Kicsit meglepetten fürkészem őt a telefonképernyőjén keresztül , majd idővel ismételten elmosolyodom.
- Szerintem elfelejted, hogy melyikünk a felnőtt és melyikünk a gyerek. Inkább téged kell szemmel tartani és nem engem. A te életed fog fenekestül felfordulni, nem az enyém. – hiszen ő volt a fiatal. Biztosan találni fog új barátokat, talán még annál is többet, így bármennyire is jólesik, hogy szeretne majd közösprogramokat valahogy sejtem, hogy szép lassan úgyis egyre kevesebb ideje fog jutni erre a tervére és egyáltalán nem fogok emiatt haragudni rá. Most fiatal, most kell felfedeznie az életet és élveznie, de persze ésszerű határok között.  – Egyébként jól hangzik és szívesen szervezek közösprogramot veled, amennyire a munkám és a sulid engedi meg, de szerintem könnyedén fogsz találni új és érdekes barátokat, akikkel szívesebben akarod majd tölteni az idődet. Ez pedig így van jól. – barátságos mosollyal fürkészem őt, hiszen én is voltam egyetemista. Tényleg sok újdonságot tud hozni az ember életébe, ahogyan sok érdekes embert is megismerhetünk és némelyik barátságok egészen szorossá tudnak alakulni, míg bizonyos kötelékek felszínesek maradnak.
- Nem nézem ki belőled a rosszat. – komoran csendül a hangom, mert nem is értem miért gondolja ezt. Egyszerűen csak tisztában vagyok azzal is, hogy fiatalság bolondság. Ez sose fog változni.
El tudom képzelni, hogy az apja mennyire makacs lehetett, hiszen az egy szem fiáról van szó, így érthető, hogy szeretné biztonságban tudni és a közelben, hogyha bármi van, akkor egyből tudjon neki segíteni. A család nálunk mindig is az első lesz, nem számít hol élünk, vagy éppen milyen szarságokon megyünk át. Volt egy olyan sejtésem, hogy anyám keze is jócskán benne volt a dologban, hogy végül George rábólintson erre az ötletre.
Kicsit meglepetten pislogtam párat, miközben hallgattam a kollégiummal kapcsolatos félelmeiről, majd picit elhúztam a számat.
- Igen, kicsit tényleg túlreagálod ilyen téren a dolgokat. Nem minden olyan, mint a filmekben, az is lehet, hogy remek társaságba kerültél volna, de nincs ezzel semmi gond se. Sok változás vár rád, érthető, hogy kicsit megijedtél. Új hely, új emberek, távol leszel a megszokott környezettől is. Aztán ki tudja, lehet majd jobban bejön a sulis élet, mint nálam dekkolni, így aztán jövőre másként fogod látni ezt is. – vagy éppen úgy dönt, hogy albérletbe költözne, mert nagyobb szabadságot akar. Sose lehet tudni, de az biztos, hogy az én ajtóm mindig nyitva fog állni a keresztfiam előtt. Szeretem őt és vigyázni akarok rá.

Rövid időre meglepődök annak köszönhetően, amit mond, de aztán elmosolyodom.
- Köszönöm. – fogalmam sincs, hogy mit is kéne mondani pontosan mondani arra, hogy a Collins név jobban áll. Ha tudnám, hogy milyen gondolatok fordulnak meg Jeffrey fejében, akkor biztosan még inkább megilletődnék és egy pillanatra elgondolkodnék az egészen, tekintve azt, hogy ezzel egyedül lehet a családban, hogy azt szerette volna, ha együtt maradunk, főleg ha figyelembe vesszük azt, hogy köztem és Holden között milyen dolgok is történtek a múltban.
- Hmm, milyen terhekről is van szó? Azt hittem, hogy most a láblógatás a legnagyobb gondod. – kicsit felvonom a szemöldökömet, miközben őt fürkészem. Nyelvbotlás volt a részéről, vagy valójában nincs annyira jól lelkileg, mint mutatja a külvilág felé? Nagyon is érdekel, hogy miről is lehet szó, hiszen még is csak a keresztfiamról van szó.
