Phiravich & Song-ah

A Sang-nam által megálmodott divatcégnél mindenkinek megvolt a feladata. Az enyém például egyáltalán nem az volt, hogy modelleket keressek az aktuális kollekció fotózására. Mégis beleütöttem az orromat, amikor a főnökömtől... lakótársamtól... szerelmemtől? Szóval amikor Sammietől megtudtam, hogy modellhiányban szenvedünk. Nem a modellekért felelős munkatársak nevében, hanem "mi", azaz kollektíven a vállalat érdekében, függetlenül attól, hogy megkértek rá, vagy sem. Ha őszintén vallanom kellene róla, hogy pontosan miért is folytam bele, egyszerűen azt mondanám, hogy ez mindenki érdeke. A teljes igazság azonban közelebb áll ahhoz, hogy ahogyan csak lehetett, szerettem volna levenni bizonyos terheket Sang-nam válláról. Nem voltam mindenben kompetens és persze az is lehet, hogy nem várt tőlem ilyesmit, de onnantól kezdve, hogy kitaláltam, igazából nem lehetett engem eltántorítani.
Az én szememben kifejezetten vicces történetnek számított az eset, ahogyan Vic és én megismertük egymást. Nem mindenki hagyja el tetőtől talpig lisztesen a főzőtanfolyamot, amint már nem is először vesz részt, sőt úgy gondolom az ilyen kurzusok célja kifejezetten az, hogy az emberek, akik részt vesznek rajta több tudással és gyakorlattal térjenek haza, amelyet aztán a saját konyhájukban is tudnak majd hasznosítani. Kétségtelen, hogy Phiravich és én is tanultunk valamit azon alkalommal, jórészt azt hogy a liszt veszélyes fegyver és csak csínján érdemes bánni vele, illetve hogy nem olyan egyszerű tésztát gyúrni, mint ahogyan a cukrász bemutatója alapján tűnt.
Mégis, amikor ő jutott eszembe, nem az eldeformálódott, közösen véghezvitt sütemény ugrott be, hanem az, hogy Vic megfelelő arc lehet a fotózáshoz. Az egyetlen gond az volt, hogy minél hamarabb meg kellett őt győznöm a részvételről, és úgy egyáltalán meg kellett győznöm arról, hogy miért lesz jó ha online és plakátokon is viszontláthatja magát. Viszont PR szakemberként azt hiszem nem egy bizonyos sztori felvázolása, vagy épp mások meggyőzése fog kifogni rajtam.
A győztesek hozzáállásával indultam hát neki az ebédszünetemben - pontosabban a Vic és az én ebédszünetemben, ami se megszokottnak, sem rendszeresnek nem tekinthető. Szimplán csak rákérdeztem nála egy gyors telefonhívás alkalmával, hogy van-e ma egyáltalán ebédszünete, amiben beszélni szeretnék vele. A "beszélnünk kell" pedig valószínűleg mindenki számára a legnagyobb mumus szókombináció. Még oda sem értem a mindkettőnk irodájához közel lévő vendéglátó helyhez, megpillantottam Vic alakját - pontosabban nehezen téveszhettem volna el őt, amikor nálam jóval magasabbra sikerült nőnie. Ebből is következik, hogy ideális lehet modellnek.
- Szia! - Megérintettem a karját, amikor közelebb értem hozzá, annak reményében, hogy amikor észrevesz, lelassít majd, tekintve hogy az ő hosszú léptei mellett az enyémek elveszni látszottak. - Örülök, hogy ráérsz! Egészen véletlenül nem tudnál elszabadulni délután néhány órára? - Erős kezdés, de innen lehet csak igazán eladni a dolgot. Legalábbis én hittem benne, hogy így lesz.
- Kérni szeretnék tőled egy nagy szívességet. De cserébe híres embert faragok belőled. - Mosoly jelent meg az arcomon, amit meg is villantottam felé, még mielőtt odaértünk volna az étteremhez, ahová szinte ismerősként nyitottam be. Más talán úgy oldotta volna meg, hogy már rögtön, a telefonban is a tárgyra tér és felvázolja miért kér segítséget, de én egy közösen elfogyasztott ebéddel szerettem volna, nos, lekenyerezni Phiravich-et. Már csak abban kell reménykednem, hogy beválik.

