Maybe I'm foolish Maybe I'm blind Thinking I can see through this And see what's behind
Idegesen pillantott a telefonra, mintha csak attól várt volna minden választ. Legszívesebben a földhöz vágta volna, ordítani támadt kedve és tombolni, gyűlölte ezt a várakozást ahol a mosolynak az arcára kellett fagynia és mit sem tehetett. Csak állnia kellett mint egy szobornak, egy olyan valóságot kellett sugároznia mely az igazság közelében sem járhatott. Újra feloldotta majd lezárta, megnézte még egyszer hogy van-e adatforgalma, ellenőrizte hogy csatlakozott-e a wihiez. Kikapcsolta majd bekapcsolta, csak hogy lássa tényleg nem kapott-e semmilyen új üzenetet. Az utolsó beszélgetése a másikkal nagyon kínosra sikeredett, talán jobban elengedte magát mint ahogy az a helyzet megkívánta volna. De egyszerűen nem tehetett róla, nem hívhatta meg oda. Nem engedhette a többiek közé mint ahogy azt sem engedhetne meg magának hogy a bolond, lányos viselkedésével csak úgy lelepleződjön az egész előtt. Patrick pontosan tudta hogy hogyan tudnak egymás közelében viselkedni, mindenki azonnal levágta volna hogy mi a helyzet kettejük között. Egyszerűen nem értette meg, miért nem jó neki minden így? Miért nem jó az árnyak között maradni és csak békésen ellenni a maguk kis világában? Nem akarta a mellét döngetni és kiállni mindenki elé hogy ez lenne ő. Egyszerűen... Nem volt bátorsága hozzá. Csak az volt a baj hogy a másikat sem tudta olyan könnyen elereszteni. Ujjai újra a képernyő sík, megbocsátó felszínére csusszantak, megnyitotta a beszélgetésüket.
Sajnálom. Ne haragudj... Nem jöhetsz ide, ez nem az a hely. Elmegyünk máshová... Ígérem! Amint végzek hívlak. Oké? Beszélünk még, nem maradok sokáig.
Legalább a hatvanadik sor volt már amit írt a másiknak, egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot hogy az mérges rá és még csak annyira sem hajlandó hogy válaszoljon neki. Átkozta a percet amikor elszólta magát az átkozott partiról pont előtte. Hát persze hogy jönni akart! Mindig mindenhol jelen akart lenni, akkor miért pont az az esemény lett volna másmilyen? Szerette volna megmagyarázni és mégsem. Nem akarta hogy akár egy pillanatot is megtapasztaljon abból a világból. Akart még valamit írni, biztosítani akarta hogy gondol rá, nem hagyta magára, ám ahogy megint elkezdett volna pötyögni az apja mérges, ellentmondást nem tűrő hangja szisszent fel nem messze tőle.
- Wilson, ide gyere! - ideges volt, szerinte a gyerek túl sok időt töltött a telefonjával, pedig mellette kellett volna lennie. Vagy legalábbis valahol a közelében, egy olyan helyen ahol szemmel tarthatja. Kékjei dühösen kutatták a másik lélektükreit, izmai teljesen megfeszültek. Nem tudott Edward Jr-ral jönni és már csak Wilson maradt mint egyetlen választása aki rajta kívül is képviselheti a családot. Csalódott düh hamis súlya nehezedett a lelkére és a gyomrára, nem szeretett a gyerekkel mutatkozni. Mindig olyan ruhákban jelent meg ami... Neki furcsa volt. A mozdulatai, a pillantása. Nem egy határozott férfi képét keltették és ez undorral tölötte el, még ha próbálta is szeretni, hiszen a saját gyereke volt. Próbálkozott és akarta, az ő képzeletében nagyon sokat megtett azért hogy a kapcsolatuk jó legyen és mégsem haladtak sehova sem. Csak belebújt azokba az átkozott technikai kütyükbe vagy ha épp nem azokkal játszott akkor a ruhák közt élte ki ferde hajlamait. Mert mi más lett volna ha egy férfi ruhákkal kereskedik? Próbálta fenntartani a látszatot de a feszültség sugárzott a tagjaiból. Legszívesebben megragadta volna a tarkójánál fogva és megüti, csak hogy megtanulja mi a rend. Persze az a perc és hely nem volt alkalmas arra, az illúziú könnyed fátylát fent kellett tartani a külvilág előtt. Amint a másik a közelébe ért közelebb vonta, szélesen elmosolyodott amikor a fotós hozzájuk ért. A tökéletes kép a fantasztikus kurva magazinba hogy láthassa az elit, ők normálisak. Nem térnek el semmilyen szinten sem az átlagtól, a gazdag amerikai család krémjét képviselik. A hamis mosolyt Wil is tudta hozni, felvette azt a tartást ami elfogadható az apja szerint is és megeresztett egy félmosolyt. Nem mert felnézni a másikra mert sejtette, egyáltalán nem boldog a kis kiruccanásuktól.
- Azt mondtam hogy itt maradsz mellettem. Nem voltam világos?
- De, uram.
- Akkor pedig átkozottul tartsd magad ahhoz amit mondtam mert különben következményei lesznek. Érthető voltam?
- Igen, uram.
- Nagyszerű. Örülök ha felfogtad és nem kell ehhez is egy kurva kisegítő tanárt felvenni. - utalt itt arra hogy évekig korrepetálták, többek között hogy a diszlexiájával is könnyebben meg tudjon küzdeni. Wil nem harcolt ellene, miért tette volna? Nem akarta felbosszantani mert akkor csak eljárt volna a keze, amit nem akart újra megtapasztalni, az otthon töltött évek alatt épp eleget látott és érzett belőle. Inkább csak kihúzta magát és mosolygott, a mobilt a zsebébe csúsztatta, bár továbbra sem tudta elengedni. Minden percben reménykedett hogy megrezzen az üzenetétől.
- Most pedig mosolyogsz és úgy csinálsz mintha normális lennél. Világos? - még mielőtt a fiú válaszolhatott volna más vendégek közelítették meg őket, nem tudta tovább kínozni az oszlop magányában. A férfi szélesen elmosoylodott, barátilag nyújtotta a kezét és üdvözölte a rég nem látott ismerőseit. Wil, követve apját, bár nem olyan lelkesedéssel mint a másik, próbálta visszaállítani lelki békéjét és túlesni azon az estén is. Az elhaladó pincér tálcájáról gyorsan levett egy pohár pezsgőt magának, mintha csak az lett volna a világ legterméászetesebb dolga és jól meghúzta. Ahhoz az estéhez sokkal több kellett volna mint pár pohár pezsgőt, viszont ha a hóesésben fürdik meg akkor az idősebb Edward biztos kicsinálta volna. Azt még véletlenül sem mert megkockáztatni.
