A vázlatos tervezet semmiképp sem kivitelezhető holnapig, pláne, ha közben June-nak még két másik cikket is be kell fejeznie. Épp ezt akartam elkerülni, hogy egy hanyagul összecsapott munkát kelljen kisajtolni magunkból, én nem így dolgozom. Ahhoz, hogy valamennyire körvonalazódjon, hogyan akarunk hozzányúlni a témához, előbb be kell járni a helyszínt, utána kell olvasni a témának, és beszélni kell néhány emberrel. Hasraütés-szerűen, az íróasztal mögül ezt nem lehet megcsinálni, megfelelő minőségben semmiképp. Ezt el is mondtam Bentleynek, aki meglepő módon vitatkozás helyett közölte, hogy akkor holnap tegyük is meg az első terepszemlét, elintézi az engedélyeket.
Mielőtt leléptem volna, a pillantásom ismét June felé vándorolt. Nem értettem, miért csinálja, de azt kiolvastam a tekintetéből, hogy a burkolatlan tiltakozásom csak még elszántabbá tette. Ismertem ezt a nézést, és kábé azt jelentette, hogy a megpiszkált parázs már lángra is lobbant az íriszei mögött. Semmi nem fogja eltántorítani.
Hát, jó. Remélem, ő is ismert már annyira, hogy én meg nem fogok csak úgy belenyugodni, de egyelőre elnapoltam a problémát. Ma este egész más jellegű ügyre kellett koncentrálnom.

***

Álmomban minden összekeveredett. Egy körhintán ültem, olyasmin, ami a vidámparkban mindig négy-ötéves forma kölykökkel van tele, hallottam a csilingelő zenét, tompán és távolian, de összetéveszthetetlenül az volt, ami gyerekkoromban is állandóan körüllengte ezt a helyet, valahányszor a szüleim elcipeltek minket. Ám a ló, amin ültem, nagyon is élő volt, fekete pettyes, vibráló izmú. Vágtatott, én pedig úgy kapaszkodtam a lobogó sörényébe, mintha az életem múlt volna rajta. Nem tudtam, ki vagy mi elől menekültem, egészen addig, míg hátra nem néztem. Bentley lovagolt mögöttem, kiáltozva és hangosan szitkozódva, a kezében szorongatott kardot a magasba lendítette, miközben parancsokat osztogatott az utána vonuló tálib hadseregnek. Mögötte a szigorú tekintetű drogbáró ügetett, két elmaradhatatlan verőlegénye igyekezett tartani vele a tempót fából készült, üvegszemű ménjeiket sarkantyúzva. A nyomukban pedig a menyasszonyfátyolos Helene vágtatott, egy felnyergelt hintaszéken. A báró pisztolyt húzott elő, és célzásra emelte, de a csöve nem rám mutatott, hanem az előttem lovagló June-t mérte be vele. Hiába hajszoltam kifulladásig a paripámat, képtelen voltam utolérni. A fegyver végül eldördült, ám ahogy oldalra fordultam, láttam, hogy a lövés az átellenben kaptató Kate-től származott. A karusszel pedig csak pörgött és forgott, egyre gyorsabban szelve a köröket. A karamellás kukoricát majszoló Josh, és a mellettük ácsorgó szüleim arca kezdett egyre jobban elmosódni, az érzés, hogy valakiről megfeledkeztem, erősen a gyomromba markolt, de bárhogy próbáltam, sehogy sem jöttem rá: ki hiányozhatott. Mire visszanéztem, June eltűnt előlem: a nővérem ült a helyén. Hátra fordult, és mondott valamit, de most már olyan hangos volt a zene, hogy egy szavát sem értettem, utol akartam érni, ám ekkor már olyan erős volt a forgás, hogy szorosan kellett markolnom a szárat, nehogy lesodródjak a nyeregből. Míg végül a karusszel mindnyájunkat a semmibe centrifugált...

Kinyitottam a szemem, és June-t láttam magam előtt. Eleinte nem voltam biztos, hogy ez csak egy újabb álomkép, vagy csakugyan, hús-vér valójában is ő volt, de a hangja hamar elűzte a ködfelhőket a gyöngyöző homlokomról. Értettem a kérdést, de nem tudtam rá a választ.
Támpontok után kutatva, sebtében körbe néztem magam körül. Az éjszaka megbontott whisky ott hevert az éjjeliszekrényen. A két öblös pohárral, az egyikben maradt is még egy kis borostyánszín az alján. Körülötte széttört üvegdarabok, és a mobilom, aminek ébreszteni kellett volna. Igen, mintha June is magyarázott volna valamit az időről, elfelejtettem volna beállítani? Pedig Kate-nek is mondtam, többször is, hogy reggel hatkor muszáj lesz felkelnem.
Vagy csörgött csak nem hallottam? Ha már itt tartunk, a csengőt sem. A pillantásom tovább siklott az ágy mellett ácsorgó székre, aminek a támláján a rádobott ingem lógott, az ágy végében a nadrágom, a takaró pedig túlnyomórészt a földre rugdosva, már épp kezdtem elhinni, hogy anyaszült meztelen vagyok, mikor az ujjam találkozott az alsóm peremével.
- June? – Csak ekkor nyögtem ki az első észrevételt. Bele is sajdult a fejem. A torkomat mintha ezer gombostű bökdöste volna. Kate reméltem, hogy már nem volt itt. Bár, őszintén, nehéz lett volna eldönteni, hogy jelenleg minek is örültem volna jobban. – Hogy a fenébe jutottál be?
Ahogy beletúrtam a hajamba, és végigdörzsöltem az arcom, az ujjaim ragtapasz-maradványokba futottak, amiket rögtön le is tépkedtem magamról. Utáltam, ha tele voltam ilyen viszketős-ragasztós szarokkal. – Ennyire hiányzom, hogy nélkülem egyetlen éjszakát sem bírsz ki?

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Miután körülbelül húsz percet vártam Jayre az emlékmúzeum előtt és körülbelül harmincszor hívtam – egészen pontosan huszonhétszer-, semmire nem reagálva, kezdtem kicsit ideges lenni. Kétféle variáció tört utat az elmémbe, az egyik, hogy felfújta magát és eszében sincs együtt dolgoznia velem, a másik pedig, hogy valami történt vele. Az elsőben azért kételkedtem kicsit, mert ha ezt megcsinálja és sztrájkol, akkor szerintem véget is ér a pályafutása a Timenál és nyilván ezzel ő is tisztában van, a másodikban azért, mert Jayről beszélünk. Jaynek sosincs semmi baja. Pár SMS-sel is megbombázom hasonló tartalmakkal: „Hol a francban vagy?” „Már rég elkéstünk, ne is siess nagyon!” „Remélem nyomós alibid van” illetve „Eddig iszonyat ügyesen bojkottálsz”.
Végül addig hergelem magam, míg úgy nem döntök, hogy úgysem tudnék nyugodt maradni, amíg nem kapom el a grabancát, mert ha most tényleg fellázadt itt nekem, komolyan megverem. Bepattanok egy taxiba, bemondom a címet, majd felhívom Josht.
- Szia, nincs bent véletlen Jay? – érdeklődöm most már kicsit sem nyugodt hangnemben.
- Őőő nem találkoztam vele, miért, máris hátat fordított?
- Hát baszki nem tudom, hol van, de tuti, hogy kitekerem a nyakát. Megyek, megkeresem. – Ki is nyomom, mert nem vagyunk messze a lakástól, ahogy a taxi lehúzódik, kifizetem, és az ajtónál rögtön meg is torpanok, mert a kapukódot nem tudom, így kénytelen vagyok megvárni, míg valaki nem jön kifelé, hogy besurranhassak. Ez úgy öt percen belül meg is történik, így hamar a cél felé igyekszem, ám az ajtó előtt megtorpanok, hisz résnyire nyitva van. Ez sosem jelent jót. Mellesleg abban sem vagyok biztos, hogy ez az a lakás, mert egyszer voltam itt, és nem igazán arra figyeltem, hogy melyikbe is térek be. A fotografikus memóriám viszont egészen rendben volt, úgyhogy halkat koppantok az ajtón, majd ahogy jobban kinyílik, beljebb lesek.
- Hahó – szökik ki a számon, kicsit ugyan halkan, de aztán ahogy sehol nem látok senkit, már hangosabban szólok: - Jay?! – beljebb merészkedem, körbe pillantok a lakáson, de idegen kezűséget kezdetben nem vélek felfedezni, de ez nem az én, hanem inkább April reszortja lenne inkább.
Beljebb megyek a hálószoba felé, ahol viszont teljesen nyilvánvalóvá válik számomra a késés oka.
- Hát igen, a Jack Daniels elég alattomos tud lenni – veszem a kezembe az éjjeliszekrényről a whiskys üveget, próbálva nem rálépni az üvegszilánkokra. Ahogy látom, nem egyedül iszogatott.
- Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Kurvára lekéstük a tárlatot – teszem vissza a helyére az üveget és a mobilját hajítom mellé az ágyra. – Ezerszer hívtalak. – Gondolom nem kicsit üthette ki magát. A kérdések, amiket felém címez, csak késve jutnak el az agyamig, mert azzal vagyok épp elfoglalva, hogy ne nyúzzam meg itt helyben.
- Nyitva volt az ajtó – bököm oda félvállról, a másik kérdés pedig csak egy szúrós pillantást eredményez az irányába. Kezdetben. Aztán nem hagyom szó nélkül.
- Nagyon nem vagyok vicces kedvemben, Jay. – Ezek a tárlatok hetekkel előre be vannak telve, jegyet szerezni ismeretség nélkül szinte lehetetlen. Nem arról van szó, hogy nem tudjuk megoldani, vannak kontaktjaink, de nem szeretek segget csinálni a számból.
- Remélem jól sikerült az estéd – futnak össze a ráncok a homlokomon. A telefonom pittyeg, de nem foglalkozom vele, csak leülök a székre.
Igaz, hogy nem beszéltünk azóta, hogy a tárgyalóban összezördültünk, de most mérges vagyok rá, és legkevésbé sem érdekel, ha ő esetleg meg van sértődve azért, mert nem mondtam el neki, hogy együtt vagyunk Bentleyvel...

A Jack Daniels tényleg alattomos. De a látszattal ellentétben most épp köze sem volt ahhoz, hogy miért késtem le a találkánkat ma reggel. Perpillanat viszont minden szempontból egyszerűbbnek tűnt, ha inkább meghagytam abban a hitében, hogy tegnap este csúnyán berúgtam, és az éjszaka is viszonylag mozgalmasan telt. Ez utóbbit nehéz lett volna letagadnom. Inkább meg sem próbáltam.
A tárlat… Mikor emlékezetembe idézi, hogy azt is lekéstük, ismét a hajamba túrok. Kommentárként csak morranok egyet, majd elcsigázott mozdulatokkal felülök az ágyon.
- Oké, elismerem. Elszúrtam. Most jobb? – Annál sokkal istenesebben, mint hogy nem ébredtem fel a nyomorult ébresztőre, és hogy emiatt másik időpontot kell majd kérnünk. Bárcsak ez lenne a legnagyobb problémám, abban mondjuk nem kételkedtem, hogy ha nem találok ki valamit, az állásomtól is elbúcsúzhatok, Bentleyvel nem voltunk épp olyan meghitt viszonyban, hogy a tervezetlen túladagolás megállta volna a helyét a kifogások között. De az iróniát inkább visszanyeltem. A nap még itt állt előttünk. Amint összeszedtem magam…
Az legalább kiderült, hogy nem nyírt ki ez a szar. Őszintén, én is inkább csak reménykedtem benne.
- Mi lenne, ha a lecseszés részét későbbre halasztanánk? Inkább adj egy kis időt, és rendbe hozom magam. – Sosem értettem, miért hív valaki ezerszer. Az első öt után nem rémlik fel benne a gyanú, hogy esetleg nem vagyok elérhető? De ezzel jobbnak láttam, nem most előhozakodni. – Esetleg kávét is főzhetnél, ha szeretnél gyorsítani a folyamaton… – mormogtam még mindig rekedtes hangon.
Hát persze, hogy nyitva volt az ajtó. Kate-nek valahol ki kellett menni. A szememmel vizespohár után kutatok, de hamar rájövök, hogy valószínűleg azt törtem darabokra a padlón. Kénytelen leszek bevonszolni magam a fürdőbe. Remélem, June még nem tette meg előttem. Fogalmam sincs, hol milyen nyomok maradtak a tegnap éjszakáról. Nagyon nem számoltam most még vele is.
- Nagy eséllyel ez az egyetlen közös bennünk ma reggel. – A kedvem nekem sem túl rózsás, és nincs is sok fölös energiám hozzá, hogy eljátsszam. – Mint látod... – Szűkszavú vagyok, ami annyira nem volt jellemző rám, de talán mindenkinek jobb, ha nem kötöm az orrára, hogy tegnap kétszeresen is hajszál híján kinyírattam magam. Ha Kate nincs ott, nem jutok ki élve abból a klubból. Ezt ma valahogy már sokkal tisztábban láttam, bár jócskán voltak ködös pontjai az éjszakának. És akkor még Kate is jön ezzel a lehetetlen sztorival… Ennyire azért nem voltam népszerű, hogy minden második alak golyót akarjon repíteni belém. Azért jobb lesz, ha a héten meghúzom magam.
- Reggeli sem jönne rosszul, te nem vagy éhes? Ha már úgyis lekéstük azt a szart, kajálhatnánk együtt is.
Időközben felállok, a tenyerembe gyűrt ragtapaszt reflexből az éjjeliszekrényre hajítom, hogy aztán az éjszaka nyomait a mosdókagyló feletti tükörben is megcsodálhassam. A nyúzottságot leszámítva szépen felrepedt a szemöldököm, valószínűleg épp az előbb szakítottam le róla a tapaszt, mert újra szivárogni kezdett belőle a vér. Emlékszem rá, ez már a hazaút eredménye volt, de máshol is tele voltam apróbb, felületi sebekkel és kisebb zúzódásokkal, amennyit estem-keltem tegnap, végül is nem csoda. Összességében azért nem volt olyan vészes, ami aggasztóbb volt, hogy June ezek szerint eddig csak udvariaskodott.
Ahogy megmosom az arcom, arra is rájövök, hogy a fejem sem csupán a hülyeségem miatt lüktetett. Erre nem találtam használható emlékképet, de legalább nem volt olyan feltűnő, mint a homlokom.
Megfordult a fejemben, hogy jobb lett volna idebent felöltözni, mint June faggatózásával szembesülni, de egyrészt ez már úgyis veszett fejsze nyele volt, másrészt nem is találtam semmit. Kénytelen voltam visszasétálni a hálóba, halványan azért élt bennem a remény, hátha mégis komolyan vette a kávéfőzős javaslatot...

