The distance between you and me

– Marleeeey…! – Az elmúlt évek megtették a kéretlen hatásukat.
A nevem ilyen formán elnyújtott és idegesítő orrhangon balanszírozott formálásától a hideg futkosott a hátamon, így mindezen hármas tényező okán döntöttem úgy, hogy a negyedik ilybéli megszólalása előtt közöljem: inkább megyek, csak ezt ne csinálja. Charlie és Mason is itthon voltak (túlzás lett volna azt mondani, hogy szobafogságban, mert két kamaszfiúra igazán nehéz volt szobafogságot kiszabni, úgy… nagyságrendileg bármiért is, hogy mellé kellőképpen komolyan is vegyenek), így ezt kihasználva kértem meg őket, közösen, hogy tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy abban a néhány órában, amíg távol leszek nem gyújtják magukra a lakásunkat és figyelnek a recskázás mellett a kis majmócára, meg anyára. (Persze, az indulás előtt még rájuk néztem; mindketten aludtak.) Nem jó szívvel, nem bűntudat mentesen és egyáltalán nem alapozás nélkül a készülődés, majd indulás közepette. Nem vittem túlzásba, így a készülődés aligha vett igénybe többet negyven percnél, mivel a hajamat éppen tegnap mostam meg (csak ki kellett fésülnöm), a smink pedig igazság szerint egészen természetes volt (meg valamelyest elfedte a fáradtság nyomait), semmi túlzó és egyébként sem én ügyeskedtem vele, a ruha pedig az a darab, amit már legalább fél éve csentem el a szállodából, mert a gazdája hetek elteltével sem jelentkezett érte (úgy éreztem, hogy ez a kompenzálás járt nekem azokután, hogy milyen disznóólat és még mennyi óvszert hagytak hátra magukból).
Azt nem ismertem volna el (hangosan), hogy a női hiúságomnak önmagában jót tett az, hogy nem az egyik elnyűtt vagy szakadt pólóban, kopott farmerberen – vagy rosszabb esetben ennél is rosszabb állapotban lévő otthoni szettben – kellett flangálnom. Úgyhogy – végső soron – inkább éreztem egyfajta bosszantó hálát a nyaggatásért arról nem is beszélve, hogy ezzel valamelyest enyhített azon irányultságú rosszérzésemen, hogy őt is folyamatosan kikosaraztam. Nem ma hívott először, alighanem hetek óta próbál magának időt szakítani a zsúfolt napirendembe mindeddig kevés sikerrel. Ismert már elég régóta, hogy tudja: nem a társaságát kerültem és bár láthatóan az nem zavarta, hogy neki kellett kaparnia az én küszöbömet, de abban erősen kételkedtem, hogy ezt sokáig hajlandó így csinálni, ahogy most teszi. Senki sem szereti, ha nem keresik. Én sem. Minden oka meglett volna arra, hogy egy ponton túl beteljen a pohár és azt mondja: szeretlek Marls, de ez kezd unalmas lenni. Megértettem volna, noha nem jószívvel vagy szájízzel, de kénytelennek éreztem volna elfogadni, mert igaza lenne és egyben jogos is. Hogy tettem-e volna bármit? Nem. Nem tudtam volna mit mondani. Nem tudtam volna ígérgetni, hogy majd megváltozik, mert nem fog. Nem láttam, egy ponton túl pedig már nem is kerestem a kiutat ebből a… gödörből. Csöndesen elfogadtam volna? Nem éppen. De nem hittem az árral szemben való úszással, a lazac sem hülye, okkal csinálja. Bármi is az. Különben is… Azt mondják – legalábbis a Remény Rabjaiban ezt mondták (egyébként Reddel értek egyet a reménnyel kapcsolatosan függetlenül a film végétől) – hogy vannak madarak, amelyek nem bírják a kalickát. (…) És így tovább. Nem szívesen lettem volna az, aki leköti magához bármennyire is jól rezonált a további frázis erre: üres lenne az életem nélküle, hiányozna is borzasztóan, de így helyes. Legbelül ezt mindannyian tudjuk, legfeljebb nem akarjuk elismerni, mert fájdalmas.
