Reese Harmon az a fajta nő volt, aki nem fogadta jól a nemleges választ. Olyannyira nem, hogy kezdtem azt hinni, meg sem hallotta. A biztosítási ügynökök derekas példát vehetnének róla: először személyesen vetette fel az ötletet, kábé egy hónapja, mikor Barfieldék jótékonysági fogadásán gyanútlanul elszívtam vele egy cigit az udvaron; ott még egészen simulékonyan csusszantam ki a kezei közül, végeláthatatlan egyetemi és egyéb, reprezentatív teendőmre hivatkozva, ám az azt követő hívások és üzenetek hada egy idő után kezdett kellemetlenné válni. Az idegeimen táncolt, és ezt ő is jól tudta. Az első párat még felvettem, de a harmadiktól konzekvensen ignoráltam, mire most kitalálta, hogy kiállítást szervez… aminek a megnyitójára névre szóló meghívót is kaptunk, gondolom valamiféle kifacsart, ha a hegy nem megy Mohamedhez taktikára alapozva. Az ügyet tovább nehezíti, hogy sikerült olyan témát belőnie, amire Adria nem csak hogy vevő volt, hanem egyenesen rácsapott. Ez várt rám ma este, és az igazat megvallva, semmi kedvem nem volt hozzá.
- Nem akarsz inkább vacsorázni menni? – próbálkozom alattomosan másfelé csábítani az érdeklődését, külön-külön egész sűrűn szerepelt a naptárunkban, de együtt nem is tudom mikor voltunk utoljára. – Jax mesélte, hogy újranyitott a Maialino, a Vitello Tonnatojuk pedig olyan, hogy még reggel is sóhajtozva gondolt vissza rá – hajlanak az ajkaim apró mosolyra, mert ezt azért elég mókás volt elképzelni róla. – Pedig őt aztán nehéz lenyűgözni, legalábbis, ha ételről van szó.
Ami engem illet, rég jártam már olasz helyen, egészen kedvet kaptam hozzá, bár jelenleg mindenhez több kedvem volt, mint hogy megint Harmon céltáblája legyek. Más miatt is kényes volt a helyzet, ugyanis pár hónapja futó kapcsolatba bonyolódtunk, ami nem tartott sokáig, de ahhoz pont elég volt, hogy ne akarjak túlságosan direkt lenni vele; hiszen kedveltem, nem csak vonzó nőnek, hanem nagyszerű szakembernek is tartottam, de míg az ágyban ez a fajta rámenősség határozottan a viszonyunk előnyére vált, addig a munkában már nagyon nem volt ínyemre. Ha valamire nemet mondok, akkor az úgy is van. Ideje lenne tudomásul vennie.
Ahogy ezen mélázom, a tekintetemen át is úszik egy kis ingerültség, amivel a kezemben lévő művészeti magazint jutalmazom, de nem köt le igazán, úgyhogy vissza is dobom az asztalra. Alig tíz perce értem haza, a motoromról pedig egyenesen a kanapé párnái közé huppantam, hogy egy kis cseresznyés Pinot Noirt kortyolgatva szusszanjak egyet, és közben rátérjek a ma esti fő feladatomra, vagyis, hogy a maradék fél órában lebeszéljem Adriát erről a nyűgös megnyitóról. Lehetőleg anélkül, hogy a körítést is el kelljen mesélnem, mivel annyira én sem tudtam, hogy miről volt szó pontosan. Valamilyen film, amihez eleve nem értem, hogy nekem mi közöm van, innentől igazából nem is nagyon figyeltem oda.
- Vagy van az az új cukrászda, a Lysée. Vagy Elysée? Hallottál róla? – A nevében már nem vagyok teljesen biztos. – Az eater ódákat zeng az ehető dekorációikról, az egyik ottomán állítólag egy pekándiós torta. A desszertekben a séf a koreai, francia és amerikai stílust kombinálja, azt írták, annyi fantázia van benne, mintha az ember egy Vogue fotózásra tévedt volna – pillantok rá rejtett reménykedéssel, ahogy a nagy készülődés közepette elsétál előttem, hátha a hasával meg tudom fogni. - Apropó Vogue fotózás... mi ez a ruha? - ráncolom a homlokom, egy kissé kizökkenve, és érdeklődve méregetni kezdem. A ruhakölteményeivel, szó se róla, meg tudott lepni néha, de ez most egy kicsit váratlanul ért. Még akkor is őt fürkészem, miközben úgy döntök, bevetem az utolsó és egyben legnyomósabb érvet.
- Harmon köreiben úgyis inkább a filmesek vannak túlsúlyban, biztos tele leszünk feltörekvő színésznőcskékkel meg kiéhezett újságírókkal. Na meg, Austin Butler rajongókkal – húzom el a szám, bár tudom, hogy neki sem volt közömbös. Sajnos azt az apró részletet is kiemelték, hogy a színész talán tiszteletét teszi a kiállításon, mivel Harmon nagyrészt a filmből kivágott vagy a felvételből kiszoruló grafikai munkák köré szervezte a galériáját. – Biztos, hogy erre vágyunk ma este? – teszem fel a költői kérdést, és a hatás kedvéért ásítok is egyet, ami ugyan műnek indult, de a végére mégiscsak igazi lett belőle. Ha csakugyan el akarunk indulni időben, még le kellene zuhanyoznom, át kellene öltöznöm és talán bor helyett inkább kávéval locsolgatnom magam, mindezt alig több mint fél óra leforgása alatt. Olyan lehetetlen vállalkozásnak tűnt, nem igaz?

