Can't Help Myself annak a nyugtalanító alkotásnak a neve, amelyet néhány évvel ezelőtt Sun Yuan és Peng Yu hoztak létre; megeshet, hogy nem ismered a szóban forgót, mint ahogyan az is, ha igen úgy jelenleg nem érted és csak felvont szemöldökkel (vagy barázdált homlokkal) várod, hogy miként fogunk eljutni egy karakterjellemzésbe. Nos, Marls pontosan olyan, mint a szóban forgó robot: a folyamatosan ismételt mozdulatsor okán magát temette bele önön nyomorába és az ég világon sehová sem jutott. (Egészen a lekapcsolásáig, de ott jelenleg még nem tartunk.) A legidősebb Finnegan lány szeretne az életében előbbre jutni, de nem tud és szeretne kijutni a környezetéből, de nem tud – helyette egyre inkább azon kapja magát, hogy egyre mélyebben van benne. Nem áldozati bárány, hiszen a családban betöltött szerepét készakarva vállalta, ugyanakkor ez korántsem az, amit akar, viszont kénytelen azt tenni, amit helyesnek vél és, ami az ő életéből hiányzott: gondoskodás és odafigyelés, esetlegesen szigor. Háttérbe szorítja magát, hogy fáradhatatlan tegye azt, amit az apjának „kellene” (vagy a szükségszerű minimumot megtenni), hogy a pénz családi kasszából történő kilopkodása helyett inkább beletegyen, s éppen ugyanúgy kénytelen az anyja lenni a többieknek, akinek betegsége jelenpillanatban csak még inkább megnehezíti a mindennapjait.
Szeretne eljárni szórakozni vagy tovább tanulni, mert vágyai között, ha az orvosi már nem is szerepel, de mindenképpen szeretett volna egy nővéri képzést elvégezni csakhogy ideje alig akad rá, ugyanis, ha a legkisebb testvére beteg, kötelességének érzi azt, hogy a gyógyító manójává változzon, így ugrott a délutáni program a helyes fiúval, mert tudja: más nem teszi meg helyette. Meleg víz a zuhanyba. Étel az asztalon. Szombat esténkénti közös tévézés. Mind egyedül neki köszönhető, s mindezekért nem vár sem hálát, sem köszönetet legfeljebb időnként egy kis csöndet és nyugalmat néhanapján még a megbolondulása/megboldogulása előtt.

Nem ostoba és egyáltalán nem tudatlan, ugyanakkor a saját világának szűk, szürke buborékján már nem képes túltekinteni, amelyhez nem annyira az igénye hiányzik, hanem egyszerűen az ideje, így pedig a kapacitása sincs meg; ha érdekes tényt vagy hírt hall fél füllel ugyan felfogja, de ténykedéseiben már legalább két-három lépéssel előbbre jár, s az aggodalmaskodás helyett, hogy a szomszéd épületben fényes nappal késeltek meg egy férfit már nem tud rágódni, mert azzal van elfoglalva, hogy az éjszakai műszakból hogyan jut haza úgy, hogy kábé két órát aludjon. Rejtély, hogy nem merült még ki, de azt senki sem tartja kizártnak, hogy ebben a feszített tempóban idő előtt fog kiégni és túlontúl hamar megkeseredni – vagy tovább folytatni ugyanazon mintát, mint amelyet látott semmirekellő nemzőitől. (Persze, számára az önmagában is embert próbáló feladat, hogy lassítson, ugyanis hacsak egy lélegzetvételnyi időt is enged magának egy mosás és számlabefizetés között, úgy abban a pillanatban bűntudata lesz, hogy nem csinál semmit. Valószínűleg, a látottak és tapasztaltak alapján, jogos ez a félelem noha már most többet dolgozott, mint a szülei együtt.)

Nemcsak elsőre és nemcsak külsőre, de kemény csajnak tűnik – tulajdonképpen az is, így egy pro tipp: ne akarj szembe kerülni a bal egyenesével –, viszont mindez mögött rengeteg nyugtalanság, aggodalom és félelem lappant, ugyanis rendszerint úgy érzi, hogy bármikor eltűnhet a lába alól a talaj, így vagy úgy. A lakás az anyjáé, de… Ki tudja nem-e ül rajta egy csinos kis hitel és evégett nem fogják-e záros határidőn belül lefoglalni? S ez csak egy kiragadott félelem, amelyre más teljes bizonyossággal tekinthet. Ma már, korántsem biztos, hogy az a ház ami a tiéd vagy amit örökölsz, valóban a tiéd-e. Ez az érzés szüntelen a feje felett leng és testvérei – főként Charlie és Mason – nem könnyíti meg a dolgát és nem enyhítik a mindennapos fejfájásait. Így aztán nem marad más, mit az, hogy az élet apró boldogság-morzsáit értékelje, de azokat is csak egy bizonyos pontig, amíg kényelmes a számára, mert nem éli bele magát semmibe. (Ami túl szép, hogy igaz legyen, az túl szép is.) Az őt értekre, ha pozitív iróniával reagál, ha negatív szarkazmussal.




