A fáradtság a szokásos ólomsúlyaival igyekszik rátelepedni a szemhéjaimra, és ezen egyáltalán nem segít, hogy mintha a rendszer is egy éjszakás műszak utáni kimerültséggel dolgozna. Mire sikerül végeznünk az adminisztrációval, én magam is majdnem másfél órával belelógok a nappali műszakba. Semmiféle méltóság nincs abban a panaszos nyögésben, amivel felegyenesedek az asztalra támaszkodó helyzetemből, a mellettem ülő Hannah pedig együttérzőn néz fel rám. – Indíts haza! – paskolja meg a karomat. – Bár ha rám hallgatsz, a művészbejárón távozol. Ha összeesel a bejáratnál, kénytelen leszünk felvenni betegnek – kacsint rám, én pedig halkan elnevetem magam. A szavai mögött mindenesetre kellő mennyiségű igazság rejtőzik, már csak ezért sem vitatkozom. Felmarkolom a holmimat az asztalról, elbúcsúzok mindenkitől, aztán elindulok a folyosón az öltözők felé, készen arra, hogy otthon előbb a zuhany alá essek be, aztán az ágyba. Ez a magam elé képzelt csábító illúzió a fáradtságommal ötvözve olyannyira eltereli a gondolataimat, hogy kis híján megfeledkezem az alvásnál is sokkal fontosabb teendőmről, amire hiába emlékeztettem magam óránként egész éjszaka, most tényleg majdnem kiment a fejemből. Lendületes hátraarcot csinálok és már megyek is vissza a nővérpulthoz, ezúttal már csak kívülről könyökölve rá. – Hannah! Megnéznéd nekem gyorsan, hogy Dr. Zimmermann bent van-e ma? – pillantok reménykedve a gép előtt ülő kolléganőmre. A válaszra ezúttal szerencsére nem kell egy órát várnunk, bár a pozitív jellegéből adódóan az alvást igenis elnapolom egy kicsit.
A folyosó mentén futó korlátra támaszkodva várakozom. Hazugság lenne azt állítani, hogy a földszint forgalmát figyelem odalent, mert a gondolataimba merülök, így a szemeim lényegében nem is igazán fókuszálnak. Megmasszírozom az orrnyergemet és megengedek magamnak egy sóhajt is; nem türelmetlent, hanem gondterheltet. Én akartam szívességet kérni Samtől, szépen is néznénk ki, ha most meg bosszús lennék, amiért elszólította egy beteg. Munkaidőben. A fáradtság és az újra visszatérő baljós gondolataim kínoznak csak, még ha ezek közül egyik sem olyan, ami újdonság volna.
Az viszont szóba sem jöhetett, hogy ne várjam meg. Toño annál sokkal fontosabb és most kifejezetten aggódom érte, szóval addig nem megyek haza, míg nem sikerült erről érdemben beszélnem Sammel. – Ana Sofía! – Megdermedek a hátam mögött felcsendülő hangra. – De örülök, hogy látom. Lassan fordulok csak meg, az elmémre már a férfi puszta hangjától is furcsa, taszító köd ereszkedik, az ösztöneim pedig zsigerből ösztönöznek arra, hogy talán mégis inkább el kellene indulnom lefelé a lépcsőn. Mit keres itt egyáltalán? A hematológia két szinttel feljebb van. – Dr. Lawson – biccentek feszülten és kimérten, a tarkómon égnek állnak a szőrszálak a fehér köpenyes látványától. Menj tovább. Menj a dolgodra. Kérlek, menj a dolgodra! – Velem tudna jönni, kérem? – mosolyog rám negédesen. Kellemetlen borzongás fut végig a hátamon. Nem. – Antonio eredményeiről szeretnék beszélni. Van valami, ami aggaszt a vérképében – teszi hozzá. Pislogok egyet. Mi a baj Toño vérképével? Lerázom magamról az előbbi kellemetlen érzéseket, előrébb húzom a táskámat a vállamról, és miközben Dr. Lawson felé sétálok, előtúrom belőle az öcsém leleteit. Nem is figyelem, hogy beljebb haladunk a folyosón, annak a zártabb és csendesebb részére, szinte vakon követem a férfit, mert közben Toño laboreredményeit bújom lázasan. Elnéztem volna valamit? Nem vettem észre valamit? A vörös- és fehérvérsejtszáma rendben van, a vérlemezke szám sem mutat kóros eltérést. Akkor mit... A gondolataim egy csapásra megakadnak, mintha csak gátat állítottak volna eléjük, amikor megérzem a vállamon Dr. Lawson határozott fogását. A leletek kis híján kiesnek a kezemből a végtagjaimban elinduló zsibbadás hatására, míg bénultan hagyom, hogy maga felé fordítson, a hátamat a falhoz nyomva. – Arra gondoltam, a fiatal Antonio talán jobb kezekben lenne itt nálunk. Nem lenne fantasztikus, ha mindig rajta tudná tartani a szemét, amikor kell? – Egyik kezét a fejem mellett támasztja a falnak, elzárva a menekülés útját, a másikat pedig továbbra is szilárdan a vállamon tartja, miközben beszél. A pulzusom hirtelen ugrik az egekbe, a torkom kiszárad, de képtelen vagyok megmozdulni vagy megszólalni. – Mit szól hozzá, Ana Sofía? Talán tudok neki helyet szorítani a betegeim között – folytatja, ujjai pedig elindulnak a vállamról a nyakam felé. A tekintetem üvegessé válik. – Esetleg önt is átvehetnénk a hematológiára. Mit gondol, tudna elég meggyőző lenni, hogy megpróbáljam? – duruzsolja egyre halkabban, közelebb hajolva, a végén már szinte a fülembe susogva. A papírok halk, surranó hanggal érnek földet mellettünk, mert remegésnek induló ujjaim nem tudják tovább tartani őket. – Én... én nem... – Mit nem, Ana Sofía? Újra megpróbálok szavakat kipréselni magamból, pedig már az előbb is olyan rekedt volt a hangom, hogy alig tudtam értelmes szavakat formálni. A próbálkozás azonban ígyis-úgyis halálra van ítélve, mert a férfi még közelebb hajol. Összerándul a gyomrom, keserű epe kúszik fel a torkomon, míg ő mély levegőt vesz a fülem mellett, eltűrve mögé a hajamat. Bizonytalan, szédülő érzés fog el, az agyam tudja, hogy a pánik sokadik jelét pipálhatom ki ezzel, a testem azonban továbbra is bénultan és zsibbadtan áll... Aztán a kontaktus hirtelen megszűnik és Dr. Lawson kéretlen jelenléte eltűnik a személyes teremből. – Dr. Zimmermann! Micsoda kellemes meglepetés. – Én pislogva, a torkomban dobogó szívvel próbálok az ismerős alakra fókuszálni, alig térve magamhoz, miközben a férfi úgy lép oda Samhez, a jobbját nyújtva felé, mintha mi sem történt volna. – Rég találkoztunk, hogy van? – hangzanak el a szokásos udvariassági normák is. Én még csak észre sem vettem a közeledtét, de most, hogy itt van, hirtelen ádáz harcba kezdenek az érzéseim; egyrészről olyan szintű megkönnyebbülést érzek, amiért a felbukkanásával akaratlanul is, de kimentett a szituációból, hogy kedvem lenne összecsuklani a földön, másrészt viszont eszembe jut valami sokkal szörnyűbb is. Mennyit látott? Mit látott? Mit gondolhat? Ettől pedig legszívesebben hazáig szaladnék.