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Tényleg mérges vagyok rá. Főleg, mikor meglátom, hogy mi az igazi oka annak, hogy Jay képtelen volt időre odaérni a megbeszélt helyre. A nagy munkamániás Jay elkésik az első projektje első napjáról. Kicsit különösnek tartom.
Mellesleg nem hiszem, hogy keveset ivott, mikor felül az ágyon, látom rajta, hogy elég szarul érzi magát és rosszul is néz ki. Csak vállat rántok a kérdésére és egy lemondó sóhajjal forgatom meg a szemeim.
- Most már ne törd magad, a mai napnak már szinte úgyis annyi. – Csoda lenne, ha mára el tudnánk intézni egy későbbi időpontot. Kicsit felbosszant azzal, hogy még azt is „elvárja”, hogy kávét főzzek.
Ölbe tett kézzel figyelem, ahogy konkrétan szenved az élettől, közben a szoba minden sarkát szemügyre véve egyrészt azért, mert nem akarom Jayen pihentetni a tekintetem, másrészt talán kicsit arra próbálok rájönni, hogy mégis kivel és mivel töltötte a tegnap estét. Mikor újra megszólal, pillantásom visszavándorol rá, és meg is akad a szemöldöke felett lévő sebhelyen. Arcomra értetlenség ül ki.
- Valahol egy tigrist is rejtegetsz talán? – nézek körbe színpadiasan. Végtére is, akár a Másnaposokban is lehetnénk. – Ki tudja, a fürdőben talán van egy – húzódik az ajkam apró mosolyba, de aztán a következő mondatánál el is tűnik az arcomról. Mintha megfogadnám a tanácsát, ki is fordulok a szobából, a már jól ismert konyha irányába, de egyelőre csak lehuppanok a bárszékre, és várok pár percet, hogy egyáltalán megjelenik-e a fürdőből vagy órákat fog elszenvedni odabent? És amúgy sem főzök neki kávét. Meg még reggelizzek is vele. Hogyne. Kis híján hozzám vágta a tárgyalóban a papírokat.
- Nem tudom, feltűnt-e, de nem vagyok személyi titkár – mormogom magam előtt, talán inkább magamnak, mintsem Jaynek, mikor hallom, hogy a fürdő felé oldalazik, igencsak lajhár tempóban. Az órára pillantok, ami már jócskán nem azt mutatja, amit kellene neki, de most már tényleg, teljesen mindegy, hogy mit csinálunk. Tárlat nem lesz.
Míg Jay a fürdőben foglalatoskodik, hallom, hogy a telefonom újra csipog. Tuti csak Josh az, hogy megtaláltam-e Jayt és hogy persze minden rendben van-e? Ugye nem tekertem ki tényleg a nyakát?
Tipikus.
Helyette inkább a kávéfőzővel szemezek. Már csak azért is, mert nekem is roppant jól esne egy hosszúkávé, és ez a gép csak gombnyomós, így nem igényel sok fáradozást. Azért azt jól meggondolom, mielőtt még lefőzném, hogy Jaynek is főzzek-e vagy csak magamnak, de végül megesik rajta a szívem. Persze. Inkább csak haladni szeretnék, ez az egész nap eddig el van cseszve. Ha jól emlékszem, kis tejjel issza a kávét, így beleteszem azt is, majd mikor hallom, hogy kijön a fürdőből, kezemben a két csészével megfordulok, de ezzel együtt meg is torpanok.
- Több tigris is van bent? – bökök a fejemmel a fürdő felé, majd utána megyek a szoba irányába. Próbálok viccelni vele, de kicsit azért mégiscsak aggasztóak azok a foltok, amiket felfedezni vélek a testén itt-ott. Néhol karcolás -de abból is a mélyebb-, illetve sok helyen sárga, már-már lilába hajló foltok díszítik. Inkább megvárom kint a konyhában. – Itt a kávé – mormogom kicsit azért kevésbé a kedvesebb hangvételemben, és újra helyet foglalok a bárszéken. Az agytekervényeim természetesen rögtön beindulnak, hogy mégis mi a jó eget csinálhatott tegnap este? Rendben van, bulizott, nem volt egyedül, na de honnan szerezte azokat a foltokat meg a sebeket? Rögtön eszembe is jut az az idézés, amit megtaláltam a tárgyalóban. Még mindig nem nagyon tudom hová tenni, de újra és újra emlékeztetem magam, hogy hat év telt Amszterdam óta.
- Amúgy... minden oké? – fut ráncba a homlokom, mikor újra szemtől szemben állunk egymással. Nem akarok faggatózni, és nyilván el fogja viccelni a választ vagy nem is válaszol, de faggatózni nagyon nem akarok, szóval... most ennyire futja.

- Azért nem teljesen. – Lehet, igaza van, és a mai napnak már tényleg annyi, de ezt a tényt általában a legnehezebb beismernem. Nem szeretem a kudarcot, pláne, ha az én hibámból fakad, így inkább el is hessegetem ezt a gondolatot. Nem, biztosan meg lehet oldani valahogy, ha csak két nyavalyás belépőn múlik, azt talán én is ki tudom harcolni, nem kell ide kontaktszemély, meg egyéb baromságok. Persze, jó lett volna a kísérő beszélgetést is egyben letudni vele, de végül is úgyis többször ki kell majd látogatni a színhelyre. Ez elkerülhetetlen.
- Ennek inkább utánajárok – használom ki a viccelődését, hogy eltűnhessek a fürdőben. Furcsállom is, hogy egyelőre még csak ilyen halványan célozgat, és ismerem is annyira, hogy úgyse fogja sokáig kibírni, hogy ne feszegesse a témát, és ne kérdezzen rá kerek perec, de minél később, annál kreatívabb hazugságokkal fogok tudni előállni.
- Pedig jól állna – jegyzem meg, még mielőtt belépnék, de azt sem bánom, ha már nem hallja, sőt, bizonyára célszerűbb is lenne, így is eléggé felbosszanthattam mostanra, de még így is visszafogtam magam. Legszívesebben azt vágtam volna rá, hogy: legalábbis nem az enyém, ez talán pontosabb.
Ha már bent vagyok, gyorsan le is zuhanyozok, és miután úgy-ahogy rendbe szedtem magam, kifelé tartva szembe találkozok a kávékkal egyensúlyozó June-nal. Az egész csak egy röpke másodperc, de mindketten megtorpanunk, mintha mostanra teljesen megfeledkeztünk volna a másik jelenlétéről. Pedig nem ez történt. Ő nagy valószínűséggel most szembesült a testemet borító és eddig egészen jól leplezett sérüléseimmel, én pedig… engem egy pillanatra magába szippantott a nosztalgia, hányszor sétált így felém azzal a két csészével, igaz, néhány ruhadarabal szegényesebb változatban, de a pillanat akkor is előhívta az emlék hangulatát. Nem gondoltam volna, hogy tényleg főz nekem is.
- Rengeteg – húzom az ajkam halvány félmosolyra, ahogy leesik, ismét az előbbi Másnaposok-hasonlattal játszik. – De én győztem. – Azzal vissza is megyek a szobába, magamra kapok egy farmert és egy fehér, galléros pólót, és már kint is vagyok a konyhában.
Őszintén szólva, nem is reménykedtem, hogy tényleg kapok egy kávét. – Ezek szerint nem haragszol? – puhatolózom, rá emelve még kissé bágyadt és álmatag kékjeimet, amiben mostanra már a józanodást jelző élénkség is pislákolni kezdett. Lassan kezdem összekapargatni magam, bár a jól ismert, sima másnaposságnál ezúttal valamivel árnyaltabb a helyzet. Sosem éreztem még magam ennyire agyon taposott, tompa állapotban, mintha egy rinocérosz horda gázolt volna keresztül az ágyamon az éjjel. A hallucinációk szerencsére elmúltak, de fogalmam sincs, mennyi idő alatt ürül ki ez a cucc a szervezetemből, lesznek-e mellékhatások, vagy elvonási tünetek? Azt se tudom, mit erőszakoltak belém.
- Umm – kortyolok bele a kávéba. Nem is tudom rögtön kinyitni a szám, mert még mindig forróbb volt, mint amire számítottam. – Minden – nyelem le végül. – Leszámítva, hogy most égettem szénné a nyelvem. Itthon akarsz reggelizni, vagy üljünk be valahová? – Persze, akár be is ülhetne az első taxiba, és sértődötten elszelelhetne, de… sietni már úgysem kellett, ő pedig, ha már egyszer vette a fáradtságot, és idejött, így legalább lenne valami értelme.
Már azon kívül, hogy sikerrel leleplezte a zavaros éjszakámat, és a zsigereiben is érzi, hogy valami nem volt egészen kerek. Hogy nőügyre gondol, a jelenlegi szituációban még nem is bánom annyira. Erről pedig akaratlanul is beugrik Bentley.
- Mr. Washingtonnak is szóltál, hogy nem tudsz elérni? – teszem fel a kérdést, majd a pillantásom a köztünk heverő csészék és egyéb asztalidíszek fölött átbotorkálva, újra rajta állapodik meg. A válasz nem tejesen lényegtelen. Akár azt is kérdezhetném, hogy aláírta-e az elbocsátó papírjaimat, vagy sem. De ha eddig nem is történt meg, vajon be fog-e róla számolni a kis szerelmének?
A tekintetem ezúttal nem mozdul el róla, mélyrehatóan, már-már szórakozottan figyelem, őt és a vonásait, ritkán fordult elő az eddigiek során, de most nem tudnám megtippelni, hogy mit fog válaszolni. Kirúgat, vagy inkább a pasijának hazudik? Mondjuk, egyszer már úgyis megtette… nem is olyan régen, és a színhely szintén ehhez a lakáshoz kötődik.
Ettől a gondolattól valamiért kezdtem kicsit kevésbé rosszul érezni magam.
- Mit mondasz neki?

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

- Dehogynem – vágom rá rögtön kötve az ebet a karóhoz. Nekem ne mondja senki, hogy bármit is kihozhatunk az egészből. Jó, persze, vehetünk két belépőt, hogy legalább a tárlat meglegyen, de az közel sem az, amit mára beterveztünk eredetileg.
Haragszom rá, mégis megpróbálok kicsit viccelni, vagyis jobban mondva provokálni. Mégis mi a jó eget csinált magával, hogy még sebe is van? Vagy más mit csinált vele? Franc se tudja, de az idézés után, amit az irodában találtam, már-már mindenféle eshetőség az eszembe kúszik.
Hallom, hogy a fürdőszoba felé igyekezve mormog valamit arra, hogy azt mondom, nem vagyok személyi titkár, de nem értem teljesen jól. Szerencséjére.
Egy örökkévalóságnak tűnik, míg bent van a fürdőben, hallom, hogy csobog a víz. Nem hiszem el, hogy még zuhanyozgat is. Mennünk kéne. Vagy nem? Már mindegy végül is, tényleg, igaza is van. Addig megfőzöm a kávémat. A kávénkat. Fogalmam sincs, miért csinálok neki is...
Nem kérdezek rá egyelőre konkrétan, hogy mégis mi a franc ez a sok folt rajta, de azért puhatolózok kicsit. Persze komolytalan kérdésre nem várok túl komoly választ. Igaz, a komolyra sem szokott komolyan válaszolni az esetek többségében. Azért látszólag még ő is meglepődik azon, hogy neki is készítettem kávét, és ennek hangot is ad egy kérdéssel, amire én elég fura arckifejezéssel meredek rá.
- Persze, hogy haragszom – jelentem ki határozottan. – Miért ne haragudnék? Az utóbbi két napban rád csak haragudni lehet – emelem égnek a tekintetem, célozva ezzel a tárgyalóban történt incidensünkre is. Lehet, hogy most nem úgy tűnök, de azért mégiscsak majdnem hozzám vágta azt a stócot. De most kicsit aggódom érte, és talán ez az, ami elnyomja valamennyire a haragom. Eddig bírom, rá is kérdezek.
- Akkor jó – felelem, de a tekintetem, ahogy méregetem elárulhatja, hogy nem igazán hiszem el, amit mond. – Az legalább egy kicsit visszafogja, hogy kamuzz nekem – jegyzem meg, mikor azt mondja, hogy csak annyi a baj, hogy elégette a nyelvét. Na persze.
- Az attól függ, hogy van-e energiád a legendás melegszendvicshez. – Ha nincs, akkor marad a valahová beülés. Bár jobban örülnék, ha itt maradnánk, mert „kémek” mindenhol vannak. Lehet, hogy üldözésimániám van, de majdnem biztos vagyok benne, hogy mire visszaérnénk az céghez, valaki már azon csámcsogna, hogy munka helyett reggelizgetünk.
Nagyon kíváncsi lennék, mit gondol? Tényleg azt hiszi, hogy rögtön futok Bentleyhez ilyen esetekben? Ezek szerint igen.
- Nem, nem szóltam Mr. Washingtonnak, csak Josh-t hívtam fel, hogy egész véletlenül nem tévedtél-e el? – közlöm, kicsit talán sértettséggel a hangomban. Gondoljon, amit akar, de azért az kicsit rosszul esik, hogy azt hiszi, nincs más dolgom, minthogy rögtön rohanni Benthez. – Bár megtehettem volna, úgy legalább én nem kerülök bajba. – De ez sosem volt rám jellemző, nagyon jól tudja. Megint mélyebbre ásom magam ebben az egész katyvaszban, már érzem előre. Amióta Jay megjelent, egyre nagyobb a szar körülöttem, és ezt nem lehet szebben megfogalmazni. A pultra könyökölök, miközben a kávémat kavargatom, a kérdésére pedig felpillantok rá.
- Mit akarsz, mit mondjak? – emelkedik meg a szemöldököm. – Nem tudom, Jay, amióta megjelentél New Yorkban, nekem folyamatosan azon kell agyalnom... – hogy mit és hogyan hazudjak a vőlegényemnek. - ... mindegy. Inkább mentsük, ami menthető. – Legalább kicsit próbáljunk meg produkálni valamit mára. Aztán végül mégiscsak meglátom a lehetőséget a dologban: – És egyezzünk meg abban, hogy nem szólok neki erről, de te sem szólsz arról, hogy korábbról ismerjük egymást. – Őrült féltékeny lenne.