El tudtam volna én is képzelni jobb programot, mint ez a mostani megnyitó, de a saját – és Ewan..Biztonságának érdekében szükségét éreztem annak, hogy még egy cseppnyi esélyem sem legyen, azon gondolkodni, hogy milyen szép  ívben kanyarodnak az ajkai, ahogy mosolyog, és hogy az a kis heg, mennyivel hangsúlyosabbá teszi markáns vonásait. Bajban voltam, elég nagy bajban ahhoz, hogy még csak szívem sem volt megkönyörülni rajta. Ezért inkább, azzal voltam elfoglalva, hogy  hogyan tegyem meg ugyanazt az utat előtte, egy roppant fontos teendőnek álcázva, az egészet. Mindent hajlandó voltam bevetni, ha ezzel elkerülhettem azt, hogy a szemébe kelljen néznem. Attól a tekintettől, óvtam a lelkemet, amitől úgy éreztem magamat, mint egy  éppen serpenyőben olvadozó vaj, és a helyzet, hogy Ewanből még ki is néztem, hogy dob egyet kettőt rajtam, hogy aztán újra a serpenyőben málljak szét. Furcsa hasonlatok keringenek a fejemben, afelől hogy milyen hatással is van rá jelenleg a férfi, akivel már jó ideje együtt élek. Már rég meg kellett volna szoknom, de jelenleg az a mélyről zengő hangja is feszültségtől terhessé tette számomra a levegőt.
- Vacsorázni akármikor el tudunk menni, ez viszont nem mindennapi esemény.-  tekintek végül felé, és játékosan felvonom a szemöldökömet, mint aki ezzel is próbálja alátámasztani az igazát. Ráadásul, most szükségem volt nagyon is, hogy sok ember legyen körülöttünk. Lehetőleg olyanok, akik eloszlatják a zavaros gondolataimat.
- Jax kritikussága alábbhagyott? Én inkább arra gondolnék, hogy megint egy hölgy  van a dologban. Biztosan az étteremről beszélt?  - kuncogok szórakozottan, ahogy próbálom a fürtjeimet eligazítani. Ez majdnem lehetetlen feladatnak számított, főleg hogy a térdeim remegtek a lábamra simult kabát ruha alatt. Nem tudom mikor tapasztaltam magamon utoljára ilyen reakciókat, de tény hogy annak tudata, hogy Ewant bele kényszerítem egy helyzetbe, csak azért, hogy nekem jobb legyen, rosszul érintett. Arról nem is beszélve, hogy …inkább bele sem gondolok.
- Igen sajnos az évek folyamán, észrevettem hogy nehéz elvarázsolni, ha ételről volt szó. De ami késik nem múlik.- nézzek elszántan, ahogy  a eligazítom  magamon  a ruhát. Újabb oda-vissza utat tettem meg a házban, úgy rohangáltam, akár egy mérgezett egér. A magassarkúim  erős koppanásai, pedig csak még inkább figyelmeztettek, hogy kezdek egyre jobban felpörögni.
- Hmm, a neve ismerősen hangzik.- mélázok el egy fél pillanatra,  de hiába is várom a hasam jelző reakcióját, most egészen más fajta forróság haladt lefelé. Már csak ez hiányzott, már annak a gondolatától éreztem magamban az izgalmat, hogy Ewan miatt vettem fel ezt a bizonyos ruhát.
- Végülis elég költséghatékonyan hangzik, ha valaki kieszi a másik alól az ottománt, újra meg lehet sütni. Náluk biztosan sokan rágják a küszöböt. – Ewan kérdése viszont megakaszt az állandó mozgásban, először végig nézzek magamon, majd Ewanre emelem a tekintetemet, most először, egy kicsit nyugodtabb, ám annál kipirultabb  vonásokkal. De igyekeztem, felülkerekedni a saját zavaromon.
- Ó, túlzás? – emelem meg egy picit a ruha anyagát.- Pedig ezt nem lehet megenni.- kuncogok szórakozottan, és próbálok nem arra koncentrálni ahogy méregett. Ewan azok  az emberek közé tartozott, akik képesek voltak úgy nézni az emberre, hogy úgy érezzem magamat, mintha pucéran állnék előtte. Már nem azért, mert olyan vágy csillogott volna a szemében, hanem mert részleteiben tudott elnézelődni, én pedig akaratlanul is úgy ficeregtem alatta, mint akit csiklandoznak. Nem akarta túl nagy feltűnést kelteni, de a belső késztetéstnek sem tudtam ellenállni, hogy felkeltsem Ewan érdeklődését, akár egy pillanatra is.