Ana az ebédszünetemre igyekezve kapott el a folyosón, és nagyjából három mondatot sikerült váltanunk, mielőtt a hangosban a nevemet mondták volna. Grant Reynolds kollégám félúton csatlakozott hozzám, és két mondatból hozott gyorsan színre; az egyik benn fekvő betegem miatt keres egy hozzátartozó. Ő azért jött velem, mert sejtettük, miről lehet szó. Grace Lee alacsony, törékeny alkatú nőnek tűnt még a vastag kabátjában is, amit csak futtában gombolt ki. Az arcán viszont sokat látott tengerészgyalogosokat megszégyenítő határozottság ült; az egyik karjára pedig a bennfekvő férje, Andrew utcai ruhái egy zacskóban. – Végre maga is előkerült? – villant felém egy savanyú félmosolyt, ahogy megpillant. – A nővérkék köptek be? – Mrs. Lee – sóhajtom a nevét – , tegnap már elmondtam, hogy nem lenne jó ötlet hazavinnie a férjét. – MAGA megbeszélte magával! Nézze meg! – A férfi fején lévő kötésre mutat. Andrew Lee vállalati jogász, akit paranoid skizofréniával diagnosztizáltak néhány éve, amelyet társbetegségek kísértek, többek között depresszió is. Egy másik kórházban klonazepántartalmú gyógyszert írtak fel neki, ami ugyan működött, de én nem szerettem hosszú távú megoldásként alkalmazni; már csak azért sem, mert a hirtelen megvonása súlyos problémákat okoz, esetében idegösszeomlást, ami végett a hét elején felvettük. Az új gyógyszerkombinációját próbáltuk beállítani, és egészen addig nagy probléma nem volt vele, míg egy addig általa nem ismert nővér meg nem próbálta bevinni neki az ebédjét. Dührohamot kapott és tébolyult állapotba került, a doxazmái között a legerősebb az volt, hogy a nővér a CIA-nek dolgozik, és megpróbálja megmérgezni. Megpróbálta a kapott tálcával leütni a nővért, szerencsére már sikerült kiszakadnia a helyzetből, Granttel ketten elég erősek tudtunk lenni ahhoz, hogy lefogjuk és beadjuk neki a nyugtatót. Más szóval, a haloperidol megint megmentette a napot. Kivéve, hogy addigra Andrew már beleverte a fejét néhányszor a tálcába – alighanem a "gondolatokat" akarta kiszedni onnét, amit állítása szerint az injekcióval adunk be neki –, úgyhogy felszakadt a szemöldöke, és egy jelentős dudor is nőtt rá. Miután biztonságosan el tudtuk látni, megtettük, és csak felületi sérülések voltak, de ezzel Grace nyilván nem értett egyet. – Mrs. Lee, biztosíthatom róla, hogy a legnagyobb körültekintéssel láttuk el a férjét. – Ez maguknak a körültekintés? EZ? Nézze meg, nézze! Mit műveltek! – Ezt a férje magának okozta, már mondtam. – Mondja maga, meg a kórház! Persze, hogy ezt mondják, féltik a seggüket! – Hozzátesz még néhány éles mondatot kínaiul, amik vagy átkok, vagy a további szakmai hiányosságaink sorolása. – Azért jöttünk ide, hogy segítsenek rajta. Állítólag ez az egyik legjobb hely! De most elviszem. – Ahogy azt már korábban is mondtam, ez erősen ellenjavallott. – Köpök a javaslatára! – Azt elhiszem – emelem fel a kinyitott, üres tenyereim, mielőtt tényleg a padlóra köpne. – De attól tartok, nem lehetséges elvinnie a férjét. Ha lehetséges, még felháborodattabban mered rám. – Már hogy ne lenne! Szabad akaratából jött be ide! Többé kevésbé. A felesége maga hozta be, úgyhogy ő írta alá a megfelelő nyilatkozatokat is. Amikre már próbáltam emlékeztetni a tegnap esti telefonban, de nem volt hajlandó végighallgatni. – Az igaz, de a 9.13-as cikkely alapján vettük fel, ami nem jelenti, hogy akármikor el is mehet. – Hogy képzeli...! – A törvény értelmében köteles írásban kérvényezni az osztályvezető főorvostól a kiengedését, és amennyiben ezt szakmai okoknál fogva vagy a kezelőorvosa javaslatára elutasítja, bírósági engedélyt kell kérnie 72 órával a kiengedési dátuma előtt. – Azt pedig már elmondtam neki, hogy Én, mint kezelőorvosa, határozottan ellenzem a kiengedését. Semmiképp sincs olyan állapotban, amely stabil lenne, és a tegnap történtek is mutatják, hogy óhatatlanul veszélyt jelent magára és másokra is. Három gyerekük is volt, mind 15 év alattiak, még csak az kéne, hogy ártson nekik - sem én nem tudnék megbocsátani magamnak, sem pedig Ő saját magának, ebben biztos vagyok. Az eddigi beszélgetéseink alapján egyértelmű, mennyire törődik a családjával. Grace Lee viszont nem elégedett ezzel a válasszal, a vörös egészen impresszív árnyalatára vált az arcszíne, ahogy a mutatóujjával éles gesztikulációba kezd. – Beperlem magát, hallja?! Rengeteg elit ügyvéd ismerősünk van, azt hiszi, hogy ujjat húzhat velünk? Bevonatom a kibaszott engedélyét! Az egész kórházat beperlem! – Ez esetben azt hiszem, el tud beszélgetni Adrianne Dooley kollégámmal a jogi osztályról – sóhajtok, a kezemet nyújtva a férje holmiaiért. – Egy szinttel lejjebb, a lépcső végén balra, végig a folyosón. Látni fogja a feliratot. Még akkor is fennhangon magyaráz kínaiul az őt ezek szerint kísérő, vele egykorú, de egy szót sem szóló nőnek (aki eddig annyira szótlanul és mozdulatlanul állt a folyosó másik felén, hogy észre sem vettem), mikor becsukódik mögötte az ajtó. A szokásos műsor miatt bocsánat kérő mosollyal adom vissza Andrew holmiját Tinának, az egyik nővérnek a pultban, amikor megérzem a vállamon Grant kezét. – Ez hányadik volt a héten? – Ő? Csak a harmadik. – Akkor egész lassú heted van. Megrándul a szám széle, de az órára pillantva már nincs kedvem mosolyogni. Több idő telt el, mint gondoltam. – Igen, de lehet, hogy ő komolyan is gondolja. Grant csak megvonja a vállát – ezen a ponton teljesen szokványosak a rokonok, akik perrel fenyegetőznek, és azok is, akik komolyan gondolják –, de elutasítom a dohányzásra hívó kérdését, és vissza indulok az aula felé. Az nem lep meg, hogy Ana Sofíát nem ugyanott találom, mint előtte – legalább húsz perc eltelt, senki sem szeret ennyit álldogálni egy helyben –, az viszont igen, hogy nem egyedül. Joshua Lawson egyike a sok orvosnak a Presbyterian ezen egységében, akiket ismerek ugyan, és beszéltünk párszor, de ha tehettem, inkább nem választottam a társaságukat. Lawsont elég fennhéjázónak, a stílusát pedig tenyérbemászónak találtam. Azt gondolta, jól leplezi, mennyire lenézi a pszichiátriát – mint ahogy azt számos más területen lévő kolléga tette, akárcsak a sürgősségit, de egy szögből mindenkinek a saját területe volt a legfontosabb és legeredményesebb –, miközben teljesen nyilvánvaló volt, de azt hiszem, elhitettem vele, hogy jó munkát végzett. Velük ellentétben a mi képzésünk jelentős része a saját érzelmeink konstruktív kontrollálása, és nem fogok nyíltan összeveszni egy kollégával csak azért, mert nem szimpatikus. Elismerem, nem gondoltam volna, hogy Anával közel állnak egymáshoz; márpedig nehéz nem akként néni a szituációt, aminek tűnik. A kórházi románcok kevésbé glorifikáltak, mint a drámasorozatokban, de kétségkívül jelen vannak; és általában legalább az egyik, de sokszor mindkét fél házas. Alice is folyamatosan féltékenykedett, pedig esetében nem volt rá szükség. Dr. Moreno férjének a kardiológiáról például lett volna rá oka, de azt hiszem, túlzottan lefoglalta, hogy Davids főnővérrel kavarjon a immunológia tanácsteremben. Eszembe jut, hogy sarkon forduljak és vissza jöjjek később, de Lawson észrevesz. – Dr. Lawson – biccentek neki, és meglennék a kézfogás nélkül is. A helyzet nyilvánvalóan nem mentes a kínos érzelmektől, én is inkább csak összepréselem a számat. – Az előbb fenyegették perrel az osztályt, úgyhogy csak a szokásos. Tény, viccnek szántam, de a nevetését mégis túl hangosnak és egyértelműen hangosnak ítélem meg. – Innen tudja, hogy jól végzi a dolgát! Épp azt mondtam Ana Sofíának... – Igazából egy ideje már becsekkoltam az ebédszünetemre és még mindig nem jutottam el odáig – húzom bocsánatkérő mosolyra a számat, miközben már ki is kerültem a férfit és megállok a nő mellett. – Úgyhogy, ha nem bánja... Mehetünk? – Természetesen. Majd legközelebb. – A mosolya kiszélesedik Anára nézve. – Arról pedig, amit beszéltünk... Mihamarabb térjünk vissza rá, rendben? Érzem, hogy van valami furcsa feszültség az elköszönésében a nőtől, de őszintén, én sem szeretném, ha rajta kapnának olyasmin, aminek hivatalosan nincs helye itt. Vagyis, nekem úgy tűnt, erről van szó. Mikor egyedül maradunk – amennyire egyedül lehet maradni egy zsúfolásig tömött épületben –, megköszörülöm a torkom. – Ne haragudj az elrohanásért. Azt hittem, sürgősebb, de... Csak annyi, hogy az emberek még mindig nem olvassák el, mit írnak alá. Pedig azt hinnéd, egy pszichiátria nyilatkozatát komolyabban veszik, mint az Apple Terms & Service részleteit. Az, hogy még mindig nem jutottam el az ebédemre, nem volt hazugság, de nem sietek annyira, úgyis ügyelek, a déli köröket pedig már lefutottam, és itt vagyok a közelben, ha kellek. – Remélem, nem zavartam meg valami... Fontosat.
