– Az foglalt.
Már épp a kilincsért nyúltam, és nem foglalkoztam a folyosó túloldalán, az automata előtt álldogáló lánnyal, mivel láthatóan ő is figyelmen kívül akart hagyni engem, elfordult, mikor befordultam a sarkon, tüntetőleg, nekem pedig egyébként is dolgom volt. Ezért is lep meg, hogy most megszólít. Leengedem a kezem és félig felé fordulok.
– Parancsol?
– Az a szoba. Foglalt. Nem tudom, kit keres, de… Ó. – Az „ó” a névtáblámnak szól, amit a tekintete lassan megtalál az ingem bal oldalára csiptetve. – Maga is itteni.
– Úgy bizony.
A lány valahol a gimnázium vége felé járhat a kinézete alapján, és erőltetetten érzelemmentes az arca. Vagy csak fáradt. Mindenesetre, nem örül annak, hogy itt van, amit megértek az Ő mellkasán lévő LÁTOGATÓ kártya alapján.
– Hogyhogy nincs magán köpeny?
– Nem hordom. Kövérít. – Igazság szerint nem minden pszichiáter hord köpenyt, hogy elérhetőbb látszatot keltsenek a betegeknek, de ez nem fontos részlet. – Maga Petunia rokona…?
– Az unokahúga. Mikor jöhet haza?
Petunia Gallagher egy egyébként nagyon nyájas ötvennyolc éves özvegy, akivel öt éve találkoztam először. Skizoaffektív zavar, amit gyógyszeres kezeléssel és felügyelettel outpatientként lehetett kezelni általában; a családja odafigyelt, hogy ne maradjon el vele. Kivéve néha; mert munka és iskola mellett nem tudtak folyton vele lenni, az állandó megfigyelést pedig elutasították, és összességében Petunia és boldogabbnak tűnt, mikor kintről járhatott be az időpontokra, ráadásul a helyből is mindig kevés volt. Most is az egyik ilyen eset miatt került be, az utcán találtak rá, blokkokkal arrébb az otthonuktól, pizsamában. Meg volt győződve arról, hogy Ők üldözték odáig – mindezidáig nem sikerült megtudnom, kikre is gondol. A paranoia nem volt meghatározó tünete, valószínűleg a delíriumból való ébredés hozta elő. A delírium önmagában is eltűnődésre adott okot; nem volt jellemző.
Pár napja volt bent, és ez alatt egy keveset javult az általános hangulata, de még mindig távol van a szokásostól. – Ezt nem tudom megmondani. Várnunk kell, hogy stabilizálódjon. Időben értesíteni fogjuk a családot is.
Nem tűnik túl meggyőzöttnek; ahogy nem sikerül meggyőznöm Petuniát sem arról, hogy örülök, amiért beszélhetek vele; együttműködik, de alig, a legtöbb válaszreakció tömör és tárgyilagos, erősek a negatív tünetei. Húsz perccel később aztán visszatérek az orvosi szobába, ahol a két pszichiátriai gyakorlatot végző diák, Holly és Matt épp kártyázik. Matt próbálja palástolni, hogy zavarja, amiért megszakítom benne – és már nincsenek kettecskén –, de egyelőre nem sikerül túl jól, vagy csak én ébredtem cinikusan.
– Megkértem Maddie-t, hogy vegyen mintát Miss Deantől. Megtennéd, hogy átmész vele a laborba? Már telefonáltam Jacobnak.
– Vérmintát?
Leülök a laptopom elé, hogy megnézzem az emailjeimet, a szék görgői közül az egyik csikorog a kerámia padlón. Még mindig nem sikerült megszereltetni. – Igen. Tesztelni kell drogra és gyógyszerekre, bármilyen tudatmódosítóra, mielőtt tovább lépünk.
– De hát azt mondta, hogy nem vett be semmit.
– Igen, és egy fáról is leugrott – vonom fel a szemöldököm. Szerencsére nem szenvedett súlyos sérüléseket, de a mentális állapota továbbra is instabil, amíg pedig nem ismerjük eléggé a kórtörténetét, nem is szerettünk volna változtatni ezen, főleg, hogy el tudtuk érni a terapeutáját. Nem volt akut eset, és egyelőre nem tűnt úgy, hogy ártalmas lett volna akár magára, akár másokra. Zaklatott volt, inkoherens, de kis híján nekiálltam veszekedni Treyjel, mikor elkezdte a skizofréniát hajtani. A mániája, hogy mindig valami extrém esetet kergessen, valami olyat, ami „jól hangzik” és „érdekes”. Ha rajta múlna, mindenkit bipoláris zavarral diagnosztizálna.
