to Tansy

Hiába csupán néhány napja érkeztem az országba, egy lakást máris magaménak tudhatok. Nem, nem saját pénzen… Kerem pénzén. Neki úgysem fog hiányozni, van még ott, ahonnan ez jött. Otthonos, barátságos, meleg. Pont olyan, amilyenre most szükségem van. Egy idegen országban, ahol még sosem jártam némi baráti légkör nagyon megkönnyíti az ittlétet. Kívülállónak érzem magam, ahogy végigsétálok az utcákon és látom az embereket csoportosan sétálni, hallom őket beszélni egy olyan nyelven, amit közös anyanyelvüknek mondhatnak. Nekem ez az egész még kicsit idegen, de már pár nap elteltével biztonságban érzem magam. Nagyobb biztonságban érzem magam itt egyedül, mint otthon a “családommal”. Hiányzik a hazám, de nem hagytak más választást. Nehéz szívvel hoztam meg a döntést, de muszáj volt. Egyről a kettőre akarok lépni, ezt pedig odahaza nem tehetném meg.
A lakás ugyan barátságos, már egészen jól fel van szerelve, de néhány apróság még hiányzik, ezért is vettem célba a mai napon a híres Macy’s bevásárlóközpontot. Sok plakátot láttam róla, ezért kicsit utána néztem. Különböző emeleten különböző dolgokat lehet kapni; külön emelet a cipőknek, ruháknak, felső ruházatnak, nadrágoknak, háztartási cikkeknek. Nem volt kérdéses, ide el kell jönnöm néhány dologért. Az első kör amolyan terepszemlének mondható, de már most látok pár dolgot, aminek nagy hasznát venném, vagy csupán csak segítenének még otthonosabbá tenni a lakást. Viszont menet közben leér a fél liter víz, amit az elmúlt nagyjából negyed óra alatt sikerült meginnom ebben a hőségben. Mielőtt a második körömet rónám meglátogatom a mosdót, ami meglepő mód kifejezetten tiszta és kultúrált. A csaphoz lépek, táskámat lerakom magam mellé a pult egy tiszta részére. Amikor a szappanért nyúlnék, a mellettem álló nővel véletlen összeütközöm, ő is pont akkor nyúl oda. Egy elnézértkérő mosolyt villantok rá a tükörben, de a mosolyom a következő pillanatban eltűnik. Nem hiszek a szememnek, ez biztosan valami rossz vicc. Hirtelen a lélegzetem is elakad. Nagyot nyelek, közben lassan felmérem a nő arcvonásait. Pontosan úgy néz ki, mint én.
- Mi a…

when you look in the mirror

to Tansy

Az ember az élete során hozzászokik; ha belenéz a tükörbe, akkor látja a saját hasonmását. De az a hasonmás csak egy kép, ami visszanéz a tükörből. Nem valós, nem megfogható, csak a tükör fogságában létezik. Most viszont, ahogy belenézek a tükörbe, nem csak egy hasonmást látok. A mellettem álló nő, akivel pont egyszerre nyúltunk a szappanért, a kiköpött másom. És ő határozottan nem csak a tükör síkjában van. Egy hús-vér előlény, mellettem áll, úgy néz ki, mint én, ugyanolyan magas, mint én, csak a ruhánk különbözik. Meg egy kicsit a hajunk hossza. Ettől függetlenül megszólalásig egyformák vagyunk. Értetlenül állok mind a nő, mind a szituáció előtt, az államat valahonnan a padlóról kell összeszednem. Váratlanul belecsíp az arcomba, én pedig úgy hessegetem el a kezét a közelemből, mintha szúnyog lenne. Ez azért egy kicsit gyors és sok egyszerre, nem? Nálam sokkal mond, megkérdőjelezi lényem valódiságát. Félrebiccentett fejjel mérem végig alaposabban. Tényleg a kiköpött másom. Vagy én az övé.
- Nem, én... - csóválom meg a fejem halkan mormolva a szavakat. - Nem tudom, ki az a Maxwell - válaszolom, ami elsőnek eszembe jut. Igazság szerint tényleg nem tudom, miről beszél. - Maga amerikai? - szegezem neki a kérdést. Egyből feltűnt, hogy nincs akcentusa velem ellentétben. Igazán különös helyzet. Sokan mondják, hogy mindenkinek van egy hasonmása a világban; ezt persze nem úgy kell érteni, hogy olyan, mintha klónozták volna, csupán nagy a hasonlóság a két személy között. Most is ez lehet a helyzet. Vagy mégse, mivel tényleg pontosan ugyanúgy nézünk ki. De én ezt nem értem... Ez hogy lehetséges? Elég nevetséges gondolat, hogy esetleg az ikrem lehet. Nekem nincs testvérem. Sosem volt. Mondjuk egy bátyónak mindig is örültem volna, de... Hű. Ez nekem egy kicsit sok most.

