Távol álltam a tökéletes feleségtől, a hibátlan anyától, a mindig összeszedett munkatárstól és hazudhatnék, de menekültem én is a problémák elől egy idő után. Amikor még lehetett, a terhességem előtt, élvezettel szopogattam el egy-egy pohár bort, de nem estem túlzásba, mert nagyon is jól tudtam, hogy az alkohol semmi jóval nem kecsegtetett volna, csak egy újabb problémát szúrt volna fullánkként a házasságom szentségébe. Keserűséggel telt meg a szívem, ha erre gondoltam és a szüleimnek sem nagyon akaródzott bevallani, hogy apámnak igaza volt: Miles és én nem illünk össze, Isten pedig minden bizonnyal a fejét csóválja vagy a fejét veri a falba az újra és újra feléledő vitáink kellős közepén. Tudtam, hogy vétek a válás, hogy Isten színe előtt soha nem távolodhatnék el az előtte is tett eskünktől, de nem volt már más választásunk. Legalábbis én nem tudtam, mi mást tehetnék, ami nem okoz anyagi károkat nekünk. Mert... ha nem is az alkohol rabjává váltam, nem kezdtem bele a dohányzásba, sokkalta súlyosabb következményei voltak annak, hogy a boltok polcain lévő árukészletet látva csillantak fel a szemeim. Semmi szükség nem volt egy márkásabb, gyönyörű táskára, amit úgysem tudnék minden nap kiegészítőként magammal vinni. Nem volt szükségem azokra a csodás körömcipőkre sem, vagy a kiállítások megnyitóin látott borzasztóan nívós ruhákra, s mégis az enyémek lettek. Egy idő után már nem szóltam ezekről Milesnak... mert az csak egy újabb veszekedést szült volna és emiatt kezdtem el forgatni a gardróbomat. Szinte fél éves turnusokban változott a készlet, s eljutottunk arra a pontra, amikor nekem szegezte egy-egy vacsora idején, hogy az a bizonyos ruha, ami a testemre feszült, honnan van... válasz helyett már csak megvontam a vállamat.. bezzeg amikor le kellett rólam szednie, akkor nem volt baj, hogy tökéletesen állt és ott emelte ki a testemet, ahol kellett. A legnagyobb hiba közöttünk a kommunikáció hiánya lett, aminek a levét a fiúnk itta meg akarata ellenére, anélkül, hogy észrevette volna, mi történik vele.
Manolo megváltozó viselkedését nem kellett volna csak a pubertáskorra fogni. Az állandó lázongása egy lenyomata volt annak, ami a szülei közt történt, de ameddig mi felnőttekként képesek voltunk gátat szabni az elszabaduló érzelmi viharainknak, úgy a gyerekünk nem. Az iskolai problémák megsokszorozódása is egy újabb feszültségforrásként működött a frigyben és akárki akármit mond, fárasztó volt. Senkinek sincs kedve rendszeresen az igazgatói vagy szaktanári irodában ülve végighallgatni azt, hogy a gyereke már megint miben sántikált, mivel rontotta az osztályközösséget és milyen hülyeséggel rontotta a saját jövőjét. Lassan-lassan azon kaptam magam, hogy elfogytak a válaszaim, az, hogy újabb kifogással és mentegetéssel éljek és végre beismerjem azt, hogy igen, Manoloból nem lesz az egyik elkövetkezendő amerikai elnök. Pedig régen... nekem is olyan álmaim voltak, amik túlmutattak rajta. Egy valami azonban nem változott vele kapcsolatban: szerettem volna, ha sikeres, boldog és elégedett férfi válik belőle, ambíciókkal teli fiatal férfivá, akire a szülei büszkék lehetnek az élet minden pillanatában. Az újabb és újabb csínyeket megélve viszont kezdtem kételkedni abban is, hogy jó anyja voltam-e neki egyáltalán. Hogy hol hibáztam, hogy mit rontottam el én, ami eddig vezetett. Fura dolog a bűntudat. Furcsa érzés, ha már nem tudsz mit tenni a saját véredért. S borzalmas érzés olykor teljesen egyedül a lelkedet is kisírni, amikor sem a gyereked, sem a férjed nem láthatja, mennyire gyenge vagy..
Mint most, abban a pillanatban, amikor a baleset helyszínére értünk Milesszal. Ahelyett, hogy azonnal közéjük vetődnék, muszáj vagyok megőrizni a józanságom, ami miatt is inkább a környezetet mértem fel, odalépve nem is olyan messze a sérült lányhoz, hogy felmérjem az állapotát, de az egyenruhás elhesseget onnan, mielőtt még túlságosan is beleélném magam a dolgokba. Hosszan, de reszketegen fújtam ki a levegőt, éreztem, hogy a torkomban a gombóc egyre csak nőtt, de látnom kellett, hogy a lány mellkasa hogyan emelkedik és süllyed.. hogy életben volt-e, vagy Manolo most.. túlságosan is messzire ment és egy ember életéért ő felelt. Megkövülten figyeltem, ahogy a lány testét a hordágyhoz szíjazták, és mielőtt még elkapott volna a hányinger, amihez egyébként eléggé hozzászoktam az utóbbi hetekben, inkább hátrahagyva a borzalmakat egy másikba érkeztem meg, hogy Manolonak nyújtsak biztonságos támaszt, de a kérdéseimre kapott reakció Milestól érkezik, mire befejezem, és annyira szorítom a fiamat, amennyire csak tudom. Az ujjaim nyugtatón simogatják a rázkódó, sokkot megélő testét is, s hagyom azt, hogy az apja nyugtassa le, hogy aztán mindkettőnknek feladatot adjon, s ugyanúgy bólintottam csak. Manolot szinte úgy kellett lefejtenem az apjáról, hogy el tudjon menni - elvégre.. ő többet és mást is megláthat a helyszínen, mint én, aki laikusként volt jelen, ezért csak egy hosszú pillanatig néztem Miles után, hogy aztán Manolo arcára nézzek rá, bátorító, feszültnek ható mosollyal.
- Gyere, ülj le egy kicsit... - akadt el a hangom, s mielőtt még engednék a rosszullétnek, visszavezettem a rendőrautó hátsó üléséhez, ahova úgy roskadt le, mintha legalább nyolcvan évet megélt, háborús veterán lenne. A szemei a semmibe révedtek egy pillanatra, s alig akart reagálni arra, ahogy leguggolva elé az arcát figyeltem, a kezét pedig a számhoz emelve egy puszit nyomtam a meleg bőrére. - Nem lesz semmi baj, Manolo - suttogtam neki, felnyúlva megsimítottam gyengéden az arcát, hogy rám figyeljen, ami hatott, mert egy hosszú sóhajjal bólintott.
- Meg fog.. meg fog halni a lány? Én nem akartam, anya... fogalmam sincs, mi történt! -  arra az halkan nyögtem fel erőre, amivel a kezem után kapott és megszorította azt - már tudom, mit érezhetett Miles akkor, amikor a fiát megszülve és fogtam rá a kezére... Megértettem, hogy nem a világ legjobb érzése. Soha többé nem csinálok ilyet, az egyszer biztos.
