Ana Sofía

━━━ "It is impossible to experience one's own death objectively and still carry a tune."

A bohóccal való találkozóm keserűséggel töltött el. Olyan félelem tört rám, mellyel még nem igazán találkoztam. Féltem. Rettegtem. Rettegtem, hogy a halál megcsókol általa. Nem akartam meghalni. Élni akartam és ebbe kapaszkodtam, mikor a padról a fölre ájultam a két lelőtt fickót látva. Első sorból lehettem szemtanúja egy gyilkosságnak. Az az őrült megölte őket! A szívverésem hirtelen szökik fel, az ujjaim vége zsibbadni kezd, az ereimben pedig mintha megfagyna a vér. Hirtelen nem is tudom magam kiragadni ebből az állapotból, csak meredten bámulok magam elé. Hamarosan megszűnik minden fájdalmas érzés, a fülemben a sípolás, a szemeimre pedig sötétség ereszkedik. Magához ölel az áldott eszméletlenség, de még akkor is Ő az utolsó gondolatom. Hogy ki akart nyírni. Az eszméletlenségem nem tudom meddig tarthatott, erővel nyitom ki a leragadt szemeimet, rémülten nézek körbe. Fények a plafonon, gyorsan haladunk a folyosón, a fájdalom pedig az egész testemet megrázza. Oldalra fordulok, körül vesznek fehér ruhások, beszélgetnek, rólam, az állapotomról. És hogy ismernek. A nekem feltett kérdésekre nem reagálok. A kötözéseket már levették rólam, amiért hálás vagyok a porondmesteréknek, nem véreztem el... helyette alsógatyára vetkőztetett, egész éjjelre úgy hagyott és a hideg reggeli parkba vitt ki.   
- Megkínozták. Szúrt seb az oldalán, a karjain lábain vágások enyhék, de vannak mélyebbek, mély szúrás a térden, lőtt sérülés a karon. - sorolják a problémás látható részeimet, röntgenre írnak fel, adtak be nyugtató injekciót. Felírták az adataimat, amit a táskában találtak pénztárcában. A szüleimet pedig az egyik nővér fogja értesíteni. Reggel van, tegnap reggel tűntem el, anyáék biztos kerestek nem egyszer és ha jól emlékszem akkor a kínzásomról videó is készült élőben a facebookra. Megszólalni? Kómás vagyok, izzadok, legszívesebben lehunynám a szememet és aludnék egy jót, de nem tehetem, újra felszökik a vérnyomásom, a pulzusom, de nem mernek több nyugtatót beadni. Ám a fájdalomcsillapító, amit az a segg beadott már nem használ, így a fájdalom is erősödik, szinte az egész testemben bizsereg. Ordít a fájdalom a térdemben, a karomban a lövés helye úgy pulzál, mintha mindjárt kiszakadna. A többi sérülést is érzékelem, de azok nem olyan súlyosságúak úgy hiszem. De nem is karcolások, hogy eltekintsenek felettük. Rendőrt is látok a szemem sarkából, hallok olyat, hogy a fiút két hulla mellett találták meg. Könnyek szöknek a szemembe, ahogy ezt meghallom, a keserű kétségbeesés fullasztó mély fekete gödre újra magába ránt. Elájulok, csupán pár percre, hogy aztán egy döccenésre újra magamhoz térjek.  

