A The Lorelei az én játszóteremnek számított idestova tíz éve, amikor visszatértem Berlinből, és átvettem a vezetést a bácsikámtól. Tíz keserves, kemény munkával töltött év úgy látszott, megérte gyümölcsét. Mind a hotel, mind a kaszinó része az üzletnek szinte szárnyalt, bár a hetekben a forgalom valamelyest esett a kitörő járvány miatt.
Természetesen, a gazdagok, akik szerettek a látszatra adni, még a világon tomboló koronavírusban is lehetőséget láttak. Egy jótékonysági partit szerveztek a hotelem rendezvénytermében, én pedig csakis azért biztosítottam helyet a fennhéjázásuknak, mert nekem pénz származott belőle: nálam szálltak meg a messziről érkező vendégek, a termet borsos áron adtam ki nekik bérbe, továbbá az embereim professzionális munkavégzése megkérdőjelezhetetlen volt. Ráadásul, az ő szemükben nem kértem sokat, ellenben egy igazán elit helyen csilloghattak a legújabb divatnak megfelelően, miközben álszentként adakoztak olyan szervezeteknek, akik koronavírusos betegeket kezeltek, vagy éppen az ellenszeren dolgoztak.
Micsoda képmutató világ volt az övék! És egyáltalán nem bántam, hogy közéjük tartoztam, máskülönben nem érvényesülhettem volna az életben. Ettől függetlenül tőlem egyetlen árva garast sem fognak látni, cserébe igyekeztem minden lehetséges módon biztosítani, hogy senki ne betegedjen meg, amíg az én hotelemben tartózkodnak.
− Remélem, George, hogy sikerült időben mindent lefertőtleníteni – álltam az előcsarnokban, és a fal mellett állva beszélgettem az egyik alkalmazottammal.
Sokan talán nem foglalkoztak komolyan a vírussal, én viszont vendéglátásban dolgoztam, minden nap olyan emberek között mozogtam, akik máshonnan érkeztek. Nem kockáztathattam: ártott volna az üzletnek, nekem, és ha lebetegedtek volna az embereim, akkor nem tudtam volna helyettesíteni őket. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy az az átkozott betegség felüsse a fejét a birodalmamban.
A további egyeztetéseinket hangos kiabálás szakította félbe a recepciós pult irányából. Összevont szemöldökkel fordítottam abba az irányba a fejemet.
− Később befejezzük. Ha megbocsátasz, utánajárok a zajnak – engedtem útnak, és magam sietős léptekkel indultam meg a recepció irányába. Belül forrongtam, hiszen nem volt mindennapi, hogy bárki is megtörje a Lorelei-ben uralkodó rendet.
− Áh! Ms Langley! – húzódtak mosolyra az ajkaim, amikor felismertem a Jeremiah-val vitatkozó hölgyet. Ms Langley azon emberek közé tartozott, akiket szerettem magamhoz közeltartani, hiszen borzasztóan jólértesült volt. Én pedig tudni akartam minden egyes befolyásos ember mocskos kis titkairól, mert csak ezekkel lehetett fogást találni rajtuk.
− Minek köszönhetjük ezt a váratlan és cseppet sem csendes látogatást? – érdeklődtem kedvesen, hiszen nem emlékeztem rajta, hogy sok média körökben mozgó embert hívtak volna a partira, amelynek az előkészületei zajlottak. Megálltam mellette, kezeimet a hátam mögött összekulcsolva álszenten mosolyogtam rá. Ismertük egymást annyira, hogy tudjam: keresett valakit. Én pedig szívesen segédkeztem neki elintézni a kis találkozóit, ha nekem is csurrant-cseppent valami a megszerzett információkból.