TOP 5 random tény Marls-ról
#1 Nem érti, hogy miért okoz egyeseknek nehézséget a telefonálás a pötyögés helyett.
#2 A fülén és az orrán kívül a mellében is van piercing; szeretne a déli dombokon is, de ahhoz még nem érzett magában kellő késztetést. Talán egy részeges este során… Hmm
#3 A szerelemmel kapcsolatban óvatos, de leginkább szkeptikus. Nem látott maga előtt, olyan példát, amit értékelhetőnek tart, így kénytelen a saját útját járni, ami kicsit azt is jelenti, hogy elzárkózik.
#4 Bármilyen édességgel le lehet venni a lábáról.
#5 Balkezes.

Görnyedt vállakkal, szinte eltévelyedetten ácsorogtam a leharcolt épület lépcsője előtt és ezzel egyidejűleg, alighanem a világ leghosszabb sóhaja hördült fel a mellkasomból. A testem túlzottan kimerült volt ahhoz, hogy meggyőzzem magamat, hogy ez a néhány lépés már semmiség a „puha” ágyig… Hát, ezen állítások egyike sem volt bántóan igaz. Az ágy nem volt pihe-puha, amibe jól esett beleborulni egy ilyen hosszú nap után, mint ahogyan ezt a néhány lépcsőfokot még legalább két emelet kísérte, s a kezemben tartott nehéz szatyrok nem könnyítették meg azt, hogy kettesével szedve a fokokat már fent is legyek. A világ egy csekély részének elgyötörtségével vetettem néhány gyilkos pillantást a lépcsőfokokra, amelynek a tetején – mint a szemétdomb kiskirálya – úgy ücsörgött Donovan Fitzpatrick a kerekesszékében; elaludt, feje hátra billent és a nyál (meg valószínűleg visszaböfögött sör keveréke) egészen az álla vonaláig folyt le, míg a vékony takarója, amelyet rendszerint szorongatott a földön hevert. Lehet meghalt? Lentről nem voltam benne biztos, de közelebb érkezve a válasz egyértelműen – egyértelműbben – nemleges volt. Tovább haladtam volna, csak éppen az elmém zeges-zugos rejteke megajándékozott azzal a tudattal, hogy az idősödő férfi – a maga elcseszett módján – hajlandó volt segíteni ebben-abban cserébe ezért meg azért, így hát megesett rajta a szívem. Kényszeredetten lepakoltam a bejárati ajtó mellé, hogy a takarót felmarva nagyjából elrendezzem rajta az ütött-kopott dohos anyagot.
– Ó, az isten verjen meg! – Hördült fel, szinte még álmából felriadva. – Áh, már megint az egyik Finnegan!
A szemöldökömet enyhén feljebb emeltem, majd csípőre tett kézzel álltam meg előtte.
– Úgy van Fitzpatrick, már megint az egyik istencsapása! – Javítottam ki, habár nem mondanám, hogy a vonásaimon kimondottan kedves mosoly jelent meg, mert inkább volt gúnyba hajló, de az öreget jelen pillanatban jobban lekötötte az, hogy az orra alatt morogjon, mert úgy tűni, hogy a híres nagyszájúsága ma este elhagyta. Uhm… Ne kiabáljuk még el! – Nem szeretnél bemenni? Még a végén elvisznek, mint a szemetet. – Tudakoltam, miközben kissé előbbre hajolva segítettem neki az anyagot valamiféleképpen elrendezni; hiába, hogy az idő nem volt az a kifejezetten hideg, de reggelre azért eléggé csípős tudott lenni és a létező lehetőségek közül, ez volt a legkisebb baj a kinti szunyókálással.
Megrázta a fejét.
Mivel úgy tűnt, hogy nem volt a továbbiakban mondanivalója – legalábbis nem találtunk most közös hangra – vállat vonva fordultam a csomagjaim felé; errefelé nem volt túlzottan ritka, ha valaki meghalt, így a környékbéliek mondhatni váltak erre. Gyilkosság. Bandaháború. Öregség. Szegénység. Nyomor. Minden, ami a listán lehetett vagy konstans jelen volt vagy időről-időre megesett.
– Hogy van anyád? – Tudakolta meg abban a pillanatban, ahogy lehajoltam a csomagjaimért.
Tettem visszább egy lépést.
Nyugtalanul csúsztattam a zsebeim mélyére a kezemet, hogy megálljam azt, hogy a bőrt rágjam a körmömnél, de ez leginkább azt eredményezte, hogy egy újabb nyugtalanító szokás alakult ki nálam, miszerint most is éppen ütemtelenül ringattam magamat az egyik lábamon. – Nem túl jól. A végét járja. – Már egy ideje. Valószínűleg, hogyha nem lettek volna meg a kellő orvosi papírjai, körbe röhögöm, de – sajnos – megvoltak és bármekkora drámakirálynőnek is tartottam a szembetűnő változásokat nem lett volna képes imitálni; lefogyott, a kapott ételt rendszerint visszahányta (jobb esetben a lavórba, rosszabb esetben magára) és még említést sem tettem arról, hogy a mosakodási szokásait sem volt képes egyedül ellátni, így hát a feladat ezen legnagyobb része rám maradt. Mint minden. Sohasem beszélgettünk. Az évek éket vertek közénk. Tettem, amit muszáj volt. Ő pedig elfogadta, amit kénytelen volt. Gyógyszerekre lett volna szüksége, de az évek munkanélkülisége és lébecolása meghozta az eredményét, mint ahogyan a rengeteg be nem fizetett biztosítás is: nem kapott, úgyhogy kínkeservesen várta a halált, ami mindannyiunknak megváltás lett volna. Legalább, egy hely felszabadulna, amit kiadhatnánk albérletbe. Persze, mégis miféle hirdetéssel? Pocsék, de áron aluli albérletbe kerestetik egy nem-tudom-hányadik-bolond, aki együtt tud élni azzal a tudattal, hogy hetekkel korábban meghalt ott egy nő. Talán hazudnom kellene egy kicsit több halott nőről? Az végül is működhet, elvégre vannak, olyanok akiket ez vonz.
