Mac& Cher

Tryna clean up my mess

Kénytelen voltam kivenni egy szabadnapot mindkét munkahelyemen, mert anélkül aligha ment volna az átköltözés. Az ember akkor jön rá, milyen kibaszott sok cucca van, mikor költöznie kell. És azt hiszem, nekem még annál is több van. Naggggggyon sok! Pedig még az is megfordult a fejemben, hogy majd metróval átcipelem a dobozaimat, de most áldom az eget, hogy erőt vettem magamon és inkább beültem egy kocsiba. Persze jó mély levegőket vettem, mert a vezetés még mindig nem a kedvencem, de az is elég távol állt tőlem, hogy bárkitől is segítséget kérjek. Mindenkinek megvan a maga baja, nem? Dehogynem. Mellesleg azoknak az embereknek a száma sem bővelkedett, akik tolongtak volna azért, hogy cipekedjenek. Nem vészes, párat fordulok és meg is leszek. Úgy tizenötöt. Holnapra azt hiszem, végzek is, ha nagyon igyekszem.
- Igyekezz már! Nincs időm erre! Még legalább tízszer fordulnom kell, haladnál a kedvemért? – dudálok rá az előttem haladóra, miközben kicsit a hangom is megemelem. Égnek emelt tekintettel lépek végre a gázra, és... már itt is vagyok. Persze. Csak éppen parkoló nincs, ki gondolt volna erre, hogy egyébként az sem gond, ha le tudom az autót tenni valahol. Persze nem kilométerekre. Így akár még metrózhattam is volna, de sebaj. Tíz percnyi körözés után végül megállok a lehető legközelebb, de az is nettó nyolc percre van a háztól gyalog. Hát ez kurva jó!
Felmarkolom az egyik nagyobb dobozt és lezárva a kocsit el is indulok, felszívva magam, ugyanis tudom, hogy ezt még párszor meg kell tennem. Sima ügy. Végeznem kell minél hamarabb, mert több szabadnapot nem tudok és nem is akarok kivenni. Még két sarok. Ahh, ez csúszik! Mindjárt ki is esik a kezemből az egész franc. Még ekkora hülyét, mint én! Nem is értem, miért nem tudok segítséget kérni, komolyan?! Na, de végre valahára, mikor már a doboz is és én is az utolsókat rúgjuk, megpillantom a tömböt és egy félig szenvedős mosollyal az arcomon felcsillan a remény.
- Bírd ki, basszus. Nem szakadhatsz le az utolsó tizenöt méteren – sziszegem a fogam között, ahogy aztán kikecmergek a liftből és az ajtó elé érve a csizmám orrával három jól hallható rúgást mérek az ajtóra. Várok, míg nyitják, és úgy hiszem, a dobozom is pont erre vár, ugyanis ahogy kitárul az ajtó, az alja megadja magát, és a benne lévő összes létező cuccom, hangos puffanással találkozik a földdel.
- Baszkiiii – szorítom össze a szemem és ki sem merem nyitni, mert voltaképpen nem is tudom, hogy ebbe mit tettem... Összepréselt ajkakkal nézek végül fel a velem szemben állóra.
- Szia. Mondjuk úgy, hogy megjöttem – jelentem ki, mintha ez amúgy egy abszolút megszokott belépő lenne. Egyelőre még nem tudom, hogy fogok kijönni az itt lakókkal, de alapjáraton könnyen megtalálom a közös hangot az emberekkel, szóval még az is lehet, hogy meg tudom győzni őket, hogy ugyan segítsenek már felcipelni a sok szarságot.
Lepillantok a lábaim előtt heverő füzetekre és mindenféle csetreszre, majd visszanézek Macre.
- Tudsz adni egy szatyrot? Ez a doboz elég hamar megadta magát – vonok vállat, ahogy aztán a kezemben lévőt lehajítom magam mellé. Jól indul, meg kell hagyni.

Cherry & Mac

"a day without sunshine is like, you know, night."

