Chapter 1

Vannak napok amikor azért van szükség a délutáni frissítő teára és csokoládék tömkelege általi energia bevitelre, mert egyszerűen ki se látszik az emberfia az irodája asztalán hagyott aktakupac mögül. Máskor meg... szimplán az alvás ellen kell. Miután Vic sikeresen belefejelt az ebédébe úgy beszundított monitorának kijelzőjét bámulva - és ez nem sűrűn esik meg nála hiszen az étkezés éppen olyan fontos számára, mint a párnája - rá kellett eszméljen a késő délutáni értekezletet nem fogja tudni végig csinálni valami élénkítő nélkül.
Az irodától pár száz méterre van egy nagyon jó kávézó, ahol éppenséggel nem csak kiváló koffeines italokat, de érzékeket kényeztető tea különlegességeket is kapni. A simogató nedű tökéletes kiegészítője pedig az a belga csokoládés tortaszelet, amiből szolidan szólva is soha nem elég. Ezek után kicsit sem meglepő miért van egy fél Manhattan-en átívelő sor - csak viccelek.
Szemei a mennyezetet pásztázták, még jó, hogy nem fordultak vissza várakozás közben. A tej lassan megaludt mindenki szájában és ez egyáltalán nem róható fel a személyzetnek. Két kassza helyett egy működött mivel a másik munkaerő betegszabin van vagy mifélén. Így az egyetlen versenyző már-már fáradtan, de múlni nem akaró lelkesedéssel szolgált ki mindenkit. Aztán jött Vic. Leadta kedvenc buborékos teájának rendelését, szemei csillogtak hacsak a belga csokoládés simogatásra gondolt, ám sokáig nem tudott elmerülni gondolataiban. Az alapzaj felélénkült. A helyben fogyasztók felszegték fejüket a sor zúgolódására. Ha nem elöl állt volna valószínűleg maga Vic is vicsorítani kezd a szorosan mögé álló fiatal nőre. Oldalra fordítva fejét tekintete végig járt, megméricskélte a jövevényt. Nem figyelt. Mi a fene lehet annyira érdekes abban a telefonban?!
- Sokakat feldühítesz a tapintatlanságoddal. - fordult lassan felé - Van ám sor is. - bökött tekintetével a legalább egy tucat emberből álló gléda felé. Nyugodtságát az elsőbbsége váltotta ki belőle.
Nem telt el sok idő, pár perc talán. Vic igyekezett a továbbiakban tudomást sem venni a hozzá furakodott nőről, ami sikerült. Mi több, olyannyira mesterévé vált az egyszerre csak egy dologra figyel mint egy tipikus, klisés pali, hogy amint megkapta a rendelését és megfordult a távozásban reménykedve... Igen. Az ismeretlen még mindig ott volt. Összeütköztek? Kiborult a tea? Foltosak lettek? Igen. Igen. És igen. Őszintén szólva Vic már igazán hozzászokhatott volna ehhez. Szerintem még sose volt olyan napja amin ne érte volna legalább egy baleset. Általában pedig sok szokott lenni. De, aki nem ütközik nehézségekbe az nem is tanulja meg elhárítani őket, nemde?! A kreatív gondolkodás sokat segít ezen, viszont lássuk be, ennek az embernek nem jutott belőle túlontúl sok. Nem egy művész, noha színészeket megszégyenítően tud kitartani és tovább menni előre a nehéz időkben is.
- Mi az is... - fojtotta magába káromkodását hirtelen ledermedve - Nem szóltam az előbb, hogy legyél tapintatosabb?! - folytatta. Immáron semmiféle kiegyensúlyozottság nem érződött rajta, noha békességét igyekezett tartani.
Végig nézve magán próbálta felmérni a kárt. “Van váltás. Van váltás.” Motyogta magának az orra alá közben elképzelve az irodája szekrényében a csakis ő rá váró öltönyszettjét. Eme ábrándozásából a körülötte lévők morajlása hozta vissza.
- Ne nézz rám! Ez a te hibád. - próbálta felelősségre vonni a nálánál alacsonyabb személyt.

Jesie && Vic

“spill the tea”