– Iszom valamit, te csatlakozol? – Léptem közelebb hozzá azzal a szándékkal, hogy a zenét üvöltsem túl a fülébe, amire egy „még megvagyok” volt a válasz, úgyhogy nem maradt más hátra, minthogy kiszakadjam az aktuális táncpartnerem idézőjeles bűvköréből, különösebben nem is tájékoztatva sem arról, hogy hova megyek vagy egyáltalán visszajövök-e még. Hát… Hozzá biztosan nem. Egy ilyen helyen nem volt bajom azzal, ha eltévelyedett kezeket kell helyre terelnem, de a fojtó közelséget nem viseltem jól függetlenül attól, hogy mire hajtott, ami úgyszintén eléggé egyértelmű volt. Máskülönben valószínűleg vevő is lettem volna rá, mert pont az ilyen gyors kettyintések tették ki az életem egy részét az utóbbi időkben, de ma egyáltalán nem volt hangulatom ehhez főképpen, mert nem ezért jöttem. Jól akartam magam érezni, nem másért, hanem magamért. Magamnak akartam jót. Egy kicsit lazítani anélkül, hogy bárkivel is összekeverednék.
A tömegen átverekedve magamat, az embereket kerülgetve érkeztem meg a pulthoz.
Valószínűleg az előttem és mögöttem lévő sűrű egyvelegének be és kilélegzett levegője, a szünet nélküli mozgás, amely az alkohollal elegyedett fejtették ki a hatásukat, így szünet nélkül – útközben és immáron támaszkodva – próbáltam hűteni kimelegedett bőrfelszínemet fölösleges legyezéssel. Vizet kértem, hogy valamelyest ténylegesen is oltsam a szomjamat, meg két erősebb gint. Amíg az asztalra felcsaptam a nevetséges méretű táskát, amelyből a tárcámat emeltem ki akadt néhány lélegzetvételnyi másodpercem, hogy körbe nézzek, így pedig két székkel arrébb fedezzek fel egy túlságosan is ismerős arcot. Okozott némi meglepetést, mert ha járt is ilyen helyekre, még nem futottunk össze. (Nem mintha én heti rendszerességgel fordultam volna meg itt vagy máshol, tekintve pedig, hogy New York önmagában sem egy apró város…) Habár megtehettem volna, hogy egyszerűen úgy teszek, mint aki nem vette észre, hogy aztán elsunnyogjak mégsem így tettem, hiába annak, hogy biztos voltam abban: nem tenné szóvá és legfeljebb néhány kínos másodpercet okozott volna most vagy később, amiről inkább említést sem tettünk volna. Minden bizonnyal. Mindenesetre, nem emellett döntöttem, úgyhogy az alig kipakolt cuccaimat összefogtam, hogy a két székkel arrébb lévő mellé ékelődjek be nemigen zavartatva magamat attól, hogy neki nem fordultak meg a fejében hasonló gondolatok.
– Nohát, szinte fel sem ismertelek egyenruha nélkül! – Enyhe szemtelen játékossággal mosolyodtam el, miközben lepakoltam a kezemben tartottakat. Általában, ha nem vettem kimondottan tudomást a problémáimról, ilyen voltam. Közvetlen, egészen jókedvű és egy kicsit pimasz. Távol a besavanyodott nőszemély elképzelt eszméjétől. – Jól nézel ki! – Folytattam volna csakhogy időközben a csapos elém lépett a rendelt tételekkel; gyorsan kifizettem, majd elpakoltam. – Zavarlak, ha itt iszom meg…? Ugye nem túrtam ki senkit innen? – Ha társasága volt, úgy véletlenül sem akartam volna körülötte lézengeni.

But if I had a moment, Just one chance to hold you, It'd be worth it even if it blows up in my face. So shoutout to my ego For always making me so Prone to moving quick only for me to hesitate

– Ne kéresd magad, Cam! Jó lesz!
– Nem tudom…
– Én tudom helyetted is! Baszki, ne húzz már fel!
– Nagyon akarod, hogy menjek.
– Természetesen!
– Miért?
