Múlt
Hogy jutottál idáig?Nem is a harminchat évem első fele az, amely megdobná ennek az elbeszélésnek az idejét. A legviccesebb az, hogy még csak nem is a második fele, ugyan is nem vagyok több egy átlagos katonától, aki igyekszik valakivé válni. Legalább is ez voltam. Nem lehet panaszom a családomra sem, noha apámat majdnem elvesztettem, ez nem tántorított el attól, hogy a nyomdokaiba lépjek, ahogy az alkoholizmusa sem, hogy szeressem. Persze én véletlenül csúsztam be az ő és anyám életébe, fiatalon szült meg nem várt gyerekként. Aztán tizennyolc évvel később meg jött az öcsém, de erről inkább nekik kellene magyarázatot adni, nem nekem. Mint idősebb gyerek, amikor apám nem tudott, magam voltam a család támasza, és segítettem ki őket amiben lehetett, csak hogy aztán 18-19 éves koromra magam is kirepülhessek a családi fészekből. Évek alatt több iskolát, tréninget és követelményt teljesítettem azért, hogy végül harmincasaim elején bejussak az egyik spec osztagba a MARSOC alatt. Vért izzadtam érte, de megérte minden percét, mert azzal, hogy végül teljesítettem minden követelményt, egy olyan csapat tagja lehettem, amely ritkaság számba megy ma már. Ez a speciális osztag volt végül az, akikkel először találkoztam egy túszmentő akció keretein belül a későbbi feleségemmel, és igazából innen kezdődik inkább az, amiről mesélnék.
Miután kimentettük és elindultunk haza, már a hajón is szikrázott körülöttünk a levegő. Ahogy mondtam, meg volt a magam stílusa és sármja ahhoz, hogy levegyem a lábukról a nőket, és habár akkor szolgálatban voltam és rohadtul nem lett volna szabad, még is flörtölni kezdtünk. Pedig szabálykövető voltam mindig is, egy gyorshajtás nem volt soha a rovásomon. Olyan természetesen jött az egész, olyan zsigerből válaszolt ő is mindenre, mintha így lett volna megírva. Lehet, hogy nem lett volna ebből több, ha akkor a nagy tengeri hullámok miatt el nem zúgunk, és ő fel nem ajánlja, hogy az eséstől felszakadó sebet ellássa a karomon. Oh ember, soha életemben egy percig sem fogom bánni, hogy kettesben maradtunk a kabinjában. Barna bőr, óriási barna szemek, apró termet, izmos test, selymes fekete loknik. Forró, gyönyörű izraeli nő, olyan attitűddel, hogy az egész osztag körbe rajongta. Persze, hogy percek alatt annyira sikerült felfűtenünk szavakkal a kedélyeket, hogy aztán egymásnak essünk. Mondjuk csóknál több nem lett belőle, mert észhez tértünk, utána pedig végig kerültük azt, hogy kettesben maradjunk valahol a szabályzat kedvéért. Miután kikötöttünk se hívott fel soha többé, pedig átadtam neki a számomat, remélve, hogy pótoljuk ami elmaradt, de úgy tűnt ő erősebb jellem volt annál. Ő volt az egyetlen olyan nő, akit annak ellenére, hogy rohadtul akartam, nem csalhattam ágyba.
Aztán eltelt az idő. Egy külföldi misszió alatt a haza úton történt velünk "baleset". Elvileg gépészeti hiba okozta a kisebb robbanást és léket, de hallottam pletykát szándékosságról is. Egy süllyedő hajóba szorulni a tenger közepén nem túl felemelő élmény, sőt. A szerencsének köszönhetem, hogy még időben el tudtam hagyni a fedélzetet és oda úszva beszállni mások mellé a mentőcsónakba, de nem mindenkinek sikerült. Munkatársakat vesztettem el, a legjobb barátaimat és nem tudtam kire mutogatni. Elkeseredett és dühös lettem. A hajóbaleset miatt később a PTSD rohamaival kellett együtt élnem, nap mint nap. Majdnem bele őrültem, mivel a rémálmok kapcsolták be a rohamot, a rohamok pedig visszavittek az álmokban látott süllyedő hajóra. Akkor már értettem, hogy min ment át apám a repülős balesete után. Akkor én is elkezdtem alkoholba fojtani a bánatomat, akárcsak korábban ő. Nekem nem volt súlyos sérülésem, de a mentális állapotom olyan rossz lett, hogy nem engedtek vissza a spec. osztagba, hanem diplomáciai testületet kellett őriznem, amitől még mélyebbre kerültem a depressziómban. Persze ki tudott ezen segíteni?