- Láttad hogy Culligan elhozta a zabigyereket is? - hajolt közelebb a rég nem látott ismerős, mintegy bizalmasan közölve apjával az információt. Amaz, feltúnésmentesen körülnézve, hamar kiszúrva a szőkeséget a tömegben, gonoszan elmosolyodott. Nem volt nagy titok, a Culligan és a Mueller család nem volt nagy barátságban. Az egyetlen kapocs ami volt köztük hogy Culligan cégénél kezelték az ő üzleteiket is, akár akarta akár nem, a pénz összeszőtte a nagyokat, mint ahogy általában az volt az egyetlen erős kapocs mely ezen emberek között keletkezhetett. Mueller papa, a többi ezüstkanalas seggfejjel egyetemben szerette kibeszélni őket, igen jót szórakozva azon milyen vegyes bagázs gyűlt össze a házukban. Csak újabb támadási felületet hagyott magán hogy elhozta a gyereket is, amivel valószínűleg ő is tisztában volt. Talán csak meg akarta mutatni hogy nem érdekli a konzervatív rasszista kékvérűek pletykái? Eléjük állt és felvállalta, pedig csak arra vártak hogy mikor bukik el ezen próbálkozásai alatt. Csak egy rossz lépés, úgy lestek mint a dögkeselyűk, az áldozatra vártak. Belekötöttek mindenbe és mindenkibe, kitaszították maguk közül mert más volt, amit még csak le sem tagadott.
- Egy szőke kínai? Mégiscsak volt értelme a demokraták integrációs programjainak. - szólalt meg Wil, megtörve a hirtelen támadt csendet a nem túl kedves beszólásával. Az apja, talán azon az estén először, szívből felnevetett Wil alattomos beszólására amit a két másik férfi is követett. Ha volt valami ami még visszahúzta a gyerekhez akkor ez volt. Olyan megjegyzéseket tudott néha tenni ami neki száz év alatt sem jutott volna az eszébe, viszont rendkívüli mód szórakoztatta. Barátian a vállára csapott és közelebb húzta magához, úgy ölelve mintha tényleg az édes gyermeke volna, nem csak a család fekete báránya amit általában letagad. Elsütöttek pár viccet a piciny család kárára, lassan egy hangos kis gócponttá válva a partin melyet addig csak csendes beszélgetések monoton zaja töltött meg. Persze Wil részt vett a tréfákban, még ha azokat nem is érezte magáénak. Azért tette ezt mert akkor az apja szerette, ő pedig a boldog Muellert akarta látni, nem a véreres szemekkel tomboló állatot aki nem látja meg benne a gyerekét akit szeretnie kellene. Tíz tizenöt perc után, amikor már látszólag kifogytak a pletykákból és a viccekből, Archie-nak egy olyan ötlete támadt amire a többiek is csak helyeslőn tudtak bólogatni. Hívják oda őket! Edward keze magasra lendült, addig integetett vele míg Culligan egyszerűen már nem mímelhette nyugodt lelkiismerettel hogy nem veszi észre. Főleg miután hangosan ki is mondta a nevét és invitálón a csoportjuk felé hívta a párosukat.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Nagy szemekkel nézek le a bátyámra, aki épp próbálja megkötni a nyakkendőmet. –Biztos nem tudsz jönni Hyung? Te vagy a papa igazi fia. – kérdezem reménykedve a bátyámat, de ő csak megrázza a fejét. Mikor kiderült, hogy mennünk kéne erre az összejövetelre, akkor Min egyből mondta, hogy neki nem fog összejönni, mert dolgoznia kell. Meg is értem, hiszen ha én egy napot ellógok az egyetemről, akkor nincs semmi, de ő tanár ott és nincs is sok koreai oktató náluk. Ennek ellenére próbálom meggyőzni, hogy hadd ne én menjek. Ezelőtt csak akkor voltam egyedül ilyenen, mikor még nem volt itt nekem, de azóta tudom, hogy ő mennyivel jobban kezeli ezeket a helyzeteket, mint én. Ráadásul mindenki olyan furcsán néz ránk, ha ott vagyok. Bár alapból a családra érdekesen néznek, ha meglátják, hogy a két amerikainak, milyen kis ázsiai gyerekei vannak. De a legrosszabb azon túl, hogy ő nem jön, még anyu sem akar. Teljesen egyedül leszek a papával, ami nem lenne baj, de mindenkinek be akar majd megint mutatni és ismerkednem kell. Nem igazán tudok és nem is merek. Tegnap vagy egy órát gyakoroltam a tükör előtt a bemutatkozást, hogy az legalább egy picit határozottabb legyen. Majd ma eldől, hogy sikerült-e. Szomorúan nézek fel a papára, mikor kimegyek a nappaliba. Ő is pontosan tudja, hogy milyen nehezen tudok ilyen helyeken boldogulni és mennyire nem is szeretem őket. Ha Min jönne, akkor nem is kéne, mert csak annyi a lényeg benne, hogy valaki mást is vigyen magával, pontosabban az egyik gyerekét. Nem értem, hogy ez mit akar takarni, de nem vitatkozok, csak elfogadom. – Cedric, nyugodj meg, nem fognak tőled semmit sem akarni, csak ha kérdeznek, akkor válaszolj. Ennyi az egész, nem kell sokat csinálni. Ez nem vizsga. – A papa szavait hallva egy kicsit megkönnyebbültem és mosolyogni kezdtem. Igyekeznem kell jó színben feltűnni, hogy ne hozzak a családra szégyent. Persze nem ez lesz az első, hogy megyek és látom ezeket az embereket, de attól még nem szívesen beszélgetek. Nem azért, mert beképzelt lennék, de olyan ijesztőek az emberek elsőre, pláne azok, akik így ilyen gazdagok és eleve ebbe születtek bele. Tudom, hogy kinéznek, de van aki, ennek ellenére jóba lett velem. A kocsiban végig gyakorolom a papával a bemutatkozást és a kézfogást, hogy ne legyen olyan kis gyenge, mint ahogy azt szokásom. Valamennyire javult, a papa szerint ennyi pont elég is lesz nekem mára. Mikor belépünk a terembe, kicsit ideges leszek, de a papa megfogja a vállamat és rám mosolyog, így megpróbálok