Ana az ebédszünetemre igyekezve kapott el a folyosón, és nagyjából három mondatot sikerült váltanunk, mielőtt a hangosban a nevemet mondták volna. Grant Reynolds kollégám félúton csatlakozott hozzám, és két mondatból hozott gyorsan színre; az egyik benn fekvő betegem miatt keres egy hozzátartozó. Ő azért jött velem, mert sejtettük, miről lehet szó.
Grace Lee alacsony, törékeny alkatú nőnek tűnt még a vastag kabátjában is, amit csak futtában gombolt ki. Az arcán viszont sokat látott tengerészgyalogosokat megszégyenítő határozottság ült; az egyik karjára pedig a bennfekvő férje, Andrew utcai ruhái egy zacskóban. – Végre maga is előkerült? – villant felém egy savanyú félmosolyt, ahogy megpillant. – A nővérkék köptek be?
– Mrs. Lee – sóhajtom a nevét – , tegnap már elmondtam, hogy nem lenne jó ötlet hazavinnie a férjét.
– MAGA megbeszélte magával! Nézze meg! – A férfi fején lévő kötésre mutat. Andrew Lee vállalati jogász, akit paranoid skizofréniával diagnosztizáltak néhány éve, amelyet társbetegségek kísértek, többek között depresszió is. Egy másik kórházban klonazepántartalmú gyógyszert írtak fel neki, ami ugyan működött, de én nem szerettem hosszú távú megoldásként alkalmazni; már csak azért sem, mert a hirtelen megvonása súlyos problémákat okoz, esetében idegösszeomlást, ami végett a hét elején felvettük. Az új gyógyszerkombinációját próbáltuk beállítani, és egészen addig nagy probléma nem volt vele, míg egy addig általa nem ismert nővér meg nem próbálta bevinni neki az ebédjét. Dührohamot kapott és tébolyult állapotba került, a doxazmái között a legerősebb az volt, hogy a nővér a CIA-nek dolgozik, és megpróbálja megmérgezni. Megpróbálta a kapott tálcával leütni a nővért, szerencsére már sikerült kiszakadnia a helyzetből, Granttel ketten elég erősek tudtunk lenni ahhoz, hogy lefogjuk és beadjuk neki a nyugtatót. Más szóval, a haloperidol megint megmentette a napot.
Kivéve, hogy addigra Andrew már beleverte a fejét néhányszor a tálcába – alighanem a "gondolatokat" akarta kiszedni onnét, amit állítása szerint az injekcióval adunk be neki –, úgyhogy felszakadt a szemöldöke, és egy jelentős dudor is nőtt rá. Miután biztonságosan el tudtuk látni, megtettük, és csak felületi sérülések voltak, de ezzel Grace nyilván nem értett egyet.
– Mrs. Lee, biztosíthatom róla, hogy a legnagyobb körültekintéssel láttuk el a férjét.
– Ez maguknak a körültekintés? EZ? Nézze meg, nézze! Mit műveltek!
– Ezt a férje magának okozta, már mondtam.
– Mondja maga, meg a kórház! Persze, hogy ezt mondják, féltik a seggüket! – Hozzátesz még néhány éles mondatot kínaiul, amik vagy átkok, vagy a további szakmai hiányosságaink sorolása. – Azért jöttünk ide, hogy segítsenek rajta. Állítólag ez az egyik legjobb hely! De most elviszem.
– Ahogy azt már korábban is mondtam, ez erősen ellenjavallott.
– Köpök a javaslatára!
– Azt elhiszem – emelem fel a kinyitott, üres tenyereim, mielőtt tényleg a padlóra köpne. – De attól tartok, nem lehetséges elvinnie a férjét.
Ha lehetséges, még felháborodattabban mered rám. – Már hogy ne lenne! Szabad akaratából jött be ide!
Többé kevésbé. A felesége maga hozta be, úgyhogy ő írta alá a megfelelő nyilatkozatokat is. Amikre már próbáltam emlékeztetni a tegnap esti telefonban, de nem volt hajlandó végighallgatni. – Az igaz, de a 9.13-as cikkely alapján vettük fel, ami nem jelenti, hogy akármikor el is mehet.
– Hogy képzeli...!