Megdörzsölöm a szemeimet, aztán kiiszom a kávém utolsó kortyát is a papírpohárból. A nappalos műszakok eleje általában nyugodtan szokott telni; kora reggel van az az időszak, amikor egyesek még, mások pedig már nem adnak okot arra, hogy akár ők, akár a közreműködésükkel valaki más megdolgoztasson minket. Ennek persze megvannak a maga hátrányai is – egy borzalmas éjszaka után például el tudnék viselni valami izgalmasabb napindítást a pultban ücsörgésnél, mert alig egy órája volt műszakváltás és én mégis úgy érzem, hogy már készen állnék hazamenni aludni egyet.
Csak fél füllel hallgatom, ahogy ketten a háttérben valami videóról beszélgetnek – vagyis "élőzésről", de legjobb tudomásom szerint az az élőben közvetített videók szlengje –, azt latolgatva, hogy vajon igazi lehetett-e, vagy csak valami prank, de nem érzek késztetést a beszélgetéshez való csatlakozásra. Nem is tudom, miről van szó; nekem a Facebook profilom is leginkább csak dísznek van, más meg még annyira sincs, így hozzászólni sem nagyon tudnék. Inkább úgy döntök, hogy megyek egy kört, de épp ahogy kilépek a pult mogul, megüti a fülem egy mentő szirénájának jellegzetes hangja. Az orvosaink azonnal reagálva indulnak meg az utcafrontra vezető folyosó felé, én pedig rögtön a szabad vizsgáló felé indulok, hogy előkészítsem azt az új páciens érkezésére.
Mire betolják a hordágyat, már előkészítettem az eszközöket, de ahogy hátra fordulok, hogy segítsek átemelni a beteget a kórházi ágyra, egy pillanatra elkerekednek a szemeim, mert felismerem őt.
– Ismeri a beteget, Ana Sofía? – pillant rám a traumatológusunk, azonnal kiszúrva a reakciómat, én pedig bólintok, bár a pillanatnyi meglepetésem már el is múlt. Az egyik mentős számol, háromra átemeljük Manolót a kórházi ágyra.
– Manuel Valderrama – tájékoztatom az orvost, ahogy a mozdulat befejeződött. Christine, egy másik ápoló éppen ekkor lép be és helyeslően bólint. Valószínűleg megtalálták az iratait is. Az orvos elkezdi átvizsgálni a fiút, míg Christine arról tájékoztatja, hogy már keresik a rendszerben a sürgősségi kapcsolattartóját. – Az apja az, Miles Valderrama – nézek fel a nőre. Sajnos kellett már néhányszor felhívnom őt Manolo miatt.
Christine el is hagyja a vizsgálót, hogy intézkedjenek Mr. Valderrama értesítéséről, én pedig Dr. Silva keze alá dolgozom a vizsgálat alatt és figyelek mindenre, amit a mentősöktől megtudtak, míg betolták őt. Pulzust és vérnyomást mérek, felírom azokat a kórlapra, feltüntetem a mentőben és itt is kapott gyógyszereket és az orvos által elmondottakat. Elhelyezem a tappancsokat a mellkasán, a pulzusmérőt az ujján, bekapcsolom a monitorokat...
– A sebei el vannak látva...? – kérdezem bizonytalanul Dr. Silvát. Alaposabban megvizsgálom az oldalán húzódó varratot, a szemöldököm pedig összeszalad.
– Méghozzá alaposan, sebészi pontossággal – igazolja a gyanúmat Dr. Silva is. Erről egyelőre nem beszélünk többet azon kívül, hogy leírom a pontos elhelyezkedésüket és a paramétereiket. A szemem sarkából érzékelem két rendőr érkezését, de őket egyelőre nem engedik be, Dr. Silva pedig még nem megy ki. Hangfoszlányok persze beszűrődnek, csupa olyasmi, amit nem szívesen hallok, de egyelőre csak Manolóval foglalkozunk. A fel-felszökő vérnyomása és az emelkedő pulzusa aggasztó, de a sokk miatt érthető, és valószínűleg fájdalmai is vannak.
– Kérek egy MR vizsgálatot is, hogy lássuk, nincsenek-e belső sérülések. Ha megvan a labor, adjon neki fájdalomcsillapítót – mondja Dr. Silva. Felírom a morfium mennyiségét és bólintok.
Ameddig az orvos kimegy a rendőrökkel beszélni, én előveszem a kellékeket a vérvételhez.
– Hallasz engem, Manolo? Ana Sofía vagyok. Megismered a hangomat? – Folyamatosan, nyugodt hangon beszélek hozzá, ezzel is próbálva őt magát is tovább nyugtatni. – Itt vagy a Presbyterianban. Most már biztonságban vagy, rendben? Vért kell vennem tőled, aztán enyhítjük egy kicsit a fájdalmaidat, mielőtt elmegyünk pár vizsgálatra, oké? A legjobb kezekben vagy itt – beszélek hozzá tovább. Az sem baj, ha nem reagál, én tudom, hogy a hangom eljut hozzá, és most az a fontos, hogy érezze: már nincs baj.
– Emlékszel, mi történt, Manolo? Tudod, hogy kerültél ide? – tartom továbbra is szóval, míg leveszem a vért.

Ana Sofía

━━━ "It is impossible to experience one's own death objectively and still carry a tune."