– Mert. Nem mindegy?... Jó, na! Van egy csaj…
– Mmm-hm.
– Ne hümmögj mert hozzád vágok valamit! Jó, van egy csaj, de nem hajlandó egyedül jönni, csak a barátnőjével. Örülsz? Hát nem is a fancsali képed akartam nézegetni!
– Emlékeztethetnél, miért vagyunk barátok.
– Mert más se akarja nézni a fancsali képed.
Nem volt túl jó okom arra, hogy nemet mondjak Trevornak – ezért nem is tettem. Ennek ellenére előre tudtam, hogy a klubbok nem épp az én helyszíneim. Vannak azok, akik tudják élvezni a tömeget, az izzadtságtól és párától nedves levegőt, a fülsüketítő hangzavart és a monoton elektronikus ritmusokat, amik olyan mély basszussal szólnak az erősítőkből, hogy a csontjaidban érzed a remegésüket – aztán vagyok én, aki szereti a saját személyes terét, amibe legfeljebb átmenetileg és csak bizonyos személyek lépnek be, akinek feláll a tarkóján a szőr a folyamatos ricsajtól, és aki szereti, ha hallja, mit mond a másik. Van olyan, aki tudja értelmezni az eltátogott mondatokat, olyan képesség ez, mint azoké, akik kihallják a recsegő-ropogó metró hangosbemondóból a közleményeket, vagy velük születsz, vagy nem. Én egyikkel sem születtem, és elsajátítani sem tudtam rutin hiányából adódóan, úgyhogy a megérkezés után világossá vált, hogy a Trevor és „van egy csaj” Ronnie főszereplésével készülő filmben én és „csak a barátnőjével” Tisha  legfeljebb elhanyagolható extrák leszünk, ami még nem is feltétlen lett volna baj.
Tisha rendes nőnek tűnt egyébként, Atlantából származott, tanárnőnek jött ide, de végül most csak helyettesítőként űzte azt, egyébként pedig eladó volt egy ruhaüzletben. A fülbevalói minden fejmozdulattal vadul táncoltak, mintha ők is csatlakozni akarnának a tömeghez, a ruhája kék színe pedig egészen az agyamba égett, mert féltem, hogy elveszítem a tömegben – Trevor és Ronnie alig pár percet tettek úgy, mintha kíváncsiak volnának ránk, aztán elkülönültek valahova.
Szerencsére Tisha sokkal lazább volt a helyzettől, mint én, és volt elég türelme is – bizonyára a gyerekek miatt –, hogy átjuttasson az első néhány italt szükségessé tevő feszültségen. Más helyen talán jót beszélgettünk volna, itt viszont legfeljebb fantomímeztünk, néhány fontosabb szót pedig a másik fülébe ordítottunk. Még arra is rávett egyszer-kétszer, hogy táncoljak vele egy kicsit. Más körülmények között talán működhetett volna a dolog.
Más körülmények között Trevor talán nem felejti el elejteni azt az aprócska információt, miszerint Tishát azért rúgták ki a teljes állású tanári pozícióból, mert rajta kapták drogfogyasztáson, ittasan. Nem tudom, pontosan mikor vehette be az ecstasyt, de az alapján, amit tudok a hatásáról, valahol indulás előtt rögtön, hogy pár órával később tetőzzön a dolog, akkor vettem észre rajta a fura állkapocsmozdulatokat és azt az indokolatlanul nyájas, féloldalas mosolyt. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, ez egyedi eset lenne; valószínűleg ha körbenéznék jobban a helyen, minden harmadik ember bevett volna egy kis ekit. Ettől még nem töltött el jobb érzéssel, főleg, hogy közben jó pár shotot is betolt, a bárban pedig nem árultak semmi sósat.
Végül meg kellett keresnem Ronnie-t, hogy vigye haza a barátnőjét és ne hagyja egyedül. Még pont elkaptam, ahogy az ajtón kilépve Tisha telibe hányta a járdát. Az ösztönöm azt mondatta velem, hogy segítenem kéne, megbizonyosodni róla, hogy az Uber megbízható, és hogy nem szükséges neki orvosi felügyelet, de Trevort lefoglalta, hogy az estéjét sirassa – könnyek nélkül, morogva, legurítva még két rövidet. A harmadiknál már társasága is akadt a mellette lévő bárszékről, a negyediket pedig ott hagyta nekem, miután elmentek táncolni.
