggel még magamat is meglepve abszolút pozitívan álltam hozzá; lelkesen összekészültem, időben ott voltam a megbeszélt találkozó ponton, egész jó kedvvel vártam Jesust. Viszont amióta képletesen össze vagyunk zárva, azóta egyre szarabb minden. Nincs egy jó szavunk sem egymáshoz, ami elég zavaró. Egyáltalán nem passzolunk össze semmilyen szempontból. Ennél ellentétesebbek nem is lehetnénk. Ráadásul ő zsigerből adja a bunkó parasztot, szóval szinte biztos, hogy tényleg ilyen, nem csak engem tisztel meg ezzel. Így nehezemre esik jó képet vágni bármihez is. Valahogy túl kell élni ezt a napot, aztán szépen pontot teszünk a rothadó Tinder kapcsolatunk végére. Az lesz a legjobb megoldás.

Amikor már azt hiszem, ennél rosszabb nem lehet, már túl vagyunk a mélyponton és innen már csak felfelé mehetünk, akkor eltévedünk. Illetve Jesus téved el. Jesus, aki magabiztosan azt állította, minden rendben lesz. Tudja, merre kell mennünk. Megnézte az útvonalat. Már akkor sem igazán hittem el ezt, amikor mondta, de bele sem gondoltam, hogy esetleg tényleg eltévedünk. Ha követjük a turistajelzést, akkor túl nagy baj nem lehet, ugye? Maximum más felé lyukadunk ki, mint akartunk, de épségben kijutunk az erdőből előbb vagy utóbb. Ja, ha követjük a felfestéseket. De sikerült azokat is valahogy elhagynunk. Ki tudja, hanyadjára rójuk ugyanazt a kört, mire Jesus is elkezdi végre valahára felmérni a helyzetet. Nem is kérdéses, szarban vagyunk. Kettőnk közül én aggódom jobban, ő továbbra is adja a magabiztosat.

- Jól megnézted - puffogok az orrom alatt, miközben próbálom kitalálni, merre nem mehettünk még. Minden annyira egyforma és zöld. Most már minden fa, bokor és szikla ugyanolyannak tűnik, minden ösvény teljesen egyforma. Kivéve egyet, amit annyira benőttek az ágak, hogy alig lehet észrevenni. Próba szerencse alapon indulunk el, és ezúttal úgy látszik, nem is lőttünk annyira mellé. Pontosabban nem is lőttem annyira mellé. Ha Jesuson múlna, valószínűleg ismét csak tennénk egy kört az eddig legalább háromszor bejárt útvonalon. A ránk telepedő csend kezd zavaró lenni, de beszélgetni sem akarok vele. Az őrületbe kerget, akárhányszor csak megszólal. Szerencsére nem kell túl sok időt némaságban töltenünk, egész hamar felbukkan a láhatáron egy kis házikó, amit egy ideje biztosan nem látogatott senki - az állapota erről árulkodik.

- A buszon maradt - válaszolom szarkasztikusan. Semmiféle pozitív attitűdöt nem tudok magamra erőltetni. Kettesben vagyunk, egy tök idegen helyen, egy rohadt erdőben, lassan ránk fog esteledni, fogalmunk sincs, merre induljunk és a legjobb dolog, ami az elmúlt órákban történt az az, hogy találtunk egy elhagyatott, romos, pókhálós házikót. A hullás megjegyzésére csak a szemeimet forgatom. Már csak az hiányozna, ha valami élőlény maradványait találnánk odabent. Inkább éjszakáznék kint a vadállatok között, mint odabent. A legjobb esélyünk kideríteni, mit találunk a házban, ha bemegyünk. Az ajtó meglepően masszívnak tűnik, nem is sikerül kinyitnom.