Ennek egyáltalán nem így kellett volna történnie. A gondolat űzött vadként visszhangzik a fejemben, hasonlóan, mint ahogy én is érzem magam, csapdába esve a fal és Dr. Lawson között; csapdába esve a félelmeimmel és a szégyenemmel, mert a testem csak annyira képes megmozdulni, hogy kiejtse az ujjaim közül a papírokat. Próbálok ezekbe a még józanul megfogalmazható gondolatokba kapaszkodni, hátha azzal túl tudok lépni a saját árnyékomon és ki tudom rántani magam ebből a helyzetből, de az ilyesmit mindig könnyebb meghatározni elméletben, mint kivitelezni a gyakorlatban. Hiába a koncentráció, hiába próbálok kizökkenni; a légzésem szaggatott marad, a pulzusom pedig továbbra is olyan magas, hogy szédülni kezdek tőle. Az agyamra jótékony(nak szánt, de egyébként káros) köd borul, ami kész kivenni engem a jelenből, a szituációból, mint Dr. Lawson irodájában... Aztán egyszer csak vége van. Nem úgy, mint az irodában; ez most nem a férfi lihegésével a fülemnél ér véget és a cipzár hangját vagy az övcsat csilingelését sem hallom. Én is csak a falnál állok – ami szerencsére megtámasztja a hátam –, miközben mély lélegzetvételekkel igyekszem visszanyerni az irányítást a testem és az elmém felett. Sam, ismerem fel a pillanat akaratlan megszakítóját, a megkönnyebbülés azonban némileg várat magára, mert a szégyen erősebb. Fogalmam sincs, mennyit láthatott, ahogy arról sem, mit gondolhat. Számít egyáltalán? Igen. Nem tudom. Nekem igen. Senkit nem szerettem volna szemtanúnak ehhez az egészhez, pláne nem őt; nem arról van szó, hogy Sammel együtt töltenénk a Hálaadást, de gyors fejszámolással is lassan egy évtizede ismerem, kedvelem is, és... ez így mindenhogy katasztrófa. Mégsem tudom megállni azt a pillanatnyi hálás és megkönnyebbült kis szusszanást, amikor Sam megkerüli Dr. Lawsont és mellém kerül, ezzel tudtán kívül is biztosítva, hogy fellélegezhessek. Egyelőre. A kérdésére nagyot nyelve bólintok, mert a rövid beszélgetésük egyáltalán nem jutott el hozzám, így fogalmam sincs, hogy nem nekem szólt. Csak akkor jövök rá, amikor Dr. Lawson szavakkal válaszol, de zavart érezni már nincs időm, mert a sötét szemek rám szegeződnek, a mosolya pedig megfojt. – Mm-hmm – dünnyögöm az orrom alatt alig hallhatóan.
Képtelen vagyok ránézni, vagy egyáltalán felnézni, ameddig a távolodó léptek elég távolról nem hallatszódnak. Tulajdonképpen csak akkor emelem fel a tekintetem Samre pillantva, amikor megköszörüli a torkát, noha fogalmam sincs, mit mondjak. Szerencsére nem is kell tudnom: megelőz, ő szólal meg előbb, a bocsánatkérést pedig egy mosollyal és a fejem ingatásával hárítom, hiszen nem haragszom rá. A történtek miatt sem jutna eszembe őt okolni. – Ezt most úgy mondod, mintha még tudnának lepni a hozzáállásukkal – engedek meg magamnak egy halk, magamhoz képest talán kevésbé élettel teli, de azért őszinte kis nevetést. Ha kaptam volna száz dollárt minden alkalommal, amikor azt mondtam magamban, le a kalappal Sam professzionális türelme előtt, már nagyon gazdag ember lennék. A következő szavak már sokkal kellemetlenebbül érintenek. Tudva, hogy Sam a munkája révén kivételesen jól olvas valószínűleg mindenkiben, szeretném kényszeríteni magam, hogy a szemeibe nézzek, de nem megy. Inkább gyorsan megrázom a fejem és az arcomra varázsolok egy könnyed(nek szánt) mosolyt. – A legkevésbé sem – vágom rá, noha ennek valamelyest ellentmond, hogy amikor észreveszem a földre hullott papírokat és lehajolok értük, az ujjaim még mindig reszketnek kissé. – Dr. Lawson az öcsém eredményeiről szeretett volna beszélni –és közben ilyen meg olyan ajánlatokat tenni, teszem hozzá magamban, miközben lefoglalom az ujjaimat azzal, hogy visszategyem a leleteket a táskámba. Az sosem volt titok, hogy Toño egyszer itt volt kezelésen – bár azt nem tudom, Sam mennyit tud erről –, csak azt nem engedhettem meg, hogy bárki tudomást szerezzen... erről. Máskülönben örökre elbúcsúzhatok a lehetőségtől, ha ismét sürgős B tervre lesz szükségünk valamiért. Ez egyben arra is sarkall, hogy rögtön újra megszólaljak és el is kezdjem terelni a témát. – Nem szeretnélek sokáig feltartani, ezt úgy tűnik, ma is bőven megteszik majd helyettem, szóval ha már egyébként is szóba került, tulajdonképpen az öcsémmel kapcsolatban szerettem volna beszélni veled – kezdek bele máris, elvéve az előző téma folytatásának lehetőségét. – Én ugyan nem vagyok szakértő, de mostanában... Nos, nehéz pontosan megfogalmazni, de egy kicsit aggaszt a viselkedése. Tudom, hogy te nem foglalkozol fiatalkorúakkal, de azt reméltem, hátha ismersz esetleg egy kollégát, akit jó szívvel tudnál ajánlani – nézek rá már sokkal nyíltabban, magamon is érezve, hogy a téma elterelésével és a valódi problémákra való koncentrálással megnyugszom egy kicsit.