Elmehettem volna, ha Trevor nem hagyja ott a telefonját a pulton. Gyorsan magam mellé húztam, mielőtt valakinek megtetszene, és jobb híján legurítottam a rövidet is; aztán inkább kértem egy sört. Eleve sem voltam részeg, de Tisháék távozása teljesen kijózanított, amitől csak jobban tisztában lettem a ténnyel, mennyire nincs semmi keresnivalóm itt. Megbeszéltem magammal, hogy hacsak nem kapok valami jelet, és Trevor sem ér vissza, elviszem magammal a telefonját, ami a pénztárcája is egyben, és kezd magával amit akar.
Aztán megint mozgást érzékelek a perifériámon, és csak ösztönből nézek oda, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg jól láttam; újra oda kell néznem, hogy fel is fogjam, kit látok ott.
– Hé, Marley! Szia! – Széles mosoly terül el az arcomon; talán egy kicsit mégis bizsergetősre ittam magam, mert nehéz az arcára fókuszálnom. Talán csak a ruhája… kevesebb, mint amit megszoktam. Szándékosan nem is próbálom felvenni vele a szemkontaktust, helyette a sörömet szorongatom. Látom – vagy látni vélem – azt a rándulást az arcán. Ugyanazt, mint mikor elhívtam kávézni. Kérdés, hogy kiutat keres-e vagy magyarázatot, de meglep vele, mikor mégis mellém telepszik. – Pedig van más is a szekrényemben. Legalább… Ennyi. – Farmer, póló, dzseki, ami most az ölembe hajtva pihent. Vitathatóan nem annyival másabb, mint az egyenruha.
A dicsérettel hirtelen nem tudom, mit kezdjek, hogy őszinte-e vagy csak Marley; úgyhogy pusztán bólintok, úgysem hallotta volna az elmormolt köszönömöt. – Te is – magamról legalább tudom, hogy őszinte. Tényleg jól néz ki; mivel arról van szó, ösztönösen végignézek rajta, már amennyire ülve lehet, aztán amint jóval több fedetlen combbal találkozik a tekintetem, mint amit még illőnek vélek ilyen szituációban, inkább húzok egyet a sörömből. – Úgy nézel ki, mint aki nem véletlenül tévedt ide be.
Csinált valamit az arcával, ami nem olyan, mint máskor; biztos valahogy… Máshogy sminkelt, de fogalmam sincs, mit és hogyan, csak érzem, hogy nem így szokott kinézni. Ami nem meglepő, ha tényleg nem véletlenül jött be.
– Nem, nem, én… – Az esti partnerem túl sok drogot vett be, úgyhogy most őrzöm a barátom telefonját. Kétlem, hogy kíváncsi lenne a részletekre. – A tiéd a hely. – Hagyom, hogy elkényelmesedjen, addig pedig lefoglalom magam a sörrel. Ivás közben hátra nézek a tömegre, mintha arra várnék, hogy felismerek ott valakit. Már néhány környékbelin kívül, akiket egyébként is legalább látásból ismerek; azt hiszem, látni vélem az egyik lányt, aki középiskola óta elég gyakran lóg Marley-val, de lehet, hogy csak hasonlít rá. Tényleg jobban megüthetett az ital, mint gondoltam, mert nem jut eszembe a neve; mindenesetre, legalább Trevort látom, a galériaszinten dől a korlátnak, és már egy teljesen másik nővel beszélget, mint akivel itt hagyott.  – Nem fognak hiányolni? – intek a fejemmel a tánctér felé. Én hiányolnálak.