A hangfoszlányok lassan jutnak el hozzám, ahogy a képsorok is. Homályos minden, hiszen sűrűn vesztem el a jelent a kezeim közül. Az ép karomra vérnyomásmérő kerül, majd működtetésre bírják, a hangja piszkálja a fülemet, majdnem hogy csak már az is fáj, ahogy szorítani kezd. De alig reagálok bármit is erre. Az ujjamra is kerül valami, a hideget is érzékelem a mellkasomon, a fájdalom pedig nem enyhül...érzékelem a külvilágot, néhányszor felnyílnak nehéznek tűnő szemeim. Mászkálnak körülöttem, ám olykor besiklik a képzeletembe a bohóc, ahogy felém hajol és méreget. Na ettől felszökik a félelmem és nem ereszt. A szívverésem elrajtol és maratont fut, alig lehet bírni vele. Ez is fájni kezd, ahogy a mellkasomnak dübörög haragosan. Hallok egy női hangot, de a szemeim nagyon nem akarnak felnyílni. Hallgatom őt. A sötétség nagyon nehezen enged, ahogy a pánik és a fájdalom is. Ismerős a hangja, mintha már találkoztunk volna. Elég sűrűn, ami azt illeti. Ana Sofia. Az nővér az a kórházból, ennyi stimmt. Nem reagálok, próbálok jelen lenni, de túl nehéznek bizonyul a dolog. Vért akar venni tőlem, biztonságban vagyok. Már elhoztak a parkból. Már nincsenek körülöttem a halottak. Már nincs velem az örűlt. Már nem kellene félnem, de mindez nem ereszt, elevenemben ég, bejárja a testem minden pontján, beleég a lelkembe és végig kíséri a tudatom is. Ám mégis felnyitom szemeimet, először a plafont fixirozom, próbálok rájönni hol vagyok, bár hiába mondta a kórház nevét, magam akarok ráébredni...elmúlt a közvetlen rám néző veszély. Egy része. Ám nem vagyok itt, csak testben. Újra besiklik a kép néhány kínzásról, ahogy fejbe akart lőni, ahogy karon lőtt, ahogy menekülni akartam... esélytelenül. Ahogy meg akart fojtani. Összerándul erre az emlékre az egész testem, elfordítom a fejem, a kérdésre sem reagálok. A tűt megérzem a kezembe szúródni, értettem és hallottam amit mondott ezzel kapcsolatban. Ám nehezen reagáltam rá. Kérdése, miszerint tudom-e hogyan kerültem ide, lassan fejet ingattam. Ám a hirtelen mozdulatra felszisszentem.  
- Nem... - suttogtam, miközben felé fordítottam a fejem, figyeltem, miképp veszi le a vért, ám ennél több megint nem kellett, elfordítottam a fejem, próbáltam másfelé nézni, csak hogy ne a saját vérem lecsapolása legyen a főpont. Nem segített az sem, hogy a lőtt kezemet bámultam...még benne van a golyó.
- Az egyiket fejbe, a másikat mellkason lőtte...mi van velük? - kérdeztem halkan, szinte suttogva kettőnk közé, holott senki sem tartózkodott ide bent. Hangom zaklatott volt, ki voltam akadva, féltem, úgy mint még sose.  

Sosem jó dolog, amikor ismerős beteget hoznak be a sürgősségire, de mindez csak fokozódik, ha ráadásként ilyen körülmények között történik a dolog. Még ha Manolo majd' összes sebe el is volt látva; ez csak fokozta az egész helyzet körül gyanakvást.
– Szóljon, ha megkapta a morfiumot, utána ellátjuk a karját, hogy mehessen az MR-be – mondja Dr. Silva, mielőtt kimenne beszélni a rendőrökkel. Bólintok, nekiállok a vér levételének a laborhoz, és közben igyekszem szóval tartani Manolót, még ha nehézkesen is kapok csak válaszokat. Nekem az is elég.
– Ne foglalkozz most ezzel – felelem a kérdésére töretlen nyugalommal. – Most már biztonságban vagy. A doktor úr hamarosan ellátja a karodat is, rendben? Előtte viszont csillapítjuk a fájdalmadat.
Megforgatom a tubusokat, majd beteszem őket a tartóba. Christine épp bedugja a fejét az ajtón, ezért a fejemmel feléjük intek, ő pedig már viszi is a laborba, míg én fertőtlenítés és némi lidokain után branült szúrok Manolo jobb kézfejébe.
– Mindjárt jobb lesz, ígérem – beszélek közben továbbra is hozzá. Felhelyezek egy sóoldatos tasakot az állványra, rákötöm a branülre, majd kimérem a morfiumot és egy fecskendővel azt is a csőbe adagolom.
– Hol vannak pontosan fájdalmaid, Manolo? – kérdezgetem tovább csak azért, hogy beszéltessem és lekössem a gondolatait, már csak azért is, mert Dr. Silva belép a vizsgálóba. Egy biccentéssel jelzem neki, hogy készen állunk és el is kezdem lefertőtleníteni Manolo karját a seb körül.

Ana Sofía

━━━ "It is impossible to experience one's own death objectively and still carry a tune."