A válaszra csak vállat vonok. Reménykedni attól még lehet. Régen mindig hamar elszállt a mérge, főleg, ha istenesen kiveszekedtük magunkat, ami most tény, hogy elmaradt, de ami késik… Valahogy benne van a levegőben a szele, és kivételesen igaza is van. Elkúrtam a mai napot, kábé minden lehetséges ponton: nem voltam ott időben, nem is értesítettem, pedig ez az első alkalom, hogy végre olyan munkát bíztak rám, amiben valódi kihívást látok. Ha ezt még lehet fokozni, a tetejében azt hiszi, hogy mindez azért van, mert az éjjel nem bírtam a nadrágomban tartani magam. Mint valami idétlen kamasz… Csak ezúttal kicsit másabb a következmény, mint hogy akkor nem megyek be az első órára másnap. Talán csak azért nem tépi le a fejem, mert látja, hogy valaki már félig megtette helyette.
- Még nem is mondtam semmit... – védekezek az ellen, hogy kamuznék, vagy már a hallgatás is annak számít? Épp, hogy nem akarok hazudni, ezért jobb, ha inkább bele sem megyünk.
Már a melegszendvics említésére is kis híján megkordul a gyomrom, így belátom, jobb, ha inkább tényleg nem húzzuk az időt.
- Ha kajáról van szó, nincs lehetetlen. – Újabb kísérletet teszek, hogy belekortyoljak a kávémba, ezt azért fel kellene tankolnom előtte, és talán még három másikat, aztán remélhetőleg, újra önmagam leszek. – Tiéd a bacon és a paradicsom, én csinálom a tojást – osztom is ki a feladatokat, régen jó párost alkottunk a konyhában, legalábbis az ilyen egyszerűbb kaják esetében, ha nem tűzoltónak vagy fotósnak állok, talán épp a szakács lett volna a harmadik, amiben még el tudtam volna képzelni magam. De hát ez már nem fog kiderülni.
A hűtőben szerencsére minden hozzávalóval találkoztam már. Anne azzal az instrukcióval hagyott itt, hogy érezzem otthon magam, így nincs különösebb lelkifurdalásom miatta, úgyis bőven meghálálom majd neki ezt a pár hetet. Mondjuk azt a vázát, amit June a múltkor ripityára tört, fogalmam sincs, hogy teremtem elő, de szerencsére van még rá egy kis időm.
A beszámolójával viszont sikerül meglepnie.
- És mit gondoltál, Josh honnan tudja? – kérdezek rá, mert nem teljesen értem a logikát. Én kések el, erre Josh-nál kérdezősködik. Annak azért örülök, hogy Washingtonnál nem érdeklődött a hogylétem felől, de mintha a hangjából kiéreznék egy kis felháborodást a feltételezés miatt. Rápillantok. Ez most komoly? Azért is le vagyok szúrva, ha azt hiszem, nem haragszik rám, és azért is, ha biztosra veszem, hogy igen. – Na és azt eldöntötted már, hogy akkor most hányadán állunk?
Mert én már kezdek belezavarodni. És ez csak rosszabb lesz, amint ténylegesen is belekezdünk ebbe a projektbe. Bárki mással szívesebben csináltam volna, és nem azért, mert nem bíznék a munkájában, még csak nem is azért, mert volt köztünk valami a múltban, ami zavar, az elsősorban az, hogy a kelleténél sokkal többet tud rólam.
- Te sehogy sem kerülsz bajba – világosítom fel, miközben visszazárom a hűtőajtót, és a tojásokkal a főzőlapok felé araszolok. Kinyitok pár szekrényajtót, mire az egyikben ráakadok a megfelelő serpenyőre, és a tőlem telhető tempóban neki is állok a feladatnak.  – Bentley imádná, ha rajtam verhetné el a port, eszébe sem jutna, hogy bárkivel is osztozkodjak rajta, pláne nem veled. Ahhoz túlságosan dekoratívan mutatsz az… - Asztalán, de a nyelvem hegyéről inkább mégis visszaszívom. – Oldalán.
A "mit akarsz, mit mondjak" részre nem válaszolok. Még azt sem tudom eldönteni, én mit mondhatnék neki, ilyen bonyolult feladványokhoz még nem vagyok eléggé éber. De mikor elhallgat, mégis közbeszólok.
- Folytasd. Min agyalsz, mióta megérkeztem? – Ez tényleg érdekelne, de egy árnyalatnyi provokáció is meglapul a hangomban. – Hogy miért nem fizettétek ki a szállásom az interjú után? Vagy hogy Bentley miért sózta a nyakamba az egyetlen munkát, amit az interjún kihúztam? – sorolok fel néhány random esetet, amihez szerintem neki is köze volt, ha másért nem, hát Bentley féltékenysége miatt. Ha azt hiszi, nem vettem észre, akkor téved, az első perctől fogva, épp csak, amíg nem nyitottam rájuk az irodában, még nem tudtam pontos relációba helyezni a dolgot.
Most, hogy tudom, mivel állok szemben, már nekem sem csak bosszúságot okoz, kiélvezni is hamar meg fogom tanulni a kínálkozó lehetőségeket. A kórosan féltékeny pasasokat sosem tudtam tolerálni, nem mondom, hogy semmi oka nincs rá, tekintve, hogy June pár napon belül másodszorra tűnik fel a lakásomban, de ő ezt – egyelőre – nem tudja.
Már ha közben nem rúgatom ki magam, de megfogadtam, hogy ezt az egy évet, ha törik, ha szakad, akkor is egy helyen húzom le. Ezt pedig nem áll szándékomban felrúgni.
Valójában azért kezdtem ebbe a gyors felsorolásba, mert abban reménykedem, fel tudom bosszantani annyira, hogy végül mégis kibökje az igazat: miképp is akarta befejezni azt a mondatot. Mikor felajánlja az alkut, csak hümmögök egyet, de nem adok egyértelmű választ.
- Ezek szerint még nem tudja. – Ez az első dolog ma reggel, ami a fejfájás ellenére egy kis mosolyt csal az arcomra.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Egyszerre vagyok roppant dühös és kicsit stresszes is, amiért még el sem sikerült kezdeni a projektünket. Jay miatt. Utálom, ha valaki másra kell várni, ha az a valaki miatt csúszik mindet. Most pedig már az elején csúszásban vagyunk. De végtére is, már teljesen mindegy, jobb lenne túllépnem ezen.
- Nem is kell, hogy mondj, látom a szemed szikrájában, hogy mire készülsz – legyintek, de mire kimondom, el kell forduljak felőle, hogy ne lássa, hogy elmosolyodom.
A reggeli viszont jó ötlet. Egy jó kajára sosem tudok nemet mondani. Rengeteget tudok enni, nem is értem, hogy nem híztam még féltonnásra. Talán a genetika is közrejátszik. Na meg a heti kétszeri futásom a parkban.
Kérdés nélkül bele is megyek a segédkezésbe a melegszendviccsel kapcsolatban. Azért mégis odabökök neki kicsit.
- Mármint úgy értettem, hogy te csinálod, én pedig megeszem – pillantok rá felvont szemöldökkel, de végül mégis nekiállok a kiosztott feladatnak.
- Hát nyilván észrevette volna, ha bent vagy a cégnél – vágom rá. Így értettem az eltévedést. – Meg mivel előtte téged százszor próbáltalak megkérdezni, hogy mégis merre jársz, utána Josh volt a legkézenfekvőbb ötletem – vonok vállat. Persze, hogy észrevette volna, ha bent van, hiszen amióta megjelent Jay a cégnél, folyamatosan szemmel tartja. Persze nem rosszból, egyszerűen Josh ilyen. Képtelenség levakarni, ha valaki szimpatikus neki.
A kérdésére nem nézek rá, csak szeletelem a paradicsomot. Kis hatásszünet után vissza is kérdezek, mert nem teljesen egyértelmű, mire gondol?!
- Mivel kapcsolatban? – Ahogy kimondom, viszont kicsit hülyének is érzem magam. Azzal viszont nem értek egyet, hogy nem kerülhetek bajba. Bentley tényleg nem szokott velem kivételezni. Már csak azért sem, mert ha megtenné, én magam ráznám meg, hogy „hé, ez nagyon nem helyes!”. Egyébként is utálok kivételezett lenni és ez a baj, hogy mindenki azt gondolja, hogy valóban az vagyok. Ahogy látszik, Jay is.
- Nem kivételezik velem – mormogom az orrom alatt, viszont mikor a mondat befejezése előtt kis szünet jön nála, kérdőn pillantok oldalra, afféle üzenettel a szememben: Megöllek, ha kimondod!
Nem tudom, hogy ennek hatására-e vagy magától jött rá, hogy jobb nem feszíteni a húrt, de végül máshogy fejezi be, mint ahogy szerintem akarta.
Aztán én nem fejezem be a mondatot, de nem is akarok erről beszélgetni vele. Jobb lett volna, ha eljutunk a World Trade Center emlékművéhez, ott legalább nem kellett volna másféle témákról kommunikálnunk. Úgy nem csinálhatunk, mintha mi sem történt volna, én hazudtam neki -vagyis ezt így azért nem jelenteném ki, mondjuk inkább úgy, hogy nem játszottam nyílt lapokkal-, ő pedig majdhogynem rám borította az asztal tartalmát a tárgyalóban, szóval mondjuk úgy... nem vagyunk éppen jópajtások.  
A provokációjára hangos sóhaj szalad ki a számon. Szerintem ennek sosem lesz vége. Ahogy Bentleyt ismerem, ha kiderülne, hogy Jayt régről ismerem, csak rosszabb lenne a helyzet. Jay pedig mindig is Jay marad.
- Azon, hogy hogy kerüljem el, hogy Bentley megtudja, olyan ember került a céghez, aki régen nem volt közömbös számomra – mondom el neki, ha már úgysem hagy addig békén, és jobb még addig nyugodtan mondanom, míg nem idegesít fel valamivel. Még mindig csak a szeleteléssel foglalatoskodom, nem nézek rá, jobb, ha nem látom a tekintetét. Talán kicsit tartok attól, mit látnék benne. Azért hozzáteszem: - Ne kérdezd meg megint, hogy most az-e? - Mint a múltkor. Erre a kérdésre nem akarok válaszolni és tényleg nem tudom, hol áll a fejem. És azt sem, hogy mit keresek már megint itt a lakásán.
- És nem is szeretném, hogy megtudja – vágom rá, habár nem lehetek egész biztos benne, hogy elfogadja ezt az alkut. Sőt, ha tippelnem kell, neki nem olyan egetverően fontos az, hogy Bentley ne szerezzen tudomást arról, hogy ma egy kicsit elkésett. Valami jobb alkut kellene felajánlanom...