- Aha, szóval igazából csak ezért jutottam ismét az eszedbe, mert hasznos az, hogy ennyire messze menekültem hajdanán és most pont itt élek. – komoran csendül a hangom, de a végére azért elmosolyodom, amiból sejtheti, hogy csak szórakozom vele és egyáltalán nem vettem a szívemre azt, hogy emiatt keresett meg. Örülök, hogy azért még eszébe jutok. – Részemről rendben van, meg szerintem akad még itt is ruhád, mindig itt hagytok valamit. – rántom meg kicsit a vállaimat, majd a teámért nyúlok, hogy igyak pár kortyot. – Apád mit szól, hogy ennyire messzire akarsz suliba járni? – tényleg érdekel, hogy mit gondolhat George, mert egyszerre tudom elképzelni azt, hogy nagyon is támogatja a fiát, ugyanakkor kicsit aggódik is amiatt, hogy ennyire más közegbe keveredik és ennyire messzire. Biztos megfordult neki is a fejében, hogy nehogy elkallódjon itt Jeff.
- Pedig biztos akad ott is remek egyetem, de megértem. Remélem, hogy összejön a felvételi és amúgy hogy-hogy nem vonz a kolesz élet? Teljes szabadság, semmi szülői kontroll? – hiszen azt biztosan sejti, hogy itt azért bizonyos szabályokat majd be kell tartania, ha nálam akar lakni. Vajon a szülei beszélték le róla, vagy az ő fejében meg se fordult a kollégium, mint eshetőség?

Elmosolyodom, hiszen érthető, hogy kicsit elege van a sok aggódás miatt a családjából, ugyanakkor érthető, hogy az egész család aggódik. Alapból is aggódnánk érte, mert szeretjük, ugyanakkor talán kicsit befolyásolja az is a családot, hogy láttuk azt, hogy olykor egy-egy baleset milyen törést képes hozni az emberek életébe. Emiatt esélyesen mindenki jobban rajta tartja a szemét, mert nem akarják látni azt, hogy netalán Jeffrey élete is darabokra hullik, vagy letér az útról úgy, mint ahogy az exférjem is tette. Bár azt se az apja, se a nagyapja nem hagyná. Szerencsére a családunk összetartó és tudjuk jól, hogy számíthatunk a másikra.
- A szeretet együtt jár a féltéssel és aggódással is. – hangom boldogan csendül, miközben őt fürkészem. Nagyon hiányzik, szívesen újra megölelném őt, ahogy a többieket is, de ez még váratni fog magára.
Elmosolyodom, hogy Kenzo mennyire is izgatott lesz annak köszönhetően, hogy hallja és látja őt. Mindig is jól kijöttek, hiszen a családi nyaralásokon gyakran találkoztak, vagy akkor, amikor a család átugrott hozzám és itt voltak rövid ideig. Ha már én nem mentem haza, akkor ők jöttek hozzám, amiért mindig is hálás leszek. Remélhetőleg egyszer majd eljön az a pillanat is, amikor képes leszek átlépni a városhatárt.
- Csak vigyázz magadra és hallgass az orvosokra! – komolyan csendül a hangom, mert tényleg semmi értelme siettetnie az egészet, ha netalán az azzal járna, hogy újra megsérül, aminek köszönhetően esetleg soha többé nem tudna rodeózni. Inkább várjon türelmesen, főleg, ha ez olyan dolog, amiről úgy gondolja a haláláig el fogja kísérni, akkor nem éri meg kockáztatni.
Amikor elköltöztem, akkor még nem volt beavatva a történésekre, mert akkoriban még gyerek volt, de kb. két éve végre megtudta ő is az igazságot arról, hogy miért is nem utazom soha haza. Úgy éreztük, hogy elég nagy már hozzá és nem akartuk azt se, hogy azt gondolja tényleg a munka miatt hanyagolom a családot.
- Hivatalosan is újra Collins lettem. – hangom könnyedén csendül, még ha a lelkemben újra érzem azt a fura maró érzést, ami még olykor életre kell a válásom gondolatára, pedig már 10 éve annak, hogy külön éltünk, de az is igaz volt, hogy már sokkal jobban voltam hála Maddienek. Sokat segített a vele való beszélgetés, azóta pedig sokat tettem azért is, hogy egyre inkább túl tudjak lendülni a dolgokon és újra megtaláljam önmagamat. A múltban történeteket is elkezdtem szép lassan végre feldolgozni, nem pedig továbbra is a szőnyeg alá söpörni a történéseket, érzéseimet.
