Miss Edenberg fizetésemelése eddig példátlanul hamar, januárban érkezett - ez nem azt jelenti, hogy márciusban ne emelkedne a többi alkalmazottaméval egyetemben még tíz százalékot, csupán azt, hogy méltányolom az értem tett erőfeszítéseit. Dupláját keresi annak, ami a decemberi bérpapíron szerepelt, négyszeresét a kezdőfizetésnek pedig enélkül is megtenné, amire nem kötelezi a szerződése: vigyáz rám.
Az utóbbi néhány hétben könnyebb a dolga. Az utóbbi néhány hétben leálltam az ivással, drága szeszek helyett drága agyturkászokat fizetek akik a párterápiával párhuzamosan túráznak a konok ellenállássá kövült félelmeimen - mélyen gyökereznek, de ezek kiássák.
Eredetileg egy hónap, egyetlen hónapra alkudtunk meg, heti két alkalommal - túlléptük egy héttel, és ez az egy hét irreális örömmel, megkockáztatom reménnyel töltött el... Tipikusan a túl szép, hogy igaz legyen életérzés, én pedig birka módon nem törődtem vele, pedig szólt a vészcsengő. Kat múlthéten lemondott egy ülést, ezen a héten mindkettőt - betegségre hivatkozva - ami így Covid idején, télvíz idején ijesztő is lehetne, ha képes lennék hinni neki. Ha nem utasította volna vissza hevesen a nagyi csodalevesét - na nem az én nagyanyám, de még csak nem is én főztem volna, de van a belvárosban egy hely, ahol ezen a néven árulják a tyúkhúslevest; Mi a faszra gondolhatnék? A levest szereti, tudom, akkor az egyszerűség alapelvén engem nem akart látni az új, pardon átmeneti lakása küszöbén, az én gondoskodásom nem kell neki - mert a múltheti megbetegedése elmúlt, a hétvégén a Central Park közelében kapták lencsevégre egy... hogy mondjam ezt szépen ..."kedves ismerős" társaságában. A kedves ismerős egyébként mexikói-amerikai kettős állampolgár, huszonhat éves, a neve pedig pont olyan telenovellás mint azt az ember egy mexikóitól elvárja: Ramiro Juan Diego Valentin Alanzo José-Armando Boedo Olivera Tocci - ordas nagy gyémántkereszttel a nyakában, miközben a feleségem felkarját-hátát simogatja.
És ne legyek ideges!

Nem én szoktam várni a sofőrre, hanem fordítva - nem szoktam a lobbiban, nem szoktam a ház előtt, az utcán meg végképp nem szoktam várni, hogy járdaszélhez guruljon a Bentley. Nem szoktam dohányozni sem, miközben nem az utcán épp nem várok senkit sem, de most új szálat pöccintek elő a ki tudja hány hónapja vásárolt csomagból - volt kitől örökölni a függőségre való hajlamot, de a ma esti programot nem mondhatom le, mert Wendy, azaz Ms Edenberg azt mondta, hogy nem lehet, és kettőnk közül általában ő tudja jobban. Az utcán való dohányzás biztonságosabbnak tűnik, mint fent a lakásban a bárszekrény kerülgetése, mint keselyű a dögöt - persze tudom, hogy ez a sóvárgás nem fog elmúlni tudom, hogy ha hazaérek kitekerem egy üveg valaminek a nyakát.
A kezdődő alkoholizmusomat is kezelik egyébként, jól állunk - addig nem részegedek le amíg kötelezettségeim vannak, de utána mocskosmód.

A megnyitó helyszínén rögtön elveszítem a látásomat az arcomba villanó vakuktól - addig bezzeg a kutya nem foglalkozott velem amíg nem lett belőlem polgármesterjelölt - így a szemem előtt ragyogó fénypontoktól harminc százalékosra apadt tájékozódási képességgel kell egy kis idő ameddig bejutok, és elkezdem felismerni a környezetemet; Mire ez megtörténik, már van egy pohár pezsgő a kezemben, amit nagyon szeretnék meginni - helyette inkább megroppantom a pohár szárát, amint megpillantom Katet José-Armando karján.
Hogy a guadalupei szűz rohassza rád a cifra cipődet te mexikói szarházi.