– Legalább a legcsinosabb Finnegan egészséges!
Felhorkantottam. – Jó vicc! – Ironizáltam.
A képlet egyszerű volt; az egészséges alatt a magam részéről alighogy éppnek tituláltam, míg a legcsinosabbal vitatkoztam volna, elvégre a húgom milliószor csinosabb volt – és nem is véletlenül ő masszírozza valami nagymenő ügyvédnek a lába közét rólunk teljesen megfeledkezve. Valakinek szépség, másnak gerinc jutott. Mondjuk.
– Járt itt megint.
Összevontam a szemöldökömet, ami leginkább szükségtelen pótcselekvés volt, ugyanis pontosan tudtam, hogy kiről szólt a fáma. Nem kellett részleteznie, mert elég kevesen jártak hozzám.
– Mármint…?
– Az ostoba szerepet hagyd meg a rendőrödnek…
Biztos voltam abban, hogy nem a kávézgatás kapcsán keresett, hanem sokkal inkább azért, hogy megtudjam azt, hogy mi a helyzet jelen pillanatban a Khadir-üggyel (pontosabban, hogy a sérülései meghaladják-e a nyolc napot avagy sem), viszont ezt nem voltam hajlandó firtatni a tolókocsiban ülőnek. (A ház népe – és a könyéké is – már éppen eleget tudott arról, hogy mi volt a helyzet, ugyanis Mrs. Khadir lépten-nyomon angoztatta a vásárlóinak, hogy a Finnegan család átok a világ számára és jobb hely lenne az nélkülünk. Talán, igaza van…) A szívemre vettem azt, hogy miként vélekedett rólunk, de azt nem mondhattam: nem szolgáltunk rá – pontosan tudtam, hogy a testvéreim bajkeverők, mint ahogyan egy időben a szüleink kapcsolatán imádott rágódni a környék, mint egy elbaszott reality show, amihez még televízió sem kellett. Győzködtem magam egyébként, hogy sikerül a testvéreimet a helyes úton tartani, de biztos voltam abban, hogy előbb vagy utóbb az egyik – rosszabb esetben mindkettő – letér a helyes útról és néhány év múlva Ők lesznek azok, akik zaklatják a környékbélieket. Azt pedig tudtam, hogy úgy fogom megélni, mint a saját szegénységi bizonyítványom, mert Ők rám voltak utalva.
– … szóval, még mindig nem volt töke elhívni randizni? – Tudakolta valahol félbeszakítva a gondolatmenetemet kaján vigyorral a képén. – A múltkor miatta buktam csomó-csomó pénzt, úgyhogy tartozik nekem és jó lenne visszaszerezni azt a pénzt Hassentől! Bátorítsad már egy kicsit jobban… Rendes gyerek ez a Nowinski annak ellenére, hogy egy kibaszott zsaru!
– Ezt a dicséretet, majd át adom neki a randinkon! – Amiről valószínűleg mindketten tudtuk, hogy nem fog megtörténni vagy (ha mégis) annak bizony komoly okai kellenek legyenek.
– Komolyan nem értem, hogy mit balfaszokodik! Az én időmben – helyben vagyunk – már rég elhívtalak volna diszkóba és utána úgy megdöngettelek volna, hogy lábra sem bírtál volna állni! – Dicsekedett már-már szélesedő mellkassal, ami valahogy nem hatott annyira hízelgőnek, mint amennyire azt elképzelte.
– Peeersze! Hogyisne…!  – Nem különösebben rejtettem véka alá a hangomban meglapuló iróniát, miközben – megelégelve a röpke néhány perces közjátékot – a korábban megkezdett mozdulatot befejeztem és magamhoz vettem a szatyrokat azok súlyos tartalmával együtt. Viszont nem bírtam megállni, mert egy kis flört nem esett nehezemre egy vén kujonnal és egyáltalán nem rémített meg. Kissé közelebb léptem, ahogy egyik ujjamat az álla alá feszítettem ezzel is elérve azt, hogy kénytelen legyen rám nézni. A sort nem én kezdtem, de én fejezem be. – Kár, hogy az ilyen nagyszájú fráterek szoktak a leghamarabb felsülni! – Kacsintottam rá, ahogy a szinte megsem kezdett lefelé irányított mozdulatot megszakítottam és egészen egyszerűen tovább álltam. Az első emeletig hallgattam a morgását, hogy milyen egy álnok, hitegető csitri vagyok, befejezve azzal, hogy neki nem csak a szája volt nagy.
Útközben a táskából előhalásztam a kulcsaimat.
Az igazság az volt, hogy a magam részéről több jó okom is volt arra, hogy nem mentem el Cammel randizni; az apró segítségekért is kellőképpen gyötört a bűntudat, nem még azért, hogyha olyan ígéretet húztam volna el az orra előtt, amelyről szinte biztosan tudtam: nem lesz jó vége, legalábbis az évek alatt meggyőztem magamat erről. Nem akartam belevonni ebbe a lélekvesztőbe, amibe éltem és valószínűleg hamarabb halni fogok, mint ahogyan kettőt pislantanék.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.