Amikor hosszú évekkel – és jó pár ránccal – ezelőtt találkoztunk, úgy nézett ki, mint egy őzike a reflektorfényben. Valószínűleg én is, mert szó szerint egymásba futottunk az egyik saroknál, aztán jött a szokásos „te erre lépsz, hogy elengedj, de véletlen én is, aztán a másik irányba ugyanezt, aztán harmadjára, és ez már olyan kínos, hogy muszáj köszönnünk egymásnak” helyzet, ami mindenkivel előfordul zárt terekben. Ő véletlen rossz irányba indult a laborok felé, ha jól emlékszem, és késésben volt a becsipogásról, én meg eleve nem tudtam, merre menjek, mert nem találtam a gyakorlatvezetőmet. Azóta elég sok idő eltelt ahhoz, hogy legalább elhiggyem, hogy tudom, mikor merre megyek, és Ő is sokkal magabiztosabban mozgott a folyosókon. Ez már csak ilyen; bekerülsz egy új helyre, semmihez nem mersz hozzá érni, minden új és nagy és átláthatatlan, aztán eltelik egy kis idő, és elkezdesz a dolgok részesévé válni. Természetesen az Ő dolga, hogy mivel – és kivel – tölti a szabadidejét, és bárki, aki azt mondja, sosem foglalkozik magánéleti dolgokkal munkaidőben, hazudik. A választása… Talán meglep. De gondolom ez is perspektíva kérdése. Ki tudja, talán Lawsonnak nagyon jó a… Humora. Igen. Látom a pánikot megcsillanni a szemében; a helyzet miatt feltételezem, csak attól fél, hogy helyteleníteni fogom, vagy elmondom valakinek. Senki sem szeretne pletyka tárgyává válni. Egyelőre még nem tudom, melyik opció kényelmesebb; az, ha úgy teszünk, mintha semmi különös nem történt volna, vagy ha rákérdezek és gyorsan megbeszéljük a dolgot? Szeretném neki adni a lehetőséget, de legalábbis megvárni a reakciót, miután már magunk mögött hagytuk a helyzetet. – Az emberek mindig képesek meglepetést okozni – pillantok a plafonra, a szám sarka felfelé kunkorodik, de igyekszem nem udvariatlan lenni. Nem szeretném, ha azt gondolná, piszkálom. A beszólogatást és haragot tartsuk ott, ahol helyük van; a betegek irányában. – Még mindig egyszerűbb, mint a sürgősségin. Gyűlöltem, mikor ott kellett gyakorlaton lennem. Annál már csak az onkológia rotáció volt rosszabb, de egészen más okból. A válaszára hümmögve bólintok; logikusan hangzik. Lawson volt az öccse kezelőorvosa. Vajon akkor kezdtek közelebb kerülni egymáshoz…? A gyász – vagy csak az attól való félelem – furcsa dolgokat hoz elő az emberekből. – Az határozottan fontosnak tűnik – válaszolom inkább. – Hogy van Antonio? Szerencsés véletlen, hogy gyorsan eszembe jut a neve. Nem azért, mert ne figyelnék oda rá, csak egy idő után megtelik az ember agya nevekkel. Mindenesetre, szülőként az ember egyik legnagyobb félelme, hogy a gyerekével történik valami, főleg olyan, amit képtelen helyre hozni. Ana talán nem Antonio anyja, de legalább annyira a nevelése része, ahogy észrevettem. Borzasztó lehet folyamatosan aggódni. – Igen? – Az ösztönös kérdés az lenne, hogy valami egészségügyi gondja van-e; esetleg kiújult, vagy… Nem tudom. Ahhoz mondjuk nem sok közöm lenne, és úgy hangzik, másról van szó. – Hát… Most mennyi idős is? Már tinédzser, ugye? – Tény, általában felnőttekkel foglalkozom, a gyermekpszichiátria egészen másfajta kihívás, és legfeljebb csak a sürgősségi esetekkel találkozom ügyeletben. – Az itteni általános gyerekorvoslási részlegen van pár kolléga, akit kifejezetten tudnék ajánlani, igen. Ott van például Tamsin, Tamsin Yao? Most kapott kitüntetést nemrég az ABPN-től a szorongásos terápiaprogramjáért tinédzsereknek, a csapata kutatását kiemelten hozta le a Clinical Psychology Review. De persze attól függ, hogy pontosan miről van szó…? Már ha szeretnéd megosztani velem. – Tamsin végülis jó általános kiindulási pont, ha esetleg van más specializációs kolléga, akit jobbnak látna, úgyis megmondaná. De én is szívesen segítek, ha arról van szó. – Milyen értelemben aggaszt?
Ha valaki fegyvert tartana a fejemhez sem tudnám megmondani, a kialakuló helyzet melyik aspektusa zavar legjobban. Dühös vagyok magamra; egyrészt azért, mert képes voltam belemenni abba az egész zavaros és minden szempontból helytelen dologba, ami végül idáig eszkalálódott, másrészt pedig azért, mert most is bedőltem egy olcsó trükknek. Tudtam, hogy Toño leletei hibátlanok, mégis elég volt elültetnie a fejemben, hogy valamit elnéztem, és én már ugrottam is. Mikor lettél ilyen szánalmasan naiv?, vonom kérdőre magam, pedig ez csak egyetlen elcseszett dolog a sok közül. A másik sarkalatos pont a szégyen; szégyen, amiért hajlandó voltam ilyesmivel fizetni – és ami miatt most sokszorosan meg kell fizetnem. Szégyen, amiért mindennek most Sam is szem- és talán fültanúja is volt. Szégyen, amiért éppen Sam volt az. És egyben egyfajta groteszk megkönnyebbülés, mert nagyjából bárki más esetében biztos lehetnék abban, hogy amikor legközelebb bejövök, már mindenki összesúgna a hátam mögött. Dr. Lawson távoztával megpróbálom minél gyorsabban rendezni a vonásaimat, noha tudom, hogy Sam szakértő tekintete valószínűleg akkor is többet látna a helyzetből a szükségesnél, ha hirtelen cigánykerekeznék egyet. Csak akkor még lehet, hogy javasolna is egy látogatást a rendelőjében. Az emberek mindig képesek meglepetést okozni. A szavak visszhangot vernek a fejemben és akaratlanul is megrándul egy kicsit az arcom, mert fogalmam
sincs, hogy ez célzás akart-e lenni, de mindenképpen érzem benne azt a bizonyos másik lehetséges értelmezést. Talán ezért is választom a bölcsességet és a majdnem hallgatást; mindössze egy egyetértő hümmögést engedek meg magamnak, míg a szemem sarkából lopva rátekintek, az arckifejezéséből próbálva latolgatni, hogy mire gondolhat. Szerencsére a következő megjegyzését már nehéz lenne félreértenem. – Kinek a fizikai, kinek az elméleti horror – vonok vállat egy apró mosollyal. Nemileg morbid leegyszerűsítése ez a dolgoknak, de tény, hogy engem mindig is az tartott a sürgősségin, hogy ott kézzel fogható segítség vagyok. Hiába figyelem oda minden páciens lelki épségére is, az azért messze nem ugyanaz, mint amire például Sam is képes a pszichiátrián. Ironikus, hogy ez a kézzel fogható tudás egyben az is, amiről mindig is hittem, hogy a legtöbbet segíthet majd az öcsémmel kapcsolatban, most mégis éppen azért vagyok itt, mert a Sam-féle szaktudásra lenne égető szükségem. Ez egyébként már akkor is tökéletes a téma elterelésére, amikor még csak Dr. Lawson jelenlétére adok magyarázatot – egy féligazsággal. – A legutóbbi labor alapján továbbra is tünetmentes – válaszolom egy valóban boldog és megkönnyebbült mosollyal. Kedves tőle, hogy emlékszik az öcsém nevére; az fel sem tűnik, hogy a válaszommal egyébként önként és dalolva torpedóztam meg az előző válaszomat, hiszen miért akart volna Dr. Lawson a leletekről beszélni, ha nincs baj? Ez a mai millió dolláros kérdés. Toño emlegetése mindenesetre kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy rátérjek a lényegre is, még tovább terelve a témát az előző kínos percekről. Sam ösztönös visszakérdezését egy feszült sóhajjal egybekötött bólintással válaszolom meg. – Tizenhét éves – felelem aztán a következő kérdésre. – Jövő májusban tölti a tizennyolcat – pontosítok egy kicsit, bár nem tudom, ennek van-e jelentősége. Egy kicsit olyan, mintha épp egy határon billegnénk ezzel. Tamsin Yao neve halványan dereng, megpróbálom felidézni, mit tudok vele kapcsolatban, de szerencsére Sam is kisegít. A szorongás, mint olyan, talán logikusan is hangozhatna Toño esetében, de hát éppen azért Samet kerestem meg ezzel a kérdéssel, mert én még csak látatlanban sem szeretném diagnosztizálni. Persze, nyilván ő sem fogja, de előbb hallgatnék Sam sugallataira, mintsem a sajátjaimra. Aprót bólintok az udvarias félmondatra, amivel akár ki is hátrálhatnék a helyzetből, de nem ez a célom; bízom Sam szakértelmében, különben nem lennék itt. – Az utóbbi hetekben tűnt fel, hogy mostanában olyan... távoli, tudod? Tudom, ez egy tinédzsernél általános is lehetne, de Toño velem sosem volt ilyen. Továbbra is megbízik bennem például a laboreredményei tekintetében, de újabban minden más téren bezárkózott és nem tudom ebből kibillenteni. Nehéz eldönteni, hogy kifejezetten szomorú-e, vagy csak... levert. Ami eddig feldobta, az már mintha nem is érdekelné és nem igazán vágyik senki társaságára. Ez eddig egyáltalán nem volt jellemző rá. – A szám belső oldalát rágcsálva gondolkozom, mert hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy az eddig felsoroltak nem csak alaptalan aggodalmak-e, mert ez egyébként természetes lehet minden korabelinél. – Tudod... – kezdek egy mély levegővétellel a talán legaggasztóbb részbe. – Ha harmadjára is visszaesik, az orvosok már csak legfeljebb négy százalékot jósolnak neki – mondom ki halkan azt a szörnyű igazságot, ami az én gyomromat is görcsbe rántja. Ujjaim megszorulnak a táskám pántja körül, de folytatom. – Ezt ő is tudja, és... egyik este volt egy nagyon furcsa mozzanat. Amikor bekopogtam a szobájába, úgy csapta le a laptop tetejét, mintha rajtakaptam volna valamin. Tudom, hogy nem szép dolog, meg ki tudja, mi mindent találhatnék egy tizenhét éves fiú böngészési előzményei között, de megnéztem... – Újabb mély levegőt veszek és felnézek Samre. – Nem pornó volt. Az eutanázia legális lehetőségeire keresett rá gyógyíthatatlan betegek részére. – A szavak halkan gördülnek le a számról, mert kimondani is borzasztó őket, de tudom, hogy meg kell tennem, mert ez volt az egyik legsúlyosabb tünet az egész helyzetben.
