Haragszom Stellára. Ritkán, de elfelejtem, hogy mennyire szeretem őt, ő pedig nagyon is tudja, hogy mindent megtennék érte. Volt már olyan, hogy éjjel kettőkor kellett epres-mentás sorbetet beszereznem, csak azért, mert kellett neki. Volt már olyan, hogy végighallgattam az egyik beszédét, amit valami nőegylet előtt kellett megtartania. És volt már olyan is, hogy egyedül kellett elmennem egy jótékonysági humbugra, annak ellenére, hogy ő volt az, aki elfogadta a meghívást és ő volt az, aki végül meggyőzött arról, hogy képviselnem kell őt. Az epres-mentás sorbetből azonban én is kaptam, a beszéd nem volt hosszabb tíz percnél, de ez az esemény... Már fél órája céltalanul sétálgatok pezsgővel a kezemben, beszélgetek jelentéktelen dolgokról, fogadom a sajnálkozásokat, hogy Stella nem lehet itt, és természetesen megígérem a nevében is, hogy a következő alkalommal jelen lesz. Ha gonosz akarnék lenni, bevonnám valami jótékonysági menhely takarításba, ezzel azonban csak az a baj, hogy engem is magával rángatna, és a kezembe nyomná a szerszámot, amivel a kenneleket kellene kilapátolni. - Hölgyeim és uraim, kérem ... kérem a figyelüket! - kikapcsolt az agyam. Nem érdekel, hogy bébifókákat mentenek meg, vagy afrikai gyerekeken akarnak segíteni. Nekem attól nem lesz jobb, hogy megmaradt a Dél-Amerikai bennszülött törzsek kultúrája, és hidegen hagy az ausztrál bozóttüzek károsultjai. - Három évvel ezelőtt találkoztam Antonina Kolomenkovával... Szexrabszolgák. Miért mindig szexrabszolgák? Persze, szar az élet ott, ahonnan jönnek, és eladják vagy elrabolják őket, de legalább világot láthatnak, minden nap kapnak enni és ezért csak annyit kell tenniük, hogy hagyják magukat megkefélni. Persze, nem a világ legjobb üzlete, de ez is jobb, mint esetleg éhen dögleni a tundrán. Nem? - ...és az Önök támogatásával tehetünk ez ellen... - nőjj már fel! Ez az egész nem szól másról, mint hájjal kenegetni az egódat, elhitetni magaddal, hogy teszel valamit ezekért a lányokért, kitehetsz valami szörnyű történetet a közösségi médiára, meg posztolhatsz egy képet vagy kettő. Sóhajtanom kell, majd kiiszom a poharamat és az elszáguldó pincér tálcájáról elcsenek egy másikat. - Kössz! Még mindig a picsa beszél, egyre idegesítőbb a hangja, azok az álszent tekintetek, amik figyelik a beszédét pedig egyre inkább töltődnek meg könnyekkel. Zsebkendőt mindenkinek! De nem kiáltom el magamat, hanem az órámra tekintek, és ellenőrzöm, hogy mióta vagyok itt. Stellával abban egyeztünk meg, hogy egy órát maradok, aztán angolosan távozhatok és ha megjön onnan, ahol éppen van, akkor kárpótol érte. Azt hiszem, a fekete fűzőjét combfix-szel fogom választani, már régen téptem le róla... - Valaki keféljen már meg, hogy vége legyen... - szűröm ki a szavakat fogaim között, nem törődve azzal, hogy ki hallja azokat. Egy apró cöccenést hallok jobbról, szúrós szemeket látok balról, és már majdnem rosszul érzem magam, hogy elejtettem ezt a mondatot, de nem azért hagyom ott a körülöttem lévőket. Inkább azért lépek le a társaságból, mert már annyira unom az egészet, hogy kell öt perc szünet, hogy felfrissítsem magamat, mivel a kauzalitás áldozatává lettem. Túl sok pezsgőt ittam, most pedig meg kell szabadulnom tőle.