Ő.
Öt év telt el a viszontlátásig, még is elsőre felismertem, pedig csak napokat töltöttünk anno egy hajó fedélzetén egymást kerülgetve. Most azonban nem hagytam magam csak úgy lerázni, oda akartam menni hozzá, hogy legalább beszélgessünk.
Mondjuk hamar kiderült róla, hogy félre ismertem. Mondhatni, direkt tájékoztattak félre, hiszen a mentőakció alkalmával egy álnevet és foglalkozást kaptunk róla, ez pedig aznap este kiderült, amikor a beszélgetés helyett az üldözésben a segítségére siettem, ő pedig válaszul
fegyvert fogott a fejemhez. Normális ember ilyenkor megígéri, hogy kussol, tol egy hátra arcot és elmegy, de én képzettebb és merészebb voltam annál, minthogy kihátráljak. Meg egy kicsit részeg is. És túl sok vesztenivalóm sem volt, de nem is ez számított. Láttam a szemében a félelmet, láttam, hogy üldözik és tudtam, hogy segítségre van szüksége, még ha nem is akarta elismerni elsőre. Én pedig megakartam ragadni a lehetőséget, hogy ismét a munkám végezzem, hogy ismét hasznos legyek, és nem tudtam magamban legyűrni a késztetést, hogy előbújjon belőlem az a katona, aki anno túszmentője volt... pedig ezen az estén - sőt, már akkor régen is - látszódott rajta, hogy nem kell félteni őt. Még is kötöttem az ebet a karóhoz. Amikor pedig bele ment abba, hogy velem marad és segíthetek neki, akkor tudtom nélkül olyan dolgot indítottam el, amely majdnem mindkettőnk végét jelentette.
Szerintem akkor is kiöntöttem volna neki a lelkemet, ha nem iszunk olyan sokat aznap este. Ő is ismerte az osztagom tagjait, együtt utaztunk, ettünk, nevettünk, így hát úgy éreztem, megérdemli a tiszta sztorit arról, hogy mi történt a legtöbbjükkel. Furcsa volt úgy engedni kicsit a depressziómon, hogy életemben először nem szégyelltem a könnyeim, és azt hiszem, hogy valahol akkor kezdte bontogatni az érzelmem szálait, amikor ciki hallgatás helyett csak megölelt és sajnálatát fejezve ki ő maga is sírni kezdett. Márt azt sem tudom, hogy kötöttünk ki az ágyban. Nyilván a közöttünk régen is könnyen kialakuló játékos flört - meg az együtt elfogyasztott rengeteg rövid - az oka, de az biztos, hogy aznap éjjel behoztam az öt éves lemaradásomat. Éjszaka végül csak azért hagytam hátra, hogy a bajkeverő öcsémet kiszedjem a pácból, mert a szüleink külföldön voltak. Furcsa módon már akkor ígéretet tettem Shaynek, hogy nem sokára jövök, tőlem nem megszokott módon, és aztán a következő időszakban ezek az idegennek ható ígéretek folyamatosan követték egymást.
Miután nálam is megtalálták őt és kis híján megöltek engem, úgy döntöttem hazai pályára viszem a harcot.
Felfegyverkeztem, a testületről - nem túl legális módon - szereztem diplomáciai engedélyt a szállításukra, hazudtam egy rövid üzenetben a szüleimnek, hogy hol leszek, aztán Indonéziába utaztunk, ki a tengerre. Az út több napos volt, átszállásokkal és hosszú órákkal, ez alatt az idő alatt pedig egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Hiába próbáltam meg elnyomni a rám törő érzéseket, nem voltam már ura nekik. Ebben közre játszott az is, hogy minden rohamon, amely az út alatt rám jött, törődően átsegített, én pedig azt hiszem ekkor szerettem belé végérvényesen. Más megijed, vagy egyszerűen vár, elmúljon, ő viszont érintésekkel és a hangjával csalt vissza a süllyedő hajóból a valóságba. Ez a fajta önzetlenség egyszerűen letaglózott és minden alkalommal, amikor a pániktól leizzadva visszatértem a vegetatív állapotból és megláttam az ő arcát, hatalmasat dobbant a szívem. Szinte féltem, hogy meghallja.
