A szekrényem előtt állva vettem ki sorra a ruháimat, majd némi szemlélődés után nemes egyszerűséggel az ágyra hajítottam a darabot. Nem tudom, hogy utoljára mikor volt ilyen görcs a gyomromban, de határozottan azt éreztem, hogy én a mai nap folyamán... Eléggé el fogok hasalni. Mert bár Tae Oh jelezte nekem, hogy még látjuk egymást, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy minek kéne gondolnom ezt az egészet.
Mivel egy kávézó címét küldte el nekem üzenetben, szinte biztos voltam benne, hogy rövid beszélgetést fogunk lefojtatni, mert valahogy... Úgy gondoltam, hogy ha ténylegesen randizni akarna, akkor ennél találékonyabb lenne. Legalábbis egyáltalán nem olyannak tűnt, mint a legtöbb srác.
Persze lehet jönni azzal, hogy mivel totálisan odáig vagyok érte, nyilvánvalóan a rózsaszín szemüveg miatt képtelen vagyok meglátni, hogy ténylegesen semmiben sem különbözik a legtöbb csávótól, viszont én belül... Tényleg éreztem, hogy ő jobb az átlag csőcseléknél. Innentől kezdve valahol mélyen azt is reméltem, hogy nem hívna el valahova csak azért, hogy utána pofáraejtsen. Jelenleg én magam sem voltam biztos semmiben sem. Igazából úgy is kiderül majd minden a későbbiek során, szóval nem is kéne ezen túráztatnom magam, és folyamatosan azon rágódni, hogy vajon most ismertem meg úgy igazából őt, vagy minden negatív dolog, amit hozzá kötöttem az igazság...
Ami leginkább kérdéseket vetett fel a fejemben az a tény volt, hogy mi most randizunk... Vagy nem? Mert lehet mondani bármit, ebben a helyzetben egyáltalán nem tűnt egyértelműnek a dolog. Az biztos, hogy túlöltözni nem akartam, szóval az éppen kezemben szorongatott, romantikus, túl rózsaszín, rózsaszirmos ruhát nem az ágyamra, hanem egyenesen a sarokba hajítottam.
És ha beigazolódna a félelmem és tényleg dobni akarna... Akkor oda kéne vágni neki egy kicsit nem? Az okosabb lányok legalábbis ilyenkor mindig megmutatják a csávóknak, hogy mit veszíthetnének. Ha így gondolkoztam, akkor lényegében elég könnyű dolgom volt, mert konkrétan eddig a legrosszabb formámban látott. Túlméretezett pólókban, ahogyan a földön térdepelve sikálom a földet, szóval... Ennél bármi jobb. Így került a kezembe végül az egyik, nemrég vásárol rövidnadrágom egy toppal, ami jól illeszkedett az alakom, cipőnek meg egy egyszerű fehér sportcipőt választottam... Mert én nem fogom miatta kitörni a nyakam. Smink terén se vittem nagyon túlzásba, igazából egy kis pirosítót használtam a szemeimet csináltam meg, majd némi szájfénnyel zártam le a témát. Az már részletkérdés, hogy tegnap konkrétan négy órám ment el arra, hogy ma úgy szép legyen a bőröm mindenhol... Szóval a mai napra szánt időkeretet már így is bőven átléptem.
A hajamat két copfba fontam be végül, mert alapvetően sem szeretem ha túlságosan az arcomba lóg. Jóideje gondoltam arra, hogy le kéne vágatni, szóval ha ténylegesen dobva leszek, akkor legalább indokom is meglesz.
A táskámba lényegében csak az irataimat, egy vékony pulóvert meg pénzt pakoltam be a szájfény és a parfümöm társaságában. Ezután lényegében el is indultam a buszomra, hogy hamar Manhattanbe érhessek. Tudtam, hogy Tae Oh ott él, szóval korán kell indulnom, hogy időben odaérjek, de a dugókat direkt nem kalkuláltam bele, nehogy túl fontosnak érezze már magát... Még akkor sem, ha ténylegesen az. Pollyval valamennyire sikerült átbeszélni ezt a helyzetet, és bár próbálta a fejembe verni, hogy annyira nem borzalmas, ami történt, végül mind a ketten közös nevezőre jutottunk. Lényegében a legrosszabb dolgot tettem meg, amit tehettem, és pont emiatt nőtt egyre nagyobbra a gombóc a torkomban. Én pedig bele sem akartam gondolni, hogy mi ez a borzalmas előérzet... Inkább csak szerettem volna szerencsésen odaérni, ájulás nélkül. A buszon való levegőtlenség miatt fel is kavarodott egy kicsit a gyomrom az utazás utolsó tíz percében. Lényegében áldottam az eszem, amiért tegnap dél óta semmit sem tudtam enni. Nyilván túlspilázom a helyzetet, de azért érthető okokból senki sem szereti, ha kiadják az útját, én pedig ennek az egésznek vip páholyt készítettem elő konkrétan. Lényegében eléggé elbizonytalanított, hogy ha akart volna valamit, akkor nyilvánvalóan ő lépett volna. Ahogy pedig egyre közelebb értem a kávézóhoz, úgy kezdett el a gyomrom is görcsölni. Tényleg csodás lenne, ha kidobnám elé a taccsot idegességemben, vagy a karjaiba ájulnék, szóval gyorsan jeleztem is és lepattantam a buszról. Lényegében még sétával is nagyjából öt perccel a megbeszélt idő előtt értem le, de amint megláttam kirajzolódni az alakját, az idegességem elmúlt. Igazából bármi történik majd, most már... Úgyis mindegy. Egy kis mosolyt erőltettem az arcomra, és én is megindultam felé.