- Azt hittem örülni fogsz, azt hittem Harmonnal jól kijöttök.- igyekeztem finoman fogalmazni, és annyira nem élezni annyira a nyelvemet azon, hogy észrevehető volt köztük a vonzódás. Ami csak még nyomósabb érv volt, hogy elmenjünk, legalább Ewan sem velem lesz elfoglalva, és könnyebben elmúlik ez az egész zavartság bennem, ami olyan hirtelen jött, hogy nem voltam rá felkészülve. Így csak hirtelen ötletektől vezérelve tudtam valamit kitalálni. Viszont ahogy Butlerről beszél akaratlanul is felkapom újra a fejemet, és közelebb slisszolok hozzá. Ez a férfi még ültében is túl tökéletes volt. Ez miatt egy kicsit néha utáltam is, de szeretettel teli utálat volt részemről, semmi negatív. Ahogy fogta azt a szerencsétlen újságot, és megrángatta, akaratlanul is elmosolyodom. Ewanben annyira impulzív érzések mozogtak, amiket mindig le akart vezetni valahol. Én csak ilyen hétköznapi részletekben láttam meg ezt benne, de biztos voltam benne, hogy máshol is pont ennyire magával ragadó jelenség. Adria! Szólok magamra, és inkább úgy döntök, hogy mellé ülök.
- Van valami részletesebb indokod, hogy miért is nem kedveled ennyire  Butler barátunkat?- nézek rá szórakozottan, míg játékosan megcsippentem a térdének a tetejét. Szándékosan nem úgy értem hozzá, ahol érzi, így be tudható volt, csak egy baráti érintésnek. Legalábbis szorítkoztam azzá tenni.
- Mert úgy látom, már a gondolatával sem tudsz annyira megbarátkozni…- osztom meg vele az észrevételeimet, miközben eligazítom a ruhám hosszú szoknyarészét, hogy keresztbe vethessem a lábaimat.

- De nem szoktunk. Már-már az is különleges esemény számba megy, ha randizol velem – replikázok azonnal, ahogy egy elegáns csuklómozdulattal mellékvágányra tereli a vacsorameghívásomat. – Ne mondd, hogy nem vágysz egy romantikusan elköltött vacsorára, kettesben a kedvenc férjeddel – pillantok fel a magazinból, a tekintetemben bujkáló, visszafogott, de huncut fény illeszkedik a hangomban fészkelő, játékos színezethez; szerettem azzal szórakozni, hogy egy-két kiszólás erejéig otthon is belehelyezkedtem a férj szerepébe, Adriával olyan könnyen megértettük egymást, hogy a lefektetett határokon belül szinte mindenben partnerre találtam benne. A kérdésre viszont ismertem a választ: a sok program és találkozó miatt a legkevésbé sem volt ideje a kötelező estélyeken túl is velem múlatnia az időt, ez általában kölcsönös volt, szóval igazán nem vettem zokon, és a randevúi számát sem állt szándékomban csorbítani, de azért időnként szerettem piszkálni vele, hogy eljátszottam a kegyei után áhítozó gentlemant.
Jaxszel kapcsolatban abszolút jogos a felvetés. Szerintem néha már ő maga sem tudta követni a nőügyeit. Időnként vendégül láttunk egy-egy új barátnőt, vagy elmentünk négyesben egy újonnan nyílt étterembe, de a neveket már meg sem próbáltam megjegyezni. – Ez a kérdés az én fejemben is felmerült – vallom be. – Mondtam neki, hogy legközelebb inkább a Rockefeller-jégpályára vigye a hölgyet, és ha a reggeli sóhajtozás úgy is megmarad, a helyében másra gyanakodnék. De egy próbát azért megér – kanyarintom vissza a témát a saját, függőben lévő programunkhoz. Ha Harmon és egy ígéretes Vitello Tonnato között kell választanom, jelenleg nem kérdés, hogy melyikre is tenném le a voksom.
Adria viszont a jelek szerint túlságosan izgalomban van, még csak tíz perce vagyok itthon, de ez a puskaropogás-szerű cipősarok-kopogás kezdte irritálni az idegeimet. Nem is értem, mit eszik annyira ezen a Butleren… De még mielőtt ezen istenigazából eltöprenghetnék, a megjegyzése a kiehető, költséghatékony ottománról hirtelen simít rá a rekeszizmomra, hamarabb rándul össze, mint hogy megállíthatnám a folyamatot, de nem is akarom: rövid, mosolygós szemű nevetés csiklandozza végig a torkom. Pedig az utóbbi években nem volt rám annyira jellemző, csak ő és Jax volt, akik igazán értettek hozzá, hogyan csaljanak elő belőlem némi látható jókedvet.
- Ha a megérzésem nem csal, ez egy burkolt nem akart lenni – fűzöm hozzá, még mindig bujkáló mosollyal. – Talán inkább a mandulakrémes, omlós-puha tésztát kellett volna hangsúlyoznom – nézek rá az utolsó reménysugárral a szememben, hátha mégis megkívánja a süteményeket. – Megenni nem, de remélem, tisztában vagy vele, hogy minden második férfi megkísérli majd levenni rólad – válaszolok még mindig a kabátszerű ruháját méregetve, és ahogy belegondolok, előre jól szórakozom az elképzelt jeleneten. Első ránézésre nagyon megtévesztő, talán még engem is átvert volna vele, ha hirtelen pillantok rá, ám minél aprólékosabban nézegetem, rá kell jönnöm, egyre jobban tetszik. – Ravasz – ismerem el végül. – Csak nem Butlernek tartogatod? – vonom fel a szemöldököm. – Ha ő kérdez rá, hogy lesegítheti-e rólad, mi fogsz felelni? – teszem fel a nagy kérdést, a benne izzó rajongást cukkolva, amit előttem nehezen tudott volna letagadni. Mindig is láttam rajta, ha be volt sózva, még ha egyébként nem is volt annyira nyilvánvaló. Szerettem azt a titokzatos, kiegyensúlyozott energiát, ami finom köntösként lebegte körbe, nem csak őt, de ha vele voltam, rám is jó hatással volt.