- Tudom, hogy nem volt szándékos! - simítottam végig az ujjain. - Nem tudják, hogy mi lesz a lánnyal, de Manolo! Figyelj rám, szívem... Úgy.. vegyél egy nagy levegőt! Ez az... lassan be, majd ki.. - lassan, tagoltan segítettem neki abban, hogy a légzésére figyeljen, mert nem lett volna jó, ha a kezdeti sokkot a pánikroham váltsa fel nála. - Életben kell maradnia a lánynak, ugye? - kérdeztem tőle csendesen, de a válaszát már nem tudtam kiszedni belőle, mert megjelent ismét Miles mellettünk, ezért a kezemben a fiúnk kezével álltam fel lassan.
- Először? - akadtam le annál, ami nem feltétlenül a leglényegesebb része volt a mondatának. - Ó!? - jutott el az agyamig az, hogy aztán mi fog következni. A villanó piros-kék fények nem tettek jót a nyugalmamnak és minél gyorsabban távol akartam ettől az egész környezettől kerülni. Manolonak sem tett volna rosszat, ha nyugodtabb helyen igyekszünk megnyugtatni őt. - Manolo! - hajoltam be hozzá az autóba. - Gyere, mennünk kell - minden bátorságomat összeszedtem, hogy kihúzzam a hátsó ülésről, futó pillantást vetve az apja irányában.
- Hova megyünk utána? Haza akarok menni, apa! - ezt már a megszólítás előtt is tudtam, kinek címezte, de nem akartam húzni az időt.. úgy mozdultam, hogy a gyerekünk kettőnk közé kerüljön, s elindultam az autóm felé, ahol a kormány mögé ültem be, remélve, hogy Miles Manolo mellé kerül hátra - biztonságot teremtve ott addig is, ameddig haza nem érünk minden végén majd.
- Azt mondták, hogy melyikbe kell mennünk? - érdeklődtem, de addigra már bekötöttem magam és megvártam, hogy ők is ezt tegyék és csak akkor gurultam ki az útra. Az szóba sem jöhetett, hogy Miles vagy Manolo vezessen, és ha az uram tudta a választ, akkor az éjszaka forgalmában megindultunk az említett kórház felé.

Tudom, hogy nem létezik tökéletes házasság és időről időre felülkerekedünk a békén, egy-egy veszekedésbe torkolló elégedetlenséggel, hogy aztán azt normális esetben megbeszélve ismételten nyugalmat árasszon a kötődés. Számomra mindig is a szüleim frigye volt a példa, hiszen abban nőttem fel, az ő kapcsolatuk alapján kezdtem idealizálni egy képet, hogy milyennek is kellene lennem, mint feleség - édesanyám tökéletes volt apám számára, és hazudnék, ha azt mondanám, hibátlanok voltak - mégis kiegészítették egymást ott, ahol a másik fél kevésbé volt jártas bizonyos dolgokban. Apám kritikus volt, anyám pedig a család és az otthon megtestesítője. Apám az volt, aki mindent kézben tartott, kereste a kiskapukat és ő volt az, akinek az utolsó szót ki kellett mondania. Egy olyan világban nőttem fel, ahol az árulás és a birtoklási vágy elhatalmasodott az országon, apám mégis igyekezett minden politikától mentes életet biztosítani számunkra. Legalábbis akkor, amikor a közelben voltunk, soha nem avatkozott közbe a politikai csatározásba. Tudtam, hogy mi ment végbe, mert amikor nem figyeltek, kérdeztem, amikor nem néztek utánam, olvastam - leginkább amerikai lapokat, azt, amit a cenzúra nem vett el tőlünk. S pontosan azok miatt a nyugat gondolkodásába akart apám belevonni, megóvva és megmentve bennünket attól a világtól, ami a későbbiekben elbukott - rengeteg pénzt, hatalmat és bürokráciát magával vonva. A nagybátyámat pontosan emiatt az esküvőmön láttam utoljára, a gyerekeivel pedig aligha tartottuk a kapcsolatot - ők még hittek egy olyan világban, ami újra és újra bizonyította - nincs jövője az életünkben. Nem is hiszem, hogy sokszor beszéltem volna arról bárkinek is, hogy mibe mártotta a családom egy része a kezét, mert nem akartam annak a részese lenni. S apám Milesszal szemben is igen kritikus volt, mert a lánya voltam, az egyik ékessége, akire a születése pillanatában olyan büszke volt, mint soha addig. Kétségkívül kevés lány született a Castillo családba, talán ezért is védett jobban - általában bármitől és bárkitől. Apám és Miles közt a viszonyt mondanám inkább távolságtartónak és tiszteletteljesnek, míg anyám a fiaként imádja a férjemet és már az első pillanattól kezdve tudta, hogy miért kellett nekem Miles Valderrama, miért ragaszkodtam annyira hozzá, és hogy miért őrültem meg attól a mosolyától, amit csakis én kaptam tőle nem egészen húsz évvel ezelőtt.
Mégis elhomályosította a frigyünket az újabb és újabb probléma, akadályozott minket abban, hogy teljes mértékben igazodni tudjunk hozzá, mégis csak bólintottam Miles kérdésére a bájgúnárt illetően. Egyáltalán nem érdekelt a férfi és ameddig én képes voltam megmaradni professzionalitás szintjén, azt vártam el másoktól is. Szívesen válaszoltam a kérdéseire a kiállításainkat és a terveimet illetően, akár még a pénzügyi vonzatokba is bele-beleszólva de itt meghúztam a határaimat, s a közeledésének igényét a tőlem telhető legideálisabb mértékben elutasítottam - gy, hogy ne szenvedjen csorbát a galéria jövője, hiszen a férfi egy beruházó volt, olyan ember, akinek a pénzétől mindannyiunk munkája függőtt. A vacsorán láttam, ahogy a galéria igazgatónője méregetette a párosunkat. Láttam, ahogy azon gondolkodott, hogy talán beszélnie kellett volna velem erről az egészről, de szerencsére nem avatkozott közbe. Tiszteltem, de nem volt szükségem már negyvenen túl arra, hogy bárki is tanácsokkal lásson el vagy bébiszitterként valaki karjába lökjön - csak mert lát benne potenciált. Az ő féltékenységéből az enyémbe csaptunk át, ahogy a fiatal nő megjlenet a színen, de nem kellett ahhoz sok, hogy a nyughass, maradj mottót kövessem - Miles tevékeny részt vállalt ebben, lehűtve még ittasan is a fortyogásomat és hevességemet. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de a legtöbb esetben az összeszedettsége volt a menedékem, amibe mindig képes voltam eléknyelmesedni és hagyni, hogy a nyugalma átfolyjon rám is.
- Nem hagytad volna, hogy cellába kerüljek - nyilván. Tudtam, hogy mindent megtett volna azért, hogy minden bajtól megóvjon, ha volt rá lehetősége, és ha újra kettesben maradtunk, akkor a mosolyával fűszerezett hozzászólásra csak sikerült mosolyt csalnia az arcomra, hogy végül eljussunk addig az este folyamán is, amivel valóban törődnünk kellett. Mert a házasságunk egyik problémaforrása ismételten képes volt alkotni és komolyan mondom, nem tudom, hol siklott félre annyira Manolo élete, mint amennyire láttatni engedte. Tizenhét évesként a tanulásnak kellene az elsőnek lennie az életében, alakítani a jövőjét, az egyetemek világában elmerülni, sikerre hajszolnia magát, de vele kezdtem feladni. Borzalmasan éreztem magam emiatt, mert mindig hinnem kellett volna benne, de a távolság és az állandó problémák és akadályok lassan felőrölték minden erőfeszítésemet. Miles közelségét hátrahagyva az autóban kötve ki már útnak is indultunk, de a férjem kérésére Rico miatt lelassítva álltam csak meg annyi időre, hogy tudjanak pár szót váltani, hogy aztán újult erővel vessük bele magunkat a keresésbe, s miközben Miles a hívást fogadta, reménytelenül figyeltem az utcákat, szinte minden sarkon látva Manolot, minden konténer mögött látva őt és minden egyes illumináltan vándorló fiatal alakjába őt képzelve el.