- Szia – köszöntem rá, és igyekeztem nem túl elveszetten pislogni, miközben azon agyaltam, hogy most mit kéne tennem. Öleljem meg? Vagy adjak neki egy puszit? Mivel nem túl tisztázottak a viszonyaink, inkább csak álltam előtte és az arcát fürkészve próbáltam megfejteni a gondolatait.
- Akkor bemegyünk? – intettem az ajtó felé, de rövid időn belül ezt meg is bántam. Ennyi erővel akár azt is megjegyezhettem volna, hogy mennyire szép időnk van, és milyen melegen süt a Nap... Szóval inkább a nyelvembe haraptam és igyekeztem viszonylag ártatlanul felpislogni rá, hátha valamit mondd végre ő is.

• ruha • 795 •    

Allie and Tae Oh

xxx

- Mit mondtál neki? – jelenik meg Mark arcán egy sejtelmes vigyor, miközben lassacskán levedli magáról a gyakorlás ideje alatt összeizzadt felsőjét, hogy egy tisztára cserélje.
- Semmit…
- Tessék?
- Nem mondtam neki semmit. Csak, hogy ekkor és itt meg ott, találkozzunk.
- Te Tae Oh? Én soha nem vontam kétségbe a leleményességedet, eszedet vagy a gondolkozásmódodat. Deee, remélem tisztában vagy azzal, hogy ez sok esetben egyet jelent egy nő értelmezésében…
- Mhm? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn, profiljára vetve egy lopott pillantást, mintha legalábbis bármit képes lennék leolvasni róla ilyen módon.
- Ide a rozsdás bökőt, hogy jelen pillanatban is attól retteg, hogy ki fogod adni az útját, hogy egyáltalán nem érdekel téged. Próbál elsüllyedni a szégyenében, amiért ennél többet remélt, mert hát ki ne gondolná azt, hogy egy ilyen eset akár még randi is lehetne? De az amit meséltél, hát… én azért adtam volna neki néhány támpontot a helyedben csak, hogy még csak véletlenül se higgye azt, hogy itt a vége, fuss el véle.
- Mark – ejtem ki némi hezitálást követően a nevét – ezzel a lánnyal mi már hosszú hónapok óta nyúzzuk egymást. Allie… Allie tudod, ő más… miből gondolod, hogy nincs tisztában azzal, hogy mi következik? Okos, értelmes lány, sejteni fogja, hogy több fantázia szorult belém annál mint, hogy egy egyszerű, sarki kávézóba elcipeljem. Ha ejteném se így tenném meg, és már réges-régen megtettem volna. Nem kételkedek abban, hogy ha talán nincs is tisztában mind ezzel, de megfordul a fejében több variáció is. Fel van készülve – oké, hogy én ezt most így látom. De valóban így gondolom? Mert szó se róla, Mark elültette a fejemben a kételkedést és azt, hogy mit látok majd Allie arcán ezt követően. Fogalmam sincs. Csak szeretném azt hinni, hogy tényleg más embernek lát. Bízok benne, hogy elég jól kiismert már az elmúlt hónapokban, még ha nem is adtam meg neki azt a kényelmet, hogy teljes egészében megfejthesse a szándékaimat.
- Hát… jól van öcsém, te tudod. Aztán ne sírjon majd a szád ha kapsz egy jó nagy fülest, vagy visszaépíti a golyóidat a hasfaladba – kerekedő vigyorát látva az én korábban gondterheltnek tűnő vonásaim is ellágyulnak, majd megpaskolva a hátát süllyesztem a farzsebembe a telefonomat.
