mindenkinek van egy olyan barátja, akit nem szívesen vállal fel...
Elég gyakori jelenség vagyok itt a kórházban. Igazából, csak annyira, hogy a recepción már be sem kell mondanom, hogy melyik rezidenst keresem, hívják is amint feltűnők a színen. De esküszöm, hogy nem mindig leápolásért és kioktatásért jövök, néha jó fej vagyok, és csak kaját hozok be neki, vagy épp amit kér. Úgy az esetek 20%-ban csak behozok neki valamit, 40%-ban kezelésre szorulok és a maradék 40%-ba tartozik bele az, ha az első kettőt összevonom. Viszont nagyon jól tudom, hogy már kezd belém fáradni, így vagy nem szólok előre és meglepetésszerűen támadok, vagy ami ritkább és most is teszem: beülök egy rendes rendelésre. Igazából semmi kedvem 8 órákat várni, hogy összevarrjanak, de… Azért én is tudom a határaimat. Igazából, azt is megtehetném, hogy otthon elintézzem magamnak, mert tulajdonképpen én is értek hozzá, viszont szerintem itt még mindig sterilebb körülmények uralkodnak. Arról nem is beszélve, hogy jobb kezes vagyok, így a ballal elég sután menne a dolog, valószínűleg csak többet ártanék vele. A doki úgy sem fog sokat érdeklődni arról, hogy hol csesztem szét magam, míg Jamie valószínűleg meg sem hallgatná, csak gyártaná az elméleteket, hogy mi történhetett velem előző éjszaka. Pedig mentségemre szóljon, hogy most józanul sérültem meg és nem volt bennem egy csepp alkohol sem, vagy tudatmódosítószer. Ritkaságok egyike, de tényleg tisztán töltöttem az estét, de ezt persze, el sem hinné, csak egy vérvizsgálatot követően. Őszintén, fogalmam sincs, hogy miért hívják ezt a részt sürgősséginek, ha ilyen csiga tempóban hajlandóak kiszolgálni a betegeket. Van, aki konkrétan már majd elvérzik itt és nem feltétlen magamra gondolok most. Megértem, ha fáradtak meg minden, de azért nem itt akar félúton elpatkolni az ember. Igazából én is az orvosi vonalon indultam el, - igaz nem önszántamból – de rájöttem, hogy nem nekem való –ki gondolta volna? - ez az egész. Nekem sem időm, sem türelmem nem lett volna ahhoz, hogy ennyit tanuljak éveken keresztül, hogy aztán majd rezidensként úgy ugráljak össze meg vissza, ahogy a befásult dokik fütyülnek, csak mert szegényeknek más szórakozásuk sincs. Nem szeretek és nem is tudok másnak fejet hajtani, így mindenki jobban járt, hogy nem erőltettem a dolgot. Annyi jó származott az egészből, hogy ott megismerkedtem ezzel a tökfejjel, akit azóta sem eresztek. Szegényem biztos megörült, hogy megszabadul tőlünk, mikor az Államokba jött. Az első találkozásunkkor olyan fejet vágott rám, mint aki szellemet lát, pedig eskü nem néztem ki olyan szarul. Még azt sem mondhattam neki, hogy nem tudok nélküle élni és miatta jöttem ide, mert igazából csak a munka volta az oka. Kainak ide kellett jönnie, így jöttem vele, nem kell már egyből üldözési mániásnak lenni. Úgy tartják, hogy ha sokat emlegetsz valakit, akkor hamar összefutsz vele. Na, nekem elég volt csak rágondolnom és már fel is tűnt a színen. Hirtelen nem is tudom, hogy hova bújjak, hogy ne lásson meg. Az a baj, hogy még hátulról is könnyen megismerne, így hát jobb ötlet híján a kaja és a kávéautomata takarásában keresek menedéket, reménykedve, hogy tovább megy a folyosón és nem pont ide tart. Kicsit sem lenne gáz, ha itt találna meg egy rongyot szorongatva a karom körül. Mert hát, melyik hülye bújna meg itt? Ráadásul olyan forró ez a két vacak itt körülöttem, hogy hozzá sem merek érni, mert elég nekem a vágás is, égni nem szeretnék még mellé.
"I was innocent... then my best friends came along."
Kezdetektől fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy nem nyaralni jövök New Yorkba, ráadásul egyáltalán nem ismeretlen dologba csöppentem bele, Sydneyben is ugyanúgy előfordult, hogy dupla műszakokat kellett talpon lennem és most sem okozott meglepetést, amikor egy-két hajmeresztő beosztással találtam szemben magamat. Valamelyest még talán megnyugvást is jelentett a kórházban eltöltött idő, csak mert sokkal szívesebben foglalkoztam a munkámmal, mint hogy esetlegesen otthon kelljen lennem, olyan időpontban, amikor a bátyám szintén otthon van. Maga a tény, hogy valakivel együtt kell élnem különösebben még nem is okozott volna problémát, ha történetesen nem épp Danról lett volna szó, hanem valaki teljesen másról, egy idegenről. Ami igazság szerint egy egészen más beszélgetést is elindít, mert ha már idegen a lakótárs, akkor honnan tudhatnám, hogy megbízhatok-e benne és a többi és a többi... Nem mintha azt állítanám, hogy Dan egyébként kiszámítható lenne, vagy adott esetben megbízható. Lehet, hogy testvérek vagyunk, de épp elég időt töltöttünk egymástól távol ahhoz, hogy még az ilyen alapvető információkkal se legyek tisztában vele kapcsolatban. A legnagyobb gondot azonban talán mégis az jelentette, hogy ő ezen változtatni akart. Úgy fogta fel ezt az egész New York-i "kiruccanást", mintha ez valóban remek alkalom lenne számunkra abban, hogy rendes testvérek módja éljünk és viselkedjünk és bepótoljuk azokat az éveket, amelyeket több ezer kilométerre egymástól töltöttünk. Elég nagy ünneprontó lehetek a szemében az állandó tiltakozásommal. De bánom is én milyennek gondol, ha távol lehetek tőle, jobb esetben a mai nap is csak arról fog szólni, hogy majd valamikor hazaesem és evésen meg alváson kívül semmi mást nem csinálok. Addig azonban ki tudja még hány órának kell eltelnie, megállás nélkül legalább a negyedik beteg ellátásán vagyok túl, így felőlem akár teljesen másik nap is lehetne már. Ebben az állapotban nem túlzottan fűlik hozzá a fogam, hogy túlságosan elkóboroljak a sürgősségi berkeiből valami olyasmi után futva, amitől elmúlik a munka okozta delírium, a közelben azonban csak kávé automata van - amit alapesetben megvetek, de nem annyira, mint a kávéautomatás teát. - Szólsz a labornak? - teszem fel a kérdést a kollégámnak, akivel most vagyunk túl egy újabb beteg kikérdezésén és azoknak a vizsgálatoknak az elrendelésén, amiben majd a nővérkék a segítségünkre lesznek. - Persze. - Beleegyező válaszát hallva a kezébe is nyomom a tabletet, amin a beteg információi olvashatók, s amivel lényegesen könnyebb dolgunk van nekünk orvosoknak. Habár ha egyszer összeomlana minden adatbázis és alkalmazás, elég nagy szarban lennénk. De már ötletem sincs miért gondolok ilyeneket. - Mindjárt visszajövök. - Zsebre vágtam a kezeimet, s a sürgősségi öltözője után - ahol muszáj voltam magamhoz venni a pénztárcám - a korábban vizualizált automaták felé vettem az irányt és csak reméltem, hogy ha már kávé, legalább nem valami silány minőség. A teával még így sem tudom, hogy érdemes-e próbálkoznom. A lépteim határozottak, még annak ellenére is, hogy fél szemmel a telefonomra is rápillantok. Hamar bele is ejtem azonban a készüléket a köpenyem zsebébe, amikor látom, hogy Dan is próbálkozott egy üzenettel... Ráér. A művelet közben azonban majdnem sikerül túlmennem az automatákon, így le kell fékeznem és visszafordulnom, amikor is megint olyasmivel találom szemben magamat, amire nem számítottam. Megköszörülöm a torkom, majd igyekszem elfedni a hangomból is kiérezhető jókedvet. - Ennyire nem bírod nélkülem? - kérdő pillantásommal mérem végig a férfit. - Nem jössz inkább ki onnan? Ezúttal mit csináltál?