– …és most nyújtsuk ki a gerincünket…
– És azt mégis hogy?! – méltatlankodom elfúló hangon, a javarészt üres nappalinak, a szobámban alvó és delta-hullámokat élő Danténak, meg a tévének. Főleg az utóbbinak.
Izzadtság cseppen az orrom hegyéről a babakék habmatracra, ahogy veszek egy pillanatot, hogy kifújjam magam. Alapvetően a jóga ellazító és energizáló testedzés, legalábbis számomra biztosan, de újabban megpróbáltam nehezebb pózokkal kísérletezni a tévére vetített netes videók alapján, ez pedig minden izmomat igénybe veszi. Vannak olyanok – khm, khm, Dante –, akik szerint a jóga hülyeség, de hé, én is tudok tárgyakat emelgetni fel meg le, de Te hozzá tudod érinteni a fejed a seggedhez? Bumm, nyertem!
Körözök egyet a nyakammal, aztán összeszedem magam; a légzésre ügyelve igazítok a magam alá hajtott lábaim pózán, majd lassan hátra hajolok, nem törődve az enyhe húzó erővel a hátamnál – elvégre, meg kell nyújtanom ezt a rohadékot valahogy –, míg a homlokom néhány centire nincs a földtől. Frusztrál, hogy egyszerűen nem tudom leérinteni; a derekamnál már így is fáj egy kicsit, a combjaimban meg megindult a savtermelés.
Ami még jobban frusztrál, az a tény, hogy hirtelen rájövök, egyszerűen nincs elég erőm felhúzni magamat. Már kezd lüktetni a fejem a betóduló vértől, ég, én pedig néhány másodpercre egyszerűen kihagyok.
Watt és Ines nincsenek itthon, előbbi épp gyakorlaton tengődik valahol, Ines pedig azt hiszem, épp túlzott izgágaságát foglalja le azzal, hogy a diáktanácsban ügyködik. Habár Tay valószínűleg felkelne, ha szólnék neki, legalább három percig röhögne mellettem görnyedve, mielőtt egyáltalán eszébe jutna segíteni, ráadásul soha nem hallanám a végét ennek a sztorinak, amikor nem tudtam kikecmeregni egy jógapózból. Szerinte egyébként is hülyeség volt, olyan tipikus kiváltságos fehér lány dolog, akiknek nincs jobb dolguk, mint pózolgatni a földön. Tekintve, hogy nem részesül az előnyeiből, valahol még meg is érteném, de a lényeg az, hogy előbb kapok több órás izomgörcsöt, minthogy jelenleg segítséget kérjek tőle.
Eldőlhetnék oldalra, persze. De előre érzem a csípőmbe nyilalló fájdalmat, és ettől elég hisztisnek érzem magam (olyan Dee-módon), ezért inkább kihagynám.
Erős, független nő vagyok, akinek talán egy ágy összeszerelése és a fúrógép használata problémát jelent de a Király Galamb jógapózból akkor is felkűzdöm magam, ha ez az utolsó tettem életemben! Úgyhogy lendületet veszek, hogy előre billenjek.
Egy pillanatra tényleg azt hiszem, hogy most fogok meghalni, mert akkora erővel fogok földet érni, hogy az orrom a koponyám hátulján repül majd ki, absztrakt festményt kreálva a plafonból. Valahogy ezt sikerül elkerülnöm, és az orrom helyett a járomcsontom viseli el az ütés nagyját. Na jó, igazából a habot fejelem meg, úgyhogy annyira egyébként nem is fáj, de megijedek, mert hangos koppanást hallok. Mikor megnyugszom, hogy nem törtem el semmimet, és igazából az ajtón szólt a dörgésnek is beillő kopogás, akkor meg attól fog el a pánik, hogy talán Tayért jönnek; nem tudom, kik, igazából bárki, mert gondolom nem csak a dominikaiakat bosszantotta fel, és én még a paprikaspraymet is a szobában hagytam.
A bizonytalanság és a kimerült izmaim végett némileg remegő lábakkal sétálok az ajtóhoz. Jobb híján a konyhapulton heverő banánt kapom fel. Senki sem számít arra, hogy fejbe dobják egy banánnal. Gyors megnyugvás azonban, amikor a kukucskálón keresztül (bár a horrorfilmekben meg a véresebb thrillerekben ilyenkor lövik szemen az áldozatot) határozottan ismerős és kellemes alakot fedezek fel.
– Cherry! – tárom fel az ajtót széles mosollyal (banán-fegyverem még mindig a kezemben), ám ezzel szinte teljesen párhuzamosan olvad is le, mikor millió meg egy cucc landol a földön, egy részük begurul a lakásba, én pedig bután bámulok utánuk. Beletelik egy-két másodpercbe, mire felfogom, hogy hozzám beszél, és hogy egyáltalán tényleg itt van.
Miután Torrie-nak vissza kellett költöznie családi okokból, nem sokáig maradt üresen a szoba, rögtön kaptunk is jelentkezőket az egyetemen kihelyezett hirdetés végett; elvégre, bár messze van a legtöbb egyetemi épülettől, szép hely, és Watt elég egyetemista-barát áron kínálja, ráadásul lássuk be, hogy mi is rohadt jófejek vagyunk, de Cherryt végül inkább Sera szerezte.
Szóval tudtuk, hogy jön, persze, hogy tudtuk, de valahogy mégsem számítottunk rá. Ma nem. – Jesszus! Igen, szia! – kapok a fejemben az első döbbeneten túllépve. Szatyrot kér. Rábámulok a banánra a kezemben, és sután, de széles mosollyal nyújtom felé. – Izé, banánt? Bár azt hiszem, banánkenyeret szokás adni… Szereted a banánkenyeret? Süthetek neked. Ja, igen, a szatyor…! Na várj.
Immáron banán-mentesen kerülöm meg a pultot (valahogy úgy érzem, ha megpróbálnám parkour! felkiáltással átfordítani magam a pulton, lecsúsznék a másik felén és tényleg összetörném az orrom), hogy az egyik alsó fiókban kezdjek kutakodni. Meg is találom az egyik masszívabb példányt, amit a nagy bevásárlásokhoz szoktunk használni, de mielőtt még visszasietnék Cherryhez, gyorsan odacsúszok a szoba ajtónk felé, és becsukom. Előtte azért még behajolok, hogy ha Dante esetleg felébredt volna a zajra, akkor mutassak neki egy egyetemes minden oké jelet, aztán visszazavarjam aludni egy hessegető mozdulattal.
– Tessék, itt is van! – érkezek meg Cherry mellé nagy elánnal, majdnem ki is esem az ajtón. Leguggolok, hogy elkezdjem összeszedegetni a mütyűröket. – Jesszus, tényleg ne haragudj, esküszöm, hogy felírtuk, hogy jössz, de… Nem huszonnyolcadikát mondtál? Jaj, ne már! Én azt írtam fel a hűtőre – dörgölöm meg a fejemet, a kontyba kényszerített hajam ugrál a fejem tetején, mint valami pamutgolyó. – Watt és Ines pont nincs itthon, egyetemi dolgok, én vagyok meg Tay, vagyis Dante, de ő meg pont éjszakás volt, szóval alszik, tehát tulajdonképpen… én vagyok. Nem tudom. Mackenzie Költöztető Vállalat?