- Akkor legalább az egyikünk tisztában van vele – varázsolok halvány görbét ajkaim szegletére, de a kemény reggelnek és a fejemben lüktető káosznak köszönhetően akár egy zsörtölődő morgásnak is beillene, de attól igaz: fogalmam sincs, mit művelek, és ez nem csak a ma reggelre érvényes. Az elmúlt éjszaka borús viharfelhőként árnyékolja be a gondolataim, egy részére emlékszem, de akadnak olyan foltok is, amikről csupán villanások tanúskodnak. Igaza volt Kate-nek, nem kellett volna belemásznom, de most már így is-úgyis nyakig süllyedtem; megtehetem, hogy meghúzom magam egy időre – vagyis megtehetném, de aki egy kicsit is ismer, tisztában van vele, hogy erre gyárilag képtelen vagyok. Még magamhoz sem tértem igazán, a megválaszolatlan kérdések máris ott keringtek a fejemben. Ha ebből az irányból nem jutottam közelebb, úgy fest, DeSeannál kell próbálkoznom. Csak ahhoz előbb meg kellene találnom.
Előbb viszont kell valami kaja, és ez a tárlatos marhaság is itt ül a nyakamon, June-nal egyetemben, de mielőtt még potenciális szökési terven kezdenék agyalni, egy halk hang időben figyelmeztet: a tulajdonképpeni munkám kopogtatott utánam az ajtón. Ami Bentley hülyeségei után végre valódi munka, Clara miatt nem is vagyok képes igazán objektív lenni; talán épp ezért menekülök előle ennyire.
- Az sajnos nem lehetséges, a receptben az áll, hogy kétszemélyes feladat – ellenkezem, mintha lenne bármi értelme is annak, amit mondtam, kísérő mozdulatként ösztönösen megingatom a fejem, de már az első pillanatban megbánom. A fordítás viszont nagyon egyszerű: jelen állapotban biztos nem csinálom egyedül, inkább veszek egy nyomorult szendvicset a sarkon. A fejem zúg, a tagjaim remegnek a gyengeségtől, néha még belőle is kettőt látok, mintha az eddigi legpocsékabb másnaposságomat megszoroznánk hárommal.
- De a reggelért cserébe szívesen megcsillogtatom ellenállhatatlan főzőtudományom, mondjuk egy kilátásba helyezett vacsora keretében, ha ez a fajta kárpótlás hoz lázba – teszek ajánlatot a kiengesztelésre, mert azért jól tudom, hogy kiszúrtam vele, és mert teljesen biztos vagyok benne, hogy a köztünk lévő feszültségek fényében nem fog élni vele. Ami a konyhaművészetet illeti, régen sem voltam azért egészen hasznavehetetlen a témában, de az évek alatt, a számos utazás során ez a skillem meglepően sokat fejlődött; vagyis a tét valódi, akkor is, ha esetleg nem nézné ki belőlem. Míg a magyarázatát hallgatom, az előhalászott serpenyőt megpöttyözöm egy kis olívával, és felteszem a főzőlapra, de a vége felszalad a szemöldököm.
- Miért mentem volna a céghez, ha a kiállításnál beszéltük meg a találkozót? – állok bele a témába, ami tudom, hogy idegesíti, de ez cseppet sem zavar. Josh, mint a legkézenfekvőbb ötlet említésére már csak hümmentve bólogatok. Főleg azért kukacoskodom, hogy megtudjam, beárult-e Bentleynek, kettő: hogy kiderítsem, mennyire keverte bele Josht; az a fickó egyébként is kész nyilvántartást vezet rólam, mint kiderült, az összes eddigi munkámmal perfekt képben van, és habár az asztalunk két különálló irodában kapott helyet, valahogy azt is mindig kiszúrja, ha egy ötperces kávészünet erejéig megpróbálok felszívódni valahová. Bizonyára Washingtonnak kémkedik utánam, amit éppenséggel nem leplez olyan professzionálisan, de a lényeg, hogy ha nem June-tól, hát tőle úgyis megtudja majd, amit akar.
- A jó öreg Josh – mondok csak ennyit, a hangomból kiérződik, hogy a gondolatnak van folytatása, de inkább a baconcsíkok után nyúlok, és egyenként ráfektetem őket az átmelegedett serpenyőre, hogy szépen megpiruljanak. A kérdést hallva nem fordulok felé, inkább csak hagyok egy kis szünetet, amíg a megfelelő hidratáltság hiányában megnyalom az ajkam. Mivel kapcsolatban…?
- A paradicsomok érési ritmusával – toldom hozzá aztán az első marhaságot, ami eszembe jut, éreztetve, hogy sikerült tökéletesen idióta kérdést feltennie, ugyanakkor jelzem azt is, hogy nem szándékszom jobban belemenni a témába. Talán tényleg előnyösebb, ha kizárólag a munkára koncentrálunk.
Valamiért nagyon ragaszkodik ahhoz a képtelen elképzeléshez, hogy Bentley Washington nem kivételezik vele, de nem tudom eldönteni, hogy csak engem akar-e megetetni ezzel a marhasággal, vagy ő maga is elhiszi.
- Na, persze – hagyom ennyiben ettől függetlenül; nem érzem úgy, hogy épp az én feladatom lenne szembesíteni a valósággal, az évek alatt sokszor levontam már a tanulságot, hogy nem kell mindig minden helyzetben riporterként viselkednem. Különösen a magánéletben nem. Bár franc tudja, hogy June melyik térfélre is billen igazán.
Mikor a bacon mindkét oldala megpirult, kihalászom őket egy kisebb tányérra, majd további olívacseppek hozzáadása után a két tükörtojásnak valót is beleütöm, a bagetteket félbevágom és beigazítom a melegszendvics-sütőbe. Mikor kiböki végre, hogy mi jár a fejében, mióta csak megjelentem, nem mondom, hogy épp erre számítottam, de a vonásaim nem mutatnak látható reakciót.
- Pedig, ez elsőre azért nem tűnik olyan bonyolult feladványnak. Londonban fél évet is lehúztam úgy, hogy az aktuális barátnőim egyáltalán nem tudtak egymásról – mosolyodom el féloldalasan. Számítok rá, hogy ezzel célt találok, de akár azt is mondhattam volna, hogy a jelek szerint eddig nem áll olyan fényesen. Legalábbis, ami a titkolózást illeti. Előttem egész gyorsan lebukott, hogy Bentley mikor kerül sorra…  
A kiegészítése viszont nyomban eltörli a formálódó jókedvem, még ha nem is mutatom ki. Egyértelműen hiba volt ezt felhozni a múltkor. Egy pillanatra jól esett eljátszani a gondolattal, hogy talán feleleveníthetnénk a múltat, amire megjegyzem, ő is jócskán rájátszott; azon kívül, hogy a Bentleyvel való kapcsolatát úgy ahogy van, eltitkolta előlem, és igent mondott egy akár-randevúra, az este a lakásomon folytatódott, ahol szintén nem mondanám, hogy olyan ridegen elhatárolódott volna. De értek én a szóból.
- A háborús övezet hamar megtanít, hogy ne kövesd el kétszer ugyanazt a hibát. – A hangom tárgyilagos, hogy mire érti pontosan a választ, azt rá bízom. – Sok sikert – fűzök hozzá csupán ennyit a Bentley-témához. Most, hogy már tisztában vagyok a felállással, a magánéletéhez, úgy vélem, nem sok közöm van. Felőlem, azt csinál, amit akar. Tudom, hogy ezzel nem adtam konkrét választ neki, de az ígérgetés sosem volt jellemző rám, ha valaki ilyesmit akart kihúzni belőlem, azért rendesen meg kellett dolgoznia. Nem azért, mert mindenáron Washington orra alá akarnám dörgölni, hogy hányszor megfektettem már a barátnőjét – bár jobban belegondolva, az ábrázata felejthetetlen élményt nyújtana –, inkább arról van szó, hogy nem szeretek felesleges korlátokat vonni magam köré, mert ha nagy ritkán mégis kimondom, és a szavam adom valamire, azért mindent megteszek, hogy betartsam.
Időközben a tojásokat is leveszem a tűzről, és lekapcsolom a főzőlapot. Épp nyúlnék a bagettek felé, mikor a zsebemben megcsörren a telefonom. Halkan elkáromkodom magam.
- Ki nem bírja kivárni, míg megreggelizem? – sóhajtok morcosan, és már ásom is elő a ketyerét. – Ha Josh, biztos nem veszem fel... – bocsátom előre, de mikor megpillantom a kijelzőn virító nevet, a vonásaim átrendeződnek. DeSean barátnője keres, nyilván azért, hogy megtudtam-e valamit, mert történetesen ezt megígértem. Nem annyira ideális az időzítés, de nem akarom kockáztatni, hogy letegye, így inkább azonnal felkapom, és elindulok vele a hálószoba felé.
- Van valami hír?
- Sajnálom. Az este nem a terveim szerint alakult, de… - Meg sem várja, hogy befejezzem, a hangja túlságosan hirtelen olvad kétségbeesésbe.
- Megígérted, hogy segítesz, Jay, tudod, hogy nem mehetek a rendőrséghez!
- Alisha, figyelj rám... – nagyjából ezen a ponton csukom be magam mögött az ajtót. – Mindent megteszek, hogy megtaláljam, és kiderítsem, mi folyik a háttérben, oké? Csak adj még egy kis időt.
- Itt valami nagyon nem stimmel, Jay. Nagyon rossz előérzetem van. – Hallom, hogy a hangja elcsuklik a háttérben. – Nem tudom, mit tegyek...
- Csak ne csinálj semmi hülyeséget. Ne hívd fel magadra a figyelmet. Megtalálom, és minden rendben lesz. – A hazugság súlya égeti a torkom, de muszáj meggyőznöm, hogy maradjon veszteg. Különösen a tegnapi események után.
Nagyjából öt perc múlva, sétálok vissza a konyhába. Egyből a hűtőhöz lépek, és kiveszek egy üveg ásványvizet. A gondolataim össze-vissza zakatolnak. Fogalmam sincs, miről beszélgettünk June-nal, vagy hogy mit gondolat egyáltalán, kezdem úgy érezni, hogy kisiklanak a kezeim közül a dolgok.
- Mondd, hogy kész van végre az a szendvics – süppedek bele az egyik székbe és a hideg flakont a homlokomhoz nyomom.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Hallom a hangján, hogy elmosolyodik, még úgy is tudom, hogy nem nézek rá. Hihetetlen, hogy még ilyen feszült helyzetben is képes mosolyt csalni az arcomra. Ő vagy talán csak a nosztalgikus hangulat, ami nemegyszer elfog, ha vele vagyok.
Nem tudom elhessegetni a fejemből a gondolatokat, amik akörül cikáznak, hogy vajon mi az oka annak, hogy Jay ennyire hasznavehetetlen ma reggel. Még ha csúnyán is hangzik, munka szempontjából totálisan az. Semmit nem haladtunk, sőt, mi több, inkább hátrálunk a projekttel, ahogy érzékelem. A melegszendvics valahogy mégis csábítóbb.
- Szerintem te egyedül is meg tudod oldani azt is, amihez két személy kell – jegyzem meg azért, de tudom, hogy most, ebben az állapotban nem fog nekiállni nekem egyedül szendvicset gyártani, így segítek neki.
Csak mégis mitől van ilyen állapotban?
Egész biztos, hogy csak egy görbe estét csapott valami nővel, akit összeszedett valamelyik pubban, egy-két pohár után felajánlva, hogy folytassák inkább a lakásán. Na jó, nem agyalhatok ezen, igazából nem is érdekel. Felnőtt, szabad ember, csak tudja, mi a jó neki?! Azt viszont láthatólag nem érzékeli, hogy ha nem én lennék a társa ebben a projektben, valószínűleg már nagy bajban lenne a segge.
A felajánlására megingatom a fejem.
- Nem szükséges. – Az esélyét sem akarom megadni annak, hogy megismétlődjön az, ami múltkor, Bentley távollétében történt. Nem mellesleg közel sem vagyunk most tudtommal olyan viszonyban, amibe ez beleférne. Jobban mondva, ami lehetővé tenné, hogy egy ilyen vacsora keretében ne érezzük magunkat kellemetlenül. – Vagy te főzöd? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy rásandítok. A kérdésre viszont nem is várok választ igazán, mert mint az előbb kifejtettem, nem jöhet szóba a vacsora semmiféle mivoltjában.
Mikor a hollétét vitatjuk, a kérdésére széttárom a karjaimat.
- Miért aludtál volna el, mikor a kiállításon kellett volna lenned? – ingatom meg a fejem, miközben a kajával foglalatoskodom. – Egy ilyen éjszaka után még azt is kinézem, hogy sikerül felébredned, csak mivel más jár a fejedben, rutinosan a céghez mész – magyarázom, bár nem mintha az kellene hozzá, hogy értse, mire célzok.
Josh egyébként is tud mindig mindent. Még az is simán elképzelhető, hogy ha nincs bent a cégnél, akkor is mondta neki a szomszédja kutyájának a rajongója, hogy látta a sarki kávézóban Jayt. Még ha túlzás is, de tényleg... Joshnak mindenhol vannak „emberei”. Ha pedig nincsenek, ő maga van ott. Jay megjegyzésére széles mosolyra húzódnak az ajkaim.
- Egy rossz szót se róla, én azért csípem – emelem fel a mutatóujjam, mielőtt még esetlegesen arrafelé terelődnének a mondatai. Mondjuk az emberek kilencvenkilenc százaléka kedveli Josht. Egyszerűen olyan figura.
Mikor rákérdez, hogy tudom-e már, hányadán állunk, én pedig hülye kérdéssel felelek rá, ő meg egy hülye válasszal, hümmentek egyet.
- Nem állunk éppen jól, ahogy érzékelem. Vagyis ami az elmúlt napokat illeti. Láthatólag nem akartad, hogy én legyek a partnered ebben a projektben – mondom, de nem nézek rá közben. Pedig én tényleg csak segíteni szeretnék neki. Sokkal rosszabb lenne, ha egy ismeretlennel kellene megküzdenie ezzel az egésszel. Vagyis mostanra már én sem vagyok biztos benne, mi lenne a jobb.
Érzem a „na persze” kijelentésén, hogy meg van bizonyosodva a kivételezésről, és direkt nem is fűzök ehhez semmit, mert ha tovább göngyölítenénk ezt a témát, félő, hogy újabb veszekedésbe torkollna a reggel. Ettől függetlenül persze nagyon piszkálja a csőrömet a téma.
- Nagyon ügyes vagy, Jay – sóhajtok, égnek emelt tekintettel. Büszke lehet rá. Én nem akarok párhuzamosan semmit a két férfitól, csak jól tudom, hogy Bentleynek mennyire sértené az egoját, ha megtudná, hogy mi a helyzet. Vagyis, hogy mi volt a helyzet... – Ez nem vicc téma – nézek rá. – Azt pedig végképp nem szeretném, ha valami véletlen folytán kiderülne a... múltkori. – Az lenne csak a kész katasztrófa. Habár megígérte, hogy nem mondja el, de akkor még nem tudta, hogy az illető, Bentley.
A kiegészítésemre való reakciója viszont egy kicsit még engem is megrendít. Nem vagyok biztos benne, hogy most mire érti... Rám?
Tulajdonképp a „sok sikert” megjegyzése nem igazán nyugtat meg, nem vagyok biztos benne, hogy építhetek rá ezzel kapcsolatban, hogy majd nem fogja elszólni magát egy óvatlan pillanatban. Bár csaknem...
A telefon csörrenése zökkent ki a gondolataimból, és bármennyire is igyekszem nem odafülelni, nem igazán sikerül. Főleg, mikor az estéről esik szó. Aztán... Alisha. Tudtam, hogy nő volt a dologban. Leteszem a pultra a kést és rápakolom a szendvicsre a szeleteket. Legalábbis jó lassan teszem, mert közben a fülem pár méterrel arrébb van.
A homlokomon összefutnak a ráncok, ahogy előrehalad a beszélgetés. Fogalmam sincs, mibe keveredhetett Jay, de nagyon nem hangzik jól, és valahogy összekötöm azzal a papírral, amit a múltkor, tök véletlenül találtam a mappájában.
A pultnak támaszkodva, magam elé meredve gondolkodom, mégis mi a fene lehet a háttérben, de sehogy nem tudom kialakítani a fejemben a forgatókönyvet. Közben kiveszem a melegszendvicssütőből a kész szendvicset, mikor már kezdem érezni az illatát. Jay visszatérésével pedig elé tolom a tányért a pulton.
- Jay, minden rendben van? – ráncolom a homlokom, ahogy rápillantok. – Nem akarok én semmibe belekontárkodni, csak rossz érzésem van. Ez az egész... – mutatok körbe a lakáson - ... na meg az a papír – teszem hozzá, de mire kimondom, rájövök, hogy ezt nem kellett volna mondanom. És ugyebár a múltkori viselkedése a tárgyalóban. Tisztára, mint akinek elgurult a gyógyszere kissé. Most is tele van sebesülésekkel, talán verekedésbe keveredett az éjjel, megint?! Már nem is tudom, hogy mi zavarna jobban, a nő vagy ez?

June azért összességében egész megértően viselkedik. Azon persze kiakadt, hogy nem mentem el a kiállításra, ami nem csoda, fordított helyzetben én is irtó zabos lennék, de minden másra alig ejtett kommentárt, és ez jelenleg sokat könnyít a helyzeten. Ha akarnék se tudnék neki mindent megmagyarázni, azt viszont sejtem, hogy ami késik, azért nem múlik teljesen. Nem olyan fából faragták, akit nem esz meg a kíváncsiság, még ha, tegyük fel, komolyan is veszi a „semmi köze hozzá” fogalmát. A rajtam virító verekedésnyomok, a szokottnál is lestrapáltabb küllemem és a lakásomban uralkodó káosz azért finoman szólva is vethet fel kérdéseket a gyanútlan szemlélődőben. És akkor még nem járt a fürdőszobában. Kate nem takarította fel a vérnyomokat, őszintén, nem is vártam volna tőle, de reggel azért engem is kellően váratlanul ért.
- Kár, hogy ez a bók nem projektosztásnál hangzott el. – Még mindig nem emésztettem meg, hogy épp vele kell dolgoznom ezen a témán. Vagy úgy általában véve bármilyen témán, és ezt annyira nem is szeretném eltitkolni előle. De úgy látszik, ő is tartja magát az új protokollhoz, mert ezúttal eszében sincs randevú-gyanús programba bonyolódni. És ez így is van rendjén, a következő hetek húzósnak ígérkeznek, nem is nagyon lenne rá időm.
- Mondjuk, mert nem hallottam az ébresztőt? – válaszolom meg a költői kérdést, az én szótáramban ez még mindig valószínűbbnek hangzik, mint hogy tévedésből rossz helyre megyek és még csak fel sem tűnik út közben. – Csak nem a lovagod ihlette ezt a verziót? Washingtonról én is el tudom képzelni, hogy annyira a gondolataiba merül, hogy a megbeszélt randihelyszín helyett véletlen a munkahelyén köt ki – vetem fel ártatlanul, de az arcomon formálódó félmosoly elárulja, hogy roppantul élvezem a feltételezést.
- Én még nem döntöttem el – fűzöm hozzá a Josh témához, de van egy olyan érzésem, hogy a hónap végéig ez is el fog dőlni. – Ami azt illeti, egyelőre a szexuális irányultságában sem vagyok száz százalékig biztos. Szerinted ő igen? – hintem el, csak úgy a levegőbe.
- Nem szeretek csapatban dolgozni – adok rögtönzött választ a ki nem mondott kérdésére, miért is nem akartam, hogy ő legyen a partnerem. – Sem azt, ha valaki megmondja, mit hogy csináljak. A rengeteg egyeztetést meg vitatkozást. A mai nap sem lenne eddig kudarc, ha nem beszéltük volna meg a találkozót. – Ez talán egy kicsit meredek, de erről a témáról őszintén akkor sem fogok beszélgetni vele.
- Hát, akkor bízzunk benne, hogy előtte ügyesebben tartasz titkot, mint előttem – célzok rá, hogy a helyében én nem is miattam aggódnék, ha a Bentley előtti lebukás a téma. Azért ő is tud szép dolgokat produkálni, de tovább inkább nem megyek, tudja ő jól, hogy mire gondoltam.
A telefon kiszakít egy időre a konyhai jelenetből, és mire visszatérek, fejben teljesen máshol járok. June kérdése rámutat, hogy nagyon nem lesz egyszerű összeegyeztetni ezt a két projektet. – Milyen papír? – ráncolom a homlokom, mikor a végére ér, és a szendvicsbe belekezdve felpillantok rá. A kékjeimben villanó, frissen éledő kíváncsiság előrebocsátja, hogy nem fogom hagyni könnyen lerázni magam.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Én teljes mértékben megértem, hogy kicsit pikkel rám, amiért nem mondtam el neki, hogy mi van köztünk Bentleyvel – bár jobbára lehet, hogy ez gyenge kifejezés -, de jelen helyzetben én vagyok az, aki haragudhat amiatt, hogy az első reggelen már el is késik és láthatólag nem azért, mert halaszthatatlan dolga akadt. Mégis ő tesz megjegyzéseket...
- Ha-ha-ha. Az újságíráshoz tudtommal még nem értesz – bökök vissza. Most komolyan... Amiatt nem akar velem dolgozni, mert a főnökével járok? Jobban mondva hamarosan hozzá megyek, de ez most mellékes ebből a szempontból. Vagy más dolog is van az egész mögött? Szerintem az önbecsülését is sérti egy kicsit, dehát ami köztünk volt, az már a múlt. És nem miattam.
- Áh, ez a verzió eszembe sem jutott – emelkedik meg a szemöldököm. A paradicsomszeletelés közben viszont megakaszt a kis megjegyzésével. – Néha te is olyan mélyen a gondolataidba merülhetnél, mint ő – vágok vissza. Most már folyamatosan terítéken lesz Bentley? Mindig lesz valami, amivel szóba hozza, csak azért, hogy megpróbáljon vele provokálni, de sajnálattal közlöm, hogy nem fog neki sikerülni. Bár ezt a szemét mosolyt az arcáról könnyen képes lennék letörölni.
A Josh témára azonban már én is kicsit vidámabban reagálok. Egyszerűen nem lehet nem kedvelni, de tényleg. Bár ha Jay nem fogja, akkor már van is egy tippem, miért nem. A helyzet az, hogy Josh szerintem nem véletlenül beszél annyit nekem Jayről, de ne legyen igazam. Vagyis hát... Még az is lehet, ha Jay így folytatja, megkérem Josht, hogy szálljon rá, úgy igazán. Milyen szép kis bosszú lenne érte.
- Hm, nem tudom – vonok vállat, mintha tényleg nem lenne arról fogalmam, hogy Josh nem igazán a nőkhöz vonzódik. Jobban mondva, ha jól tudom, voltak próbálkozásai, de mindegyik kudarcba fulladt, és nem a nők miatt. Na, hát végül is teljesen mindegy, én bárhogy csípem a pofiját.
Miszerint azt állítja, hogy nem szeret csapatban dolgozni, felhorkantok.
- Persze, semmi köze nincs ahhoz, hogy én, én vagyok. Egyszerűen csak nem szeretsz csapatban dolgozni. De ha Samantha lett volna az, akivel egy csapatban kell lenned, azt már nem vetted volna olyan rossz néven, nem? – Szándékosan nem a lehetséges jelentkezők férfi tagját említem... Samantha legalább jófej, precíz és nagyok a mellei is.
Mikor viszont folytatja érzem, hogy kicsit megy felfelé bennem a pumpa, és ahogy a végéhez ér, már robban is.
- Nehogy azt gondold Jay Cameron, hogy nekem annyi kibaszott kedvem lett volna ehhez az egész szeptember 11-es témához. Találhattam volna sokkal vidámabb, sokkal jobb új projektet, de nem, én hülye idióta gondoltam, hogy majd segítek szembenézni az egyik rémálmoddal, de nyilván rosszul gondoltam, mivel ezt is meg tudnád oldani egymagad. Egyértelmű. – Talán kicsit túlreagálom a helyzetet, de azt hiszem, mostanra gyülemlett fel bennem az egész, pedig eddig viszonylag jól visszafogtam magam. Eddig sikerült. Szerencse, hogy idő közben a telefonja is megszólal, mert már azona. ponton vagyok, hogy inkább itt hagyom, melegszendvicsestül, mindenestül.
A hallgatózás pedig kicsit sem nyugtat meg, de talán egy kicsit a hevesség csillapszik bennem, a helyébe inkább az aggodalom lép, aminek hangot is adok, ahogy visszatér. Persze gondolkodás nélkül.
A kérdése megakaszt kicsit. Nagyon ügyes vagy, June. Most majd azt fogja gondolni, hogy kutakodtam a cuccai között.
- Papír? Milyen papír? – pillantok rá. – Papírt mondtam volna? – próbálom adni a hülyét, hátha bejön, de sajnos sejtem, hogy nem fog. Azért egy próbát megér, de ha nem veszi be, akkor vállat vonva közlöm vele a nyilvánvalót: - Az idézésed akadt a kezem ügyébe, miután majdnem rám borítottad a fél asztalt. Ebből is gondolom, hogy valami nincs rendben.

