A fülemre szorított telefonnal mászkálok az irodában, a főnővér papírokat rak folyamatosan az orrom elé amit az aláírásommal igazolok le, időnként javítok ezt-azt, s közben kitartóan hümmögök és bólogatok.
- Aha...ühüm...értem...rendben...mikor? - kérdezem, és átrakom a zsibbadt oldalról a másik oldalra a telefont. Egy kollégám elsuhan mögöttem és megveregeti a vállamat. Kék műtősruhában vagyok, a fejemen még a sapkám van, a nyakamban lóg a szájmaszk, le sem vettem. Nem volt rá időm. Sorozatban voltam a műtőben egész álló nap, még ebédelni sem tudtam elmenni. A vércukor-szintem a béka feneke alatt van, a hangulatom ehhez igazodva kissé türelmetlen és durcás.
- Átküldöm a beteg anyagát, és meg tudod nézni, kolléga. Tíz hetes terhesség, már be van jelentkezve művi vetélésre, de nem tűnik véglegesnek a döntése. Az állapota, a rizikók miatt szeretném, ha azonnal konzultálnál vele az esélyekről.
Megrázom a fejem és a telefonkagylóba dörmögök.
- Nem. Nem szükséges. Máris lemegyek. Kezdjétek meg a vizsgálatokat, és csatlakozom, amint átadtam a post op-os betegeimet a főnővérnek - zárom le a beszélgetést, és tudom, hogy ez picit talán meglephette a szülész-nőgyógyász kollégát, de cseppet sem zavartatom magam. A kórházban már mindenki tudja ki vagyok. Gyakorlatilag nem sok ember van az orvos-társadalomban, aki nem ismeri a nevem. Legtöbbjük legalább hírből tudja, hogy milyen vagyok, hogy viselkedem, hogy lehet felbosszantani, vagy hogy lehet imponálni nekem. És legtöbbjük akar is imponálni. Mert ez vagyok én. James kibaszott Dylan Woodward.
Magabiztosan húzom ki magam, és aláírom az utolsó papírt is amit Betha elém tol.
- A négyesbe kell még egy adag infúzió, a hatosba még szedálják a beteget, és két óránként kérek labort fehérvérsejtre, vérsüllyedésre, ammóniumra. Ha bármi van, Murphy itt van a rezidensekkel. Ha kellek, csipogjanak rám, a nőgyógyon leszek. Köszönöm - adom át a listát a feszesen figyelő termetes, komoly nővérnek, és magára hagyom. Nem aggódom, tudja mi a dolga. Sosem kellett megkérdőjeleznem a döntéseit, nem véletlenül főnővér immár tizenhárom éve. Aztán úgy ahogy vagyok, műtősruhában, sapkával a fejemen indulok el a lépcsők felé, hogy lesuhanjak az egy szinttel lejjebb lévő vizsgálók felé.
Szigorú ábrázatom nem árulkodik érzelmekről, pedig bővelkedem belőlük. A Tessával való szakítás óta az interakciónk majdnem nullára csökkent. Nem beszél velem, és próbálom ezt tiszteletben tartani. Egymás mellett lakunk, de már úgy, mint két idegen. Eleinte próbáltam barátságos maradni, de úgy érzékeltem, nem vevő rá. Én meg eluntam, hogy utána futkossak meg azzal foglalkozzak ő mit akar, mire lenne szüksége, hogy szeretné...
Nem hibáztatom azért, ahogy érez, hogy nem akar igazán velem tárgyalni. Fájdalmat okoztunk egymásnak. Megbántottam, pedig nem akartam. Bántott, pedig szerintem ő sem akart. De a dolgok így alakultak. Most pedig meg kell tanulnunk együtt dolgozni, szomszédokként létezni. Már nem járkálok az ablakához azt lesni mit csinál. És szoktatom magam a gondolathoz, hogy ez végleges. Egy nap majd nem egyedül megy haza. Sokan szeretnének udvarolni neki, és vannak köztük ígéretes jelöltek is. Hagynom kell, hogy élje az életét.