- Nem nézek horrorokat. - válaszolom egy negédes mosollyal, aztán átengedem neki a terepet, mivel én kevésnek bizonyulok az ajtó kinyitásához. Amikor másodjára akad fenn, akaratlanul is elmosolyodom a sikertelen próbálkozásain. Ő is olyan lehet, mint az edzőtermekben a legtöbben; lejárnak, mert olyan testet akarnak, mint akit összephotoshoppoltak, de valós erő nincs az izmok mögött. Tipikus. Komótosan lépek be a végre nyitott ajtón a harmadik próbálkozás után. Koszos és poros a hely, hulla nincs, de pókhálóval szinte minden sarok tele van. Remélem, azért patkányok nincsenek. Fénykorában takaros kis ház lehetett, a nappali és a konyha meglepően tágasak és a dzsuvát leszámítva jó állapotban vannak a bútorok is.

- Rosszabb is lehetne… - ismétlem egy sóhajt kíséretében. Igaza van, ennél sokkal rosszabb körülmények is fogadhattak volna minket, bár egyelőre nem tudom, hogy fogunk itt bármiből is hasznot húzni.

- Hmm? - fordulok felé kérdőn és majdnem összeütközünk, annyira közel lép hirtelen. Szótlanul nézek fel rá és az arcát fürkészem, miközben ő a hajammal babrál. A kilátó jut eszembe, az ottani röpke pillanat, amikor nem egy okleveles paraszt volt, hanem egy egész normális ember. Most is hasonló gondolatok futnak át a fejemen, csak most sokkal közelebb van, ami belém fojtja a szót. Az érintésre egyáltalán nem számítok. Földbe gyökerezett lábakkal állok ott és továbbra is az arcát fürkészem, azt hiszem, most nézem meg először igazán az arcát. Nagyon jóképű. Sajnálatos, hogy ennyire nem férünk meg egymás mellett. Ösztönösen elhátrálok, szinte ugyanabban a pillanatban, mint ő is.

- Mi? - kérdezek vissza fojtott hangon. Még mindig az előbbi pillanat hatása alatt vagyok, kell néhány másodperc, hogy összeszedjem a gondolataimat és felfogjam, mit is mondott. - I-igen… - helyeslek halkan. - Mi? - kérdezek vissza megint, mert igazából még mindig nem jutott el teljesen az agyamig, amit az imént mondott. - Itt? - mutatok körbe a retkes helyiségen. - Nem lehet, nekem dolgoznom kell reggel. Gondolom leszarod, de engem ezért kirúghatnak. - A kis bakija nagy galibát okozott. Ha vagyok reggel pontban a megszokott időben a főnököm lakása előtt, akár végrendelkezhetek is. Ha ő maradni akar, hát maradjon, leszarom, nem fogok miatta új állást keresni. Kinézek az ajtón és próbálok tájékozódni, de már olyan sötét van, hogy alig látni valamit. A fák körvonalai még nagyjából kivehetőek, de ha most elindulnék, egészen biztosan eltévednék. Nem ismerném be, de valóban meg kell várnunk a reggelt. Átviharzom a ház hátsó felébe, ahol egy hálószobát találok egy egyszemélyes ággyal. A matracon kívül nincs az ágyon semmi, se párna, se takaró. Belépek a szobába és körülnézek. Egy nagy kétajtós szekrény áll még itt, amit kíváncsiságból kinyitok. A telefonom vakujával világítok. Néhány fogas lóg az akasztón, alul pedig egy nagy tollpárna és egy takaró van bezsákozva. - Tied a kanapé, enyém a háló - jelentem ki nemes egyszerűséggel. Ketten úgysem férünk itt el, takaróból is csak egy van, de ha nagyon szeretné, a párnát odaadom, az elég kényelmetlennek tűnik. Kárpótlásul az elcseszett napért akár kint is aludhat a nappaliban.