– Az jó. Örülök neki. – mosolygok rá bátorítóan. Néhányszor találkoztam csak az öcsével, futólag; az ember odafigyel, ha a kollégájának bent van valakije a kórházban, ez amolyan íratlan szabály, ahogy az is, hogy az ilyesmi mindig gyorsan terjed. Általában persze pletykát keresnek – mint mikor az egyik sebész felesége és szeretője egyszerre jött allergia vizsgálatra, a pletykásabbját fizikailag kellett visszatartani attól, hogy ott lógjanak az immunológia ajtajában. Ha naponta tíz-tizenkettő-tizennégy órákat töltesz valahol, többet, mint otthon, elkényelmesedsz. Nyilván hazudok, és igenis meglep Lawson. Teljesen más pályára tettem volna őt és Ana Sofíát. Tisztában vagyok vele, hogy ez abszolút személyes elfogultság; nincs komoly ellentétem Lawsonnal, egyszerűen csak kellemetlenül borsódzik tőle és a poénjai miatt a bőröm. Feltételeztem, hogy mindenki más is, akit pozitív fényben látok, hasonlóan érez. – Tényleg? Hű. Elszámoltam magam – ismerem el, a szemöldököm meglepetten megugrik. Aztán persze a matek kijön, csak az elmúlt öt-hat évben minden úgy érződik, mintha tegnap történt volna. Azt gondolná az ember, a gyerekek születési ideje segít, de valahogy tovább bonyolítja; az ikrek például, ha engem kérdeznek, még mindig öt évesek. Antonio jogilag még a felnőttlét határán lebeg, de ami az agyi érettségét illeti, amit valahol a húszas évek elején ér el az ember, már jóval előrébb járhat. Több kísérlet is bizonyította, hogy a kora gyermekkori (öt-hat éves korig) stressz jelentős mértékben gyorsítja a szervezet öregedését. Ez egyrészt fizikailag is megmutatkozik, mindkét nem esetében jóval korábbra, akár tíz éves korra is tudja tolni a pubertást, de ami a mi szempontunkból érdekes lehet, az az agy fejlődése. A stressz által gyorsabban fejlődik a prefrontális cortex, az amygdala és a hippocampus is – ezek többek között a szociális és emocionális helyzetekre adott válaszunkat határozzák meg. A korán „felnőttesedő” fiatalok talán érettebbnek tűnnek, de ezzel az agyuk a rugalmas adaptivitásának egy részét is elvesztheti; aztán persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert ha ugyanakkor a társas környezete negatív behatással van rá (például nincs túl sok barátja, nem tud eljárni helyekre, vagy akármi indokkal bántalmazzák verbálisan akár az iskolában), az jelentősen visszafogja a hippocampus fejlődését. A korai fejlődés statisztikailag növeli az antiszociális viselkedésjegyek kialakulásának lehetőségét. És kevés olyan stressz létezik gyermekkorban, mint egy halálos betegség. Épp ezért van mindig pszichológiai segítség az onkológián. Rengeteg körülötted a változás, a bizonytalanság; ezek a dolgok egy felnőttet is meg tudnak törni a megfelelő támogatás nélkül, nemhogy egy gyereket. Vannak bizonyos eszközök, amiket meg tudunk tanítani a betegeknek, olyan önreflexiók, módszerek, amik segíthetik a mentális egészségüket. Amit Ana Sofía mond, összességében nem lep meg. Igaza van, a tinédzsereknek szokása a távolodás az autoratív személyektől, a bizalmatlanság, a meg nem értés érzése… De az is érthető, ha ez aggasztja, főleg ebben a specifikus esetben. – Szóval úgy gondolod, valami specifikus dolog válthatta ki belőle az utóbbi időben? Látszik, hogy milyen nehezen érinti őt a dolog; ez rá is bizonyára hatalmas lelki terhet ró. Egy dolog az embernek magának küzdenie az ilyesmivel, de végig nézni valaki más szenvedését, főleg úgy, hogy az illető mindent jelent számodra… – A körülmények ismeretében ez… Érthető. Nem a semmiből jön. – Ha valakinek potenciálisan halálos betegsége van, ha akar, ha nem, foglalkozni fog a gondolatával. – Mennyire mélyre menő volt a keresés? Egy időitervallumon belül történt? Nem találgatni szeretnék, mint mondtam, ez továbbra sem az én szakterületem, de vannak egyetemes részletek. És Ana Sofía engem keresett meg, pedig mehetett volna rögtön a gyermekpszichiátriára. Nyilvánvalóan vannak kérdései, amiket szeretne megválaszoltatni. – Az érzelmi visszavonulás, a hobbik feladása, a nyilvánvaló rossz közérzet és az önmagába fordulás klasszikus tünetei lehetnek a depressziónak. Ahogy azt nyilván te is tudod – teszem hozzá gyorsan; nem akarok úgy tenni, mintha neki semmi fogalma ne lenne erről. Elvégre, ő is szakmabeli. – A legtöbb gondolat csak gondolat marad, amivel foglalkozni lehet. Az ő esetében inkább az időzítés a furcsa. Azt mondtad, minden lelete szerint jól van, ugye? Tehát a stresszor valami más kell legyen. Az nem lenne elég, hogy otthon szóba került, mert az nem újdonság. Talán valamelyik barátja miatt, esetleg egy lány… Meglehet, hogy a múltjának semmi köze hozzá, csak összeköti egy érzéssel, ami illik a jelenlegi helyzetére is, ezért alapértelmezetten visszatért ide. Valamiféle kudarc, sikertelenség érzése, elutasítás… Számtalan dolog lehet. – Lelketlennek tűnik kimondani, de szerencsére idehaza (és a legtöbb helyen) nem alkotmányos az emberi eutanázia; és egyelőre utazni se tudna egyedül. Ha tudna is, minden helynek megvan a maga nagyon szigorú szabálya ezzel kapcsolatban, úgyhogy az Antoniot érintő veszélyhelyzet nem akut. Ez pedig igenis szerencse. – Mindenképp igazad van abban, hogy beszélnie kéne egy szakértővel – értek egyet vele, a fejemben már sorra futnak a nevek. A legtöbbek, neves szakértőként, nem nagyon fogadnak új ügyfelet, de az ismerősök és kollégák számára mindig van kivétel. Ha mást nem, ő ajánl tovább. – Korábban nem járt esetleg valakihez? Esetleg jót tehet neki, ha visszamegy egy ismerős archoz, ahol már jelen van a bizalmi helyzet.