- Majd beszámolok róla. De ezek a helyükön fognak maradni – biccentek lefelé irányba, hogy az említett koronaékszerek biztonságáról biztosítsam.


Korábban már előkészítettem mindent. Mindent, ami a mai naphoz szükségeltetik, már csak egyetlen egy dologra, a legfontosabb alkotóelemre van szükség. Alliere, kinek alakját jó néhány méterről már sikerül felfedeznem az ide-oda sziporkázó tömegben.
Alakját figyelve sikerül egy pillanatra teljesen megfeledkeznem a tér-idő fogalmáról, de még a mellettem elhaladó személyek is mellékesnek számítanak még akkor is, mikor egy-egy vállal nekem ütközik mert hát hol máshol, a járda közepén sikerült az imént megvetni lábaimat. Csokoládé íriszeim a combjait, lábának formáját követik szemmel, hogy aztán a babaarcot és annak mélyében ülő csillogó tekintetet vehessék alaposabban szemügyre. Csak ekkor – mikor már alig röpke három méter választ el tőle – tűnik fel először a szívem vadló erejével és gyorsaságával vetélkedő lüktetése. Egészen mostanáig nem gondoltam bele egy másik, egy sokadik verziójába, vagy éppen forgatókönyvébe a mai napnak. Mi lett volna abban az esetben, ha nem jelenik meg? Annyira bíztam benne, és abban ami kialakult kettőnk között, hogy meg se fordult a fejemben, hogy talán otthon marad. Mert nem kíváncsi rám… arra, hogy mit akarok neki ma mondani.
Most mégis itt van. S mire elém ér, már húzom is fel jókedvű, tagadhatatlanul rajongónak ható mosolyomat.
- Szia – köszönök vissza szelíd hangon, és már épp tennék egy szórakozott kis megjegyzést az öltözetére, mikor aztán az arcáról leolvasott kifejezések egészen más irányba terelik a gondolataimat – úgy nézel rám, mintha a kivégzésedre, de minimum az év végi bukás elleni felelésedre jöttél volna. Mondtam már, hogy nem harapok? – teszem fel a költői kérdést, majd kapok is finoman a kézfeje után, fejemmel apró, nemleges válaszokkal biztosítva őt afelől, hogy más céllal vagyunk most itt. Nem akarok én kávézóba menni, főleg nem vele.
- Nem. Nem is tudom, hogy elszomorítson, hogy azt gondoltad, csak egy kávézóra futotta, vagy jót szórakozzak rajta, amiért még mindig nem ismersz eléggé? – vonom őt közelebb magamhoz, ujjaim hegyével a kézfejét cirógatva még egy kis ideig, hogy aztán lassan lecsúsztassam róla őket. Nem szeretném, hogy kellemetlenül érezze magát a hirtelen közelségtől, így aztán biccentek a hátam mögé jelezve, hogy arra lesz az irány, nem pedig az ajtó felé.
- Tudod mit? Kifejezetten sértőnek tartom… - fűzöm hozzá aztán játékosan, néhány perc néma csendben történő haladást követően, majd elérve a lakásom lépcsőjét, megtorpanok előtte – csukd be a szemed. Addig amíg azt nem mondom, nem ér lesni jó? Megbízol bennem?... vagy csalódtál amiért nem kapod meg a mai kávé adagodat, és innentől basszam meg? – hajolok közelebb hozzá vigyorogva, egészen a nyakára suttogva a szavakat.

Ahogyan ott ácsorogtam, és vártam rá, még éppen annyi időm volt a felbukkanásáig, hogy végiggondoljam a helyzetünkkel kapcsolatos dolgokat. Én magam is tudtam, hogy már maga a tény, miszerint én előbb értem ide, azt mutatja, hogy valamilyen szinten ténylegesen fontos lehet nekem... És itt még nem beszéltünk arról, hogy konkrétan önként és dalolva mentem bele abba, hogy Brooklynból, egészen Manhattanig elmásszak, csak miatta. A Theo előtti Allie minden bizonnyal azt mondta volna, hogy ő aztán biztosan nem fog holmi pasik után rohangálni, ha annyira kell neki az a kurva koffein, akkor majd bejön értem. Mert amúgy is... Milyen már az hogy ő rángat engem a világ végére? Ha igazán lovagias, akkor legalább eljött volna értem a flancos BMW-jével.
Viszont jelen pillanatban ott tartunk, hogy én itt álldogálok az utcán, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, a gyomrom háborog, a térdeim remegnek, és éppen igyekszem nem meghalni... Nem rosszra gondolni. Nem gondolatokat ültetni a fejébe úgy, hogy még csak meg sem jelent előttem. Én a magam részéről reménykedtem abban, hogy csak túlságosan fel akartam készülni a legrosszabbra azért, hogy semmi esetre se érjen csalódás...
... Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ez már önmagában akkora hazugság volt, amit magam előtt is kénytelen voltam letagadni. Mert már régesrég elhittem, hogy ő más, ő jobb, mint a többi, és csak játsza itt a kemény legényt, mert már annyiszor sérült meg. Hogy akarva akaratlanul próbálja meg eltaszítani az embereket, és emiatt bánt úgy mindannyiunkkal. Mert ott volt az arcán az udvarias mosolya, tartotta a két lépés távolságot. Persze csak akkor, ha éppen nem volt kedve átlépni mindazt. Viszont ha nem dugtam homokba a fejem, akkor be kellett látnom, hogy soha nem tapasztaltam, hogy a többi lánnyal is így viselkedne. Már pedig annyiszor voltunk mind együtt, hogy képtelenség lett volna elhitetni csak velem, vagy mondjuk Victoriával, hogy mi fontosak vagyunk neki, a többiekről meg magasról tesz. Amikor figyeltem őt, mindig csak annyit láttam, hogy a többiek közeledése bár nem volt ellenére... Valahogy mégsem olyan volt velük, mint velem. Lehetne azt mondani, hogy lényegében ezzel akart velem beetetni, de nagyon sokszor volt szerencsém úgy figyelni rá, hogy ő erről nem tudott.
Mindenesetre... Ha nem jobb, mint a többi, én már akkor is elhittem ennek az ellenkezőjét. Szóval ahogyan ott álltam, és figyeltem a lassan közeledő alakját, csak a gyomromban verdeső pillangók szárnycsapásai erősödtek fel, én pedig akárcsak egy naiv, hülye picsa, mondogatni kezdtem magamban a következőket: nem kávézni fogunk. Nem fog ejteni... Ő nem lehet annyira kegyetlen, hogy ezt az egészet így intézze, és eddig elhúzza. Ez nem történhet meg. Ha a vallásos szüleim, amúgy erősen katolikus neveltetésének legalább a fele igaz, akkor... Azt kell mondanom, hogy ha van Isten, mindez nem fog megtörténni.
Mindenesetre már én magam sem voltam abban biztos, hogy a saját gondolataim ültették belém a pánikot, vagy Post Malone legújabb slágere, ami amúgy brutáljó, de most volt szerencsém megfigyelni a szövegét, ami cseppet sem volt kecsegtető a jelenlegi helyzetben. Szóval hálás voltam, hogy a srácnak most sikerült felbukkannia, ezáltal a köszönése után kihúztam a fülhallgató másik részét is a fülemből, és legalább volt időm azzal leplezni a zavaromat, hogy elcsomagoltam a telefonommal együtt a készüléket.
- Valóban? – tettem fel a kérdést, miközben erőteljesen küzdöttem az összegabalyodni vágyó kábelekkel – Akkor talán nem kéne minden srácnak játszani a Mr. Titokzatost, mert ettől nem szexik lesztek, csak baromi ijesztőek.
Én magam is éreztem egy kis élt a hangomban, de amikor végül meguntam azt, hogy a fülesemmel babrálok, egyszerűen csak bedobtam a táskámba telefonnal együtt, majd figyeltem, ahogyan lassan a kezem után nyúl, ami szinte azonnal bele is bizsergett az érintésébe.
- Maradjunk annyiban, hogy reménykedtem abban, hogy ennél azért kreatívabb vagy – néztem a szemébe. Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy ha ténylegesen egy kávézóban akart volna kidobni, akkor lehet, hogy valami igazán jeges csodát kértem volna ki, hogy az ölébe önthessem a legrosszabb esetben, mert én magam sem voltam biztos, hogy mindezt megtettem volna. Soha életemben nem voltam túl hisztis, így hát... Kicsi az esélye.
Viszont a folytatásban ettől függetlenül még nem voltam teljesen biztos, mert egyből elkezdett járni az agyam azon, hogy vajon miért nem fogta meg a kezem útközben, és ettől baromi bénának éreztem az egész szituációt... Szóval inkább elkezdtem morzsolgatni a saját ujjaimat zavaromban. Nem akarok én feltétlenül összeragadni vele az utcán, csak valahogy indokoltnak éreztem volna ebben a helyzetben a múltkori után meg főleg... Bár azt is gondolhatja simán, hogy csak azért csináltam azt, amit, mert részeg voltam. Ez részben igaz is, viszont én magam képtelen vagyok teljes mértékben bánni a dolgok alakulását, mert lényegében amúgy is ezt akartam... A körülmények mellékesek.