valamiféle határozottságot erőltetni magamra. Sok emberrel találkozunk, mindenkit örömmel üdvözlünk és mutatkozok be az új arcoknak, akik persze kérdeznek is és én megpróbálok minél kifejtőbb választ adni. Általában csak annyit kérdeznek, hogy mi leszek a jövőben. Igen, furcsán néznek, mikor nem azt vágom rá, hogy a cégnél szeretnék lenni. Tudom, érdekesen hangzik, de abszolúte nem értek ehhez. Felvettem ugyan a marketinget is, de nem értem, hogy minek. Tökéletesen kiderült, hogy tehetségtelen vagyok, és ha nem lenne a tesóm, akkor már rég meg is buktam volna belőle. Annak idején sem ment a matek, az üzlethez sincs érzékem, így abszolúte nem láttam értelmét, hogy fel kellett vennem, de a papának meg nem okozhattam csalódást Közben sétálunk tovább, mikor meglátom, hogy valaki integet nekünk. Igazából már egy ideje ezt csinálja. – Papa, valaki nekünk szól. – kezdek el suttogni. Nem tudom, hogy tényleg nekünk integet-e, így nem merem hangosan kimondani, de mikor meghallom a nevünket, akkor egyből felkapom a fejemet és most már elindulunk feléjük. –Vigyázz velük. – Csak ennyit mond nekem, majd ismét mosollyal az arcán lép a társaságba. Mire kéne vigyáznom? Rossz emberek? Vagy csak szimplán nem kedvelik az ázsiaiakat? Bármi is az engem nem zavar, talán a végén sikerül magamat megkedveltetnem velük. Nem vagyok semmi különleges, meg veszélyes sem. Így igazán nem tudom, hogy miért akarnának bántani. A papa és anyu is mondta, hogy igenis vannak rossz emberek ezekben a körökben is, így nem szabad akárkivel összeismerkednem, talán ők az egyik ilyen csoport? Tényleg sejtelmem sincs, így csak megpróbálom lesni a mostohaapám minden mozdulatát, hogy biztosan ne vétsek egyetlen hibát sem. A férfi egyből üdvözli is őket. – Ő itt a kisebbik fia, Cedric. – mutat be a többieknek, mire én mindenkivel kezet fogok – Üdvözletem Cedric Culligan vagyok! – kezdem mosolyogva. Pillantásom ezek után a srácra vetül. Idősebb nálam az biztos, de nem tűnik sokkal öregebbnek. Persze mindenkit szemügyre veszek, közben levakarhatatlan a vigyor az arcomról. Anya szerint így szőke hajjal és a kék konyaklencsémmel nagyon aranyosnak nézek ki, ezért is döntöttem úgy, hogy ezt teszem be, valamint nem megyek fodrászhoz befesttetni a hajamat megint. Pedig direkt gondolkodtam, hogy fekete lesz, mert az azért mégiscsak hivatalosabb. De mindenki azt mondja, hogy így különlegesebb vagyok és jobban megragadok az emberek emlékezetében, így nem tettem.
Maybe I'm foolish Maybe I'm blind Thinking I can see through this And see what's behind
Veszélyes társaság, gonosz emberek, ezek voltak ők. Még ha látszólag csak jól fésült fehér, ötvenes férfiak és gyerekeik voltak, abban a közegben ők cápáknak számítottak. Velejéig romlott gazdagok akik a hamis csillogástól már nem látják a valódi fényt mely lehet körbevenné őket. Mint a hiénák a pusztákon, vérszomjas vadak melyek lesnek a következő alkalomra; a gyenge, az öreg, fiatal zsákmányra mely már nem tudja úgy megvédeni magát. Abban a pillanatban pedig nem kellett túl sok idő hogy felmérjék az erőviszonyokat. A határozottnak tettetett kézfogás, kislányos mosoly. Az ő világukban ez olyan volt mintha véres leplekben szeretett volna végigszaladni az éhes állatok között. Egyértelmű volt hogy szétszedik, még ha előtte kicsit el is játszadoznak vele. Hiszen azért voltak ezek a társasági események, nem igaz? Az idősebb Edward vidáman mosolygott, nem tűnt úgy a felszínen mintha egy rossz ember lenne. Tökéletesen hozta az elvárást mely az a közeg követelt a tagjaitól. Barátságos és nyitott, ki tudja hogy a fiú látta-e a romlott alakot a szürke lélektükrök mélyén.
- Azt hittük már ide sem jösztök Culligan. - villantotta széles mosolyát a fiú apjára miután ő is bemutatkozott, nem igazán hagyva hogy a kölyök kibontakozzon, erős baritonja elnyomhatta a hangját míg a többieknek is elrebegte volna a nevét. Wil már túlontúl jól ismerte a következő perceket, annyiból örült csak hogy végre az apja leszállt róla.
- Pincér! - intett az egyik nem messze álló fiatal gyereknek, kicsit türelmetlenül emelve meg a hirtelen kiürült poharát.
- Wilson Mueller. - pillantott Cedric-re mikor rá került a sor, halovány félmosolyt eresztve meg a másik felé. Aznap nem lehetett nagyon antiszociális, még ha legszívesebben ott is hagyta volna a legtöbbet. Az apja igen egyértelműen közölte vele mik az elvárásai. Aznap is szüksége volt rá mint az udvari bohócára, hát nem okozhatott neki csalódást. Hoznia kellett az okos, szemtelen, a mindenkinek odaszúró alakot aki nem hagy szemeket szárazon a modorával. Csak az volt a kár hogy egyre értelmetlenebbnek találta az egész játékot amit műveltek. Patrick személye, az ártatlanság mely Cedric lélektükreiben is megcsillant. Legszívesebben elküldte volna, csak rohanjon messzire mert ez nem az a hely ahol ő valaha megállhatja a helyét. Végre a pezsgő megérkezett, unott lezserséggel hagyta hogy elvegyék a poharat és nyúlt a másik után, megpróbálva nem túl gyorsan elfogyasztani azt. Az édes pezsgő mint egy gyógyszer, csodás ajándék az égiektől. Végigfutott az erein, ugyan nem azonnal hatott ám a nyugalom ígéretét hozta magával. Ahhoz sajnos túl magas volt az ingerküszöbe hogy egy pohártól már önfeledtnek érezze magát.