– A törvény értelmében köteles írásban kérvényezni az osztályvezető főorvostól a kiengedését, és amennyiben ezt szakmai okoknál fogva vagy a kezelőorvosa javaslatára elutasítja, bírósági engedélyt kell kérnie 72 órával a kiengedési dátuma előtt. – Azt pedig már elmondtam neki, hogy Én, mint kezelőorvosa, határozottan ellenzem a kiengedését. Semmiképp sincs olyan állapotban, amely stabil lenne, és a tegnap történtek is mutatják, hogy óhatatlanul veszélyt jelent magára és másokra is. Három gyerekük is volt, mind 15 év alattiak, még csak az kéne, hogy ártson nekik - sem én nem tudnék megbocsátani magamnak, sem pedig Ő saját magának, ebben biztos vagyok. Az eddigi beszélgetéseink alapján egyértelmű, mennyire törődik a családjával.
Grace Lee viszont nem elégedett ezzel a válasszal, a vörös egészen impresszív árnyalatára vált az arcszíne, ahogy a mutatóujjával éles gesztikulációba kezd. – Beperlem magát, hallja?! Rengeteg elit ügyvéd ismerősünk van, azt hiszi, hogy ujjat húzhat velünk? Bevonatom a kibaszott engedélyét! Az egész kórházat beperlem!
– Ez esetben azt hiszem, el tud beszélgetni Adrianne Dooley kollégámmal a jogi osztályról – sóhajtok, a kezemet nyújtva a férje holmiaiért. – Egy szinttel lejjebb, a lépcső végén balra, végig a folyosón. Látni fogja a feliratot.
Még akkor is fennhangon magyaráz kínaiul az őt ezek szerint kísérő, vele egykorú, de egy szót sem szóló nőnek (aki eddig annyira szótlanul és mozdulatlanul állt a folyosó másik felén, hogy észre sem vettem), mikor becsukódik mögötte az ajtó. A szokásos műsor miatt bocsánat kérő mosollyal adom vissza Andrew holmiját Tinának, az egyik nővérnek a pultban, amikor megérzem a vállamon Grant kezét.
– Ez hányadik volt a héten?
– Ő? Csak a harmadik.
– Akkor egész lassú heted van.
Megrándul a szám széle, de az órára pillantva már nincs kedvem mosolyogni. Több idő telt el, mint gondoltam. – Igen, de lehet, hogy ő komolyan is gondolja.
Grant csak megvonja a vállát – ezen a ponton teljesen szokványosak a rokonok, akik perrel fenyegetőznek, és azok is, akik komolyan gondolják –, de elutasítom a dohányzásra hívó kérdését, és vissza indulok az aula felé.
Az nem lep meg, hogy Ana Sofíát nem ugyanott találom, mint előtte – legalább húsz perc eltelt, senki sem szeret ennyit álldogálni egy helyben –, az viszont igen, hogy nem egyedül. Joshua Lawson egyike a sok orvosnak a Presbyterian ezen egységében, akiket ismerek ugyan, és beszéltünk párszor, de ha tehettem, inkább nem választottam a társaságukat. Lawsont elég fennhéjázónak, a stílusát pedig tenyérbemászónak találtam. Azt gondolta, jól leplezi, mennyire lenézi a pszichiátriát – mint ahogy azt számos más területen lévő kolléga tette, akárcsak a sürgősségit, de egy szögből mindenkinek a saját területe volt a legfontosabb és legeredményesebb –, miközben teljesen nyilvánvaló volt, de azt hiszem, elhitettem vele, hogy jó munkát végzett. Velük ellentétben a mi képzésünk jelentős része a saját érzelmeink konstruktív kontrollálása, és nem fogok nyíltan összeveszni egy kollégával csak azért, mert nem szimpatikus.
Elismerem, nem gondoltam volna, hogy Anával közel állnak egymáshoz; márpedig nehéz nem akként néni a szituációt, aminek tűnik. A kórházi románcok kevésbé glorifikáltak, mint a drámasorozatokban, de kétségkívül jelen vannak; és általában legalább az egyik, de sokszor mindkét fél házas. Alice is folyamatosan féltékenykedett, pedig esetében nem volt rá szükség. Dr. Moreno férjének a kardiológiáról például lett volna rá oka, de azt hiszem, túlzottan lefoglalta, hogy Davids főnővérrel kavarjon a immunológia tanácsteremben.
