Kezemet tördelve ácsorgok a tárgyalóterem előtt, nagyokat fújtatva járkálok fel-alá és felváltva lesem a karórámat, valamint a terem ajtaja feletti régi, ódon faliórát. Életem első olyan ügye, amit egyes egyedül vezetek le. Semmi segítség, semmi idősebb, tapasztaltabb ügyvéd. Csak én és a vádlott, aki -talán a sors iróniája- nemi erőszakkal lett megvádolva és konkrétan tíz perce késik. Nincs ezzel baj, hiszen nélküle is le lehet folytatni a tárgyalást, csak épp terhelő szempont, hogy még arra se volt képes, hogy legalább ide tolja ma a képét. A lerótt köreimet már nem is számolom, pedig eleinte még poén volt. Most azonban, mikor épp háttal vagyok az ajtónak és a hajamat simítom hátra két oldalt, újrakezdem. Egy, kettő, három, négy...
-Miss Brinkley! Ha nem jelenik meg a védence, el kell kezdenünk nélküle. Sikerült beszélnie vele?- kukucskál ki a bírónő az ajtón, mire sóhajtva széttárom karjaimat, majd amint combjaimon csattannak tenyereim, abban a pillanatban nyílik az ajtó hangos nyikorgással.
-Na végre!- tipegek oda Dr Timothy Hudsonhoz, aki történetesen nőgyógyász és milliomos. Vicces, hogy épp egy orvosról van szó, akit hasonló dolgokkal vádolnak, mint amit anno az apám tett. Nehéz is elvonatkoztatnom őt ettől az ügytől, viszont megannyi különbség van a történetek közt. Például Dr Hudson nem kislányokat molesztált, legfőképp nem a saját lányát. Az egyik páciense perelte be, akire elég csak ránézni, máris tudja az ember, hogy bármire képes egy kis pénz reményében.
-Sajnálom, dugóba kerültem. Mehetünk?- igazítja meg a nyakkendőjét az ötvenes férfi, aki egyébként elég jóképű, van egy fia és két kislánya valamint egy tündéri felesége, aki annyira bízik benne, hogy máris beadta a válópert. A férfi, bár magára öltötte a nyugodtság álarcát, a hatalmas táskák a szemei alatt arról árulkodnak, hogy  az utóbbi pár éjszakája igen pocsékul telt.
-Készen állok, ha ön is.- bólintok egyet bizalomgerjesztő mosollyal az arcomon és elindulok befelé a terembe. Most fogják eldönteni, hogy van-e helye a tárgyalóteremben ennek az ügynek, vagy sem.
Irataimat lepakolom, majd megkezdődik a vád ismertetése és a vádló illetve vádlott megnevezése. Tudom, hogy meg fogom nyerni ezt az ügyet! Meg kell nyernem, mert bár tisztában vagyok vele, már csak a saját apám miatt is,
hogy ilyesmi sajnos megtörténik, most teljességgel biztos vagyok afelől,
hogy ez az ember ártatlan. Pusztán bosszúról és pénzéhségről van szó jelen helyzetben. Ha nem lennék ebben teljességgel biztos, el se vállaltam volna ugyebár az ügyet.
-Miss Brinkley. Maga jön!- pillant rám a bírónő, akinek arca olyan, akár egy darab kő. Semmi érzelmet nem lehet leolvasni róla. Se azt, hogy dühös lenne, se azt, hogy undorodna de még azt sem, hogy egyáltalán érdekelné ez az egész. Befásult, hatvan felé közeledő fekete hajú nő, aki már megélt egyet s mást az évek során. Gondolom ilyen ügyet is hallott már nem is egyet.

***

A tárgyalás végével Dr Hudson hálásan megölelt. Majd, hogy nem sírva mondta el, mennyire örül, hogy végül mellettem tette le a voksát és, hogy mennyire nem tudom elképzelni se, mi lett volna, ha ez a nő kicsit okosabban adja elő a történetét. Hála az égnek, egy nyomozó ismerősöm segített olyan információkhoz jutni, melyekről egyébként nem szerezhettem volna tudomást. Mint például, hogy a hölgyemény többször volt már elvonón és igen sokszor látni az egyik bárban, ahol az egyik drogkartell emberei tevékenykednek, azaz könnyen elképzelhető, hogy tartozik, ezért pénzhez kellett jutnia. Másrészről pedig, bár voltak rajta nyomai erőszakos behatolásnak, szembesítettem pár fotóval is, melyeket két napja készített róla a nyomozó ismerősöm. A fotón ő és az exe szerepelt, aki többször is a rendőrségen kötött ki viharos kapcsolatuk során, mivel bántalmazta a nőt. Végül sírásban tört ki és mindent bevallott, mikor a tanúk padjára hívattam. Ahogy sejtettük, az volt a célja, hogy pénzhez jusson és mivel tudta nagyon jól, hogy a doktor úr amellett, hogy igen jó orvos, örökölt pár üzletet is, melyekkel a neje foglalatoskodik, tökéletes célpontnak tűnt számára.
Akaratlanul is azon jár az eszem, mialatt összeszedem a jegyzeteimet és a táskámba pakolok, hogy mennyire szerettem volna a húgom mellett is így kiállni, mikor megölte az apánkat. Bár nem pártolom az önbíráskodást, egy könnycseppet sem ejtettem azért az emberért. Igazság szerint, ha börtönbe került volna, onnan előbb-utóbb kikerül és folytathatja, amit elkezdett. Más kislányokat is bántott volna, mint a húgomat és azzal már nem tudtam volna együtt élni. Így is elég rossz Reign szemébe nézni, hiszen tudom jól, hogy engem hibáztat és leginkább azért utál, mert nem velem történt meg mindaz, amit neki át kellett élnie újra és újra. Valahol mélyen pedig én is hibásnak érzem magam emiatt...