- Biztos csak nehéz volt eligazodni a tömegben. Jobbra, balra, váltás, nem váltás... - szólalt meg halkan ám határozottan, tekintetével Cedric tekintetét keresve, azonnal tudtára adva, itt rá célzott. Az autós közlekedésre utalt a beszólásával, szégyentelenül arra a tévhitre appellálva hogy az ázsiak nem tudnának vezetni, bár nem egyértelműsítve azt. Így az idősebb Culligan túl könnyen nem köthetett bele, hiszen alapvetően elvileg semmi sértő nem volt magában a mondatban. Csak játszott a szavakkal, mozdulatokkal és tekintettel, olyan ősi művészetet művelve mely nem biztos hogy Cedric akkor épp magáénak tudott. A gazdagok között ritkán mondtak akármit is a másik szemébe. Csupán utalgattak a tényekre és eseményekre, kiforgatták a másik szavait, keresték a fogódzót mely egy újabb viccre adhat okot. Az ő társaságukban igazából az lett volna a legjobb ha meg sem szólal, akkor talán az estét könnyebben átvészelhette volna. Valószínű az apja erre utalhatott. Az alattomos és sunyi mondatokra, talányos kérdésekre mely mindig hordoztak egy másodlagos jelentést magában. Persze az apja, annak a haverjai, azonnal levágták hogy miről beszél, azt hamis félmosollyal jutalmazták. Ez még csak a kedvenc keringőjük első pár lépése volt, alig várták már a folytatást.
- Hogy megy az üzlet? Rendben vannak a papírjaink? Nem láttunk mostanában a klubban! Hiszen mindig jöhetsz, tudod... - Wil apja, a maga 190cm magasságával a legtöbbek felé tornyosult, élvezettel vitte a társalgást. Mint ahogy oly sokszor máskor is, akkor is szeretett a középpontban lenni, a figyelemnek rá kellett irányulni, nem tűrte jól a kilengéseket. Minden csak róla, az ő dicsőségéről és tökéletes életéről szólhatott, azokban a percekben néha úgy tett mintha Wil sikerei is számítottak volna neki valamit. Ezért szeretett ezek közé az emberek közé járni. Megmutathatta mennyivel különb az összesnél. Még ha sejtette is, amint hátat fordít már ő kerül a terítékre.
Wil unottan pillantott egyik emberről a másikra, a legjobb társasága addig a pontig a pezsgőspohár volt. Csak fél füllel hallgatta hogy az apja már megint az üzlet felé terelné a témát, csak hogy már az első másodpercben tudathassa a másikkal, nem ér annyit mint ő. Neki dolgozik, az ő pénzével játszik, csak azért öltöztetheti a kis szőke kínai kölykét mert tőle kap pénzt. Ezért pedig vannak elvárásaik. Nem csak neki, az összes többi részvényesnek is aki támogatja a beteg életmódját. Nem viselkedhet úgy mintha más lenne, úgy kell cselekednie ahogy ők akarják. Csak itt volt a probléma gyökere is. A kis konzervatív haverjaival nem szívesne látták a félvér kölykeit az ő kis szentélyükben, hiszen számukra az volt az utolsó mentsvár a külvilág őrülete ellen. Lehet emiatt nem járt annyit oda, vagy épp kerülte a társaságukat, ezt már csak Culligan tudhatta. Mindenesetre aznap is hamar átmehetett az üzenet felé, megismételve azt melyet naponta tapasztalhatott a köreikben. Eljöhetsz, elvárjuk hogy itt legyél de egyedül vagy hozzánk hasonlókkal. A szégyenedet hagyd otthon.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
A papa azt mondta, hogy vigyázzak velük. Nem tudom őszintén mitől kéne. Illetve persze azzal tisztában vagyok, hogy tőlük ez eléggé nyilvánvaló, de ezen belül? Ha rossz emberek, akkor mindegy, hiszen úgysem fogok sokat beszélni, csak válaszolok arra, amit kérdeznek. Ezen kívül azt hiszem nincs túl sok dolgom, maximum az, hogy mosolyogjak. Ezek mind mennek. Azt hiszem a mostohaapám inkább attól tart, hogy olyanba kérdeznek bele, amivel viccelődni fognak. Sokan kinevetnek minket alapból a családunk miatt. Engem azért ez érzékenyen érint, hiszen nem értem, hogy miért kell valakit a kinézete alapján elítélni, vagy éppen a származása miatt. De hát annak idején a suliban is ezért néztek ki engem és Caspert, aztán úgy is esett, hogy csókolóztunk. Persze a két vágott szeműnek kellett, mert ők köztudottan melegek… Az más, hogy velem kapcsolatba ez igaz, de ez nem származás alapján megy, hiszen ott van Min is, aki pedig a nők miatt bolondul meg. -Csupán nem láttam, hogy integetsz. A fiamnak tűnt fel. – Még mindig furcsa ezt hallani. 5 éve, hogy így hív, sőt előtte is már próbálta, de nem hiába maradt meg nekem is az, hogy papa nem pedig… apa… Már több mint 10 éve, hogy ezt mondtam. Azt se tudom, mi van vele, hogy él-e még, van-e családja… mi van vele. De hát azt hiszem ez lényegtelen is. Nem szabad foglakoznom azzal a férfival. Sose jöttek ki anyuval és én is féltem tőle. A papa mellett sose volt ilyen, sőt ő inkább megvédett. Ezért hálás voltam neki, mert nála nem volt olyan elvárás, hogy tökéletes gyerek legyek. Csak önmagam. Büszke volt úgyis rám, hogy nem voltam mindenből kitűnő. Végre a srác is bemutatkozik. Biztosan annak a férfinak a fia. Nekem nem tűnik vészesnek, ha őszinte akarok lenni. De persze már sokszor megkaptam anyutól, hogy én mindig mindenkiben csak a jót akarom látni. Emlékszem, akkor régen is… sose haragudtam a végzősökre, akik kényszerítettek arra, hogy csókolózzak egy vadidegen sráccal. Hála most ennek tudom, hogy a fiúkhoz vonzódom. Persze barátom még sosem volt, mert hát… nem akartam, hogy kiderüljön. Min tud róla, de ennyi. Aztán annyi évvel később Casper is feltűnt, én pedig mit sem törődve a saját szabályommal, hogy fiúkkal nem ismerkedek csak akkor, ha nem jön be egyből beszélgetni kezdek vele. Wilson ellenben nem tűnik az én esetemnek, így nem is félek az esetleges