Az ismerős helyeken alapvetően jól tájékozódom, de itt most azt sem tudom, merre vagyunk arccal. Az egyetlen biztos tény, hogy nagyon nem ott vagyunk, ahol lennünk kéne. Egy elágazásnál rossz irányba fordulhattunk, letérhettünk valahol a kijelölt ösvényről, aminek eredményeként eltévedtünk. Ijesztő egy erdő kellős közepén erre ráeszmélni, a rám telepedett pánikot pedig Jesuson töltöm ki. Lényegében tényleg miatta veszítettük el a jó irányt, ő nem tervezte meg elég gondosan az útvonalat. Az ő felelőssége lett volna épségben visszajuttatni ilyenkorra már a civilizációba, ehelyett még most is itt rostokolunk a fák és bokrok között. Szeretnék nem itt veszgetelni, szeretnék az egyébként kényelmetlen buszon ülni, azon a pici helyen nyomorogni, abban a levegőtlen térben zötykölődni vissza a város felé. Szeretnék hazaérni, lezuhanyozni, befeküdni a saját ágyamba, nyakig betakarózni, beállítani a szokásos időpontra az ébresztőmet, aztán aludni, ameddig lehet. Nem akarok itt dekkolni Jesus társaságában. Nem akarom az éjszakát a szabad ég alatt tölteni, a hidegben reszketve. Az éjszakák ilyenkor még nem melegek, ráadásul az égen sincs egy darab felhő sem, amitől csak még hidegebb lesz. Előre ráz a hideg az éjszaka miatt.

Az újonnan talált kis ösvény végén felbukkanó házikó lehet a menedékünk ma estére. Első ránézésre nincs túl jó állapotban, elhagyatott, romos, évek óta nem tartja karban senki, de a semminél jobb. Kétlem, hogy víz és áram lenne a házban, fedél viszont úgy tűnik, lesz a fejünk fölött reggelig. Nem túl bizalomgerjesztő a kis tákolmány, valóban egy horrorfilmes helyszínre emlékeztet leginkább, viszont nincs más választásunk; vagy ez, vagy az erdő.

- Még szerencse, hogy te mész be elsőnek - jegyzem meg sóhajtva. Kétlem, hogy bárki is lenne odabent. Az ajtót egyértelműen nem nyitották ki jó rég, de ha netán mégis lenne a házban valaki, Jesus találkozik vele elsőnek. Én egyelőre tisztes távolból figyelem, ahogy próbálja kinyitni az ajtót és csak akkor lépek be, mikor ő már egy kis időt eltöltött bent. Se sikítás, se ordibálás; rajtunk kívül nincs itt senki. Azért ezt jó tudni. A ház belül koszos és poros, de nincs olyan rossz állapotban, mint amire számítottam. Amikor még jártak itt emberek, valószínűleg szépen karbantartották. A sötétben nem lehet mindent tisztán kivenni, de a bútorok nem lepukkantak, nem látok félig leszakadt ajtókat, lógó polcokat, kitört lábú székeket. Fénykorában biztosan gondját viselték. Most csak pókok és egyéb rovarok, bogarak lakják. Az egyik ilyen lakó észrevétlenül költözött be a tincseim közé, amit Jesus vesz észre. A közelsége egy kis időre elfeledteti velem, mennyire bosszantó fickó. Van időm az arcát végigtanulmányozni. Most először fürkészem végig tekintetemmel alaposabban. Hirtelen, mintha az idő is megállna, úgy érzem magam. Nem zavar, hogy eltévedtünk, hogy egy koszos faházban kell töltenünk az éjszakát, hogy kettesben vagyunk, hogy csak holnap keveredünk ki innen. A gondolataimat elűzve hátrálok el tőle. Én is tudom, hogy itt kell maradnunk éjszakára, de csak akkor tudatosul bennem ez igazán, amikor ő is kimondja.