Eszembe jut, hogy sarkon forduljak és vissza jöjjek később, de Lawson észrevesz.
– Dr. Lawson – biccentek neki, és meglennék a kézfogás nélkül is. A helyzet nyilvánvalóan nem mentes a kínos érzelmektől, én is inkább csak összepréselem a számat. – Az előbb  fenyegették perrel az osztályt, úgyhogy csak a szokásos.
Tény, viccnek szántam, de a nevetését mégis túl hangosnak és egyértelműen hangosnak ítélem meg. – Innen tudja, hogy jól végzi a dolgát! Épp azt mondtam Ana Sofíának...
– Igazából egy ideje már becsekkoltam az ebédszünetemre és még mindig nem jutottam el odáig – húzom bocsánatkérő mosolyra a számat, miközben már ki is kerültem a férfit és megállok a nő mellett. – Úgyhogy, ha nem bánja... Mehetünk?
– Természetesen. Majd legközelebb. – A mosolya kiszélesedik Anára nézve. – Arról pedig, amit beszéltünk... Mihamarabb térjünk vissza rá, rendben?
Érzem, hogy van valami furcsa feszültség az elköszönésében a nőtől, de őszintén, én sem szeretném, ha rajta kapnának olyasmin, aminek hivatalosan nincs helye itt. Vagyis, nekem úgy tűnt, erről van szó. Mikor egyedül maradunk – amennyire egyedül lehet maradni egy zsúfolásig tömött épületben –, megköszörülöm a torkom. – Ne haragudj az elrohanásért. Azt hittem, sürgősebb, de... Csak annyi, hogy az emberek még mindig nem olvassák el, mit írnak alá. Pedig azt hinnéd, egy pszichiátria nyilatkozatát komolyabban veszik, mint az Apple Terms & Service részleteit.
Az, hogy még mindig nem jutottam el az ebédemre, nem volt hazugság, de nem sietek annyira, úgyis ügyelek, a déli köröket pedig már lefutottam, és itt vagyok a közelben, ha kellek. – Remélem, nem zavartam meg valami... Fontosat.

Amikor hosszú évekkel – és jó pár ránccal – ezelőtt találkoztunk, úgy nézett ki, mint egy őzike a reflektorfényben. Valószínűleg én is, mert szó szerint egymásba futottunk az egyik saroknál, aztán jött a szokásos „te erre lépsz, hogy elengedj, de véletlen én is, aztán a másik irányba ugyanezt, aztán harmadjára, és ez már olyan kínos, hogy muszáj köszönnünk egymásnak” helyzet, ami mindenkivel előfordul zárt terekben. Ő véletlen rossz irányba indult a laborok felé, ha jól emlékszem, és késésben volt a becsipogásról, én meg eleve nem tudtam, merre menjek, mert nem találtam a gyakorlatvezetőmet. Azóta elég sok idő eltelt ahhoz, hogy legalább elhiggyem, hogy tudom, mikor merre megyek, és Ő is sokkal magabiztosabban mozgott a folyosókon. Ez már csak ilyen; bekerülsz egy új helyre, semmihez nem mersz hozzá érni, minden új és nagy és átláthatatlan, aztán eltelik egy kis idő, és elkezdesz a dolgok részesévé válni.
Természetesen az Ő dolga, hogy mivel – és kivel – tölti a szabadidejét, és bárki, aki azt mondja, sosem foglalkozik magánéleti dolgokkal munkaidőben, hazudik. A választása… Talán meglep. De gondolom ez is perspektíva kérdése. Ki tudja, talán Lawsonnak nagyon jó a… Humora.
Igen.
Látom a pánikot megcsillanni a szemében; a helyzet miatt feltételezem, csak attól fél, hogy helyteleníteni fogom, vagy elmondom valakinek. Senki sem szeretne pletyka tárgyává válni. Egyelőre még nem tudom, melyik opció kényelmesebb; az, ha úgy teszünk, mintha semmi különös nem történt volna, vagy ha rákérdezek és gyorsan megbeszéljük a dolgot?
Szeretném neki adni a lehetőséget, de legalábbis megvárni a reakciót, miután már magunk mögött hagytuk a helyzetet. – Az emberek mindig képesek meglepetést okozni – pillantok a plafonra, a szám sarka felfelé kunkorodik, de igyekszem nem udvariatlan lenni. Nem szeretném, ha azt gondolná, piszkálom. A beszólogatást és haragot tartsuk ott, ahol helyük van; a betegek irányában. – Még mindig egyszerűbb, mint a sürgősségin.