Chapter 1

Ha Vic valaha is a konyhába téved akkor azt csak és kizárólag azzal az egyetlen határozott céllal teszi, hogy eltűntesse az ott fellelhető tápanyagokat. Legyen szó gyors kajáról, főtt finomságról, hideg élelemről, mű dolgokról mint a műzli vagy egészségséges zöldségeken át az ártó édességekig. Amíg valami elfogyasztható azt bizony ő eltűnteti. Ezt nagyon jól tudja róla baráti köre és családja is, ám egy napon azzal az őrült gondolattal ébredt; meg kéne tanulni legalább egy rántottát összedobni. Nem mintha sok ideje lenne főzőcskézni és nagyobb esély van egy mókus űrbe küldésének mintsem annak, hogy ez az ember ne gyújtsa fel a konyhát. Ez a kétbalkezes egyén meg is mutatta eme “tehetségét” az egyik főzőtanfolyamon, melyre beiratkozott. Igazából nagyon jól elszórakozott és végig bolondozta a maga ügyetlenségével a dolgot. Azonban, ez mennyire mondható el akkori partneréről már másik kérdés. Igazából a legkevésbé sem számított a mai délelőttön beérkező telefonhívásra. Song-ah találkozni akar ebédidőben? Lehet most akarja titokban lefizetni Vic-et, hogy soha többé ne menjen a konyha közelébe? Nem lepődnék meg.
Amilyen váratlanul érte a hívás, éppen olyan lelkesen fogadta. Még ha épp egy értekezlet közepén is kellett kimennie a tárgyalóból hozzá. Tipikus. Őszintén szólva mást nem is várhattunk volna tőle, ahogy azt sem meglepő, sikerült benéznie az időt és egy órával előbb elindulnia ebédelni, minek következtében elkezdett mászkálni a városban, eltévedt és egy hajléktalan is megtámadta. Vagy, legalábbis azt hitte. Végül a kis kaland után sikerült megtalálnia a megbeszélt helyet, igen együtt fognak enni, és valamilyen csodával határos módon még időben is volt. Vic, tanítsd meg ezt a szuperképességet.
- Oh. Hello. – fordult meglepetten az őt érintő kéz, illetve hang irányába – Elszabadulni? Mármint miért? – pislogott értetlenül miközben felvette Song-ah tempóját, aki mindenféle köntörfalazás nélkül a tárgyra tért. Se puszi, se egy hogy vagyunk. Minek is húzná az ember az értékes időt holmi bájcsevejjel.
- Hogy mi?! – totális értetlenkedés ült ki Vic arcára, ahogy tovább hallgatta ebéd partnere szavait – Mégis mifélre szívességet tudnék én adni neked amitől ÉN Leszek híres? – pillogott tovább miközben odaértek a megbeszélt étteremhez. Itt előre engedte a hölgyet, ahogy azt illik, majd nyomban mögötte haladva folytatta:
- Bármiről legyen is szó. Nekem ehhez előbb ennem kell. Üres hassal nem tudok koncentrálni. – ami talán Song-ah előnyére is válhatna, ugyanis nagyobb esélyel mond igent, ha előbb meghallgatja, eszik és utána tele hassal, emésztés közben felel. Pláne, hogy egyszerre két dolgot úgy se tud csinálni ez a két lábon járó szerencsétlenség.
Még az irodában, a telefon letétele után nevetve gondolt vissza első találkozásukra a főzőtanfolyamon. Vigyorogva idézte fel az ott töltött időt és egészen kíváncsi volt mit szeretne tőle újdonsült ismerőse. Már az is csoda akadt annyi sütnivalója, hogy rá jöjjön itt nem csupán egy hétköznapi ebédről lesz szó. Meg Song-ah finoman utalt is rá, de az eddigiek alapján álmában se gondolt volna semmire ami ilyen beszélgetést indíthat el. Sőt, valahol egészen máshol járt a feje miközben hallgatta a nő szavait a telefon túlsó oldaláról.
Hamarosan lehull a lepel. De előbb: PINCÉR!