"Mindenkinek van egy olyan barátja, akit nem szívesen vállal fel... "
Sok dologban jeleskedem, emellett sajnos elég sok hiányosságom is van, de tisztában vagyok vele. Igazából elég egyszerű embernek tartom magam, de azért nem feltétlenül kiszámíthatónak. Bár talán a srácok azt hiszik ismernek már, mint a rossz pénzt, elégé megtudnám őket lepni még pár dologgal. Ugyanis, ők azt hiszik, hogy a drogfogyasztás az eddigi legnagyobb vétkem, amit valaha is elkövettem a törvénnyel szemben, és hogy én csak bulizni járok el, mikor éppen nem a nyakukon lógok. Hogy őszinte legyek, lehet jobb is, hogy csak ennyit tudnak rólam, mert így ők legalább tiszták maradnak, ha véletlenül lebuknék. Így hát hagyom nekik, hogy azt lássák belőlem, amit látni akarnak, vagyis amit én akarom, hogy lássanak. Egy kissé felelőtlen, bajos, de amúgy jó fej srácot, aki minden problémára ismer egy embert, országtól függetlenül… Vajon honnan is?
Ám most nem a titkos kis életem miatt és nem is a pia miatt kerültem bajba – de tény, hogy ezek után jelenésem van még a rendőrőrsön is, kivételesen nem magam miatt -, így nem lenne abban semmi, ha Jae elé állnék a sebemmel, látott már rajtam rosszabbat is. Viszont nem akarom folyton őt nyaggatni. Le kéne szoknom arról, hogy folyton ismeretség által igyekszem előnyhöz jutni, néha normális civilként kéne élnem az életemet, így mindent ugyanúgy ki kell várnom, mint ahogy más is teszi. Még ha ez talán nyolc órába is kerül és addig sok vért vesztek, bár szerintem annyira nem lett vészesen mély vágás. Azzal viszont nem számoltam, hogy ez a lüke itt lesz még akkor mikor jövök, és esélyem sincs kikerülni. Jobb ötlet híján igyekszem fedezékbe vonulni, hogy ne lásson meg. Sosem voltam a rejtőzködés nagy mestere, így most sem telik többre tőlem, minthogy az automaták közé bújjak. Szerencsétlenségemre, nem csak áthaladni szeretett volna itt, hanem egyenesen felém tart. Na szép, sosem jobbkor akar ez is mérget venni magának. Orvos létére igazán tudhatná, hogy jobban járna egy büfés változattal egészségügyi szempontból.
Legszívesebben -minimum - a lábára lépnék a kérdése miatt, de valakinek még össze is kell varrnia ma, így csak egy gúnyos vigyorral próbálom palástolni az eredeti szándékomat. – Túl jó férfi vagy Jae, mindig rabul ejted a szívem és nem ereszted soha… Bár nőnek lehet jobban elmennél, növeszd még egy kicsit a hajad. – vonom meg a vállam, majd eleget téve a kérésének kimászom hozzá. Pontosabban, nem is az ő kérésére, csak már amúgy is melegem volt, mert ez a két gép fűt, mint állat. – Hinnél nekem, ha azt mondanám, hogy józan vagyok és nem hergeltem fel senkit? – vonom fel a szemöldököm, mert ebben erősen kételkedem, de aztán ki tudja… Lehet ad egy esélyt a dolognak, hogy meghallgassa és utána döntsön afelől, hogy hisz-e a mesémnek. - Azt hittem már lejárt a műszakod, vagyis reménykedtem benne. Mellesleg biztos ebből szeretnél te inni? Amúgy sem szereted a kávét, nem? – lehet én maradtam le valahol, de tudtommal nem tipikusan az a kávé függő a másik, mint ahogy a dokik többsége, aztán ki tudja, lehet a szakma ártalma. Ha teáért indult, akkor meg inkább hozok neki, csak ne pocsékolja erre a pénzét. Mondjuk, előbb lehet egy varrást kérek és utána hozok neki teát, mert kezdem úgy érezni, hogy átázóban van a rongy amit a sebre szorítottam, az meg kissé ijesztőnek hatna egy kávézóban.
"I was innocent... then my best friends came along."
Mindenkinek a saját döntése, hogy milyen elvárásokat állít a családja és legfőképpen a barátai felé. Én mindig is úgy éreztem, hogy amiért az apám részéről állandó küzdelmet jelentett már egészen gyerekkorom óta az, hogy minimális elismerést is kapjak a cselekedeteim és érdemeim miatt, jellemzően alacsonyabbra tettem a mércét a barátaim felé. Tekintve, hogy amikor próbáltam a bátyám nyomában járni - és legalább olyan jól teljesíteni mint ő - sem kaptam meg a vállveregetést, már egészen korán úgy éreztem mindenféle elvárással kapcsolatban, hogy tudtam, a végén úgysem lesz értelme, ha teljesítem. Mégis megtettem, mert gyerekként azért még ott élt bennem a remény, hogy egyszer mindennek lesz értelme és majd lesz valami, aminek köszönhetően megtörténik az a bizonyos áttörés én pedig megértem miért kaptam előtte csak hajborzolást, meg azt, hogy majd megnézem. Ausztrália nem csak felszabadultságot hozott nekem, távol a figyelő - és kritizáló - szemektől, de nagyrészt abban a korban kerültem el otthonról, hogy fogékony voltam mindenre, ami a jellememet erősíthette. Így sikerült kialakítanom magamban egy olyasfajta elvárásrendszert másokkal szemben, amelyeknek a betartatását és saját részről való betartását is sokkal tisztességesebbnek éreztem, mint amivel nekem magamnak kellett megküzdenem. Ez pedig a megfelelő társaságban oda-vissza is működött. Nem mondanám, hogy ne fájt volna valamelyest, amikor előbb Kai hagyta ott Sydney-t, aztán én magam hagytam ott a társaságot, hiszen az elszakadás valahogy mindig mindenkinek nehézkesen megy, mondjunk akármit is másoknak. Ettől függetlenül persze eszemben sem lett volna mindezt férfiasan bevallani bárkinek is, szóval sem Kai, sem pedig Levi nem hallottak tőlem olyat, hogy egészen hiányoztak. Helyette épp azt akarom elérni, hogy a fordítottja valósuljon meg és Levi maga vallja be, hogy csak azért tesz kárt magában minden alkalommal, mert annyira látni akar - még ha ép ésszel tudom is, hogy ez bizony nincs így. - Ha befejezted volna az elején, még örültem is volna annak, hogy látlak. Így már elérted, hogy bármi bajod legyen, még az orrodat is be akarjam verni mellé. - Csípőre vágom az egyik kezemet, s lemondó sóhajt hallatva figyelem, ahogyan kimászik a két automata közül és úgy kezd viselkedni, mint minden normális ember - aki nem bujkál el olyan helyekre, mint ő. De gondolom megvolt az oka, hogy oda tévedt, ami most felettébb érdekelni is