Tudom, hogy ő is észrevette rajtam a vonzódást Harmon felé, de talán nem is ez volt a legjobb szó. Inkább volt kíváncsiság, egy csipetnyi bűvölet és múló szexuális vágy, merthogy mostanra elmúlt, azt hittem, ebben kölcsönösen kiegyeztünk. Ez az erőszakos ostrom talán azt jelenti, hogy részéről mégsem került volna pont a történetünk végére? Vagy tényleg csak munkáról lett volna szó? Akárhogy is, a válaszom mindkettőre egy megingathatatlan nem, amivel ő is tisztában volt. Miért nem tudott beletörődni? Volt benne némi irónia, hogy korábban épp ez a hatalmas életigenlése vonzotta hozzá a figyelmemet, meg az a lehengerlő határozottság, amivel úgy tűnt, bármit meg tud valósítani, ami csak befészkelte magát a fejébe. Most viszont olyan sziklaszirt akartam maradni, amit nem képesek bevenni még a tajtékzó hullámai sem, akkor is, ha korábban már megadtam magam neki. Talán éppen ezért. Most nem akartam nyerni hagyni, ez az ellenállás pedig valamilyen rejtélyes oknál fogva annyira erősre duzzadt bennem, hogy meg sem hallgattam igazán, hogy mit akar ajánlani.
- Jól kijövünk – erősítem meg Adria szavait, de nem kommentálom részletesebben. Fogalmam sincs, hogy a viszonyunkról tudott-e, vagy csak sejtések mozogtak benne. Vajon kíváncsi rá? Pillantok fel rá az asztalra dobott újság lapjai fölött, és a tekintetem követi, ahogy lecsüccsen mellém. – Először is, Butler nem a barátunk… – kezdek bele, hogy hangyányi, szándékolt nemtörődömséggel tisztázzam a kérdést, ám a lábam aprót rándul a keze alatt, mikor megcsippenti a térdem, az érzés nem kellemetlen, de könnyedén súrolja a határaimat, így az ujjaim odanyúlva nyomban az ő ujjai közé futnak, hogy finoman arrébb terelgessem a kezét. – Másrészt nem mondtam, hogy nem kedvelem – nézek vissza a szemébe, szuggesztíven, mintha csak azt akarnám kifejezni: ne játsszon az alvó oroszlánnal. A fenyegetés mögött nem ült valódi morcosság, néha azért bosszantott, hogy mindig megtalálta, hogyan zökkentsen ki.
- Igazán? Én nem vettem észre – teszek úgy, mintha nem tudnám, miről beszél, és valóban, nem sokat tudtam a srácról, közvetlenül sosem találkoztam vele, így nem is lehetett túlságosan konkrét véleményem róla. Az ég világon semmi problémám nem volt Austin Butlerrel. Egyszerűen csak… magam sem tudtam, honnan bújt belém ez a halvány ellenségesség. Nem szokásom az előítéletesség. Azt viszont jól érezte, hogy próbáltam megúszni a partit, pedig próbáltam egészen diszkréten befolyásolni. Ezek szerint lebuktam. A nézése pedig elárulta, hogy valódi választ várt tőlem. – Inkább Harmon miatt visszakozok. A napokban megtalált egy ajánlattal, és sehogy sem tudom levakarni magamról. Kezd az idegeimre menni – avatom be végül mégis a háttérben lappangó problémába, majd az ujjaimat halvány súrlódással kihúzom az övéi közül, most már szabadon eresztve a kezét. – Áruld el nekem, a nők miért nem értenek a nemből? – nézek az órára, ami pökhendi kevélységgel adja tudtomra, hogy már csak húsz percünk maradt, hogy puccba vágva magam, elinduljunk, ha valóban komoly volt a részvételi szándék.

Ewan érvelése már-már megakaszt, a sajátosnak mondható feszültséglevezetésben. Egy egészen kis pillanatig figyelem, ahogy a tekintetébe a csintalan fény befészkeli magát. Ha nem ismerném ennél jobban, azt hinném, hogy flörtöl velem, de erről szó sem volt. Még akkor sem, ha a gondolataim egészen más felé navigáltak ma este, ha Ewanre gondoltam. Éppen csak egy leheletnyit emelem meg a szemöldökömet, hogy a szándék egyértelmű legyen, és az értetlenség még jobban eluralkodjon az arcomon? Akaratlanul is azon járt az eszem, hogy vajon, mi volt az oka ami miatt ennyire nem akart eljönni. Módszeresen kereste a kibúvókat, amit eddig majdhogynem tökéletesen is csinált. Csakhogy, engem egészen nehezen lehetett meggyőzni, főleg, ha úgy éreztem, hogy szorul a nyakam körül a húrok, ami most képletesen maga volt Ewan.