The distance between you and me

Ha – bizonyossággal állíthattam – hányaveti érzékelésem tudattalan perifériáján (nemannyira csak ott) érzékeltem, hogy a megszokottnál is hosszabban időzött el a tekintete rajtam, viszont annak nem igazán éreztem gyötrő szükségességét, hogy ténylegesen is tudomást vegyek ez elnyújtott mozdulatról, így betudtam annak, hogy eredendően nem ilyen helyzetben és körülmények között szoktunk találkozni, mint ahogyan az sem volt mellékes, hogy ez egy szórakozóhely volt, ahol többed ennyien megtették ugyanezt. (Akiknek egyáltalán nem szenteltem jelentőséget.) Bárhogyan is, de a visszaigazolást mindössze annak tudtam be, hogy a többségre jellemző szükséges udvariasság okán jelentette ki, s nem feltétlenül annak tényleges mivolta révén. Rövid bólintással, alig megránduló mosolyívvel viszonoztam. Nem éppen bunkóságból, mindössze a csípőből érkező válaszom kellemetlenséget ígérő szarkazmusba fogalmazódott meg: végül is… a megszokottakhoz képest igazad lehet! Szükségtelenül bántó nem akartam lenni, nem adott rá okot. Különösképpen azért, mert mindezzel egyidejűleg azt nem mondanám, hogy a meghúzódó mosolyfuvallatom ne lett volna teljes mértékben őszinte. Ő alighanem többet látta azt, hogy milyen voltam a rosszabb napjaimon. Az év legjelentősebb részében nemhogy nem érdekelt, hanem egyenesen hidegen hagyott az, hogy mások miként lattak vagy hogyan vélekedtek a megjelenésemről, ugyanis kettő helyett is dolgozóként arra is alig volt időm, hogy tisztességes fürdőt vegyek a kádban, nem még arra, hogy órákat töltsek a tükör előtt, hogy kiválasszam a megfelelő ruhát és órákig szárítgassam a frissen mosott fürtjeimet, majd aztán azon keseregjek, hogy ez így nem jó.
– Neem, valóban nem! – Nógattam meg a fejemet, s még valamivel a mozdulat abbamaradása előtt már látni lehetett azt (a miheztartás végett), hogy azt latolgattam, hogy mennyire vegyem viccesre az ide kerülésem abszolút érdektelen történetét. – Képzeld el, Sammie, a barátnőm, egyszerűen csak ránk rúgta az ajtót – pontosabban Charlie egészen egyszerűen ajtót nyitott az agresszív csengőn fekvés következményeképpen, miután megelégelte, hogy legalább fél percig el se mozdult a gombról, amit már réges régen ki kellett volna kötni vagy elvágni a vezetéket, bárhogyan is. – … aztán a testvéreimmel együtt lefogott, kisminkelt és álnok lotyóként lelkileg zsarol, hogy jól érezzem magamat. Milyen ember az ilyen?! – Színlelt felháborodásom és rosszallásom jeleként még a kezeimet is a csípőmre szorítottam azt megelőzően, hogy egyáltalán helyet foglaltam volna, s lecsaptam volna a szabadon ácsorgó székre. A hamis mese utolsó két pontja volt mindössze a tényleges igazság, mint ahogyan egyáltalán nem is volt okom rá haragudni azért, amiért jót akart. A barátnőm – végső soron – elérte a célját; amíg táncoltam megfeledkeztem a problémáimról. – Na és te, Cameron?! Mi a meséd? Partiarcba vágtad magad vagy…? – Szabadon hagytam, hogy miként fogalmazza meg saját ittlétének okát, s ezzel egyidejűleg nem is bontakoztam különösebb találgatásba, sem elméletek-összeesküvések további taglalgatásába, mert teljes mértékben értelmetlennek bizonyult mindeddig belefogtam az ehhez hasonló körbejárásba.