Viszonzom Sam mosolyát és hirtelen már nem is emlékszem az előző kellemetlen jelenetre; mintha az, hogy az öcsémről és a jólétéről beszélgetünk, igazolna mindent, ami történt, amit valaha tennem kellett az érdekében, és mindezek hirtelen már nem is számítanak, mert az a lényeg, hogy Toño egészséges. – Ugyan – legyintek halk nevetéssel, amikor kiderül, hogy az évek alighanem felette is úgy úsztak el, mint felettem. Ha nem menne csodaszámba, hogy az öcsém megélte ezt a kort – amelyet az első diagnózisnál meg sem jósoltak volna neki –, talán nekem is nehézséget okozott volna a kérdés megválaszolása. Persze mindaz, amiről beszámolok neki, már kevésbé fedi a "jó" fogalmát. A vérkép és a fizikai állapot egy dolog – Toño esetében kritikus –, de Sam tudja a legjobban, hogy ez messze nem minden.
Pont ezért vagyok teljesen őszinte, ezért nem hallgatok el egyetlen részletet sem az engem aggasztó tünetek közül; a segítségére van szükségem, amelyet csak akkor tud biztosítani, ha mindent megosztok vele, amire rálátásom van. – Elég hirtelen váltásnak tűnt, de nem tudtam felderíteni az okokat – rázom meg a fejem lassan és lemondóan, nem igazán válaszolva meg a kérdést a specifikus kiváltó dologról, mert... nem tudom. Legfeljebb sejtéseim vannak. Amikor rávilágít, hogy a öcsém tevékenysége tulajdonképpen érthető is valahol, megrándul az arcom. Ez egy olyan pillanat, amikor legszívesebben belevágnád a másik arcába, hogy ne beszéljen hülyeségeket, de közben csendben maradsz, mert tudod, hogy igaza van. A tény, miszerint Toño betegsége halálos, ezért számára nem annyira kirívó a halál gondolatával foglalkozni, akkor is tény marad, ha én legszívesebben besöpörném az egészet a szőnyeg alá, aztán felhúznék a szőnyegre egy... templomot. Vagy egy piramist. – Hát... mihez képest. Keresett erre vonatkozó törvényeket és olvasott néhány fórumot a témában, de mást nem láttam azóta. Megzavartam, szóval nem tudom, hogy azért függesztette-e fel, és abban sem vagyok biztos, hogy tényleg nem foglalkozott ezzel azóta... Ki is törölhette az előzményeket vagy használhatott inkognitó módot. – Frusztráltan beletúrok a hajamba. – Persze ehhez azt is tudnia kellett, hogy sejtek valamit, pedig esküszöm, nem szembesítettem vele – sóhajtok fel. Az az igazság, hogy nem mertem megtenni, mert féltem, hogy rosszul kezelném a helyzetet és túl hevesen reagálnék a féltés és az aggodalom miatt. Lassan bólogatok a szavaira. Nem venném magamra azt sem, ha nem tenné hozzá, hogy ezt én is tudom, mert persze, megvannak az alapvető ismereteim, de nem azokra szeretnék támaszkodni. Nem bízom abban, hogy objektív tudok maradni, ezért csak Sam benyomásait szeretném hallani. Arra is megerősítően bólintok, hogy a leletei jelenleg rendben vannak, és ahogy tovább hallgatom, járni kezd az agyam. – Nos... – Mélyet sóhajtok és egy kicsit elgondolkozom azon, ami eszembe jutott. – Gondoltam ilyesmire, de ez színtiszta feltételezés, nincs rá bizonyítékom. Az állapota miatt Toño évekig magántanuló volt, a középiskola is így indult neki, de ezt a tanévet már rendesen kezdte el, és... tudod, milyenek a gyerekek – nézek fel Samre egy kis grimasszal. Ehhez nem kell pszichiáteri végzettség sem, bőven elegek lehetnek a saját középiskolai tapasztalataid. – Nem vagyok biztos benne, hogy nem zaklatják az iskolában. Megkérdeztem, tagadta, de nem vagyok benne biztos. – Összepréselem az ajkaimat, mert nem szeretnék sem bizalmatlannak tűnni, sem rémeket látni, de egyszerűen nehezemre esik elhinnem, hogy mindez most a semmiből jön. A tinédzserekből pedig sok mindent kinézek. – Persze lehet bármi más is, hiszen... mostanában ugye kevésbé nyílik meg nekem – fújom ki a levegőt lemondóan. Pont ez teszi olyan nehézzé az egészet. – A Brooklyn Centerben muszáj volt részt vennie néhány kötelező ülésen a kezelések alatt, de nem hiszem, hogy kialakult volna kellő bizalom az ottani orvosával kapcsolatban. Paula Adkins? – nézek ismét Samre, csak hogy lássam, ismeri-e őt. Persze nem célom bármelyik kollégáját ócsárolni, az, hogy nem találták meg a közös hangot az öcsémmel, nem Dr. Adkins szakmaiságát kérdőjelezi meg, de egy névvel legalább beljebb vagyunk. – Megpróbálhatok puhatolózni nála, de nem hiszem, hogy szívesen visszamenne hozzá, legfeljebb a kedvemért, de attól nem lesz nyíltabb vele. Sóhajtok egyet és megdörzsölöm az arcomat. Sokkal tovább már egyébként sem tarthatom fel Samet, így is nekem kell megvennem az ebédét, ha javítani akarok a karmámon, szóval megpróbálom nem nagyon elhúzni a dolgot. – Egy tízes skálán mennyire aggódjak és sürgessem a dolgot? Reálisan – fordulok felé nyílt tekintettel.
Nem voltam soha abban a helyzetben, mint Ana; és próbálok nem gondolni arra, hogy mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha közelebbi a kapcsolatom a bátyámmal, és nem csak a szokásos, felületes kérdéseket teszem fel? Mi lett volna, ha felismerem a jeleket? Mi lett volna, ha nem csak feltűnik, hogy a szokásos, visszahúzódó, depresszív hangulata hirtelen javult, hanem teszek is valamit? Mi lett volna, ha nem vakítom el magam direkt és mondom azt: talán csak kezd helyre jönni. Azután, hogy meghalt, a családom minden tagja járt terápiára, a szüleimet is beleértve, és nem éreztem volna igazán át, milyen lehet elveszteni egy gyereket, ha nem lesznek sajátaim. Úgyhogy nem mondom, hogy az én veszteségem felérne az övékével; velük szemben viszont nekem ez a hivatásom, még ha akkoriban az út elején jártam is. Beletelt néhány évbe, mire teljesen sikerült elfogadnom, hogy a „miért”-ek keresése nem fog eredményre vezetni, és szó szerint az őrületbe tudod kergetni magad vele. A gyász mindig nehéz érzéseket kelt, de ha valakid annyira kiúttalannak érezte a helyzetét, hogy öngyilkossághoz folyamodott, az egy egészen más érzéskör, jelentős részben a szociális stigma végett. Külön szó is van rá, „suicide survivors”, és a kutatások szerint jelentősen megnő az esélyük az öngyilkos gondolatokra. Úgyhogy megértem a félelmeit, és abszolút pozitívnak gondolom, hogy nem sodorja le őket a válláról, mint kellemetlen morzsát szokás. A figyelmet mindenképp kiérdemli, még ha nem is tűnik vészhelyzetnek a dolog. – Ha nagyon szeretnéd, megnézheted őket – ejtem meg a vállam bizonytalanul. – A wifi tárolja a kapcsolódási előzményeket, akkor is, ha inkognítóban vagy. De nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb módszer. Antonio talán még gyerek, az agya fejlődése sem fejeződött még be, de lehet és kell is őszintén beszélni vele. Persze érthető, hogy ez a téma nem épp olyasmi, amit csak úgy felhozol egy vacsora közepén, és az „ideje beszélnünk” beszélgetések a kanapén sem feltétlenül feszültségmentesek. Nincs egyetemes megoldás, de ismerem annyira Ana Sofíát, hogy azt gondoljam, meg tudja majd találni a megfelelő