Nem tett nekem ez jót, a fenébe is, öreg voltam már ehhez az egészhez.... igen, mert nem épp most várok babát.. nem most készültem megint arra, hogy szinte a nyugdíjazásom idején is azon aggódjak, hogy mi lesz az új gyerekkel...
Szorosabbra fontam az ujjaim a kormányon látva Miles aggodalmát és sürgetésének lenyomatát az arckifejezésein, s ha meg is könnyebbültem arra, hogy megvolt a gyerek.. a gyomorgörcsöm egy pillanat alatt uralta el a testem, mégis arra koncentráltam, amit mondott, az iránymutatásra. Három sarok, aztán egy jobbos kanyar. Mi sem egyszerűbb.
- De jól van? Mi történt? - kezdtem kérdezgetni, mert gyűlöltem, ha nem beszélt és láthatóan most nem akart beavatni Miles abba, amit megtudott. - Miles?! Válaszolj! - visszafogott rémület kezdett eluralkodni rajtam, amin nem segítettek a villodzó fények, a rendőrautók és a mentő jelenléte sem. Miles az előtt tűnt el a kocsiból, hogy leállítottam volna azt és én sem vesződtem azzal, hogy keressek egy parkolóhelyet, vagy hogy becsukjam az ajtókat magunk után. Darabos mozdulatokkal indultam meg, hogy szemtanúja legyek annak, ahogy a fiúnk az apja karjába vetette magát, és mielőtt odaszaladtam volna hozzájuk, hogy arcon csapjam a gyereket, hogy megrángassam a vállát, elmondjam, hogy ostoba és mennyire szeretem, hogy sírva fakadva magamhoz öleltem volna, a mentő felé léptem el, a hordágyon lévő lányra pillantottam. A nyakmerevítőn túl az arca felpüffedt, vér és sötétlő foltok csúfították az arcát, s ha korábban viselt is sminket, most úgy nézett ki, mint egy eltévelyedett bohóc, akit éppen összevertek. A szemeim nem fogadták be a látványt, a nyílt töréseket a karjain, de ami a legnagyobb sokk volt számomra, az a tüdejének panaszos levegővétele.. a sípoló, hörgő hang rosszabb volt bármelyik horrorfilmnél. Az állkapcsom megremegett, s észre sem vettem, ahogy a könnyek legördültek az arcomon.
- Hölgyem, megkérném, hogy álljon messzebb - lépett be elém és a kislány közé egy járőr, mire nyeltem egyet, de nem mentem arrébb.
- Hogy... hogy van? - Életben kell maradnia!
- Nem a legjobban. Csoda, ha életben marad - Feszülten fordultam el a rövid, velős válasz után, képtelenül arra, hogy azon gondolkodjak, hogy a fiúnk nem szándékosan akár bárkinek is az életével játszhatott. Kézfejemmel töröltem le az arcomat, hogy az apa-fia párost nézzem, mielőtt megindultam volna feléjük.
- Sajnálom! Én nem akartam! - Manolo úgy kapaszkodott az apjába, mint amikor egészen apró korában Miles a munkából hazaért reggel és ő volt a tökéletes apa megtestesítője. Egy olyan hős, aki a rosszfiúk réme volt, a Supermanje. - Nem akartam! - csak ezt tudta hajtogatni, de a hangja elárulta őt - tényleg nem akart rosszat, a kétségbeesés pedig minden porcikáját átjárta. Fogalmam sincs, hogy miről beszélhettek, hogy egyáltalán bármelyikük is képes volt bármit is mondani, de amikor odaértem hozzájuk, Manolo feje felett az apja szemeibe néztem hosszan, feszült pillantással, mielőtt az ujjaim elérték volna Manolo haját, amire megrezzent. Nem hezitáltam, egyszerűen csak hátulról öleltem őt át szorosan, ahogy régen is, mikor még aprócska volt.. a két szülője oltalmába húzva őt.
- Minden rendbe fog jönni, Manolito - suttogtam a nyakába meggyötörten. Ha a lány életben marad persze. - Jól vagy? Megsérültél? - kérdeztem csendesen a villodzó fények kereszttüzében.
- Én... én - akadt el a fiúnk. - Nem tudom! - a hisztéria és a rettegés a hangjában velőtrázó volt. Olyan, amit tőle még soha nem hallottam. Úgy kapaszkodott az apjába, mint a kismakik az anyjukba fára mászás közben.

Azt mondanám, hogy nem vagyok és soha nem is voltam az a típus, aki Milest bármiben is bekorlátozta volna. Hiába perlekedtem, hiába voltam szenvedélyesebb alkat, akaratosabb vagy tettem teljes mértékben logikátlan dolgokat olykor, a kapcsolatunkban kétségkívül Miles volt a FÉRFI, ő hordta mindig is a nadrágot és csak egyetlen szavába került sokszor, hogy a tombolásomnak véget vessen. Mégis megalázó volt az a pillanat, aminek szemtanúja lettem. Olyan mélyre fúródott a képzeletbeli tőr a szívemben, hogy inkább egyszerűbb lett volna a mellkasomon keresztüldöfni, mintsem kihúzni azt. Nem tudtam jelen helyzetben még ezzel is megbirkózni, amikor a fiunk olyan helyzetbe sodort, amibe nem kellett volna. Megszaporodó gondokkal néztünk szembe a felnőtté válása kellős közepén, s miközben a kilengéseivel tett próbára, egyre inkább éreztem a távolságát tőlem. Már nem tudtam vele úgy leülni beszélgetni, ahogy régen és a családunk szétesése kellős közepén.. egy új élet is az én energiáimat szívta - ez utóbbi áldás volt. Egy olyan csoda, amit megtudva igazából választás elé sem állítottam Milest, mégis keserű napoknak és találkozásoknak néztem elébe, ugyanolyan vitákkal, ami a házasságunkat is mérgezte hosszú idő óta.
Tudom, hogy nem kellett volna kiakadnom ennyire, tudom, hogy már nincs jogom ahhoz, hogy őt az enyémnek tituláljam és körbepisiljem, amikor látom és akkor is, amikor a közelemben sincs, mégis képes volt a mai napig azt elérni, hogy vérengző vadként viselkedjek, ha róla volt szó. Féltékeny, területféltő és védelmező voltam, de csak olyan mértékben, amit egészségesnek gondoltam: fél szememet mindig a férjemen tartottam, noha egészen a mai estéig nem aggódtam, mert a hűségét sohasem kérdőjeleztem meg. Bennem sem fordult meg a megcsalás gondolata sem, hiszen ő volt számomra a nagy ő... ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal préselődtem neki a falnak és fogalmaztam meg az ellenvetéseimet, hogy én hogyan látom, és Miles szavait hogyan és miként is tudtam volna kiforgatni.. megfogalmazva mindazt, ami bántott. Hasztalan volt az aggódásom, és ha én képes voltam ellenkezni, a férjemnek sem kellett a szomszédba mennie érte, mérgesen fújtam is egyet az érvelésére. Ha tehettem volna, akkor a karjaimat összefűztem volna a mellkasom előtt, de azzal egyértelműen őt kellett volna érintenem. Újra és újra bizonyította, hogy a mai napig képes volt levenni a lábamról és a józanságomon nem segített az, hogy az arcát a nyakamba fúrta. Kételyekkel telve sóhajtottam fel, nagyot is nyelve a közeledésére. Nem tudtam belepréselődni még ennél is jobban a falba, de azt sem tudtam megtenni, hogy őt toljam el magamtól, és ha már ezekre nem voltam képes, hát beszéltem.. muszáj volt, hogy lefoglaljam magam megosztva vele a ma estémet.