when you look in the mirror

to Tansy

Nem csak az én arcomon jelennek meg a meglepettség és az enyhe sokk jelei. Immár nem a tükröt nézem, hanem a mellettem álló nőt, de még mindig olyan érzésem van, mintha tükörbe bámulnék. Nehéz elfogadni a helyzetet. Nemrég érkeztem ebbe az országba, ami teljesen más, mint a hazám. Az emberek, az épületek, a szokások, egy szóval minden. Óriási sokként ért először a hatalmas kultúrális különbség, de nincs sok választásom, alkalmazkodnom kell. Nagyon más, nagyon szokatlan, de igazából tetszik, hogy végre van lehetőségem kitörni abból a közegből. Az egyetlen, ami tényleg megijeszt, az a sok ismeretlen ember. Kicsit egyedül érzem magam. Sosem voltam egy társasági ember, de itt nem ismerek senkit. Csak magamra számíthatok, meg kell tanulnom a saját lábamra állni, amire odahaza nem volt lehetőségem, akármennyire is szerettem volna. Ott egy nőnek teljesen más helyzete van, mint itt. Ehhez még hozzá kell szoknom. Ahogyan a velem szemben álló nő látványához is.
A férje. És amerikai. Csak tátott szájjal bámulok, nem jön ki belőlem semmi értelmes. Egy idegen nyelven mindig nehezebb szavakba önteni a fejünkben megfogalmazódott gondolatainkat, de ez még az anyanyelvemen is nehéz lenne most. A származásom legalább annyira meglepetésként éri őt, mint engem az övé. Egy darabig csak némán állok, aztán visszafordulok a mosdókagyló felé. Körültekintően nyúlok ezúttal a szappan felé, nehpgy megint baleset legyen belőle. Lassan, komótosan mosom meg kezeimet, közben még mindig az előző kis jelenetet emésztem. Ez nem lehet... A gondolat, ami megfogalmazódik bennem egyszerre tűnik őrültségnek és lehetetlennek. Nekem nincs testvérem. Arról tudnék. Egyke vagyok, egyedül nevelkedtem, a szüleim sem beszéltek róla, hogy lenne egy másik felem. Nem létezik, hogy ilyen dolgot eltitkolnának előlem, ők nem olyan emberek, szóval biztos van erre valami normális magyarázat. Valami olyan, ami megállja a helyét. Valami elfogadható és ésszerű. A kézmosás után a szárítóhoz lépek, aládugom a kezeimet, az pedig hangos búgással adja tudtomra a működését. Nagyjából száraz kézzel lépek vissza a táskámhoz, derekammal pedig a pultnak dőlök. Nem tudom, mit kéne mondanom. Idegen a helyzet, kellemetlenül érzem magam. Nézem, hogy a hasonmásom az arcát mossa. Ennél talán többet kéne csinálnom, de nem visz rá a lélek.

