Yindee & Noah

Mindig is ambivalens érzéseim voltak apámmal kapcsolatban. Egy gyerek akár tisztában van vele, akár nem, de azt szeretné látni, hogy a szülei jókedvűek együtt és szeretik egymást. Ha nem is mi voltunk az utcánk veszekedésektől leghangosabb családja, attól még érzékelhető volt a feszültség a felnőttek, a szüleim között. Akkoriban azt gondoltam, ha olyan fiú leszek, amilyet apám mindig is akart magának, akkor szeretni fog engem és édesanyámat is. Nem csak én gondolkodtam így, Noel is hasonló élényeket élhetett meg a saját apjával, akit sokkal kevesebbszer látott, mint én az enyémet, a kettőnk érzései pedig biztosan sokáig erősítették is egymást, és mindketten próbáltunk megfelelni valakinek, aki talán nem is rendelkezett ilyen elvárásokkal felénk.
A balesetem egyértelműen olyasmi volt, ami minden igyekezetemet semmissé tette. Az egyetemen eltöltött rövid idő - és az előtte megélt szakválasztás, illetve a felvételikre való felkészülés - viszont ráébresztett arra, hogy már nem is akartam megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek nagy részét csak én kreáltam saját magamnak. Sokkal jobban élveztem azt a fajta szabadságot, amit az óráimon megtapasztaltam. Lehet, hogy immár nem a napom felét töltötte ki a sport és az edzések, de a barátságaim közül jó pár megmaradt gimnazista koromból - elvégre alig kaptuk meg az érettségi bizonyítványunkat, nem is felejthettük volna el egymást ilyen rövid idő alatt. Ettől függetlenül újakat is szereztem - volt, hogy épp a régieken keresztül. Yindee-vel is valami ilyesminek köszönhetően ismerkedtünk meg, még ha nem is beszéltünk sokat. Én magam sem értem hogyan szereztem magamnak barátokat úgy tizenkét éves korom óta, figyelembe véve azt a beszéd mennyiséget, amit megejtek a külvilág felé, de mégsem tekintettem magamat magányosnak. Még ha hiányzott is Noel, nem csinálhattam azt, hogy innentől fogadást teszek és nem szólok senkihez.
Ha valaki Nomit kérdezi, biztosan másképp meséli el a dolgot, de az ő dolga nehezebb volt - legalábbis én így láttam. Olyan környezetbe került, ahol nem voltak már meglévő kapcsolatai és most kellett kialakítania újakat, ami még egy olyan nyílt és másokkal beszélgetni szerető ember számára is nehéz lehet, mint ő. Én nem akartam elvenni az örömét, amikor a saját szaktársaival lógott, ő meg szabályosan nem kedvelt néhányat az én barátaim közül, ezért arra a kölcsönösen előnyös döntésre jutottunk, hogy vannak napok, amikor egyszerűen a saját társaságunkkal töltjük az időt. Amúgy sem szaladgálhattunk volna egymás campusára csak azért, hogy öt percig álljunk egymás mellett, amíg nem kellett mindenkinek mennie a saját dolgára.
Most sem járt hasonló a fejemben, mert bár nem volt órám, mégsem akartam bejelentés nélkül megjelenni a barátnőm egyetemén. A csuklómra kulcsolódó kéz pedig ideiglenesen abban is megállított, hogy végig gondoljam, mit csináljak, amíg  telik el az idő az egyik tanárom fogadóórájáig, akivel beszélni szeretnék egy olvasmánnyal kapcsolatban.
- Szia - feleltem én is köszönéssel neki, csak pár pillanatig tartva vele a szemkontaktust, mert aztán az összeérő kezünkre siklott a pillantásom. Nem zavart, ahogyan hozzám ért, inkább csak kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani nekem. Emiatt finoman meg is emelkedtek a szemöldökeim, már-már kérdő arckifejezést varázsolva ezzel az arcomra. - Nem, most nem. - Az történetesen nem jutott eszembe, hogy akár azt is mondhatnám neki, hogy ma már egyáltalán nem lesz több órám. De ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor nem is kérdezett tőlem hasonlót.
Csendben hallgattam a szavait, miközben próbáltam megfelelő válasszal előrukkolni neki. Valójában nem volt okom nemet mondani neki, mert így vagy úgy, de mégis ismertük egymást, tehát nem lehetett volna azt mondani, hogy kellemetlen perceket kellene egy idegennel töltenem. A közös óránkon különben is hallottam már beszélni őt, és tetszett a gondolkodása bizonyos témákban, képes voltam odafigyelni rá. És ha már szóba jöttek az órák, történetesen nekem is üres járatom volt a következ sávban.
- Ehetünk együtt, részemről semmi akadálya. A barátaim meg nem fognak ilyesmit bánni. - Szerintem akkor fordult volna a feje tetejére a világ, ha bajuk van azzal, hogy Yindee-vel ebédelek - és elvileg én ismerem legjobban a saját barátaimat. Az órán használt füzetemet a hátizsákomba süllyesztettem, a tollal együtt, amit éppen használtam, majd a hátamra lendítettem a táskát, jelezve, hogy részemről távozhatunk a teremből.
- Milyen órád lesz később? - Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy náluk pontosan milyen kötelező és szabadon választható órák vannak, vagy hogy pontosan hogy néz ki az órarendje, de maga a téma, amit tanult, elég érdekes volt számomra is ahhoz, hogy rákérdezzek.