– Egy Finnegant…?! – Ha valamelyikünket hiányolták annak ennél sokkal nyomósabb oka kellett, hogy legyen. Egy vissza-nem-fizetett tartozás egy uzsorásnak vagy valamelyik kemény legény akarta elagyabugyálni valamelyik öcsémet; az utóbbi időkben erre Charlie kezdett egyre inkább ráharapni, s problémássá válni, mert bár a magához való esze meg volt azt hajlamos volt máshol hordani és nem annyira magánál tartani, viszont ez még mindig csak a kisebb gond volt – mondjuk, amíg esetlegesen nem talál egy ostoba lányt, akit teherbe ejt. A hideg futkosott végig a hátamon a gondolattól. – Megígértem, hogy mielőtt lelépek azért szólok, de szerintem még el van, legalábbis nem látom fenyegetően közeledni. (…)  A nyomulós srác, aki pedig időközben odaszegődött… Inkább ne is hiányoljon, hozzá nincs sok kedvem. – Mindössze annyival dőltem előbbre, hogy értsem a kérdését és, hogy saját válaszom ne csak érthetetlen, követhetetlen artikulálássá változzon ebben a fülsüketítő ricsajban.
– És te miért magadban iszol, ha már… van más is a szekrényedben? – Döntöttem oldalra a fejemet, ahogy azt tenyeremen megtámasztottam. A másik kezemet felső karomra fontam. Hol a zene ütemére, hol pedig saját szűnni nem akaró, de jelenleg alig érezhető nyugtalanságom ritmusát követte; azt hiszem mindig is szükségem volt ilyesfajta pótcselekvésekre, mert ha egyet abba is tudtam hagyni, úgy belátható időn belül kialakult egy másik. Kezdetben a számat rágtam. Leszoktam róla. Aztán a bőrt a kezemen. Erről még nem szoktam le, de próbáltam erőteljesen kontrollálni, viszont helyette maradt a dobolás. Csöbörből vödörbe. – … vaagy ilyen válogatós vagy, hogy csinos és csinosabb lányok között nem találsz olyat, akivel ellennél? – Egyáltalán nem volt lételemem az, hogy mások magánéletében turkáljak, viszont az ilyen helyeken – általánosságába véve – vagy felszedni jöttek valakit, vagy jól érezni magukat. Nem tudom, hogy bármelyik is elmondható volt-e róla. Végül is… Most, hogy így szóba került azért Én is szemrevételeztem a szebbik nem felhozatalát, akiknek jelentős része a táncparketten taposta egymást, hogy az Övék legyen a kiszemelt, akivel távoznának. Meglehet, hogy csak az olcsó húspiacon nincs kedve keresgélni, még egy estére sem. Tulajdonképpen, nem nagyon ismertem az ízlését, mindössze csak nagyvonalakban, akikkel néha napján láttam. (Egyik sem kimondottan, olyan volt, mint én.)
– Mondd csak, hogy állsz a tánccal? – Tudakoltam, miközben az egyik üveget magam elé vettem, míg a másikat – minden diszkréciót nélkülözve – toltam elé, mintegy észrevehetetlen célzásként. Persze, alig néhány perccel ezelőtt landoltam a pultnál, de nem italozni jöttem, hanem táncolni és szívesebben vettem volna most, ha olyan lenne velem, akivel egyszerűen csak… jól tudom érezni magamat? Olyan jól alakult az este, így nem akarnám, hogy egy ismeretlen barom szétdúlja azt. – Persze, ez nem kényszer! – Adtam azért hangot, ha nem lenne egyértelmű. (Nem volt.) Avégett, ha pocsék táncos, nem aggódtam; én sem kifejezetten voltam őstehetség, helyette inkább csak a flownak adtam át magamat. – de lehet magamra veszem, ha nemet mondasz! – Nem mintha lett volna bármi is a kezemben, amivel sakkban tarthattam volna, de ha már ezen az estén mindenki a bűntudatra játszott, beálltam a sorba. Gond és szégyenkezés nélkül.