közeledésről, ha megengedi. Ő közben kér egy pohár pezsgőt, aminek a látványára én is megszomjazom, de még mielőtt bármit csinálhatnék, a papa hozat nekem egy limonádét. Nem szeretem az alkoholt és nem is áll szándékomban inni. Az egy másik dolog, hogy még csak elég időse sem vagyok ahhoz, hogy igyak. Wilson következő megszólalása után rám néz. Ebből mit sem értek. A szavak egymás után, amik következnek, nem takarnak értelmes jelentést számomra, de inkább nem mondok semmit. A mostohaapám figyelmeztetett, így az a legelőnyösebb számomra, hacsak csöndben értetlenkedek. Közben a papára nézek, de nem tűnik olyan boldognak. Mosolyog ugyan, de a szemében látszik az a kis idegesség, ami szokott akkor is, ha olyan beosztottjával beszél, akit nem kedvel. Akkor ez most bántás akart lenni? Minden esetre nem vagyok képes kivenni, hogy mit szeretett volna kritizálni a srác, így nem is foglalkozok vele tovább és inkább csak sodródok tovább azzal az árral. -Minden a legnagyobb rendben megy. – válaszol szinte egyből a papa a kérdésre.– Oh persze tudom én, csak mostanában sok gond volt ezzel a gyerekkel. – teszi a vállamra a kezét. Baj? Velem? Mikor? – Sokat császkál el egyedül és néha nem jön haza. Arról nem is beszélve, hogy most mindenféle művész cuccot be kellett neki vásárolnunk. – És rögtön témánál vagyunk. Teljesen mindegy, hogy ki az adott illető, ha az utcán egy néni, Min szomszédja, a tanárunk, kollega, barát, kiscica, akármi… mindig elmondja, hogy az ő egyik fia az tanár és ő fogja átvenni majd valószínűleg a céget, a másik pedig művészetire jár és fotós lesz. Ezt az egy apró részletet sosem tudja kifelejteni. Mivel midnig alkotok valamit, így mindig friss témát dobhat fel. Vagy az én festett falamat a szobámban, vagy jelenleg épp a fotóspályázatot… mindegy mi az, ő elbüszkélkedik, hogy igenis két tehetséges gyereke van és mind a kettő valami másban. Nem tudom, hogy miért szereti ezt a papa annyira, de minden esetre engem nem zavar. Jól esik, hogy nem kitagad, amiért nem az üzletet választom, hanem ezt. Már ez is elég lenne, de ő még direktbe meg is jegyzi, hogy milyen ügyes vagyok. Jaj, csak a képeimet meg ne mutassa, mert menten elszégyellem magam és égni kezd az arcom! Mindegy, csak nem annyira kíváncsiak rá igaz?
Maybe I'm foolish Maybe I'm blind Thinking I can see through this And see what's behind
- Nem mondtam volna meg. - az öreg Edwardnak sem kellett a szomszédba menni az aljas poénokért, vidáman kereste a haverjai tekintetét, velük nevetett az ártatlan megjegyzésen ami megint csak a másik származásával kívánt élcelődni. Oh, milyen bosszantóak voltak! Csak úgy kerülgették a témát mint a forró kását. Nem fejezték ki őszintén egy érzelmüket sem, úgy vagdalkoztak hogy az ellen nem is igazán volt jó gyógymód. Hiszen mit lehetett volna arra a beszólásra mondani? Semmit. És ez volt a baj. Ritkán szóltak vissza nekik.
- Milyen könnyen és gyorsan cserélődnek fel a szerepek. Fantasztikus. Hiszen még a jól látható hasonlóság ellenére is milyen különbözőek a percepciói az apának és... fiának. - nyújtotta meg kicsit az utolsó szót, azon az idegőrlően közönyös hangján, majd kortyolt egyet újra az italából. Az igen szofisztikáltan megfogalmazott sértését újabb, bár nem mindig őszinte nevetés követte. Ugyan elvileg mind tanultak voltak ám a valóságban nem mindig ismerték fel az idegen szavakat így nem aratott mindig osztatlan sikert a száraz humora. Annak akinek kellett, tehát az apjának átment az üzenet, a mosolya egyre csak szélesedett, büszkeséggel töltve el hogy ilyen fegyver van a kezében. A szeretem-gyűlölöm kapcsolat épp a pozitív oldalára billent.
Wil ezzel szemben szívesen vett volna némi kihívást. A halkan kuncogó másik két férfi meg az az egy bamba gyerek nem épp volt társasága. Az apja újabb kis talpnyalói akik követték volna akár a végtelenségbe is. Olyan álmokat kergetett és utat épített mely napról napra jobban elborzasztotta, ám ennek ellenére akkor meg sem fordult a fejében hogy másképp cselekedjen. Ahhoz még túlságosan félt tőle. Volt egy halovány bűntudata a szavai miatt, még ha olykor nagyon is élvezte a talányos szófordulatokat. Azon gondolkozott vajon van-e élet a partin túl. Culligan-ék élete tényleg páratlan lenne? Nem látta hogy a másik feszült lenne az öregétől, tekintete olyan... Romlatlan volt. Vagy ez csak egy jól sikerült álarc része volt melyet még ő sem tudott olyan egyszerűen felismerni? A hideg pohár megnyugtatta, az ujjain legördülő vízcseppek visszarántották a valóságba. Bárcsak máshol lett volna.
- Igen, a mai gyerekek egyáltalán nem hálásak a szüleiknek. Nem igaz fiú? - pillantott Cedricre Edward, tekintete éles volt és majdcsaknem számonkérő, szinte fellebbentve a fátylat melyet addig mily szépen formált meg. Edwardnak nem kellett bemutatnia milyen egy rossz gyerek, pont ott állt mellette. Az alkoholista, drogos, nőket kerülő kis nyamvadék aki még csak félig sem tudja hozni azokat az elvárásokat amikben a bátyja napról napra jobban brillírozik. Igazából ezt az üzenetet nem is Cedric-nek hanem Wilnek címezte, amit még csak véletlenül sem akart megkockáztatni hogy ne értsen belőle.
- Igaz Wilson? - fordult felé és kereste a tekintetét, a meghunyászkodás éles jeleit akarta látni a szürke lélektükrökben. Ő azonban már megint csak komolytalanra vette a figurát. Kicsit megemelte felé a poharat és bólintott, mintegy el is véve az élét a szónoklatnak melyet oly szívesen előadott volna.