Mosolygok és nevetek, de azért szívesen orron pöckölném saját magamat, hogy képes voltam ennyire elszúrni. Pedig általában szervezett vagyok, ami az időpontokat illeti. Általában. – Szóval… Akkor üdv itt a 902-es lakás nevében – nyújtom felé a praclimat egy kézfogásra, bár előtte azért megtörölgetem a jóganadrágomban, mert nem vagyok biztos benne, hogy nem izzadt. Már találkoztunk, persze, itt voltam, mikor eljött megnézni a helyet, és egy kicsit beszélgettünk is, de igazából Sera vezette körbe, úgyhogy ki voltam szorítva a képből. – Hol hagytad a többi cuccodat? Ugye nem az előtérben vannak? Egyszer ellopták onnan az egyik amazonos csomagomat, az a rusnya Mrs. Wildeberg, és oké, igaz, hogy mi meg véletlenül elloptuk a pitéjét, amit a sütödéből küldtek neki, de hé, az tényleg véletlen volt… Először.

Mac& Cher

Tryna clean up my mess

Nem hiszem már el, komolyan mondom. Istenem, csak ennek a napnak legyen vége. Ideköltözöm végre és az elkövetkezendő öt évben biztos, hogy nem mozdulok, ha fegyverrel kergetnek a többiek kifelé, akkor sem. Nincs az az isten. Elég volt a költözésből. Az elmúlt két évben ez a harmadik, ami már azért sok, legalábbis nekem. Most ez a lakás viszont jónak tűnik. Jó helyen van, azt hiszem, az itt lakók is jófejek, amit Sera is megerősített, így szerintem nem lesz gond, legalábbis nagyon, de nagyon remélem.
Mac arcára meglepettség van írva, ezt ha akarná sem nagyon tudná letagadni.
- Remélem semmit nem zavartam meg – siklik a tekintetem a kezében lévő banánra, amit mondhatni, nekem szegez. Az energiával teli fogadtatásra elmosolyodom, de aztán mikor eszembe jut, hogy éppen a lábam előtt hever a cuccaim egy része, sóhajtok egyet. - Kösz nem, inkább szatyor kellene. A banánkenyeret majd később behajtom. – Abban nem lesz hiba, ugyanis imádom. Régen még sütöttem én is, mikor anyával jobb kapcsolatban voltam, de azóta azt hiszem, nemhogy nem sütöttem, de nem is ettem.
Míg Mac elmegy az említett szatyorért, addig nagyjából összekotrom a cuccaim egy részét, hogy könnyebb legyen belepakolni. Szerintem ezek totál elfelejtették, hogy ma jönni fogok, de ne legyen igazam. Nem mintha bármiféle lufis fogadtatásra számítottam volna, vagy hasonlók, de azért nem bántam volna, ha nem egyedül kell felcipelnem a sok dobozt. Mindenesetre persze ezt nem várhatom el tőlük sem, mindenkinek megvan a saját kis élete.
És persze, hogy elfelejtették. Széles vigyorral kezdek el én is belepakolgatni a szatyorba.
- Nem, huszonhetedikét beszéltük, de teljesen mindegy igazából – vonok vállat. – Csoda, hogy én fejben tudtam tartani. De most már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán ezt beszéltük vagy az én agyam ilyen szita. Simán előfordulhat. Sosem tudjuk meg, ki emlékezett rosszul – mosolygok, aztán a füzeteket is egy kupacba szedem. – De remélem nem baj, mármint persze még tudok aludni a másik lakásban, nem gond. – Ha így kell, nekem az is megfelel, csak szeretném ma befejezni a kurva sok cucc átpakolását. – Ha Dante alszik, akkor majd csendben pakolok. Eddig mondjuk nem haladok túl jól – célzok az iménti érkezéses, nagy-puffanással földet érő dobozra.
Én is a kezem nyújtom felé egy széles vigyorral. Jó fej ez a csaj, igazi energiabomba, ahogy látom. Én is ilyen voltam egyszer, úgy kétévvel ezelőtt, azóta már leszedáltam magam kicsit, ki se látok a sok munkából, örülök, ha bedőlök az ágyba, nemhogy még így pörögjek, mint egy búgócsiga. Árnyéka vagyok önmagamnak, de majd egyszer talán képes leszek visszatalálni ahhoz az énemhez.
- Köszi, már most imádom. – Ekkora közösségben még sosem laktam, de mivel általában kijövök mindenkivel, nem hinném, hogy gond lenne. Majd igyekszem én is a szobám falai között maradni a károsabb szenvedélyeimmel, és... azt hiszem, talán ideje lenne lassacskán elhagyni őket, de jelen pillanatban úgy érzem, képtelen lennék megtenni.
- Tornáztál? – kérdezem, ahogy aztán öt perc elteltével azt is észreveszem, hogy edzős cuccban van.  
- Óó, ne is mondd. Lent van még úgy három saroknyira a kocsiban, mert nem találtam parkolót. És az a helyzet, hogy a soknál is több doboz van. Szóval el fog tartani egy ideig, míg mindent behozok, és még a másik lakásban is sorakozik pár, de hosszú még a nap. – Kurva hosszú. Nem látom a végét, pedig nagyon örülnék neki, ha már ott tartanék, hogy az utolsó adag holmival fordulok.
- Véletlenül? – vonom fel a szemöldököm, miközben röhögni kezdek. – Hogy lehet ellopni véletlenül egy pitét? Gondolom, ha már így sikerült, akkor meg is ettétek. És... másodszor is. – Hát ez vicces. Sera is mesélt pár vicces sztorit róluk, hogy amikor itt lakott még, miket műveltek. Azért így egyszerűbb volt eldöntenem, hogy jó ötletnek bizonyul-e, hogy összeköltözöm négy emberrel. Alkalmazkodni mindenkihez, meg ilyenek. De nem sokat vagyok itthon egyébként sem, kétlem, hogy ne menne. És Breevel is megoldottuk, szóval nem lesz itt probléma.
- Akkor ezek szerint vannak lakók a házban, akikkel jobb megtartani a kellő távolságot – vonom le a következtetést, de hát tudom, hogy ez mindenhol így megy. Sok a hülye ember, akik képtelenek együtt élni másokkal és nem viselik el, hogy némely embernek például akad némi szórakozása is.
Miután az összes cuccot beraktam a helyére, egy halk nyögéssel felemelem és Mac után be is indulok a lakásba, hogy hivatalosan is birtokba vehessem a szobám.
- Majd bombázz meg a szabályokkal – mondom neki halkan, hogy a ki tudja, melyik szobában lakó Dante ne ébredjen fel.
- Meg arra sem igazán emlékszem, hogy melyik szoba kié, szóval ezt is memorizálnom kell – rakom le a dobozt az egyik sarokba. Jó ég, ezeket majd még ki is kell pakolnom, hát nem hiszem el.
- És te hogyhogy itthon? Huh basszus, azért jó, hogy itthon vagy, mert ha nem lettél volna, akkor nem tudom, hogy költöztem volna át. Nme igazán csípik a főnökeim, ha sok szabadnapot kérek ki. – Tulajdonképp nem erről van szó. Ben és Marco eltekint ettől, nyilván megértik a költözés nehézségeit, hanem inkább arról, hogy én nem akarom, hogy kiessen bármiféle pénzkereseti lehetőségem.