when you look in the mirror

to Tansy

Néma csöndben állok és figyelem őt, ami elég bizarr helyzetet eredményez. A kínos csendet egy darabig csak a kézszárító géphangja töri meg. Ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni, ezt pedig jól bizonyítja a viselkedésünk is. Idegenek vagyunk egymás számára, hiába nézünk ki ugyanúgy. És ez annyira... furcsa. Mármint... lehet, tényleg a testvérem. De akkor miért nem együtt nőttünk fel? Miért lettünk szétválasztva? Miért nem mondtak erről a szüleim semmit? A szüleim egyáltalán tényleg a szüleim? Ha ezt eltitkolták előlem, akkor még mi mást? Annyi kérdés fogalmazódik meg benne, a gondolataim csak cikáznak a fejemben. Kettőnk közül ő szólal meg először, amire felkapom gondolkodás közben föld felé kapott fejemet. Örökbe fogadták? Tehát kettőnk közül én vagyok az, aki tényleg otthon nőhetett fel. A miértek csak tovább gyűrűznek. Rengeteg kérdésem van, de nem csupán felé. Inkább a szüleim felé. Hogy voltak erre képesek? Némán hallgatom végig a történetét. Semmit sem tud a származásáról, viszont azzal mindeddig tisztában volt, hogy örökbe fogadták.
Csöndben bólintok kérdésére. Illene már mondanom is valamit, de azt hiszem, akiknek tényleg mondaniuk kéne valamit, azok a szüleim. A szüleink. Némi magyarázattal tartoznak mindkettőnknek.
- Igen, nekem is. - Én is kellemetlenül érzem magam. Olyan kényelmetlen ez a helyzet.
- Persze, az jól esne - válaszolom halkan, a bevásárlás most várhat. Van fontosabb dolgom is néhány kiegészítő megvételénél. - Tudod... - kezdek bele a mellékhelyiséget elhagyva a lift felé véve az irányt. - Sosem mondták, hogy van egy testvérem, akit örökbe adtak. Pláne nem, hogy ikertestvérem volna - csóválom meg a fejem a földet bámulva. Teljesen letaglózott ez a találkozás. Úgy érzem magam, mint akin egy úthenger ment át. De ami a legrosszabb, hogy mérhetetlenül nagyot csalódtam a szüleimben.

when you look in the mirror

to Tansy

Igyekszem feldolgozni a helyzetet. A sejtésem szinte egészen biztosan állíthatóan tény most már. Van egy testvérem. Méghozzá egy iktertestvérem van, aki ugyanúgy néz ki, mint én. Huszonöt éven keresztül abban a hitben éltem, hogy egyke vagyok, a szüleim egy szem gyermeke, ehhez képest csupán pár nap egy vadidegen országban a világ másik felén, és egyből belebotlok egy mosdóban az iktertestvérembe, aki nem mellesleg amerikai. Ezek szerint itt nevelkedett, itt fogadták örökbe. Ő a nyugati világban nőt fel, a gondolkodása is valószínűleg teljesen más, mint az enyém. Rengeteg érzelem kavarog bennem; nem értem, miért titkolták el ezt előlem... előlünk, kicsit dühös is vagyok, ráadásul nagyon csalódott, és azt hiszem, némi irigység is motoszkál bennem, amiért a hasonmásom abban a világban élt eddig is, amiről én csak álmodozni mertem idáig. Kíváncsi vagyok, milyen ő valójában – mármint a külsőségeket leszámítva. Milyen ember? Mennyi hasonlóság van bennünk? Teljesen különbözünk, vagy azért vannak azonos szokásaink? Mindketten abban a tudatban voltunk, hogy nincs testvérünk. Az ő szülei vajon mennyi mindennel voltak tisztában, amit nem mondtak el neki? Kétlem, hogy fogalmuk nem volt a másik gyerek – azaz szerény személyem – létezéséről. Én nem kellettem nekik? Vagy egészen más van a háttérben? A liftben megnyomom a földszint gombot, a felvonó pedig másodpercek alatt leszállít minket a kijárattal szembeni óriási térre, ahol az illatszerek olyannyira átjárták a levegőt, hogy már-már menekülni lenne innen kedvem.
- Sanem – árulom el a saját nevemet. Miért érzem kellemetlenül magam emiatt? Az ő neve annyira... amerikai az enyémhez képest. A szüleink által választott neve már sokkal közelebb áll az én szívemhez. Constance... Tansy... ízlelgetem magamban, ahogyan a testvérem szót is, de valahogy annyira idegen és ijesztő is egyben. Nem nekem kéne rosszul éreznem magam, hanem a szüleinknek, amiért ilyen súlyos titkot őriztek, és tovább is őriznék, ha nem futottunk volna egymásba teljesen véletlenül.
A kérdései úgy hangzanak, mintha csupán egy régi ismerőssel beszélgetne, akit évek óta nem látott. Meglep, de valahol mégis el kell kezdeni, nem?
- Újrakezdés – válaszolom röviden. Az irányt a kijárat felé veszem elhaladva a tömérdek illatszert árusító stand mellett, kerülgetve a feketébe öltözött eladókat, akik még a szűk folyosókon is próbálják elkapni az embert egy-egy „illat tesztre”. Az előbb annyi kérdés volt a fejemben, most viszont nem tudom, mit mondjak. Hogy kell egy soha nem látott testvérrel beszélgetni? Nincs ehhez valami használati utasítás?
- Neked... – kezdek bele végül, bár nehezen szedem össze gondolataimat. – Neked milyenek a szüleid? – kérdezem halkan, közben tekintetemet le sem veszem a földről. Szégyellem magam, amiért ezzel kezdek, de mégis érdekel, milyenek ők. Hogy miről maradtam le. Kikről maradtam le. Hogy milyen emberekkel élhettem volna, ha nem úgy döntenek, hogy csak az egyikünk kell nekik.