- Voltak férfiak is, persze... szerencsére, mert szerintem nem bírnám ki, ha csak nőkkel lennék körbevéve, tudod, hogy mennyire kiakasztóak tudnak.. tudunk lenni - magyarázkodtam, holott nem kellett volna. Mégis joga volt az igazsághoz, miközben... azt, hogy Fred közeledésének próbálkozásaiba nem avattam bele. Semmi értelmét nem láttam; ittas volt és börtönőrként dolgozott.. a végén még képes lett volna kideríteni Fred lakcímét és megjelenik ott... semmi szükség nem volt rá, azért sem, mert a férfit elutasítottam, a kényszert pedig sosem kedveltem. Ezen felbuzdulva pedig ha keresni is szeretne, kizárólagosan meg fogok maradni szakmai vonalon vele. Azonban kiszaladtak olyan fáradt kérdések inkább, amik a mostani helyzetet elemezték volna ki... azt, amibe mindketten belerántottuk magunkat. Miles válaszaira gondterhelten sóhajtottam fel, miközben a szemeibe nézve érintettem őt, olyan intimitást megélve, ami hiányzott a mindennapjaimból. Hiányzott a férfi az életemből, a fenébe is.
- Nem erre gondoltam - ráztam meg a fejem arra, hogy bűn volt-e szeretni egymást. Az aláírt papírokra gondoltam, mert most is és annyi helyzetben is működtünk... és ezek a pillanatok elbizonytalanítottak a korábbi döntésemben. Nem bírtam tovább, mert nem egymással éltünk már, hanem szinte egymás mellett. Mielőtt elmondhattam volna, hogy mi foglalkoztat, hogy már csak egyetlen momentum választott el attól, hogy elmélyedjek az emlékeinkben a csókkal, egy női hang kúszott be a feszült, várakozó csendembe megtörve a pillanatot. A nőcske magának követelte Milest, ami felhúzott, de nem úgy, mint ahogy az előttem álló férfi tudott. Egyetlen másodperc alatt kattantak azok a bizonyos fogaskerekek és már bontakoztam is ki a férjem karjai közül, hogy a kis nővel elbeszélgessek.. és körbepisiljem azt, ami az enyém volt.
- Te most ezt komolyan gondolod? - akadtam ki, szavaimat a nőcskének címezve, de Miles könnyedén kapott el és akadályozott meg abban, hogy tovább menjek. Ha szemmel ölni lehetne, akkor sorozatgyilkosként karperecet kellene kattintania a csuklómra Milesnak, de ahogy csendre intett a lefogás közben, engedtem neki, annak ellenére, hogy a kezeim a férfi karjaira csúszva próbálkoztak meg azzal, hogy kiszabaduljak. Nem okoztam neki fájdalmat, csak menni akartam, mégis egyetlen szóra úgy pislantottam fel az arcára, mintha újra fogadalmat tett volna nekem, hogy aztán meg lefagyjak a túlzástól, amivel a nőcskét akarta elriasztani. Ez.. nem ér! Mégis kihúztam magam Miles karjai közt és egy elégedett mosollyal néztem a nőre, azt is, ahogy eloldalgott, mint egy kivert kutya aztán. - Hogy mondhatsz ilyet?! Mégis... mi van akkor, ha olvasott Báthoryról?! Mostantól minden nőnek, aki rád hajt, majd velem fogsz jönni, hogy felnégyelem és hogy kettéharapom?! Miles!? - mérgelődve próbáltam szabadulni, de arra nem számítottam, hogy még közelebb von magához, és ha nem akartam, hogy kényelmetlen legyen a közelsége, a karjaim sután ölelték át a torzóját. A tagolt szavakra mégis úgy éreztem, hogy hatalmas kövek gördültek le a vállamról, valamilyen szinten a feszültség is távozott belőlem, de bármennyire is izgató volt hallani mindezt, elégedetté is tett, nem akartam, hogy miattam ne éljen. Soha nem akartam neki rosszat!
- Még mindig szeretem, ha így hívsz - döntöttem a vállának a homlokom sóhajtva, magamba szívva az illatát, végül lefejtve a kezeimet róla bólintottam, lepillantva mégis az összefonódó ujjainkra. Igen, mennünk kell. Már így is rengeteg időt elraboltunk Manolo kereséséből. - Két autó közt parkolok - adtam neki nyilván azt a választ, amit az idegtől tudtam. Talán két sötét színű autó volt. Talán az egyik Transporter. Talán az egyiknek nem az államból való rendszámtáblával. - Nem álltam meg messze - összegeztem, ahogy elindultam arra, amerre a kocsim lehetett, és ha Milesnak nem volt fontos, akkor addig én sem engedtem el a kezét. Az emlékek miatt. Mert bármennyi gondunk is volt, rá bármikor számíthattam. Az autóig viszont nem szorgalmaztam, hogy beszélgessünk, s ahogy az ajtónál tovább nézett, mint azt ildomos lett volna a válásunk kellős közepén, a pillantásom az arcán vándorolt végig. Elmosolyodtam a szavaira. - Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert ilyen heves természetem van. Ez kellett neked, amikor kimondtuk az igent - rántottam meg a vállaimat, és ezen a terhesség sem változtatott, valóban. Ahogy magamra hagyott, úgy csúsztam be az autóba, miután kinyitottam azt, s amikor beült, áthúztam a biztonsági övet magam előtt, beindítva a motort is.
- Tegnap Henrynél aludt, legalábbis azt mondta, hogy oda megy - a gyerek Manolo egyik legjobb barátja volt, már ovis koruk óta sülve-főve együtt voltak. Nem lennék azon meglepődve, ha ugyanazon a napon, ugyanazt a kislányt hódították meg az első csókukra. Legalábbis a nagycsoport záróünnepségén a kisfiunk azzal állt elém, hogy Charlotte adott neki egy nyálas szájra puszit. Akkor azt hittem, korán kezdi a gyerek, de ma már... bevallom, visszasírtam azokat az éveket, amikor az volt a legnagyobb gondunk, hogy nem a kék, hanem a zöld kisnadrágot kellett ráadnom vagy hogy elég nagyfiú volt már, hogy egyedül törölje meg a fenekét is... - Neked megvan Henry száma? Valamikor pár héttel ezelőtt számot cserélt és nem adta meg nekem... beszéltél azóta vele te? - mert hát.. fiúk voltak. És mindenki Miles főztjét imádta, nem véletlenül, hiszen nekem a teafőzés tökéletesen elég volt. Mióta nem lakott velünk együtt a férjem, kísérleteztem. Legtöbbször a kukát etettem meg a különböző ételekkel. Még annak se ízlett az, amit sikerült összekotyvasztanom. Kitolatva a parkolóhelyről a gyér forgalomba soroltam be, de fogalmam sem volt, hogy mégis egy eltűnt tizenhét évest hol kereshetnék egy ekkora városban.