Nem minden hangfoszlány éri el a tudatom, az orvos szavait fel sem fogom hogy milyen MRI-ről beszél. Lefoglal a porondmester tettei és szavai. Meglőtt. A lövés hangja pedig bent ég a tudatomban. Újra és újra lejátszódik a jelenet. Próbálok nem arra figyelni, hanem mondjuk csak ara, amit Ana Sofia tesz velem. De nem jutok el villámgyorsan arra a szintre, hogy az észlelhető legyen, hogy tényleg figyelem. Fázis késés mondhatni. Vajon miért tesz egy ilyen ember ilyen szörnyű tetteket? Miért van szabadlábon? Vajon hány ember vére és élete szárad rajta? Megannyi kérdés, amikre lehet választ sem akarok hallani. Épelméjűt amúgy sem kapnék, a Bohócé pedig nem érdekel. Kizárt. Fázok. Fájdalom csillapító hiányában pedig mindenhol fáj úgy érzem. A legjobban a karom fáj, a vágások mélyek és szétszórtak, néhány tényleg csak karcolás, de ugyanúgy tud fájni, mint egy kéztörés a deszkázás közben. Bár nem kellene foglalkoznom a másik kettővel, mégis a szemeim előtt lőtték le őket. Talán halottak, de tényleg hagynom kellene az egészet, ahogy Ana is mondta. Csak én vagyok itt, már nincs veszély.  
- Jó...én vesztettem...biztos csalt. - fordulok el Anától, hogy ne tudjon az arcomra nézni, bár a szavaim is inkább sértett dünnyögések, mint bármely más hangtónust is megütnének. Végül a munkájára is rápillantok, hogy min ügyködik. A vért már leszedte magának, így az a része már nem izgat. Fogalmam sincs mire kell az az adagnyi vér, hiszen vashiányos vagyok, mostanában megint nem szedtem rá semmit...mostanában...az elmúlt két napban biztosan nem. Ana Sofía mozdulatai megint elterelik a figyelmem a problémáról, figyelem, ahogy előszed valamit. Majd lekeni valamivel a kézfejem és tű is előkerül, szóval ismét elfordulok, hogy ne lássam. Az érzéstelenítő miatt alig éreztem belőle valamit. Szóval újra rápillantok a művére. Végül folyadékpótlást is tesz fel. Elmerengek rajta és csak a kérdésére eszmélek fel újra.
- Hol? A karom..mint ami azonnal leakarna szakadni... - ijedten nézek a sérült rész irányába, hogy egyben van-e még a karom.  
- Leamputálják? - félve kérdezem a dolgokat, szinte már hisztérikusan, a szemeimbe könnyek szöknek, majd ismét elfordulok. Nyelek egyet, figyelem a szobát, ahová kerültem, megnézem magamnak minden egyes pontját. Próbálom nem elveszteni az eszméletem, próbálok ébren maradni és figyelni azt ami történik körülöttem. Néha elmosódnak a dolgok, de jelen vagyok. Mozdítom nagy nehezen a sebhez közeli kezemet és megérintem az oldalamon a nagyobb vágást, ami ugyan el van már látva, de az jobban fáj a többinél, de nem eléggé hogy a karomat túlszárnyalja. Ráadásul a fejemhez is fegyvert fogott...igaz az leginkább egy játékfegyver volt, de mi van ha a rendes stukkert fogja meg? Akkor is meghúzza a ravaszt? Sokkot kaptam szinte, így a beszédem sem úgy jön ahogy akarom. Nem is akarok beszélni erről. Ő se akarja hogy erről beszéljek...haza akarok menni.  