- Remek, akkor mindketten cseszhetjük - tárom szét a karjaimat, aztán magam mellé ejtem azokat. Nem lettem nyugodtabb. Végre van egy munkám, amit szeretek, egy olyan helyen dolgozom, ahol megbecsülnek, ráadásul ez az egész szó szerint az ölembe pottyant. Nem akarom egy ilyen tuskó miatt ezt elveszíteni. Előveszem a mobilom, hátha tudok telefonálni egyet. A kijelzőre pillantva látom, hogy nincs hálózat. - A nővéred? - kérdezem felpillantva. - A nővéreddel laksz? - kérdezem némi reménnyel a hangomban. - Jellemző, hogy éjszakákra kimaradsz, vagy gyanús lehet neki? - zúdítom rá a következőt, mielőtt még az előzőre válaszolhatna. - Ha nem jellemző, akkor az is lehet, hogy bejelenti az eltűnésed, nem? Mondtad neki, merre jövünk? Ha bejelenti és nagyjából tudják, hol kell keresni, akkor talán könnyebben megtalálnak - hadarom szinte levegővétel nélkül. Igazából csak hangosan gondolkodom és kombinálok, sok esély viszont nem látok rá, hogy a hatóságok egyszerűen csak bekopognak ide eltűnt személyeket keresve.

A sorsunkba beletörődve térképezem fel a ház többi részét lassan. Először a hálószobába lépek be. Hunyorogva nézek végig a szegényes berendezésen. A szekrényben sem találok többet némi ágyneműnél. A telefonomban még pont annyi töltés van, hogy végig tudok nézni a szobában, aztán a vaku kikapcsol. Hiába nyomogatom az oldalsó gombokat, a készülék egyértelműen lemerült. Sóhajtva rakom zsebre, ennek már hasznát nem veszem itt. Amikor visszasétálok a nappaliba, Jesus épp egy gyertyát gyújt meg. Kicsit megkönnyebbülök, hogy nem kell vaksötétben kuksolnunk. Hátha nem fejelünk le mindent, nem rúgunk bele rendszeresen az asztalba meg a székekbe és megkíméljük magunkat pár kék-zöld folttól.

A kérdésére válaszolni nincs alkalmam, a gyomrom hangos korgása már önmagában felelet. Végiggondolom a napot és arra jutok, hogy igazából semmit nem ettem még. Reggel is csak egy kávét ittam, mielőtt eljöttem volna otthonról. Csoda, hogy még nem kezdtem el szédelegni. Általában, ha egy étkezés kimarad, már azt megérzem, a mai nap pedig még egyet sem iktattam be.

- Nem, még nem - csóválom meg a fejem, aztán átveszem a felém nyújtott ételt és italt. - Köszi. - Odahúzok egy széket az asztal mellé és kicsomagolom a szendvicset. Az illata nagyon jó, de most szerintem bármit meg tudnék enni. Ha más nem lenne, még az asztal lábát is. Ahogy beleharapok az ízbomba azonnal jobban. Alapvetően nem nagyon szoktam szendvicset enni, nekem az a lusták ebédje, viszont ez isteni. Elégedetten sóhajtva dőlök hátra a széken, még a szemeimet is becsukom, ahogy lassan rágok. - Istenem, ez nagyon jó - mosolyodom el, majd egy következő falattal csillapítom az éhségemet. - Nem - válaszolok két falat között. - Igazából még nem is jártam az országon kívül sehol. - És csak most gondolok bele, hogy harminc év alatt egyszer sem léptem át az országhatárt. Országon belül utaztam már, nem is egyszer, de külföldön még soha. - A családod Kubában él egyébként? - kíváncsiskodom kicsit, ha már össze leszünk zárva egy pár órára.

Hiányzik a napi rutin. Hiányoznak a megszokott teendők, az ismétlődő dolgok, amikre szükségem van, hogy biztonságban és komfortosan érezzem magam. Nehezen viselem és rosszul kezelem a váratlan helyzeteket, nem reagálok jól a változásra és az ismeretlenre. Szükségem van azokra a dolgokra, amikben magabiztos vagyok, a napi rutinom pedig pontosan ilyen. Ilyenkorra már vissza kellett volna érnünk, ha a városba nem is, de a buszmegállóba egészen biztos. Kizártnak tartom, hogy a közelében legyünk, és arról sem vagyok meggyőződve, hogy ilyenkor még jár errefelé bármi, amivel eljuthatunk a városba. Öröm az ürömben, hogy a jelek szerint legalább fedél lesz a fejünk felett éjszaka.