kezd. - Őszintén? Nem tudom - finoman megrántom a vállam, miközben a pillantásommal azért igyekszem végignézni őt annyira, hogy a láthatóan sérült karján kívül felfedezzek esetlegesen egyéb sérüléseket, amelyek miatt kezelésre - vagy adott esetben sürgősebb ellátásra - szorulna. Mármint nyilván ha önmagában az nem lenne elég, hogy gyanúsan szorongatja a karján azt az anyagot, ami mögött el sem tudom képzelni pontosan milyen sérülés rejtőzhet. - De mivel kénytelen vagyok hinni neked, ezért nem is kérdezem. Mennyire komoly? Ugye nem akarod, hogy tolószékkel furikázzalak? - Utóbbit már valamivel halkabban kérdezem, ugyanis míg Levivel megengedhetem magamnak ezt a hangsúlyt orvosként, addig másokkal, teljesen idegen emberekkel, akik szintén ellátásra várnak, már nem tenném meg. Nekik kijár még abból a fajta tiszteletből, amelyet csak annak köszönhetnek, hogy nem ismerjük egymást. - Miért, nem felelek meg neked orvosként? - Felvonom a szemöldökeim, kérdő pillantásom pedig az arcára függesztem. - Pedig az én öltéseim a legszebbek a mai műszakban. - Jegyzem meg félmosollyal az arcomon. - Nem, egyáltalán nem vagyok benne biztos és tényleg nem, jól emlékeztél.. - Felelem bólogatva, amikor azt kérdezi mi van velem, meg azzal, hogy korábban állítottam: nem vagyok a kávé híve. Bárcsak akkor is ennyire figyelne rám, amikor arról magyarázok, hogyan ne kerüljön heti rendszerességgel a sürgősségire. - De egy jó teáért nem igazán tudok most kiugrani, szóval... - Az automaták felé intek, s közben elhúzom a számat. Néha muszáj kompromisszumokat kötnünk és van, hogy az utolsó opció az automatás kávé marad. - Mit szólsz, varrjalak össze? - Mivel a választ illetően egészen határozottan úgy érzem, hogy igent fogok kapni, nem sokat hezitálok, hogy a kezemmel a megfelelő irányba intsek, s ha tényleg belement a dologba - amivel kapcsolatban nem látom be miért mondana nemet az orvosi ellátásra -, megindulok egy megfelelő helyiség felé, ahol ezt meg tudom tenni.
"Mindenkinek van egy olyan barátja, akit nem szívesen vállal fel... "
Az emberek ösztönösen válogatják meg a barátaikat. Mindig olyanokat keresünk, akik fixálni tudják a hibáinkat, de valamilyen szinten megtaláljuk önmagunkat bennük. Ha a normálisabb barátaimra gondolok, akkor ez igaz is. Jae ugyanis nem csak a hibáimat, hanem a sebeimet is fixálni szokta heti rendszerességgel. Örülök, hogy útjaink végül nem váltak olyan sok időre szét, de azért lassan én érzem túlzásnak azt, amennyiszer a nyakán kötök ki. Éppen ezért szerettem volna ma elkerülni, félek, hogy még a végén rám un. Netalán belefárad abba, hogy folyton engem ápolgasson és levált valami normálisabb barátra. Amit lássunk be, elég könnyen elképzelhető. – Ugye tudod, hogy a nők szoktak így beállni? – kérdem egyre szélesedő vigyorral az arcomon, hiába tudom, hogy nem kéne őt cukkolnom ezzel, mert még a végén több kárt tesz bennem a négy fal között. Óvatosan mászok is ki a masinák közül, és ha nem lenne elfoglalva a kezem még egy ölelést és egy buksi simit is intéznék felé, hogy lenyugodjon a kis méregzsák a verekedés helyett. -Nincs semmi bajom… már a karomon kívül. – sóhajtok fel mikor látom, hogy nagyon méreget magának. Ha hiszi, ha nem, most tényleg jó fiú voltam és nem én kerestem a bajt. – De, kérlek és mellé még szirénázó hangot is adj ki! Ja várj, nincs itt Kai, hogy felvegye, úgy nem jó. – biggyesztem is le az ajkamat, hiszen annak semmi értelme nem lenne, ha én videóznék, ez három emberes meló. – Annyira nem vészes, csak olyan pár centi mély lehet és eret sem ért, szóval életben maradok, de őszintén a klub közepén nem nagyon volt időm nézegetni a sötétben, itt meg nem akartam senkit sem ijesztgetni vele. – vonom meg a vállamat olyan nyugodtan, mintha csak valami szúnyogcsípésről beszélgetnénk, ami a világ legtermészetesebb dolga. -Nem az, hogy nem felelsz meg nekem, csak… Aggódtam, hogy megunod az arcom, ha ennyiszer látsz, így gondoltam mást is ki kéne próbálni. Hátha van itt valami szép doktornéni a műszakban. Mondjuk, a helyes doktorbácsikkal sem lenne bajom, de azt még a végén magadra veszed. – kuncogok is fel és őszintén azt nem vitatom, hogy az ő öltéseivel járnék a legjobban. Talán – de csak talán-, ha nem a jobb, hanem a bal kezem sérült volna meg is inkább rábízom magam, minthogy otthon gyakorlatozzak fél kézzel. - Meghívjalak majd egyre? Már, ha itt végeztem? Mondjuk nem tudom, mi van nyitva ilyenkor, ahol iható teát is kapni? – gondolkozom el végül. Talán valamelyik Starbucks vagy Meki még nyitva található, de az ottani teákról túl sokat nem tudok nyilatkozni. Életem először akkor ittam a Starbucksban teát, mikor az egyik csaj felkapart a park egyik padjáról. Akkor valahogy nem az ital ízére, hanem csak a melegére tudtam koncentrálni, így nem sok maradt meg belőle. -Félek, hogy lassan valamilyen díjat számolsz fel érte nekem, de legyen. Használjuk ki a VIP tagságot a sürgősségin is. – sóhajtva egyezek bele majd követem is a rendelőbe. Beérve foglalok is helyet a már igen ismerős ülőalkalmatosságon és tartom is oda a karomat, hogy megnézhesse közelebbről is. Én annyira nem tartom vészesnek ahogy fél szemmel rápillantok, de őt ismerve tuti fejbe kólintana, amiért ezt kis semmiségnek veszem. A penge, amivel megszúrtak elég szép nyomott hagyott, mondhatni kicsin múlott, hogy nagyobb legyen a baj, de túl nagy fiú vagyok én ahhoz, hogy ezt beismerjem. -És mi a helyzet veled? Rég ültünk már össze sörözni. Sikerült már meghúznod a csajt, vagy tartasz még a bátyjától? – szélesedik el a vigyorom, bár mivel tű lesz nála lehet nem árt nem most felcukkolnom ezzel. Igaz én még csak képről láttam Kai húgát, de én Jae helyében nem tökölnék sokat, mert még a végén más lecsapja a kezéről. A mai világban már úgy sem a lovagokért vannak oda a lányok, nem kell sokáig mézásmázoskodni.
"I was innocent... then my best friends came along."