when you look in the mirror

to Tansy

Hajam színét átveszi az arcom is, szemeimet egy pillanatra lesütöm.
- Köszönöm, a tied is – mosolygok végül rá. Ikrek vagyunk, mégis ő ízig-vérig amerikainak tűnik velem ellentétben. A neve, ahogy beszél, ahogy mozog. Két külön világban nevelkedtünk, ez pedig meglátszik rajtunk. Külsőleg ugyan nem, de belsőleg igen.
- Egyedül – felelem tömören, miközben a lenti tömegben cikázva a kijárat felé haladunk. Sejtem, miért kérdezte meg, de sajnos nem tudom neki megadni azt a választ, amire valószínűleg számít. A helyében én is találkozni szeretnék a biológiai szüleimmel, ha már fény derült egy ilyen titokra, de ők nem jöttek. Ők soha nem is jönnének el onnan. Őket az egész életük Törökországhoz köti, mindenük ott van, még csak meg sem fordult a fejükben, hogy valaha elhagyják az országot. Szeretik a hazájukat, az ottani életüket. Még akkor is szerették, amikor szegények voltak, mint a templom egere. Ez a világ számukra egy teljesen más dimenzió, ezért pedig nem tudom őket hibáztatni. Végül felteszem azt a kérdést, ami egy ideje megfogalmazódott bennem. Más emberek neveltek fel minket, engem pedig érdekel, őt kik fogadták örökbe. Esetlegesen kiknek nem kellettem huszonöt évvel ezelőtt. Azonnali válasz helyett a testvérem egy darabig elmerülni látszik a gondolataiban. Az arcáról leolvasott érzelmet nem tudom pontosan hova tenni, de végül válaszra méltat. Homályos válasz ugyan, de legalább válasz. A helyzet ismerős. Az én szüleim sem tökéletesek, kezdjük csak azzal, hogy minden áron azt akarták, hozzámenjek ahhoz a féreghez. De ők is emberek, az emberek pedig néha olyan dolgokat tesznek, amiket vagy nem gondolnak át, vagy megbánnak később.
- Sajnálom – mondom sajnálkozóan, egy haloványmosollyal az arcomon. Nem ismerem ugyan a férfit, de képzelem, milyen rossz érzés lehet a tudat, hogy nincs jól. Mégis furcsa, hogy az apjának hívja… Testvérek vagyunk, de mások a szüleink. Azt hiszem, ezt egy darabig nehéz lesz feldolgoznom még. Számíthattam volna rá, hogy visszakapom a kérdést. Most én gondolkodom egy kicsit el.
- Ők is jó emberek, bár nem tökéletesek – válaszolom mosolyogva. – Tipikus vidéki emberek, akik évek óta még mindig csak ismerkednek a nagyváros fogalmával. – Ugyan ők is több éve Isztambulban laknak már, de még mindig nem szokták meg teljesen. Minden nap találnak valami újdonságot, amit nem tudnak hova tenni. „Bezzeg ilyen otthon nem volt.” „Ez is a nagyváros átka.” „Ez a sok rohanó ember és a rengeteg autó…” – Egyszerű emberek, akik szeretik az egyszerű dolgokat. – Kivéve, ha abból némi haszon származik; az én házasságom őket is jobb helyzetbe emelte volna, így viszont nem tudom, mi lesz velük. – Folyamatosan egymás mellett vannak. Mármint szó szerint. Másfél méternél távolabb én még nem láttam őket egymástól – nevetem el magam a végén. Nagyon szeretik egymást, már egészen fiatal koruk óta együtt vannak. Kisebb-nagyobb viták ugyan köztük is akadnak néha, de ez egészséges egy kapcsolatban. Az lenne furcsa, ha nem lennének nézeteltéréseik. Az ajtóhoz érve a fotocellás szerkezet azonnal feltárul, engem pedig arcon csap a kinti hőség. A benti kellemes hőmérséklethez képest ez nagy változás.