Indonéziában béreltünk yachtot, megembereltem magamat és végül közöltem az érzéseimet, amelyet ő nem utasított vissza. Életem legszebb pár hete volt, amelyet együtt töltöttünk. Persze, nem feledkeztünk meg az eredeti célunkról sem, de sok olyan emléket szereztünk, amelyre boldogan emlékezhetünk vissza.
Aztán ennek a mókának is vége szakadt, amikor sikerült visszakövetniük őt odáig, de ezúttal nem menekültünk, mint korábban otthonról. Erőddé alakítottuk a hajót és harcba szálltunk. Több hullámot is átvészeltünk a moszadtól, de végül még is ők nevettek a végén, amikor egy
hibám miatt szinte magamra robbantottam a hajót. Nem figyeltem, hogy a motortér is sérült, a melegben szivárgó benzingőznek pedig nem tett túl jót a házi készítésű molotov, amelyet a gyilkosok alá dobtam. Nagy szerencsém volt, hogy nem kapott közvetlenül telibe a robbanás, mert így legalább túl éltem...csak épp elsodródtam Shaytől és alig voltam magamnál. Még szólni sem tudtam neki, vagy megkeresni.
Napokat lebegtem a tengerben egy roncs darabon, míg az egyik bennszülött népség rám nem talált. A sérüléseim szerencsére a hideg, sós víz miatt nem fajultak életveszélyessé, de nagyon rossz állapotban voltam. A fél oldalam megégett, kiszáradtam és éheztem, zúzódásaim voltak, és a hajóból több kisebb szilánk is belém állt, mint a repeszek. Miután elvittek magukhoz, hónapokon át tartott a felépülésem, amelyet nem gyorsított meg sem a modern medicina hiánya, sem az idegen étrend, se a fluid kommunikáció hiánya.
Időközben persze a katonaságnál eltűntnek lettem nyilvánítva, és a bennszülöttek talán több ideig is maguknál tartottak volna, ha nem jön értem valaki... az apám. Említettem ugye, hogy katona család vagyunk? Hát, ha valakinek privát cége van jetekkel és történetesen pilóta jó kapcsolatokkal, el tudja intézni, hogy átrepüljön ide egy géppel és hozza a barátait, hogy túlélőként keressenek. Még ha nem is azt mondták neki, hogy élek.
Kevés olyan kellemetlen helyzetet tudok felhozni az életemből, mint amikor magyarázatot akart kérni, én meg nem tudtam semmit sem mondani, mert tudtam, hogy ostoba és illogikus egy exmoszadost rejregetni az indonéz óceán szélén, még is megtettem. Talán az volt ennyire kellemetlen, amikor fiatalokat egy cougar akart felszedni az ANYJÁVAL, de szerencsémre nem voltam elég részeg.
Volt köztünk némi feszültség, hisz még is az apám én meg majdnem meghaltam - másodjára... - de a repülőút végére már kezdett enyhülni. Főleg, hogy lassan, és keveset, de meséltem Shayről. Onnantól kezdve kezdett kicsit megértőbb lenni. Haza érve azt hittem, hogy nem fogom őt ismét látni, hiszen éppen menekült, és honnan is tudhatná, hogy túl éltem, ha apám magánakcióba kezdett? Aztán Joe volt, aki megoldást nyújtott egy cím keretében, amit Shaytől kapott.