A ház állapota hagy némi kivetnivalót maga után, jelen helyzetben viszont semmi okom panaszra. Találtunk valami viskót, ahol nem fognak farkasok és egyéb vadak felfalni minket, ha esne, nem ázunk el, talán nem lesz annyira hideg sem és nincs itt senki, aki mindezért lehúzna minket egy szép összeggel. Kellőképpen elfáradtam a mai nap ahhoz, hogy csöndben viseljem a sorsomat és a sok váratlan meglepetés miatt se pánikoljak annyira. Ha egy kicsivel nagyobb tisztaság lenne, azonnal bedőltem volna az ágyba és szerintem már aludnék. Fejben viszont még fel kell készítenem magam arra, hogy ebben a dzsuvában aludjak. A házikót hamar felfedezzük, túl sok látnivaló itt nincs. Teljesen alapvető dolgoknak is hiányában vagyunk, így villany helyett csak egy gyertya meg maximum a telefonunk vakuja ad némi fényt. Ha már telefon, akkor megpróbálok hívást indítani, hátha szerencsével járok, de sajnos nincs hálózat. Nem kezdem el emelgetni a mobilom, mint valami idegbajos szerencsétlen, hogy hátha harminc centivel magasabban van térerő, mert az egyértelmű, hogy nincs. A semmi közepén vagyunk, nincs az a szolgáltató, ami itt is jelen van.

Normál esetben az érdekelne, Jesus miért is lakik a nővérével, most viszont felcsillan a szemem ennek hallatára. Ha nem él egyedül, akkor valakinek csak feltűnik a hiánya, nem? Azonnal túlgondolom és kombinálni kezdek, hátha van valami esélyünk kiszabadulni innen. A hirtelen jött pozitivitás azonnal elillan, mivel a jelek szerint nem rendkívüli esemény, ha Jesus nem éjszakázik otthon. Lemondóan sóhajtok és tovább kattogok, mégis miként kerülhetnénk haza az éjszaka folyamán, de semmi nem jut eszembe. El kell fogadnom, itt éjszakázunk. Ez a legészszerűbb döntés, így vagyunk a legnagyobb biztonságban. - Remek… - húzom el a számat és hátat fordítok neki.

Járok még egyet a házban, mielőtt az éhség hallhatóan - a.k.a gyomorkorgással - úrrá lenne rajtam. Éhes vagyok, ezt egy pillanatig nem tagadom. Reggel csak kávét ittam, nem ettem, napközben szintén nem vittem túlzásba a kalóriabevitelt. Nem csoda, hogy ennyire elfáradtam, inkább az a meglepő, hogy nem lettem rosszul. Csendben kezdek falatozni és csak az első harapás után tudatosul bennem, mennyire éhes is voltam. Ez most nem az az alkalom, amikor szép lassan, az ízeket kiélvezve eszem, inkább meglepő gyorsasággal tüntetem el a szendvicset. A jelek szerint nem csak én merültem ki az egész napos gyaloglásban és csatározásban, most Jesus is emberibb oldalát mutatja.

- Észben tartom - bólintok, közben pedig befejezem a vacsorát. Nem igazán szoktam utazni, utoljára pár éve a Briannel közös nászutunkon voltam bármerre. Mostanában már nem szeretek azokra az időkre visszagondolni. Mielőtt túlságosan elmerülnék a gondolataimban, Jesus családja felől érdeklődöm. Ha már össze vagyunk zárva, akár egy kicsit beszélgethetünk is normálisan. - És eddig hogy megy neki? - érdeklődöm, miközben kibontom a vizet és kortyolgatni kezdem.