Kenzo kényelmesen elhelyezkedik rajtam, míg ha számomra kicsit nehéz is, akkor se tolom arrébb. Bundájába fúrom az ujjaimat és megsimogatom őt.
Elnevetem magam a reakcióján és megingatom a fejemet.
- Ki füllentett ilyet neked? Én azt hittem inkább bajkeverő lettél. És mennyi női szívet is törtél már össze? – kíváncsian csendül a hangom, de ha nem akar, akkor nem muszáj válaszolnia erre. Ilyen téren nem sokat tudtam meg a családtól, de az biztos volt, hogy nem kellett arra készülniük, mint az én esetemben, hogy nagyon is fiatalon megházasodna. Akkoriban még hittem abban, hogy jól döntök és ami köztünk van Holdennel az örökre szól. Az élet viszont bebizonyította, hogy tévedtem.
Kíváncsian hallgatom és várom azt, hogy mire is szeretne kilyukadni, hiszen érződik, hogy komoly dologról van szó. Amint meghallom, hogy milyen szakot is választott elmosolyodom és öröm jár át. Büszkén pillantok rá.
- Ez remekül hangzik, de a sérüléseid nem jelentenek gondot? Fogsz tudni táncolni? – nem tehetek róla, de az aggódás újra átjár. Nem akarom elrontani az örömét és reménykedem abban, hogy sikerülni fog neki, de a fiatalság bolondság. Erre gondolt, vagy már annyira jól van, hogy ne jelentsen akadályt a balesete a felvételin?
- Ez nagyon jól hangzik és biztosan sikerülni fog. Tehetséges és elszánt vagy, mindamellett pedig egy Collins. – minket nem lehet csak úgy félreállítani, ha valamit a fejünkbe veszünk, akkor kitartunk a végsőkig, így nem tartottam attól, hogy netalán idő előtt megfutamodna. Biztos voltam abban, hogy szívét és lelkét bele fogja adni.
- Azt, hogy remélem felkészültél, hogy itt is él a csordaszellem és boldogan tapossák le egymást az emberek és nem bánod, ha napfény helyett inkább a szmogot fogod érezni. – persze, hogy van itt hely számára. Boldogságtól ragyogott az arcom és a pillantásom. – Nyáron is itt maradnál vagy a felvételi után még hazamész? Esetleg köztes időben is itt lehetnél kicsit, akkor a szobádat is berendezhetnéd úgy, ahogy szeretnéd. – Eddig is volt szobája, ha jöttek, bár igaz az unokatestvéreivel osztoznia kellett eddig, mert azért én se egy kastélyban éltem, de így most már biztosan lesz saját szobája. – Jeff, remélem tudod, hogy bárhova is megyek, ott mindig lesz neked egy szoba. – őszintén és komolyan csendült a hangom, mert reméltem, hogy nem volt efelől kétsége.

Elmosolyodtam a válaszát hallva, mert Jeffrey nagyon is jó gyerek és örültem annak, hogy nem haragszik rám amiatt, hogy az elmúlt időben őt is pontosan annyira elhanyagoltam, mint a családom többi tagját. Ugyanakkor a bűntudat megmaradt. Nem akartam, hogy esetleg félreértse, vagy magára vegye azt, hogy hiába hívott pár héttel korábban, mert ahogy a többiekkel se beszéltem, úgy neki se válaszoltam. Valószínűleg a bátyám, vagyis az apja, vagy a szüleim – nagyszülei – beszéltek vele, hogy most ne keressen, de vajon az okát is tudta, vagy az egyelőre titok maradt előtte?
- Valahogy úgy, de remélem tudod, hogy ez nem követendő példa.  – elmosolyodtam, mert tényleg sokat dolgozom, ott van a reggeli műsorom és az újságírás is. Szerencsére mind a kettőben sikerült helytállnom az elmúlt években és reméltem, hogy még sok-sok évig nem kell lemondanom egyikről se, mert mind a kettőt imádom más-más okból. – Soha ne temetkezz a munkába. – tettem még hozzá, hogy biztosan értse mire is gondolok. Fontos az, hogy megtaláljuk a tökéletes egyensúlyt a munka és a magánélet között.