 - Biztos hamar megtanulnám – vágom rá, elvégre csak nem lehet olyan nagy ördöngösség. Egy ideje fontolgattam már, hogy oknyomozó legyek, a magányos farkas téma egész nekem való lenne. Azon is agyaltam már, hogy vissza kéne menni a Közel-Keletre, és dokumentálni, amit csak lehetséges. Minden nap más célokkal kelek fel, nem gondoltam volna, hogy ez az átkozott megállapodás ilyen nehéz lesz. Egy év kibaszottul hosszú idő. És akkor még June-nal nem is számoltam. – Nem tudtam, hogy fétised, ha nem figyelnek rád, de ezen könnyen tudunk segíteni – vonok vállat, a gondolataimba mélyedés igazán nem esett nehezemre, most is volt ezer bajom, nélküle is. – Figyelj, mi lenne, ha ma nélkülem mennél arra a tárlatra? Nem vagyunk összenőve, majd megnézem később, vagy elmondod, amit érdekesnek találtál, mint látod, most nem igazán alkalmas – ajánlok egy logikusnak tűnő alternatívát, elvégre kettőnk közül én vagyok, aki jobban beleásta már magát a témába, nem igazán volt szükségem hivatalos továbbképzésre. A fejem úgyis szanaszét volt, akárhogy igyekeztem koncentrálni, a tegnap éjjel történéseiből állandóan elém ugrott valami, ami talán fonál lehetett a még mindig sötétben maradt foltokhoz. Nehéz volt ide is és oda is összpontosítani, pláne ilyen pocsék fejfájással. A rendszer kezdett túlterheltté válni, a robbanás pedig általában se nem túl szolid, se nem túl elegáns. – Elképzelhető. A zsenge, fiatal nők mindig ösztönzően hatnak a kreativitásomra, különösen, ha szinglik. Erre voltál kíváncsi? – Kétlem, de ő keverte bele Samanthát, nem én. A kifakadása viszont most már engem is átlendít a határon. Nem érint jól, hogy a személyes érintettségemet hozza fel, ehhez a témához senkit sem engedek közel, a mai napig, és neki sincs joga így beletúrni. Pláne ilyen stílusban. Nem emlékszem, hogy kértem volna tőle segítséget. – Az én rémálmaimmal neked végképp nem kell foglalkoznod, ha azt hiszed, bármit is tudsz róluk, vagy rólam, akkor kurvára tévedsz! – csattanok fel én is, és a kezemben tartott kést lecsapva, felállok az asztaltól. – Ha azért léptél be a projektbe, hogy a lelkiismereted istápolgasd, akkor válaszd inkább a bodybuilding szépségversenyt, vagy akármelyik testhezálló, csilivili hülyeséget, nincs szükségem a segítségedre! – A telefon csörrenése szakít ki az ordibálásból, jobban mondva a képernyőn felvillanó név. A legjobbkor hív ő is. A szobáig érve megpróbálom lecsendesíteni a bőröm alatt felfortyant indulatokat, de az ajtót azért még lendületesebben csukom be a kelleténél. A szóban forgó tíz perc pedig elég is hozzá, hogy lecsillapodjak. Fogalmam sincs, hogy June egyáltalán a lakásban van-e még, de ha igen, visszaülök a székre, és hagyok néhány másodpercet, hogy újra felvegyük a fonalat. Nem akartam megbántani, de túl messzire ment. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ő tudja-e. Vagy hogy mit gondol és mit nem. Örülök, hogy megtöri a csendet, az a bizonyos papír felemlegetése viszont újabb gócpontot helyez kilátásba. Bármi lehetne, de perpillanat az idézésemen kívül más nem nagyon jut eszembe, ráadásul fogalmam sincs, hogy hová tettem, ami néhány napja érkezett. Lehetséges, hogy megtalálta volna az irodában? – Ne játszd a hülyét, June, mert a türelmem nincs túl jó formában. – Mint láthatta is az előbb. – Szóval az idézés – bólintok, tudomásul véve, ahogy végül bevallja, és inkább az asztallap felé fordulok és rágyújtok egy cigire. – Vagyis már megint olyasmibe ártod magad, amibe nem kellene. Az csak egy piti ügy. Franciaországban volt egy konfliktusom, de nem fogok visszautazni emiatt. Majd kifizetem az óvadékot. Most elégedett vagy? – emelem rá a tekintetem az ujjaim közt izzó szál fölött. – Miért akartad valójában ezt a projektet? – kérdezek rá halkan, de a pillanat valahogy furcsán jelentőségteljes, mintha tudnám, hogy hazudna, legalábbis az igazság egy részét biztosan nem mondja el. Tud a nővéremről, de régen sem igazán érintettük ezt a témát, azóta pedig elég sok év eltelt már, hogy csak így hirtelen és váratlanul elfogja a vágy, hogy felügyelje a lelki hogylétemet. Mégis miért akarná? És miért gondolja, hogy ha akkor nem, majd most beengedem a mélybe? Pontosan ez volt az oka, hogy nem akartam vele dolgozni ezen az ügyön, mert olyasmit tudott rólam, amit a többiek nem, és már ennek a puszta ténye is rendkívül zavart. Sebezhető pont, és mint ilyet, senki kezében nem láttam szívesen. Még az övében sem. Hiába kötött össze a múlt egy darabkája, semmi okom nem volt megbízni benne.

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

- Hát, ha nem akarsz velem dolgozni, akkor csak hajrá. – Végtére is, úgyis ez a lényeg, és igen, nagyon böki a csőröm. Lehet, hogy hülyeséget csináltam azzal, hogy ragaszkodtam ehhez a projekthez. Maradnom kellett volna a seggemen.
Nem úgy érti a szavaimat, ahogy én gondoltam vagy éppen lehet, hogy úgy érti, csak direkt akar bosszantani. Mire ezt végig gondolom, egész biztos vagyok abban, hogy ez a verzió áll fent. Neki meg mostanában ez lett a fétise, úgy fest. Azt hiszem, jobban teszem, ha ezt elengedem a fülem mellett és nem megyünk bele a részletekbe. Nem lenne értelme.
A javaslatára a kelleténél talán egy kicsit szúrósabb tekintettel nézek rá.
- Folyamatosan azt sugallod, hogy egyedül is meg tudnád oldani ezt az egészet, erre most arra kérsz, hogy menjek el csak én? – kérdezem olyan arckifejezéssel, mint aki tényleg nem hiszi el, amit hall. Ez nem az a Jay, akit én ismertem. Neki a munka állt az első helyen, épp ez volt a problémám akkoriban. Erre most épp az ellenkezőjét látom. Nem stimmel ez nekem. – Ez egy páros projekt, nem fogom elkezdeni nélküled – emelem égnek a tekintetem. Valahogy most nem vagyunk egy hullámhosszon, ami érezhető is, persze egy része betudható annak, hogy elég másnapos lehet és a másik fele pedig annak, hogy nem éppen felhőtlen a viszonyunk. Ezutóbbit jobb lenne minél hamarabb rendezni, mert így sanszos, hogy nem fog menni az együtt dolgozás.
A cinikus reakciójára nem bírom megállni, hogy ne húzódjon mosolyra a szám, de inkább kínomban, mintsem jókedvemben.
- El kell keserítselek, nem szingli – mondom az alig lényeges információt, mert kétlem, hogy túlzottan érdekelné. – Sajnálom, hogy én nem felelek meg az igényeidnek, de ez van, békülj ki vele – tárom szét a karjaimat.
Nem bírom megállni tovább, hogy ne olvassak a fejére, mert annyira idegesít a stílus, amit jelen helyzetben képvisel, hogy egyszerűen nem megy. Mikor viszont gondolkodás nélkül érkezik a visszavágás, csak úgy zsong a fejem az egész szarságtól. Testhezálló csillivilli hülyeséget?
- Kapd be, Jay – szólok utána, mielőtt még egyáltalán megemészteném a többi dolgot, amit mond. A táskám után kapok és ahogy becsapódik az ajtó mögötte, én is határozott léptekkel indulok meg a kijárat felé. Nem fogok szenvedni vele. Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Tényleg nem tudom, mit keresek itt. Valóban kurvára tévednék, és nem lenne fogalmam semmiről? Mára tényleg nyilván más ember, nem az, aki öt évvel ezelőtt volt. Akkor sem igazán akart beszélni a nővéréről, én pedig azalatt a három hónap alatt szándékosan nem is túrtam bele a témába, mert tudtam ezt. Amikor szóba került, terelni kezdte hamar a témát, és utána nem erőltettem. De hogy most miért akarok újra ebbe belemászni, még én magam sem tudom igazán.
Mély levegőt veszek és a folyosó feléről egy határozott száznyolcvan fokos fordulatot veszek és visszamegyek a lakásba. Ezt így nem lehet. Ha most nem változtatunk ezen, akkor egyrészt nem lesz ebből a projektből semmi és mindkettőnket seggbe rúgnak, másrészt pedig nem szeretnék úgy létezni a munkahelyemen, hogy levegőnek nézzenek.
A telefonbeszélgetés egy részét pedig még el is csípem, ami megint bogarat ültet a fülembe. Mikor visszajön, igyekszem nyugodt maradni. Persze ismét sikerül előtte lebuknom, hogy olyasmibe pillantottam bele, amibe nem kellett volna.
- Most komolyan nem szándékosan kutakodtam – vonok vállat. – Félreértesz, én nem amiatt aggódom, hogy visszautazol az ügy miatt Franciaországba - pillantok én is rá. Miatta sem kellene, mert nincs hozzá semmi közöm ugyebár, de valahogy akaratlanul is a bőröm alá kúszik ez a kellemetlen érzés. – Inkább amiatt, ahogy viselkedtél a tárgyalóban, meg ezek a sebhelyek az arcodon – mutatok konkrétan a szemöldökén lévőre, majd visszaülök a pult túloldalára és a táskámat is visszaejtem a bárszék mellé a kezemből, mikor érkezik a kérdés.
Pár pillanat azért eltelik, mire válaszolok rá.
- Ez egy erős téma. Tudom, hogy te olyan képekkel fogod tudni alátámasztani az én írásomat, ami átadja majd a vizuális lényegét, sőt, azzal együtt lesz igazán jó, kerek egész. Mert te is ugyanolyan maximalista vagy, mint én. Ketten együtt egy nagyon erős munkát adunk majd ki a kezünk közül. – Szeretem, mikor ilyen témákat ragadhatok meg és nem egy „csillivilli bodybuildinget”, amiről ő is beszélt. – És mert tudom, milyen személyes érintettséggel végigküzdeni magad egy nagy kaliberű projekten. Egyedül elmondhatatlanul szar. – Hiszen éppen nem rég tapasztaltam meg, mikor az Alzheimer-kórról kellett részletekbe menő cikket írnom. Nem nézek rá, a pulton lévő bambuszalátét szélét babrálom. – Ha senki nem áll ott mögötted, hogy tartsa a hátát, miközben éppen riportot készítesz az érintettekkel. Összeroppant – préselem össze a szám, majd felpillantok rá. Bentley rám osztotta a feladatot, pedig tisztában van az anyám állapotával. Mikor meg írtam a cikket három napon keresztül, ő épp üzleti úton volt.  – Nem fogok belemászni a lelki világodba, Jay. – Tudom, hogy ettől tart. – Csak szeretném, ha tudnád, hogyha a hosszú nap után, a sok borzalommal megpakolt hátizsákoddal hazatérsz, lesz, aki megiszik veled egy pohár bort és meghallgat, ha akarod. Ha nem, akkor csendben is ihatjuk – mosolyodom el. Mire ideérek, teljesen lenyugszanak a kedélyeim. Kissé megeredt a nyelvem, de ő kérdezte, én pedig totál őszinte voltam.