Vajon mennyi ideig bújkálhat valaki a mosdóban anélkül, hogy nyilvánvalóvá válna, hogy esze ágában sincs kijönni onnan? Tíz perc túl hosszú időnek számít? Mennyi időm lehet még, mielőtt az anyám becsörtet ide és rámtöri az ajtót? A legutóbbi jótékonysági estről mindenki orra előtt szöktem meg és még Bray kocsiját is elkötöttem, így biztosra veszem, hogy ezúttal jobban rajtam fogja tartani a szemét - főleg így, hogy most csak hármasban jelentünk meg: ő, apa és én. Mit ne mondjak, ehhez az estéhez még annyi kedvem sincs, mint az előzőhöz. Azt sem értem, én mit keresek itt igazából, miért kellett nekem is feltétlenül eljönnöm? Ha így akar büntetni, amiért felültettem apa üzlettársának fiacskáját, akivel nem titkoltan sosem állt szándékomban együtt vacsorázni és abban reménykedik, hogy majd itt a nyakamba sózhat egy újabb lelkes udvarló jelöltet, akkor inkább örökre a vécéfülkében fogok bujkálni. Ha tudnám hogyan húzhatnám le magam, mint a rajzfilmekben, akkor még azzal is megpróbálkoznék, csak hogy ne kelljen részt vennem ezen a tortúrán. - Jesie? Odabent vagy? Megtalált. Remek. Mennyi az esélye, hogy elhinné nekem, ha azt mondanám, hogy rosszul vagyok és nem kockáztatnám meg, hogy tönkretegyem a fehér ruhám? Túl átlátszó lenne? - Látom a lábadat, Kislányom. Igyekezz, szeretnélek bemutatni valakinek. - Túlságosan vidáman cseng a hangja, meg merem kockáztatni, hogy talán izgatott is. Nekem pedig bukfencet vet ettől a gyomrom, még a végén tényleg rosszul leszek. Hogy juthat eszébe pont egy szexrabszolgákkal foglalkozó eseményen azzal trükközni, hogy összeboronáljon valakivel? Ha már itt tartunk, azt se tudom hová tenni, miért vájkál egyáltalán a magánéletemben. - Hallod, amit mondok? - pirít rám. A fenébe, túl sokáig voltam csendben. - Zsarnok - mormogom csak úgy magamnak, de valószínűleg hallhatta, mert hirtelen rácsap a fülke ajtajára. - Máris megyek, anya - sóhajtom megadóan. Szinte hallom, ahogy elégedetten elmosolyodik az ajtó túloldalán mielőtt magamra hagyna. Ennyit arról, hogy majd itt meghúzom magam az este végéig. Az, hogy felfedezte a búvóhelyem viszont nem tart vissza attól, hogy valahogy máshogy próbáljam meg szabotálni a velem kapcsolatos terveit; kezdetnek például csigatempóban vánszorgok elő a mosdóból, utána pedig úgy teszek, mintha nem látnám ahogy integetve felém közeledik, miközben egy öltönyös fiatalembert próbál magával húzni az emberek között, és elindulok egy teljesen másik irányba, hogy véletlenül se kelljen beszélgetésbe elegyednem velük. Hirtelen a lábamat is sokkal gyorsabban szedem, ahogy kerülgetem a többi vendéget meg a tálcákkal rohangáló pincéreket. A vállam felett néha óvatosan hátra lesek, hogy azért ellenőrizzem, biztosan sikerült-e leráznom őket. A szívem hevesebben ver a menekülés izgalmának hála. Úgy érzem magam, mintha az egyik videójátékomban lennék és a helyzet minden abszurditása ellenére még élvezem is. Sietősen siklom el egy tele pakolt tálcát szorongató pincér mellett, menet közben az egyik italt el is veszem tőle és gyorsan le is húzom, az üres poharat pedig az első olyan felületre lerakom, ahonnan megítélésem szerint nem fog leesni. Még csak az hiányzik, hogy véletlen összetörjem és azzal hívjam fel magamra a figyelmet. Apropó figyelem... Úgy lefoglal, hogy szemmel tartsam anyám hollétét, hogy rosszul mérem fel a közvetlen környezetem és a hátammal véletlenül neki ütközöm valakinek. - Ó, elnézést kérek, nem vettem észre! Minden rendben? - Megpördülök, hogy szemügyre vegyem kit sikerült elütnöm és a tekintetemmel azonnal végig is mérem a férfit, az öltözetét vizslatva, abban reménykedve, hogy miattam nem öntötte le magát semmivel sem. S csak az után nézek csak fel az arcára, bűnbánónan mosolyogva, hogy megállapítottam az esetleges kár mértékét. Illetlenség lenne most sarkon fordulnom és gyorsan tovább mennem, mintha mi sem történt volna, ezért legyűröm menekülési kényszert és maradok. Idegesen helyezem a súlyom egyik lábamról a másikra, miközben a pillantásom cikázik a férfi és a körülöttünk lévő emberek között, olyan vagyok, mint az űzött vad, aminek nem lankadhat az elővigyázatossága. - Basszus... - csúszik ki a számon, amikor a válla felett meglátom anyámat, és ösztönösen helyezkedem úgy, hogy eltakarjon előle. - Ne haragudjon, ez lehet, hogy furcsa kérés lesz, de megtenné, hogy egy kicsit - kezeimet gyorsan, két oldalt a karjára helyezem és finoman erőt kifejtve oldalra mozdítom bal irányba, hogy a mozdulat váratlansága miatt, esélye se legyen ellenkezni - így állna? Várok néhány másodpercet, a mögötte lévő embereket figyelve, hogy meggyőződjek róla, hogy nem buktam le és csak utána veszem le róla a kezeimet, egy kissé hátrébb lépve. - Köszönöm. Most mentett meg tőle, hogy én is rabszolga sorsra jussak - magyarázom jó kedélyűen elmosolyodva.