Cherry & Mac

"a day without sunshine is like, you know, night."

Elgyötört sóhajt hallatok Cherry válaszát halva. Nem tudom, hogy csak kedves akar-e lenni, amiért felveti a lehetőségét, hogy talán ő tévedett, vagy valóban megjelenik gondolatai között a bizonytalan kérdőjel, de én kész vagyok eloszlatni a kételyeket, ugyanis a korábbi eseteket elnézve, egészen biztos, hogy én néztem félre. Pedig általában egyébként rendezett vagyok, igényes arra, hogy ne dobáljam össze-vissza a dolgokat, vezessem a kiadásaimat (mondjuk anélkül régen éhenhaltam volna), és jó előre szervezzem le a programokat, de ha nem írhatom le őket azonnal, akkor a dátumokat hajlamos vagyok összekeverni. Így esett meg, hogy az egyik írásbeli vizsgámra szó szerint pizsomában és mamuszban estem be, mert alig egy órával az időpont előtt még vígan eszegettem a kekszes-krémes fagyimat, mikor rám írt egy csoporttársam, hogy van-e kedvem meginni egy kávét még a vizsga előtt… Én pedig tökre azt hittem, hogy másnap lesz. Úgyhogy lóhalálában vágtam keresztül fél New Yorkon, mert csúcsforgalomban eljutni innen, Queensből Manhattanbe kész haláltusa. – Nem, csak néha nagyon buta tudok lenni – sóhajtok fel, kínomban a halántékomat vakargatva; érzem az erem lüktetését az ujjbegyem alatt. – Bármikor felmondom neked a Grease teljes forgatókönyvét, de ha fel kell idéznem, hogy kedd vagy szerda… – Tényleg kellemetlenül érzem magam; Cherry az egyetlen, aki úgy költözik be, hogy igazából nem ismer minket, mármint, oké, Serát igen, de ő már nem lakik itt, szóval kvázi idegenek közé érkezik, ráadásul olyan idegenek közé, akik már mind ismerik egymást. Ez kábé olyan, mint mikor valaki középiskola utolsó évében vált iskolát, és bekerül egy jól összeszokott közegbe, aztán csak próbál túlélni. Na nem mintha nekem lett volna ilyen élményem, de sok hasonlóan elveszett lelket igazítottam már útba a folyosón, és próbáltam segíteni nekik a beilleszkedésben; pont úgy, ahogy azt Cherrynek is szerettemvolna.
Ezzel a gikszerrel nyilván nem számoltam, de ez nem fog megállítani, az is biztos!  A rossz indítás nem az út végét jelenti, úgyhogy ezek után igyekszem majd. – Nem-nem, dehogy, a szoba csak rád vár, úgyhogy butaság lenne, ugye? – mosolygom rá vidám legyintéssel. Még hogy visszaküldjem a másik lakásba, ugyan, micsoda butaság! – Dante miatt meg ne aggódj, alszik az, mint a bunda, csak felkelteni nem szeretném. Amúgy ki van ütve. – Szó szerint, ugyanis amilyen mennyiségű és minőségű altatót elfogyaszt, lassan fel kell ajánljam neki, hogy abból kapja a rántottáját. Az, hogy aggódom miatta, nem kifejezés, de ez lassan állandó állapottá kezd válni, és ha minden nap felhoznám ezeket az aggályokat Taynek, valószínűleg két héten belül elüldözném. Úgyhogy inkább csendben maradok, a jógámat átviszem a nappaliba, és próbálom nem zavarni néhány doboz cipekedését illetően.
Mondjuk, amilyen kínos, hogy rosszul írtam fel Cherry beköltözésének napját, olyan kínos lenne, ha a többiek közül pont Dantéval kellene elsőnek találkoznia. Cherry kedvesnek tűnik, ami nem mondható el Tayről, főleg ilyen állapotában. Tehát marad a Mackenzie Költöztető Vállalat, aminek nem jósolok egyébként túl nagy jövőt. – Hidd el, csak egyre jobban fogod! Kicsit olyan, mint egy kolesz, csak sokkal menőbb, és nincs hetente tűzriadó-próba, meg kötelező szoba-ellenőrzés… Meg persze sokkal finomabb a kávé. Tinának hívják a gépet amúgy, ha szépen beszélsz hozzá, finomabb kávét ad, megesküszöm rá. – Lássuk be, hogy amint hivatalosan is felnőtté válunk, az elvárásokkal ellentétben általában nem az alkohol válik elválaszthatatlanná a kezünktől, hanem inkább a kávé. Nekem speciel nincs szükségem rá, egyszerűen a rutin része és szeretem az ízét; de a lakás elég nagy része ezt kérne az infúziójába is. Majd kiderül, Cherry hova tartozik ezügyben. – Jógáztam. Próbáltam. Inkább csak fetrengtem a matracon… Tudod, hogy van ez, vannak napok, amikor úgy érzed magad, mint Nyúlányka, aztán máskor meg inkább mint egy asztmás oroszlánfóka.
A parkoló említésére megértően bólogatok. Az biztos, hogy az ilyen metropoliszokon kívül nem is igen lehet egyről a kettőre jutni kocsi nélkül, de idebent más világ uralkodik, és valahol lenyűgöznek azok, akik mindannak ellenére is kocsival járnak, hogy metróval negyed annyi idő alatt eljut bárhová. A jelenlegi helyzetre ez persze nem él, hiszen Cherry aligha hozhatott volna el ennyi cuccot egy metrón. – Hát, azt nem állítom, hogy hozzám hasonló izompacsirtát keresve sem találhatnál jobbat… De nagyon lelkes vagyok, úgyhogy ha mást nem, fele annyiba fog telni, mire felhozzuk őket. És közben még a társaságomat is megkapod! – vonogatom a szemöldököm lehetőleg komikusan. Na meg a sztorikat; Watt talán rám szólt volna, ha itt lett volna, miszerint nem rögtön ilyesfélékkel kéne indítani ezt a kapcsolatot, meg amúgy is túl sokat beszélek kérdés nélkül, de szerencsére nem volt itt, úgyhogy nyugodtan nevethetek rajta. – Hát, a lopás maga véletlen volt. Mármint, nem tudtuk, hogy ellopjuk. Véletlenül a mi fakkunkba rakták be lent a portán. Aztán mire rájöttünk, hogy nem a mi nevünk van a címkén, már beleettünk, szóval érted, nem vihettük vissza, de mikor az a vén banya megtalálta a szemetünkben a dobozt, és amilyen jelenetet rendezett, már örültem, hogy megtettük. Megettük. Mert érted, az, hogy a szemetünkben matat, és feltúrja a zsákot, hogy megtalálja a számláinkat és rajta a neveket az tök okés…!
Hülyék mindenhol vannak, de azért csak kevés olyat akasztanak az ember nyakába, mint Mrs. Wildeberg. Szerencsére. Szeretem én az embereket, de azért megvan ennek az önzetlen lelkesedésnek is a határa, ez meg valahol ott van, ahol Mrs. Wildeberg felnyom minket a zsaruknak csendháborítás végett, mert tíz óra egy perckor még szólt a zene a konyhában. A rendőrök meg eléggé sok panaszt kapnak tőle ahhoz, hogy inkább az elsőre kijöjjenek, és nagyon szépen megkérjenek, hogy inkább ne bosszantsuk azt a vén, őrült nyanyát. – Azok sajnos mindenhol vannak. Legnagyobb szerencsédre ebben a városban úgysincs nagyon ideje élni az embernek, szóval nem fogsz nagyon összefutni vele. Általában csak engem zaklat. De a folyosó másik végén van egy elég fura szerzet, David… Chang? Wang? Nem tudom, de kínai. Mondjuk, nyilván nem azért fura, csak úgy általában az. Ha látod, hogy a lifthez sétál, inkább várj egy kicsit; nem veszélyes, csak olyan furán tud bámulni az emberre. Kérdezel tőle valamit és bámul tovább, olyan ijesztő vigyorral… – Oké, igazából lehet egyébként, hogy veszélyes, fogalmam sincs, de egyelőre nem tűntek el macskák a környékről, meg hasonlók, szóval addig felesleges rosszakat feltételezni.
Meg amúgy sem annyira lényeges. – Ugyan, igazából nincs szabály – legyintek, és néhány kezemben lévő cuccal, amivel sikerült tehermentesítenem Cherryt, megindulok az üres szoba felé. – Mármint, érted, jó lenne, ha nem ölnél meg minket álmunkban, hogy aztán maszkként hordd az arcunkat, vagy ha hajnali négykor nem kezdenél bongózni a nappaliban, de amúgy azt csinálsz, amit szeretnél. Két fürdő van, ott szemben a kisebb, azt a fiúk használják, de vészhelyzet esetén nyilván bemehetsz, ez itt, a bejárathoz közeli ajtó meg a nagyobb, ez a miénk. Három mosdókagyló van, észre fogod venni, melyik a tiéd, mert a többi tele van pakolva…
Oké, szóval tényleg vigyázok arra, hogy mindent a helyére rakjak, de ha egyszerűen elég piperéje van az embernek, már nincs hová pakolni! Korábban a szobámban tartottam a nagy részét, de mióta Dante beköltözött, jobb híján átadtam neki meg a spártai mennyiségű holmijának a komódomat.
Mivel az én kezem is tele van, az ajtót leginkább könyökkel nyitom ki, és előre engedem Cherryt. – Tádáá! Ez itt a tiéd. Egyelőre elég üres, de hát majd te megtöltöd a millió dobozoddal. Melletted van Ines szobája, az övével szemben Watté, és akkor a konyha mellettiben találsz engem meg Dantét, de főleg engem.
A kezemben lévő dolgokat jobb híján az ágyra rakom le, amin ágynemű mondjuk nincs, de szerencsére ezeknek nem is kell. Az ablakhoz sietek, hogy engedjek egy kis friss levegőt a szobába; mert azért lássuk be, hogy a szomszéd homlokzatra néző nyílászáró kilátást nagyon nem ad. – Hát, igazság szerint lenne most órám… De az éjszaka kicsit elhúzódott, aztán elaludtam, szóval… Inkább maradtam jógázni – vonom meg a vállamat egy széles mosoly kíséretében, és nekivetem a hátam a parapetfalnak, élvezve, hogy a kinti, koratavaszi csípős hideg végigszalad a hátamon. – Tényleg, Sera mondta, hogy valami nagyobb cégnél dolgozol… De elfelejtettem, melyiknél. Milyen ilyen multinál lenni? Én egy családi étteremben dolgozom, szóval ott elég könnyű megbeszélni az ilyen személyes dolgokat, de például mikor a Mekiben dolgoztam, meg is halhattam volna, akkor is be kellett volna mennem a műszakomba, különben rám ordít a menedzser…