Hogy szeretem-e még? Igen. Szeretem. Talán életem végéig szeretni is fogom. De ez nem jelenti, hogy feltétlenül kapcsolatban is kell maradnom vele. Ha ő nem akarja, nem erőltethetem rá magam, sem a segítségem, semmit. Ha akar valamit, felnőtt nő, és majd szól. Nekem is megvan a magam élete, bőven elég dolgom van így is. Jake-et is meg kéne látogatnom Alaszkában, rossz előérzetem van vele kapcsolatban, aggódom érte. Johnnal sem beszéltem már személyesen hetek óta. Nadia minden héten áthív vacsorára meg ebédelni a gyerekekhez, mert hiányzom nekik, de sosem tudok elmenni. Cory elvan nélkülem is, a régi dolgaink átváltoztak lassacskán. Azt hiszem fokozatosan, de Adrian jó hatással volt rá. Kiegyensúlyozott lett és boldog. De vele is alig beszélek, és ez nagyon nem jó. Úgy érzem lassan elveszítem a kapcsolataimat a barátaimmal, és ezt nem akarom.
Most azonban dolgom van. A munka jelenleg mindennél fontosabb. Amúgy is rengeteget idegeskedem, mert beadtam a kérelmet a gyámügyhöz. Szeretnék örökbe fogadni egy gyereket, mert úgy érzem enélkül nem teljes az életem. De még egyelőre nem jeleztek vissza, hogy mi lesz vagy mire számíthatok.
Leérek a szintre, és befordulok jobbra. A folyosón idősebb asszonyok sétálgatnak köntösben, kismamák ülnek a hatalmas ablakok előtt a pocakjukat simogatva. A tekintetek végigsiklanak rajtam ahogy a lépteim átszelik a folyosót.
- Jó napot, Dr. Woodward - köszön rám egy fiatal nővérke a pult mögül és ragyogó mosollyal ajándékoz meg.
- Szép napot, Amanda! Milyen csinos ma, szinte ragyog! Ejj, előbb kellett volna lépnem, akkor talán ma az én nejem lenne, nem Jeremyé - viszonozom a mosolyát és látva az elpirult, zavarba jött nőt még rá is kacsintok egyet. Aprócska kis flörtölés, de ártatlan, hisz alig fél éve ment hozzá egy itt dolgozó általános sebészhez. Boldog pár, kedvelem őket. Aztán tovább folytatva az utamat belépek kopogtatás nélkül a megadott vizsgáló ajtaján.
- Üdv, kolléga, megérkeztem a konzultációra - lépek a kézfertőtlenítő csaphoz anélkül, hogy rápillantanék a betegre egyetlen egyszer is. A férfi beszélni kezd a beteghez, míg én fertőtlenítem a kezem.
- A kolléga a legjobb, akit ajánlani tudok jelen helyzetben. Bízhat benne, a legjobb kezekben lesz, és mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy segítsünk. Ne nyugtalankodjon - hallom a nyugtató hangot, majd fertőtlenítőt nyomok a kezemre és dörzsölni kezdem.
- Kolléga, tájékoztatna kérem a beteg és a magzat állapotáról? - kérdezem, majd megfordulok. És a lábam földbe gyökerezik. A vizsgáló asztalon ugyanis nem más fekszik, mint...Tessa. A döbbenettől belém szorul a levegő, és nem tudom először felfogni mit is látok. Tessa...terhes?

Minden nőnek eljön az a pillanat az életében, amikor döntést kell hoznia egy fontos eseményről. Egyesek már azelőtt tudják, hogy eljutnának ide, mit is akarnak véghez vinni. Régebben nekem is előre tervezett ötéves időintervallumra felállított menetrendem volt, de valahogyan az anyaság egyikben sem foglalt el előkelő helyet. A nővérem sokkal inkább született erre a szerepre, mintsem én, de valahogyan mégis összejött, és most itt álltam egy tízhetes magzattal a méhemben. Az apja még a létezéséről sem tudott, és azt hiszem jól cselekedtem, amikor nem árultam el neki a szakítás után, hogy milyen fejlemények várhatóak a jövőben. Jamie Woodwarddal együtt lenni olyan volt, mint egyszerre egy szuper hollywood-i álomban sütkérezni és a pokol legmélyebb bugyrában szenvedni ugyanazon idő alatt. Megtapasztaltam mellette a csúcsokat és a völgyeket is, de arra nem vágytam, hogy heteken át hallgassam a gyermekáldással kapcsolatban. Negyven felett a férfiak megbolondulnak és másról sem tudnak csevegni, mint a koszos pelenkákról és az éjszakai ügyeletekről, a játszóházakról. Nem akartam anyává avanzsálódni, harminc