Ha nem tudnám, hogy az apám a majdnem velem egykorú, feltöltött szájú, műmellű kis bigékre bukik, komolyan mondom még az is megfordulna a fejemben, hogy hatezer méter mélyen bele van esve Alexbe és vele csalja anyát. Igaz, mióta intelmei ellenére rövid interjút adtam a Times egyik cikkírójának, beszélgetéseinknek száma igen csak leredukálódott. Azt is mondhatnám, hogy a köztünk lévő kommunikáció NULLA. Nem tudom miért csinálja ezt. Dacból, sértésből? Bármi is lapul a háttérben, néha nagyon hiányzik az a könnyed, természetes, zsigerből jövő apa-lánya kapocs ami a történtek előtt köztünk volt. Joshval többször szakítottunk, mint amennyi időt jártunk. Apa mindig ott volt, hogy megvigasztaljon. Igaz, némi káröröm is lapult azért sajnálkozó szavai mögött. Sose kedvelte Josht, és ennek akkor is bátran hangot adott amikor még együtt voltunk.
Apával múzeumokba jártunk, mikor nem találtam ihletet a következő portrémhoz, elmentünk cukrászdába, vagy épp csak sétáltunk egyet a Central Parkban, és beszélgettünk. Mindenről. Soha nem volt közöttünk feszült, kínos csend. Nem úgy mint mostanság...
Mikor kitudódott, hogy interjút adtam, tomboló vadkanként őrjöngött és a fejemhez vágta, hogy innentől kezdve leveszi rólam a kezét. Az az egy mondat jobban fájt, mint egy mellberúgás. Ennek van már vagy két hónapja, persze valamennyire azért már csillapodtak a kedélyek. Olyannyira, hogy ma estére valami hármas találkozót szervezett Alexszel egy étterembe. Én meg belementem. Egyrészről azért, hogy a kedvére tegyek, másrészt pedig... Nincs is másrészt. Alex rendes srác, de nem gondolnám, hogy egy egyetemista lányhoz van kedve akinek a nevéhez ráadásul botrány is fűződik. Elég friss botrány.
A kocsit leteszem az étterem parkolójában, felveszem a napszemüveget -abban reménykedve, hogy olyan lesz, mint Kent Clark számára a szemüvege ami felismerhetetlenné teszi-, és a bejárat felé indulok. Ez az első alkalom a történtek óta, hogy nyilvános helyen mutatkozom. Úgy értem, ennyire nyilvános helyen.
-Khm... Jó estét! - Lépek meglehetősen bizonytalanul a recepcióhoz, bár ezt igyekszem palástolni.
-Duval néven van asztalfoglalás három fő részére, hét órára.
-Máris nézem. - A pincér bőszen lapozgatni kezdi a könyvet, de közben többször is felsandít belőle. A név valószínűleg ismerősen cseng a számára. Rajtam meg lassan kezd eluralkodni a pánik.
-Meg is van. Jöjjön kérem utánam. Szabad a kabátját? - Először nem is értem, végül szolidan elmosolyodom és hagyom, hogy lesegítse rólam a ruhámhoz illő szövetkabátot, majd az asztalunkhoz kísérjen. Illedelmesen kihúzza a széket, én rendelek egy Martinit, majd néhány kínos másodpercig még bámul, mint borjú az új kapura, végül tovább áll. Még pont időben. Majdnem elbőgtem magam...
Miután bátorkodom levenni a napszemüveget, írok egy számon kérő sms-t az asztal alatt apának, hogy hol a francba van, aztán csak várok. Nem mondanám, hogy türelmesen, de várok...