Gyűlöltem, mikor ott kellett gyakorlaton lennem. Annál már csak az onkológia rotáció volt rosszabb, de egészen más okból.
A válaszára hümmögve bólintok; logikusan hangzik. Lawson volt az öccse kezelőorvosa. Vajon akkor kezdtek közelebb kerülni egymáshoz…? A gyász – vagy csak az attól való félelem – furcsa dolgokat hoz elő az emberekből. – Az határozottan fontosnak tűnik – válaszolom inkább. – Hogy van Antonio?
Szerencsés véletlen, hogy gyorsan eszembe jut a neve. Nem azért, mert ne figyelnék oda rá, csak egy idő után megtelik az ember agya nevekkel. Mindenesetre, szülőként az ember egyik legnagyobb félelme, hogy a gyerekével történik valami, főleg olyan, amit képtelen helyre hozni. Ana talán nem Antonio anyja, de legalább annyira a nevelése része, ahogy észrevettem. Borzasztó lehet folyamatosan aggódni.
– Igen? – Az ösztönös kérdés az lenne, hogy valami egészségügyi gondja van-e; esetleg kiújult, vagy… Nem tudom. Ahhoz mondjuk nem sok közöm lenne, és úgy hangzik, másról van szó. – Hát… Most mennyi idős is? Már tinédzser, ugye? – Tény, általában felnőttekkel foglalkozom, a gyermekpszichiátria egészen másfajta kihívás, és legfeljebb csak a sürgősségi esetekkel találkozom ügyeletben. – Az itteni általános gyerekorvoslási részlegen van pár kolléga, akit kifejezetten tudnék ajánlani, igen. Ott van például Tamsin, Tamsin Yao? Most kapott kitüntetést nemrég az ABPN-től a szorongásos terápiaprogramjáért tinédzsereknek, a csapata kutatását kiemelten hozta le a Clinical Psychology Review. De persze attól függ, hogy pontosan miről van szó…? Már ha szeretnéd megosztani velem. – Tamsin végülis jó általános kiindulási pont, ha esetleg van más specializációs kolléga, akit jobbnak látna, úgyis megmondaná. De én is szívesen segítek, ha arról van szó. – Milyen értelemben aggaszt?

– Az jó. Örülök neki. – mosolygok rá bátorítóan. Néhányszor találkoztam csak az öcsével, futólag; az ember odafigyel, ha a kollégájának bent van valakije a kórházban, ez amolyan íratlan szabály, ahogy az is, hogy az ilyesmi mindig gyorsan terjed. Általában persze pletykát keresnek – mint mikor az egyik sebész felesége és szeretője egyszerre jött allergia vizsgálatra, a pletykásabbját fizikailag kellett visszatartani attól, hogy ott lógjanak az immunológia ajtajában. Ha naponta tíz-tizenkettő-tizennégy órákat töltesz valahol, többet, mint otthon, elkényelmesedsz.
Nyilván hazudok, és igenis meglep Lawson. Teljesen más pályára tettem volna őt és Ana Sofíát. Tisztában vagyok vele, hogy ez abszolút személyes elfogultság; nincs komoly ellentétem Lawsonnal, egyszerűen csak kellemetlenül borsódzik tőle és a poénjai miatt a bőröm. Feltételeztem, hogy mindenki más is, akit pozitív fényben látok, hasonlóan érez.
– Tényleg? Hű. Elszámoltam magam – ismerem el, a szemöldököm meglepetten megugrik. Aztán persze a matek kijön, csak az elmúlt öt-hat évben minden úgy érződik, mintha tegnap történt volna. Azt gondolná az ember, a gyerekek születési ideje segít, de valahogy tovább bonyolítja; az ikrek például, ha engem kérdeznek, még mindig öt évesek.