helyzetet. – Van némi elképzelésem – bólintok elgyötört mosoly kíséretében. Mindenki belsője ki akar törni aztán valahogy visszamászni saját magába, ha visszaemlékszik azokra az időkre, amikor tinédzser volt; annyira máshogy gondolkozunk már pár év múlva is, hogy teljesen disszociáljuk magunkat a régi önmagunktól. Maddie esetében is észre vettem bizonyos tankönyvszerű viselkedésmintákat; ami egyrészt jó, hiszen egészségesen fejlődik, másrészt viszont… Senki sem szeret tinédzsert nevelni. Az biztos, hogy Antonionak nem lehetett egyszerű, mikor hirtelen bekerült az iskolai közegbe, pláne egy államiba. A freshmen évemig én is államiba jártam, aztán a gimnáziumot már magánban kezdtem; ég és föld a kettő. Nem mondom, hogy utóbbiban nincsenek problémák, mert az emberek ugyanúgy metszetei a társadalomnak, de… Nem kell attól félned, hogy STD-t kapsz az ivókúttól. – A zaklatás mellett a kirekesztés vagy a kirekesztettség érzete is lehetőség – teszem hozzá, bár szinte felesleges. Ugyanúgy találgatok, mint ő. – A jegyein volt valami változás? Vagy… kevesebbet beszél arról, mi történik ott? A barátokról? – Semelyik serdülő sem osztja meg szívesen a napját a szüleivel vagy a szülőnek számító személlyel, mint amilyen Ana. Nem csak klisé, hogy megkérdezed, „mi történt ma?”, a válasz pedig „semmi”. Mert túl messziről kéne elkezdeniük, és nem gondolják, hogy érdekel, vagy megérted. Sokszor igazuk van; és sokszor nem ártalmas. Mindaddig, amíg van némi rálátásod az életére, arra, kivel lép interakcióba… Nehéz járni az arany útvonalat a helikopter szülőség és az egészséges felügyelet között. Nem ismerős a név, ezt egy szájhúzással és fejrázással fejezem ki, de ezek szerint nem is fontos. – Ha nem hagyott mély nyomot benne, akkor a rapport egyébként sem alakult ki. Talán egyszerűen másra van szüksége. Ez is amolyan trial and error, mint… barátkozni. Nem jössz ki mindenkivel. – Tőlem is mentek már el betegek ilyen okból, néha maguktól, néha én ajánlottam nekik mást, ha kiderült, hogy egyszerűen másféle hozzáállásra van szükségük, mint amiben én szakavatott vagyok. – Semennyire – rázom meg a fejem, aztán szimpatetikus mosoly kúszik az arcomra. Remélem, nem úgy érzi, hogy semmibe veszem az aggodalmát. – Amiket mondtál, természetesen is előforduló dolgok. Ez nem jelenti, hogy ne kellene rajta tartanod a szemed, persze, és mindenképp hasznosnak tartanám, ha megint terápiára járna. De egyelőre talán csak elég lenne megemlíteni neki. Hogy van-e kedve, vagy érzi-e szükségét… Nyitva hagyni a lehetőséget. Ha nemet mond, a nyomakodás nem segít. Neki kell akarnia. – Minden terápia így működik; megszakadhat a család, megszakadhat az orvos, ha a beteg nem akar részt venni a helyzetben, semmit sem ér. Oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy megemészti az információkat. Nem hiszem, hogy azért akart beszélni velem, hogy a saját teóriáit támasztassa alá, valóban érdekelte a kérdés; ettől még lehet csalódott az eredményt hallva. – Abszolút valid az aggodalmad, és örülök, hogy foglalkozol vele. Érdemes beszélgetést kezdeményezni róla, óvatosan, a frusztrációt kerülve. Még ha nem is jutsz vele sehova, tudnia kell, hogy beszélhet veled, még mindig, és nem kap ítélkezést. Ennél többet most nem igazán tehetsz. Nem akarok túl közvetlennek tűnni, úgyhogy csak egy pillanatra teszem a vállára a kezem – valami, amit nem tennék, ha „csak” egy kolléga lenne, akit alig ismerek –, közel a felkarjához, aztán visszaejtem magam mellé. – Erről akar Lawson is beszélni veled? – kérdezem, remélhetőleg abszolút csevegő hangon. – Mármint, gondolom nem a vérképéről, ha egyszer tünetmentes. – Hagyom, hogy ez a gondolat közöttünk üljön néhány másodpercig; addig tart megbánnom. – Ne haragudj, nem az én dolgom, csak… Nem gondoltam volna, hogy… Közel álltok.
Gondterhelten a hajamba túrok Sam válasza hallatán, tekintetem pedig néhány pillanatig az előttünk elnyúló folyosón időzik el. Hosszan felsóhajtok, hosszabban, mint azt egy mély levegővétel indokolná, aztán lassan megrázom a fejem. – Szerintem sem. – Nem értek az ilyen dolgokhoz, de nem ez tart vissza; ha akarnám, megoldatnám valakivel, de nem akarom.
– Jobban szeretném, ha magától beszélne róla. Ha nem velem, akkor valaki mással –még akkor is, ha ezt nekem nehéz lenne hangosan kimondani. Nem azért, mert a saját kezemben akarok tartani minden szálat, nem vagyok control freak, egyszerűen csak... ha tetszik, ha nem, az egész életem Toño jóléte köré épül. Mindent tudni akarok, hogy mindig tudjam, hol kell segíteni. Az esetleges kiváltó okokkal kapcsolatban megosztom a sejtéseimet arról, hogy Toño esetleg – így vagy úgy, de – megszenvedheti az új helyzetét, ami az iskolát érinti. Ez persze nem több spekulációnál, amit bizonyosan Sam is tud, ennél a szubjektív véleménynél jobbal viszont aligha tudok előállni, ameddig az öcsém nem nyílik meg felém. Márpedig... mostanában nem érzem benne a késztetést. – A jegyei változatlanul jók, nagyon szorgalmasan tanul – rázom meg a fejem. Azt nem teszem hozzá, hogy néha eszembe jut: talán ez is csak egyfajta kompenzáció. – A barátaival kapcsolatban bizonytalan vagyok... Van egy osztálytársa, aki rendszeresen segít neki, de csak online formában értekeznek. Sosem ment még el otthonról azzal hogy átmegy valakihez akár tanulni, akár csak úgy, szórakozni. – Ez összevágna azzal, amit Sam az imént mondott; akár a tényleges kirekesztettséggel, akár azzal, hogy ő maga hiszi ezt el magáról. Halkan felsóhajtva ingatom meg ismét a fejem. – Nem könnyű követni, mert ha régen mesélt is egy-két srácról, akivel jól elvan az osztályban, mostanában az elmondásai alapján nem történik vele "semmi újság" és minden napja "jó" – teszem hozzá, a megfelelő pontokon a levegőbe is belerajzolva az idézőjeleket az ujjaimmal. Nem hiszem, hogy magyaráznom kéne Samnek, mire gondolok. Dr. Adkinsszel kapcsolatban a szám belsejét rágcsálva bólogatok arra, amit mond és nem is vitatkozom vele. Én is inkább ilyesmit sejtettem a háttérben, mintsem a kollégája szaktudását akartam megkérdőjelezni, de mivel egyébként sem ismeri, így igazából mindegy is. A lényeg annyi, hogy egy nevet biztosan kihúzhatunk a listáról. Van ennél egy sokkal fontosabb kérdés is, amire először egy tömör és egyszerű választ kapok; halk, kissé feszült nevetéssel fújom ki a levegőt, de Sam felé fordulva hallgatom, ahogy hosszabban is kifejti az okokat. Nem csukom be előtte sem a fülem, sem az elmém, elvégre épp ezért kerestem fel: az ő szakmai véleményére vagyok kíváncsi. – Jól van – veszek egy mély lélegzetet, lassan bólogatva is a tanácsaira. Igazából annyira nem idegen a dolog, én magam is tudom, hogy az erőltetés és a nyaggatás nem célravezető. Nem lesz könnyű betartani, de meg kell próbálnom. – Rendben. Meg fogom próbálni. A biztató szavakra és