Mac& Cher

Tryna clean up my mess

Tulajdonképp tényleg nem tudom már, hogy huszonhét vagy huszonnyolc volt, azt se tudod, merre vagyok arccal előre?! Mindenesetre nem is érdekes, ha már ő itthon van, akkor legalább át tudok cuccolni. Aztán gondolom kapok kulcsokat is, anélkül nehéz lesz közlekednem.
- Tényleg, és mész is vele valamire? – nevetek fel, ahogy felhozza, hogy el tudja mondani a Grease forgatókönyvét. Persze gondolom ez afféle túlzás akar lenni. Ugyan kinek menne az egész forgatókönyv? Mondjuk idézgetni még talán én is tudok belőle, hm. – Ne edd magad ezen, történt már borzalmasabb dolog is az életemben, minthogy nem tolonganak az új lakótársaim az ajtóban, mikor érkezem – vonok vállat egy vigyorral. Ugyan, Mac még nem ismer, nem tudja, hogy ez nálam nem jelent túl sokat. Túlteszem magam ezen. Most csak az a lényeg, hogy végre becuccoljak rendesen.
Az pedig megnyugtató, hogy ma már teljesen ide tudok költözni. Remélem. Ha már csak apróságok maradnak a másik lakásban, akkor már boldog leszek.
- Ki van ütve? Az mit takar? – érdeklődöm óvatosan. Na, nem mintha bárki ellen bármiféle ellenérzésem lenne amiatt, ha szed olyan szert, ami kiüti rendesen, ugyanis nálam jobban nem érti meg senki, az is biztos. Ebben a lakóközösségben mondjuk elég nehéz elképzelni számomra, hogy több legyen egy kicsit nagyobb adag altatóadagnál. Míg Mac a konyha felé megy, addig összerendezgetem nagyjából egy kupacba a könyveket. Ezek is mi a francnak? Mintha annyi időm lenne olvasgatni.
- Bármit is jelentsen ez – nevetek fel halkan, ugyanis kolesszel még távolról sem nagyon találkoztam. Sajnos vagy nem sajnos, eléggé el voltam kényeztetve és habár magániskolába jártam, nem kellett bent laknom. Ma már bánom kicsit, ami azt illeti. – Tina. Majd megpróbálom nem elfelejteni a nevét, becézgetem majd, mert a kávére rohadt nagy szükségem van, az a helyzet. – Már meg is jelenik lelki szemeim előtt, ahogy a kávégép felett állok szépen kérve egy nagyon finom kávét tőle. Ez azért elég abszurd feltételezés, de jót mosolygok majd a lakótársaimon, ha valójában beszélnek egy géphez. Végül is.
- Akkor gondolom most a második csoportba tartoztál. – Nem is tudom, mikor jógáztam utoljára. Pedig azt is tökre szeretem. Na majd most! Megváltozik ezzel minden, hogy beteszem a lábam ebbe a lakásba. Egy részem még talán el is hiszi ezt a kis részletet, de kétlem, hogy több lesz az időm, és ha mégis, azt nem azzal fogom tölteni, hogy kicsit normálisan is pihenjek.
Mikor belegondolok újra, hogy hol tudtam megállni, már megint rosszul vagyok a gondolattól, hogy habár nincs kilométerhiányom, mégis meg kell majd tennem párat, míg a végére érek.
- Ugyan már. Két ilyen izompacsirtánál jobbat, mint mi ketten, sehol nem találnánk – feszítem be a jobb karom, mintha akkora izomtömeg bujkálna rajta. – Majd ha találunk közelebb egy parkolót, megteheted, hogy odaállsz, amíg én odakóválygok a kocsival. – Mert ugyebár ezt egyedül igen nehéz megtenni.
Értetlenkedve nézek a sztorin, néhol felröhögök és már kérdezném is, hogy mégis hogy találhatta meg a szemétben, mikor Mac már mondja.
- Minek neki a nevetek? Jó ég, beteg lehet. Akkor ezentúl is megesszük a pitét – vonok vállat, ugyanis az ilyen ember meg is érdemli. – Nincs más szórakozása, csak ez. A bosszankodás. – Én is ismerek egy-két ilyen vénlányt, ami azt illeti. Nem is csípik a fejemet, habár én nem is voltam velük sosem olyan mézes-mázos, hogy legyen mit szeretni rajtam.
- Már most imádom a lakóközösséget, Mac – nevetek, ugyanis az eddigi öreglány és a kínai félelmetes mosolyú ürge szép kis párosításnak hat. – És van normális ember is a szinten legalább? – Na nem mintha annyi időm lenne barátkozni, örülök, ha a lakásban élőkkel kijövök majd jól. Mindenkivel. Bár az számomra elég hihetetlennek tűnik valamiért így elsőre lévén, igen megosztó személyiség tudok lenni, de azért reménykedni lehet, hogy nem fogok konfliktussal indítani, na.
- Ne adj ötleteket – szólok közbe, miközben lelkesen beszél arról, hogy ne öljem meg őket álmukban, meg ne bongozzak hajnali négykor. Mázlijukra egyik sem szokásom. – Azt nem garantálom, hogy nem hajnali négykor vagy még később esek haza, de majd osonok. Sssszompolygok – kacsintok rá egy telivigyorral. Az osonást egyébként tökélyre fejlesztettem még annak idején, mikor még otthon laktam, de aztán idővel ki is jöttem a gyakorlatból, mert nem volt okom arra, hogy ezt tegyem. Remélhetőleg vissza lehet hozni még a tudományt.
Belépek a szobába és lerakom a cuccot az egyik sarokba.
- Azzal nem lesz gond, van elég, csak ne szakadjanak le – emelem égnek a tekintetem. – Ines, Watt, aztán te meg Dante, oké – memorizálom, majd rögtön az eszembe jut a kérdés, hogy így, hogy ők Dantéval egy szobában vannak, vajon egy párt alkotnak-e, de úgy döntök, hogy nem indítok ezzel a kérdéssel. Majd később talán még megkérdezem.
- Igen, a General Motorsnál. Hát tulajdonképp én is most vagyok ott úgy fél éve, még nekem is viszonylag új. Az unokabátyám a főnököm, de mivel ezt titkolni kell, így mindenki azt hiszi, hogy totál rám van állva. De így legalább nem kell hallgatnom néhány pasi hülye dumáját, amire egyébként nem vagyok túl kíváncsi. Így itt is családias, ha azt nézzük – vonok vállat egy mosollyal. – Viszonylag itt is megértőek amúgy, kérdés meddig. – Meddig fogják elviselni, hogy néha majd’ elalszom a pultban a másik munka miatt? – Heti három-négy napban meg esti pultozom itt Queensben az egyik bulihelyen. – Azt már nem teszem hozzá, hogy ez azért van, mert egy kicsit nagyobb adósság halmozódott fel a nevem alatt a tulajánál és le kell dolgoznom valahogy. – Mondjuk úgy, hogy nem unatkozom. És te csak dolgozol vagy tanulsz is amellett? – Mert ilyesmi korban az a normális igazából inkább, nem az, amit én művelek.
Közben leheveredek gyors az ágyra, hogy forogjak rajta egy-kettőt. Elég kényelmesnek tűnik, bár az energiaszintemhez mérve, valószínűleg elaludnék egy pallón is, simán.
- Na, akkor áll még a cipekedős ajánlat? – kérdezem, mert nemhogy abban nem vagyok biztos, hogy egyedül menni fog, abban sem, hogy ketten végzünk-e valaha? Megpróbáljuk, ha nem, akkor majd kénytelen leszek riasztani még embereket, akik segítenek a cipekedésben, mert mint mondtam, ma mindenképp végezni akarok.

Cherry & Mac

"a day without sunshine is like, you know, night."