Rachel Dean esetében nincs elég bizonyosság a kezünkben, hogy skizofréniának nevezzük, úgyhogy sikerült megegyeznünk akut pszichózisban, mint jelenlegi biztos pont. Vagy azt hittem. Ő rendezte el a saját vége lezárását, és ő beszélt a terapeutájával is, mielőtt végleg leváltottam volna, én pedig a többi bennfekvőt ellenőriztem. A köröm végén volt Petunia; Ms Mirror (akinek először megemelkedett a szemöldököm a neve láttán) azután érkezik, hogy Matt elindult a mintával, Holly pedig vele tartott, mivel úgy számoltam, a következő egy órában nem lesz mit megfigyelniük.
– Szabad! – mondom fennhangon a kopogásra. Sejtem, kit várhatok a eltáruló ajtóban, úgyhogy időben elszakítom a tekintetem a képernyőtől és felállok. – Ms Mirror…? Samuel Zimmermann – nyújtom felé a kezem. – Éppen ügyeletes pszichiáter az osztályon. Ha jól értem, ön Miss Dean terapeutája? – Megvárom az affirmációt mielőtt tovább mennék. – Rachel tegnap került be a kórházba, miután leugrott egy fáról, mint azt ön is tudja. Először a sürgősségire vitték, ott a zavart viselkedése miatt CT-zték, az alapján került ide, heveny pszichotikus állapotban. A fizikai sérülései enyhék, de továbbra is zavartnak mutatkozik, szorong, a pszichomotoros készségei kielégítőek, de időnként pánikrosszullétek jelennek meg nála és akut indulatkezelési problémák. Ezek miatt utólag bocsánatot kér, de nem hajlandó megindokolni. Azt sem sikerült megtudnunk tőle, hogy pontosan mi volt a szándéka. Azt mondta, a férjével szeretett volna lenni. – Nekidőlök az asztalnak, őt pedig csak azért nem kínálom hellyel, mert nem tudom, hogy most akarja-e látni, vagy előbb beszélne. – Esetleg tudna mesélni az anamnézisről?

Nagyon jól emlékszem az első betegemre, aki súlyos állapotba került, miközben a kezelő orvosa voltam; esetében nem öngyilkossági kísérletről volt szó, hanem túladagolásról. A szerabúzus, amivel kezeltem, ironikus módon épp a korábbi kezeléseiből alakult – a felnőttkori ADHD-ját és major depresszióját érthető módon, bár nagyon sajnálatosan bipoláris zavarként diagnosztizálták, és annak megfelelő kezelést kapott, ami érthető módon nem segített, ezért az általában nem függést okozó Z-drogokról (amikről azóta szintén kiderült, hogy igenis, okoznak hosszú távú dependenciát) visszatették a benzodiazepán vonalra, a mániás epizódoknak hitt hangulati epizód alatti inszomnia kezelésére. A kapott klonazepám volt a probléma forrása, amire jött aztán az alkoholizmus is. Éjszaka jött a hívás, nem aludtam, mert Liamék épp fogzottak. A betegem, Lenny, a barátnőjénél volt – aki a kinézete és beszéde alapján szintén függő volt –, amikor túladagolta magát, a lány pedig engem hívott, nem a 911-et. Megtettem helyette én, mert nem tudtam rávenni, hogy ő csinálja, aztán a vonalban maradtam vele, míg kiértek. Szerencsére túlélte, és bekerült a White Plains-i klinikára. Azt nem tudom, hogy sikerült-e leszoknia; egy idő után nem jött el a terápiára.
Szóval átérzem a helyzetét; nehéz megmondanom, mennyi idős lehet, de nem tippelném sokkal fiatalabbnak nálam, úgyhogy kicsit meglep, hogy ez az első ilyen esete. Legalábbis erre következtetek a tekintetében tükröződő tanácstalanságról és félelemről. Lehet, hogy csak kiemelt fontosságú számára Rachel. Mindenkinek megcsúszik néha az objektivitás lencséje.
– Értem – bólintok, ami a férjét illeti. A pánikbetegség része is érthető, bár nem egészen látom át még, hogy pontosan mit illetően alakul ki; az tény, hogy nem amiatt kísérelt meg öngyilkosságot, még ha kicsit valóságtól elrugaszkodott módon is. A „harag fázisa” kifejezésnél egy kicsit megrándul az arcom, de próbálom leplezni azzal, hogy áthelyezem a testsúlyom a másik lábamra. Az orvoslás általában egzakt tudomány; miértek, hogyanok, számok. A mentálhigiénia egy kicsit nagyobb kihívások elé állít, és rengeteg téma van, ami megosztja a szakmai közönséget is. Én nem igazán hiszek a tradicionális „gyász fázisai” lineáris struktúrában. Az emberek különböznek, máshogy küzdenek meg a dolgokkal, más reakciójuk van, más a sorrend. De természetesen nem azért van itt, hogy a szakmai véleményünket ütköztessük lényegtelen dolgokról.