- Sajnálom, de remélem tisztában vagy azzal, hogy ez mind csak a javadat szolgálja. Addig akár kipróbálhatsz kevésbé veszélyes hobbikat. Ki tudja, lehet valami olyanra bukkansz, amit meg fogsz szeretni. – barátságosan csendült a hangom, miközben őt fürkésztem a képernyőn keresztül. Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán mosollyal az arcomon szólaltam meg. – Ha gondolod, akkor ide is utazhatsz. Együtt tölthetünk egy kis időt és legalább itt nincs olyan kísértés, mint a ranchon. – szabadságra nem tudok menni, de attól még tudom úgy szervezni a munkámat, hogy vele is tudjak lenni. Fontos számomra, így ha ezzel is tudom segíteni a gyógyulását, akkor az a legkevesebb, hogy felajánlom neki ezt a lehetőséget. – Mit gondolsz? – kíváncsian fürkésztem őt, amikor is megérkezett Kenzo. A mellső lábát felrakta a kanapé karfájára és részben az én vállamra, hogy a fejem mellé dugja a pofiját. Szemtelenül végignyalta az arcomat, mire elnevettem magam és játékosan megpróbáltam arrébb tolni. Kíváncsian figyelte a telefonomat, majd amikor felismerte az ismerős arcot, akkor boldogan ugatott párat. – Látod, még ő is örülne neked. – vidáman csendült a hangom, miközben Kenzo a fejét a vállamra hajtotta és úgy figyelte az eseményeket.
- Tudom, és szerencse, hogy nem lett komolyabb bajod. – akaratlanul is eszembe jut az, ami hajdanán Holdennel történt és azt, hogy neki is mekkora törést hozott az életébe a sérülés, vagyis inkább szép lassan az életünkbe. Szomorúan pillantok el az ablak felé, de aztán újra elővarázsolom a mosolyomat, mert nem akarok megint a múlt miatt szomorkodni. - Jól sejtem, hogy amint lehet újra nyeregbe fogsz ülni? – aggódva csendült a hangom és kicsit még a fejemet is megingatom, ugyanakkor büszke pillantás is jár a szavaim mellé. Büszke vagyok rá, hogy ennyire bátor. Sokan megfutamodnának a helyében.
- Aha, most lebuktál, hogy nem nézed online vissza a műsoromat és a cikkeimre se keresel rá. – játékosan nem csak a hanglejtésemmel, de még az ujjammal is megdorgáltam őt, mintha csak valami rosszat tett volna, mígnem végül könnyedén elnevettem magamat. – Igen, még mindig azzal foglalkozom amit szeretek. Nincs okom panaszra, hiszen minden sínen van. – nem akartam untatni a részletekkel, majd egy aprót sóhajtottam. – Jeffrey, tudod, hogy miért voltam elérhetetlen az elmúlt hetekben? – szeretném tudni, hogy mit tud, hogy annak megfelelően tudjam beavatni a történésekbe. Nem akarom se feleslegesen untatni és sokkolni se akarom őt.
- És tudod már, hogy hol szeretnél továbbtanulni, vagy inkább ne is kérdezzem, mert már a többiek agyadra mentek ezzel? – kicsit arrébb mozdulok, mire Kenzo sietve huppan vissza a földre, hogy aztán megpróbáljon felmászni mellém a kanapéra, aminek az lesz a vége, hogy minimum félig rajtam fekszik a „csöppkistestével”. – Még emlékszem, amikor olyan picike voltál, hogy simán elfértél a karomban, most meg egyetemre fogsz menni. – aprót sóhajtok. - Nem maradhatnál örökre imádnivaló gyerek? – elmosolyodom és rá kell eszmélnem, hogy nagyon elrohant az idő. Nem rég még együtt játszottunk, most meg már majdnem kész férfi. Valaki igazán megállíthatná kicsit az időt.