- Ahogy mondja uram. - kortyolt egy újabbat, csalódottan véve tudomásul hogy már megint a pohár vége felé jár. Azon gondolkozott vajon mennyire lenne feltűnő ha megpróbálna elkapni egy pincért de úgy döntött nem kockáztatja meg. Főleg akkor amikor felhangzott a halálos mondat, még rosszabb mint a kallódó kölykökre tett megyjegyzés. Művész cuccok... Ha volt valami amit az apja utált, hát az a művészetek voltak. Miután a saját cége ruhákkal foglalkozott... Elég erősen abba a kategóriába esett amit nehezen tudott elviselni. Nem mintha addig felhőtlen lett volna a kapcsolatuk. Ugyan a mobilja épp nem rezzent meg, viszont úgy érezte hogy az a pillanat pont megfelelő lenne arra hogy megpróbálja tárcsázni Patrick számát. Vagy ha arra nem is lett volna mersze, legalább egy újabb sms-t küldeni neki. Ám mielőtt még elléphetett volna a társaságtól az apja nehéz, vaskos keze már a vállán is termett, rögtön visszarántva a tömegbe, elég erősen szorítva meg jobb vállát. Próbálta nem jelezni mennyire érzi a mozdulatot, csupán egy gyors fintor futott végig a vonásain. Nem tudta miért ilyen jó az öregnek a megérzései de nagyon utálta, csak két lépés és már ott sem lett volna.
- Művészetek... Nevetséges. Culligan... nevelhetnéd jobbra a gyereket. Azt akarod hogy lányos legyen? - köpte szinte a szavakat, utálta a gyenge fiúkat. Nem is értette hogy Wil miért lett olyan amilyen. Elvégeztette az apai vizsgálatot, tényleg az ő vére és húsa volt. De mégis, hogy? Tette fel akár ezerszer is a kérdést és nézte a csont és bőr gyereket aki semmire sem viszi az életben. Csak játszadozik a kis meleg haverjaival a ruhák között mert más dolgon nem is tud járni az esze. Talán ha többször elveri gyerekként akkor jobb lett volna akkorra a helyzet? Magát hibáztatta. Sokkal keményebben kellett volna fognia. Akkor biztosan minden másképp alakult volna.
- Akkor ezekszerint nem lesz utód a cégnél. - kottyantotta be egy másik alak, álságosan sajnálkozó pillantását lövellve a kettősre. Ezt a férfi magától is sejthette volna, ők nem fogják értékelni azt az életformát. Ha még ki is csapongott volna de mellette elvégzi azt az egyetemet amit ők jónak találnak...de így. Így semmit sem ért a fáradozás mert nem felelt meg az ő elvárásaiknak. A saját világukban pedig csak ez számított.
- Az ifjabb Edward már a cégnél dolgozik, hamarosan elveszi az Emmett lányt. A tőzsdés Emmett lányát, tudod. Nektek is elküldtük a meghívót. - már megint annak a kurva esküvőnek a témája amivel őt is folyamatosan baszogatták. Nem tartogatta tovább az utolsó kortyokat, lenyelte az italt, még ha nem is remélt megváltást tőle az ékszakára. Tekintetével vadul kutatta a pincéreket. Valami erősebbre volt szüksége mert ezt így nem fogja kibírni. Persze az összes távol járt és hallgathatta, a többiekkel egyetemben, a magasztos szónoklatot a bátyjáról melyben nem győzte fényezni az érdemeit és elért eredményeit az évek során, csupán egy dologról feledkezve meg. Mégpedig az apró alakról aki kényelmetlenül vergődött az erős lakat alatt mik a vastag ujjai jelentettek aznap a vállán, szinte belevájva a húsába, ezzel elégtételt is véve az előző szemtelenkedéséért.
"We started like nothing, remember? And look at where we are now and what we're gonna be."
Azért teljesen hülye én sem vagyok. Mikor hallom a következő megjegyzéseket egyből leesik, hogy a szemeim miatt mondják ezt. Egy pillanatra elnézek, kicsit megrántom a vállamat, aztán nézek is vissza mosolyogva. Ezt nem nekik szántam, én ilyenkor csak magamban tisztázom a helyzetet, hogy ige, valóban nem nézek ki egy vérbeli amerikainak, még akkor sem, hogy itt születtem és kínaiul egy betűt sem beszélek már. Az igazi apámat pedig eleve nem is tudom már mióta nem láttam. Jobb is. Ő is ilyen volt, mint ezek az emberek. Gúnyolódott a másikon csak azért, hogy saját magát jobban érezze, valamint túl sokat adott a külsőre. Mindig azt akarta, hogy látszólag olyan kis tökéletes vagyok, mint amilyet ő akart. Nem voltam. Ugyan akkor még nem annyira, hogy az is tisztázva lett volna, melyik nemhez vonzódom, de annyi kiderült, hogy a matekhoz és fizikához például nem értek. Nem mentek a számolások, a fizika elmélete számomra értetetlen, mert nincs benne logika. Miért van gravitáció? Mi az egyáltalán pontosan? Hogyan fedezték fel? És az atomok? Azokat látták mikroszkóppal? Mi a bizonyíték arra, hogy helyes az elmélete annak, aki kitalálta. Annyi féle megoldás született már és mindannyiszor egy másik vizsgálati szempontból nézve pedig meghiúsult. Ugyanott vagyunk mindig, ahol végül kezdtük. Újat kell találni. Ezzel szemben az irodalom egyszerű, mert amit leírtak az van. Onnantól az elemzés már személytől függ, kinek mit jelent ez tény, tehát az is relatív, de a művészetben mi az, ami nem? Ezért szeretem, mert szinte bármi van, amit kihozok belől,e az én vagyok. Engem fog szimbolizálni. A papát sem látom, hogy különösebben foglalkozna vele. Ugyanúgy mosolyog, mint eddig. „Megszoktuk.” Ez tükröződik a szemében. Való igaz. Valaki csak szimplán megkérdezi, hogy ez hogyan is történt, akkor neki elmeséljük és ítélkezésnek még csak a szikrája sem merül fel bennük, de persze ez a ritkább. Inkább olyanok vannak, akik szeretik kihasználni és kigúnyolni ezt. Pedig szerintem semmi különleges nincs ebben. Igen, az apukám kínai. Igen, Min anyukája koreai. És mind eetten itt születtünk. Jó, Min nem élte élete nagy részét, de sok éve van már itt és ő abszolúte beleillik ebbe a világba. Én sem lógok ki viselkedés szempontjából, azt hiszem. Biztos vagyok benne, hogyha nem látnának, csak hallanának meg nem mondanák, hogy milyen formájú a szemem. Bevallom szerintem így sokkal aranyosabb vagyok, ami miatt még kifejezetten örülök is, hogy így állnak. Anyu mindig azt mondja, hogy amúgy is csak annak a véleménye fontos, aki számít nekünk. A családom így szeret, meg a barátaim is és… Casper is. Úgy értem, persze csak haverként. Pedig örülnék, ha több lenne, de nem akarok sokat inkább, mert még visszaüt. -Hálátlan? Miért lennék? Mert szeretnék a bátyámmal minél több időt tölteni? Vagy mert kimegyek sétálni? – nézek meglepődve a férfira, majd a tekintetem egyből a mostohaapámra terelődik, hogy