Elengedem a megjegyzést, egyikünknek sincs igazán szüksége rá, hogy válaszoljak. Nem akarok vele dolgozni ezen a témán, de úgysincs más választásom. Én is tudom, ő is tudja, akkor meg minek firtassuk?
Eleinte tetszett a gondolat, hogy az útjaink újra keresztezik egymást, a közös munka izgalmasnak ígérkezett, és talán bármelyik másik projektnél élveztem is volna, de ez más. Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy tudja rólam, amit senki más. Hülyeség, de így mintha nekem is nehezebb lenne eljátszani a kívülállót. – Jól hallottad – erősítem meg. Mindketten jobban járunk, ha most inkább lelép és bejárja azt a tárlatot, én meg addig… Ez egy baromi jó kérdés, hogy mit csinálok. Először is valahogy rendbe kéne hoznom magam. Ha lehet, nem túl feltűnően. A napokban nem lenne célszerű sem kórházban, sem valamelyik őrsön éjszakázni. És meg kell találnom Seant, de ha Al sem tudja, hol keresse, nekem sem lesz könnyű dolgom. – A fotózásnak úgy sincs köze a tárlathoz. Nekem ez csak elfecsérelt idő. A cikkhez viszont jól jöhet – vonok vállat, ahogy a random gyártott érveimet felsorakoztatom. Jó nagy faszság mind, de azért nem hangzik rosszul. Ahogy June bevágja a durcát, látványosan felsóhajtok. – Akkor ne kezdd el – hagyom rá. – Szóval? Mi a terved mára? Rendet raksz nálam és főzöl néhány gyógyteát? – provokálom, hogy nyilatkozzon, akkor mégis hogyan képzeli el az előttünk tornyosuló órákat. Fordított pszichológiát játszom, hiszen biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem áll szándékában maradni, és őszintén szólva nekem sem volt betervezve, hogy beállít; kész csoda, hogy eddig a kiállítás körül tudtam tartani a témát, de minél hamarabb felkapja a vizet és kisétál azon az ajtón, annál kisebb az esélye, hogy belefolyik valamibe, amibe kurvára nem kellene. Még csak az hiányozna, hogy ő is belekeveredjen ebbe az egész káoszba.
Szingli vagy nem szingli, oly’ mindegy, billentem oldalra a fejem sokatmondóan egy pillanatra. – Előbb-utóbb úgyis az lesz. – Miközben kimondom, June-ra pillantok, a tekintetem megtalálja az övét, akár még azt is sejtheti, hogy egy újabb célzás akart lenni. Talán az is volt. – Manapság a legtöbb kapcsolat csak átmeneti. A párok többsége félelemből, kényelemből vagy épp unalomból van együtt. – Éppenséggel nekik sem adnék olyan nagy jövőt Washingtonnal, de távol álljon tőlem, hogy erre ilyen nyíltan fel akarnám hívni a figyelmét. Maga vagyok a megtestesült Irgalmas Szűz Mária. Mellesleg semmi közöm hozzá, ő pedig most már úgyis el fog gondolkodni rajta.
Az annyira azért nem igaz, hogy nem felelne meg az igényeimnek, én benne lettem volna, hogy izgalmasabb dolgok is történjenek köztünk, mint ez az üres veszekedés, vagy a beszámolók időpontjának közös kitűzése, de most már értem, miért is olyan komplikált ez a helyzet. A szoft-szexuális fantáziálásomnak viszont hamar vége szakad, mert a kifakadása engem is kihoz a sodromból. Jobban is, mint vártam. Szerencsére a telefon jókor jön, és mire leteszem, a dühöm nagy része már el is párolgott. Teljesen más jellegű problémák kavarognak a gondolataimban, ám mikor az ajtón kilépve, újra meglátom, az elhangzott szavak hamar visszasomfordálnak a fejembe. A pillantásom a June kezében tartott táskájára siklik. – Indulóban vagy érkezőben vagy? – teszem fel a kérdést, a hangomban bújtatott, félkomoly iróniával, mint aki még nem döntötte el pontosan, hogy folytatni vagy inkább oldani akarja a megkezdett párbeszédet. Mérget vettem volna rá, hogy az előbbi után ő is elviharzott, de ezek szerint még mindig nem tudtam elérni, ami lassan rekordszámba ment. Ha igazán akartam, bárkit elüldöztem a közelemből, pillanatokon belül. – Hanem? – pillantok rá kérdőn. Mégis mi aggasztja akkor, ha nem az, hogy az idézés miatt veszélybe kerülhet a projekt és a kiírt határidők? Ahogy a szemöldököm felé mozdítja a kezét, egy tünékeny pillanat erejéig arra számítok, hogy meg fog érinteni; az izmok alig láthatóan megfeszülnek a karomon, mintha azt akarnám, hogy ne érjen váratlanul. Annyira ösztönös, hogy szinte alig csípem el, csak mikor June leül, és a készültséggel együtt az izmaim is kiengednek. – Ne kombinálj, June. Nincs semmi összefüggés – ingatom meg lassan a fejem, a pult felé pillantva, és beleszívok a cigibe. – A tárgyalóban csak feszült voltam és azért te is tettél róla, hogy így legyen. De ezt megbeszéltük már. – Amint kimondom, rögtön elbizonytalanodom. Valóban megbeszéltük? Ez a tegnapi éjszaka úgy összenyirbálta az emlékeimet, hogy nem is tudnám biztonsággal megmondani: megtörtént-e, vagy csak a képzeletemben játszódott le. Azért igyekszem magabiztosnak tűnni. A sebhelyek eredetét még mindig inkább kerülném, erre pedig jelenleg már csak egyetlen lehetőség van: ha visszatérek a projekt-témához. A miértje tényleg érdekel, figyelmesen hallgatom a szavait, nem szólok közbe, csak miután az első blokk végére ért.  – Vagyis a többiek munkájával nem vagy elégedett? – csúsztatom be a kérdést, amire bizonyára nem számított. A mondandó egyik fele valóban egósimogató, jól esik hallani a szájából, hogy elismer, engem és amit csinálok, másrészről ez még önmagában nem magyarázza meg, hogy miért akarta ennyire ezt a munkát, hogy harcolni is képes volt érte.
A folytatás viszont már mélyebb barázdába vág, nem is annyira a lesütött pillantásból vagy a szavak tartalmából jövök rá, hanem a belőle áradó, szokatlanul erős energia érint meg. Ismerem ezt a kisugárzást, bár June csak ritkán élt vele, ilyenkor mindig éreztem, hogy milyen lenne az igazi ereje, ha elszakadna ettől a sok felszínes szarságtól, ami állandóan leláncolja. Elkalandoztam. Már majdnem kimondom, hogy Irakban sem tartotta senki a hátát értem, de June folytatja. A mondat elhallgattat, a tekintete pedig foglyul ejti az enyém. Ebben a pillanatban talán tényleg elhiszem neki, hogy nem turkálni akar az életemben, és szeszélyből vagy unalomból megpiszkálni azt a dobozt, aminek nem akarnám levenni a fedelét. – Oké. Észben fogom tartani. – Ha már épp most beszéltük meg, hogy nem fog faggatni a nővéremről, én sem akarom megkérdezni, mi volt az a projekt, ami ennyire megviselte. Talán majd máskor. – Na és nálam vagy nálad? – firtatom, hogyan is képzeli el ezeket a meghitt estéket, mert nekem éppenséggel lenne néhány ötletem, és ez egy pillanatra a tekintetemben is benne ül, ahogy a vonásait mustrálgatom. Szörnyű, hogy ezer dolgom, bajom, mégis rögtön rajta jár az eszem, amint egy kis rést üt azon a pajzson.
 

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

 Oké, egy bizonyos szintig értem, miért akar mindenképp lekoptatni. Nem csak úgy jelen helyzetben, hanem úgy kollektíven is, pedig én komolyan szeretném, ha jóban tudnánk lenni. Az is igaz, hogy ha sikerülne jóban lennünk, azzal magamat is veszélyes vizekre sodornám, de még mindig jobb lenne, mint ez az egész szituáció, ami most jelen helyzetben fent áll. Baromi idegörlő, az meg pláne amilyen nemtörődöm módon viselkedik most.
- Szerintem meg igenis van köze. Úgy akarsz fotókat csinálni, hogy nem járod legalább kicsit körbe a témát? – emelkedik meg a szemöldököm, ahogy rápillantok. Nem értem, hol van az a maximalista Jay, akit évekkel ezelőtt Amszterdamban hagytam. Lehet, hogy most csak a rosszul indult napja miatt ilyen, de ezt még ilyen esetben sem kellene megengednie magának. Egyrészt azért, mert ez az első projektje, másrészt pedig azért mert ezzel engem is szarban hagy. De látom ez most a legkevésbé sem érdekli.
- A rendrakást rád bízom, mielőtt még olyasmit találnék, amire abszolút nem vagyok kíváncsi. – Mondjuk egy ittfelejtett női fehérneműt vagy bármi hasonlót. – Még a gyógytea esetleg felmerülhetne, de amekkora bunkó vagy ma reggel... elfelejtheted. – Persze, még mit nem? Így is kész csoda, hogy még itt vagyok. Már rég el kellett volna mennem arra a hülye tárlatra és egyedül nekiállni ennek a francos projektnek, aztán majd csatlakozik ahol és amikor akar. Ehelyett itt veszteglek és én is egyre mélyebben ásom bele magam a szarba, ami a munkámat illeti.
Fogalmam sincs, miért nem hagyom itt és miért érdekel annyira, hogy honnan szerezte ezeket a sebeket? Megint belekeveredett volna valamibe? De mégis mi a francba, mikor alig pár napja van a városban? Lehet, hogy már tényleg egyáltalán nem ismerem őt. Évek teltek el, azalatt bármi történhetett, az utóbbi két nap pedig tényleg nem arról tanúskodik, hogy ugyanaz az ember lenne. Ezzel szemben persze ott van az az este, amit együtt töltöttünk. Jól éreztem magam vele, nagyon is, mintha visszarepültünk volna az időben. Az egész testemen bizsergés fut végig, ha visszagondolok azokra az órákra.
Ahogy a tekintete összetalálkozik az enyémmel, nem tudom eldönteni, hogy ez most egy ártatlan megjegyzés akar lenni, egy célzás vagy egy olyasféle ígéret a részéről. Átfut az agyamon, hogy egész biztos vagyok benne, hogy valakivel össze fogja szűrni a levet a cégnél, amit én nem igazán szeretnék végignézni. Azért mégiscsak volt közünk egymáshoz anno, nem lennék rá kíváncsi, ahogy mással hetyeg.
Itt viszont bekúszik a kérdés, hogy neki vajon milyen érzés lehetett, mikor ránk nyitott Bentley irodájában? Mert egyébként szerencsére mi nem azok vagyunk, akik a nyilvánosság előtt flörtölgetnének egymással, na de az egy erős jelenet lehetett.
- A legtöbb – bólintok rá, hiszen ezzel én is egyet értek. Azzal viszont nem, amire célozni akar talán. A mi kapcsolatunk Bentleyvel nem sorolható az unalmas kategóriába.
Nem megy ez nekünk most valahogy, mindig összeszólalkozunk, veszekedés lesz a vége szinte bárminek, amit elkezdünk. Nem is bánom, hogy elviharzik a telefonnal, viszont onnan is olyan fél információk szűrődnek be, amik kicsit sem számítanak megnyugtatónak. És mellesleg valami Alishaval beszél, akinek arról magyarázkodik, hogy nem úgy alakult az este, ahogy tervezte. Jobb is, ha megyek.
Persze ez sem megy könnyen, mint az utóbbi időben semmi sem, így másfél percen belül újra a konyhában találom magam.
- Még én sem tudom – felelek a kérdésére őszintén. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha nem jövök vissza.
- Viselkedésbeli összefüggést vélek felfedezni – nézek fel rá, nem eresztve el a pillantását úgy fürkészve azt, mint aki végre valami őszinteséget keres benne. Gondolom a háborúhoz is sok köze van ezeknek a változásoknak. El sem tudom ép ésszel képzelni, miként mehetett keresztül ott. Rendben van, hogy „csak” fotózott, de azok a képek olyasmi pillanatokat adnak vissza, amit a két szemével látni nem lehetett egyszerű. Szóval persze, megértem valamilyen szinten a kitöréseket és ezeket a balhéba belekeveredéseket, de akkor is nyomaszt valahol. – Szerintem egyébként nem beszéltük meg – kontrázok rá, pedig tényleg úgy mondja, mintha megtettük volna. De nem. Nem igazán értem, miért állítja ezt ilyen magabiztosan. Pár pillanatig némán figyelem, ahogy kifújja a füstöt az ajkai között. – És a sebek? – kérdezek rá mégis, mert egy ilyet nem szerez az ember egy görbe este alatt egykönnyen. Ha a hátán néhány körömlenyomat lenne, annak eredetére nem kérdeznék rá, mert egyértelmű, de ezek veszélyesebbnek tűnnek.
Mikor újra a projektre terelődik a szó, úgy döntök, őszinte leszek vele és nem mondok hülyeségeket.
A kérdésére is őszintén válaszolok, ebben nincs semmi.
- Van, akivel nem szeretek együtt dolgozni. Silányabb képeket ad át egy olyan cikk mellé, amiben nekem szívem-lelkem benne van. És az rontja a minőségét egy bizonyos szinten – vonok vállat. – Gondolom, te is jobban szeretsz egy minőségi cikk mellé vizualizálni a dolgokat. – Ezzel az emberek legtöbbje így van, már aki tényleg szereti a munkáját és fontos neki, hogy jól is csinálja, amit csinál. Jaynek pedig eddig úgy gondoltam, hogy nagyon is fontos.
Az igazán őszinte válasz viszont csak ezután jön, és igyekszem erőt meríteni magamon, hogy ránézzek. Megteszem, láthatja, hogy tényleg nem hülyeségeket beszélek össze, hanem így gondolom, ahogy azt mondom. Szívesen beszélnék vele őszintén, az érzéseiről a nővérével kapcsolatban, de nem fogom bolygatni. Ha úgy adódna, szívesen meghallgatnám, de tiszteletben tartom a döntését, azt viszont szeretném, ha tudnék neki segíteni ezen a projekten keresztüljutnia anélkül, hogy túl mély sebeket szakítana fel.
Nem fűz hozzá hosszas mondanivalót, de nekem most elég, ha tudomásul veszi, amit mondtam és nem üres szavaknak találja azokat.
A kérdésére azonban nem sokáig állom a tekintetét, ugyanis mintha egy pillanatig nem csak a viccet vélném felfedezni a vonásain. Zavart mosoly kúszik az arcomra, miközben lassan ingatom meg a fejem.
- Ezt még át kell gondolnom, de biztos akad megfelelő hely, ha akarjuk – nézek vissza rá, mint aki megerősítésre vár. Tudom, hogy ez bárhol veszélyesnek mondható, több okból is. Az egyik például, hogy sanszos, hogy az este végére olaszosan összeveszünk egymással. A másik, hogy valamelyikünk átlépne egy határt, hiszen a múltkor már bebizonyosodott, hogy megtörténhet. Az már más kérdés, hogy egy jól irányzott forgatókönyv szerint pont fordítva kellett volna történnie. Nekem kellett volna leállítanom őt és nem pedig neki engem. De végül is lehet happy endje is a történetnek, nem? Egyébként sem árt, ha megpróbálunk közömbösen viselkedni egymással, ha nem akarjuk, hogy valakinek a Timesnál szemet szúrjon ez a viselkedés. És nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba sem.
- Én holnap ráérek. Borom is van – ajánlom fel, mikor eszembe jut, hogy holnap April lakására kell mennem, hogy vigyázzak a macskára. Így akár meg is oldódhatna a nálam vagy nála kérdés. – Nincs lelkizés, hacsak nem ez épp a szíved vágya – teszem hozzá, bár az biztos, hogy szeretném kideríteni valahogy óvatosan, hogy mik ezek a sebek és a dühkitörések. Ha nem holnap, akkor majd máskor, ha már kicsit közelebb enged. De vajon jó ötlet-e újra közelebb kerülni hozzá akárhogyan is?