Antonio jogilag még a felnőttlét határán lebeg, de ami az agyi érettségét illeti, amit valahol a húszas évek elején ér el az ember, már jóval előrébb járhat. Több kísérlet is bizonyította, hogy a kora gyermekkori (öt-hat éves korig) stressz jelentős mértékben gyorsítja a szervezet öregedését. Ez egyrészt fizikailag is megmutatkozik, mindkét nem esetében jóval korábbra, akár tíz éves korra is tudja tolni a pubertást, de ami a mi szempontunkból érdekes lehet, az az agy fejlődése. A stressz által gyorsabban fejlődik a prefrontális cortex, az amygdala és a hippocampus is – ezek többek között a szociális és emocionális helyzetekre adott válaszunkat határozzák meg. A korán „felnőttesedő” fiatalok talán érettebbnek tűnnek, de ezzel az agyuk a rugalmas adaptivitásának egy részét is elvesztheti; aztán persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert ha ugyanakkor a társas környezete negatív behatással van rá (például nincs túl sok barátja, nem tud eljárni helyekre, vagy akármi indokkal bántalmazzák verbálisan akár az iskolában), az jelentősen visszafogja a hippocampus fejlődését. A korai fejlődés statisztikailag növeli az antiszociális viselkedésjegyek kialakulásának lehetőségét.
És kevés olyan stressz létezik gyermekkorban, mint egy halálos betegség.
Épp ezért van mindig pszichológiai segítség az onkológián. Rengeteg körülötted a változás, a bizonytalanság; ezek a dolgok egy felnőttet is meg tudnak törni a megfelelő támogatás nélkül, nemhogy egy gyereket. Vannak bizonyos eszközök, amiket meg tudunk tanítani a betegeknek, olyan önreflexiók, módszerek, amik segíthetik a mentális egészségüket.
Amit Ana Sofía mond, összességében nem lep meg. Igaza van, a tinédzsereknek szokása a távolodás az autoratív személyektől, a bizalmatlanság, a meg nem értés érzése… De az is érthető, ha ez aggasztja, főleg ebben a specifikus esetben. – Szóval úgy gondolod, valami specifikus dolog válthatta ki belőle az utóbbi időben?
Látszik, hogy milyen nehezen érinti őt a dolog; ez rá is bizonyára hatalmas lelki terhet ró. Egy dolog az embernek magának küzdenie az ilyesmivel, de végig nézni valaki más szenvedését, főleg úgy, hogy az illető mindent jelent számodra…
– A körülmények ismeretében ez… Érthető. Nem a semmiből jön. – Ha valakinek potenciálisan halálos betegsége van, ha akar, ha nem, foglalkozni fog a gondolatával. – Mennyire mélyre menő volt a keresés? Egy időitervallumon belül történt?
Nem találgatni szeretnék, mint mondtam, ez továbbra sem az én szakterületem, de vannak egyetemes részletek. És Ana Sofía engem keresett meg, pedig mehetett volna rögtön a gyermekpszichiátriára. Nyilvánvalóan vannak kérdései, amiket szeretne megválaszoltatni. – Az érzelmi visszavonulás, a hobbik feladása, a nyilvánvaló rossz közérzet és az önmagába fordulás klasszikus tünetei lehetnek a depressziónak. Ahogy azt nyilván te is tudod – teszem hozzá gyorsan; nem akarok úgy tenni, mintha neki semmi fogalma ne lenne erről. Elvégre, ő is szakmabeli. – A legtöbb gondolat csak gondolat marad, amivel foglalkozni lehet. Az ő esetében inkább az időzítés a furcsa. Azt mondtad, minden lelete szerint jól van, ugye? Tehát a stresszor valami más kell legyen. Az nem lenne elég, hogy otthon szóba került, mert az nem újdonság. Talán valamelyik barátja miatt, esetleg egy lány… Meglehet, hogy a múltjának semmi köze hozzá, csak összeköti egy érzéssel, ami illik a jelenlegi helyzetére is, ezért alapértelmezetten visszatért ide. Valamiféle kudarc, sikertelenség érzése, elutasítás… Számtalan dolog lehet. – Lelketlennek tűnik kimondani, de szerencsére idehaza (és a legtöbb helyen) nem alkotmányos az emberi eutanázia; és egyelőre utazni se tudna egyedül. Ha tudna is, minden helynek megvan a maga nagyon szigorú szabálya ezzel kapcsolatban, úgyhogy az Antoniot érintő veszélyhelyzet nem akut. Ez pedig igenis szerencse.