- Miért, egy férfi nem teheti így csípőre a kezét? Te sosem csináltad még? - Kérdő pillantással figyelem, ahogyan igyekszik kimászni az automaták közül, mellé pedig még gyorsan körbe is pillantok, hogy mennyire figyelnek oda erre a kis akcióra. - Lehet előző életedben macska voltál, hogy ennyire tetszenek a szűk helyek... De inkább menjünk, mielőtt azt hiszik én küldtelek be oda. - Finoman megrázom a fejemet, közben pedig halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Nem tudom milyen elvetemült ötlettől vezérelve kérnék meg bárkit is arra, hogy hasonlót tegyen, minden bizonnyal egy pár évvel ezelőtti énem viszont nem lett volna ellenére az ötletnek - főleg, ha azzal mást szívathatok meg, olyat aki utána is a barátom marad. - Aha... - finoman ráncolom a szemöldökeim, miközben az őt méregető pillantásom visszatér az arcára. - Szóval ezt akarod elérni? Legközelebb verekedj össze Kaial, akkor meg tudjuk oldani - megrántom a vállaimat az ötlet vázolása közben, s csak remélni merem, hogy hiába mondtam ki, attól még nem veszi kihívásnak és nem csinálják meg. Annyira agyatlanok még ők sincsenek, igaz? Igaz?? - Rendben, akkor is rá kellene nézni. Nem akarom, hogy úgy vérezz el, hogy az épületben vagyok. Egyáltalán mit csináltál te a klubban, hogy ezt összeszedted? - Nem akarom szabadjára engedi a képzeletemet, mivel valószínűleg már így is túl extrém dolgokra gondolok azzal kapcsolatban, hogy Levi hogyan szerezte a sérülését. Hiába érdemelné meg, hogy piszkáljam, hiába kellene neki egy alapos fejmosás is azért, ahogyan viselkedik - és ahányszor bajba keveredik, gyakorlatilag nem is számolom már, hogy hányszor találkoztunk itt a kórházban, arról meg ne is beszéljünk, hogy járhatott-e itt, amikor én nem dolgoztam épp -, azzal is tisztában vagyok, hogy nem az én tisztem őt kioktatni azzal kapcsolatban, hogy éli az életét, vagy épp milyen tevékenységekről kellene lemondani. Lehet, hogy én vagyok az idősebb, meg foglalkozásomból adódóan a felelősségteljesebb is, mindig inkább az érdekelt, hogy összefoltozzam őt és az útjára engedjem. Alapos agyműtétre lenne szükség ahhoz, hogy ne járjon hozzám minden héten valami sérüléssel, mert bajba keveredett. Megváltoztatni meg pont nem én fogom. - Nem vagy az esetem, bocs. - Vigyorogva pillantok rá, várva a reakcióját. - Legközelebb, amikor a kórházon kívül lesz szükséged rám, gondolkodj el azon, amit mondtál. Fogod még te azt kívánni, hogy én legyek ott egy csinos doktornő helyett - nevetek fel halkan. Valamiért mindenki számára én vagyok az ügyeletes orvos, amikor épp szükség van rám, a plusz órákat viszont pénz helyett a kapcsolatunk megerősödésével fizetik, amit tulajdonképpen nem is bánok annyira. A családommal való viszonyom mellett tulajdonképpen igazából erre van szükségem. Olyan barátokra, akik nem ítélkeznek felettem a kezdetektől fogva, hanem olyannak fogadnak el, amilyen vagyok. Őket különben sem érdekli, hogy pontosan ki az apám, vagy az anyám, nem azt lesik rajtam, hogy milyen formában mászhatnak felfelé azon a bizonyos ranglétrán. Ezért talán kicsit sajnálom a bátyámat, aki számára ezt jelentik a mindennapok, hamis mosolyokat és hátsó szándékokat. De úgy tűnik ő ezt élvezi. - Csak egyre? - mosolyodom el félvállról. A tea sem tökéletes módja annak, hogy átvészeljek egy-egy irreális óraszámot jegyző műszakot, főleg mert rigolyásan kerülöm a koffeint, a kezem miatt. De mégis az egyik legjobb opció, ami szóba jöhet. - Illene már, de sajnos állami kórházban nem számolhatok fel neked plusz díjat. Azt a kórházon kívül kell elintéznünk - komolyan magyarázok, majd terelgetni kezdem a megfelelő irányba, hogy végre kezdhessünk valamit a karjával. Tényleg nem akarom, hogy előttem vérezzen el, kettőnk közül mégiscsak én vagyok az orvos. Kicsomagolom a karját és szemügyre veszem a vágást. - Szóval mi is történt pontosan? Mikor keletkezett a seb? - Úgy teszem fel a kérdést, hogy közben magamat is felkészítem a rövid műveletre, kesztyűt húzok és fertőtlenítőt veszek elő, illetve igyekszem helyet foglalni ahhoz, hogy meg is tisztítsam Levi karját. - Pont neked fogom elmondani, a végén egy jobb pillanatodban elmondod Kainak is, aztán tényleg megver - vigyorogva rázom meg a fejemet, a pillantásom, amivel felnézek rá, míg a seb tisztítása után a fertőtlenítésre készülök azonban árulkodó. - Amúgy csak sok a munkám. Otthon meg a bátyám nem hagy békén, szokásos - megvonom a vállam, majd különösebb finomkodás nélkül kezdem a seb fertőtlenítését. - Kapcsokat szeretnél vagy varratot? Gondolom nem kell elmondanom milyen lesz a sebgyógyulás, meg hogy huszonnégy órán belül ezt ellenőrizni kéne... - kérdőn nézek rá, megemelt szemöldökökkel. - Veled mi a helyzet? Miért keveredsz minden héten bajba? Vagy tényleg csak engem akarsz mindig látni? - elnevetem magam, majd immáron egészen komolyan fogok hozzá a sebzáráshoz, hogy Levi egy varrattal legyen gazdagabb. Ugyan felajánlottam neki két opciót is, de elvileg elég ügyes vagyok hozzá, hogy szépen összeöltsem őt. Azt, hogy ténylegesen így van-e, majd ő ítéli meg, amikor végeztem.