meggyőződjek, nem vagyok én rossz. Válasz helyett rám mosolyog és összekócolja a hajamat. – Min-Hyuk és Cedric egyáltalán nem hálátlanok. – Annak ellenére, hogy a nézéséből már tudtam, hogy nincs semmi baj, megnyugtat, hogy ki is mondta ezt hangosan. Nem akarok én rossz gyerek lenni, tényleg nem is akarok sokat kérni a papától, de mindig előáll valamivel, amire nemet sem tudok mondani. cserébe csak annyit tudok tenni, hogy nem feleselek vele, amit amúgy sem szoktam és tényleg próbálok olyan lenni, mint amilyet elvár. Bár nem igazán szeretne akaratom ellenére megváltoztatni. Sosem gondolt arra, hogy kineveli belőlem ezt a művészi vénát és sose akarta, hogy olyat csináljak a jövőben, amihez se tehetségem, se kedvem sincs. Mindig meghagyott olyannak, amilyen voltam és ezért hálás vagyok. Wilson egyből helyesli is azt, amit az apja mond. Ő vajon ilyen lenne? Olyan ember, akivel nem elégedettek? Anya szerint itt sokan befolyásolni akarják a gyereküket és csak azért kezdenek el dolgozni a családjuk cégénél, mert ez az elvárás. Tudom, hogy valószínűleg nem akarják elveszíteni a szülők a sok beleölt pénzt és időt, de ha nekem kéne a céget vezetnem, akkor könnyen elúszna minden, hiszen nem vagyok egy vezető alkat. Min ellenben igen és ő addig dolgozik, amíg el nem éri a céljait. Kifejezetten jó lesz majd a pozícióra a jövőben és egyben ez megkönnyebbülés is nekem, hogy helyettem megcsinálja. -A fotózás mióta lányos? – szalad ki a számon. Nem akartam hangosan kimondani, inkább csak gondolatban akartam így visszakérdezni, de úgy fest ez nem sikerült. Igaz, hogy művészetire járok és szeretek emellett festeni is, de az elsőszámú hobbim az a fotózás. Ezért is kérdezek vissza így. Plusz ha jól rémlik, akkor a művészek 90% férfi volt. És most jöhetne az, hogy de mindegyik meleg is, ellenben ott van Salvador Dalí is, akinek felesége is volt. És ez csak egy, de volt még sok más is példa is. -Min-Hyuk fogja átvenni. Cedric bátyja. – A mondat hallatára felkapom a fejemet. Tudtam, hogy ez lesz valószínűleg a végső ítélete a tesómnak, de így kimondva még jobban hangzik. Most legszívesebben felhívnám, de az illetlenség. Szóval csak megvárom, amíg hazaérek, hogy elmondhassam neki. Őszintén szólva egyébként csodálkozok a papa türelmén. Annyi támadást kap másoktól és mégis nyugodtan viseli, és nem hagyja, hogy akár egy kicsit is lássák, hogy zavarja. Vagy tényleg csak nem érdekli? Megeshet. Engem biztosan nagyon zavarna, de ő olyan jól tűri. Valamint akárhány pofont kap értük mégis büszkén vállal minket és azt, hogy milyenek vagyunk. Azért remélem legközelebb Min is jön, mert vele mindig minden egyszerűbb még nekem is. -Tisztában vagyok vele, és köszönjük. És Wilson miben dolgozik, ha már a te gyerekeidről van szó? – néz rá a fiúra, majd vissza az apjára. Hogy ez most támadási pont volt, vagy tényleg kíváncsi azt meg nem tudom mondani. Minden esetre engem érdekel, hogy Wilson mit csinál, mert a ma eddig csak rólam, meg az üzletről volt szó, meg a férfi másik fiáról.
Maybe I'm foolish Maybe I'm blind Thinking I can see through this And see what's behind
- Fotózás? - Wilson unottan forgatta meg a szemeit, csak adták az öreg alá a lovat. Inkább meg sem szólalt mert jól sehogysem jött volna ki a dologból. Semmi baj sem volt a művészetekkel, csak a vén Mueller gyűlölte az olyan dolgokat amit nem lehetett megmagyarázni. Egyszerűen furcsának találta azt hogy egy dologról száz féle módon is tudnak nyilatkozni de a végén egyik sem az igazság. Nem voltak ezekben a kitalációkban tények, bizonyítások, logika. Csak néhány gyengeelméjű karistolása vagy széles ecsetvonásai a vásznon. Az egyébként is felesleges darabokon amik az ő szemében nem tettek hozzá sokat a háztartáshoz. Ezért sem volt hajlandó sokat költeni rá. Nem látta bennük az értéket melyet tisztelni tudott volna. Esetleg a szobrok és a kézzel készített bútorok voltak ez alól kivételek, azoknak a témáját viszont igen ritkán hozták fel, így sosem gondolt bele hogy azokhoz hogyan is áll éppen.
- És mégis mit fogsz csinálni a képekkel fiam? Kitűzöd a szobád falára hogy nézegesd? Nincs értelme. Haszontalan. Ezzel foglalkoznál? Okos gyereknek tűnsz, - ebben hazudott de nem akart végtelenül udvariatlan lenni. - biztos vagyok benne hogy találsz majd egy pozíciót a cégen belül. Ami hasznos. Előrébb viszi a vállalatot és a cég jövőjét. Mert segíteni akarsz a szüleidnek, igaz? Szeretnéd meghálálni azt amit eddig tettek érted? Vagy nem is érdekel mi lesz velük később? - a hangja olyan nyájassá vált, mintha tényleg csak egy aggódó rokon lett volna aki szeretne törődni a gyerek jövőjével és előrehaladásával. Azonban a szavak, ahogy forgatta őket, a hangsúly, az mind arra ment hogy a másikban rossz érzéseket keltsen. Nem volt feltétlen jogtalan amit megemlített, csak a mód ahogy előadta. Jobb körökben ezt nevezték az érzelmi zsarolásnak, a Mueller famíliában pedig ezt igen jól művelték is. Figyelte a jelenetet és valami rossz érzés kezdett kavarogni a gyomrában amit nem a pezsgő okozott. Mennyiszer kellett neki is ugyanazt átélni. Mi lesz a családdal, mi lesz a hírnevünkkel, mi lesz Eddie-vel? Szégyent szeretnél mindenkire hozni? Nem lesz semmi sem belőled, azzal a céggel, csak a pénzedet szórod el. Csak maradj csendben és vegyél el valakit, ha tovább viszed a nevet már annyira nem voltál haszontalan tagja a családnak. Mennyiszer kellett ugyanúgy ülnie, megsemmisülten, egyedül és magányosan a nagy székben míg állt előtte és magyarázott. Akkor nem is tudott igazán kibontakozni Edward, tudta hogy durvábban belemenne a beszélgetésbe ha lenne ideje és lehetősége rá, hiszen imádta nevelni a szerinte rossz kölyköket. Egy pillanatra saját magát látta a fiúban még ha nem is merült el arcának, az érzéseinek az alaposabb tanulmányozásában. Kivetítette rá azt amit egykor ő is érzett, vad fantáziájában szenvedett legbelül mert nem tudott menekülni a patt helyzetből. Ujjai szorosabban fonódtak az üvegre, legszívesebben akkor tényleg elment volna a másik melől. Nem érezte úgy hogy egy percig is tudja tovább hallgatni az öreg Edward mocskolódását. Azonban a kötelesség... Az a kibaszott elvárások amik odaláncolták a földhöz.