– Mindenképp igazad van abban, hogy beszélnie kéne egy szakértővel – értek egyet vele, a fejemben már sorra futnak a nevek. A legtöbbek, neves szakértőként, nem nagyon fogadnak új ügyfelet, de az ismerősök és kollégák számára mindig van kivétel. Ha mást nem, ő ajánl tovább. – Korábban nem járt esetleg valakihez? Esetleg jót tehet neki, ha visszamegy egy ismerős archoz, ahol már jelen van a bizalmi helyzet.

Nem voltam soha abban a helyzetben, mint Ana; és próbálok nem gondolni arra, hogy mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha közelebbi a kapcsolatom a bátyámmal, és nem csak a szokásos, felületes kérdéseket teszem fel? Mi lett volna, ha felismerem a jeleket? Mi lett volna, ha nem csak feltűnik, hogy a szokásos, visszahúzódó, depresszív hangulata hirtelen javult, hanem teszek is valamit? Mi lett volna, ha nem vakítom el magam direkt és mondom azt: talán csak kezd helyre jönni.
Azután, hogy meghalt, a családom minden tagja járt terápiára, a szüleimet is beleértve, és nem éreztem volna igazán át, milyen lehet elveszteni egy gyereket, ha nem lesznek sajátaim. Úgyhogy nem mondom, hogy az én veszteségem felérne az övékével; velük szemben viszont nekem ez a hivatásom, még ha akkoriban az út elején jártam is. Beletelt néhány évbe, mire teljesen sikerült elfogadnom, hogy a „miért”-ek keresése nem fog eredményre vezetni, és szó szerint az őrületbe tudod kergetni magad vele. A gyász mindig nehéz érzéseket kelt, de ha valakid annyira kiúttalannak érezte a helyzetét, hogy öngyilkossághoz folyamodott, az egy egészen más érzéskör, jelentős részben a szociális stigma végett. Külön szó is van rá, „suicide survivors”, és a kutatások szerint jelentősen megnő az esélyük az öngyilkos gondolatokra.
Úgyhogy megértem a félelmeit, és abszolút pozitívnak gondolom, hogy nem sodorja le őket a válláról, mint kellemetlen morzsát szokás. A figyelmet mindenképp kiérdemli, még ha nem is tűnik vészhelyzetnek a dolog.
– Ha nagyon szeretnéd, megnézheted őket – ejtem meg a vállam bizonytalanul. – A wifi tárolja a kapcsolódási előzményeket, akkor is, ha inkognítóban vagy. De nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb módszer.
Antonio talán még gyerek, az agya fejlődése sem fejeződött még be, de lehet és kell is őszintén beszélni vele. Persze érthető, hogy ez a téma nem épp olyasmi, amit csak úgy felhozol egy vacsora közepén, és az „ideje beszélnünk” beszélgetések a kanapén sem feltétlenül feszültségmentesek. Nincs egyetemes megoldás, de ismerem annyira Ana Sofíát, hogy azt gondoljam, meg tudja majd találni a megfelelő helyzetet.
– Van némi elképzelésem – bólintok elgyötört mosoly kíséretében. Mindenki belsője ki akar törni aztán valahogy visszamászni saját magába, ha visszaemlékszik azokra az időkre, amikor tinédzser volt; annyira máshogy gondolkozunk már pár év múlva is, hogy teljesen disszociáljuk magunkat a régi önmagunktól. Maddie esetében is észre vettem bizonyos tankönyvszerű viselkedésmintákat; ami egyrészt jó, hiszen egészségesen fejlődik, másrészt viszont… Senki sem szeret tinédzsert nevelni.
Az biztos, hogy Antonionak nem lehetett egyszerű, mikor hirtelen bekerült az iskolai közegbe, pláne egy államiba. A freshmen évemig én is államiba jártam, aztán a gimnáziumot már magánban kezdtem; ég és föld a kettő. Nem mondom, hogy utóbbiban nincsenek problémák, mert az emberek ugyanúgy metszetei a társadalomnak, de… Nem kell attól félned, hogy STD-t kapsz az ivókúttól.