"Mindenkinek van egy olyan barátja, akit nem szívesen vállal fel... "
-Hm, nem… Nem rémlik. – vigyorogva rázom is meg a fejem, majd igyekszem mellé mászni valahogy. Sok furcsa és szokatlan dolgot csináltam már az életben, de ez a csípőre tett kezes dolog eddig kimaradt. Mármint, szoktam csípőre tenni a kezem, csak voltaképp nem a sajátomra és nem ilyen helyzetben. -A kóros lustaságomat is megmagyarázná. Egyébként valami igazság lenne benne, elvégre miattad másztam be ide, mert azt hittem tovább mész. – vonom meg a vállaimat. Nem mintha erősen kerülni szerettem volna, csak nem akarom, hogy rám unjon itt a végén. A Burgerbe szívesebben járnék baráti kedvezményért, mint ide. De hát a Burger Kingben még nincs jó ismerősöm, nem úgy, mint itt. – Igazából… nem hiszem, hogy lenne szíve nekem behúzni. Legalábbis, az évek tapasztalata alapján, még eddig a te meg az ő haragját is megúsztam kevesebbel. – sokszor keveredtem már verekedésbe, de a barátaimmal nem szokásom. Nem is tudnék egy alkalmat sem felhozni, amikor idáig fajult volna a helyzet, de aztán lehet csak nekem maradt ki valami. Könnyen előfordulhat az ilyesmi, már korántsem olyan jó az emlékezetem, főleg, ha a történéskor sem voltam tiszta már. -Most semmi különöset… Csak megvédtem egy lánykát, akit elakartak vinni az akarata ellenére is. Aztán már későn vettem észre, hogy egy pillangó is előkerült. Mondjuk, így se a karomat célozták be, azt csak utolsó percen sikerült oda kapnom. Így legalább a saját lábamon jöttem be, nem hordágyon. Már csak ezért is hálás lehetsz, hogy csak ilyen kis egyszerű seb jutott neked. – nem mintha nem lett volna már élményem komolyabb sérülésben is, amivel szintúgy saját lábamon mentem be a kórházba, de egy ilyen helyszínen csak nem engedték volna, hogy erősködjek, ha feltűnőbb a dolog. Így is lesz még élményem egy rendőrségi kihallgatáson. Rég jártam már ott is. Na nem mintha ezelőtt bármikor is kiállítottak volna már valamiért. Bár nem vagyok egy szabály követő és tisztelő ember, azért a hírnevemre vigyázok. Nem akarok rossz fényt vetni Kai munkásságára. -Ez most mélyen szíven ütött Seo Jae! – hajtom is le a fejem, ha már a szívemhez nem kaphatom oda a kezem. – Hm, lehet… De te már nem hozol számomra sok izgalmat. Már kívülről és belülről is ismerlek jó alaposan, ideje lenne mást is megismernem innen. – nevetem el magam és ha most nem ilyen helyzetben és helyen lennénk, lehet még azt is megengedném magamnak, hogy kicsit megpaskoljam a fenekét. Bár egyáltalán nem vagyok válogatós és sokat szeretem szívatni a haverjaimat, valahogy sosem tudtam ténylegesen ÚGY rájuk tekinteni. És nem, nem azért, mert hetero mind a kettő, hanem mert csak mi már olyan szinten vagyunk, hogy kellően unalmasak legyenek a számomra. Nem szeretem az állandóságot, nekem a friss hús kell. Persze ez azt sem jelenti, hogy innentől kezdve megússzák a túlzott szeretetemet irántuk. Azért mégis csak jó nézni, azt ahogy kiakadnak. -Rendben, akkor kapsz egy egész kávézót is. Melyiket szeretnéd? Vagy nyissak neked egy újat, ami igazodik hozzád? Biztos lenne a kórház mellett valami közeli kiadó hely. – csak egy szavába kerülne és már a nevén is szerepelne az épület, ugye milyen nagylelkű vagyok? -Hát életem, tudod a számom, meg hogy hol érsz el. – kacsintok is rá egy széles vigyor kíséretében. Utána persze hagyom, hogy mutassa az utat, ahol előbb összevarrhat, majd utána megbeszéljük milyen teázót szeretne hova. – Egy csávó, ha jól láttam, akkor egy egyszerű, de nagyobb fajta, fa berakású, rozsdamentes acél pengéjű Magnum Balisong pillangó késsel rontott nekem, ami ismert arról, hogy 275 mm hosszúságú, ebből 125mm a pengéje és a vastagsága olyan majd 3 mm. A támadási szöget tekintve először a gyomromra, vagyis inkább az oldalamra irányult, amit végül a kezemmel védtem ki. Az időt nem mértem, de lévén, hogy milyen messze vagyunk a szórakozóhelytől és, hogy mióta várakozok itt, a seb olyan kicsivel több mint másfél órája lehet meg? – igyekszem összegezni a történteket, bár őszintén a kés márkájába már nem vagyok biztos, mert a fények miatt nem láttam. Az biztos, hogy egy egyszerűbb piacról is beszerezhető darab volt, szóval annyira nem lehet otthon az illető a témában. Az már más kérdés, hogy én meg miért vagyok. Igyekszem inkább készségesen tartani is a karomat minden művelethez. - Ugyan már, hát úgy ismersz minket? Engem pletykásnak, Kait meg verekedősnek? Nem fordítva van ez? – horkanok is fel, majd csak egy mélyet sóhajtok a tekintetét látva. – Azért most már remélem a nődre is tudsz időt szakítani, majd tartom a gyertyát. Akarom mondani, majd elcsalom Kait, hogy biztos ne rontson rátok még csak véletlenül se! – vigyorodom el, kicsit ezzel is igyekezve leplezni azt, hogy hiába vagyok már itt több századik alkalommal, még mindig érzem ezt a műveletet. -Uh, legyen most kapcsokkal rögzítve, a cérna már kicsit unalmas. De igazából, amennyi időt szeretnél rám szánni, oda bízom. – csillan is fel a szemem, mintha csak valami izgalmas és normálisabb kérdést tett volna fel, mint például, hogy milyen étterembe kéne már összeülnie a kerekasztalnak végre. -Nem először járok itt… igazából, ha a bal kezemen lenne be sem jöttem volna, mert minek? Otthon is összevarrnám magam. – vonom meg a vállam, mert mondhatni kellő gyakorlatom van benne. Szinte már fel sem veszem, ha valamilyen sérülés vagy annak kezelése fájdalommal jár, mert egészen hozzászoktam. Mondhatni immunis vagyok már a fájdalomra. -Nem szándékos, jó? Csak valahogy mindig összejönnek a dolgok. – vonom meg a vállam, mert néha tényleg nem csinálok semmit és abból is csak a baj van. -Azon kívül nincs sok, igyekszem lefoglalni magam a túl sok szabadidőmben. New York nem fedezi fel magát. – vigyorodom el végül én is és kíváncsian figyelem mit kapok most. Még annyi a szerencsém, hogy sosem voltam szégyenlős, ami a testemet illeti. Pár újabb heg vagy karc mit számít? Legalább lesz mit mesélnem később a kölyköknek, hogy apa, vagy éppenséggel a nagybácsi milyen klassz is volt az ő korukban és hogy ezt ne próbálják szülők közelében és tudatukon kívül sem!
"I was innocent... then my best friends came along."