- Hm, lehetséges, hogy felfedeztük a jó házaság titkát?- vetem fel vissza pillantva rá a tükörből, játékosan elmosolyodva, miközben hallgatom, ahogy továbbra is próbálkozik. Makacs ember vagy Ewan Patrick Brooks..jegyzem meg magamban, amihez egy mély sóhaj is párosul.
- Dehogynem, nagyon is csábítóan hangzik, de a kedvenc férjem, az esemény után is el tud vinni vacsorázni. Végülis milyen lenne, ha már így az első próbálkozásnál beadnám a derekamat.- kuncogok szórakozottan, ahogy belemegyek az Ewan által kényelmesen megteremtett játékba. Játszi könnyedséggel tudtunk elmerülni, egy-egy ilyen pillanatban. Azért is működött köztünk, eddig ez az egész, mindenféle bonyodalom nélkül. Nekem pedig azon kell legyek, hogy ez továbbra is így maradjon. Nem akartam elveszteni őt, ahogy az egyezségünk is pont annyira fontos volt számomra, mint Ewan számára. Nehéz volt olyan embert találni, aki valóban értékes volt, és nem voltak megkérdőjelezhetők a szándékai. Ewan pedig minden szempontból tökéletes volt, talán túlzottan is, hisz a testem mostanában egyre hevesebben reagált a jelenlétére. Amikor belementem ebbe az egészbe, tudta, hogy a testivágy, nem fog elmúlni, de lassan a viszonyunk mélységét tekintve, teljesen másodlagossá vált. Most viszont, mintha valami megváltozott volna. Talán csak azért, mert folyton folyvást olyan férfiak akadtak az utamba, akik ugyan megmozgatták a fantáziámat, de a lelkemet nem igazán. Ennek a kettőnek az összhangja, pedig egyre sürgetőbben kezdett hiányozni. Mostanában, egyre kevésbé ment, hogy ketté válasszam az életemet, és minden módszerrel megpróbálkoztam már. De aligha tud rajtam segíteni, egy elengedést segítő meditációs program, ha közben a testem azért kiáltozik, hogy őt engedjem szabadjára, nem pedig a gondolatban éljem meg, azokat, amik tilosak voltak.
Elnevetem magamat, ahogy Jax nőügyei szóba kerülnek. Újra vissza megyek az ékszeres dobozhoz, hogy előhúzzak egy karláncot belőle, és miközben ezt a mozzanatot megteszem, újra Ewanre nézek. Csakhogy tisztában legyen azzal, hogy még mindig a bemutatóra készülök, és eszem ágában sincs meggondolni magamat.
- Szerintem azt túl veszélyesnek tartja. Már olyan szempontból, hogy a partnere túl hamar elfáradna a korcsolyapályán, és a terpeszugrást inkább az ágyából nézné végig.- kuncogok szórakozottan, ahogy a karperec kallantyújával szórakozom, és megteszek, egy újabb oda vissza könnyed lépést. Kicsit úgy éreztem magam, mint aki egyhelyben toporog, de igyekeztem, minden mozzanatomba belevezetni a bennem legkevésbé sem oldódó feszültséget. Nem volt kérdés, muszáj volt elmennünk. Az előbbi mutatványa Ewannek is épp elég volt ahhoz, hogy másfelé kalandozzak, egy pillanatra. Egyetlen szerencsém csak az volt, hogy jól tudom moderálni magam minden szituációban.
- A megérzésed valóban nem csal, persze nem mondom, hogy az esemény után, nem vagyok kapható süteményre. – mosolyodok el lágyan, hogy azért az ajánlat nagyon is csábító, de csakis azután, ha már minden kétséget kizáróan, megszabadultam az egyre intenzívebb gondolataimtól irányába.
- Lehetséges, hogy a hangsúlyozással volt probléma…én a helyedben újra próbálnám, hátha mégis meggondolom magamat.- emelgetem fel-le a szemöldökömet, mintha egy újabb kihívás elé állítanám. Persze tudtam, hogy ezzel kicsit magam ellen is dolgozok, de túlságosan is kíváncsi voltam, hogy milyen is az a bizonyos hangsúly. Egy kis játék még belefért, nem? Még akkor is, ha már a határaimat súroltam a saját férjemmel kapcsolatban, ami egyáltalán nem volt túl jó hír, a helyzetünket tekintve.
- Igen teljesmértékben tisztában vagyok vele.- jelentem ki úgy, mint aki még büszke is a fondorlatos tervére.- Látom magam előtt az arcukat, amikor rájönnek, hogy nem a kabátomat akarják rólam lesegíteni, hanem a ruhámat.- gondolkodok el egy pillanatra, majd sikerül bekapcsolnom a karláncot amivel eddig szenvedtem. Viszont ahogy Butler kerül szóba, csak nevetve megrázom a fejemet.
- Ennél azért több kell nálam, mint egy tökéletes Elvis alakítás. És ha már itt tartunk, egy nő nem feltétlen, azért vesz fel merészebb ruhát, mert akárkinek is tartogatja magát.- vetem fel a témát, főleg hogy tudtam erről azért teljesen más véleményen vagyunk, mint megannyi más dologban.