- Nos, ez esetben majd... Csinálok neked egy kávét, teát, shake-et akármit, amit szeretnél. Csakhogy kiengesztelhesselek – jegyeztem meg, egy pimasz kis vigyorral a szám sarkában. Valahol jól esett, hogy egy kicsit kóstolgathattam, és amiért egy időben sokat dolgoztam a konyhán, nem is jelentett volna kifejezetten gondot egyik elkészítése sem.
Én magam már készültem volna egy frappáns válasszal, de ahogyan pofátlanul bemászva a szférámba kezdett el megint magyarázni nekem, valahogy összegabalyodott minden gondolatom, emiatt pedig csak vöröslő fejjel álltam előtte, majd léptem egy kicsit hátrébb, hogy egyáltalán lehetőségem legyen összeszedni a gondolataimat. Így is szükségem volt pár másodpercre, amíg a hülye pézsmás parfümjének az illata kiment az orromból.
- Hát ha már ez is opció akkor... Innentől baszd meg – jegyeztem meg egy kis mosollyal az arcomon – Kapsz majd két kávét, hogy ne sértődj teljesen vérig ezek után... De azért még mindig nem fhú de menő ez a titokzatosság oké? És jó... Megbízom benned, de remélem tudod, hogy jelen esetben más választásom nem igazán van. Csak figyelmeztetnélek, hogy tudom hol laksz, abban az esetben, ha valami arab fószer karjaiba löknél odafent.
Ezzel meg is ragadtam mind a két kezét, és végül inkább azokat helyeztem a szemem elé, én pedig a hátammal éppen csak annyira simultam a mellkasához, hogy érezhessem, ahogyan ott van mögöttem. Sokkal inkább tartottam attól, hogy rohadt nagyot fogok esni a lépcsőn, minthogy elad valakinek, szóval kellett a biztosíték, hogy majd őt is ránthatom magammal.
- Khm mehetünk. Ha falnak vezetsz véged van, remélem tudod – valahogy a fenyegetésekről képtelen leszek leszokni, viszont most már teljesen máshogy mondtam, mint ahogyan korábban tettem vele... Sokkal puhább és lágyabb volt a hangom, amiből valószínűleg kiérezhette, hogy amúgy ezeket nem gondolom komolyan. Legalábbis én valahogy úgy éreztem, hogy egy ideje teljesen máshogy beszélek vele, mint másokkal.

• ruha • 1 052 •    

Allie and Tae Oh

xxx

Allie mindig más volt számomra, mint a többi lány. Már onnantól kezdve, attól a pillanattól, hogy először összeakadt a pillantásunk. Nem azt mondom, hogy egy életre szóló pillanat volt, vagy éppen első látásra beleszerettem. Ettől függetlenül tudtam, hogy talán ő lehet majd az a lány a jövőben, akire igazán szükségem van. Nem azért, mert szebb lenne bárkinél, noha tagadhatatlan, hogy pont az esetem… babás, szöszke és gyönyörű. Törékeny, mégis rejlik benne egy olyasféle erő, amit eddig senkiben nem láttam viszont. Mégis a pillantásában, a tekintetében megbúvó csillogás volt az, ami magával ragadott és aminek kapcsán elkezdtem érdeklődni utána. Olyan volt számomra, mint egy tiltott gyümölcs. Valaki, akinek ki kell vívnom úgy a tiszteletét és magamra vonni a figyelmét, hogy az idő alatt jómagam távol maradok tőle, hiszen már akkor a kezemben volt a papír a jövőmről. A tényről, hogy talán még lehetek szerelmes, hogy lehet mellettem kis ideig valaki, de nem remélhetek vele hosszú, tartalmas időt és megélt éveket. A saját kínjaimat, a saját szenvedésemet nem adhatom oda senkinek. Nem érhetem el azt, hogy belém szeressenek, hogy őszintén megszeressenek ha tudom, hogy idő előtt magamra kell hagynom őket… nem lehetek önző, nem lehetek önös célú. Nem hitethetem el magammal azt, hogy boldognak kell lennem, ha ezt a boldogságot majd megvonom az adott személyektől.
Ezért voltam távolságtartó. Ezért se engedtem, hogy a színfalak mögé, a tökéletesre formált maszkom mögé lássanak. Mindenkinek csak Tae Oh voltam Koreából. Egy srác, aki a kinézete alapján akár idol is lehetne, a tudása alapján orvos, de mégis a hobbijának, a táncnak él. Egy srác aki valahol nagyképű, mégis melegszívű, szeretetteljes. Mégis van benne valami ridegség, valami távolságtartás... de ez mind csupán a félelem által irányított elnyomás. Magány, egyedüllét és szenvedés.