Engedd meg, hogy kiemeljem mennyire tetszett a jellemzése Marley-nak, igencsak részletes és lényegretörő, tökéletes képet mutatva arról, hogy milyen is igazából ő.  

A történeted olvasva, akaratlanul is eszembe jutott az a mondás, miszerint: Isten a legnehezebb csatákat a legerősebb emberekre bízza! Kétség sem fér hozzá, hogy te egy igazán erős, kitartó nő vagy, de mindeközben nem szabadna elfeletkezned saját magadról sem.   Hatalmas teher nyomja a vállad azzal, hogy a családod minden problémáját rajta cipeled, ideje lenne talán kicsit magadra is gondolnod nem? Az önzőség néha igenis kijár neked.   Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy elpazarold, hogy ne szánj időt magadra. Igenis jelentkezz az apolónői képzésre, ha az tesz boldoggá, igenis szakíts időt arra, hogy azt csináld amit igazán szeretnél, és igenis menj el randizni, ha az kizökkent kicsit a mindennapok szürkeségéből.  

A szüleid büszkék lehetnének rád, amiért ilyen jól helyt állsz és tulajdonképpen az életüket is neked köszönhetik. Én büszke lennék, ha a gyerekem ennyire odaadó és gondoskodó felnőtt lenne.  

Nagyon tetszett a történet ami által bepillantást nyerhetünk Marley nem mindennapi életébe, kíváncsian várom a folytatást.

Szint és rangot admintól kapsz.


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!