- Valakinek a modelleket is fotóznia kell.- vonta meg a vállát, váratlan törve meg a sötét varázst melyet az apja idézett Cedric és önmaga közé, ezzel megint csak élét véve a jelenetnek. Csak amiatt mert ennyire "vad" lenni, még ha mások ezt nem is látták annak, mert tudta, aznap nem a családi fészekben hajtja álomra a fejét. Ha vele kellett volna hazamennie akkor biztos hogy tartja a száját mint egy jó gyerek. Azonban azok a napok... Az új események melyek bontogatták a szárnyaikat őt is egy egészen más szintre emelték. Egyre jobban úgy érezte hogy szeretne másmilyen lenni... Különböző attól ami eddig volt. Csak nem tudta mit kellene tennie. Modellek, nők, ezzel már az öreg sem tudott vitatkozni, halovány félmosollyal nyugtázta, azt a meccset megint elszúrta neki Wilson.
- Milyen Min? Ah, sosem értettem ezt a sok külföldi nevet... - szólalt meg Henry, az apja nagy haverja, bocsánatkérő mosollyal fordulva Culliganek felé. - Tudjátok még furcsa nekünk, a normális dolgokhoz szoktunk. - a halovány mosoly és ami mögötte rejtőzött, a hiénák egy másik bandája akik a maguk falatjára vágytak. Minden szempár persze rájuk szegeződött, várták a reakciót, mibe tudnak megint majd belekötni. Mint egy vallatás a középkorban, csak épp a vasszűz hiányzott a sarokból. Szerencsére Culligant sem kellett annyira félteni, sikerült olyan témára terelnie a szót ami végre kicsit eresztett a családját fojtogató figyelemből.
Az idősebb Edward arcán egy pillanat erejéig csalódottság, düh futott át? Ez volt a másik téma amiről utált beszélni. Addig minden szép és jó volt, legalábbis számára, míg Wil nem csinált semmit sem és csak bulizgatott, élt a nagyvilágba. Azt még valahogy sikerült megmagyaráznia mindenkinek és értelmezni a saját maga számára is. Viszont az elmúlt pár év kis játéka, az egyre nagyobb figyelem mely körülvette... Őszintén szólva bosszantotta, hiszen a választott üzlet egyáltalán nem tetszett neki, erről pedig többször tájékoztatta a másikat is, nem hagyott ki egy alkalmat sem hogy megemlítse. Sajnos azonban a kérdésre válaszolnia kellett, akármennyire szívesen terelte volna a témát.
- Fiú, válaszolj. - rá sem pillantott, inkább leejtette kezét a másik válláról és leintett egy pincért. Ehhez már neki is kellett az alkohol.
- Nos, nagyon köszönöm a szó jogát. - villantott egy cinikus mosolyt, boldogan fellélegezve hogy legalább nincs rajta a keze. A kis váratlan közönség ezen jót kuncogott, az apja inkább az italt vizsgálgatta, látszólag le sem szarta hogy épp miről beszél a másik vagy sem. Nem volt meg az a büszke csillogás a szemében mint a másik fiánál, ami persze látható volt és nem is tagadta a kivételezést, Eddie kiérdemelte a szép szavakat.
- Van egy vállalkozásom az üzlettársammal, a Verishop nevezetű oldalt építettük fel és üzemeltetjük. Új tervezők kollekcióit árusítjuk az oldalon, ezzel lehetőséget biztosítva a kiugrásukra. A mi oldalunk profilja nem a high-fashion, a viselhető márkák és tervezők felé húzunk. Fél éve megugrott a számunk, éppen bővítjük a csapatot és a helyszínt. Hamarosan a termékfotózások is a központi irodában fognak történni. Nyilván a hosszabb távú terveink közé tartozik az is, hogy a tőlünk elindult sikeres tervezők továbbra is a mi oldalunk szolgáltatásait vegyék igénybe. Mindezek mellett támogatunk néhány jótékonysági szervezetet és a fair trade jegyében készíttetjük a darabokat. Én vezetem a marketinget, az ügyfélszolgálatot és tartom a kapcsolatot a tervezőkkel, valamint kötöm meg a különböző üzleteket. A partnerem a kódolásért és a könyvelésért felel.- ez volt a megszokott előadás az üzletről amit már unosra begyakorolt. Hiszen ő volt az arc és a hang a cégnél, még iskolázatlansága ellenére is. Azért ment ennyire az üzlet mert ő akarta csinálni, nem csak egy kis hobbi volt, aminek az apja szerette tituláni. Nem, ez egy cég volt ami napról napra nagyobb lett és ebben az egyben nem ismert tréfát, még az öregnek sem hagyta hogy csak úgy becsmérelni merje. Kicsi de egyre erősebb. Talán ideje is lett volna más embereket felvenni vezető pozíciókba? A teendők listája is hosszú volt amit felsorolt de... élvezte. Ráadásul az ő kreálmánya volt! Hogy ereszthette volna ki a keze közül? Mennyivel jobb volt ezt előadni mint régen válaszolni a hasonló kérdésekre. Semmit, egyetemre jelentkezek majd, valamit dolgozni akarok. Ajánlottak neki munkákat de ő olyan depressziós volt hogy semmit sem akart elfogadni. Egyszerűen céltalannak vélte az egészet és csak szomorúbbá tette akkor a tény, mást nem tud elérni. De ahogy azon a napon is... Más volt. Ettől kitudta húzni magát és embernek lenni, kiállni az egyetlen ellen aki mindig olyan volt neki mint egy legyőzhetetlen fal.
Kezdőlap
¦
¦