felé haladtam, de eszembe se jutott, hogy saját gyermeket hozzak a világra. Foghattam volna a múltamban feltűnő férfiakra, vagy a második esélyemre, de igazából nem tudtam magamat elképzelni, ahogyan egy gyermeket dédelgetek és feláldozok érte mindent. A nővérem mellett átélhettem Sophie születését, az éjszakai virrasztásokat, és ebből kiindulva nem akartam én is otthonülő típussá válni. Az első válásom után megfogadtam, hogy egyetlen férfi miatt sem adom fel az álmomat, ami egyet jelentett a karrierrel. Sziklaszilárdan határoztam el, hogy engem nem mozdítanak ki a megszokott ritmusomból, nem fogok vizsgálatokra járni, hányni, aztán sírni, panaszkodni arra, hogy mekkorák lesznek a melleim. Minden negatív hatásával együtt irtóztam a várandósságtól, de a legnagyobb félelmemet mégis az töltötte be, hogy egyedül maradok egy beteg gyerekkel, akinek nem tudom megadni a boldog életre való esélyt. Láttam a szüleimen, hogy mekkora tortúrát jelentett nekik a közös gyermekkorunk, ahol nekem a szobám volt a menedékem és a kutyám a legjobb barátom. Keményen megküzdöttem a démonjaimmal, és nem állt módomban megosztani eme gondolatokat senkivel sem, főleg nem egy olyan férfival, aki nagy családra vágyott. Jamie-nek már nem volt mit elérnie a szakmai berkeken belül, mert bárki is ejtette ki a nevét, már tudták ki ő. Felért a csúcsra, előadásokat tartott, konferenciákra utazott, miközben a műtőben istenként tisztelték. Felnéztem a munkásságára, ez volt az egyik oka annak, hogy belé szerettem, mert ugyanazt képviselte, mint én. Mindig is vonzódtam az intelligens pasasokhoz, meg az sem volt hátrány, ha idősebb volt nálam, de nála egészen különleges kombinációja jött össze a szenvedélynek. A kapcsolatunk elején szigorúan csakis a szexre utaztunk a kötelező terápiákon kívül...nála jobb partnerrel még nem hozott össze a sors. Elegendő ránéznem, és már tudom, hogy nedves leszek odalent, ez mégsem elegendő ahhoz, hogy leéljek vele egy életet, vagy szüljek neki egy babát. A múltban annyi megemészthetetlen problémánk adódott, hogy könyvet írhattak volna róla, és a végén döbbentünk rá, hogy nem odavisz az utunk, ahova mindketten igyekszünk. Zsákot húztam a fejemre, és vakon meneteltem előre. Beindult a szerekem, ahogyan ő mondta a Harvardon tartott előadásom után, én meg csakis ezen szerettem volna utazni. A munka mellett egy új és nehéz feladatba vágtam a fejszémet azzal, hogy beiratkoztam az egyetemre és a pszichiáteri titulust tűztem ki magam elé. Eleinte úgy tűnt, hogy támogat benne, egészen pár héttel ezelőttig. Hálaadás után vált világossá, hogy nem akar engem, nem bírja tovább mellettem, és ha már teheti, akkor az üres ágyat választja helyettem. Komolyan mondom, hogy ez Murphy-törvény...mikor esnék teherbe, ha nem akkor, amikor már nem akar tőlem semmit, és az összes nő körbe lengi, mint egy királyt? Ugrottak volna utána a nők, egy szavába került volna és minden éjjel mással bújik ágyba, de eközben nekem bókol, és tér be minden előjel nélkül az irodámba. Megfontoltam, hogy munkahelyet váltok, de a terhesség és még egy új szokás már nem fért bele a hétköznapokba, na meg a türelmembe se. A terhesség-megszakítás nekem nem hangzott rosszul, látva a két szívvel való létezést, talán még ideálisnak is tűnt, de ehhez legalább két személyes véleményt kellett bezsebelnem. A kardiológusom és a nőgyógyászom is egyet értettek abban, hogy keressek fel egy specialistát...