Azt gondolhatod, hogy a feltörekvő művészek minden alkalmat megragadnak, hogy fellépjenek… Nos, kiderült, hogy kevesekben van meg az önzetlen segítségnyújtás, vagy csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy a kevésbé segítőkészeket találtam meg. Valamilyen szinten megértem őket, azért mégsem egy bárban lépnének fel, ahol nagyobb eséllyel szereznének ismeretséget; de komolyan ennyire csak a saját céljuk vezérlik az embereket? Jó, igazából annyira nem lep meg, mert a táncos világban sem ritka, hogy amit kitűztek maguk elé, akár másokon is átgázolva, de véghez viszik. És manapság sajnos ez az élet minden területén elmondható. Vagy lehet, hogy ez régen is így volt, csak nem volt ennyire szembetűnő. Vagy lehet ez maga az élet. Nem tudom…
Efféle gondolatok kavarognak a fejemben, miközben New York utcáit járom, és keresem a lehetséges partnerem. Valójában ötletem sincs, hogy merre menjek, csak céltalanul – és lassan reménytelenül – bolyongok. Merengésemből a telefonom csengése ránt ki. Ránézek a kijelzőre, és nem ér meglepetésként, hogy Beckett nevét látom.
- Na, találtál már valakit? – teszi fel a kérdést mindenféle felvezetés nélkül. De hát ő már csak ilyen. Nem köntörfalaz, hanem rögtön a lényegre tér.
- Nem – válaszolom lemondóan. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz egy zenészt találnom.
- Veled kellett volna mennem. Már régen túllennél rajta… - Ez nekem is megfordult a fejemben. Tény, hogy a szavak mestere, de a kevesebb néha több. Beck pedig nem veszi észre magát, és nem tudja, hogy mikor elég. – A sármomnak senki nem tud ellenállni – teszi hozzá. Nem láthatja, de egy szemforgatással jutalmazom ezt a megjegyzését.
- Az lehet, de a szád nem túl varázslatos – mondom, de abban a pillanatban meg is bánom. – Ne is mondj semmit! – figyelmeztetem.
- Nem is akartam – védekezik. Na persze, én meg higgyem is el. Az elfojtott nevetése nem erről árulkodik. – Tényleg ne segítsek? – kérdezi egy kicsit aggodalmasan. – Csak egy szavadba kerül – fűzi hozzá. Elmosolyodom a kedvességén. Sokan azt gondolják, hogy több van köztünk barátságnál, de erről szó sincs. És nem azért, mert a sztereotípia szerint meleg lenne, egyszerűen csak nincs meg köztünk a szikra, ami lángra lobbanhatna. Azt nem mondom, hogy nem próbálkozott be, de ő minden nőnek udvarol.
- Még szétnézek néhány helyen, és ha nem járok sikerrel, akkor szólni fogok.
- Okés, ahogy gondolod. Akkor sok szerencsét!
- Köszi– mondom, és leteszem a telefont. Elteszem a táskámba, majd egy nagy sóhajtás után továbbmegyek. Vagyis mennék, de amikor oldalra fordítom a fejem, akkor meglátok egy hirdetést. Előveszem a mobilom, és beütöm a címet. Nincs messze, ezért gyalog megyek.
Amikor odaérek leellenőrzöm, hogy jó helyen járok-e. Jazz&Joe hangszerbolt. Ez lesz az. Benyitok az ajtón, és abban a pillanatban megszólal az ajtó fölé helyezett csengő.
- Szia! – köszönök az üzletben levő fiatal férfinek. Remélem, nem haragszik meg, amiért letegezem, de valahogy olyan idegennek érzem a hivatalos üdvözlési formát. – Zeno Lo Castro-t keresem – mondom el, hogy miért is vagyok itt. Ha nem is ő az, bízom abban, hogy itt van. Nem szeretném tovább húzni ezt a keresgélést.