- A témát – kap megfelelő hangsúlyt a szó – elhiheted, hogy már ezerszer körbejártam. Nincs olyan amerikai, aki ne lenne vele képben. – De nyugodtan mondhatnék akár médiafogyasztó társadalmakat is, szóval úgy a világ nagy része. Gondoskodtak róla, hogy így legyen. Ettől ez persze még mindig csak terelés, ha én hallanám ezt a dumát, pontosan tudom, mit mondanék az illetőnek. Tény, hogy elég pocsék bőrben vagyok, de talán itt lenne az ideje feltennem magamnak a kérdést, hogy tényleg ez az egyetlen, ami visszatart? Csak az a helyzet, hogy annyira a válaszokat sem akarom megtalálni.
- Azt hittem, már tudatosítottad, hogy itt csakis olyasmiket találhatsz, amire nem vagy kíváncsi. – Világossá tette a múltkor, hogy kapcsolatban van, és emellett nem fér bele más; pontosabban annyira meggyőző azért mégsem volt, mint utána az irodai szemléltetés keretében. A lényeg, hogy az üzenet azért átjött: nem kér belőlem. De akkor mért van még mindig itt? Egyáltalán miért jött ide? Nem az anyám, hogy ellenőrizze, ágyban vagyok-e még. Ezt, gondolom, annyira nem bánja, hogy nem hangosan fejtettem ki, a lebunkózása viszont mégis indokolttá teszi a kérdést. – Vagyis akkor miért is vagy még a konyhámban? – érdeklődöm, finom célzással.
Mielőtt igazán összeveszhetnénk Alisha megmenti a helyzetet, bár ezzel újabb adag súlyt görget a vállaimra. Sajnos tartozom Seannak annyival, hogy ne hagyjam egyedül elsüllyedni a szarban, de a lehető legrosszabbkor jött most ez az egész. Az antrém pedig lehetett volna néhány fokkal elegánsabb is, most már belátom, hogy elcsesztem, de nem gondoltam, hogy ilyen mélyre futhatnak a szálak, és megjegyzem, ez még mindig csupán feltételezés. Ami ellenben tény, hogy kis híján kinyírtak abban a lokálban, és hogy bevettem valamit, amiről a leghalványabb fogalmam sincs, hogy mit művelhetett velem, vagy hogy kiürült-e már a szervezetemből. Átfut az agyamon, hogy fel kéne keresni valakit, aki – ha mázlim van – még hátha tud mondani valamit, de anélkül, hogy bármi hivatalos nyilvántartás készülne róla, ami azért valamivel nehezíti a helyzetet. Paranoia. Tudom. De láttam már csúnya dolgokat.  
Ahogy visszalépek, és meglátom Junet, a téma rögtön át is kapcsol a fejemben. Ó, basszus. Még a tárlat-témát se rendeztük le végérvényesen. A válaszával viszont nem tudom, mit kezdjek. – Írni is ilyen határozottsággal szoktál? – teszem fel a kérdést, egy apró szemöldökfelvonás kíséretében, de azért nem viszem túlzásba az arcgimnasztikát, mert még mindig zsong a fejem a fájdalomtól. Feltehetőleg a hangulatomhoz is van némi köze. Ez talán elvesz valamit az ajkaim közül távozó mondatok és célozgatások éléből, legalábbis June mintha egy hangyányit elnézőbb lenne valamiért, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy még mindig állja a sarat; nem tudom, mi járhat a fejében, azt látom, hogy szeretne puhatolózni, de ismert már annyira, hogy ha meg akart tudni valamit, ahhoz nem volt elég feltenni pár egyszerű kérdést. Át kellett jutnia előbb az egómon, vagy legalábbis egy kis időre félretenni az útból.
- Azt ne mondd, hogy időközben pszichológus lettél – ironizálok ismét, mikor azokat a bizonyos viselkedésbeli összefüggéseket hozza szóba. Első hallásra negatív és gunyoros bélyegnek tűnhet, főleg a választott hangsúllyal, de valójában valamennyi kíváncsiság is rejlik mögötte. Az utóbbi években, bármilyen furcsa, én is foglalkoztam önfejlesztéssel és szigorúan a tudományos oldal felől közelítve a lélek és a személyiség elemzésével, jelent is meg nemrég egy könyvem, ami az extrém sportolók motivációit vizsgálja egy konkrét expedíció naplózásából született non-fiction írás keretében. Franciaországban sikere volt, de az Államokban egyelőre nem született róla túl sok méltatás, nem lennék meglepve, ha June azt sem tudná, hogy létezik.
Én ugyan már hozzászoktam, hogy rendszeresen analizálok, magam és másokat egyaránt, azzal viszont továbbra sem barátkoztam meg, ha valaki engem akart nagyító alá venni, így inkább rövid úton kifarolok a témából. Akkor nem beszéltük meg, végül is mindegy is. Annyit nem ér, hogy újra nekikezdjünk, egy szolid vállmozdulattal June felé is jelzem a kimondatlan álláspontot. – Ezen nem fogunk összeveszni. – A sebekre újra rákérdez, én pedig továbbra is a flegma kitérőválaszok mellett döntök. – Mi van velük? – szívok bele újra a cigibe.
A munkával kapcsolatban meglep, nem gondoltam, hogy valóban vannak, akikkel elégedetlen lenne, ezek szerint tényleg él még benne az a szexi maximalizmus, amit még én is ismertem, ezen egy pillanatra el is kalandozik a figyelmem, néhány felködlő, amszterdami emlék kapcsán, az utolsó mondata hoz vissza a jelenbe, ami bár nem igazán kérdés, mégis válaszolok rá.  – A hetven százalék úgyis csak a képeket és a szalagcímeket pörgeti át, szóval nem leszek olyan morcos, ha nem sikerül a cikked. – Talán az előbbi nosztalgiázás teszi, de hirtelen elfog a vágy, hogy egy kicsit meghúzgáljam a cicabajszát, pusztán a játék kedvéért, mindig is szerettem látni az a tüzet, amit egész változatos módszerekkel elő lehet csalogatni a szemében, ha az ember ismeri a titkát.
- Majd én is átgondolom, doktornő. – A tekintetéből kiolvasom, hogy valamiféle megerősítésre vár, amit tulajdonképpen már azzal megkapott, hogy a szemébe néztem. A szavaimmal felesleges lett volna megismételni, de azért el kell ismernem, a könnyed felszín alatt értékelem a próbálkozást. Már csak azt a monológot is, amit az előbb produkált. Mikor rávágja, hogy holnap már rá is ér, azért meglepődöm, és ebből valamennyit hagyok is kiülni az arcomra, nem én lennék, ha nem szeretném elmélyíteni azt az árnyalatnyi zavart, ami a vonásain játszott. – Oh. Úgy tűnik, nem töprengtél rajta olyan sokáig – mosolyodom el, és az asztallapra könyökölve, a tekintetét keresve, szétnyitom a tenyerem, hogy kezet foghassunk rá. – Deal. – Ha már ő így elhatározta, én sem lépek vissza. Ami a nincs lelkizésre vonatkozik, nos…  – Ezt azért akár most is garantálom. – De akkor miért is találkozunk pontosan? És miért is mentem bele ilyen könnyedén, azok után, ami mostanában történt? Őszintén szólva nem sok logikai érv szólt a találkozónk mellett, de még mindig kíváncsi voltam rá. Vagy csak a vérem vitt. Mindenesetre ez most már eldőlt.  
 

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

- De én nem egy olyan cikket szeretnék írni, amiben az áll, amivel mindenki képben van – magyarázom neki, de nem tudom, hogy van-e bármi értelme. Úgy érzem magam, mint aki a fallal beszél és azt próbálja győzködni valamiről úgy, hogy tudom, nem lesz eredménye. Mostanra az én fejemben is megfordul, hogy talán a projektkiosztásnak is köze van ahhoz, hogy Jay hogy néz ki ma reggel. Talán nem akar szembesülni újra ezzel a tragédiával, főleg úgy, hogy elég rendesen érintett. Gondolom, eltemette magában mélyen ezt, és eszébe sem jutott volna újra felszínre hozni.
Az odavetett megjegyzésébe akár bele is állhatnék, hogy ez nem igaz, de csak a pillantást küldöm felé, amiből kiolvashatja a reakciót. Én ilyet abszolút nem állítottam, hogy nem vagyok rá kíváncsi. A jelenlegi helyzet egyszerűen csak... komplikált. Egyébként is, ha tudná, hogy sokkal inkább kíváncsi vagyok rá, mint kellene, nos... ahhoz nem is tudom, hogy mit szólna?! Mostanra már valószínűleg teljesen elvágtam magam nála.
- Fogalmam sincs – vágom rá dühösen, mielőtt még elviharzik a telefonjával. Egyik felem az ajtóra tapasztaná a fülét, hogy további részleteket tudjon meg Jay éjszakáról, a másik pedig fejvesztve menekülne a lakásból. Utóbbi győz, de aztán mégsem, így újra a konyhában találom magam.
- Mindenképp szeretnéd kihúzni az utolsó gyufát nálam? – emelkedik meg az én szemöldököm is, de igyekszem elmenni emellett a megjegyzése mellett. Az írásban igenis határozott vagyok, de ki tudja, mellette még az is lehet, hogy megváltozik ezalatt a projekt alatt.
- Még az is megeshet – vonok vállat alig láthatóan, mielőtt felsandítanék rá. – De valószínűbb, hogy csak próbálom megfejteni az új Jayt. – Roppant jó kérdés, hogy miért, de most valószínűleg az aggodalom miatt. Tényleg érdekel, honnan szerezte ezeket az ütésnyomokat és sebeket, amik nem mellesleg nem csak holmi felszíni karcok. Szerintem azért érzem ezt, mert közünk volt egymáshoz és hiába váltunk el nem túl fényesen, akkor is úgymond szívemen viselem a sorsát. Legalábbis jelenleg ez a legépeszűbb magyarázat, amit találok erre. Ráadásul túlzottan kerüli a témát, mikor konkrétan is rákérdezek a sérülésekre. A visszakérdezésére a kelleténél talán kicsit szúrósabb tekintettel nézek rá.
- Hogy szerezted őket? – Úgysem hagyom annyiban, nem értem, miért nem talál ki legalább valami fedősztorit, amit majd nem fogok elhinni, de legalább úgy tehetek, mint aki választ kapott? Ha már ennyire ki akar ebből hátrálni és rejtegetni szeretné, hogy valójában miként kerültek oda.
Tényleg nem szeretek rossz munkát kiadni a kezem közül, de még csak olyat sem, amivel nem vagyok teljesen elégedett. Ez régebben sem volt másképp. Az évek alatt például ezért nem álltam neki ténylegesen a regénynek, amit írni szeretnék, mert nem érzem magam elég jónak hozzá. Talán majd egyszer.
A kijelentése viszont kicsit bosszússá tesz.
- Nem kell, hogy az legyél, én épp elég morcos lennék magamra. Ellenben én elég mérges leszek, ha a képeid nem hozzák a cikkem minőségét – nézek rá komolyan. – Nem tudom, rémlik-e halványan, hogy milyen, ha bosszús vagyok? – Azért akadt pár alkalom, amikor nem épp a békés énemmel találta szembe magát. Mostanra viszont már egész biztos vagyok benne, hogy ha belegebedek is olyan cikket fogok produkálni, amire még őfelsége is elismerően bólint.
Szóval átgondolja. Épp az előbb ajánlottam fel neki, hogy találkozhatunk, és ő átgondolja. Habár gondoltam, hogy már nem érdeklem annyira, hogy rögtön rábólintson. Ahogy azt is, hogy mostanra nem fog könnyen meggyőzhető lenni semmiről.
Talán tényleg túl gyorsan vágom rá, hogy holnap ráérek, ez olyan, mintha... mekkora hülye vagyok.
- Mármint ráérek, de még gondolkodnom kell a helyen – teszem hozzá magyarázatképp, de a végére kiszélesedik a mosolyom. Miért hangzik ez úgy, mint valami titkos randi, miközben eszem ágában sincs ilyesmire vetemedni? Mindenestre a kézfogását elfogadom, habár pillanatnyi hezitálás fut át rajtam, végül mégis a tenyerébe csúsztatom az enyémet. – Deal – bólintok, miközben a szemébe nézek és kis ideig elfelejtem visszahúzni a kezem az övétől. Végül mégis észhez térek.
- Megyek a tárlatra – köszörülöm meg a torkom, mielőtt a táskámért nyúlnék. – A tökéletes cikkhez muszáj még ma elkezdeni – pillantok rá afféle „kihívás elfogadva” arckifejezéssel. – Majd beszámolok róla – teszem hozzá. Nem tudom, hogy melyik kifogása erősebb most, hogy miért nem akar jönni: az, hogy nem akar szembesülni az egész témával vagy rendbe kell tennie magát? Végül is teljesen mindegy, majd én kézbe veszem a dolgokat. Holnap, ha sor kerül a találkozóra, akkor úgyis elveszettebb leszek kicsit, mint kellene.
- Előtte viszont elszaladok még a mosdóba, ha ne bánod - torpanok meg az ajtó előtt és már fordulok is a fürdőszoba irányába, amit már jól ismertem. Rögtön be is csukom magam mögött az ajtót, bezárom, majd ahogy elvégeztem a dolgom, a mosdóhoz lépve, megakad a szemem a nagy kupac zsebkendőn, amin nem kevés vér piroslik. A tekintetem tovább vándorol a földön heverő férfi póló felé, amiért lehajolok és két oldalán megfogva, kihajtva, rögtön vissza is dobom ahonnét felvettem. Pár pillanatra megrökönyödöm, és világossá válik számomra, hogy Jay éjszakája nem a kellemesebb kategóriába sorolható. Tényleg kezdek aggódni. De az ő dolga. Nem keveredhetek bele, nincs hozzá közöm. Akaratlanul is lépek egyet a zuhanyzó felé, ahol elhúzom az üveget, és nem kell mikroszkóp ahhoz, hogy észrevehessem a kézmagasságban lévő vöröslő nyomot. Na jó. Ez nem vicces.
Kilépek a fürdőből, és a bejárat felé indulok, de mégis visszafordulok.
- Jay - nézek rá őszinte, aggódó arckifejezéssel. - Elárulod, mibe keveredtél? Ez nem egy apró bunyó volt, ami holmi félreértésből fakadt - állítom, mert ebben egész biztos vagyok, ahogy abban is, hogy ez lenne az első fedősztori, amit kitalálna. Hiába, törődöm vele még mindig, ha akarom, ha nem...