Igyekszem elterelni Manolo figyelmét minden másról, de főleg arról, amikor a történtekkel kapcsolatban kérdezősködik. Egyrészt nem ismerem a részleteket, másrészt ha ismerném sem terhelném most ilyesmivel; az odakint levő rendőrök már így is épp elég rossz ómennek tűnnek. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a saját figyelmemet sem szeretném elterelni semmivel, hiszen nekünk most egyetlen célunk van, az pedig Manolo ellátása. Egy pillanatra ránézek, amikor azt mondja, hogy "veszített", valaki meg "csalt", de nem kérdezek vissza. Nem hiszem, hogy bármi jóra vezetne.
Miután levettem a vért és bekötöttem az infúziót, végre a morfiumot is megkaphatja, ami hamarosan enyhíteni fog a fájdalmain. Ameddig erre várunk, rákérdezek a fájdalmaira, de a karját nevezi meg, ezért csak értőn bólogatok.
– A doktor úr máris ellátja a karod, rendben? – kérdezem, Dr. Silva pedig éppen be is sétál a vizsgálóba. Elkezdem fertőtleníteni a seb környékét, míg Christine segít Dr. Silvának beöltözni. Manolo kérdésére felpillantok és megnyugtatóan rámosolygok. – Senki nem amputálja le a karod, Manolo. Ki kell vennünk a lövedéket, hogy elláthassuk ezt a sebet is, rendben? – helyezem a kezem finoman, bátorítóan a vállára.
Dr. Silva közelebb lép, én pedig helyet adok neki. Christine fog asszisztálni neki, ezért én átmegyek Manolo másik oldalára, hogy figyelni tudjak rá és a monitorokra. Dr. Silva érzésteleníti a területet, aztán nekiáll a munkának; én csak akkor mozdulok meg, amikor Manolo fel akarja emelni a másik karját.
– Fontos, hogy most ne mozogj, Manolo – szólok rá finoman. Egyik tenyeremet az alkarjára helyezem, hogy finoman az ágyon tartsam a kezét, a másikkal pedig kisimítom a haját a homlokából. – Hamarosan vége van. Utána eljössz velem egy vizsgálatra, és ha minden rendben lesz, hamarosan hazamehetsz – beszélek tovább nyugodt hangon. Azt nem teszem hozzá, hogy a rendőrök valószínűleg beszélni akarnak majd vele; azzal úgyis meg kell várniuk Mr. Valderramát.
Dr. Silva eltávolítja a lövedéket, aztán ellátja és beköti a lőtt sebet. Közben néha ő maga is beszél Manolóhoz, hogy tudja, mit történik, amikor pedig készen van, finoman megpaskolja a vállát.
– Most Ana Sofía gondos kezeire bízlak, de itt leszek a közelben, ha szükség volna rám – biztosítja, mielőtt kimenne a vizsgálóból. Hamarosan még ketten lépnek be, akik segítenek nekem felvinni Manolót az MR-hez; ők az ágyat mozgatják, én pedig mellette sétálok.
– Hogy érzed magad? – kérdezem rápillantva.

Ana Sofía

━━━ "It is impossible to experience one's own death objectively and still carry a tune."

Igyekszem nem visszagondolni az eseményekre és nem visszatérni a borús és fájdalmas történetre. Elcsesztem. Mint mostanában annyi mindent már. Én csak a helyemre akartam ülni a kedvenc kávézómban, hogy a kedvenc számomra is ehető ételt megehessem. Franc se gondolta volna, hogy ez a nap úgy ér véget hogy szó szerint kiherélnek. Bár a kivéreztetés talán jobb szó erre. Hiszen élvezte a dolgot. Minden egyes kimondott szavai lüktetnek bennem és olyan mintha el sem eresztenének. De inkább Ana Sofía arcára emelem a pillantásom újfent, ahogy megemlíti a kellemesebb részeket. Megmarad a kezem és hamarosan a golyó is kikerül onnan. Ez egy szuper hír. Főleg a mai napra. A doki is megjelenik, szóval ahogy munkához lát, én úgy fordulok inkább az ismerős hölgy felé. Nem akarom látni hogyan szednek ki belőlem egy nem oda való tárgyat, van egy olyan érzésem, hogy kidobnám a taccsot, így marad a figyelem elterelés, vagy egyszerűen csak nem nézek oda. Igen, az úgy jobb is lesz. Az meg biztos, hogy nekem ez a golyó nem fog kelleni, nem akarom megtartani, mint holmi szuvenírt. Elég ebből az őrületből, elég ezekből a viselkedésekből. Elég volt. Elég! A karom mozdulására Sofía rám szól csendes-kedves hangon, a hajamat is kisimitja a homlokomról. Megizzadtam, így a hajam is úgy áll ahogy. És ez csak engem tud zavarni. De most képes vagyok ebbe is beletörődni, szóval figyelmen kívül hagyom a külsőségeimet. Jó az úgy. Majd...ráér. Előbb kerüljön ki belőlem az a golyó. Hogy utána mehessek a vizsgálóba. Haza. Alig várom hogy haza mehessek. Ki se mozdulok majd hetekig. Hónapokig. Évekig. Igen. Akkor lesz a legjobb biztosan, ha magamra zárom az ajtómat és a kutya sem keres majd. De mi lesz Henryvel és Keegannal? Őket is magukra hagyjam? Egy kis ideig biztos az lesz a legjobb választás. Hallom a doki hangját, de nem pillantok a művére, valahogy a hideg is kiráz az egésztől. De legalább a fájdalomcsillapító használ. A kotrást sem érzem pillanatnyilag, amit művel a sebben, de legalább a golyó kikerül és koppan a tálkában. Megkönnyebbülten sóhaj tok, még egy mosoly is kerül a képemre, ahogy Anát figyelem. Aztán a dokira emelem a pillantásom és bólintok jó sűrűn. Végül figyelem ahogy kicsit odébb megy, hogy ezzel is magamra hagyjon. Aztán Ana Sofía körül megjelennek még páran, aztán megmozdulok én is, ahogy megindulunk. Kérdésére sóhajtok egy aprót.
- Kicsit talán jobban, de ez csak a fájdalomcsillapító műve. Ha elmúlik úgyis vissza jön minden szar hozzá.... - húzom el a szám, el is hallgatok, majd figyelem hogy merre visznek és kik. Mindegyik arcát végig nézem. A rossz emlékek hatása. Senkiben sem lehet megbízni. Ana Sofia kivétel persze.  
- Most hova is visztek? Milyen vizsgálat lesz? - kicsit kezd eltűnni belőlem a félsz, kicsit többet beszélek már, még ott van bennem a retegés, élénken emlékszem, hogy mi történt. De itt már nem eshet bajom, ugye? Nem tudok már önmagam lenni, legalábbis ilyen gyorsan nem. Először az autóbaleset, most meg ez. Megölte őket... majdnem engem is. Remélem elkapják... és még mindig nem tudom, hogy apámat riasztották-e? Hogy eltud-e jönni...hogy haza tud -e vinni? Mikor mehetek haza?
- Mikor mehetek haza? - lehet ez még túl korai kérdés... de a nőre pillantok, eszembe sem jut megmozdulni, vagy megszemlélni a testemet.