Még mindig becsaptuk Manolot, akinek fogalma sem volt arról, hogy  mi folyik igazán körülötte. A szülei a válás kellős közepén voltak, aláírt papírokkal, miközben már annak a peremén jártam, hogy bizony a terhességemnek látható jelei kezdtek lenni. Nem foghattam már minden reggel arra, hogy biztosan felpufadtam.. hogy miért vagyok felváltva rosszul vagy kívánok meg olyan dolgokat, amit előtte nem. Vagy épp az ellenkezője, mit nem vagyok hajlandó már a számba venni. Két héttel ezelőtt Manolo nekem szegezte azt a kérdést, hogy miért nem iszok már hosszú hetek óta meg egyetlen pohárka bort sem.. a szavak könnyedén jöttek, de a félig-meddig hazugságot megfogalmazva a bűntudatom egészen az alvásig elkísért, hogy aztán ébredés után is kellemetlenül érezhessem magam. Hiányzott, hogy képes legyek lazítani, és a válás egyszerre volt felüdítő és borzalmas is. Szörnyű azért.. mert Miles minden éjjel hiányzott az ágyból mellőlem, de azzal, hogy még kevesebb időt töltöttünk együtt, mint amihez hozzászoktunk, a lehető legjobban leredukáltuk a vitáinkat. Megnyugodhattam volna, fellélegezhettem volna, hogy a napjaimat nem a feszült várakozás és az aggódás tette ki, de azzal, hogy a férjem elköltözött, csak még rosszabb lett; nem láttam őt minden nap és nem tudtam megbizonyosodni arról hogy jól volt.
Mégsem maradhattam meg a gondterhelt napjaim nyomorában, és muszáj voltam emelt fővel, a jövőre tekintve teleszívni a tüdőmet, hogy azzal az égbekiáltó problémával szembesüljek, ami minden anya rémálma: a gyerekéről nem tud már több, mint tizenkét órája. Nem aggódnék, ha itthon lenne, ha ő várt volna rám a vacsora után, de a lakás üresen kongott nélküle, nekem pedig utolsó gondolatomként az is megfordult a fejemben, hogy valaki épp most boncolja. Nem akarok senkit áltatni, a fiúnk a lehető legrosszabb korszakát éli és legszívesebben felképeltem volna őt minden egyes nap, hogy valamiféle józan agyat is beleverjek a fejébe, de nem voltam ennyire határozott. Mindig is olyan voltam, mint amit a közmondás is megfogalmaz: amelyik kutya ugat, az nem harap. Kiabáltam vele, perlekedtem az életem két férfiával, de egyiküket sem tudtam volna ténylegesen is bántani. Manolo pedig minden alkalmat megragadott, hogy az idegeimen táncolva a lehetőségeit egyre csak tágítsa és nem tudtam, hogy meddig képes még a húrt pengetni anélkül, hogy elszakadna. Megegyeztünk, egyetlen éjszakát máshol tölthet és semmiről sem kell tudnom azon az éjjelen történtekről, ám a második éjszakát nélkülem már nem engedhettem meg neki. Ahelyett, hogy a rendőrséghez fordultam volna, hogy bejelentsem az eltűnt személy hiányát, inkább Mileshoz fordultam. Ő volt az a mai napig, akire bármikor rábíztam az életem, mert mellette biztonságban voltam. Mert tudtam, hogy mindent el fog követni azért, hogy a családját biztonságban tudhassa.
Nem akartam Milest zaklatni, nem is sűrűn kerestem, ha nem a fiúnk volt a téma kettőnk között, de a valóság akkor vágott mellbe, amikor a fiatal lány úgy tapadt az ajkaira, ahogy régen én tettem. Kiborított és a torkomban növő gombóctól kezdtem rosszul lenni és ahelyett, hogy a bensőmben végigdübörgő zene basszusával keveredjen az alkoholgőzös levegő, muszáj voltam kimenekülni és már majdnem kijutottam, amikor a férjem elkapta a karomat. Igen, akkor is így fogok rá hivatkozni, ha a határozatot a kezünkbe vesszük. Hogy a nevemet a lánykori nevemre átíratom-e? Nem... soha nem tudnék megválni és habár Castillonak születtem, a családot szimbolizálja a Valderrama vezetéknév. Próbáltam volna szabadulni, de Miles az utolsó lehetőségét is elvette tőlem a menekülésnek, amikor a falnak nyomott fölém magasodva. Szerettem, hogy nagyobb volt nálam.. tökéletesen, kényelmesen beillettem az ölelésébe. Hihetetlen, hogy még mindig képes kihozni a sodromból és a dühöme nem is tudtam megint csak magamban tartani, rázúdítottam azt, aminek a szemtanúja voltam. Nem hibáztattam. Tulajdonképpen.. nem is lett volna miért, mert félig már szabad volt. Mégis bosszús voltam, rosszul esett, amit láttam.
A magyarázatom közé beékelt szavaira összeszűkítettem a szemeimet.. dühösen fújtam egyet, mégis a szemeim a karikagyűrűre tévedtek. Még én is viseltem... meg sem fordult a fejemben, hogy lehúzzam azt az ujjamról. Elbizonytalanodva fogtam a fiúnkra a menekülést, hogy talán úgy előbb tudok autóba ülni és végignézni a létező összes utcát a fiam után kutatva... de Miles nem hagyta.
- Ilyen nevetségesnek gondolod a szavaim, hogy mosolyogsz? És mi az, hogy térjünk vissza arra a kislányra?! - felháborodtam, de ahogy az imént kiszabadult tincsemhez ért, belém is forrasztott minden ellenkező hirtelenséget. Összepréseltem az ajkaimat, miközben éreztem Miles leheletében  korábban lenyelt alkoholt.. - Emlékeztetnélek arra, hogy én is az engedélyed teljes hiányában kaptalak le először - ellenkeztem megint, felelevenítve azt, hogy hogyan is találkoztunk. Felsóhajtottam halkan, ahogy tovább folytatta, de igazából mindent néztem, csak a szemeit nem. Ennyivel nem engesztelt ki, hogy ittasan kezd el bókolni nekem - felhozva a koromat, amivel már túlléptem a negyedik x-emen is. Ha csak arra gondoltam, hogy igen is negyvenen túl fogok életet adni egy kisbabának, ijesztő volt, rettegtem tőle, hogy baja lehet, hogy elveszíthetem... A nyelvem kínom kellős közepén nedvesítette be az ajkaimat, s Miles ezt a pillanatot választotta arra, hogy kényszerítsen arra, belenézzek a szemeibe, hagyva, hogy folytassa, ha már beszélni kezdett. - Nem kellene mellre szívnom azt, hogy ismerkedsz. Minden jogod megvan hozzá - csendesebben összegeztem. - És nem kell bocsánatot kérn.. - váratlanul ért a közelsége, ahogy a lehelete a bőrömön csapódott le és a nyelve pedig a nyakamat érte. Reszketeg, mély levegőt véve a melleim megemelkedve Miles mellkasát érték, lehunyva a szemeimet a dicséretre is.. szerettem csinosnak lenni.. mintha azzal mindent kézben tudnék tartani. A fejemet csak alig mozdítottam, hogy az arcom Miles arcának bőrét érje, hogy a tüdőmbe az alkohol szagán túl a jellegzetes kölnie illatát is érezhessem.