Azt hittem, őt fogom a címen találni. Azt hittem, olyan lesz ez, mint egy boldog egymásra találás. Lóf... még jó, hogy türelmetlen voltam és betörtem hozzá, mert különböző épületek és a kikötő tervrajzát találtam meg, rajta jelölésekkel. Az egyik izraeli, haifai épület különösen ki volt dolgozva és ebből tudtam, hogy készül valamire. A lakásban kutatva lőszerre, fegyverekre leltem, az ösztönöm pedig valami szörnyűt súgott. Próba szerencse alapján mentem a kikötőbe, ahol a sejtéseim igazolódni látszódtak. Moszadosok őrizték az egyik raktárépületet, és az egyikük hangtalan ártalmatlanítása és faggattása után kiderült, hogy Shay feladta magát.
Ez volt a második eset. Indonéziában is kínoztam már érte embert olyan brutális módon, hogy olyat a CIA sem csinál, de most megint elszakadt a cérna. Hálás voltam annak a tévhitnek, hogy halott vagyok, mert így nem számítottak rám, sem arra, hogy egyenként vadásszam magam egyre közelebb Shayhez, és szabadítsam ki, mielőtt ostobaságot csinál.
Gyakorlatilag eldöntöttem, hogy vele maradok. Hogyha kell, elhagyom vele az országot, menekülünk, védekezünk, túlélünk. Habár a családom már tudta, hogy előkerültem, megtiltottam, hogy bárkinek is beszéljenek erről. A sereg persze megtalálta Indonéziában a hajó roncsot és kutatások után halottnak nyilvánítottak. Ezzel nem is volt gondom, mert átakartam lépni a Shayana által nyújtott világba. Nem volt egyszerű levetkőzni a katonát, aki voltam. Furcsa volt törvénytelen úton szerezni iratokat, autót, mindent. Idegennek hatott a világ és azzal, hogy beléptem az alvilágba, gyakorlatilag mindenem feláldoztam Shayért. Már nem volt mások, csak ő. Épp ezért ütött szíven aztán, amikor választás elé került és mást választott.
Nem a szó érzelmi, vagy kapcsolati szintjére gondolok. Hanem arra, hogy a régi főnöke fenyegetésére elveszti az ép eszét, csak mert velem fenyegette őt. Akkor vettem észre, hogy elhagyta a racionalitás talaját, amikor a poharamba kevert kábítószer hatását megéreztem magamon. Nem értettem, hogy tudott a szemembe hazudni. Hogy tudott bedrogozni. Hogy tudott engedni a fenyegetésnek. Tudtam, hogy ha elviszik, nem él majd sokáig. Soha nem könyörögtem még életemben, de most megtettem. Feleslegesen, mert egy szó sem érte el a tudatát.
Egyedül ébredtem és nem volt ott, hogy átsegítsen a rohamon és a rá következő rosszulléten. Ennyire még a robbanásból hátra maradó sebeim sem fájtak.
Aztán rájöttem.
Az izraeli épület. Haifa. Tekintve, hogy halottnak voltam nyilvánítva, a sereg segítségét nem kérhettem.. maradtak hát azok, akiket korábban magam is elítéltem: a felbérelhető katonák, légiósok.
Egy hét. Ennyi idő kellett, hogy megtaláljam a megfelelő embereket és elintézzék a szállítást oda, vissza.
A tervekkel a kezemben mentünk. Csendes akció volt és életemben először örültem annak, hogy képzett, de leszerelt katonák elérhetőek pénzért. Minden flottul ment. Aztán elkaptuk a rohadékot. Doron... már akkor is szívből gyűlöltem, amikor mesélt róla. Aztán ez csak fokozódott, amikor személyesen jelent meg megfenyegetni Shayt, és akkor csúcsosodott ki, amikor éppen rárontva éppen a nadrágjába akarta visszatuszkolni magát.
Nem is igazán emlékszem arra, mit csináltam. Annyira elborult az agyam, hogy csak az van meg, hogy ütök egyet, és megvizsgálom Shayt. Keményen bedrogozta az mocsok és majdnem olyan rossz állapotban volt, mint én Indonéziában. Ekkor kattantam be. Teljesen. A légiósok szerintem jó ideig csak Doron kiabálását hallgatták, mert kihasználtam az időmet. Valami rémlik a törött csontokról és arról, hogy miután mozgásképtelenné tettem, megetettem vele a saját golyóit... az van meg tisztán, hogy a kezemmel, és a puskatussal verem véres péppé az arcát. Arra is csak azért emlékszem, mert addigra már kielégítettem a gyilkos dühöm.