Miért érdekel ennyi embert a rabszolgakereskedelem? Miért van New Yorkban annyi képmutató ember rengeteg pénzzel, hogy összegyűljenek egy helyiségbe és egymás ünnepelve ájuljanak el attól, hogy ők mennyire jó emberek? Ezért nem értem a feleségemet, hogy miért mond igent az ilyen megkeresésekre, miért tartja jó ötletnek, hogy megmutassuk magunkat az ilyen ostoba rendezvényeket, és most még valaki hátulról belém is durran, hogy felidegesítsen? Aztán már elnézést is kérnek tőlem, nekem meg kedvem lenne leharapni a gondatlan elkövető fejét, de amikor szembe kerül velem, egyszerűen képtelen vagyok rá, mert annyira ... cuki. Félreértés ne essék, még dühös vagyok rá, hogy megzavarta csendes önsajnálatom, hogy ezen a jótékonysági szarságon meg kellett jelennem, de olyan picike, olyan cukleráj és olyan kis apróság, hogy arra nincsenek szavak. - Segíthetek valamiben? - még mindig meg vagyok lepve, hogy milyen kifordított világba kerültem hirtelen, és hirtelen nem is tudok reagálni az egészre, még akkor sem, amikor úgy fordít, hogy ... miért is kell úgy állnom, ahogy állnom kell? Mi történik? Mi folyik itt? - Egyáltalán nem haragszom, ha elmagyarázod, hogy miről van szó! Érzem magamon apró ujjainak erős szorítását, és ha akarnék, ha tényleg akarnék, esélye sem lenne arra, hogy úgy mozgasson, ahogyan a kedve tartja. De valljuk be, elég unalmas ez az egész összejövetel ahhoz, hogy vigyünk bele némi életet, és ha ahhoz az kell, hogy egy ciklonként érkező lány rám kényszerítse az akaratát, akkor partner leszek ebben az egész mutatványban. Elmozdít, sikerül neki, én pedig nem ellenkezem, hiszen mégis mit csinál velem és miért? Bevallom, éltem már meg furcsa dolgokat az életemben, de talán ennyire szürreális még sosem történt velem. Aztán észreveszem, hogy mögém pillant, ellenőrzi a tömeget, mintha keresne valakit a rengeteg ember között, és akkor sikerül összeraknom a képet és amit mond, talán összekuszálja a szépen kifejtett egyenletet, de azért sejtem, hogy mi állhat az egész hátterében. - Kiscserkész segít ahol tud... De, jól sejtem, hogy elítélhető módon felhasználtad a testem a saját céljaidra? - nézek le rá, és ahogy ő mosolyog, úgy nekem is mosolyognom kell. Nem, teljességgel képtelenség haragudni erre a lányra, még akkor sem, ha az előbb meglökött, utána meg úgy igazgatta a végtagjaimat, mintha kirakati bábú lennék. - De talán legközelebb elvihetnél előbb vacsorázni, néhány kedves szó, bókolhatnál, megdícsérhetnéd a hajam... Ha már lúd, legyen kövér, hiszen ha neki szabad szürreális és értelmetlen dolgokat tennie, akkor nekem is engedtessék meg, hogy úgy viselkedjek, ami egyáltalán nem jellemző rám. - Ha gondolod, maradhatunk még így, rendelkezz velem, de az előbb éppen a mosdóba indultam és kezd eléggé szorulttá válni a helyzet, ha érted mire gondolok... Észre sem vettem először, de némára állított telefonom elkezdett rezegni, s amikor megnéztem a készüléket, a kijelző három nem fogadott hívást mutatott és egy üzenetet mutatott, mely összeráncolta a homlokomat és addig nyugodt szívemet zakatoló ütembe hajtotta. - Elnézésed kérem, de most mennem kell! - kérek elnézést a lánytól, majd elköszönök mindenkitől és elmegyek a jótékonysági bálból. - Szia! Bocs, azonnal mondd a részleteket!