Phiravich & Song-ah

Szentül meg vagyok győződve róla, hogy engem elrontott az, hogy bátyám van és mindig is közelebb álltam édesapámhoz. Mindezt annak a fényében mondom, hogy pszichológiában, személyiség-lélektanban nálam jóval okosabb emberek szerint amikor a nők megosztanak bizonyos aggodalmakat, félelmeket, vagy negatív érzéseket, egyszerűen csak érzelmi támogatásra vágynak, néhány kedves szóra, esetleg egy ölelésre. Ehelyett a férfiak agya rögtön bekapcsol és megoldásokat keres, javaslatokat tesznek és hideg fejjel igyekeznek átlátni a helyzetet. Újabban egyre többször érzem úgy, hogy belőlem is férfi lett. Mármint abban az értelemben, hogy ha valaki egy problémával áll elém, akkor reflexből meg akarom azt oldani. Mint a mai esetet, a modell hiányt a cégnél. Nem azért vagyok ilyen lelkes és proaktív, mert attól tartanék, hogy tönkremegy Sammie vállalata, ha egy-két napig vacillálunk ebben a kérdésben. Inkább csak nem szeretnék fejtörést okozni neki, amikor már így is épp elég nehéz dolga van. Sosem kételkedtem abban, hogy mennyire kompetens vezető ő, vagy épp mennyire elhivatott a céget és annak a sikerét illetően. Aki ismeri, tudja, hogy milyen kitartó. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, véghez viszi azt, de hajlamos arra, hogy ne ossze meg a vállát nyomó problémákat másokkal. Ez is biztosan valamilyen férfi dolog lehet, mert a bátyám is sokszor csinálja. Apámat pedig nem is emlegetném. Egyikünk sem tudta, hogy milyen nagy bajban van a családi vállalkozás, csak amikor már túl késő volt és nem a szakadék széléről nézegettük, hogy van-e esélyünk átjutni a túloldalra, hanem már zuhantunk lefelé.
Ha egy mód van rá, nem szeretnék visszakerülni annak a szakadéknak a szélére. túl sokat zuhantam és estem már ahhoz, hogy újra fel legyek készülve arra, hogy valamiben elbukjak. A bizonyításvágyam pedig talán sokkal inkább a főnököm - kedvesem - felé érzett szeretet miatt volt olyan erős jelenleg, hogy azonnal megoldásokkal álljak elő. Gyakorlatilag nem hezitáltam, amikor a kezembe kaptam a telefont és Vic-et zaklattam a mai ebéd meghívással.
- Azt majd később elmondom. Nyugi, nem valamilyen szektába szeretnélek beléptetni. - Legalábbis nem tudtam róla, hogy én tagja lennék ekár egy ilyennek is. Viszont gondolom annyira elvetemültnek a világot ahhoz, hogy a spam mappába érkezett emailekhez, vagy az online ellopott személyes adatokhoz hasonlóan akár az se tűnjön fel egy gyanútlan, hétköznapi embernek, ha történetesen egy szektához csatlakozott.
- Ha most elárulom, akkor nem lenne meglepetés. Előbb tényleg az érdekelne, hogy ráérsz-e délután, vagy sem. - Tudom, nem épp ezzel jöttem neki a telefonban, mert kifejthettem volna részleteket, de cikinek éreztem volna, ha történetesen telefonon kérem fel modellnek. Azok, akik hivatásuknak tekintik a fotómodell pályát és előzetes meghallgatáson vesznek részt, vagy akiket mi magunk szervezünk be, egészen más esetnek számítanak. Ők előbb járnak a cégnél és készülnek róluk első körben fotók, csak később hívjuk őket, vagy épp az ügynökségüket vissza. Vicnél viszont teljes mértékben megfordulna ez a menetrend, amennyiben igent mond. Amit hajlandó voltam az étkezés utánra halasztani, amennyiben attól pozitívabb válaszra számíthatok.
- Ebben akkor azt hiszem végül is egyetértünk. Jártál már itt? Kóstoltad valamelyik ételüket? - Én elég ismerős voltam az étlapot, és a személyzetet illetően is, ezért határozottan indultam egy egyébként ideális elhelyezkedésű asztal felé. A pincér szinte rögtön azután érkezett, hogy helyet foglaltunk.
- Parancsoljanak, az étlapok. Amíg választanak, hozhatok valamit inni? - Én pohár citromos víz mellett tettem le a voksomat, ami első hallásra talán unalmasnak hangzik, de munkaidőben mégsem választhattam valami erősebbet. A délután alkalmával pedig kicsit számoltam azzal, hogy belefér egy vaníliás latte Sammievel közösen.
Amint a pincér felvette Vic rendelését is az italra vonatkozóan, én mosolyogva könyököltem az asztalra és billentettem a fejemet az összefont ujjaim tetejére. - Na és mi a helyzet? Gyújtottál fel mostanában konyhát? - Mosoly terült szét az arcomon, aztán szinte cinkosan tettem hozzá: - Mármint nyilván csak majdnem. - Elvégre majdnem felgyújtani utólag is sokkal szórakoztatóbb valamit, mint teljesen.