- Természetesen azt, hogy nem. Férjes asszony vagyok hova gondolsz.- nézek rá játékosan megrovó tekintettel, visszatérve az előbbi kis játékunkhoz. Azzal viszont nem volt képes megvezetni, hogy valóban valami sokkal mélyebb érv szorul meg a háttérben, miért is nem akar eljönni. A szűkszavú válasz hallattán, nem nehéz rájönnöm, hogy Harmon és közte több van, avagy volt mint szimpátia, és kölcsönös művészet iránti rajongás.
- Oooh..- sóhajtok fel bánatosan, ahogy mellé ülök, és abban a pillanatban kijelenti, hogy Butler nem a barátunk. De ami elvonja erről az egészről a figyelmem, a mozdulatai, egy pillanatra a kezeinkre nézek. Lehet, hogy messzire mentem? Gondolkodok el egy pillanatra, de inkább visszafordítom a tekintetemet felé.
- Hát, igazából nem is kellett mondanod, hogy észre vegyem az ellenérzéseidet.- függesztem mélyen a tekintetem az övébe, egy rebbenésnyi időre. Lehet, hogy a házasságunk maga, csak egy álca volt, de ez nem azt jelentette, hogy nem ismerem..legalábbis ezt a részét pontosan ismertem.
- Még szerencse, hogy én itt vagyok, és észrevettem.- terelem játékosabb mederbe a témát. Nem akartam az idegeit nyúzni Butlerrel, és ami azt illetti a vonásai mögött egy sokkal gondterhesebb problémát láttam, mint egy feltörekvő színész kiléte. Ahogy egyre inkább próbálom a tekintetemmel kikövetelni a valós választ, ami végül be is következik, meglepődve pillantok vissza. Nem igazán mesélt róla, persze nem kell, hogy mindent megosszon velem…
- És milyen ajánlatról van szó pontosan?- nézek rá kérdőn, oldalra billentett fejjel, majd ahogy elereszti a kezemet, egy nagyot nyelek, de igyekszem azt is óvatosan tenni. Nem akartam, hogy akár egy vonásom, is árulkodjon bármiről is, ami éppen bennem zajlik. Ez csak egy állapot, majd elmúlik.
Harmont nem ismertem annyira jól, de ennek ellenére a jellemével tisztában voltam, így azt is tudtam, hogy azt mondani az ajánlatára hogy nem, csak még inkább rontott a helyzeten.
- Mondanám, hogy azért, mert nálunk nőknél, nem mindig jelent a nem..nemet. Így gyakran félreértelmezzük.- támasztom meg a fejemet a kanapé háttámláján a kézfejemmel.
- De Harmon esetében, nem erről van szó. Egyszerűen csak nem ismeri ezt a szót. Gondolom, jobb belátásra tudja bírni az embert elég hamar, így téged is egy ilyen egyszerű prédának nézz..ami elég téves megközelítés a részéről.- mosolyodok el lágyan.
- Szóval én a helyedben felállnék, és megmutatnám neki ki is az a Ewan Patrick Brooks..- jegyzem meg, jelezve, hogy most már ideje összeszednie magát, persze ettől a mondandómat nagyon is bóknak szántam.

- Efelől semmi kétség – nézek össze vele a tükörben. Bíztam benne és élveztem a társaságát; amire egy házasságból szükségem volt, azt mind megkaptam tőle, néha talán egy kicsit többet is, de ő ilyen volt, én pedig éppen így kedveltem. Bárki példát vehetett volna az együttműködésünkről, ami számos valódi házasságból hiányzott; kívülről senki sem mondta volna meg, hogy valami hibádzott nálunk. Sőt, az emberek többsége irigyelt, az említett jó házasság titkát többen is firtatták már, de valahányszor arra kértek, hogy nevezzem meg a titokzatos összetevőt, szemtelen mosollyal csak annyit mondtam: fogadják el, nem lehet mindenki ilyen szerencsés.
És bizonyos értelemben ez így is volt, szerencsém volt vele. Azzal, hogy az igényeinket így össze tudtuk egyeztetni, és hogy mindkettőnknek a személyes szabadsága állt az első helyen. A megállapodásunknak köszönhetően minden olyasmit kizártuk az ajtón, ami veszélyt jelentett volna rá, vagy túlságosan összekuszálta volna a szálakat. Ilyen volt például a szex. Azt ugyan nem mondom, hogy sosem fogott még el a kísértés, volt egy emlék, ami néha öntörvényűen meg-megfordult a fejemben, általában éjjel, mikor hasonlóan nem jött álom a szememre. Úgy hajnal kettő körül lehetett, a nappali nyitott ablakánál cigiztem, mezítláb, egy laza len nadrágba bújva. A hűvös levegő fokról fokra átitatta a bőröm, de szükségem volt rá, hogy kimossa a fejemből az álomképeket, amik aznap is kiűztek az ágyból. Ő egy pohár vízért jött ki talán… a váratlan közelsége és az a könnyed érintése a karomon, egészen különös hatással volt rám, emlékszem, ahogy ránéztem a testén fodrozódó hálóingre, a mellénél kivilágló, halvány bőrbe belecsípett a hideg, a puha, meleg szöveteket kemény és akaratos libabőrréteggé változtatva, de mintha nem is érdekelte volna, a tekintete mélyen az enyémet fürkészte, én pedig ott, abban a fátyolos félhomályban pár hosszú pillanat erejéig forrón megkívántam.