- Na, ne gyere nekem ezzel. Fogadjunk, hogy csináltad már... Például mikor álltál a motorod mellett és azt sem tudtad mit csinálj vele. Habár néha még most is megkérdőjelezem, hogy tudod-e mit kell, de mindegy, hagyjuk - nagyot sóhajtok, majd megemelem a kezem, hogy finoman megmasszírozzam az orrnyergemet. Egyáltalán nem másokon kellene levezetnem azt a feszültséget, ami a munkám miatt keletkezik bennem, főleg nem olyan embereken, akik közel állnak hozzám és valamilyen furcsa oknál fogva még mindig a barátaimnak nevezhetem őket. Szó sincs persze arról, hogy adott esetben rossz barátja lennék bárkinek, akit én is annak tartok, hiszen sosem loptam, csaltam, vagy hazudtam azokkal szemben, akiket a nem vérszerinti családomnak tekintek. A helyzet az, hogy lassan régebb óta alapozok rájuk, mint a bátyámra, vagy a szüleimre, habár anyám mindig is próbálta fenntartani a Seo család olyasfajta harmóniáját, amelynek én sosem éreztem igazán részesének magamat. Képes lettem volna elengedni a sérelmeimet, ha nem kell hirtelen a New Yorkba jövetelem mellé még a bátyámmal is összeköltöznöm, egyik pillanatról a másikra. - Miért, nem akartál velem találkozni, vagy nem tetszik az ellátás? - Felrántom a szemöldökeimet, de hamar rendeződik is az arckifejezésem. Én is emberből vagyok és képes vagyok hibákat véteni, de ha valamiben, akkor a munkámban igyekszem százhúsz százalékos energiabefektetéssel és precizitással működni, hogy ne legyen rám panasz. Gyerekkorom óta igyekszem így tenni, apám szárnyai alatt azonban bármit csináltam, bármilyen tökéletes bizonyítvánnyal, vagy versenyeredménnyel állítottam haza, mindig volt valami kivetnivaló benne. - Kíváncsi vagyok mitől tud mindig ennyire nyugodt maradni a füvezésen kívül. - A mondandóm végére már egészen lehalkítom a hangomat, hiszen mégiscsak a munkahelyemen vagyunk és nem akarom megkockáztatni, hogy valami rettenetes mértékben elferdített pletyka miatt a végén kirúgjanak. Nem mintha a fű említése főbenjáró bűn lenne, egyszerűen csak nem kezelem olyan szabadon ezt, mint Levi vagy Kai. Kövezzenek meg. - Nem is tudtam, hogy nőkért már hősködsz is. Más környékről kellene összeszedned őket, ahol nincs rá esély, hogy a végén leszúrjanak. - Gyanakodó pillantással mérem végig őt, annak jelei után kutatva, hogy esetleg máshol is megsérült volna, a szavai ellenére. - Ha komolyabb sérüléssel jössz és nagyobb a kihívás, az nekem csak jó. De attól még örülök, hogy tényleg nincs komolyabb bajod - teszem hozzá végül, megenyhült arckifejezéssel, s talán egy halvány mosollyal is a szám sarkában. - Tudom, kiábrándító. - Ezúttal már szélesedő mosollyal pillantok felé. - Azért ezt a kívülről-belülről dolgot hanyagoljuk. Nem tudom mit gondolnának rólunk, ha ezt mások is hallanák. Ne érts félre, nem akarlak én letagadni, csak hát tudod... - halkan nevetve vonogatom meg a vállamat. Talán tényleg el kellene engednem minden szorongásom és előítéletem és egyszerűen megpróbálni nem büntetésként felfogni bizonyos dolgokat, hanem azt a lehetőséget látni benne, amit eredetileg is elfogadtam, amiért most itt vagyok. Az, hogy a baráti társaságom két tagja is jelen van Sydney után is, csak pozitív plusz. - Sosem nézegettem még, hogy vannak-e ilyen helyek a környéken. Ha a Starbucksot felvásárolnád, talán még én is itt hagynám az állásom, mert biztosan gazdag lennél... - Úgy teszek, mint aki komolyabban is elgondolkodik az ajánlaton. - Nem kell túlzásokba esni, nekem bármi megfelel. - - Hm... Azt hiszem arra most inkább nem kérdezek rá, hogy miért tudsz ennyit a késekről, de köszönöm a részletes leírást. - Szavaim egészen halkan csengenek, míg igyekszem előkészülni a műveletre, aminek talán az egyik legfontosabb mozzanata egész pontosan az, hogy felmérjem a sebet. - A rossz szokások mindig átadódnak - vonom meg a vállam finoman, még mindig a sebet vizsgálgatva. Most az egyszer tényleg maradéktalanul hihetek Levi szavainak, ugyanis a seb egészen pontosan olyan, mint ahogyan leírta. - Nem vagyok én olyan hülye, hogy Kai-al a lakásban bármi jóban gondolkodjam. Még a végén csak keresztapát csinálna belőlem - megcsóválom a fejemet. Néha elgondolkodom, hogy nekem kellett volna-e másképp cselekednem párkapcsolati téren, de őszintén nem gondoltam, hogy hét milliárd ember közül épp Kai húgát fogom ki. - Összevarrhatnád, de fele olyan szép se lenne, mint ahogy én csinálom. - Ez pedig úgy gondolom határozott tény. Még csak nem is feltétlenül ahhoz van köze, hogy mennyi ideje tanulom már, és mennyire vigyázok a kezemre, ami most egészen jó állapotban van és nem remeg. - Persze, persze, tudom én. De te meg sosem vagy túl lusta ahhoz, hogy bele is keveredj a dolgokba. Kellene neked valaki, aki lehűti a fejed és aki miatt otthon ülni is hajlandó vagy. Vagy egy komolyabb munka. - Utóbbit már határozottan nevetve teszem hozzá, addig meg is állok a sebzárásban, nehogy teljesen véletlenül rossz helyre szúrjam a tűt, habár a karja elég nagy felület, nem túl sok olyan ponttal, ahol fájna egy véletlenszerű szúrás. - Kai nem ad elég munkát? - teszem fel a kérdést kötekedve, habár teljesen komolytalanul. Számukra hülyeség is lenne műszakokban dolgozni, hiszen nem olyan rendszerszerűen érkezik a munka, mint ahogyan nekünk. - Na és találtál már valami jó helyet? Azon kívül, ahol pillangó késekkel járkálnak és nőket akarnak elrángatni... - megköszörülöm a torkom, miközben elvégzem rajta az utolsó simításokat is, és egy gondosan ellátott kötéssel fejezem be. - Szédülés, zsibbadás, zúgó fül, fejfájás van? - teszem fel rutinszerűen a kérdéseket. - Vissza kellene fognod az alkoholfogyasztást egy ideig, és naponta átkötözni, de tényleg odafigyelve. Ha felszakad visszajöhetsz - felegyenesedem, s újfent megtámasztom az egyik kezemet az oldalamon. - A papírmunkát nem kell megvárnod, utánad tudom majd én is vinni máskor. De feláras lesz és kérek sütit is a tea mellé.
Mindenkinek van egy olyan barátja, akit nem szívesen vállal fel...