Egy bő órával előbb lépek le az egyetemről, mint kellene, de egyszerűen ki nem állhatom a sok latin okosságot, zsong tőle a fejem. Pedig tudom, hogy jóval keményebben kellene tanulnom, ha szeretném megszerezni a diplomát, de egy ideje már nem is vagyok benne biztos, hogy ezt akarom. Már rég nem foglalkoztat úgy a tanulás, ahogy az elvárható lenne valakitől, aki jogi karrierre vágyik, így attól tartok csalódást kell okoznom az otthoniaknak, nem lesz belőlem olyan kitűnő jogász, mint a nővéremből. Sőt, valószínűleg egyáltalán nem leszek az. A tesóim reakciója miatt nem aggódom, apám véleményére meg körülbelül azóta teszek magasról, hogy először felfedeztem a félredugásait, egyedül anya az, akit nem szeretnék elszomorítani. Még ki kell találnom, hogy tálalom ezt nekik.
Ránézek az órámra és megállapítom, hogy a táncedzésem csak három óra múlva lesz esedékes, ezért, hogy elüssem az időt, meglátogatom a kedvenc kávézómat, ahol rendszeresen bújkálni szoktam a tanóráim helyett. Nem egy Starbucks, de nincs túl messze a kampusztól, ráadásul útba esik a stúdió felé is, és nagyon finom sütiket is árulnak a kávé mellé; összességében elég népszerű hely a környéken.
Most is elég sokan vannak, ráadásul ahogy látom, Chrissy egyedül viszi a műszakot a pult mögött, nem csoda, hogy alig haladnak a rendelések. Mivel van időm, eleinte én is beállok a sorba és amíg várakozom, addig a telefonomat nyomkodom - válaszolok az üzeneteimre, felkukkantok instagramra is.
Néhány perc után viszont elfogy a türelmem, így kiállok a sorból és pofátlan módon annak az elejére sétállok, figyelmen kívül hagyva az emberek morgolódását. Majd ha annyi borravalót hagynak itt egyetlen vásárlás alkalmával, amiből egy hétig eléldegélnek az itt dolgozók, akkor foglalkozok a nyűgükkel, de ameddig itt én perkálom ki a legtöbb pénzt, elutasítom a méltatlanságuk gondolatát is. Amúgy is, gyakorlatilag törzsvendég vagyok itt, szerintem kijár nekem az elsőbbség.
Integetek Chrissynek, ahogy oda érek az éppen soron következő férfi mögé, rám mosolyog, amikor észrevesz, aztán már fordítom is vissza a figyelmem a telefonom kijelzője felé, amíg arra várok, hogy megkapjam a szokásos adag karamellás frappémat és a belga csokis sütimet. Annyiszor megfordulok itt, hogy egy ideje már rendelnem sem kell, épp csak saját asztalom nincs a nevemmel - hm, pedig milyen jó lenne.
- Szerintem törődj a saját dolgoddal - felelem automatikusan, minden érzelemtől mentesen. Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy felnézzek a telómból az engem korholó férfi hang tulajdonosára, ha nem tűnt volna fel neki, nem igazán hat meg, kinek-mi nem tetszik. Ha másképp lenne, akkor most nem állnék mögötte. Amúgy se értem mi az ő problémája, hiszen nem álltam be elé rögtön a pulthoz, pedig megtehettem volna. Néhány ember esküszöm direkt csak kötözködni akar unalmában.
Nem is fordítok felé több figyelmet, csak várom, hogy végre megkapja a rendelését és elszublimáljon előlem valamerre, csakhogy a dolgok nem egészen úgy alakulnak, ahogy én azt a fejemben elképzeltem. Ahelyett, hogy a fickó csendesen felszívódna az italával, az rajtam landol, miután távozás közben belém ütközik. Ezt nem hiszem el.
- Basszus, nem látsz a szemedtől?! - Ugrok hátrébb szinte azonnal, végignézve magamon, próbálom felmérni a kárt. A telefonom szerencsére megúszta szárazon, egyedül pulcsim fehér anyagát áztatta el valami, ami talán teának tűnik. Ez ugyan nem a világ vége, otthon megvan az emberünk arra, hogy maradéktalanul eltüntessen egy esetleges foltot a ruhámról, mégis villámokat szóró tekintettel nézek a férfire, aki szégyentelenül azzal próbálkozik, hogy engem állítson be hibásnak.
- Most ugye csak szórakozol velem? Én meg sem mozdultam, Te jöttél nekem! Most nézd meg, mit csináltál! - mutatok végig magunkon, a ruhánkon, és földre is föccsent mini tócsán.
Nem kell körbenéznem, hogy tudjam, mindenki minket bámult, a szemem sarkából azt is látom, hogy Chrissy már mozdul is, magához vesz egy köteg szalvétát és gyorsan ide szalad hozzánk vele, mindkettőnknek nyújt belőle. - Köszönöm. - Igen gyengére sikeredik a mosoly, amit küldök a lány felé, miközben elveszem tőle a szalvétákat és azon nyomban törölgetni kezdem magam. - Megtennéd, hogy a szokásoshoz hozzácsapsz még egy sütit? Itt fogyasztom. - Az kell nekem. Dupla adag tömény cukorbomba, attól majd minden jobb lesz és elfelejtem, hogy ez az incidens egyáltalán megtörtént. A leányzó bólint egyet és sarkon fordulva már szalad is vissza a pult mögé, hogy összekészítse a rendelésem, elvégre a kávézóban nem állt meg ennyitől az élet. Én pedig ezzel egy ütemben vissza is fordítom a pillantásom a pasas felé, várom, hogy bocsánatot kérjen az ügyetlenségéért. Addig nem áll szándékomban innen elengedni, amíg valami hasonlót el nem rebeg.
- Jesie? - A hang a hátam mögül jön és legnagyobb sajnálatomra nem gondolom meg kétszer, hogy megforduljak-e. Pedig meg kellett volna, akkor talán megállíthatnám magam a következő hülyeségben, amit épp elkövetni készülök annak érdekében, hogy ne kelljen beszélgetnem az újonnan érkező fiúval.
-  Na, még ez is... - szűröm a fogaim között olyan halkan, hogy azt maximum csak bénauraság hallhassa itt mellettem. - Jössz nekem egyel! Úgyhogy egy hangot se most! - sziszegem neki, szintén úgy, hogy csak ő hallhassa, aztán már karolok is belé, életem legjobb színészi alakítása részeként még egy nagy mosolyt is varázsolok az arcomra, mintha olyan rohadt mókás lenne a szituáció. - Jeremy, szia! - integetek a fiúnak, aki közben utat talált magának hozzánk. - Ne haragudj, de a barátommal vagyok itt, most nem igazán érek rá beszélgetni. Majd edzésen dumálunk, jó?
Amilyen ütemben a szavak elhagyják a számat, úgy próbálom meg a kamubarátomat az egyik kétszemélyes asztal irányába elhúzkodni és csak remélni tudom, hogy együttműködik velem és nem nehezíti meg ezt a helyzetet még jobban.

 kamurandi?  | 880 | ♡