- Igen, itt - válaszolom tömören, bár fogalmam sincs, hol van az az itt. Évek óta nem beszélek velük, amióta Brian meghalt, nem tudok róluk sokat. Eltávolodtunk egymástól, mert hülyén viselkedtem. Ellöktem őket magamtól, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Hiába a szüleim, az ő türelmük is véges. Pláne mivel nem vagyok már gyerek. Természetesen tudom, régen hol laktak, de el is költözhettek. Anyám rendszerint sose tudott néhány évnél egy házban megmaradni, gyerekként is többször költöztünk a városon belül. Fogalmam sincs, most hol laknak. Beszélni sem beszélek velük. - Nem tudom, hogy lenne testvérem - vonok vállat. Anyám esetében feltűnő lett volna, ha várandós lett volna még egy gyerekkel, apám esetében meg egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lenne egy zabigyereke. Sosem kizárt, de a valószínűségét kicsinek tartom. - Cserébe van egy valag unokatestvérem. - És közülük is csak néhánnyal tartom a kapcsolatot. Tudom, mennyire elcsesztem anno mindent és nehéz helyrehozni, de így végiggondolva még szarabb. Már azt hiszem, ennyi meglepő fordulatot tartogatott magában ez a nap, amikor Jesus bocsánatot kér az elcseszett estéért. Először nehezen akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik.

- Majd kimagyarázom holnap valahogy… - legyintek lazán. - Nem a te hibád - vonom meg a vállam. - Mármint de, a te hibád, mert lehettél volna alaposabb - egészítem ki magam gyorsan, mielőtt még elbízná magát. - De lehetne rosszabb is. A ruháim viszont maradnak így, ahogy vannak - szögezem le határozottan. Semmi szükség még csak az elrablás látszatát sem kelteni. - Bent a szobában egyébként találtam egy takarót meg párnát, azok egész jó állapotúnak tűnnek, de szerintem még nézzünk szét, hátha van még valahol pokróc vagy hasonló. Gondolom itt nem lesz túl meleg éjszaka… Ha befejezted, akkor megnézhetnénk a kanapé aljában.

Ha nemet mondtam volna erre az egész randi dologra, akkor most boldogan fekhetnék otthon az ágyamban, vagy heverészhetnék a kanapén (biztos nem heverésznék a kanapén, sosem csinálok olyat). Eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha el sem indulunk erre a kis kiruccanásra. Határozottan szebb és jobb vége lett volna a napomnak, ráadásul nem kéne a munkámon görcsölnöm. Feltéve, ha ezek után még lesz munkám. Alapból nem lenne problémám egy kirándulással, egyébként is rég mozdultam ki, még jól is esett volna, de Jesus konstans fejfájást okoz még most is. Nem csak napközben, de még most is, amikor nyilvánvalóan az ő hibájából kerültünk ebbe a helyzetbe. Már amikor azt hinné az ember, nem is akkora paraszt, azonnal bebizonyítja valami beszólással, hogy deeee, ő bizony tényleg egy okleveles paraszt. Az első benyomásom is ez volt róla, egyelőre a második is egész hasonló.

Örülnöm kéne, amiért van fedél a fejünk felett éjszakára és nem kell a szabadban aludnunk, mégsem felhőtlen az örömöm. Mégis miből gondoltam, hogy egy tinder match bármi többet fog jelenteni egy egyszeri alkalomnál? Nem fűlik hozzá a fogam, Brian után sokáig úgy gondoltam, az egyéjszakás kalandok jelentik a megoldást mindenre, de nem múlt az a nyomasztó érzés, amit el akartam nyomni magamban. Gátlástalanul, minden erkölcsi mércét sutba vágva töltöttem az estéket különböző férfiakkal. Sokszor arra sem emlékeztem reggel, hogy kerültem az éppen aktuális idegen ágyba. Amióta nagyjából összeszedtem magam, az alkalmi partnerek is eltűntek az estéimből. Nem most tervezek visszatérni a régi rossz szokásomhoz, akármennyire is imponáló férfi Jesus, amikor éppen nem beszél. A remény arra, hogy még ma eltűnünk innen hamar elillan. A nővérére nem számíthatunk, mivel Jesus a jelek szerint rendszeresen kimarad éjszakánként. Jellemző, gondolhattam volna, hogy az a típus. Mást ki sem nézek belőle.