Valamiért olyan furának hangzik a visszakérdezése, bár lehet, hogy csak a nem létező gyanakvó énem szól belőlem, ugyanis idegességemben az átlagosnál is többet szoktam beszélni, az emberek meg rendszerint egy bizonyos szómennyiség után egyszerűen kizárják a nagyját, szóval nem szoktam meg, hogy bármit is kiragadjanak belőle, főleg, amit csak ilyen mellékesen és félig tudattalanul jegyzek meg. De ha már úgyis rákérdezett, akkor nyilván nem hagyom válasz nélkül. – Ja, tudod, eléggé el van baszva az időbeosztása újabban, felváltva csinál nappalos meg éjszakás műszakokat, meg egyébként is elég szarul alszik, szóval a biológiai órája jobban össze van zavarodva, mint egy FedEx Express pilótáé – sóhajtok, mondjuk annyira nem tartozik Cherryre, szóval nem szeretném a részletekkel traktálni (még ennél is többel), de azért tagadni sem tudom, hogy Dante helyett is mérges vagyok a feletteseire, még ha valahol egyébként tudom is, hogy direkt vállal éjszakás műszakokat. – Szóval ja, altató, egy valagnyi. Annak az előnye, hogy a lakásban három eü-s is van, az az ingyen kézfertőtlenítő, egy életre elég gumikesztyű, meg a sok gyógyszer – nevetek fel ezen a belsős poénon, amivel az orvosi karon tuti aratnék. Itt, a queensi lakásban az új lakó mellett viszont kicsit furán veszi ki magát, amin a szemeim is elkerekednek, mikor rájövök, mit is mondtam, és gyorsan magam elé veszem a kezem. – Mármint, ez most elég rosszul jött ki. Nem futtatunk titkos gyógyszerárusító hálózatot, vagy ilyesmi…! De ha elkapod az influenzát, seperc alatt megoldjuk.
Most, hogy már kellően leégettem magam minden létező oldalról, ideje segíteni is, és inkább normális keretek közé terelni a beszélgetést, és jó idegenvezetőnek mutatkozni, ha már valahogy sikerült összekevernem az időpontokat.  – Sose voltál koleszos? – kérdem meglepetten. Legszívesebben elismerően füttyentenék is, mert őszintén nem tudom elképzelni, ezt hogy csinálta, de az elég hangos lenne, úgyhogy inkább csak a számat húzom el, de azt meg úgyse látja. – Nem semmi! Én az első félévben voltam csak az, aztán költöztem ide, de az csak a vak szerencsén múlt, hogy megimertem Wattot. Szó szerint, mert ha két perccel később sétál arra a folyosón, akkor mástól kérek útbaigazítást első nap, és tökre nem lennénk itt – kuncogok magamban. Sokan vannak, akik ezt az egész „az exeddel laksz” dolgot elég nehezen emésztenék meg, és igazából tökre megértem, mert ezt nehéz megérteni annak, aki nem élte át. Együtt voltunk és örökké hálás leszek neki, hogy átvezetett azon az időszakon, és persze, voltak köztünk olyan dolgok is, amiktől néha túl jól is tudom, egyes egyéjszakás kalandjai mikről beszélnek, mikor véletlen összefutunk reggel, amikor ők kiosonnának, én meg csinálnám az aloés vizemet, de… Szóval a lényeg, hogy jók vagyunk.
És nem hiszem, hogy Sera erről mesélt volna Cherrynek, de ha egyszer majd elmondja neki valaki, kíváncsi leszek, hogy reagál.
– Hát… Az egyikkel szemezel éppen – válaszolom könnyedén, büszkén kihúzva magam, de aztán úgyis megint felnevetek, és reflexből pillantok az ajtónk felé, nehogy egy morcos-álmos Dante-val találjam szembe magam. Tudom, hogy néha túl hangosan nevetek és még csak észre sem veszem. – Nem, csak viccelek. Vannak normálisak, persze, igazából ezen a kettőn kívül nagyrészt azok. Akadnak fiatalok is, például az épület A szárnyában van egy csapat egyetemista srác, tiszta őrült az összes, és az erkélyük pont szöget zár be a miénkkel, szóval egyszer átdobták ide a focilabdájukat, mert valamiért jó ötletnek tűnt nekik amerikai focit játszani hálaadáskor az erkélyen… Szóval, kicsit Ansel unszolására, mert látott közöttük egy helyeset, akitől pittyegni kezdett a meleg-radarja, de átvittük nekik a labdát, aztán azóta néha elhívnak minket ide-oda, tudod, a parkba meg ilyesmi.
Igazából nagyot hazudnék, ha azt mondanám, vágyom elköltözni innen, mert nem csak arról van szó, hogy mindez nagyon kényelmes, a lakás meg szép, hála Watt szüleinek, és ennyi bérleti díjért talán csak egy széket kapnék a város más albérleteiben, ahol a ruhakupac alatt alhatok… De nem, igazából mindent szeretek ebben, a közösséget is, és mindig remélem, hogy az új beköltözők is így érzik majd, egy kis boldogság ebben a sokszor szürke és kegyetlen városban. – Ha csendben csinálod, semmi sem számít – legyintek. – Tudod, hogy szól a mondás, lehetsz sorozatgyilkos is, csak ne hozd haza a munkádat.
A szobába lépve a tekintetem megakad egy kósza pókhálón az ablak függönykarnisa felett, ami lehet, hogy nincs is ott, csak egy nagyon fura árnyék, de egy kicsit azért a többiek helyett is elszégyellem magam, hogy elfelejtettünk takarítani is. Szerencsére ezen szolgáltatásaimat is szívesen felajánlom, és nem csak most, hanem bármikor, főleg vizsgaidőszakban, mikor a halogatásomat vagy takarításban, vagy sorozatnézésben élem ki. – Ú, az nagyon menő lehet! – csillannak fel a szemeim. Az ilyen nagy cégekről rendszerint csak hallasz, de, érted, sosem találkozol olyannal, aki tényleg nekik dolgozna, csak elfogadod, hogy valakinek biztos muszáj; kicsit olyan, mint a sok vonalkódos nyereményjáték. Még sosem találkoztam olyannal, aki egy kulcstartónál vagy hasonlónál nagyobbat nyert volna, ami egy kicsit elkeserít, de a remény hal meg utoljára. Ami az unokatestvért érinti, azon meg megint csak felnevetek. – Ne haragudj, de ez hatalmas lehet így élőben. Mert ha egy férfi amúgy rendes egy nővel, az csakis szexuális értékért cserébe teheti, mi? – Nem tudom elnyomni a szemforgatást. Oké, fiúk között nőttem fel, és ebben a tekintetben azóta sem változtak sokat, szóval tudom, hogy még egy kissé puhább alakú sószóróra is hajlamosak rágerjedni, de ezek sokszor teljesen tudattalan vagy érdektelen gondolatok, szóval nem kell feltétlenül bármit is belátni mögéjük. És ez fokozottan igaz, ha az illető a rokonod, ugye… – Tényleg jól hangzik! És legalább valami biztos bevételi forrás. Én sokáig diákmunkákat csináltam, tudod, meki meg hasonlók, aztán most már lassan két éve egy brooklyni étteremben vagyok pincérnő. Ott kábé minden azon múlik, hogy a pasas épp mennyire akarja lenyűgözni a barátnőjét a randin a borravalóval – forgatom meg a szemem. Néha nagyon frusztrál a dolog, hiszen persze, oké, hivatalosan semmi sem kötelezi arra, hogy bármennyivel is többet fizessen, mint ami az étlapon van, ugyanakkor ha egyszer látom, hogy egyébként egy négy évvel ezelőtti kiadású kocsit vezet, akkor szerintem van plusz tíz dolcsija, hogy a nincstelen pincérnőn segítsen, ugye?
– Most tavasszal diplomázom le végre ápolásból, de már előzetesen felvételt kaptam az egyetem fizikoterápiás doktori képzésére, szóval nyáron kezdem azt is – magyarázom lelkesen, miközben a függönyt porolgatom. – Úgyhogy így a pincérnőség mellé még gyakornokoskodnom is kell kórházban… Szerencsére pénzért, de azért a hasamat vakargatni nem lesz sok idő. – A vidám, élénk arckifejezéemből is leszűrheti, hogy ezt abszolút nem bánom, mert igen, én azok közé az idegesítő emberek közé tartozom, aki imádja a pörgést, a hajtást, azt, ha minden másodpercben három helyen kell lennie. Nem áll távol tőlem a lustulás sem olykor-olykor, de mégiscsak egyszer fiatal az ember, ugye?
Mire visszafordulok Cherry felé, ő már az ágyon fetreng, én meg kicsit amolyan szarevő vigyorral hajolok fölé. – Kényelmes? – De teljesen megértem, én is valahogy így festhettem, mint egy gombolyaggal játszó-forgó macska, mikor el kellett mennem megvenni a mostani ágyat, és igazából tökre megértem, hogy Watt miért szólt már rám a végén. A kérdésére viszont csak bólogatok, és amint kiérünk megint a nappaliba, fel is kapom a kapucnis pulóveremet a karfáról, hogy a meglehetősen laza jógafelszerelés fölé húzzam, aztán gyorsan beleugorjak az egyik pár elnyűtt bakancsomba, ami a gardrób aljában sorakozik. Mert igen, egy kicsit ezt a privilégiumot is magaménak vettem.
Firkantok még egy gyors post-it jegyzetet Dante-nak, ha esetleg valamiért felkelne, én meg sehol, és a szobánk ajtajára ragasztom, aztán máris visszatérek Cherryhez, hogy egy Little Mix számot dúdolgatva sétáljunk kettecskén a lifthez. – Egyébként van barátod? – kérdezem hirtelen, tekintetem a liftajtó feletti digitális táblácskán függ, ahogy a számok egyre közelednek az emeletünkhöz. – Mármint, bocsi, ez így elég nyílt volt, de eskü, nem rád indultam éppen. Csak gondolom ha lenne, akkor segítene neked költözködni – magyarázom, kezeim a pulcsi zsebébe dugva. A lift megérkezik, az ajtajai pedig csilingelve nyílnak ki, és miután ismét bezáródnak mögöttünk, sarkamimról a lábujjhegyeimre majd vissza hintázok a súlypontommal; utálom a lifteket. – Meg akkor talán hozzá költöznél, hm… Bár megértem, ha nem. Van, hogy a kapcsolat egyszerűen nincs ott, meg olyan is, hogy sosem lesz ott… Tudod, hogy értem, ugye? Hogy így elvagy vele, meg minden, nincs jobb, és hálás vagy érte, jókat szórakoztok együtt, de eh – adok ki olyan hangot, mint azok a kis gombok a kvízjátékokban, amiket meg kell ütni, hogy nálad legyen a válaszadás joga.

