Világéletedben szenátornak készültél, s már a találkozásunk elején is bátorítottalak. Mint ahogy tőled is minduntalan kaptam a támogatást. Én képviseltem számodra az érzelmi hangot, nekem pedig te voltál a józan ész, a szilárd talaj. Csodálatosan kiegészítettük egymást.
Egészen, míg az az éjszaka el nem jött. Azt a golyót neked szánták, én csak éppen belemozdultam. Mintha éreztem volna valamit, előző héten nagyon komolyan megígértettem veled, ha velem valami történik és nem lehet már segíteni, éld az életed. És te nem akartad elhinni, hogy ez megtörtént. Egy évig nem adtad fel, reménykedtél abban, hogy magamhoz térek és tartottál attól is, miként fogok visszatérni. Elfogadtál volna akkor is, ha képtelen lettem volna felkelni az ágyból, tudom. S azt is, hogy azt az ígéreteted is megtartottad volna, a saját életed éld. Az alatt az egy év alatt, ha lehet szavakkal kifejezni, jéghideg vérengzést csaptál. Tudtad, kik voltak a háttérben, és tenni akartál róla, hogy senki se felejtse el, milyen az, ha vasmarokkal kezeled a hatalmat, s játszani kezdel a húrokon.
Amikor anyámtól elbúcsúztál, a kezedben volt az egyik naplóm, tőle kaptad. Az utolsó év volt benne, s máig őrzöd. Így te jóval többet tudsz a régi önmagamról, mint én magam.
Aztán egy nap megláttál a parkban, úgy két éve, amint éppen egy mókust próbálok rávenni, vigye el az ételt (tulajdonképpen pofátlanul felugrott a padra és elvitte, amit leraktam). Láttad rajtam azt, amit más nem: lehet, hogy nem emlékszem, lehet, hogy felépültem, a támaszom nélkül el fogok süllyedni egy idő után. Tudtad, mert ugyanezt érezted te is.
Sokáig töprengtél, visszarángass-e az életedbe. Azóta sokat változott az életed, és félsz, elfogadom-e. Elfogadlak-e.
Végül úgy döntöttél, teszel egy próbát.

//Meglehet, hogy a története ezen a téren kötött,  s hogy azt szeretném, a végén ismét együtt legyenek. Ezen kívül bármire nyitott vagyok, megbeszélhetjük! Nagyon várlak!   //