when you look in the mirror

to Tansy

Egészen fellelkesedve mesélek a szüleimről… szüleinkről Tansynek. Még engem is meglep, mennyire belemerülök. De ők valóban olyan emberek, akikről ódákat lehetne zengeni. Legalábbis én ilyennek ismertem meg őket huszonöt év alatt. A beléjük fektetett sziklaszilárd bizalmam most viszont egy kicsit, mintha meginogna. Nem értem, miért nem beszéltek soha a testvérem létezéséről. Elmondhatták volna, hogy van még egy gyerekük a világban valahol, akit mások nevelnek. Elmondhatták volna, hogy van egy testvérem, hiszen jogomban áll tudni róla. De ami megtörtént, azt megtörtént, nem lehet változtatni rajta. Gondolom, ők sem arra számítottak, hogy így fog fény derülni a titokra, ha egyáltalán fény derülne rá valaha. Én viszont örülök ennek a találkozásnak, még ha nem is feltétlen látszik, nem mutatom különösebb jelét. Egyelőre, azt hiszem, meg kéne valahogy emésztenem ezt az egészet és beszélnem kéne a szüleimmel. Kéne, ha nem félnék attól, hogy kikotyogják a tartózkodásom helyét Keremnek. Ha pedig ő tudomást szerez róla… Bele sem merek gondolni, mi lesz a következő lépése.
Halovány mosollyal kapom fel a fejem, amikor Tansy elárulja, hogy ő is most kezdte újra az életét. Az első hasonlóság. Illetve a második, ha a külsőnket is beleszámoljuk. A mosolyom szélesedik, amikor a tanulmányait említi meg, de le is fagy az arcomról, amikor a friss házasságát emlegeti fel. Kísértetiesen hasonlít arra, ami a világnak jóformán a túlsó felén történt velem. De ő valahogy nem tűnik annyira letörtnek miatta. Vagy ez csak a felszín? Nem kezdem faggatni, ennek még nem érzem itt az idejét. Idegenek vagyunk egymás számára, nem akarok a magánéletében turkálni.
- I-igen… - motyogom halkan a kérdésére válaszolva. A lakcímem ugyan még nincs bejelentve, mert ahhoz kellenének a papírok, amik egyelőre nincsenek meg – amiket nem mellesleg záros határidőn belül meg kéne valahogy szereznem –, de ez nem jelent akadályt abban, hogy megosszam vele. – Ha gondolod, felírhatom – Mármint egy cetlire. Szeretem a hagyományos, régi dolgokat. – Örülnék neki, nagyon is – mosolyodom el őszintén. Több ok miatt is jó lenne, ha nem szakadna meg a kapcsolat kettőnk között. Rengeteg kérdésem van felé és szeretném megismerni. Így talán az ő szüleit is megismerhetem, akiknek én nem kellettem évekkel ezelőtt – hozzájuk is lenne pár kérdésem. És nem érezném magam teljesen egyedül ebben az óriási és egyelőre teljesen idegen városban. Itt minden annyira más, Tansy viszont egészen járatosnak tűnik az itteni létben, ami még nekem is hasznos lehet.
- Starbucksban még nem voltam – csóválom meg a fejem. – Van Isztambulban is egy pár, de még nem voltam egyben sem. Ez ilyen nagyon amerikai dolog, ugye? – Ahogy körbenézek az utcán, rengeteg embert látok kávés poharakkal a kezükben, a legtöbbön pedig olyan kis zöld logó van, ami az említett kávézó elhíresült szimbóluma.