- Akkor menj és járj utána – biztatom. A lelkesedésnek örülök, de rám a cikkíráshoz vajmi kevés szükség van. Én sem akarom, hogy átlagos riport szülessen a kezeink alatt, de talán egoizmus nélkül állíthatom, hogy nincs szükségem felszínes tárlatokra, sem hatásvadász érzékenyítésre a témában. Az elmúlt években sokat kutattam utána, és bár a legtöbb szálon végül zsákutcába futottam, bármivel is foglalkoztam, ez a projekt mindig ott húzódott a háttérben. Sosem tudtam teljesen kiűzni a fejemből, sem ezt, sem pedig Clarát.
- Azt hittem, már réges rég kihúztam – jegyzem meg halk morranással. Nehéz megállni, hogy ne célozgassak a múltra, többek között ezért sem ideális ez a munkakapcsolatnak álcázott valami, ami most is köztünk feszül. Már a projektre nézve. Én szeretem, ha zajlik az élet, mindig is szerettem…  – Nincs itt semmiféle új Jay – cáfolom meg a készülő elméletet, még mielőtt további elemezgetésbe fogna. – De ha lenne, sem értenéd meg úgy sem, szóval indítványozom, hogy inkább a projekttel törődj. – Félig azért érzékelem, hogy már megint túlléptem egy határt, migrénnel nem vagyok valami kellemes vitapartner, nincs elég türelmem, sem idegzetem a finomkodásra, ráadásul túl őszinte is vagyok. Nyilván a régi sértettség szólt ki belőlem, hiszen akkor sem értette meg a miértjeimet, csak tovább állt és kész. Most mitől lenne másképp? Más világban élünk, az övé Bentley és az amerikai álom, aminek sosem fog túllátni a peremén, talán csak ideig-óráig, amíg ír egy ütős cikket, de aztán óhatatlan visszazökken a saját valóságába. A cigi most különösen jól esik, mintha a gondolataim élét is tompítaná valamelyest. Hogy hogy szereztem a sebeket? Nem nézek rá, csak hosszan kifújom a füstöt. Szóval mégiscsak érdekli, nem csak udvariassági kérdés volt. Ez új. De a válasszal úgyse tudna mit kezdeni. – Úgysem hinnéd el – térek ki megvonva a vállam. – Még nekem is épp elég zavaros. – Ezzel pedig egyáltalán nem hazudok.
- Emiatt nem kell aggódnod – oszlatom el a kétségeit a munka rám eső részével kapcsolatban. Olyan nincs, hogy a fotóim nem lesznek rendben. Nem volt és nem is lesz. – Nem szokásom kételkedni magamban. Te is leszokhatnál róla – teszem hozzá, és a mondandóm igencsak kétértelmű, de hogy bennem nem bízik, az egy dolog, ám amit a vacsora alatt hallottam tőle, bőven meggyőzött, hogy magában is kételkedik, ami egy írónál nem túl előnyös. De az élete többi területén sem, vajon Bentley is csak egy ilyen bizonytalanság eredménye volt? A szimatom annyira azt súgta, hogy igen, nem véletlen feszegettem annyit ezt a témát, bár bizonyára az is benne volt, hogy sosem leszek teljesen közömbös iránta. Ahogy itt áll előttem, a gondolataim most is tovább futnak, az arca annyi gyengéd emléket és mélyre zárt érzelmet piszkál meg, hogy jobb, ha elfordítom a tekintetem. Nem akarok emlékezni. Hirtelen legalább olyan csődtömegnek érzem magam, mint amilyennek perpillanat kinézhetek.
Nem hinném, hogy olyan jó ötlet lenne ez a találkozó, de a megérzésem azt súgja, hogy valamit akar vele. A kíváncsiságom pedig általában erősebb az óvatosságnál, ezért is vagyok jó abban, amit csinálok. – Hát, azt gondold is át, mert ez a lakás már kezd unalmassá válni, Washington aurájára pedig nem igazán vágyom. – Helyezem kilátásba, hogy hozzájuk nem megyek, de ezt bizonyára ő is kitalálta, hiszen felemlíti, hogy még gondolkodik a tökéletes helyszínen. Mintha egy kicsit zavarba jönne, amit pár röpke pillanatig ki is élvezek, míg be nem jelenti, hogy meglátogatja a mosdót. – A helyedben inkább a lenti kávézót választanám – szólok utána. – Nincs igazán kitakarítva és elég nagy a felfordulás is… – próbálom meg eltántorítani, de úgy hallom, már be is zárta az ajtót. Fasza. Megdörzsölöm az arcom. Nem egészen így terveztem ezt a reggelt. Kortyolok a kávéból és várom az időzített bombát. Nincs az az Isten, hogy újságíró létére nem veszi észre a nyomokat. Ahogy visszasétál, felnézek rá, meg sem kell szólalnia, látom a tekintetén, hogy megtörtént a dolog. – Nehéz elmagyarázni, June, és annyira nem is szeretném... – bocsátom előre és beletúrok a hajamba, hogy valamennyire összeszedjem a gondolataimat. Most már nem tehetem meg vele, hogy válasz nélkül hagyom. – A lényeg, hogy ki akartam deríteni valamit és... elég rossz vége lett. - Elevenednek meg előttem újra a zsongó részletek, de visszanyelem őket. - Jó nagy hülye voltam, tudom, már kaptam érte fejmosást – nézek akaratlanul is arra a székre, ahol Kate ült az éjjel, remélem, így legalább az övét megspórolhatom. – Most már úgyis mindegy. Jobb, ha meghúzom magam néhány napig és minden rendben lesz.
 

Jay & June

The past can hurt. But the way I see it, you can either run from it or learn from it

Kétféle variáció pattogtatja a labdát a fejemben ide-oda, az egyik, hogy, fogom magam és megcsinálom egyedül az egész projektmunkát, a másik pedig, hogy bemegyek Bentleyhez és megmondom neki, hogy adja át másnak a cikket. Utóbbi lehetőség mondjuk igencsak sok kellemetlen kérdést vonzana maga után, úgyhogy fejben elég hamar el is vetem az ötletet. Nincs szükségem az ilyen félreérthető szituációkra.
- Akkor esetleg egy második felvonásban – morranok vissza én is, ha már ő is ilyen goromba stílusban célozgat, gondolom, a közös múltunkra. Jelenleg azért kevésbé közvetlen a kapcsolatunk és az az igazság, hogy jóval feszültebb is a hangulat kettőnk között, mint évekkel ezelőtt, persze eltekintve néhány esettől, mert azért nem volt mindig felhőtlen a viszony.
A megjegyzésére, miszerint nincs igazam, nincs új Jay, csak egy halvány mosollyal nézek rá, de az is eltűnik az arcomról, ahogy folytatja a mondatát.
- Ó, dehogy nincs! Méghozzá egy olyan, aki ormótlan nagy falakat húz maga köré – jelentem ki határozottan. Azért nem esik jól, hogy azt állítja, nem lennék képes megérteni őt. Biztos ezzel is azt akarja sugallni, hogy a múltban is az én hibám volt, hogy külön váltak az útjaink, mert nem próbáltam megérteni őt? Ez nem igaz, én igenis próbáltam elnéző lenni és eltekinteni többször attól, hogy nem törődött velem annyira, mint akartam. Egy idő után persze már nem ment. Persze biztosan lehettem volna még ennél is megértőbb. Vajon akkor tényleg minden más lenne most? Nehéz ebbe belegondolni, és nem is akarok, hiszen azért ha csak egy kicsit is, mindenképp fájdalmas gondolat.
A sebhelyei viszont érdekelnek, és nem azért, mert kíváncsiskodni szeretnék, hanem mert megbizonyosodni akarok arról, hogy nem került nagy bajba. Ha csak összebalhézott egy másik férfival valami csaj miatt, az nem nagy kunszt, nem érdekel. A sebek viszont nem egy könnyedebb pofozkodásról tanúskodnak.
- Pedig épp elég nagy képzelőerővel rendelkezem, és hacsak tényleg nem egy tigrissel találkoztál, megpróbálhatnánk – pillantok rá, hátha sikerül meggyőzni és nem csak a saját igazát hajtja majd.
A kétértelmű megjegyzésére elgondolkodom, hogy ez most célzás akart lenni nekem vagy pedig arra gondol, hogy benne nem bízok? Végül is, mind a kettő elég sértő, ha úgy vesszük, de mindegy, eltekintek tőle. Megpróbálok, de egész biztos, hogy még holnap is ezen fogok gondolkodni. Rá is nézek, hátha sikerül valamit leolvasnom az arcáról, de épp akkor pillant el, amiből inkább arra vélek következtetni, hogy arra gondolt, hogy benne nem bízom. Az is lehet, hogy puszta véletlen egybeesés az egész reakció.
- Persze, én sem – vágom rá a megjegyzésére, miszerint nem vágyik Bentley aurájára, de ahogy kimondom, rá is jövök, hogy ez most kicsit bénán hangzott. Magyarázkodásra nyitom a szám, de aztán az utolsó pillanatban be is csukom, mert rájövök, hogy teljesen felesleges és csak még hülyébben fog kijönni az egész. Inkább csak zavart mosoly fut át az arcomon és legyintek egyet.
Hallom, hogy valamit mond még, de már az ajtót csukom magam mögött a fürdőben, így úgy vagyok vele, hogy majd ha kijöttem, rákérdezek, de aztán bizonyossá válik számomra, hogy mit mondhatott, mikor észreveszem a felfordulást és a további nyomokat. Tényleg próbálok nem sok lenni és beleütni az orrom  dolgokba, de képtelen vagyok megállni és érzékelem, hogy most már Jay is látja, hogy nem az a célom, hogy kíváncsiskodjak.
- Ez valami komoly dolog lehetett, Jay – ráncolom a szemöldököm. – Biztos, akitől fejmosást kaptál, ő is aggódik érted – vonom le a következtetést hangosan. Vagy talán a fejmosás része okozta a sebeit? – Én nem fogok neked arról papolni, hogy nem kellett volna, mert már így is úgy is, megtörtént – húzom el a szám és kicsit közelebb megyek, hogy jobban megnézzem a sebet. – Viszont ezt itt lehet, hogy meg kéne mutatni valami hozzáértőnek – húzom végig az ujjam a seb felett. Elég ronda, az is lehet, hogy össze kellene varrni.
- Szóval annyira komoly a dolog, hogy most inkább ki sem mozdulsz? – érdeklődöm és a tekintetem az övébe fúrom. Próbálok keresni benne valamit, ami bizonyosságot adhat arról, hogy valóban minden rendben lesz és nem csak azért mondja, hogy megnyugodjak. – Hogy segíthetek? – kérdezem, mert nem akarom, hogy úgy menjek el innen, hogy azt gondolja, csak az újságíró beszélt belőlem, mikor érdeklődtem iránta. – Mondd el, kérlek. – A hangom alig hallható, de komoly. Jobb kezem a karjára simít, nem tudom, hogy csak azért, hogy ezzel is éreztessem vele, hogy számíthat rám vagy meggyőzni próbálom, esetleg titkon csak én vágyom arra, hogy még közelebb legyek hozzá, de megteszem. Most már tök mindegy, hogy el van cseszve az egész napom, a telefonom valószínűleg már tíz nem fogadott hívást jelez legalább, de akkor is tudnom kell, hogy holnapra nem lesz rosszabb a helyzet, hogy az éjszaka leple alatt nem törik majd rá az ajtót. Habár sajnos jelen helyzetben abban sem vagyok biztos, hogy nem ő megy a baj elébe.

Azt hittem, azt mondja, hogy aki egy ormótlan nagy bunkó. Nem lett volna olyan meglepő, gyakorta aposztrofáltak ekképpen, nap mint nap megkapom. Szinte már válaszra is nyitottam a szám, de végül máshogy fejezi be a mondatot.
Igen, lehetséges, hogy felhúztam néhány falat. Mikor Clara meghalt minden megváltozott, azóta minden egyes veszteség egy újabb falat jelent; a labirintusban, aminek történetesen ő is a része. Rengeteg emberrel tartom a kapcsolatot, de úgy igazán, az utóbbi években nem engedtem közel senkit sem. Ha valaki megkérdezné a barátnőmet, hogy mégis ki az a Jay Cameron, öt mondatnál többet valószínűleg nem tudna kinyekegni rólam. A projektjeimről beszélne, az utazásaimról, a közös sztorikról, de valójában semmit nem tudott rólam. Hogy akart volna-e, azt nem tudom. Nekem így tökéletesen megfelelt. Ahogy June is jó helyen van ott, ahol éppen van. Volt idő, amikor egészen közel kerültünk egymáshoz, az a pár hónap egyike volt a szűkös számú kivételeknek, mikor nem csak éltem valaki mellett, hanem éreztem, hogy tartalma van az időnek. Tudtam, hogy másnap is mellette akarok felébredni. És azt is, hogy belém látna, ha hagynám. Akkoriban hagytam is, de nem követem el még egyszer ezt a hibát.
A fontos pillanatokban úgyis mindig egyedül vagy. Te hozod meg a döntéseket, és csakis magadra számíthatsz.
- Sajnálom, kiestél a pixisből – válaszolom félkomolyan, inkább kitérve. – Talán sejted az okát. – Megint egy bunkó választ, de Istenemre mondom, marha nehéz megállni. Nem is tudom, miért faggat arról, hogy mi történt. Úgy igazán, nem mindegy neki? Miben változna a helyzet, ha azt mondanám, hogy üldöz a kínai maffia? Vagy az igazat, hogy talán szándékomon kívül belekeveredtem egy szanaszét ágazó, alvilági drogbizniszbe? Bizonyára örül, hogy az élete zűrösebbik részét velem együtt réges-rég maga mögött hagyta. Bentleyvel nincsenek ilyen felesleges izgalmak, hogy azon kell töprengenie, vajon ki verte pépesre az éj leple alatt. Hacsak én nem verem be az orrát egyszer egy gyenge pillanatomban. Az viszont igazán pozitív, hogy nem a Washingtonnal közös fészkükbe akar invitálni. Olyan gyorsan rávágja azt a perszét, hogy nincs is okom kételkedni, hogy átérzi a részlet fontosságát. A kérdés automatikusan meg is születik a fejemben: vajon ezt is el fogja titkolni előle? Mint ahogy megkért, hogy a múltkori találkozónkról is mélyen hallgassak előtte? Egyelőre erre inkább nem kérdezek rá.
Ahogy kijön a fürdőszobából, az arcára van írva, hogy meg van ijedve. Bár azt is látom, hogy igyekszik nem annyira kimutatni. – Nem annyira komoly, mint amilyennek látszik. Valójában nem is az én ügyem. Csak rosszkor voltam rossz helyen. Ezért pedig hálás vagyok – nyugtázom, hogy nem akar ő is kiselőadást tartani, mint Kate, és valószínűleg Bryce-tól is meg fogom kapni. Telefonon már szóltam neki, hogy elszúrtam, és hogy majd beszélünk, próbálva elébe menni, hogy ma végképp ne jöjjön ide, de nem tudom… a katonai múltja létére, sosem tudtam nála eldönteni, hogy mikor mit fog csinálni.
June érintése kizökkenti a gondolataim, a pillantásom felé emelem, és egyenesen a tekintetébe talál. Mikor lépett ilyen közel? A gyengéd mozdulattal érkező illat megtölti az orrom. Egy emlékkép szökik elém, egy hasonló jelenetről: a kezem az övé köré vonom, majd a tenyerébe csókolok, őt magát pedig az ölembe húzom, hogy biztosítsam, teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek. Akkoriban még „csak” annyi gondom volt, hogy nem akartak kifizetni egy melót, és igyekeztem minél meggyőzőbb lenni. Ahogy June is egész meggyőzően tudott gondoskodni az utókezelésről, a képek még most is olyan élesek, ahogy az ölemben ücsörögve lassan szembe fordul velem, és az ajkai hűs érintése centinként barangolja be a… - Meg fogom – pillantok félre, mielőtt a maradék kávé után nyúlnék, megnyalom az ajkam.
Miért járnak folyton ezek a foszlányok a fejemben, mikor itt van? Már lezártam őt. Lezártam, ami volt. Kész. Vége. Megöltük. Tönkre vágtunk mindent, ami valaha is működött köztünk. Tovább léptünk és megváltoztunk. Mégis kívántam, hogy az ölembe üljön, és egy pillanatra el is hittem, hogy ezt fogja tenni az előbb.
- Már van időpontom – hazudom, úgyis el fogom intézni valamikor. Most csak azt szeretném, hogy menjen már innen, minél hamarabb.  – Úgy, hogy elintézed nélkülem ezt a tárlatot – mondom ki kertelés nélkül, hogy miben tudna leginkább segíteni, ha már a regeneráló szex gondolata kizárva. – A többit megoldom. És ha lehet, ne szólj róla senkinek. – Valahogy egyre csak sokasodtak köztünk ezek a jellegű mondatok, pedig csak alig néhány hete találkoztunk újra.