én nekem fogalmam se volt, hogy ki lesz az, ezért feküdtem fel olyan nyugodtan a vizsgálóágyra az ultrahang előtt. Nem kértem, hogy hangosítsák fel a készüléket, sőt eszem ágában se volt képeket kérni róla, ha már szabadultam volna a létezésétől is. Néha elkapott a vágy, és akkor legszívesebben megtartottam volna, de ezeket a momentumokat betudtam annak, hogy a hormonháztartásom felborult, és csak azok beszélnek belőlem. Jamie tudta nélkül fogom levezényelni az abortuszt, és örökre lezárom a kettőnk viszonyát is. A szívemnek nehezebben magyaráztam ezt meg, mint az agyamnak, de kitartó jellem vagyok, nem most fogom feladni a dolgot. A plafont bámulom, várunk a titkos harmadik félre, nekem meg a perceim nyúlnak el, és vesznek el a jelenben. Nemsokára nyílik az ajtó, és megjelenik egy férfi. A másik kettő kitakarja, én csak azt hallgatom, hogy ezek ketten miről csevegnek, de amint rám kerül a sor egy nem túl felhőtlen mosollyal felelek. - Nem félek, higgye el nekem. Nem értem, hogy minek ez a nagy felhajtás, ha úgyis abortusz lesz a vége. - sóhajtok egyet és áttekintek a fertőtlenítő felé, de amint meglátom Jamie-t...nos megáll az idő. Egymást bámuljuk hosszan, végül én töröm meg a csendet. - Ez valami félreértés lesz. Nem hozhatták ide nekem az exemet, ez etikátlan. - akadok ki és már automatikusan nyúlok a törlőkendőért, hogy felálljak, mert itt biztos nem lesz semmilyen konzultáció. - Köszi, hogy idejöttél, de felesleges köröket futottál. Az én időm is véges. - förmedek rá a nőgyógyászomra, és leszedem a hasamról a zselét. Nem foglalkozom a sokkot kapott másik féllel sejtem, hogy ebből nem mászok ki ennyivel, de már ülőhelyzetben is vagyok, a lábamat a föld felé közelítve....

Az élet olykor kemény próbák elé állít minket. Nehezen megemészthető, megoldhatatlannak tűnő próbák elé. Olyanok elé, amikről először azt gondoltuk, sosem jutunk túl rajtuk, beleragadunk, vagy megtörünk. Visszanézve azonban így vagy úgy, de az életünk tovább folytatódik a maga medrében, és a probléma átalakul. Megszokjuk, alkalmazkodunk, magától megszűnik vagy megszüntetjük. Mert az élet így működik. Mi, emberek, így működünk.
De mi van akkor, ha a próba, ami elé kerülünk nagyobb nálunk? Sokkal nagyobb? Képzeljük magunkat egy csónakba, ami épp a zátony felé közeledik. Mit teszünk? Kétségbeesve kapaszkodunk az evezőbe, és veszettül lapátolunk abban reménykedve, hogy erősebbek leszünk a tengernél, vagy felismerjük a bajt és a legoptimálisabb megoldást választjuk a túléléshez?
Nos, a csónakom, az én képzeletbeli csónakom, amiről azt hittem, hogy egy lassan csendsedő hullámokon táncol épp, egy pillanat alatt került egy zátony közelébe hatalmas villámcsapások és orkán erejű szél kíséretében.
Tessa a páciens. A 10 hetes terhes páciens.
Nem sokszor voltunk együtt az elmúlt időszakban, és tudom, hogy azt hiszi, hogy azért szakítottam vele, mert kevés volt az intim együttlét, de felnőttebb vagyok annál, mint hogy ilyen hülyeségek miatt elhagyjam a nőt akit szeretek. De ez a terhesség dolog teljesen váratlanul ér. Hirtelen alig bírok megszólalni, nemhogy megmozdulni. Hatalmasra tágulnak zöld szemeim, pislogok néhányat és nem bírom róla levenni a szemem.
Tudom, és értem, tudományosan hogy lehetséges ez a dolog. De az időzítés...Nekem ha két éve jött volna akkor is megfelelt volna. Én már mindent elértem nagyjából. Persze vannak még ambícióim, egy orvos sosem nyugszik, hisz az életünket tettük fel a gyógyításra, mindig újítunk, ha van rá lehetőség. Ez a fejlődés. Ám Tess még csak most vágott bele a nagy tanulásba. Végre elkezdték felismerni a tehetségét, publikál, előadásokat tart. Az ő helyzetében ez lehet, hogy ridegnek és szívtelennek tűnhet ez a hozzáállás, de megértem, ha nem szeretné elkötelezni magát egy babával hosszú évekig.
De ott van az a bizonyos... Tessa abortuszt akar, és megértem, egy részem megérti. De egy részem azonnal ordítani akar, hogy ebbe azért nekem is lenne beleszólásom. Az agyam milliónyi neuronja kétségbeesetten kapaszkodik minden információba amit valaha hallott. A bennem élő férfi hirtelen egy új szerepben találja magát. Apaként. De ott van az orvos is, aki szintén én vagyok. Most mi tévő legyek?