A másik részére viszont már láthatóan hunyorogni kezdek. Szóval említette, hogy igazságtalannak érzi, ami vele történt, hogy megoldást várt külső erőktől… És volt álma arról, hogy öngyilkosságot követ el…? Két mondatban több vörösen villogó lámpa gyullad fel, mint egy átlagos Andrew Tate videóban (aminek a létezéséről fáj tudnom, de a nővérek nagyon rá voltak akadva). – És ezt elmondta magának…? – Nehéz felfognia az agyamnak, hogy mindez megtörtént, de nem jutott eszébe, hogy pszichotikus lehet. Vagy hogy szuicid hajlamról is szó lehet, miközben nyilvánvalóan erős sokk érte. Az én zsigeri reakcióm minden bizonnyal az azonnali exploráció lett volna, de meglehet, hogy ezt csak az utókép erősíti. Nem az a dolgom, hogy az Ő meglátásait megjegyzéssel illessem, úgyhogy inkább visszanyelem, és bólintok. Elmondta, amit kértem.
– Természetesen. Erre – mutatom neki az utat, fogom az ajtót, aztán becsukom magunk mögött, mielőtt megindulnék a folyosón. A bennfekvő osztály ajtaja zárral biztosított, lecsipogtatom a belépőkártyám, aztán beütöm a biztonsági kódot, mielőtt tovább indulhatnánk. – Elég felfokozott állapotban van, kénytelenek voltunk nyugtatót adni neki, hogy vérmintát vehessünk tőle. Egyelőre nem kaptam vissza az eredményt, így az is lehetséges, hogy fogyasztott valamilyen tudatmódosító szert, ami fokozta az állapotát– magyarázom neki, miközben elhaladunk az egyforma ajtók mellett a folyosón. A másik oldalon a közösségi teremben jó pár páciens tartózkodik, néhányan sakkoznak, páran tévéznek, miközben a nővérek figyelik őket. Az egyik foglalkozó terem ajtaja csukva van; minden bizonnyal épp a művészeti terápia csoportos foglalkozása zajlik, mint minden héten egyszer. – Nekünk nem szeretett volna megnyílni, de talán magával más lesz. Itt jobbra a második. – Miután áthaladtunk még egy zárt ajtón, a fokozottan felügyelt szobákhoz érünk, ahol tizenöt percenként van megfigyelés. – Szeretné, ha becsuknám maga mögött az ajtót, vagy maradjon nyitva? – Rachel nem veszélyes, és ha az is volna, nem rendelkezik túl nagy fizikai erővel, úgyhogy akkor sem lenne gond, ha meg kéne várnia, míg kinyitom neki az ajtót, de rá van bízva.

Nem esik nehezemre engedelmeskedni a kérésnek, és becsukni magam mögött az ajtót. Mikor bekerült a sürgősségire, a fájdalommal járó sokk ellenére meglehetősen agresszíven viselkedett, de inkább verbális értelemben. Miután átvettük lentről, és hatni kezdett a haloperidol, már csak a zavartság maradt, ami esetében érthető. Az emberek szeretik azt gondolni, hogy az agyuk az övék; az egyetlen biztos pont, amire mindig számíthatnak. Aztán történik valami, ami egyszerűen „túl sok”, és épp az agyuk lesz az, ami veszélybe sodorja őket. Olyan ez, mint azoknál a barlangászoknál, akik fejjel lefelé ragadnak be egy szűk aknába; az agy pánikszerűen próbálja elláttatni magát, az emberi testet viszont nem úgy tervezték, hogy a gravitációval szemben dolgozzon, úgyhogy túlhajtja a szívet. A legegészségesebb ember is meghal három-négy óra elteltével szívrohamban. De fel lehet hozni a jeges vízbe kerülteket is; az agy a hideg hatására védeni próbálja a belső szerveket ezért lassan leállnak a motoros funkciók, és nem tudsz tovább úszni. Az akut pszichózis is valami hasonló, hirtelen helyzet, az agy valamit támadásként észlel a testtel szemben, olyan mennyiségű stresszt érzékel, amelyet nem tud effektíven feldolgozni, és kész a káosz.
Az alapján, amit Dr. Mirror mondott, és amit Rachel egészségügyi dossziéjából fel tudtunk építeni, nem valószínű, hogy lenne történelme a pszichotikus epizódokkal. A legjobb tipp a férje halála okozta trauma. További vizsgálatok és terápia híján szakmaitlan lenne megállapítani, hogy vajon ez egy nagyobb, diagnosztizálható probléma része-e, vagy egyszeri eset – mint az ezt átélő emberek negyedénél. Ahhoz várni kell, hogy stabil állapotba kerüljön.
