A New York Public Library nem egyszerűen könyvtár.
Nos, miközben amúgy könyvtár is. Izé, vannak még emberek, akik, ha Tolsztojt akarnak olvasni, nem feltétlenül antikváriumokba rohannak, hogy aztán romantikus reményekkel úgy nézzenek ott az eladókra, hogy talán majd ő, pont ő meglátja bennük azt a nyilvánvaló kulturális és emberi szellemi fölényt, amire büszkék, ha csak tükörbe néznek. Meg amit persze jobbára arra alapoznak, hogy volt valamennyi fölös pénzük, és akkor már felhajtottak valami poros antikváriumot, hogy az összekapargatott kis vagyonukat pont Tolsztojra költsék. De hidd el, jó eséllyel bárki, aki ilyet csinál, az életbe nem fog a könyv végére érni, inkább valami elitista birtoklási vágy vezérli. Míg egy könyvtárban nem ítélkezik senki, mindenki tudja, hogy csak ingyen el akarsz olvasni valami szart – az esetek túlnyomó részében mondjuk garantálom, hogy nem pont Tolsztojt –, hogy aztán… mit tudom én, meghagyom mindenkinek azt a megtapasztalható szellemi örömöt, amit egy könyv olvasása után érez. Valaki szerint ettől több egy ember, míg mások úgy vannak vele, hogy nézd, megint egy idióta, aki azt hiszi, több bárkinél, csak mert normális munka meg receptre előírt sorozatbámulás helyett inkább egy könyvet olvasott.
Na de a New York Public Library tényleg nem egyszerűen könyvtár, hanem egyenesen egyféle közösségi tér is. Az a jó a könyvtár programokban, hogy az esetek többségében amúgy a lófasz sem kíváncsi rájuk Brooklynban, a professzionálisnak beharangozott rendezvényszervezéseik meg jobbára kifutnak abban, hogy a társadalom érzékenyítése érdekében egyik hétvégén valami veteránt kukáznak össze, hogy meséljen a vietnámi emlékeiről, majd a rá következő nap – mert furcsa mód mindenki hétvégén ér rá – élből a városi queereket vadásszák össze kiscsoportos beszélgetésekre, mer a város színes ---- és tele van iszonyattal.
Nos, erre jó önmagában egy olyan kultúrsemleges tér, mint a könyvtár, az ottani programszervezésekbe besegíteni pedig ugyan a hétköznapokban éppen csak arra elég, hogy a környéken lévő pár dolláros hotdogokat megengedhesd magadnak, mielőtt éhen döglesz, de munkának ez is munka, fedezi a társadalombiztosítást, csak abba ne gondolj bele, hogy mi is az a társadalom, amibe bebiztosítanak.
Mármint, ha egy végiggályázott napot követően csak hazaérsz, a legtöbben valami szerető otthon képére gondolnak, másfél szobában felhalmozott, disneyfikált jó létre, ahol az asszony már főzött, a gyerekek már készen állnak a hétfőre, és mondjuk akkor már nem kéne olyan élbevágó kérdésnek tűnnie, hogyha már sikerült olyanra nyírd a hajad, mint a mohikán indiánoknak, akkor sikerülhet-e elegendő mennyiségű hajzselével rendes punktaréjra törni, vagy ez is csak olyan hiábavaló próbálkozás volt, hogy kicsit színesebbé tedd az életed, mint az öt héttel ezelőtti új tetoválás?
Na, kinek miről szól élni?
A hirtelen jött hajvágás ötletét – jól van, két napja már, de ne vesszünk el a részletekben -  végül csak egy sapkával tudtam takarni.
Nyolc óra munka után pedig, baszd meg, egy kibaszott vasárnap ha nem élből csak addig visz az út, hogy rövid úton kidőlj az ágyban, még lehet tovább húzni a napközben összegyűjtött ingereket. Valamiért a fejembe vettem, hogy Phoenix-et rávegyem arra, hogy tarthatna ő is olyan… mit tudom én? Beszélgetésféleséget a könyvtárban, mint amiket az a szerencsétlen veterán szokott. Mármint, nézd, ismerem három éve a tagot, és azok alapján, amik mentén ismerem, biztos vagyok benne, hogy nagyobb lenne rá ott az érdeklődés, mint arra, hogy ment le egy tolószékes lába negyven évvel ezelőtt egy kibaszott háborúban? Mármint, jól van, vénember, nem is éltünk akkor még, mire vársz együttérzést pontosan?
Na ja, az megint más, hogy arra például még nem jöttem rá, hogy vegyem rá Phoenix-et, hogy kimozduljon a házból, általában jól elvagyunk odabenn. Írja a blogposztjait, megdumáljuk, hányszázezer embert érdekeltek már megint, amiket az interneten írt, csak tudod… jó az internet, de ha már itt élünk, így élünk, néha azért bekopogtat az ember homlokán a valóság. Miért ne dumálhatna ezekről élőben? Hát, ha aközben megy, mikor az üres medencébe lógatjuk a lábunkat a tetőn, vasárnap, sötétben, a szomszéd gyárépület féleségének sercegő neonfénye alatt, talán már nem lenne kihívás élőben sem.
De addig meg, csak elvégeztem az utolsó, a tökéletes eredményhez nélkülözhetetlen tekeréseket a jó öt inchnyi cigin – minden egyébb mellett próbáltál már levendulát keverni a dohányhoz? - és valahogy még nem tűnt elérkezettnek a pillanat, hogy felvessem neki a nagy ötletem, szóval csak a zsebeimben turkáltam, mielőtt felvetődött volna az örökös kérdés – Nálad amúgy van gyújtó?