- Ó, szóval meg kell küzdenem a kegyeidért? Azt hittem, a házasságnak az a lényege, hogy már bizonyos előjogaim vannak – vetem fel enyhén felhúzott szemöldökkel, de ahogy rám néz, és közben egy újabb ékszert teker a csuklója köré, finom jelzéssel tudatja velem: még mindig nem áll szándékában lemondani a partit. A ténynek nem örültem, de annál inkább odavoltam ezért a kifinomult kommunikációért, ahogy szavak nélkül, csupán egy bizalmas tekintettel és egy célirányos mozdulattal meg is válaszolta a ki sem mondott kérdésemet.
- Lassan kezdek aggódni, miféle tanácsokkal láthatod el szegény, nyughatatlan lelkét – jegyzem meg úgy, mintha tényleg félteném, pedig egyáltalán nem szorult rá. Inkább csak Adria cicabajszát akartam piszkálni, azt sugallva, hogy a megjegyzés annak szólt: nagyon is élénk a fantáziája a témában. Néha kísérleteztem vele, hogy ha egy hangyányit felbosszantom, vagy zavarba hozom, vajon könnyebb-e befolyásolnom egy kicsit, amire a sütis válasza újabb kiváló apropót kínál. – Ó, tudom én, hogy kapható vagy. Ha a megfelelő személy kínálgatja azt a desszertet – somolyodok el lassan, akár egy ravaszdi róla, de csak mert tetszett, hogy újra szóba hozhatom a Butler iránti, lányos vonzódását. – Szóval a hangsúlyozással. Ezt megjegyeztem – raktározom el az infót, tudom, hogy csak viccel, de lássa kivel van dolga, legközelebb azért is megkapja azt a mélyített orgánumot. Ennyi igazán járt azok után, hogy újfent kikosarazott, és láthatóan még élvezte is a helyzet. Kezdtem úgy érezni, hogy mostanra kitalálta: csupán hárítani szeretnék, és szándékosan kortyolgatta a vérem. Nem fogja meggondolni magát, inkább csak a távolmaradási szándékom okát szeretné kideríteni.
A Butler-témára adott apró kacaj és fejingatás felkelti a figyelmem. Mintha annak a jele lett volna, hogy most már tényleg kezdte megkörnyékezni a zavar, de sokszor olyan jól leplezte, hogy nem voltam biztos benne. – Pedig a maga idejében elég sok bugyit kapott a színpadra – érvelek ellene, hogy sokkal több kellene a csábításhoz, de azért édes volt, hogy tagadta. – Hát persze, hogy nem. Többnyire csak kínozni akarjátok az embert – teszem hozzá apró, bujkáló mosollyal, amiről csupán az arcomon húzódó sebhely ad jelet, miközben a maradék boromat lötykölgetem a pohár fenekén. Ismertem én már a nőket, talán túlságosan is, és nem is vettem részt szívesen ezekben a játszmákban; ez persze nem neki szólt, inkább úgy általánosságban, a szándékolt sarkítás pedig annak, hogy kiérezze, nem akarok túlságosan komolyan belemenni a témába, csak csipegetem, akárcsak őt. A ruhája viszont tényleg tetszett, ötletes volt, és valóban jól illett a személyiségéhez.
Ahogy kikéri magának, hogy férjes asszony, kiérzem, hogy inkább a Butler-témát szeretné hanyagolni most már, én pedig úgy döntök, adok neki egy kis egérutat, a többi találatot a partin is ráérek bevinni, és ott, élesben talán még nagyobb hatása is lesz; ez a gondolat pedig sajnos azt is elárulta, hogy lassan kezdtem beletörődni a sorsomba.
Az iménti elhatározásom azonban egész hamar megdől, amint mellém ülve, ezúttal saját maga hozza szóba a férfit. Ránézek, és a pillantásom elkalandozik az arcán, egészen addig, amíg az az apró, incselkedő érzés fel nem fut a lábamon. Érdekes, rajta kívül soha senkinek nem jutott még eszébe, hogy épp a térdem piszkálgassa, nem is értettem, szzámára miért volt ennyire vonzó célpont, de néha majd megfeszültem, mire sikerült kissebb-nagyobb feltűnés nélkül arrébb navigálnom. Ezen a ponton se a nyomást, se a lágy érintést nem bírtam kezelni, legszívesebben már attól is mocorogtam volna, ha az ég-világon semmit nem csinált, csupán ott nyugtatta a tenyerét. – Akkor megnyugtathatlak: egy szál ellenérzésem sincs – biztosítom róla, mielőtt még azt hinné, hogy bele akarnék szólni, kivel múlatja az idejét. A megállapodásunk értelmében ehhez nem is volt jogom, amíg a diszkrécióra figyelt, azt tett, amit csak akart, az én véleményemtől teljesen függetlenül. Azért Butler valamiért tényleg bökte a csőröm, de magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért, és igazság szerint, nem is volt annyira érdekfeszítő téma, hogy ezen töprengjek. – Csak kibúvót keresek a partiról – sóhajtom ki végül inkább ezt a vallomást, ami önmagában igaz volt, de koránt sem a színész úr miatt. Milyen ajánlat. Na igen, épp ezt a kérdést akartam elkerülni.