Noha Manolo továbbra is egyértelműen a sokk és a megannyi stressz hatása alatt áll, láthatóan sikerül legalább egy kicsit megnyugodnia. Valószínűleg segít a fájdalomcsillapító és az is, hogy míg Dr. Silva ellátja a karját, ő inkább rám figyel. A művelet szerencsére nem tart sokáig, a lövedék hamarosan kikerül Manolo karjából, amikor pedig még ha halványan is, de rám mosolyog, várakozás nélkül viszonzom ezt a mosolyt, bátorítóan simítva meg újra a haját. Nem nehéz kicsit anyáskodónak lennem; egyidős az öcsémmel, márpedig mellette nem egyszer és nem kétszer kellett már így állnom kórházi ágyak mellett. Még ha nem is hasonló ellátás miatt... szerencsére.
Amint Dr. Silva ellátta a sebet, indulhatunk az MR felé. Érkeznek még ketten, akik segítenek az ágy mozgatásában, így én legalább tudok is Manolóra figyelni. A válasza hallatán rajtam a sor, hogy sóhajtsak egy aprót, de nagyon is megértem, mitől tart.
– Most már nem lesz semmi baj, megígérem – teszem a kezemet a kézfejére, bátorítóan megszorítva egy kicsit az ujjait. – Szeretnél valakivel beszélgetni majd...? Vagy inkább hagyjanak békén? – kérdezem egy apró, cinkos mosollyal, tudatva vele, hogy akkor sincs semmi baj, ha csak haza akar menni, amint lehet.
Közben beszállunk a liftbe, ami elég tágas, lévén az ágynak is el kell férnie benne, de én nem mozdulok Manolo mellől, mert érzem, hogy a jelenlétem biztonságot ad neki. Valószínűleg azért, mert ismer már, és azok után, amin keresztül kellett mennie, ez kulcsfontosságú.
– Dr. Silva szeretne egy MR-vizsgálatot, csak hogy biztosan tudjuk, nincs nagyobb baj, mint amit most külsőleg látunk – válaszolom neki. – Be kell majd feküdnöd egy nagy gépbe, ami néha furcsa hangokat fog kiadni, de ez segít nekünk abban, hogy mindent lássunk odabent. A sérüléseidet ellátták, de biztosak szeretnénk lenni abba, hogy megfelelően tették mindezt, és abban is, hogy nincsenek belső sérüléseid – magyarázom lassan, türelmesen. – Úgy tudom, ma Dr. Mcgrover van bent, ő az egyik legprofibb és legkedvesebb radiológusunk. Megbízhatsz benne, a legjobb kezekben leszel, nekem elhiheted. Ha bármi baj van, ha nem érzed magad komfortosan, csak szólnod kell, rendben? – teszem hozzá mosolyogva.
A lift időközben felér, és ahogy kinyílnak az ajtók, már látom is a folyosó végén megjelenni az említett orvost. Dr. Silva már biztosan informálta Manolo helyzetéről és a laboreredményeknek is meg kellett már érkeznie hozzá.
– Hamarosan – mosolygok biztatóan Manolóra az újabb kérdést hallva. – A laboreredményeidnek jónak kell lennie, már tudnánk róla, ha baj van. Ha az MR alapján nincs további teendőnk, legfeljebb egyórányi megfigyelést fognak előírni neked. Az édesapád viszont szerintem már itt lesz, mire kijössz a vizsgálóból – teszem hozzá, hátha könnyebb lesz neki a tudat, hogy már az apja is hamarosan mellette lehet.
Elérjük Dr. Mcgrovert, akivel csak néhány szót váltok, de mivel már mindent megbeszélt Dr. Silvával, nem is kell ennél több. Úgy vélem, az ő könnyed kedvessége a legjobb dolog, ami most Manolóval történhet, ezért nyugodtan bízom a gondjaira. Még bekísérem őket a géphez, ahol Manolót átsegítjük az ahhoz tartozó ágyra, miközben Dr. Mcgrover türelmesen elmagyarázza neki, mire kell majd számítania. Azt is megkérdezi, klausztrofóbiás-e, rosszul érzi-e magát szűk, zárt terekben, mert ha igen, tudnak neki segíteni abban, hogy lásson odabentről is. Elmondja neki ugyanazt is, amit én: hogy ha bármi baj van, ha nem érzi jól magát, rögtön szóljon, mert a vizsgálat bármikor megszakítható.
– Én is ott leszek, rendben? Hallani fogom, ha baj van – biztosítom Manolót egy bátorító mosollyal, finoman megszorítva a karja seb- és branülmentes felületét, mielőtt magára kéne hagynunk odabent.