- Céges vacsorára mentem ma és... nem tudom, mit találtál a nyakamban, de képes voltam három szem chipset a számba pakolni, mielőtt eljöttem volna otthonról. Sokkal több a nasi otthon - szaladt ki a számon.. azt jelezve, hogy már nem kellett minden reggelt hányással kezdenem. Csak alig kellett mozdítanom a fejem, hogy Miles vállgödrébe fúrjam az arcom egy egészen rövid, zavart pillanatra. - Miles, mit csinálunk? - tettem fel a kérdésem, amivel megőrizhettem a józanságom. Minden alkalommal elvesztem, ha rám nézett és még mindig ő volt számomra a FÉRFI, akiért bármire hajlandó lettem volna. Még arra is, hogy elengedjem, csak hogy boldognak láthassam őt. A balom felkúszott az arcára, hüvelykujjam pedig végigcirógatott a száján, ha annyira elhajolt tőlem, hogy egészen közelről a szemeibe nézhessek. - Hibát követtünk el? - a kérdésem vonatkozhatott a válásra. Arra, hogy ameddig tudtuk, miért nem vetettük el mégis a babát.. és arra is, hogy mégis mi a picsát csinálunk itt a fal mellett, ahelyett, hogy Manolot keresnénk.
- Annyira szeretnélek... - megcsókolni... csak már nem tudtam kimondani hangosan a kívánságom.. annyira szeretném, ha soha nem húzná le a gyűrűt a kezéről. Nem tudtam befejezni az óhajomat, mert egyre hangosabb kopogás zavart meg.
- Hát itt vagy!? Már mindenhol kerestelek! Tudod, nem fejeztük még be, amit elkezdtünk - Jacqueline csípőre tett kezekkel intézte nekünk a kérdését, vagyis Milesnak. - Te mégis mit csinálsz ezzel a nővel? - vonta kérdőre Milest, engem pedig elkapott a gépszíj és ahelyett, hogy megcsókoltam volna Milest, ha nem kapott el időben, akkor megindultam a csitri felé terhesség ide vagy oda.
Megtépem, esküszöm, hogy megtépem!

Az igazság az, hogy sok mindenen mentünk már keresztül, hogy meglepetés érjen nap, mint nap, mégsem mondhatnám, hogy akár csak egy pillanatra is képesek lettünk volna a fenekünkön megülni és hálát adni azért, amink volt. Természetesen hálásak voltunk egymásért, azért, amit képesek voltunk letenni az asztalra, de valahogy az érzett hála kellős közepén jelentkeztek azok a problémák, amikről eleinte nem akartunk beszélni, de még csak szembenézni sem velük. Napestig sorolhatnám azokat a momentumokat, amikor ketten elegek lettünk volna, hogy megoldjuk, mégsem mozdítottuk előre a házasságunkat, csak topogorva szembesültünk mindazzal, ami nem megy. Egymást hibáztatva, belefásulva, a megakadó mókuskerékbe mászva, miközben az élet lassan csorgott el mellettünk, amiből egyetlen szelet boldogságot sem csenhettünk el. Működtünk, a házasságunk bizonyos szinten a mai napig csodás volt, egy másik szinten pedig kudarc és ha már a kettő közt nem lehetett egyensúlyozni, akkor nem volt más megoldás, mint a végleges, visszavonhatatlan és a fájdalmas válás. Természetes, hogy nem ez volt az első gondolatom, amikor felismertem, milyen problémákkal is álltunk szemben, de mindketten eljutottunk oda, hogy talán jobb lenne... egy kis szünetet csempészni az életünkbe, mielőtt még egymás torkának mentünk volna és mindebből Manolo sérült volna a leginkább. Imádtam a fiam. Minden egyes nap az apjára emlékeztetett a gesztusaiban, néhány arckifejezése is tökéletes leképezése volt a(z ex) férjemnek, amitől ha nem is akartam, a mosolyom állandósult a Miles-mentes mindennapjaimban. Manolo persze nem értette, hogy mégis miért van olyan jó kedvem, de ha azt vágtam a fejéhez, hogy tiszta apja, akkor csak puffogva legyintett; mondván ő nem az apja.
Manolo a fiam volt és legyen bármilyen idős, akkor is félteni fogom, ha ötven évesen már három gyermek édesapja lesz.. ha a kétkezi munka helyett inkább utazna és világot látna, ha nem kutyákat imádná, hanem megszállott tengerimalac gyűjtő lenne és akkor is a kisfiamnak hívnám, ha harminc éves korára két mázsát nyomna a véletlennek köszönhetően. Mindez azon a tényen semmit sem fog változtatni, hogy ugyanúgy a szívem alatt hordtam kilenc hónapig, mint a mostani csöpp babát is. Az pedig, hogy most a fiúnk igyekezett kijátszani minden szülői szabályozást, nem tetszett. Ha nem lett volna életbevágóan fontos, nem hívtam volna fel a férjem, akkor nem közöltem volna vele, hogy a gyerekünk sehol sincsen - ami nem lenne annyira meglepő, hiszen velem minden áldott nap hadakozott. Minden egyes nap meg kellett vele küzdenem és kezdtem belefáradni ebbe is. Nem tudta, hogy az állapotosságom miatt amúgy is fáradékonyabb és ingerültebb voltam, de ez most nem is érdekelt, az sokkal inkább, hogy amit megbeszéltünk, azt nem volt képes betartani. Milest felhívni hiba volt - legalábbis akkor őrületes baromságnak gondoltam, amikor egy ismeretlen női hang búgta túl a beszűrődő zene és meccs hangjait egy hangzavar káoszán túl, de igyekeztem nem ezzel foglalkozni. Legalább most nem, ezért is haladtam tempósabban a kelleténél, hogy túllegyek az egészen. Megtaláljam a fiamat, hazavigyem és újra a torkának essek képletesen, amiért nem képes felnőtt fejjel gondolkodni.
A több rossz ötlet közül talán az volt a kevésbé rossz, hogy én megyek be Miles-ért, mert nem voltam abban biztos, hogy meghallaná, ha újra keresném. Vagy hogy egyáltalán felvenné-e azok után, ahogy felbosszantott egy szempillantás alatt, viszont amire nem számítottam az az volt, hogy éppen hogy csak elhagyta a papírt a tollam tintája, már más szoknyák után nézve dorbézolt Ricoval karöltve. Megfeszült az állkapcsom, a hányinger pedig lassan indult meg a gyomromból, undorodva kúszott a torkom felé, miközben éreztem, ha nem jutok mielőbb levegőhöz, akkor itt és most valakit bizony telibe fogok rókázni. Nem jutottam ki olyan gyorsan, sem pedig zökkenőmentesen, mint ahogy azt elképzeltem. A testek között csúsztam be és úgy tűnt, mintha egy soha véget nem érő labirintus kellős közepén jártam volna, miközben az orromban éreztem az alkoholon túl Miles kölnije illatának lenyomatát... láttam, ahogy a nővel szinte összeforrt és gondolatban már nem itt tartottam, hanem ott, hogy ennek az lesz a vége, hogy nem lesz közöm ahhoz, hogy Miles engem akarna, inkább egy másik nővel.. akárkivel szívesebben lenne. Utolsó mentsváram a fiam volt, hogy őt érjem el telefonon, szinte zaklatva hívtam őt és pötyögtem neki azonnal, ha nem vette el. Észre sem vettem, hogy egy férfinek nagyobb lendülettel mentem neki, mint kellett volna, csak arra eszméltem fel, hogy elkapnak hátulról, szinte a tengelyem körül megpörgetve Milesszal találtam szembe magam. Nem voltam erre felkészülve és a szemem automatikusan a száját nézte meg...