A saját családomról nem szeretek beszélni, ezért viszonylag rövidre fogom a témát. Sok mindent elcsesztem az elmúlt években, a legtöbb rokonommal nem is beszélek. Amikor a legjobban szükségem lett volna rájuk, szabályosan ellöktem őket magamtól. Van mit helyre hoznom velük, főleg a szüleimmel. Évek óta nem beszéltem velük, amit tudok róluk, azt is csak hallomásból, de azok a morzsák sem a legaktuálisabbak. Mindenképp szeretném őket felkeresni valamikor a közeli - vagy távoli - jövőben, csak nem tudom, mit mondhatnék nekik azon kívül, hogy bocsánatot kérek. Ha kell, akkor ezerszer. Még az sem lenne elég, sőt, talán meg sem bocsájtanának. Anyám biztosan sokáig tudomást sem venne rólam, apám könnyebb eset, ő kevésbé haragtartó.

- Van előnye és hátránya is - vonom meg a vállam. A hátránya, hogy sok emberrel kell kibékülnöm, az előnye meg, hogy a nagy számok törvénye alapján biztos akad egy-kettő, aki hajlandó beszélni velem és nem küld el azonnal a melegebb éghajlatra.

Talán a fáradtság és a kimerültség miatt, de nincs kedvem már veszekedni. Semmi értelmét nem látom további feszültséget szítani. Valóban Jesus cseszte el az estét, viszont mindketten szívjuk a következményeket.

- Az univerzum? Spirituális vagy? - kérdezem igazából csak viccelődve, nem várok semmilyen választ. - Szerintem az univerzum gyűlöl minket - sóhajtok a széken hátradőlve, de ahogy reccsen a háttámla, gyorsan kihúzom inkább magam. A vacsora befejeztével érdemesnek találom szétnézni, hátha találunk még valamit, amivel melegen tarthatjuk magunkat éjszaka. Egyelőre még nincs annyira hideg, az elkövetkező pár órában viszont szinte biztosan le fog hűlni a levegő még ennél is jobban. A gyertyával világítva benézek az ágyneműtartóba, ami… üres. Koszos, poros, vannak benne pókok, de se egy pokróc, se egy párna.

- Itt nincs semmi - sóhajtok lemondóan és felegyenesedem. Meglepetten pislogok, amikor a kedvesség apró jeleit vélem felfedezni Jesuson. Az arcát fürkészem bármiféle grimasz után kutatva, hátha csak ironikusan mondja, amit mond. De úgy tűnik, komolyan gondolja, mivel a táskájához lép a pulóveréért. - Figyelj… - kezdek bele krákogva, a tarkómat vakargatva. - Mindegy, hagyjuk… - legyintek inkább, aztán szétnézek a kis házikóban, hátha van még valami szekrény, ahol lehetnek takarók, mert én sem akarom, hogy tüdőgyulladással menjen haza. De semmi. - Figyelj… - kezdek bele ismét és kicsit azonnal megbánom. Az eddigi tapasztalataim alapján biztos tesz majd egy-két kéretlen megjegyzést, pedig nem akarom, hogy félreértsen. - Bent a szobában van egy takaró meg egy párna. Meg egy ágy, ami tisztább, mint a kanapé. Elég szűkös lesz, de ha összehúzzuk magunkat, akkor elférünk. És neked sem kell megfagynod, mert itt biztos sokkal hidegebb lesz. Ne képzelj bele semmit, oké? Csak húzzuk ki valahogy reggelig…

Jesus is fáradtnak tűnik. Úgy látszik, ő is lenyugodott, az egész napos mászkálás belőle is pont annyit vett ki, hogy már nem tűnik akkora parasztnak. Nem panaszkodom emiatt egy pillanatig sem, mivel már semmi erőm nem lenne tovább harcolni vele. Elég volt a veszekedésből, az adok-kapokból mára. Ha nagyon akarjuk, holnap is tudjuk folytatni, amikor valahogy visszavergődünk a buszmegállóhoz, illetve egész úton hazafele is tudjuk majd egymás vérét szívni. Mára viszont elég volt.