Az elmúlt körülbelül egy hónapban eléggé elhanyagoltam a családomat, de lehet kicsit már hosszabb ideje is. Néha válaszoltam egy-egy üzenetre, de a legtöbb hívást a múlt hétig egyszerűen kinyomtam vagy csak úgy tettem, mint aki észre se vette. Nem voltam büszke a viselkedésemre, de szükségem volt egy kis magányra. Nem igazán érdekelt az, hogy a családom mit is gondolt a válásról, vagy éppen az aggódásukat se akartam meghallgatni, ahogyan a jó tanácsaikat se. Tudtam jól, hogy mellettem állnak, de jelenleg nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, főleg így tíz év távlatából, hiszen annyi ideje éltünk külön Holdennel és előtte is lejtmenetbe kapcsolt már a házasságunk, aminek köszönhetően magam mögött hagytam a várost és mindenkit. Soha nem hittem volna, hogy a viszontlátásunk ennyire viharos lesz, ahogy azt se gondoltam volna, hogy a múltban elkövetek hibáink még mindig képesek sebet ejteni rajtam, ahogyan a titkai is. Én pedig követtem azt, ahogy a nagykönyvben meg van írva és egyszerűen csak hagytam, hogy elmerüljek az önsajnálat és önmarcangolás feneketlen tavában, miközben a munkába menekültem egészen addig, amíg Maddie be nem libbent ismét az életembe. A vele való találkozás, beszélgetés sokat segített. Kimondtam olyan dolgokat is, amiket addig nem, ugyanakkor megannyi dologra rávilágított ő is. Fura dolog, hogy néha azt érezzük, hogy mennyire el akarjuk kerülni a többieket, miközben valójában csak arra van szükségünk, hogy valaki meghallgasson minket és rávilágítson a legnyilvánvalóbb dolgokra, amiket mi nem látunk meg abban a zaklatott állapotban.
Láttam, hogy a keresztfiam többször is hívott, de a munka miatt nem tudtam felvenni, így a sokadig hívás után csak annyit írtam neki, hogy délután négykor ráérek. Nem akartam, hogy azt gondolja továbbra is el akarom őt kerülni, ahogyan a többieket. A bűntudat eme gondolatra újra erősebben mart belém, de úgy éreztem, hogy abban az állapotban tényleg mindenkinek jobb volt úgy, hogy nem beszéltünk. Eléggé hasonló állapotban voltam az elmúlt időben, mint amikor elveszítettem a babámat, vagy összedőlt hajdanán a házasságom, vagy amikor nem értettem, hogy én miért is maradtam életben.
Nem sokkal négy előtt estem haza a munkából, sietve vittem le Kenzot sétálni, majd 10 perces késéssel meg is érkeztem a hívásba, miután kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén egy bögre teával. Mosollyal az arcomon vettem fel a videohívást, mert nagyon is hiányzott és szívesen megszeretgettem volna őt. Amíg odahaza éltem én is, addig gyakran én vigyáztam rá.
- Szia! – boldogan csendül a hangom, miközben a szabad kezemmel kisimítok egy szőke tincset az arcomból. – Nagyon hiányoztál és sajnálom, hogy korábban nem tudtam felvenni, de a munka lefoglalt. Most már viszont itt vagyok és senki se zavarhat meg minket. – tényleg így volt, hiszen nem csak régóta nem beszéltünk, hanem régóta nem is láttuk már egymást. Kicsit próbálom jobban szemügyre venni őt a képernyőn keresztül, mintha csak a sérülései után kutatnék, hiszen ebben a családban ritka az, ha valami titok tud maradni. Egy dolog biztosan titok volt, hogy hajdanán majdnem én is meghaltam. Ugyanakkor az is tény, hogy Jeffnek majdnem sikerült elérnie azt, hogy minden kellemetlen érzést, minden félelmet hátrahagyva hazarohanjak, amikor eljutott annak a híre, hogy megsérült rodeó közben. A szüleim látták az őrlődést, ahogy George is és sikerült megnyugtatniuk, mert pontosan tudták, hogy miért is nem léptem át a városunk határát az elmúlt 10 évben. – Hogy vagy? Sérüléseiddel mi a helyzet? – lehet nem kellene egyből letámadnom ezzel, de nagyon is aggódom érte, hiszen még is csak a keresztfiamról van szó. – Sajnálom, hogy nem voltam ott veled. – lesütöttem a pillantásomat és szomorúság költözött az arcomra, mert emésztett emiatt is a bűntudat és ennek köszönhetően még inkább rossz nagynéninek éreztem magam.