Tessa kiakad. Elkezdi letörölni a hasáról a gélt, esélyt sem adva arra, hogy megvizsgálhassák. Teljesen feldúlt. Mélyet sóhajtok mielőtt megszólalnék, de előbb-utóbb megteszem, és az első szavaim nem Tessához szólnak.
- Kolléga. Ön tudta azt, hogy a páciens hozzátartozóm? - kérdezem, és hátra teszem a kezeimet, ahol átfogom a csuklómat. Kevésbé érzem, hogy kiborulok, ha ebben a testhelyzetben vagyok, és nem is tűnök olyan fenyegetőnek. A hangom halk de szigorú.
A kolléga kissé megütközik a kérdésen.
- Igen, de...
Közbevágok.
- Mielőtt konzultációra hívott a speciális esethez, egy tíz hetes terhes kismamához, megkérdezte tőle, hogy szeretné-e, hogy idehívjon engem?
- Azt gondoltam, hogy...
- Szóval a páciensről bizalmas információkat adott ki úgy a családtagjának, hogy ő nem járult hozzá? Erről van szó, ha jól értem, ugye? Annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy ő és én egy párt alkottunk hosszú időn át, mint ahogy arról is nyilván tudomása volt, hogy ez a kapcsolat felbomlott nemrégiben. És ne játssza nekem a hülyét, mert pontosan tudom, hogyan terjednek a hírek a kórházban - pillantok le rá szigorúan, és látom, hogy eléggé elvörösödik. Csak hápog, és dadog, nem tudja mit mondon. Segítek neki.
- Nos, ne aggódjon emiatt egy percig sem. Nem kell ezekre most felelnie. A meghallgatásig kitalálhatja.
Kikerekednek a szemei.
- M...meghallgatás?
- Pontosan. Ez az orvos-beteg titoktartási kötelezettség súlyos megsértése. Kellemetlen helyzetbe hozott egy kismamát, aki ematt láthatóan nagy stressznek tette ki magát egy amúgy is igen kényes szituációban. Ezen kívül kellemetlen helyzetbe hozott engem, mint édesapát. Valamint úgy is, mint szakorvost, mikor tökéletesen ismerem Dr. Wilson kórtörténetét és tisztában vagyok vele, ahogy ön is, hogy a kardio vezetője és a szülészeti-nőgyógyászati vezető tökéletesen tudtak volna Önnel is és a pácienssel is konzultációt folytatni, és csak akkor kellett volna beavatkoznom, ha ez feltétlenül szükséges. Szóval azt hiszem mindannyian egyetértünk, hogy ez a döntése tökéletesen szakmaiatlan volt és valóban, erkölcstelen. És egy személyes megjegyzés, ha megengedi. Ha most nem lennék tekintettel arra, hogy orvos vagyok és hölgyek jelenlétében nem szívesen jövök ki a béketűrésből, beverném a képét. És most tűnjön el míg nem rúgom fel műholdnak - fejezem be szép csendesen a mondanivalómat, majd Tessa felé fordulok és egy lépéssel közelebb lépek. Az orvos kimenekül az ajtón kívülre. Egyedül maradunk.
- Szia. Tudom, hogy megijesztettelek, és sajnálom. Nem tudtam, hogy te vagy az, akihez hívnak - pillantok rá, és remélem, hogy lenyugszik annyira, hogy tudjunk értelmesen beszélni. A fertőtlenítő most marja a torkomat, a steril fehérség égeti a szemeimet. A mellkasom összeszorul a stressz hatására és össze vagyok zavarodva. Nem akarom nyomás alá helyezni, de nem hagyhatom hogy ezen egyedül menjen keresztül.
- Ha akarod, elmegyek, de szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok. Sejtem, hogy miért nem akartad megmondani, de...most itt vagyok. Beszélhetünk róla. Én...örülnék, ha beszélnénk róla.
Nem tudom mit akarok mondani, vagy mire számítok. Nagyjából arra, hogy leüvölti a fejem, kinyír, kihajít, elküld a picsába. Pontosan erre számítok azt hiszem. De pszichológus. Talán belátja, hogy egyáltalán nem tudni valamiről és kimaradni belőle egészen más, mint kizárni valakit, aki már tud dolgokat. És én felnőttként szeretném kezelni ezt a helyzetet. Már amennyire ez tőlem elvárható.