kézmozdulatra újra felé fordulok, küldve felé egy őszinte és őszintén hálás mosolyt. Jól esik, hogy ezt mondja és jó érzés a tudat is, hogy nem bolhából csinálok elefántot, hanem igenis helyesen teszem, hogy nem veszem ezt félvállról. – Köszönöm. Rajta leszek – biccentek, aztán újra rámosolygok. – Ha pedig esetleg pozitív fogadtatásban részesíti az ötletet, még megkereslek azokért a nevekért. Igazából itt vége is lehetne a beszélgetésnek, nem tartanám fel tovább. Nem azért, mert terhes volna a társasága, hanem azért, mert munkaidőben van. Könnyebb lenne. Sokkal könnyebb. Elbúcsúznék tőle, sarkon fordulnék, majd hazamennék, hogy vegyek egy forró fürdőt, aztán arccal az ágyba zuhanjak... de nem. Ehelyett feltesz egy kérdést, én pedig egész testemben megfeszülök, mert erről az apróságról már teljesen megfeledkeztem. Dr. Lawson. Gondolom nem a vérképéről, ha egyszer tünetmentes. Nem nézek Sam szemeibe, mereven elnézek a karja mellett és kétségbeesetten próbálok előállni egy elfogadható magyarázattal, de a fejem üresnek érződik, mint egy lufi. Közel álltok. Megrebben a szemem, a tekintetem az előző rezignáltsághoz képest hirtelen kapom Sam arcára. – Nem... mi nem... úgy értem... – A reakcióm nyomokban sem tartalmaz összeszedettséget, ezért inkább el is hallgatok egy pillanatra. A tenyereimet az arcomra szorítom, hogy meg tudjam dörzsölni azt egy kicsit, nyerve magamnak némi időt. – Dr. Lawson hatalmas szívességet tett nekem Toño legutóbbi kezelésekor és... nagyon... szívén viseli a sorsát. –Ennek a mondatnak semmi értelme, Ana Sofía, nélkülöz minden logikát. Be kell látnom, hogy a hazudozási képességeim elég kezdetlegesek, és ezen nem segít, hogy éppen Sammel állok szemben, aki akkor is olvasna a nonverbális kommunikációmban, ha nem tenném teljesen egyértelművé, hogy valami nincs rendben. – Lehetne, hogy csak... ne beszéljünk róla...? – nézek Samre már-már kérlelőn. Fogalmam sincs, hogy ezzel túl sokat mondok-e vagy csak ráerősítek arra, hogy szerinte ez "nem az ő dolga", de igazából mindkét lehetőség eltörpül az igazság beismerése mellett. Márpedig az egyértelmű, hogy épkézláb tagadással nem tudok előrukkolni.
– Ez elég ismerős – húzódik a szám egyetlen egyenes, vékony vonallá, elfojtott mosolyként. – Nem tudom, miért járatom Maddie-t magániskolába drága pénzért, ha egyszer szerinte sose történik semmi. – Ahhoz már kicsit öreg vagyok, hogy pontosan emlékezzem, milyen volt annyira fiatalnak lenni. Néhány kép ugrik csak be, mintha valaki más gondolata lenne, és mindennél erősebben az érzés, hogy egyszerűen nincs kedvem beszélni. A gyerekek elég sokáig azt gondolják, hogy a felnőttek „úgysem értik meg őket”, ezért teljesen felesleges próbálkozniuk. És valahol igazuk van, főleg, mivel saját magukat is nehezen értik. Tinédzserként annyi változás ér saját magaddal, a társadalmi szerepeddel, a feléd érkező elvárásokkal kapcsolatban, hogy nem nehéz elgondolni, milyen frusztrált lehet tőle valaki. Mintha minden nap, minden héten egy ismeretlen munka kellős közepébe dobnák, és azt várnák, rögtön jó legyél benne. Összességében tehát ezek a dolgok, mint mondtam, normálisak; és Ana Sofía bizonytalansága is. A határkeresés nem csak Antonio számára lehet tele kihívásokkal, de az őt nevelőknek is. Nem akarod úgy éreztetni vele, hogy túlzottan aggódsz, hogy nem tartod képesnek az egyedül boldogulásra, ugyanakkor vannak dolgok, amik bajt jelenthetnek. Főleg úgy, hogy mindezt olyanból kell kihúznod, aki a lehető legkevesebbet akarja elmesélni neked… Oka van annak, hogy nem mentem el serdülőkorú terapeuta képzésre, habár gondoltam rá, hogy tovább specializálódhatnék. Az igazságügyi vonal mindig vonzó a legtöbbeknek, bár ezek miatt sokkal nehezebb is bekerülni bármilyen programba, és hogy az igazat megvalljam, nem tudom, mennyi türelmem lenne akár a nyomozókkal, akár az ügyvédekkel foglalkozni. Az addikció volt, ami a leginkább érdekelt, már akkor is, amikor a konzultációs mellett döntöttem; Sumit, az egyik kollégám, akivel együtt kezdtük itt a rezidensi éveinket, lassan egy éve visz egy kutatócsoportot a buprenorfin kezelésről opioid függők esetében, és ha az addikció gondolata nem lenne önmagában elég érdekfeszítő – pusztán működési mechanizmusát tekintve –, az ő lelkesedése elég lenne, hogy meggyőzzön. Sejtettem, hogy nem fog örülni annak, hogy rákérdezek, mégis meglep az az őszinte döbbenet, amivel rám pillant. Nem is a döbbenet a jó szó rá, hanem félelem. Tény, vannak kollégáink, akik kevesebb miatt is formális panaszt nyújtanak be a vezetőség felé, de remélem, tudja, hogy nekem nincs ilyesféle indíttatásom, és a kórházi pletykavagont sem ezzel szeretném feltölteni. A titoktartás mondhatni, szakmai ártalom. – Nem szükséges válaszolnod, ha nem szeretnél – teszem hozzá, de nem elég gyorsan, hogy ő ne tudjon megelőzni. Nem tudom, mi az, ami igazán beindítja a vészjelzőket a fejemben, egyszer csak ott ül ez az érzés, hogy valami baj van. A pozitúra, amit felvesz, feszültséget sugároz, és ahogy egy pillanatra odébb kapta a tekintetét… Nem tudom, nem vagyok hazugságvizsgáló. Arra emlékeztet, amikor Lena, a húgom, nem akarta beismerni, hogy gondjai vannak az akkori párjával. Csakhogy az ő esetében a hazugság szinte felesleges volt, elnézve a sminkje alatt is feltűnő zúzódást az arccsontja élén, és azokat a nem is elrejtett, liluló ujjlenyomatokat a felkarján, amik miatt nem akarta levenni a pulóverét. – Persze. Nem kell beszélnünk róla – bólintok némi gondolkodást követően. – De ha szeretnél, bármikor… Itt vagyok. Mint olyan, aki törődik veled, nem mint pszichiáter. – Az nem csak etikátlan lenne, de nem is töltené be a funkcióját. És nem feltétlen gondolom, hogy arra lenne szüksége, bár feltételezni, hogy tudom, mire van is elég nagyképű a részemről. Az is könnyen lehet, hogy épp csak problémát látok oda, ahol nincs. Talán tényleg csak annyiról van szó, hogy nem büszke arra, egy munkatársával kavar. – Jól vagy, ugye? – vonom fel a szemöldököm. Értheti úgy is, hogy jól van-e általában, Lawsonnal, vagy hogy nem sértettem meg a kérdezősködésemmel. Kétlem, hogy elmondaná, ha nem lenne; de szerencsére vagy sem, nem a legkitűnőbb füllentők egyike. Minden esetben az ő dolga. Ahogy az öccsével kapcsolatban tanácsoltam neki, nem erőltetheted a segítséget másra, ha nem kész elfogadni. – Tényleg ebédeni indultam. Szóval ha esetleg van kedved, megnézhetnénk, maradt-e valami értékelhető a cafetériában?
Kezdőlap
Ana az ebédszünetemre igyekezve kapott el a folyosón, és nagyjából három mondatot sikerült váltanunk, mielőtt a hangosban a nevemet mondták volna. Grant Reynolds kollégám félúton csatlakozott hozzám, és két mondatból hozott gyorsan színre; az egyik benn fekvő betegem miatt keres egy hozzátartozó. Ő azért jött velem, mert sejtettük, miről lehet szó. 