But if I had a moment, Just one chance to hold you, It'd be worth it even if it blows up in my face. So shoutout to my ego For always making me so Prone to moving quick only for me to hesitate

Határozottan nem számítottam Marley jelenlétére, nos… Sehol. Valahogy megszoktam, hogy a szabadidőm és az övé egyszerűen nem metszi egymást, mint két párhuzamos vonal, talán látod őt a másik mentén, de mindig ott marad az a bizonyos távolság. Már akkor is így volt, mikor még iskolába jártunk; és az egyetlen oka, amiért azon kívül is találkoztunk néha, az az volt, hogy néha… Szóval nem mindenkinek volt egyszerű egy csapatban dolgozni vele, márpedig az iskolánk – mint a legtöbb – oda meg vissza volt a csapatfeladatokért. Biológián ez volt az egyetlen szerencsém, mert a békák boncolása mindig is kiakasztott. Az első holttestnél, amit láttam, kompromittáltam a helyszínt a gyomortartalmammal – szerencsére nem külső behatás okán halt meg az illető, egyszerűen szívrohamot kapott álmában, ami így 86 évesen nem meglepő, úgyhogy nem okoztam nagy gondot a takarítókat leszámítva –, és elég sokáig tartott, hogy ne kezdjek szédülni. Bár a szagok még mindig kikezdenek.
Kezdem azt hinni, hogy egyszerűen érzékeny vagyok a szagokra, mert a mostani helyszín élvezetét is jelentősen megnehezítik, a zenével együtt. Tudom, hogy ez az irritáció csak a szorongásomból jön, ahogy a rendőrségi pszichológus is megmondta – aki ingyen volt, az egyetlen, akit meg tudok fizetni –, de a tény, hogy a kellemetlen érzés csak pszichoszomatikus, semmit sem segít a leküzdésén. Az pedig biztos, hogy itt nem fogok nekiállni mélyeket lélegezni és tízig számolnii. Helyette úgy kapaszkodom a sörösüvegbe, mintha az lenne az egyetlen, ami a földhöz láncol.
Halvány mosollyal hallgatom a magyarázatát arról, hogy került ide; már majdnem olyan meggyőző a felháborodottsága, mint Fitzpatrick ártatlansága. Sammie;Samantha lett volna a lány? Őszintén nem emlékszem, mindenki Samantha meg Ashley és Katie, én pedig arra sem mindig emlékszem, mit ettem reggelire. Trevor szerint ez már a vég, és hamarosan jön a fájó térd mikor rossz az idő; nagyon szereti kiemelni a köztünk lévő hat hónap korkülönbséget. – Gyalázatos tett – bólogatok azért a végére. Figyeltem, nagyrészt; ha meg nem, az nem az ő hibája. – Biztos van rá valami cikkely a büntetőtörvénykönyvben. Ha szeretnél feljelentést tenni, tudod, hol találsz.
Nem tudom eldönteni, mennyire kellett vajon kényszeríteni; gondolom sok dolga van, és kell a pihenés, de valahogy úgy képzeltem, ez az egész – a villódzó fényekkel és lüktető embertömeggel – sokkal inkább az ő asztala, mint egy csendes tévézés. Csak részben gyökeredzik abban, hogy az évek során esti műszakban láttam párszor itt-ott, másokkal, sokan vagy kevesen, nyilvánvalóan buliba indulva vagy épp onnan jőve, és nem egyszer láttam a házuk előtti lépcsőn felsietni reggel, amikor szintén nyilvánvaló volt az öltözéke alapján, hogy neki nem most kezdődik, hanem most végződik a nap.
Azok is, akikkel láttam, nő vagy férfi, sokkal inkább tűntek ide valónak, mint én lehetnék akkor is, ha akarnék. Ami nem gond, gondolom. Az emberek különböznek; Marley és én pedig főleg. – És jól érzed magad? – teszem még hozzá a kérdést. Ha már ebbe „zsarolták bele”.
– Engem is lelkileg zsaroltak – ismerem el, a sörösüveg átázott címkéjét kapargatva. – Bár az nem volt kitétel, hogy jól is érezzem magam, csak legyek jelen. Kicsit olyan, mint egy díszszemle. – Felfelé biccentek a galéria felé, ahol Trevor még mindig a korlátnak dől. Ő is velünk járt középiskolába, bár pont más órákra jártam vele közösen, mint Marley-val, szóval nem tudom, mennyire ismerős neki. – Trevornak kellett egy plusz fő. Azóta szerzett már vagy plusz hármat. – Mert megint másik nő áll mellette. Nem tudom, ez azt jelzi-e, ennyire sikeres vagy pont ennyire béna. Tegyük hozzá, az eredeti randipartnere elvesztése nem az ő hibája volt, vagy csak részben.