- Igazából fogalmam sincs – vallom be ezt is, tisztában vagyok, hogy hangzik, de az a néhány kulcsszó, ami eljutott hozzám, éppen elég volt, hogy hamar nemet mondjak. Nem érdekeltek a filmek, nem akartam Harmonnal dolgozni, pláne nem annak eszközeként, hogy esetleg újra felszikrázzon köztünk valami. A büszkeségemet sértette, hogy ilyen kerülőúton akart becserkészni, és az is, hogy nagyívben átlépte a véleményem. De talán ez mind inkább csak kifogás volt, és el is törpült a lelkem mélyén lakó szorongás mellett: valószínűleg nem is lennék már alkalmas a feladatra. Ez volt, amit mindenki előtt csak rejtegettem, de ki tudja, meddig lehetett még. Az utóbbi öt évben egyetlen új kiállításom sem volt, mióta leálltam a drogokról, semmi sem ment úgy, legkevésbé az alkotói munka. Elhagyott a kreativitás, elhalványult a képzelőerőm, az ihletett pillanat pedig éppolyan kevés volt, mint a végigaludt éjszakáim száma. Nem vállalhattam el ezt a munkát, lényegében mindegy is, hogy mit is takart pontosan. Talán jobb is volt, hogy nem tudom. – Az új filmjéhez kapcsolódna, de ez nem az én területem, és nem is fogom elvállalni – mondom ki újra, mintha csak magamat akarnám megerősíteni benne, vagy talán már tudat alatt Harmon leszerelését gyakoroltam. Az érdeklődő tekintete egy kicsit azért aggasztott, Adria néha nagyon rá tudott fókuszálni bizonyos dolgokra, és ha valamit kinézett magának, addig szívta, amíg a kíváncsisága meg nem elégedett, vagy meg nem kapta a neki kellő választ, és általában jó érzéke volt hozzá, hogy olyasmit válasszon ki, ahol a másikban valóban volt valamiféle gubanc. Olykor meg is kapta tőlem, hogy miért nem inkább oknyomozó riporternek tanult. Egyvalami viszont mégis volt, ami miatt kedveltem benne ezt a vonást: az érdeklődése valóban mély és őszinte volt, az éles szenzorai révén pedig többnyire megérezte, kinél hogy érdemes közelíteni, vagy éppen hol húzódik a végső határ. Neki sosem mondtam, de meggyőződésem volt, hogy ez tette igazán sikeressé a munkájában is.
- Hát, ezzel nem lennél a MeToo reklámarca – emelem meg a szemöldököm, ahogy a megjegyzésére halvány derű suhan át a vonásaimon. De igaza volt, a nők sokszor elég zavaros jeleket küldtek; a nyilvánvaló szexuális feszültség ellenére még Lise is inkább a vetélytársat látta bennem, eleinte. Ám amint a neve megjelenik a fejemben, inkább erővel Adria szavaira kormányzom a figyelmem. Nem akarom, hogy most befúrja magát a gondolataim közé, akkor aztán végképp elvesztettem az estét. Talán az éjszakát is.
A folytatás hallatán nem is esik nehezemre rá koncentrálni, hiszen amiket mond, hamar megpiszkálja az önérzetem. Szóval szerinte Harmon egyszerű prédának tart? Ezt azért végképp nem akarnám hagyni. Az ok, amiért annyira megérintett ez a mondat, hogy bennem is dolgoztak hasonló kételyek, de így hangosan kimondva, főleg valaki más szájából hallva, valahogy sokkal erősebb visszhangot keltett bennem. Elhúzom a szám, majd a nyelvemmel megérintem az ajkam belső oldalát, ami általában annak a jele, hogy valamin nagyon gondolkodom. A fene egye meg ezt a partit, talán mégis el kellene menni, elvégre hol nyílhatna nagyobb lehetőség az orra alá dörgölni a tévedését, mint a saját rendezvényén?
- Mmm, egye-fene. Egy feltétellel – fókuszál a szemem újra Adria íriszeire a rövid merengés után. Egy-két pillanatig csak nézem, mint aki erősen latolgat valamit, de azért már tudja, hogy mit fog mondani. – Ha ma este olyan odaadó feleség leszel, hogy eszedbe sem jut elmozdulni mellőlem. – A pillantásomból sejtheti, hogy nem azért, mert úgy gondolnám, egyedül nem bírok el vele, hanem azt akarom, hogy lássa, bármi is volt köztük, még mindig a feleségem áll az első helyen. Mellesleg talán a projektjével kapcsolatban is hamarabb le tudom rázni. – Ne félj, ha Butler megjön, elengedjek – teszem hozzá hamiskás vonásokkal, és ezúttal én teszem a térdére a kezem, ahogy felállok, és végül mégis csak eltűnök a fürdőben, hogy minél gyorsabban összekészülődjek.