Mac& Cher

Tryna clean up my mess

- Hát, akkor megértem, hogy kell neki az altató. Mivel is foglalkozik? – kérdezem, mert habár futólag már vele is találkoztam, nyilván nem az volt az első kérdésem, hogy ugyan, mivel foglalkozik?! Ahogy a többieknél sem. Igazából teljesen lényegtelen számomra, ha valaki jó fej, felőlem lehet szuperhős is.
A sok gyógyszer nem mondom, még kapóra is jöhet majd. A gondolatot persze rögtön el is hessegetem a fejemből, mert sokkal inkább le kellene szoknom mindenféle ilyesmiről, minthogy azon agyalni, hogy esetleg majd ilyen forrást is jelenthet az új lakhely és lakóközösség.
A megjegyzésre felröhögök.
- Ez egészen megnyugtató. Szóval, ha éppen a halál felé vánszorgok és mázlimra a lakásban tartózkodom, akkor egészen jó eséllyel meg tudtok menteni – vonom le a konklúziót egy széles vigyorral az arcomon. Nem mondom, voltak azért már olyan helyzetek, amikor nem sokon múlt az életem, de most éppen nem erre gondolok, hanem bármilyen más betegségre, amit hirtelen gyógyítani kell.
- Nem – ingatom meg a fejem a kérdésére. – Hát igen, erre szokták mondani, hogy a sors keze, vagy mi a franc – húzom a szám széles mosolyra. – És egyébként jobb így, mint egy koleszban? Ne nézz hülyének, komolyan nem vagyok az –bármily hihetetlen-, de ebben a dologban teljesen vakon vagyok. Gimi után egy tanfolyamot végeztem, aztán… aztán abbamaradt a tanulás, de még nincs talán veszve. – Azt nem kötöm az orrára, hogy a káros szenvedélyek miatt sodródtam kurva messze a főiskolától, habár nem vagyok biztos benne, hogy Sera vagy Ansel –mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy tudja, hogy én költöztem ide- nem mondott el semmit az életem árnyékosabb oldaláról. Bár akkor lehet, hogy fontolóra sem vették volna, hogy ideköltözhessek. Passz. Annyira még nem ismerem őket.
- Na, ez jó hír. Az előző házban csak nők voltak szinte, én meg tök szívesen spanolok a pasikkal is, szóval ez hiánycikk volt ott. Örvendetes, hogy itt legalább nyomokban előfordulnak. – Pasit ugyan a hátam közepére sem kívánok, de azért nem baj, ha van kéznél egy-kettő, ha úgy alakul.
Én magam sem gondoltam volna, hogy valaha majd egy ekkora cégnél fogok dolgozni, mint a General Motors, és ha Ben nincs, akkor valószínűleg nem is lennék ott, de még mázli, hogy fel tudta ajánlani azt a munkát.
- Hát az – nevetek vele együtt. – Mellesleg akkora titok, hogy magázódnom is kellene vele, mivel a felettesem, szóval… azért is boronáltak össze már, mert igen, rendes velem –bár ő szinte minden nővel az-, meg amiért meghallották, hogy párszor simán letegeztem. Mindig elfelejtem, hogy magáznom kell – forgatom meg a szemem, miközben a sarokba pakolom a dobozok egy részét. Tényleg elég fura, nem tudtam még mindig megszokni, és nem tudom, valaha megtudom-e majd.
- És milyen a jatt? Szerintem leginkább azok az emberek nem adnak borravalót, akik egyébként tökre megtehetnék. Kibaszott spórolósak. – Tudom, mert ebben nőttem fel. Nagyon ritkán láttam a családi barátokat borravalót adni például az éttermekben. Apám valamily fura módon szokott adni, pedig aztán belőle pont kinézném, hogy nem ad. Még néha ő is tud meglepetést okozni.
- Wow! Te aztán tényleg nem unatkozol, mindig van mit csinálni. Bár, ahogy eddig észlelem, az neked kész kínzás lenne, ha nem pörögnél százon – nézek fel rá mosolyogva az ágyról, mikor elheveredem rajta. Na jó, ezen jókat fogok majd aludni, ha az időm engedni fogja, persze.
- Azonnal el tudnék rajta aludni. Kár, hogy vár még vagy ezer doboz – sóhajtok. Mennyire utálok költözni, te jóságos ég! Még szerencse, hogy azért így legalább akad társaságom. Különben már lehet, most le is ragadtam volna itt, mondván: majd holnap.
Felpattanok és Mac-kel együtt kifelé indulok, majd a lift előtti kérdésre már nyitnám is a szám, de nem igazán hagy szóhoz jutni. Haláli, ahogy folyamat löki a sódert. „Eskü, nem rád indultam éppen”? Hát azt reméltem. Nincs nekem semmi problémám a bi- vagy homoszexuális emberekkel, sőt, kifejezetten bírom őket, de velem nem sokra mennek, az a helyzet. Közben halkan nevetek a kifejtésén, majd mikor a végéhez ért, én is belekezdek.
- Nincs. Van valaki, akivel kicsit… bonyolult a dolog, de az én életem sosem volt egyszerű, szóval ez megszokott. És biztos segítene, de már így is épp eleget segített másban. – Marco nyilván ha nem tudott volna jönni, akkor is küldött volna embert, aki hurcolkodott volna helyettünk, de egyrészt fogalmam sincs, mi a jó isten van köztünk, másrészt pedig már nem szeretnék semmiféle szívességet kérni. – Egyelőre nem igazán vágyom semmiféle kötöttségekre, szóval ez a lehetőség nem állt fent, és egyébként sincs úgy kifejezetten kapcsolat köztünk. Nem tudom – vonok vállat és el is nevetem magam. Hát ez így igen jól hangzott. De ha már itt tartunk, én is rákérdezek, így legalább kiderül, hogy azért lakik-e Dantéval egy szobában, mert együtt vannak, vagy sem. – És neked van? – kérdezem, miközben figyelem, ahogy dölöngél előre-hátra. Szerintem nem igazán csípi a lifteket, de hamar le is érünk, úgyhogy indulok is kifelé.
- Ott állok a francba – intek jobbra a kezemmel és Mac jobb oldalán menetelve figyelem a parkolóhelyeket, hátha mázlink lesz és közelebb tudok majd parkolni a kocsival.
A gyalogátkelőnél a lámpa zöldet mutat, így el is indulok az úton, mikor már csak azt veszem észre, hogy hatalmas fékcsikorgással áll meg az autó úgy két centire tőlem. Hirtelen torpanok meg, és olyan sokkot kapok, hogy mozdulni sem bírok. A fékcsikorgás az évekkel ezelőtti balesetet juttatja az eszembe. Hirtelen még le is pereg a szemem előtt a jelenet, mikor a szembe sávból az autó felénk kanyarodott és egyenesen belénk jött. Megborzongok, majd mikor magamhoz térek, farkasszemet nézek a sofőrrel.
- Nem látsz a szemedtől, seggfej? – fakadok ki, a pulzusom pedig az égben jár, a fülemben is hallom a szívem dobogását.

Cherry & Mac

"a day without sunshine is like, you know, night."