⋈ | 702 | öltözet

Nem voltam biztos magamban, mikor elfoglaltam a fiú melletti széket első alkalommal az előadóteremben. Magam sem tudom miért ragadt meg rajta annyira a pillantásom, mivel teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy Brodyn távolról sem vagyok túl. Ennek ellenére szimpatikus volt a srác, akit magam sem tudom, hogy miért hívok így magamban. Tudom a nevét, egyszerűen csak Noah-nak kellene neveznem, mint ahogyan bármelyik másik szaktársamat is a nevén hívom. Ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán Noah miért van egy olyan előadáson, ami kicsit sem érintheti a tanulmányait. Még nem beszélgettem vele komolyabban, ugyanakkor a társaságunk több ponton is érintette egymásét. Ezt tudtam, mivel találkoztunk már bulikban és körülbelül minden alkalommal bemutattak neki, mi pedig úgy mosolyogtunk egymásra, mintha lenne egy közös titkunk. Gyakorlatilag volt is, mert soha senkit nem világosítottunk fel arról, hogy valójában nagyon is tudjuk már a másik nevét.
Sokat festettem. Annak ellenére, hogy a képességeim már egy ideje gyakorlatilag stagnáltak és jóval elmaradtak a szaktársaiméhoz képest, próbáltam azzal ellensúlyozni a tehetségem hiányát, hogy kreatív és pontos voltam. A mai alkalommal, képtelen voltam az órán jegyzetelni, folyamatosan Noah füzetébe pislogtam bele, miközben pár alkalommal a csuklómhoz érintettem a jeges Americanot, amivel hűteni próbáltam azt. A feketére lakkozott körmeim egy része már nem volt annyira szép, mint amikor otthon kifestettem azokat, mivel rájuk tapadt a különböző színű pasztellkrétákból származó por, a körömágyamon pedig egészen megszürkült a festék. Egyetlen oldalpillantást vetettem a fiúra, majd inkább az asztal alá rejtettem a kezem az óra további részében. Tudtam, hogy a hajamba is tapadt valamennyi a festékből, de nem foglalkoztam az apró pöttyökkel egy több órás gyakorlati nap után.
Miután az órának vége lett, én mégis határozottan nyúltam a fiú csuklója után még annak ellenére is, hogy nem igazán tudtam, hogy mit szeretnék neki mondani. Soha nem voltam félénk a fiúkkal kapcsolatban, de nem is kellett elszenvednem azt, hogy bárki visszautasítson, emiatt éreztem egy kis stresszt azzal kapcsolatban, hogy gyakorlatilag ki akarom fejezni a tetszésemet iránta. Viszont folyamatosan ugyanarra a srácra gondoltam, aki egykor a barátom volt és emellett sokan kedvelték azért, amiért olyan volt, amilyen. Legrosszabb esetben többé nem beszélünk és új helyet kell keresnie az egyikünknek. Örülnék neki egyébként, ha ez nem én lennék, mivel itt tökéletesen láttam azt, amit a tanár kivetített nekünk.
- Szia – késve érkeztem meg a távoli épületből, ezért nem volt még alkalmam köszönni neki. Elég visszafogott volt a mosolyom az arcomon, miközben pár tincset eltűrtem a fülem mögé, be egészen a sapkámba, hogy ne szabaduljanak ki onnan olyan könnyen – Lesz most órád?
Azt hallottam a többiektől, hogy ilyenkor nincs neki, de ezt mégsem mondhattam el, mivel attól túlzottan mániákusnak tűnnék. Amúgy sem én kérdeztem a dolgot, hanem nekem mondták, a kettő pedig egyáltalán nem ugyanaz.
- Nem nagyon ismerek közülük semmit és rossz lenne egyedül ebédelni – nyilvánvalóan nem vettem volna teljes mértékben zokon azt, ha visszautasít, de azért nem akartam megadni neki a lehetőséget sem. Összességében az volt a fontos most, hogy el akarjon kísérni és ne ennek az ellenkezőjét mondja ki.
- Az én következő órám viszonylag későn lesz – tudom, hogy nem kérdezte, de ez talán magyarázat arra, hogy miért az ő idejét akarom rabolni – Ha ráérsz és a barátaidat nem zavarja, akkor szívesen ennék veled.