– A zaklatás mellett a kirekesztés vagy a kirekesztettség érzete is lehetőség – teszem hozzá, bár szinte felesleges. Ugyanúgy találgatok, mint ő. – A jegyein volt valami változás? Vagy… kevesebbet beszél arról, mi történik ott? A barátokról? – Semelyik serdülő sem osztja meg szívesen a napját a szüleivel vagy a szülőnek számító személlyel, mint amilyen Ana. Nem csak klisé, hogy megkérdezed, „mi történt ma?”, a válasz pedig „semmi”. Mert túl messziről kéne elkezdeniük, és nem gondolják, hogy érdekel, vagy megérted. Sokszor igazuk van; és sokszor nem ártalmas. Mindaddig, amíg van némi rálátásod az életére, arra, kivel lép interakcióba… Nehéz járni az arany útvonalat a helikopter szülőség és az egészséges felügyelet között.
Nem ismerős a név, ezt egy szájhúzással és fejrázással fejezem ki, de ezek szerint nem is fontos. – Ha nem hagyott mély nyomot benne, akkor a rapport egyébként sem alakult ki. Talán egyszerűen másra van szüksége. Ez is amolyan trial and error, mint… barátkozni. Nem jössz ki mindenkivel. – Tőlem is mentek már el betegek ilyen okból, néha maguktól, néha én ajánlottam nekik mást, ha kiderült, hogy egyszerűen másféle hozzáállásra van szükségük, mint amiben én szakavatott vagyok.
– Semennyire – rázom meg a fejem, aztán szimpatetikus mosoly kúszik az arcomra. Remélem, nem úgy érzi, hogy semmibe veszem az aggodalmát. – Amiket mondtál, természetesen is előforduló dolgok. Ez nem jelenti, hogy ne kellene rajta tartanod a szemed, persze, és mindenképp hasznosnak tartanám, ha megint terápiára járna. De egyelőre talán csak elég lenne megemlíteni neki. Hogy van-e kedve, vagy érzi-e szükségét… Nyitva hagyni a lehetőséget. Ha nemet mond, a nyomakodás nem segít. Neki kell akarnia. – Minden terápia így működik; megszakadhat a család, megszakadhat az orvos, ha a beteg nem akar részt venni a helyzetben, semmit sem ér.
Oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy megemészti az információkat. Nem hiszem, hogy azért akart beszélni velem, hogy a saját teóriáit támasztassa alá, valóban érdekelte a kérdés; ettől még lehet csalódott az eredményt hallva. – Abszolút valid az aggodalmad, és örülök, hogy foglalkozol vele. Érdemes beszélgetést kezdeményezni róla, óvatosan, a frusztrációt kerülve. Még ha nem is jutsz vele sehova, tudnia kell, hogy beszélhet veled, még mindig, és nem kap ítélkezést. Ennél többet most nem igazán tehetsz.
Nem akarok túl közvetlennek tűnni, úgyhogy csak egy pillanatra teszem a vállára a kezem – valami, amit nem tennék, ha „csak” egy kolléga lenne, akit alig ismerek –, közel a felkarjához, aztán visszaejtem magam mellé.
– Erről akar Lawson is beszélni veled? – kérdezem, remélhetőleg abszolút csevegő hangon. – Mármint, gondolom nem a vérképéről, ha egyszer tünetmentes. – Hagyom, hogy ez a gondolat közöttünk üljön néhány másodpercig; addig tart megbánnom. – Ne haragudj, nem az én dolgom, csak… Nem gondoltam volna, hogy… Közel álltok.

– Ez elég ismerős – húzódik a szám egyetlen egyenes, vékony vonallá, elfojtott mosolyként. – Nem tudom, miért járatom Maddie-t magániskolába drága pénzért, ha egyszer szerinte sose történik semmi. – Ahhoz már kicsit öreg vagyok, hogy pontosan emlékezzem, milyen volt annyira fiatalnak lenni. Néhány kép ugrik csak be, mintha valaki más gondolata lenne, és mindennél erősebben az érzés, hogy egyszerűen nincs kedvem beszélni. A gyerekek elég sokáig azt gondolják, hogy a felnőttek „úgysem értik meg őket”, ezért teljesen felesleges próbálkozniuk. És valahol igazuk van, főleg, mivel saját magukat is nehezen értik. Tinédzserként annyi változás ér saját magaddal, a társadalmi szerepeddel, a feléd érkező elvárásokkal kapcsolatban, hogy nem nehéz elgondolni, milyen frusztrált lehet tőle valaki. Mintha minden nap, minden héten egy ismeretlen munka kellős közepébe dobnák, és azt várnák, rögtön jó legyél benne.