Ana Sofía

━━━ "It is impossible to experience one's own death objectively and still carry a tune."

Visznek a vizsgálóba, ami kicsit feszültté tesz. De némileg megnyugtat Ana Sofía jelenléte, nyugtatása és szavai. Érintése jól esik, valahol szükségem is van erre. Kérdésére, hogy beszélnék-e valakivel, vagy hagyjanak csak békén...hamar fejet rázok.  
- Ha kötelező dolog, azt letudom hamar. De nem akarok felesleges köröket, jó? - kérlelő a hangom, szinte már megint a torkomban az összes kitolulni kívánkozó sírás, tényleg csak haza akarok menni, nem akarok sehová sem menni és beszélgetni se akarok. Kicsit beparáztam a történtektől és félek attól, hogy az az alak megjelenik itt és most. Remélem nem történik ilyesmi és a rendőrök tudnak intézkedni majd irányába. Ezért vannak itt, ugye? Figyelek Ana Sofia hangjára, hogy mit szeretnének az MR vizsgálótól és nekem mit kell tennem oda bent. Belső sérülések után kutatnak, a külsőket látták mindenütt, szóval ha akadnak is belső sebek, vagy bármi, akkor ez a gép megmutatja. Egy radiológus lesz bent, aki kedves és profi... nekem mindegy igazából, csak legyek túl rajta hamar és a többi nem érdekel. Haza akarok menni.  
- Jó. - intézek csak ennyit a szavaira, ha nem érzem magam odabent jó, csak szólnom kell. Hát úgy lesz. Tényleg apa is megfog jönni. Szóltak neki. Őt értesítik mindig, tehát most is. Nem tudom mit mondtak neki, hogy mi miatt kerültem be megint...de lehet csak szemtől szemben mondják el neki. A fickó is megjelenik, egy kisebb mosollyal üdvözlöm, bár eléggé erőltetett a dolog a részemről, bár ez érthető. Félek. Ő ismeretlen részemről. Sofíát ismerem csak és benne meg is bízom. Volt már dolga velem kisebb sérüléseket ellátni rajtam, de ez kicsit más. Áttesznek a géphez tartozó ágyra, a tekintetem még mindig a nőn van egészen addig míg a doki érdeklődni kezd, hogy van-e klausztrofóbiám és ehhez hasonló félelmeim. Megkapom a magyarázatot, hogy tudjam mire számítsak, majd bólogatok a nőnek is serényen, bár kicsit aggódok. Betolnak a gépbe teljesen. A tekintetem egyből fürkészi a helyet, de nem moccanok. Nagy levegőt kell vennem, igaz hogy fájdalommentes dolog lesz mindez, de tudják, hogy jódallergiás vagyok? Azt nem adtak be, ugye? Kontrasztanyagot? Nem figyeltem, nem tudom. De Ana Sofía tudja. Csak a folyadékpótlást kapom...ugye? Nem ettem már...hm talán tegnap reggeli óta, szóval nem kell ez miatt sem aggódnom. Nem vagyok éhes... próbálom elterelni a figyelmemet a hangos zajtól, de inkább csak szorosan lehunyom a szemeimet. Nem szabad mocorognom, de ettől a zajtól vészesen érkeznek a rémképek, mikor elkapott a bohóc. Könnyek szöknek ki az összeszorított szemeim sarkából.
- Maestro del escenario. Lucifer, Mephisto y Beelzebub. Aqui no. Aqui no! *
- anyanyelvemen szöknek ki a szavak, nem is figyeltem oda rá jelenleg, hogy senki sem ért spanyolul, azt hiszem. Bár jelenleg inkább elakartam üldözni ezzel a rosszat. Hogy tényleg ne akarjon bántani. Már fejben sem, hiszen testileg már nem árthat. Tényleg apát akarom. Elhallgatok, ám a szemeimet nem nyitom ki, csak a vizsgálat végén... ami lassan el is halkult. Csend lett kitudja mennyi idő eltelte után. De még mikor kihúztak onnan sem mertem kinyitni a szemeimet.

