Volt egy régi december

Vendég

Jackie Dorian

Nem elég nagy az ész tenyere...

Karakter típusa: Keresett
Teljes név: Jacqueline Odette Dorian
Becenevek: Jackie, Jacques, Aud
Születési hely, idő: 1998. 10. 31 - Párizs
Kor: Mindjárt 19
Lakhely: Queens
Szexuális beállítottság: Biszexuális
Családi állapot: Mondjuk, hogy párkapcsolatban
Csoport: Diákok
Ha végzett vagy még tanul//Egyetem: 'Táncművészeti Egyetem': klasszikus és jazz balett
Ha dolgozik//Munkabeosztás: Operaház/Gyakorlatként kisebb színházak: megbízás és szerep alapján
Hobbi: régiségboltok, enni, horrorfilmek, francia sanzonok hallgatása & éneklése (utóbbi kevésbé eredményesen)

Apa tudom, hogy a felbujtót látja bennem: a nagy ember a világot jelentő deszkákról, csontropogtató ölelésével, mentaillatával és jellegzetes tenorjával, aki szerint elhagytam a gyökereimet, amikor táncolni kezdtem. Mit elhagytam, valósággal fellázadtam az örökségem iránt - pedig a táncos is színész, apa, hiába csábítgatsz ékes szövegkönyvekkel, mikor a pultodra ülök, megint gyerek vagyok, meghúzod a copfomat, és összekened az orromat a borotvahaboddal. Talán tőled örököltem, hogy régi vágású vagyok, mint a szakállad...? És igen, a humorom is a tiéd. Ahogy az, hogy sosem beszélek arról, amiről nehéz: anyáról, vagy arról, hogy én is az leszek.
Ami a bátyámat illeti, őt nehéz kiismerni: rejtélyes és titokzatos, mint minden karmester, és mint minden illusztráció gyerekkorunk mesekönyveiben - talán úgy fogalmazna, cizelláltan persze, hogy egyik lábam itt, a másik ott, de soha nem a jó sorrendben, és egyébként is leszokhatnék már arról, hogy így öltözködjem és ládaszámra hordjam haza a csokoládét, amit aztán bedugok a barátom - eleve, barátom! micsoda fertő, nem igaz? - párnája alá, és ártatlanul megvonom a vállam, ha elolvadna. Wagnert hümmög, mikor átmegy a szobán, sóhajt egyet, mikor leszel már hölgy és mikor hozol felelős döntéseket, Aud? Csak ő szólít így, azzal a furcsa német akcentussal, amit együtt találtunk ki egy esős hétvégén még pár éve, amikor még itthon éltem. Még minden egészen más volt.. még mi egészen mások voltunk.
De a legnehezebb talán Jason. Nem tudom, ő mire gondolhat: néha egy-egy képét a kezembe véve el tudom képzelni, szinte megint hallom, ahogy megszólít, látom, ahogy rám pillant, talán éhesen, talán felismerően: jé, nem találkoztunk mi már egy másik életben? A művészek jól megértik egymást, és ki másnak készíthetnék még fáradtan is palacsintát, kinek keresgélnék imitált műgonddal bort és ki mellé feküdhetnék be vizes hajjal, smink nélkül?
Még itt van a kezemben az a bögre, amit neki találtam egy régiségesnél: egy bajuszos úr, pipázva és a tekintete őt idézi. De ha a művészek jól megértik egymást, mi vajon miért nem? Jé, mi tényleg találkoztunk egy másik életben..
de azok már nem mi vagyunk, ugye?

...hogy a szív száját befogja vele.

Nincs magányosabb lélek az előadása után hazatartó művésznél..
Szeretnék olyan lágyan szólni, mint a tejbe szórt fahéj, ércesen kicsit, de azért még pandás zoknit viselő önmagamként, kócos, horkantva nevető önmagamként, amit Jason ismer igazán - szeretnék mindent úgy elmesélni, pontosan úgy, ahogy történt, és talán nem menne már - úgy biztosan nem, hogy ő is megértse, vagy bárki szó szerint megértse, ami vagyok.
Mi egy kicsit mind hazugok vagyunk: szeretjük, ha szeretnek bennünket, és mindig szeretnek, ha nem félünk táncolni az utcán, grimaszolni egy fotósorozaton, kibomló frizurával rávágni, hogy ugyan, alig aludtam három órát, és az a szaltó, mi volt az? Nagyon szeretjük, ahogy szeretik bennünk a könnyedséget, a nekünk megbocsájtható színpadi smink apró morzsáit a halántékunkon, az átélő sóhajainkat az ágyban - szeretik, és elhiszik. Mi is elhisszük, mert a színész - a táncos is az, bármit mondana édesapa erre a kijelentésemre - hatalmas gyerek, és néha, eldugott perceinkben az ablakon kibámulva arra gondolunk: haza akarok menni. De hova haza? Felnőttünk, adót fizetünk, számlát fizetünk, és nagyon szerencsések vagyunk, ha van kihez, van hová: a vasárnapi ágybareggelikhez, amikor fülig sajtkrémesek vagyunk, a hétfő délutáni kávézásokhoz, amikor apám az alakom miatt aggódik - és sosem azért, amiért kellene, tényleg kellene - a csütörtök kora estékhez, a városban a bátyámmal csavargáshoz. Szerinted mi marad belőlünk, mikor kihunynak a fények? Te hazamész, mi hazamegyünk, te folytatod: de mi visszajövünk.
Mi mindig visszajövünk.. mert szeretjük, ha szeretnek, és mert ha el is döntenénk végre erős akarattal, a sárga csekkek láttán, a kihűlt teásbögre felett a mosogatónál, a barátunk csalódott arcánál a terhesség hírére - visszaűz a magány, amit mindig érzünk, amikor hazafelé tartunk az előadásunk után.
Mi mindig visszajövünk.

» J&L - Rég volt már, ugye?
» Axel Pierce (volt David Weaver)
» (volt/lesz) feleségem - Beregisztrált
» 2019.december - Oliver & Lolita
» Castor & Elle,2023.december