Az este a drámai fordulatok után egész kellemesen telik. Nem örülök a szállásunknak, szívesebben feküdnék le a saját ágyamban, de a semminél ez is jobb. Vacsora közben még némi civilizált beszélgetésre is futja mindkettőnk részéről. Ez eddig miért nem ment? Mégis mi akadályozott meg mindkettőnket abban, hogy emberszámba vegyük a másikat? Elég frusztráló ebbe belegondolni, de egyszerűen csak az lehet az oka, hogy egyáltalán nem passzol a személyiségünk a másikéhoz. Volt egy tinder matchünk, ami még semmit nem jelent. Ott lényegében fotók alapján ítéljük meg egymást. Ha ott összehoz minket a rendszer, közel sem biztos, hogy valóban összeillenénk. Azt hiszem, velünk pont ez a helyzet; rohadtul nem illünk egymáshoz.

- Hívő? - kérdezek vissza őszinte meglepődéssel. Ezt nem néztem volna ki belőle. A viselkedése nem adott okot arra következtetni, hogy vallásos lenne. Én nyíltan vállalom, hogy nem hiszem Istenben meg az ehhez hasonlókban, a tudományokban viszont annál inkább. Tovább gondolkodva viszont arra a következtetésre jutok, hogy Jesus valószínűleg csak velem ilyen. Így viszont jobban felerősödik bennem a korábbi sejtésem, mi szerint messziről el kéne kerülnünk egymást a jövőben. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, különben szar lesz belőle.

Reménykedem benne, hogy találunk valami takarót vagy pokrócot, amit Jesus is magára tud teríteni éjszaka, mert egyáltalán nem akarom, hogy megbetegedjen. Még a végén furdalna a lelkiismeretem. Mivel a szobában csak egyetlen takarót és párnát találtam korábban, a kanapé aljába nézek bele, ott viszont semmit nem találok pár pókon kívül. Örültem volna, ha külön tölthetjük az éjszakát, de az áldott jó szívemnek hála felajánlom, hogy húzzuk meg magunkat egy takaró alatt. Szűkös lesz, de ha alszunk, fel sem fog tűnni.

- Aludjunk - értek vele egyet és követem a szobába. Mivel nem igazán ellenkezik, gondolom ő is reménykedett benne, hogy nem kell éjszaka fagyoskodnia. Mai jócselekedet pipa. Az ellen viszont én nem ellenkezem, hogy ő aludjon belül. Végig sem gondoltam idáig, mennyire hideg lehet a fal, de takarón keresztül ő sem érzi majd annyira szerintem. Szó nélkül bólintok, aztán én is bemászom az ágyba. Kényelmetlenül fészkelődöm, mire végül megtalálom azt az egyetlen pózt, ami ezen a kicsi helyen nem teljesen elviselhetetlen.

- Ömm… Nem - válaszolom határozatlanul a kérdésére némi habozás után. Egyrészt bánom, mert azt juttatja eszembe, hogy utoljára Brian ölelt így át, másrészt nem bánom, mert Brian óta senki nem ölelt még így át. Nem képzelek bele többet annál, ami, de ettől függetlenül jól esik. Az elmaradhatatlan megjegyzésére csupán bokán rúgom a takaró alatt. No comment, komolyan. Kérni sem kell igazából, nagyjából fél perc alatt sikerül elaludnom még ebben a nem túl kényelmes helyzetben is.