Hogy mondták-e már nekem páran, miszerint az is fárasztó, ha rám néznek? Hát hogy a viharba ne! Nem mintha különösebben magamra venném; ha bármi, szerintem jó dolog, hogy mindig készen állok valamire, és ritkán érzem úgy, hogy most nemet kell mondanom… Erre mondják, hogy teliben éli az életét? Vagy nem így van…? A lényeg, hogy szerintem minden embernek megvan a maga frekvenciája, ha úgy tetszik, amin berreg; nem kell, hogy teljesen tökéletesen passzoljon a tiéd valakiéhez, elég, ha néha-néha egyszerre van kimagasló értéketek, és máris ott a közös pillanat lehetősége. Szerencsére; arra a fél életemet elszúrhatnám, hogy egy hozzám hasonlóra várok, de a vak is látja, hogy épp a tökéletes ellentétet szokás keresni; valakit, aki néha visszaránt a valóságba, a talajra, a csuklójára köt, mint egy lufit. Ilyen Ines, és ilyen Dante is.
– Hát, unatkozni tényleg nem szeretek… de vasárnaponta ha nem kell dolgoznom, akkor szeretek úgy tízig aludni, úgyhogy ha megtennéd, hogy olyankor nem kezdesz, nem tudom, asztalos-hobbiba, azt megköszönném – vigyorgok felé. Igazából azt csinálhatna, amit akar; hajlamos vagyok olyan mélyen aludni, hogy mikor kicsik voltunk, Reese egyszer azt hitte, meghaltam, és ez akkor nagyon mulattságosnak tűnt, de mikor már harmadjára játszottam el ugyanazt, kezdett kiakadni, és abba kellett hagynom.
– Én bármikor el tudnék aludni – sóhajtok fel ábrándosan, mert mondjon bárki bármit, az alvás igenis hobbi, és még hasznos is. – Vagy enni… Ez a kettő általában szorosan követi egymást.
De igaz, ami igaz, attól, hogy most mondjuk benyomnánk egy sziesztát, egyikünknek sem lenne kevesebb dolga később. Főleg neki; igaz, később talán már a többiek is hazaérnek, és tudnának segíteni, de akkor holnapig se végezne az elpakolással, pedig nincs is jobb, mint egy jól elvégzett munka után dőlni az ágyba. Úgyhogy persze teljes lelkesedéssel követem a lift felé.
Megértően bólogatok a szavaira. Akivel bonyolult a dolog. Miért van az, hogy az ilyenek soha nem egyszerűek, egy kicsit sem, még ha annak is tűnnek? Legszívesebben biztosítanám afelől, hogy teljesen megértem, milyen is egy bonyolult kapcsolat – ott volt az a sorszámhúzósan hosszú lista a hitványabbnál hitványabb exekkel, vagy azokkal, akik nem ilyenek voltak, de nem tudtam értékelni őket, aztán… Aztán itt vagyunk most Tayjel.
Azt nem hívhatom kapcsolatnak, ugye…? Nem, nem igazán.
– Nem – vágom rá gondolkodás nélkül. Aztán az agyam fogaskerekei utolérik a számat, és megrázom a fejemet. – Mármint, úgy értem, igen! Én, izé, szóval Dante… Mi járunk. Bocs, csak tudod, ez a berögzült válasz, még tök friss a dolog, úgyhogy… – kissé kínosan nevetek fel, aztán saját magam szerencsétlenségén jót szórakozva gyűröm össze az arcom. – Úgy értem, annyira azért nem friss, mármint, azért nem vagyok olyan, tudod, őrült csaj, aki a második randin eljegyzést vár, meg ilyenek, de az van, hogy tényleg csak úgy… hányadika van…? Szóval úgy egy hónapja járunk, de gyerekkorom óta ismerem. Szó szerint mióta az eszemet tudom, csak, hát, ahogy mennek a dolgok, másfelé visz az élet… Aztán néha visszataláltok. És nagyon jó dolgok születnek belőle. – Az arcomra már sokkal visszafogottabb, de valahol merengőbb mosoly is ül. Kimondva soknak tűnik, egy hónap, de még mindig alig tudom elhinni, hogy itt van, ott alszik az ágyamban, és… És ez egy kicsit olyan, mint amit a szülők szoktak mondogatni, nem? Jó tudni, hogy ott a kölyök a szobájában és nyáltócsát ereget a párnára, öntudatlanul… Valami ilyesmi. – Szóval ja, nem akartam így rád önteni, csak gondoltam elmagyarázom, hogy nem költöztetek ide két havonta másik pasast!
Csak a tisztán látás végett.
Csíp a kinti hideg, de épp csak kellemesen, az elmúlt pár perc pihenés alatt a bőrömre száradt izzadtság, ami a halántékomhoz tapasztotta a babahajaimat, most mintha felfrissülne. Mosolyogva köszönök a portásunknak, aki épp a cigiszünetét tölti, aztán a figyelmemet ismét Cherrynek szentelem. Látom, hogy mutat… valamerre. De egy parkoló kocsit se látok, ami amúgy ne lenne ismerős a környéken, úgyhogy szegénynek tényleg messze kellhetett parkolnia. – A lakásunknak van egy parkolóhelye, ha gondolod – vetem fel neki úgy mellékesen. New York nem a túl sok parkolóhelyről híres, de bizonyos előírásoknak még nekik is meg kell felelniük. – Mármint, Wattnak van egy kocsija… Néha, amikor nem hagyja a szüleinél, de nem szokta használni, úgyhogy ha neked meg szükséged lenne rá, akkor szerintem simán lebeszélheted vele, hogy átadja neked. Anno Sera is megkapta.
Pedig őt még csak nem is kedvelte annyira, legalábbis az elején; megértettem, Sera néha tényleg… Sok. Oké, a legtöbbször az, de a szurkálódás és a felszínes megjegyzések mögött nagyon jó barát, akire bármikor lehet számítani. Az más kérdés, hogy nagyon, nagyon megválogatja, ki az, aki valóban a barátja…
– Tényleg, nem tudod, hogy vele mi van…? Mármint… hallottam, hogy van neki valami pasija. Öregebb. És házas… – Nehéz sóhaj tör fel a mellkasomból. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, csak Ő néha annyira meggondolatlan tud lenni, és nem akarom, hogy…!
De nem marad esélyem megválaszolni, mert New York csodás forgalma aktivizálja magát, és egy szürke Dodge úgy dönt, hogy elsőbbsége van, a lámpa nyilvánvaló jelzése ellenére. Ösztönösen ugrok hátrébb, bár sikerül megállnia; Cherry után is kapnék, de ő valahogy pont az ellenkező irányba mozdul. Nagyot dobban a szívem, mint mikor az ember rosszul számolja ki a lépést, és már tudja, hogy nem kerülheti el a bukást, tehetetlenül nézi a lassított felvételt.
Gond viszont szerencsére nem történt, még akkor is, ha úgy látszik, az egész utca kollektív vérnyomását felnyomtuk most. – Jól vagy? – lépek vissza Cherry mellé, a sofőr pedig ezt a pillanatot választja, hogy kihajoljon a frissen lehúzott ablakon.
– Mi a francot műveltek?! Zöldem van!
– Az a buszsávé! – Te gyökér.
Morog valamit, nem hallom, hogy mit, valószínűleg mondogatja a saját igazát, de valamiért olyan érzésem támad, hogy ha most nem viszem el az út közepéről Cherryt, nekiesik a kocsinak, mint azok az orosz kutyák a videókon, letépik a lökhárítót, meg minden. Úgyhogy belé karolok, és finom utasításokkal kísérem át, mintha legalábbis a nagyanyám volna.
– Kár, hogy szemvizsgálat nem kell a jogsihoz… Ja, várj, hogy mégis kell! – Úgy bámulok a motort berregtetve elhúzó kocsi után, mintha szemmel ki tudnám pukkasztani a kerekét. Megforgatom a szememet, és próbálom követni a taktikát, amit mindig: mélyen beszívom a levegőt, belecsomagolom a haragomat, aztán egyszerűen elengedem. – Hé, minden rendben…?
Kérdés, de nem úgy tűnik, mintha az lenne, mert elég egyértelműnek tűnik, hogy nincs jól. Gyorsabban veszi a levegőt, mint kellene, és a szemében is ül valami, ami aggodalomra ad okot. – Szeretnél leülni egy kicsit…?