A jelenlegi állapotát elnézve feltételezem, hogy nem két perces vizit lesz, így nem vártam meg a folyosón. Nem is tudtam volna, mert közben elhívtak Mr. Pearsonhoz, akinek hirtelen esni kezdett a fehérvérsejt száma; szorosabb felügyeletre szorult, mint mások, stabil állapotban volt, de épp kemoterápiás kezelésen esik át a végbélrákja végett, így a ciklotímiájára kapott gyógyszerezést óvatosan kellett kezelni.
Azelőtt nem sokkal érek vissza az irodámba, hogy ő ismét kopogna az ajtón; a nővérpultnál tudták, hol vagyok, úgyhogy nem kerültük volna el egymást.
– Hogy ment? – kérdezem udvarias mosoly kíséretében. Az iroda nem a sajátom, hanem az aktuális ügyeleteseké, inkább pihenő, mint bármi más, ezt mutatja az egyik fal mellett sorakozó táskák sora – az enyém és a két orvostanhallgatóé –, a kanapé, rajta a takarókkal, és minden közepe: a kávégép. Oda is lépek hozzá, és míg Dr. Mirror elmondja, mi történt, én ellenőrzöm a kávészintet, a vizet, és végül rányomok a dupla espresso gombra, alátartva a saját bögrémet; valamelyik karácsonyra kaphattam, mert egy családi kép van rányomtatva, mikor az ikrek még oviba jártak.
Hümmögve figyelem, ahogy a fekete, keserű lé lassan lecsöpög a fehér kerámia aljára. Nem újdonság, hogy sajnálja; az biztos, hogy a helyzet akut volt, ingadozott a stresszszintje, valószínűleg a hely, ahol kikötött sem segített rajta. Nem szerettük volna túlgyógyszerezni, és inkább az időre bíztuk, hogy összeszedje magát annyira, beszélni lehessen vele.
– Lehetséges, hogy az alváshiánynak köze van hozzá – ismerem el, kivéve a bögrét, miután az utolsó cseppek is leesnek. A vendégbögrék felé intek, rábízva, hogy szeretne-e ő is inni egyet. – De mindketten tudjuk, hogy az önmagában nem vesz rá senkit ilyesmire. Azok alapján, amit mondott, a szuicid gondolatok nem újkeletűek, az őt ért traumával együtt mélyebben fekvő problémára utalhatnak. Anélkül, hogy beszélni tudtam volna vele, nem tudok nyilatkozni a kezelésről, főleg nem a diagnosztikáról – teszem hozzá gyorsan, belepottyantva egy tasak cukrot a dobozból. Összegyűröm a papírt, aztán fogom a kanalam és elgondolkozva kavargatni kezdem. – Jelenleg egyedül a stabilizálás a célunk, illetve a megfigyelés. 72 óra, ahogy szokás, azt követően pedig az állapotától függ.
És persze az egészségügyi csomagjától. Ha rajtam múlik, ezt nem veszem számításba, de én csak javaslatot tehetek. Amint nincs életveszélyben, a többi közte és a pénzügyi osztály között dől el.
– Ha szeretne, természetesen bejöhet meglátogatni. Jót tehet az állapotának, és természetesen maga marad a terapeutája. A mi célunk jelenleg csak az, hogy ki tudjuk engedni innen. Az nem jelent egyet a „gyógyulással”. – Ez olyasmi, amit sokan elég nehezen fognak fel vagy ismernek el. Túl sok az ember és kevés a hely ahhoz, hogy a nem sürgős eseteket benn fogjuk; a magánpraxisba kerülés persze más. – Ha el tudja hagyni majd három nap múlva a kórházat, valószínűleg javasolnám neki a beszédterápia mellett az orvosi kezelést is. Lehet, hogy nem lesz szükség rá, de mindenképp szorosabb monitorozásra szorul. És… Igazából lenne, amiben tud segíteni.
A bögrével a kezemben lépek a számítógépes asztalhoz, ahol többnyire már sikerült rendet raknom a kolléga által ott hagyott rumliban. Vele ellentétben én nem csak tudom, mit hova rakok, de aztán nem is rakok rá semmit, főleg nem morzsázom le, úgyhogy hamar megtalálom azt az egészségügyi lapot, amit pár órája nyomtattunk neki.
– Próbáltuk értesíteni a hozzátartozóit, de a vészkontakt listáján első helyen az elhunyt férje szerepel – adom át neki az adatlapot. Név, kapcsolat típusa, kontakt információ: a férj esetében nagyon gondosan ki volt töltve, postai és internetes címmel, telefonszámmal. – A másik kontakt feltételezem, az édesanyja lehet, de nem kapcsolható a szám, valószínűleg megváltozott. A testvérnél pedig csak email van, ami nem a legmegbízhatóbb. Van esetleg módja arra, hogy értesítse a családot?