Meg volt a tervem, hogyan szerettem volna tölteni ezt az estét és nem, nem egy újabb adománygyűjtő estén, ahol bájolognom kellett volna mindenféle alakokkal csak azért, hogy az jó fényt vessen a családunkra - vagy legyen bármi is az oka, miért ragaszkodtak hozzá a szüleim, hogy én is jelen legyek. Sokkal szívesebben ülnék most otthon a székemben a gépem előtt, miközben ellenségeket nyírbálnék valamelyik játékomban az online barátaimmal. Vagy kényelmesen heverésznék az ágyamban, valami nasival és üdítővel, miközben a tévéről nézném újra a kedven animéimet, talán még Skylert is meginvitálnám, hogy csatlakozzon hozzám. Még az is jobb programnak hangzik, hogy Brayt verjem meg fifában, miután egyáltalán kikönyörgöm, hogy ugyan játszon már ellenem, mint ezen a nyavalyás estélyen részt venni. De persze nekem itt kell szenvednem és bújócskáznom anyámmal, csöppet kellemetlen szituációba keverve magam azzal, hogy idegeneket ütök el, miközben próbálok meglógni előle. És akkor még szerencsésnek mondhatom magam, hogy az illető, akibe egyenesen belesétáltam, nem harapja le a fejem a figyelmetlenségem miatt, mi több, hagyja, hogy kedvem szerint igazgassam az állásban. - Már az együttműködés is nagy segítség egy bajba jutott lánynak. - Persze a helyzet közel sem olyan komoly, mint amilyen drámaian hangzik ez a számból, de én baromira nem szeretném, ha megtalálnának. Azt hiszem ezzel, hogy élő pajzsnak használom, megütöttem egy új szintet a hülyeségeim ranglétráján. Bólogatok; persze, majd elmagyarázom neki miről van szó. Majd akkor, ha már megnyugodhatok a takarásában. Kíváncsi vagyok mennyire fog kikerekedni az a szép kék szeme, ha ismertetem a nevetséges szituációval, amibe keveredtem. Merthogy ez az, szinte már vicces, ami történik. - Bevallom, a saját célra való felhasználásban bűnös vagyok - emelem magam elé megadóan a kezeimet -, de hogy elítélhető módon? Neeem, azt nem hinném. Biztos vagyok benne, hogy meg sem bírtalak volna mozdítani, ha nem hagyod magad - észre sem veszem, hogy mikor hagyom el a magázódást, olyan komfortosnak érzem a vele való beszélgetést. Felüdülés ennyi unalmas alak között belebotlani valakibe, aki tudja, hogyan lássa meg a körülmények komikumát. - Valóban, milyen jól áll ez a haj, meg ez az öltöny is - bókolok neki, ahogy szeretné, egyre szélesedő mosollyal, csak hogy kiengeszteljem, amiért megzavartam az estéjét. Biztosan lenne jobb dolga is, mint engem rejtegetni. És mintha csak olvasott volna a gondolataimban, a következő szavaival alátámasztja azt, amit feltételeztem, ráadásul még a telefonja is sorsszerűen csörren meg; most már biztos, hogy hamupipőkének hamarabb kell elhagynia a bált. - Ugyan, miattam ne aggódj, menj csak. Még egyszer köszönöm a mentést! - biccentek a fejemmel a kijárat felé, s még figyelem egy darabig, ahogy távozni készül. Talán túl sokáig is, mert nem tűnik fel, hogy ezt az alkalmat kihasználva valaki mögém settenkedik. - Hát itt vagy, Jesie! Már mindenütt kerestelek... Jaj nekem.
Kezdőlap
| 702 | 
| 434 | 