Hiába bugyoláltam be utána Shayt gondosan és repültünk haza, kapott kórházi ellátást.. hiába éreztem iránta szerelmet, az a rohadt tüske, hogy előbb szúrt hátba, mint harcolt volna az oldalamon, rohadtul mélyen a szívemben volt és megmérgezte az elmém. Nem volt okos dolog ott hagyni a kórházban, abban az állapotban, amiben volt, olyan dolgokat a fejéhez vágni, amikor épp csak felébredt, de nem bírtam. Nem bírtam mellette lenni, nézni a szenvedését és arra gondolni, hogy mi lett volna, ha... úgy hogy távoztam, mert elvesztettem benne a bizalmamat.
Újra célt vesztettem. Elvesztettem a címem, a karrierem, a szerelmem, az életem. Újra maga alá gyűrt a depresszió, újra felütötte fejét a PTSD legrosszabb formája. Megmentettem menhelyről egy Lucifer nevű canis panthert, hátha segít majd visszakapni a fókuszt és rendet az életembe, de egy kutya nem csinál nyarat. Legalább a rohamokban segített.
A családom térített észhez. Főleg anyám gondoskodása, apám tanácsai, öcsém ötletei és lelkessége. Rendkívül sokat köszönhetek nekik. Miattuk döntöttem el, hogy megpróbálom visszaszerezni az életem, nem számít, ha börtönbe kerülök érte. Azt le lehet ülni. Apám igyekezett segíteni az alkoholizmusomon is, és emiatt rendkívül hálás vagyok neki, mert tényleg sokat ért el, ismerte már a módszereket.
Szerencsém listájára írható, hogy a moszad eltűnteti a saját nyomait, ezzel pedig gyakorlatilag utánam is takarítottak. Így mikor elmentem a rendőrségre jelentkezni, hogy nem haltam meg, a kutatások gyakorlatilag csak azt tudták rám bizonyítani, hogy fegyvereket vittem ki az országból és gyanús tevékenységeket folytattam külföldön, aztán kvázi diszidáltam. A tárgyalás nem egy napos volt, mert nyilvánvalóan valami bűzlött velem kapcsolatban, és folyt a nyomozás a legmagasabb szintekig, aztán megjelent Shay...
Úgy rontott be a tárgyalásra, mintha éppen elítélni akartak volna, pedig csak szemtanúk és bizonyítékok feltárása történt.
Mindent magára vállalt.Nem mondom, hogy ez nem bonyolított meg mindent. De egyben nagyon sok dolgot el is simított. Alkut kötött értem, az életemért cserébe. Kellett idő, hogy erre rábólintsanak, mert ahogy említettem, a moszad eltűntet maga után mindent, így Shaynek se volt egyszerű bizonyítania. Ez alatt az idő alatt gyakorlatilag gyógyult a szívem. Még mindig szerettem őt, de a megbocsátáshoz idő kellett. Amikor pedig eljutottam oda, hogy nem fájt már, amikor találkoztunk, úgy omlottunk egymás karjába, mintha évek óta nem láttuk egymást.
Azt hiszem ekkor fogant meg a gyerekünk. Én nem is gondoltam volna arra, hogy... Shay korábban is mindig foglalkozott a fogamzásgátlással, így nem törődtem semmivel, és rá sem kérdeztem, mert ő sem.
Mire elfogadták az alkut, és én visszakaptam a személyazonosságomat, meg a rangomat - noha a biztonság kedvéért nem helyeztek még vissza azonnal a MARSOCba, csak hadihajóra -, addigra a magzat elérte az egy hónapos kort. Akkor derült ki, hogy egyáltalán létezik.
A pánikról és a káoszról nem beszélnék sokat, így is bőlére eresztettem mindent. De gondolom el tudod képzelni, hogy mennyire lehet szülői feladatokra felkészült egy korábban komoly kapcsolatot is kerülő tengerészgyalogos, meg egy ex-moszados, akinek szinte a légzését is számolják? Nem nagyon, mondjuk úgy... de még se éreztük helyesnek, hogy elvetessük, szóval... majd megoldjuk. Ahogy eddig mindent.
Kezdőlap