-Pff, most komolyan azt akarod mondani, hogy nem vagyok motorra való? Ez mélyen szíven ütött most! Csak, hogy tudd, normálisan vezetek és értek is a járművemhez, másképp biciklivel járnék. – a nagy francokat, minek vannak a taxik, ha nem erre? Tekerjen a fene, nem vagyok én sportember! De tényleg fáj az, hogy nem bízik bennem. Na, csak egyszer ülne fel mögém…De tudom, hogy úgy sem merne. Nincs az a pénz, amivel rávenném. -Jaj már, nincs semmi bajom veled, csak gondoltam elég dolgod van és nem szívesen látsz már itt a munkahelyeden is. – már az is baj, ha az ember figyelmes akar lenni a barátaival?! Eszem megáll! Na jól van, de akkor legközelebb ne merjen panaszkodni nekem, hogy munkán kívül látni sem bír, mert túl sokat járok hozzá. -Tudod a szex is csodákra képes, lehet ki kén próbálnod. – öltök rá nyelvet, de érzem, hogy ezért még kapni fogok, szóval már húzom is a nyakam, ahogy hátrébb lépek kettőt. – Amúgy nem tudom, lehet rátalált a belső Chire vagy, mi a tökömre. Nagyon nem szoktam kérdezni, hogy mi a titka, de gyanítom, hogy nem levendulázott be. Az már túl gyenge lenne neki. – nevetem el magam két vállvonogatás között. Lehet elárulná a titkot, ha rákérdeznénk, de úgy érzem, hogy Jaere jobban ráférne ez a titok, mint rám. Én is maga vagyok a nyugalom. Már többségében. Jó, talán néha túlságosan kötekedős vagyok, de nem erőszakos. Az csak ivás alkalmával fordul elő…elvileg. -Annyira nem szokásom, csak nem tűröm az erő egyenlőtlenségeket. Ha már játszunk, akkor tisztességesen! Ha téged rángatna két fazon, akkor is közbeszólnék. – azért na, némi jó tulajdonság is szorult belém, csak hát annak is sokszor iszom a levét, mint ahogyan most is. De tényleg lennék ilyen hősies gyerekkel, állattal, nővel, férfival, bárkivel is. Mert hát ennyi izgalom legyen már az életben. Na meg, ha elpatkolok ne csak rossz dolgok legyenek a listán, hanem valamelyest kompenzáló jó is. Bár a Mennybe már így sem úgy sem jutok be, de legalább a pokolban ne a legmelegebb hely jusson nekem. – Nyugi Seo, tényleg nincs nagyobb bajom. – szólok közbe a szkennelését látva és hát tényleg nem sok nagyon nagyon friss seb van rajtam ezen kívül. A többi már van legalább egy hetes is. – Majd legközelebb téged hívlak elsőként, ha olyan van, ne aggódj! –vigyorodom el, bár nyilván helyzet függő, hogy eszembe jutna-e őt hívni vagy sem. Na meg, vannak olyan dolgok, amikről nem tudnak és ez így is van jól. -Ehj már, manapság már az ilyen nem számít… Ez Amerika, nem Koreai, itt szarnak abba, hogy kit szeretsz, vagy ki felett izzadsz épp. – bököm is oldalba jelezvén, hogy ideje leereszteni, mert hát itt aztán senkit sem érdekel semmi. Itt nem kell megfelelni, csak élni kell. Nem értem, hogy mellettünk, hogy lehet még mindig ennyire prűd ez az ember. Elég ideje lehetett volna már ebből kiszokni. -Oho, hát engedném én azt, hogy rajtam élősködj? Egyébként, ha felvásárolnám, legalább jobb lenne az ottani italok minősége. Egyszer kaptam ott ajándék teát, mikor az utcáról szedtek össze. Hát az szerintem csak színezett forralt víz volt. De a kávéval is hasonlóképp vagyok. Borzalmas. Mintha csak a kávé gépet mosnák ki. – több szempontból is elborzadok, ahogy visszaemlékszem arra a bizonyos téli napra. Vagy az már kora tavasz volt? Hm, a hidegen kívül másra nagyon nem emlékszem. De nem is lényeg, annyira nem volt fontos az a nap, mert nem fagytam a padhoz. -Csak úgy, véletlen…igazából a lőfegyverekben jobban otthon vagyok, csak múltkor a fe- akarom mondani a piacon, volt lehetőségem megcsodálni pár hasonló darabot és ott megjegyeztem róluk némi információt. – nem hiszem, hogy erre nagyon kíváncsi volt, vagy hogy ezt annyira az orrára kellett volna most kötnöm, de vissza már nem szívhatom. Olyan nagy bűnt nem követek el azzal, ha néha felmérem a feketepiac kínálatát is, nem? Nézelődni szabad, azt még nem tiltja a törvény. – Pedig hármunk közül, te érdemled meg a legjobban a szaporodást. Otthon meg a bátyád lenne útban mi? Ehj, ezek a nagytestvérek… Mondom én, hogy majd elcsalom Kai-t addig. Ővele még könnyebben is bánnék. – hát nem én lennék a világ legjobb szárnysegédje? De akkor már minimum egy kölyök kijár nekem az alomból! Hát, had legyek már keresztapa is egyszer. -Tény, ezért járok be inkább ide. Mondjuk már a nővérkék a nevemet sem kérik, csak adják a sorszámot. Kezdek némiképp aggódni, hogy nem innen szerzek barátnőt. – drámaian sóhajtok is fel, hiszen sok szép nővérke van itt, de ők meg már túlzottan is ismernek engem. Azért néha tök jól elpletykálok velük a pultnál. -Hm, szerintem a munka hamarabb megoldható. Az előbbi képtelenség. Még egy kisállat miatt sem maradnék otthon, nemhogy egy hosszú távú kapcsolat miatt. Fúj! –fintorodom is el, mert sosem voltam az ilyen állandóság híve. Nem nem, akkor túlságosan megismernek és belelátnak az életembe. Ilyet nem játszunk! Meg hát, hamar rá is unok az alkalmi partnerekre. -Tudod, hogy a zeneiparban máshogy megy ez. Néha bent estézem, hogy minden is meglegyen időre, néha meg csak lógatom a lábam, mert alig van egy-két komolyabb meló. Rendezvények most még nem nagyon vannak, amire mehetnék, bulikba meg néha eljárok DJ-t játszani, de az annyira nem kifizetődő, hogy minden este bevállaljam. Mellette meg csak gép szerelést meg jármű bügykölést vállalok, de hát az sem olyan nagyon hosszadalmas meló. Néha unalmamban meg pár online munkát is elvégzek, de ennél többre már lusta vagyok. – és ha azt nézzük a felsoroltakból, csak az utolsó tevékenységem illegális, így azt nagyon nem is részletezném Jamienek. Bezzeg, ha befejezem az orvosit, most nonstop lóghatnék a nyakán. -Hát, van pár elég baba hely, de azért nem teljesen Ausztrália. Ott valahogy más volt a hangulat. – persze, hisz ott már megvolt egy régen kialakított légkör is. – Igen doktorúr! Akármikor pillantok önre érzem, hogy zsibbad a mellkasom, zúg a fülem és elgyengült vagyok. – vékonyítom el kicsit a hangomat, hogy kissé kiparodizáljam az egyébként komoly kérdéseket. -Nem, nincs semmi bajom, jelenleg minden rendben, csak már a szemem ugrik ki az éhségtől. Szerinted bunkóság az örsön enni? – mintha engem ez bármikor is érdekelt volna, úgy érdeklődöm most efelől. -Én? Alkoholt fogyasztani? Én? Hát úgy ismersz? –pillantok rá kissé felháborodva, majd csak mosolyogva kelek is fel. -Értettem főnök, igyekszem főnök! – tisztelgek még neki utoljára, mielőtt ténylegesen átadnám a helyem a következő betegnek. -Amúgy egy sörre, izé… egy teára mikor lesz időd összeülni velünk? Sütünk egy tepsinyi sütit is neked! Akár kettővel is! – hiszen most mondta, hogy nincs alkohol… Mindegy, majd rumos teát főzünk max.
"I was innocent... then my best friends came along."