Ezt pedig Allie meglátta. Talán nem mondta ki egyszer se, talán nem volt róla szó magunk között, de a mozdulataiban, a szavaiban és a tekintetében is láttam, hogy sejt valamit. Érez valamit amit talán nem lenne szabad. Esetleg volt alkalom, mikor megingott a saját hitében, mikor elveszítette az uralmat a tudata és a szíve felett, én pedig próbáltam mind ezt kijátszani és a magam előnyére fordítani. Megtagadva vele az elveimet, miszerint nem remélek semmit az élettől, nem hagyom, hogy valakibe beleszeressek és más belém.
De megtörtént.
- Ijesztő volnék? – teszem fel a költői kérdést, végtelenül lágy, őszinte mosollyal. Nem mondom ki, de valójában nem érzem magam ijesztőnek, egyszerűen éreztetni szeretném vele az állításának ellenkezőjét. Nem minden srác egyforma. Én se vagyok kifejezetten olyan mint a többi, mint ahogy mást se lehet hozzám hasonlítani.
- A kreativitás a varázsszavam… talán… talán még te se vagy ezzel tisztában. Lehet, hogy mindig megvolt a maga logikája és kreativitása annak, hogy miként tisztítottam ki a csempék közötti fugát. Erre még nem gondoltál? Talán morogtál, hogy lassú vagyok és szarul végzem a munkám, de az is lehet, hogy csak a költői szabadság címszava alatt ganéztam – képtelen vagyok nem elvigyorodni a saját magam hülyeségén. Ekkorát talán nem virítottam senkinek, neki pedig főleg nem, de hát ezt is ideje volt elkezdeni. Mint ahogy a felé való közeledést is, mely jelen állás szerint átcsap némi udvariaskodásba azzal, ahogy nem megyek túl közel hozzá, de még a kezét se fogom meg, ha már úgy tűnik, hogy nem egyszerűen dobni készülöm őt.
- Egy kávé jól esne – imádom őt kóstolgatni, és ezt jól láthatóan ő is kezdi a maga reszortjának érezni, ami így van jól. Segít abban, hogy kicsit feloldódjon és ha volt is bármiféle kétsége korábban a jelen helyzetet illetően, azt elfelejtse.
Csak ezt követően mászok bele az intim szférájába úgy, ahogy azt legjobb szokásom szerint tenni szoktam, ő pedig…vagy élvezte, vagy nem. Jelenleg csak azt látom, hogy vörösödik mint a paradicsomszósz.
- Soha nem löknélek oda senkinek, már ne is haragudj. Az enyém vagy, Allie – suttogom egy pillanatra se eresztve el a tekintetét, pimaszkás mosolyom pedig őszintévé, bensőségessé válik, minél tovább figyelem őt és emésztem én magam is a szavakat, mit is jelent valójában az, ha ilyen-olyan módon de birtokolni akarom őt. Igazából nem is birtoklás ez… egyszerűen szeretem és szeretném, ha ő is hasonlóképpen érezne.
Csak ezután húzódok be mögé és hagyom, hogy a szemei elé vonja mindkét tenyeremet. Mellkasommal a hátához simulva jelzem számára, hogy akkor induljunk.
- A végén megijedek – sutyorgom vigyorogva, s átküzdve őt azon a bő három lépcsőfokon, már irányítom is a lifthez, hogy lassan beterelhessem – nem leskelődni! – tükörképen játékos, jókedvű mosolyát látva pár másodperc erejéig elkalandozok. Rég nem láttam „ezt a srácot” ennyire jókedvűnek és élettel telinek. Hozzászoktam már a szemalatti sötét karikákhoz, vagy éppen a testemben érzett fájdalomra, gyengeségre. De jelen állás szerint mind ezeknek nyoma sincs. Gyengédség, őszinteség és ragaszkodás. Arról az élvezetről nem is beszélve amit érzek, miközben ölelem apró, törékeny testét, mígnem csilingel a lift, jelezve, fent vagyunk a kívánt szinten. A tetőtéri kertben.
- Csak nyugodtan előre – lökök rajta egy aprót csípővel, jelezve, hogy indulhat. Kint friss levegő, szabad tér és virágok milliói ontják magukból édeskés, parfümös illatukat. Talán az egyetlen hely ezen a környéken, hol évszaktól függetlenül nyílnak különböző fajta virágok, és amit a ház kertésze eltökélten rendezget, nevelget. Csak neki köszönhető az a tökéletesség, ami a háztömb legfelső emeletén burjánzik, és ami most a mi randink helyszíneként szolgál.