- Engedj el, Miles, kérlek... fájdalmat fogsz okozni.. és ittál - a hangom fojtott, közel sem nyugodt, s ha ő nem akarna elengedni, úgy muszáj vagyok tőle szabadulni. Anélkül mozogtam meg előtte, hogy kitéptem volna magam a szorításából, hogy erővel meggátoltam volna abban, hogy fogjon, de muszáj voltam mielőbb eltűnni innen, mert előbb tudnék Manolo nyomára akadni úgy. - Miles, engedj végre - nem bírtam egy helyben állni, de az is felzaklatott, amit az előbb láttam és ha csak behunytam a szemeimet, minden pillanatban azt láttam, ahogy valaki Miles száját birtokolta, aki nem én voltam. Egyre fokozódott bennem az idegesség, tüntetőlegesen elfordítottam a pillantásomat a férjemről is, miközben minden porcikámban a feszültség egyre csak dagadt.
Miles volt az, aki kivezetett a benti alkoholgőzös fullasztó levegőről, ám ahelyett, hogy az autó felé indulhattam volna, az épület falának hűvöse nyomódott a hátamba, a férjem pedig elállta a menekülési útvonalat. Dacosan néztem a szemeibe, de annyi erő már nem volt bennem, hogy ellökjem magamtól. Annyi se, hogy védekezőn a karjaimat magunk közé emelve elzárkózzak tőle.
- Ha arra vagy kíváncsi, akkor elmondom! Tudod, megérdemelnél egy istenverte pofont azért, amit láttam odabent és örülj neki, hogy a nőt nem téptem meg mindenki szeme láttára. Normális vagy? A lányod lehetne az a csitri! Épp, hogy csak a fenekét takarta az a kibaszott picsaszoknya, és annyira dühös vagyok rád, mert egyszerre szeretnélek bántani és megcsókolni is, csak hogy el tudd dönteni, melyikünk az, aki nagyobb hatással van rád! - ha ő nyugodtabb is volt, most minden frusztrációmat rá zúdítottam. Mérgesen fújtam ki a levegőt a tüdőmből, a szabadon hagyott tincsem pedig megadta a méregnek magát, ahogy fellibbent. Dühösen simítottam vissza a fülem mögé a rakoncátlan tincset, miközben Miles szemeit figyeltem. - Az a liba rohadtul odatévedt, amit még mindig az enyémnek érzek - utaltam arra, hogy még mindig a férjem volt Miles. Mindig is akként fogom kezelni, ha aláírtuk a válópapírokat, ha nem. Az életem része volt és ezen az sem fog változtatni, hogy már nem lakunk együtt. Hogy holmi kislányok nézik ki maguknak őt. Sőt, talán ettől csak még fájdalmasabb és valóságosabb az egész. Miles szemeiről a szájára vándorolt a pillantásom, hogy aztán a nyakán csússzon végig a tekintetem. Zaklatottan vettem egy mély levegőt, de az istennek se akartam megérinteni őt. Nem engedhettem meg magamnak azt, hogy úgy érezzem, semmi sem változott meg köztünk.
- Manolo miatt jöttem érted - böktem ki nyugodtabb hanghordozással. Mert tényleg miatta voltam itt és nem azért, hogy végignézzem, még hányan jártak Miles szájában. Az istenit! Dühös voltam. Már nem egy, hanem két istenverte fickó miatt is.

A bejárati ajtó előtt, az izzó fénye alatt muszáj voltam egy pillanatra megtorpanni, mielőtt bementem volna. A céges vacsora nem is sikerülhetett jobban, s annak ellenére, hogy nem guríthattam le egy pohár bort sem arra hivatkozva, hogy vezettem, valami más is indokolta, hogy józan maradjak - az egyre növekvő baba, akit a szívem alatt hordtam. Automatikusan simítottam végig a hasamon az ujjaimmal, enyhe türelmetlenséggel a mozdulatomban, mintha azzal nagyobbra tudnám simogatni a hasam és benne a gyereket... vártam, hogy megszülessen és nem számított ebben a pillanatban az, hogy az életem egy olyan szakaszához értem, ahol egyedülállóként fogom megszülni a kicsit. Hogy beléptem abba a körbe, ahol egyedülálló szülőt kell mondanom másoknak, miután aláírtuk mindketten a válópapírokat. Mielőtt még tovagyűrűztek volna a gondolataim, elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomva a kilincset pedig már bent is voltam a lakásban.
- Manolo! Megjöttem, szia! - kiáltottam bele a lakás csendjébe középhangosan, jelezve a fiamnak, hogy itthon van az anyja, nem akartam megzavarni nem kívánatos tevékenységek közepette. Nekem is ciki, ha rányitnék a maszturbáló fiamra, én jönnék helyette zavarba. Nem érkezett válasz. Kilépve a cipőből felsiettem az emeletre, hogy körbenézzek, aztán visszamentem az alsó szintre, tűvé tettem az egész lakást, de Manolo sehol nem volt. Még kétszer megnéztem mindent, hátha felfedezek egy üzenetet. A telefonon is meglestem minden a fiam számára is ismert platformot, ahol bejelenthette: nem alszik itthon ma sem.
Idegesen néztem körbe, aztán pedig a karórámra is, és kifogytam a nyugodt opciók sorából: a következő pillanatban már a férjemet.. akarom mondani az exemet csörgettem.
- Szia Miles! A fiad nincs itthon! Tegnap egy estére megbeszéltük, hogy elmegy a barátaihoz. Ma nincs itt! Fogalmam sincs, hogy... - elakadtam akkor, amikor egy ismeretlen női hangot hallottam meg a telefon túloldaláról. Az állkapcsom megfeszült. Nekem erre nincs időm.. Idegesen megindultam a kisebb köreimre a konyhasziget körül, ameddig Miles méltóztatott keésbé zajos és nőmentes környezetbe menni. Ha újra bejelentkezett, igyekeztem attól a ténytől eltekinteni, hogy amint aláírta a válást, már más nők után nézve múlatja az idejét és inkább arra koncentráltam, hogy az eltűnt gyerekünkről adjak neki helyzetjelentést. Egy pillanat alatt felidegesített azzal (is), hogy kijelentette, Miles már nem volt kicsi. Attól még nem volt jogos ez az állítás, mert még mindig velem lakott és nem szólt arról a gyerek, hogy tovább marad távol. Mi van akkor, ha egy sikátorban megkéselték? Mi van akkor, ha éppen egy kuka mögött hányja szét magát, mert bedrogozták? Mi van akkor, ha.... - egyre idegesebb lettem, ahogy ezeket az elképesztő lehetőségeket magam elé képzeltem, és mire meggondolhattam volna magam, Miles hadoválását megelégeltem.
- Rendben van, akkor elindulok én magam.. Te most komolyan ittál? - a válaszokra felsóhajtottam. - Maradj csak, tényleg, nem akarlak zavarni, megtalálom egyedül is - a kulcsot felmarkoltam, ahogy a táskámat is a vállamra kaptam ismét, de a tűsarkú helyett egy lapostalpú szandált húztam fel. - A Macskafogóban vagy? Rendben. Odatalálok. Megoldom! Tényleg - azonnal ki is nyomtam, mert néha összekadt a nyelve és nem volt szükségem arra, hogy a fiamon túl Miles is felidegesítsen. A következő pillanatban már bezártam az ajtót, miután a gyereknek egy üzenetet megírtam, a cipősszekrényre rakva azt:
Visszaülve az autóba már indultam is Manhattanbe Milesért.