*Porondmester. Lucifer, Mephisto és Beelzebub. Nincs itt. Nincs itt!!

Miles

━━━ "It is impossible to experience one's own death objectively and still carry a tune."

Nincs klausztrofóbiám, mégis bent a gépben a szívem vad hajszát ver. Megizzaszt a bent lét, de nem mozdulok. Összeszorítom a szemeim és várok. Kalapál a gép, nem érzékelem az időt, ahogy halad előre, majd az emlékképek miatt könnyek szöknek a szemeimben. Zavaró minden együtt véve is. Zavarnak a gondolataim, az emlékeim, az hogy idebent vagyok és az hogy ilyen hangos a gép. Végül elül minden, csend telepszik ránk, így végül lassan felnyitom a szemeim. Nem marad más csak a csend, így csak nézek ki a fejemből, hisz semmi nem történik másodpercekig. Kihúznak a gép belsejéből végül, majd kitolnak a teremből. Hiába magyaráznak nekem, fel sem fogom, nem tudom melyik nővér az, vagy hogy a folyosó mely részein tolnak át. A lift még oké, bár a gyomrom azzal együtt liftezik. Kellemetlen.  A korlapomon rajta van minden a mai esetről, így bármit el tudnak rólam olvasni. Rendőrt is érzékeltem a szemeimmel, ám nem állítottak le, nem állították le a kocsit, a nővért, vissza vihetett a szobába. A branül még mindig velem volt, a plusz folyadék kellett, a fájdalomcsillapítóval együtt. Ismerős hang csapta meg a hallójárataimat, ám a fájdalomcsillapító tompítani kezdett. Apám hangját véltem felfedezni, ám nem voltam eben biztos.  
Az egyik ápolónő ki még bent volt lépett oda hozzá és ismertette a dolgokat vele is. A mentők hajnalban találtak rám a Central parkban. A cuccaim ott voltak mellettem egy szatyorban, egy alsógatya virított rajtam és a kötözések, a lőtt seb, melyben ott virított a lövedék. Sokkos állapotban kerültem be, fájdalomcsillapítót kaptam és kiszedték a golyót. A térdemen szúrt seb. Vágások a testemen, a karjaimon és a lábaimon. A kínzásom egy része pedig felkerült az internetre. Kitudja hány hozzá szólást kaptam rá, de ez nem is érdekelt jelenleg. Egy üres kórterembe kerülök, pihenésre ítélnek, pár óra és haza mehetek. Csak folyjék le az infúzió.  De majd mindent mást megosztanak velem is, ami fontos, ha apám megérkezett. Ami pedig a rendőrséget illeti...nem akarok velük beszélni.  
Figyelem a csöpögő infúziót magam mellett, mely a folyadék pótlására hivatott, figyeltem ahogy csöpög, figyeltem a branült a kezemben, ám meg sem moccantam, hogy eltávolítsam azt. Gondolat útján jutottam csak el addig, ám a tettek elmaradtak. Ahhoz túlságosan is sajgott minden tagom a fájdalomcsillapitás mellett is. A video...majd elrendezem, bár fogalmam sincs hogy hova tették a cuccaimat. Sipolt a fülem, próbáltam a szabad kezemmel a párnámat a fülemhez tapasztani, de az sokkal jobban fájt a mozdulattal mint bármi más nagyobb pofon. Sosem tudnám elfelejteni a saját hülyeségeimet, bár megtehetném a pár órával ezelőtt lezajlottakat! Úgy eltörölném, visszaforgatnám, akármi...félek! Úgy igazán, mint mikor a csajt elütöttem. Csak most józan vagyok. Napokon keresztül semmi alkoholt sem ittam, nem drogoztam, nem füvescigiztem és erre... a nagy szám sodor bajba!