– Mindig a leghangosabbak hiánya tűnik fel a legjobban – vonom meg a vállam somolyogva. Ha én nem vagyok ott valahol, az legfeljebb egy pár óra múlva tűnik fel bárkinek. Így hagyott ott anya jópárszor a Wal-Martban, mikor gyerek voltam. Egy idő után már ismertem azokat, akik épp műszakban voltak, és várhattam a pihenőben. Meglepődne az ember, hogy még most, hogy tényleg a két éveseknek is tablet lóg a kezében, még mindig hányszor hagy ott egy szülő egy gyereket. Jobb esetben minket hívnak, nem a családsegítőket, bár ők se nagyon csinálnak semmit a dorgáláson túl. Senkinek sem érdeke hogy elvegyenek egy gyereket a családjától, akkor sem, ha néha ott hagyják a lisztes sorban.
Azt nem mondom mondjuk, hogy az öccsei hiánya is ugyanabból az okból tűnne fel, mint az övé; az ő hiányuk inkább baljós lenne. Szóval van nyomulós srác. Nem lep meg, de csak bólintok. Ha nincs kedve hozzá, akkor nincs.
Elég furcsán méreget – vagy csak az a furcsa, hogy magától marad itt –, és hiába tudom, hogy egyszerűen csak néz, beszélgetés közben, el kell gondolkozzak, hogy miért is nem borotválkoztam meg. És remélem, hogy ennyi idő után még mindig tat a dezodorom, nem csak a reklám túlzott. Szerencsére van annyira rejtélyes világítás és meleg, hogy ne legyen feltűnő, ha felhevül az arcom. Én tisztában vagyok a tenyerem izzadásával, de neki nem kell. – Úgy látom, hogy a csinos és csinosabb lányok már találtak maguknak elég nyomulós srácot – idézem egy kicsit vissza, amit ő mondott, aztán beleiszok a sörbe. Már alig van benne, úgyhogy csak egy keveset; Marley-val ellentétben én nem vagyok elég vonzó ahhoz, hogy fél órán belül tudjak rendelni bármit is. – Volt partnerem. Csak aztán… jobban megütötte az este, mint gondolta volna. – Remélem, jól van. Elég sok esetet láttam olyan nőkről és férfiakról, akik nem jutottak haza időben, és vihettük őket detoxba vagy a zárkába józanodni. – Hazamennék, csak közben értékmegőrző lettem.
És ez egészen biztosan rettentően izgalmasnak hangzik; néha eszembe jutott, hogy jó lenne tényleg kikapcsolódni, szerezni pár őrült emléket, amiket néha irigylek másoktól; de aztán oda kerülök, hogy bármi olyan történik, ami nem átlagos, és megszólalnak a figyelmeztető jelzések a fejemben. Nem tudom, Marley hogy csinálja. – Tisztelem, távolról, leginkább – mondom. Aztán folytatja, és ja, hogy úgy! Értelmezem a helyzetet de közben mégse. – Szívesen vigyázok az italodra, ha szeretnéd, persze. – Nem lepne meg, olyan esetet is épp eleget hallok, amikor épp csak egy pillanatra fordult el valaki – jellemzően a csinos, fiatal nők, de nem kizárólag, a férfiak egyszerűen nem jelentik –, és került bele valami, aminek semmi keresnivalója ott. Néha még a felbontatlan üvegekbe is, elég egy fecskendő. – Múltkor voltam nálatok – jut eszembe hirtelen, és valami köze azért van a fecskendőkhöz is, bár inkább tudatalatt. – Nem volt senki otthon, de…? Khadirék orvosa szerint nyolc napon túl gyógyuló a dolog. A felesége fel akarja jelenteni az öcséidet, de egyelőre le lett róla beszélve. Szóval nem akut, csak… Oké, nincs sok köze az itteni helyzethez, csak gondoltam… Nem tudom, mikor találkozunk megint, szóval…? Mindenesetre, az öcséid még mindig nem jutottak oda a segítésig, ha jól értettem.