when you look in the mirror

to Tansy

Már éppen válaszolnék, amikor Tansy nyelve egészen megered. Legalább kettőnk közül az egyikünk beszédes kedvében van. Mosolyogva hallgatom végig a történetet a dilemmájáról, és arról, hogy végül a családi vállalkozásban kötött ki. Figyelmemet nem kerüli el, hogy ő is szívesen lett volna tanár.
- Én... Isztambulban tanítottam - árulom el végül én is a foglalkozásomat, amit jelenleg mondhatni "szüneteltetek". - Egy középiskolában. Történelmet. - Az én történetem ugyan nem sikerül olyan hosszúra, inkább csak tőmondatokban mondom el a dolgokat, de a lényeg benne van. Örülök, hogy nekem nem kellett semmilyen szinten kivennem a részem a családi vállalkozásból. Talán Kerem családja még örült is neki, hogy nem látok bele a céges dolgokba, nem látok rá olyan papírokra, amikre nem kéne.
A figyelmem az emberekre irányul; mindenki rohan telefonnal vagy kávéspohárral a kezében. Ezen kívül még csak most veszem észre, hogy mennyire furcsán vannak egyesek felöltözve. A férfiakön elegáns ing, öltöny, nadrág, de mellé sportcipő és egy szétnyűtt hátizsák. A nőkön kosztum, csinos szoknya, blúz, mellette ugyanúgy sportcipő, ami sem színben sem fazonban nem passzol az öltözetükhöz.
- Nem, nem mindenki - nevetek fel halkan a kicsit túlzó feltételezésén. - Létezik azért ott is más a kávén kívül, de elég gyakran isszák az emberek. Ott egy kicsit máshogy van ez... amolyan rituálé a kávéivás. Meg a tea is - toldom meg a mondantomat. - Nem csak az angolok nagy teások.
Pillanatokon belül az említett kávézóba érünk, ahol rengeteg ember áll sorba az általuk annyira istenített kávéért. Tekintetem egyből a hátsó falon lévő táblákra siklik, ahol fel van sorolva a választék és az árlista. Rengeteg ízesített kávé van, egy csomó fantázianév is fel van firkantva, ami nekem nem mond semmit, ezért tanácstalanul fordulok a testvérem felé.
- Mit javasolsz? Nekem ez olyan, mint a... hogy is mondják? - gondolkozom el egy kicsit. - A zsákbamacska.