- Kell ennél több kreativitás? – húzom el a szemei elől a kezeimet, hogy ő maga is láthassa azt, amit én. A hatalmas, növényekkel teli teret és annak füves részén megterített kis asztalkát.

Éreztem, hogy számomra a mai nap mindenhogyan egy hatalmas talány lesz. Nem értettem Tae Oh motivációit semmilyen esetben. Magam sosem tartottam túl különleges valakinek, egy egyszerű, szőke hajú lány vagyok, aki talán alacsonyabb az átlagnál. Vékonynak számítok, de nem vagyok egy modellalkat, és bár egész normálisan nézek ki smink nélkül, ettől függetlenül sosem tartottam magam kifejezetten szépnek. Nem szerettem a flancolást, nem érdekelt annyira a divat, hogy dizájner darabokat halmozzak fel... Még tinédzserként sem. Lényegében mindent megveszek magamnak, ami tetszik és azokat a darabokat igyekszem összehangolni, de ennyi.
Ha magam elé kellett volna képzelnem valakit, aki esetleg az ő számára különlegesnek tűnhetett, mindenképpen magas lett volna... Modellalkattal. Vékony, de formás, feltűnő, divatos, de visszafogott... Szigorúan tökéletes manikűrrel. Vörös hajjal, smaragdzöld tekintettel, ami tele van élettel. A lány nyilvánvalóan nem lett volna buta, mert akkor egy két menet után félrehajította volna. Elvétve talán lett volna pár helyes kis szeplő az arcán, és az enyémnél sokkal fehérebb lett volna a bőre is. Számomra ez jelentette volna a különlegest és még véletlenül sem az, ami én voltam.
Pont ezért jelent meg csak több és több kérdőjel a fejem körül, amikor megpillantottam a mosolyát az arcán, ahogyan felém haladt, ettől pedig csak még idegesebb lettem. Most akkor dobni jött, vagy felszedni? Egyik esetben sem értettem a módszert, de igyekeztem ráhagyni... Mert hamarosan amúgy is ki fog derülni az egész dolog.
- Aligha – feleltem a kérdésére miközben igyekeztem megkeresni a tekintetét. Ami azt illeti én úgy éreztem, hogy az elkövetkezendő fél órában ő lesz számomra az a dolog, amitől a világon a legjobban rettegek, és ezért kifejezetten nehéz lett volna csak úgy megnyugodni. Főleg, hogy a szívem nagyjából át akarta ütni a mellkasom csak azért, mert a közelemben volt, és mindez talán egyetlen borzalmas véget jelent számomra... Viszont erre egyelőre talán nem is kéne gondolnom, mert csak még jobban összezavarom saját magam.
- Ez esetben azt hiszem én vagyok az, akinek elnézést kéne kérnie...? – a mondat végén eléggé felvittem a hangom, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most kérdezi a dolgot, vagy kijelenti. Illetve ezzel egyidőben az egyik szemöldököm is nagyjából a hajam tövébe költözött. Valahol viszont szórakoztatott a helyzet és én magam is már némiképp oldottabbnak éreztem a hangulatot a korábbiakhoz képest. Egyszerűbb ha nem beszélgetünk komoly dolgokról... Legalábbis most nem. Mindenesetre némiképp megnyugtató volt, hogy nem fog kidobni egy kávézóban... Kidobhat még máshol is, mondjuk ott... Ahova most éppen készülünk? Még mindig van 50% esély a legrosszabbra, ezt pedig szem előtt akartam tartani, hogy ha bekövetkezne, akkor kevésbé fájjon. Persze nyilvánvalóan nem segítene rajtam túl sokat, de ettől függetlenül jó volt hitegetni magam.
- Kiváló presszókat vagy americanokat tudok készíteni – jegyeztem meg – Szigorúan cukor nélkül ajánlom. Majd szerzek valami fancy kávét, amit bűn lenne ízesíteni, mert az elnyomja az aromáját.
Nekem mondjuk a kávé az kávé, és általában elég erősre főzöm még a lattét vagy a cappucinot is... Szóval ha nem tenne cukrot bele, minden bizonnyal ihatatlan lenne, de pont ez a lényege a dolognak. Ha már felvette a csipkelődésem fonalát, akkor muszáj volt még egy lapáttal rátenni a dologra... Mert ez nekem is segített most. Ahogyan elmosolyodtam már én magam is éreztem, hogy némiképp nyugodtabb vagyok.