Jackie, ahogy mindenki hívta, úgy érezte, hogy megérdemli a kikapcsolódást. Egész évben túlteljesített, az elvárásoknak megfelelt, a szülei vacsoráin részt vett, tökéletes lányuk volt, akinek egyetlen dolga volt csak: hozámenni egy olyan figurához, akit egy cseppet sem kedvelt, de az apja nyélbe akarta ütni a lánya jövőjét. Elkeserítő és haszontalan, meddő vitákon voltak túl, miközben Jackie úgy érezte, hogy megfojtják, hiába volt levegője. New York maga volt a szabadság neki. Ameddig a családja a Szilícium-völgy adta lehetőségeket használta ki, a lánynak New York jelentette a nagy álmot. Oda mehetett, ahova akart és az apja testőreitől is sikerült megszabadulni egy-egy éjszakára. A mai is ilyen volt, három barátnőjével sikerült elszöknie a figyelő szemek elől és belevetették magukat a nagy alma éjszakájába, a város szívében. Izgatott volt, ezért kicsípte magát azzal a gondolattal, hogy ma kiéli kicsit magát, hogy a következő nap ugyanaz a tökéletes lány legyen, aki soha nem akart lenni. Hosszú ideig csak figyelt a kocsmában, visszafogottan itta a kikért mojitoit, hogy összeszedje a bátorságát ahhoz, hogy felkeljen és odasétáljon ahhoz a férfihoz, akin megakadt a tekintete. Ahogy a kocsma fénye végigszaladt a férfi testén, az arcán, észrevette, hogy a férfi orra mintha betört volna a múltban, de ez csak még inkább vonzotta a tekintetét. Ajkát beharapta, elnevette magát akkor, amikor a férfi a barátjával együtt szinte megőrült a meccs eredményeitől: vagy azért, mert vezetett a szeretett csapata, vagy a bosszúság miatt. Látta, ahogy a pasas a szájához emelte a sörös üveget és ő is nyelt akkor - epekedve, amikor az ádámcsutka ugrott egyet a lenyelt kortynak megadva magát. Elképzelte, hogy érinti a bőrét.... Nem kellett sok ahhoz, hogy a fejében szépen lassan leszedje a férfi ruháit kínzó lassúsággal és biztos volt abban, hogy a férfi tudna uralkodni rajta - ahogy mindezt elképzelte, muszáj volt erősebbre váltania. A harmadik rövid után már felállva indult meg a férfi felé. Az hatodik után a karjait a férfi nyaka köré fonva búgott neki, de megszakították a kapcsolatot és leválasztották a FÉRFIRŐL. Tiltakozni próbált, de csak annyit ért el, hogy a másik fazonba kapaszkodva kérdezte bazsalyogva, hogy mégis hova megy az Adonisz... elment volna egy körre vele. Többre is. Szinte beleremegett abba, hogy mit tehetne vele Ő. Egyetlen éjszaka csak, amikor leigázzák, amikor azt tesznek vele, amit csak akarnak. Meg akarta tudni, milyen az, ha egy ismeretlen dugja meg. Le akarta vetkőzni a tökéletes kislány szerepét. Alig várta, hogy visszakapja a FÉRFIT!



Miles üzenetét az első piros lámpánál volt időm elolvasni. Még idegesebb lettem tőle. Az ember kettőig nem lát, hát mégis mi a jó életet kezdek vele a gyerek-mentő akció kellős közepén? Megértettem, miért volt szüksége arra, hogy lelazítson, hogy kiengedje a gőzt és egy kicsit, bevallom, irigykedtem rá. Mióta kiderült, hogy gyerekünk lesz, egy pohár bort sem voltam képes elkortyolni, a feszültség pedig folyton nőtt bennem és nem tudtam megszabadulni teljesen attól a káosztól, ami körbevett minket. Relatíve gyorsan átértem Brooklynból Manhattanbe, mert bentebb már narancssárgán villantak a lámpafények és csak elsőbbséget kellett adnom, akinek az volt, de egyébként tempósan suhantam át az utcákon, idegesen dobolva ujjaimmal a kormánykeréken. Manhattan forgalmas útjait gyűlöltem, az éjjel odavonzotta az embereket, mintha betépett, részeg zombik lettek volna, ezért csak kétszer ütöttem el majdnem egy a kocsi elé szinte kiboruló alakot. A fogaimat csikorgatva raktam le az autót a Miles által említett kocsma cégértáblája felé meginduljak. A lépteim némán csapódtak a járda felületén, a nyitott ajtón becsusszanva néztem körbe a helyiségben, felismerve Miles alakját, meghallva a hangját, vagy éppen Ricot keressem a pillantásommal, mert tudtam, hogy akkor az exférjem sem lehet távol.
Nem volt időm sem átöltözni, sem pedig a sminktől megszabadulni, ezért abban a csinosabb öltözékben indultam meg - Miles felé, ahogy észrevettem -  amiben Fred mellett is ültem a vacsorűn. Felnevettem akkor, amikor valami jól begyakorolt viccet mesélt, az anekdotáit figyelemmel kísértem és igyekeztem elhárítani a közeledését is, de nem igazán sikerült az akcióm. Sarokba szorított és kénytelen voltam megadni neki a telefonszámomat. Kellemes figura volt, megnyerő és karizmatikus férfi... aki nem csak, hogy az edzőtermet látogatta, hanem a tetováló szalonokat is. A vacsora alatt az ujjaimat az alkarjára húzva egyértelműsítette, hogy meg kell érintenem a legújabb, még varr-fedte maori stílusú gyíkját. A gondolataim most mégsem Fred körül jártak, hanem Miles és a fiam kettőse körül. Átverekedtem magam egy kisebb csoportosuláson, miközben három löttyintésnyi sör a lábaim mellett csapódott a falnak, hogy arra érkezzek meg, amire soha nem akartam.
Jackie épp akkor hajolt közelebb Miles felé és egy őrületes csókba kényszerítette rá a férjemet, miközben az ujjaival a férjem felsőjének anyagát markolta - minél közelebb vonva magához a férfit. Megkövülten néztem végig a jelentetet és nem is tudom, mire számítottam. Azt akartam, hogy ne érdekeljen, hiszen szabad férfi volt. Mégis úgy éreztem, hogy megcsalt. És tette is épp előttem. Egyszerre fogott el a hányinger és a csalódottság is, zavartan léptem egyet hátra, miközben nem tudtam máshova nézni, hanem végignéztem azt, ahogy elvették tőlem.
Rico volt az, aki előbb észrevett. Meglökte Miles vállát is, hogy figyelmeztesse: megjöttem. Nem mertem a férjem legjobb barátja szemeibe nézni, helyette keserűen nyeltem egyet, megrázva a fejem is. Nekem erre nincs szükségem! Ahelyett, hogy a nőt letéptem volna Miles szájáról, hogy a férjem elé állva leüvöltöttem volna a fejét, hogy jelezzem, ő az enyém volt, a férjem, inkább valaki más lettem.. a csendes és elfogadó Gabriela, aki ritkán voltam.
Sietős léptekkel indultam meg kifelé, mielőtt még a valóság egy újabb gyomrossal figyelmeztetett volna: tényleg elváltunk. Természetes, hogy másfelé kacsintgat. És még ott volt Manolo is, akit meg kellett találnunk. Inkább őt kezdtem vadul csörgetni, ahogy a telefont a fülemhez emeltem kifelé menet.