when you look in the mirror

to Tansy

Korábbi rövid válaszommal ellentétben most órákat tudnék zengeni; mind Isztambul városáról, az ottani látnivalókról, a történelmi helyszínekről, mind pedig a tanításról, annak a szépségeiről és árnyoldalairól, a gyerekekkel való kapcsolatépítésről és egyebekről. Halkan felkuncogva egy pillanatra lehajtom a fejem. Egészen biztosan nem kíváncsi minden apró részletre, úgyhogy megpróbálom rövidre fogni.
- Mikor milyen – emelem fel fejem és a tekintetét keresem. – Sok mindentől függ; az osztálytól, az adott tananyagtól... De alapvetően jó, én szeretem, ezért is választottam ezt. Már csak egy-egy érdeklődő tekintet miatt megéri átadni a tudást a fiatalabbaknak – Ez valószínűleg pont úgy hangzott, mintha már veterán lennék a szakmámban, pedig nem sokkal vagyok idősebb a tanítványaimnál, amiből rengeteg előnyöm is származik. – Nem mellesleg könnyebben szót értek velük, mint a legtöbb kolléga, mert ők egészen már korosztályt képviselnek. – Kicsit talán részletesebbre sikerült a beszámolóm, mint amilyenre terveztem. – Szóval jó – vonom meg lezárásként a vállamat. Az én foglakozásommal – vagy volt foglalkozásommal – ellentétben az övé viszont sokkal kreatívabbnak hangzik. – Te lényegében ilyen szlogenszerű dolgokat írsz akkor? – érdeklődöm felé fordulva.  
Figyelmemet egy időre lekötik a rohanó nők és férfiak, családok, fiatalok és idősek, de Tansy szépen lassan magára vonja a tekintetemet történetével. London? Párizs? Legfeljebb csak egy-egy merész gondolatomban jártam ezeken a helyeken. Néhány jellegzetességet láttam képeken is, mint például az Eiffel-tornyot vagy a London Eye-t.
- Biztos nagyon szép helyek – jegyzem meg egy féloldalas mosollyal. – De mondd, hogy voltál fent az Eiffel-torony tetején – pillantok rá várakozóan. Elvileg oda mindenkinek fel kell mennie egyszer, aki Párizsban jár. A férjéről nem faggatom, nem érzem egyelőre helyénvalónak, hiszen szinte idegenek vagyunk egymásnak. Nem akarok egyből a magánélete legapróbb részleteibe belemenni, szépen lassan úgyis eljön majd mindennek az ideje.
A kávézóban először csak feliratok formájában elém táruló választék olyan bőséges és idegen... azt sem tudom, melyik oszlopot olvassam hirtelen. Ráadásul ez mind annyira semmitmondó. Mégis mi a fene az a “Mocha cookie crubmle frappucino”? Szép nyelvtörő, de inkább egy egyszerűbbre esik a választásom.
- Legyen vaníliás latte mondjuk – döntök végül némi morfondírozás után. Miután mindketten sikeresen kiválasztjuk a frissítőt, előre engedem a sorban Tansy-t, hiszen mégis ő van itthon, ő a jártasabb itt. A rendelés leadása után a többi várakozó ember felé indulok, ahol egy fiatal, a húszas évei közepén járó fiú adogatja ki a poharakat egyesével, mindenkit név szerint szólítva.
- És... milyen a házasélet? – bukik ki belőlem váratlanul a kérdés. – Mármint, nem mintha közöm lenne hozzá – emelem magam elé mentegetőzve a kezeimet. – Az csak egy papír, nem? – Szegezem neki a következő teljesen idióta kérdésemet. – Egy papír fizikailag nem képes megváltoztatni két ember viszonyulását egymáshoz, ugye? Az... az csak egy darab fecni, egy kis vékony valami, aminek csak azért van bármi jelentősége, mert lett rá festék nyomva, aztán némi tinta is került rá... Egyébként az egy... darab... semmi... Nem? – Saját hülyeségeim hatása vagyok egyelőre, de gyorsan próbálok menteni a helyzeten. – Tudod mit, inkább felejtsd is el – legyintek mindkét kezemmel. A pillanat hőse viszont kétséget kizárólag a pult túloldalán lévő fiú, aki a papírra ragasztott címkéről felolvasva a nevet kiáltja el magát.
- Tansy!
Kapok az alkalmon és a kellemetlen helyzetből való menekülési lehetőségen, ezért gyorsan odalépek a márványhatású munkalaphoz, felkapom a két poharat és imádkozom, hogy mire visszaérek – tehát megteszem azt a hat lépést –, addigra Tansy elfelejtse az előző kis közjátékot. Széles mosollyal az arcomon lépek vissza a hasonmásom mellé, majd a kezébe nyomom az italát.