Ez persze egészen a következőleg eljövő pár másodpercig tartott, amíg bele nem mászott újra az aurámba, mert az épphogy megnyugvó szívem megint úgy kezdett kalapálni, hogy nem lepődtem volna meg, ha itt a helyszínen estem volna össze tőle. Beharapva az ajkamat egy pár centit el is kellett hátrálnom tőle annak érdekében, hogy legalább egy kicsit kitisztulhasson a fejem. Persze ha reálisan akartam gondolkozni, már tudnom kellet azt, hogy nem... Nem ejteni hozott ide, de a lehetőségét a dolognak fenn kellett tartani... Mert ha egy pillanatra is el merem hinni, hogy ez számára is több közben meg kiderül, hogy mégsem... Az megviselne. Nagyon megviselne.
- A... a tiéd? – motyogtam magam elé a szavakat, amik számomra is felfoghatatlanok voltak. Képtelen voltam ránézni, de ahogy egy kicsit lesütöttem a tekintetem, elmosolyodtam. Örömmel vettem tudomásul, hogy végre nem akar már áltatni semmivel én pedig mindent képes lettem volna ebben a pillanatban elhinni. Mert ő nem olyan, aki előadja a kis színházát, aztán pedig kiadja az utam... Ahogy felpillantottam rá és megláttam a mosolyát tudtam, hogy hihetek neki. Én mondjuk hasonló vallomásra egyelőre nem lettem volna képes, de próbáltam sugallni neki, hogy elfogadtam a dolgot.
Kellemes bizsergés futott végig a testemen, ahogy megéreztem a hátammal a mellkasát, majd mind a két kezemet előrenyújtva igyekeztem valamit kitapogatni magam előtt... Elég kevés sikerrel, mert a semmit nehéz megfogni.
- Jól is teszed – válaszoltam neki, miközben minden figyelmemmel arra összpontosítottam, hogy lehetőleg ne essek le a lépcsőn, majd egyenesen előre indulhassak meg. Nem, még mindig nem bíztam meg benne, pont annyira volt csak pimasz úgy alapvetően a feje, hogy szerintem simán képes lett volna nekiküldeni egy falnak.
- Megjegyezném azért, hogy elég nehéz átlátni a hatalmas mancsaidon – mondtam neki – Mi ennyire különleges? Valami Christian Grey szerű játszószobába akarsz cipelni és félsz, hogy elmenekülök mi? Kreativitás, költői szabadság, eredetiség... Nem mondom, van bőr a képeden, amikor ilyen kifejezésekkel élsz.
Persze tudtam, hogy nem fog semmi ilyesmi történni, de ettől függetlenül megragadtam az utolsó pillanatot arra, hogy egy kicsit szívhassam a vérét. Viszont már kezdte eléggé furdalni az oldalamat a kíváncsiság azzal kapcsolatban, hogy mi lehet az, amit ennyire beharagozott nekem. Lényegében egy lakóháznál álltunk meg szóval arra tudtam összvissz következtetni, hogy oda bevitt, így jobb híján mondjuk egy ebédre tudtam következtetni a teraszon? A tetőn? Eléggé felmentünk már a lifttel. Persze simán lehet, hogy nem lesz igazam.
Ahogy megkaptam a jelzést el is indultam kifelé a liftből. Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor megéreztem a virágillatot, viszont amikor elvette a kezeit a szemem elől olyan valóság tárult elém, hogy egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem. Ahogy körbenéztem a növények között éreztem, ahogyan lassan elmosolyodok, de jópár másodpercig képtelen voltam megszólalni, csak igyekeztem befogadni a látványt. A gyökereim révén imádtam a természetet és kint eltölteni az időt, de erről ő nem tudhatott... Szóval vagy ösztönösen érzett rá a dologra, vagy csak túlságosan le akart nyűgözni, ami jelen esetben összejött.
- Ha most nagyon kukacoskodni akarnék, akkor megkérdezném, hogy a hány lányt hoztál ide még előttem – mondtam neki, amikor végre sikerült megtalálnom a hangomat, majd lassan megfordultam és egy kicsit hátrabillentettem a fejem, hogy a szemébe nézhessek – De azt hiszem talán tudom a választ.
Soha nem láttam randizni másokkal... Talán pár alkalommal elkaptam, ahogyan egyet behozott a motelban, majd eltűntek a szobában, de az... Az teljesen más volt ennél. Az nem a romantikázásról szólt. Én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne tegyem fel neki azokat a kérdéseimet, amik csak azt mutatják ki, hogy mennyire nem vagyok magabiztos ebben a helyzetben, mert attól féltem, hogy azzal talán elkergetném magamtól, így jóval később vettem észre azt is, hogy lényegében elég görcsösen kapaszkodtam bele az ingbe, amit viselt... És képtelen vagyok levenni róla a tekintetem.

• ruha • 1 131 •