Összességében tehát ezek a dolgok, mint mondtam, normálisak; és Ana Sofía bizonytalansága is. A határkeresés nem csak Antonio számára lehet tele kihívásokkal, de az őt nevelőknek is. Nem akarod úgy éreztetni vele, hogy túlzottan aggódsz, hogy nem tartod képesnek az egyedül boldogulásra, ugyanakkor vannak dolgok, amik bajt jelenthetnek. Főleg úgy, hogy mindezt olyanból kell kihúznod, aki a lehető legkevesebbet akarja elmesélni neked…
Oka van annak, hogy nem mentem el serdülőkorú terapeuta képzésre, habár gondoltam rá, hogy tovább specializálódhatnék. Az igazságügyi vonal mindig vonzó a legtöbbeknek, bár ezek miatt sokkal nehezebb is bekerülni bármilyen programba, és hogy az igazat megvalljam, nem tudom, mennyi türelmem lenne akár a nyomozókkal, akár az ügyvédekkel foglalkozni. Az addikció volt, ami a leginkább érdekelt, már akkor is, amikor a konzultációs mellett döntöttem; Sumit, az egyik kollégám, akivel együtt kezdtük itt a rezidensi éveinket, lassan egy éve visz egy kutatócsoportot a buprenorfin kezelésről opioid függők esetében, és ha az addikció gondolata nem lenne önmagában elég érdekfeszítő – pusztán működési mechanizmusát tekintve –, az ő lelkesedése elég lenne, hogy meggyőzzön.
Sejtettem, hogy nem fog örülni annak, hogy rákérdezek, mégis meglep az az őszinte döbbenet, amivel rám pillant. Nem is a döbbenet a jó szó rá, hanem félelem. Tény, vannak kollégáink, akik kevesebb miatt is formális panaszt nyújtanak be a vezetőség felé, de remélem, tudja, hogy nekem nincs ilyesféle indíttatásom, és a kórházi pletykavagont sem ezzel szeretném feltölteni. A titoktartás mondhatni, szakmai ártalom.
– Nem szükséges válaszolnod, ha nem szeretnél – teszem hozzá, de nem elég gyorsan, hogy ő ne tudjon megelőzni. Nem tudom, mi az, ami igazán beindítja a vészjelzőket a fejemben, egyszer csak ott ül ez az érzés, hogy valami baj van. A pozitúra, amit felvesz, feszültséget sugároz, és ahogy egy pillanatra odébb kapta a tekintetét… Nem tudom, nem vagyok hazugságvizsgáló. Arra emlékeztet, amikor Lena, a húgom, nem akarta beismerni, hogy gondjai vannak az akkori párjával. Csakhogy az ő esetében a hazugság szinte felesleges volt, elnézve a sminkje alatt is feltűnő zúzódást az arccsontja élén, és azokat a nem is elrejtett, liluló ujjlenyomatokat a felkarján, amik miatt nem akarta levenni a pulóverét.
– Persze. Nem kell beszélnünk róla – bólintok némi gondolkodást követően. – De ha szeretnél, bármikor… Itt vagyok. Mint olyan, aki törődik veled, nem mint pszichiáter. – Az nem csak etikátlan lenne, de nem is töltené be a funkcióját. És nem feltétlen gondolom, hogy arra lenne szüksége, bár feltételezni, hogy tudom, mire van is elég nagyképű a részemről. Az is könnyen lehet, hogy épp csak problémát látok oda, ahol nincs. Talán tényleg csak annyiról van szó, hogy nem büszke arra, egy munkatársával kavar.
– Jól vagy, ugye? – vonom fel a szemöldököm. Értheti úgy is, hogy jól van-e általában, Lawsonnal, vagy hogy nem sértettem meg a kérdezősködésemmel. Kétlem, hogy elmondaná, ha nem lenne; de szerencsére vagy sem, nem a legkitűnőbb füllentők egyike. Minden esetben az ő dolga. Ahogy az öccsével kapcsolatban tanácsoltam neki, nem erőltetheted a segítséget másra, ha nem kész elfogadni. – Tényleg ebédeni indultam. Szóval ha esetleg van kedved, megnézhetnénk, maradt-e valami értékelhető a cafetériában?