- Hülyeség. Ha nem ismernélek és ugyanennyit járnál ide, akkor is el kellene, hogy lássalak. - Megrántom a vállaimat, talán még kicsit értetlenül is pislogok rá. Talán az ő fejében van abban valamennyi logika, hogy pontosan miért is nem akart a szemem elé kerülni. Az enyémben viszont nem sikerül teljes felvilágosodást elérnia témával kapcsolatban, hiszen az én értelmezésemben orvosként mindenkinek és minden körülmények között segítenem kell, függetlenül attól, hogy hányszor láttam már, vagy találkoztam-e vele valaha. Az amerikai rendszer talán annyiban másképp alakul, hogy kényes helyzetek tudnak kialakulna, ha valamelyik beteg nem rendelkezik biztosítással. Személy szerint azonban úgy gondolom azok, akik ellátásra szorulnak, meg is kell, hogy kapják azt. - Mintha csak azon múlna.. Örülök, ha aludni hazamehetek. Szerintem még a szőnyegünk színét se sikerült megjegyezni otthon, olyan keveset láttam - vigyorogva magyarázok, Levi megjegyzésére azonban hamar leolvad az arcomról a jókedvű kifejezés. - Ha nem lennék műszakban betörném az orrod, aztán elküldenélek ahhoz a kollégához, aki a legfájdalmasabban rakja a helyére. - Megemelem ugyan a kezem, de amikor ő hátrébb mozdul és eltávolodik tőlem, értelmét veszti a mozdulat, a karom pedig visszaesik az oldalam mellé. Egyrészt nem lenne tanácsos munkaidőben megverni egy beteget, másrészt a kezemet is tudom hasznosabb dolgokra használni és nem én magam akarok az oka lenni annak, hogy alkalmatlanná teszem magam a sebészi létre. - Végül is van elég baja, ha így bírja ki, hogy New Yorkban maradjon, akkor így bírja ki. - Teljes mértékben meg tudom érteni Kait azzal kapcsolatban, amit a családja miatt érez. Nem állítom, hogy nagyon hasonló dolgokkal küzdünk, viszont tudjuk egymásról, hogy a családjaink szinte napi szinten elég nagy fejfájást okoznak. Ezt a részét pedig Levi is megérti azt hiszem. - Figyelj, remélem megérte. Nem tudom mennyire kellene most boldoggá tennie annak, hogy megvan a lehetősége, hogy máskor is ilyen állapotban lássalak. - Eszemben sincs oktatni azzal kapcsolatban, hogy ha legközelebb is rossz társaságba, vagy épp rossz helyre keveredik rossz időben, akkor annak komolyabb következménye is lehet. Ez az édesanyja feladata volt, amikor ő még kicsi volt és hallgatott a jó szóra. A helyzet pedig az, hogy csak mert valaki rossz környéken él, vagy jár nem jelenti azt, hogy feltétlenül baja esik. Mint ahogyan az sem ment meg egy rablástól, vagy komolyabb szerencsétlenségtől, ha az embernek sok pénze van és jó helyen lakik. Mindettől függetlenül is úgy érzem azonban, hogy legalább a barátaimmal megoszthatom, ha esetlegesen aggódom értük. - Megnyugtató, hogy a szexuálterapeuta mellett már a személyes testőrömnek is tekinthetlek - jegyzem meg vigyorogva. Lehet, hogy a bátyám meg én jó tizennégy éven át egy háztartásban éltünk, de mindig sokkal közelebb éreztem magamhoz azokat az embereket, akiket a barátomnak mondhatok. Talán nem is magával Dannal van baj, hanem azzal a környezettel, amiben felneveltek bennünket. Ettől függetlenül még mindig nehezen tudom elképzelni, hogy lefolytassam vele ugyanezt a beszélgetést, mint most Levivel. - Nem arról van szó, hogy Amerika vagy nem Amerika. Hanem hogy Kai húga az Kai húga. - Nekem pedig már azért is hálásnak kellene lennem, hogy Kai nem ásott el valakinek a hátsókertjében, amikor mindannyiunk számára kiderültek a családi kapcsolatok és az, hogy Aicha történetesen éppen a legjobb haverom húga. - Persze! Hogy máshogy akarod nekem megfizetni, hogy állandóan összefércellek, ahol épp kell? - Nevetve vonom fel a szemöldökeim. - Hálátlan. - Ezt már csak félvállról teszem hozzá, az arcomról leolvasható jókedv és a mellé párosuló vigyor pedig ékes bizonyítékai annak, hogy nem gondolom véresen komolyan. Tulajdonképpen csak erről szól a mi kapcsolatunk. Valószínűleg nem is lennénk barátok, ha minden beszólás után megsértődne valamelyikünk. - Azt mondják többször főznek le egy adagot. Takarékosak - horkantva nevetek fel, mert nagyon nem értek egyet ezzel az elvvel. És még csak rendszeres kávéfogyasztó sem vagyok. Néha vagyok kénytelen ráfanyalodni. - Várj csak, mi volt az a része, amikor az utcáról szedtek össze? - Nem tudhatok mindenről, ami Levi életében történik és biztosan akadnak olyan részletek, amelyekre egyébként sem kellene, hogy kíváncsi legyek. Ettől függetlenül még érdekelhet a sztori. - Na, azért nem vagyok már tinifiú, hogy szükség legyen másnak a közbenjárására. - Megjegyzésem félvállról teszem csak, de attól még legalább annyira igaz. - Inkább a munkaidőmön kellene csökkenteni, nem azon, hogy Kai mennyit van otthon. Inkább hárman menjünk el inni valamikor. - Mégsem valaki teljesen idegenről, vagy éppenséggel az első alkalomról van szó, hogy annyira sunnyogni kelljen. Én pedig érzem magam elég felnőttnek ahhoz, hogy egyrészről ne akarjam becsapni az egyik legjobb haverom, másrészről hogy meg tudjam oldani magam is a szóban forgó kérdést. - Legalább bennük mély nyomot hagytál. Örülhetnél. - Újabb vigyor telepszik az arcomra. A végeláthatatlan órák most egészen elhalványulni látszanak és a helyüket az a fajta kellemes érzés veszi át, amit minden alkalommal érzek, ha a barátaimmal vagyok. A különbség talán csak az, hogy itt hamar vissza kell térnem a realitás talajára és felfogni, hogy amint végeztem Levivel, vissza kell térnem a munkámhoz, változatlanul. - Amennyi dolgot most felsoroltál, arra enged következtetni, hogy titokban már milliomos is vagy. Mellette még arra is van időd, hogy leszúrasd magad - megrándul a szemöldököm, pedig nem teszek fel kérdést neki. Szimplán nem is értem, hogy jut ideje arra, hogy még bajba is keveredjen. Én sok esetben a nap huszonnégy óráját sem tartom elégnek. - Remek, akkor a zártosztályon is körbevezethetlek? Ott segítenek a szédüléseden. - A halántékomhoz emelem a kezem és finoman megtapogatom azt, hogy jelezzek Levi felé a viselkedését illetően. - Nem gondolom. Ha éhes vagy akkor éhes vagy, de miért is mész oda? - Komolyan, azt hittem barátok vagyunk, erre az eddig közösen eltöltött idő felében csak kapkodom a fejem, mert olyan dolgokat emleget, amikről nem is tudtam. Utólag persze már vannak olyanok is, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy jobb volt nem tudni, vagy jobb érzés tisztában lenni vele. - Mintha nem lettem volna ott legtöbbször... - Ciccegve nézek fel. - Nem kérek lehetetlent, fogyasztani fogyaszthatsz, de mértékkel. Nem hiszem, hogy a gyomormosás a bakancslistádon kellene, hogy szerepeljen. - Egyáltalán ki olyan elvetemült, hogy ott legyen a listáján? Kösz, nem. - Szuper, máskor is ilyen hajlandóságot várok, ha már kiderült, hogy képes vagy rá. - Vigyorogva ütögetem meg a vállát, ami jelen esetben a felnőtt verziója annak, hogy matricát kap, amiért jól viselkedett az orvosnál. - Fú... - a tarkómhoz emelem a kezem és megdörzsölöm azt, összeborzolva ezáltal a hajamat valamelyest. Míg megpróbálok visszaemlékezni a beosztásomra viszont, vissza is simogatom a tincseket a helyükre, nehogy orvos helyett őrült tudósnak nézzek ki. - A hétvége működhet. Ha nem jön közbe semmi. De akkor már mindenképp sör legyen és ne tea. Azt iszok eleget hét közben. Neked működik a hétvége? - Kérdőn pillantok felé. - Gondolom Kainak szólsz, ha már vele dolgozol.
Kezdőlap
◌ 
