Michelle már napok óta nagyon különösnek találta Wilson viselkedését. Itt pedig nem csak arra gondolt hogy kitartóan követte a takarítókat és mintegy kényszeresen ellenőrizte hogy vajon minden egyes porszemet eltávolítottak-e. Minden asztalnál mások cuccait pakolgatta, hogy az esztétikusan legyen elrendezve és egy ponton saját maga kezdte el suvickolni a hűtőt, ami nem kis döbbenetet váltott ki a kicsiny csapatában. Még Danny is csak a távolról merte figyelni, még csak meg sem kockáztatta hogy hozzászóljon. Általában akkor volt ennyire ideges amikor egy tárgyalásra készült vagy valamelyik rohadék rokona jelent meg a színen. Többször is ellenőrizte a naptárát, még rá is kérdezett, de állítása szerint semmi ilyesmiről nem volt szó. Gyanús volt. Mindennél jobban, egyszerűen zsigerből tudta hogy valami nagy dologról van szó és őt nem akarja beavatni. Ami egy kicsit fájt neki, utolsó infói szerint ő volt a legjobb barátja. Akkor miért zárkózott már be megint? Az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban az volt amikor bejelentette hogy mindenki távozhat két órával a munkaidő vége előtt. A többieknek persze nem kellett kétszer mondani, a tudósak sem mérhettek annál gyorsabb eredményeket mint ahogy ők összepakolták a cuccaikat és szinte rohantak ki az ajtón, meg sem kockáztatva hogy a végén meggondolja magát. Ő nem sietett, pedig elhívták italozni. Egyszerűen nem tudta úgy otthagyni a másikat hogy ne tudjon mindenről. Erről Wil mindig azt mondta hogy mindenbe beleüti az orrát, amivel az ismerősi köre is egyetértett körübelül, de... Nem tehetett róla! Barátok voltak. Ezért mindent tudnia kellett róla. Talán ezért tartották őt is idegesítőnek? Kivárta míg a többiek leléptek, kicsit hagyta hogy a fiú elmerüljön a ruhájának a tanulmányozásában, amikor belépett az irodája ajtaján.
- Kopp kopp... - érintette lágyan az ajtófélfát, finom félmosollyal mérve végig a másikat. Ez randi. A fejét merte volna rá tenni.
- Menj haza! - Wil idegesen vakkantott de nem vette magára, már évek óta ismerte, nem érdekelte milyen a modora. Tudta hogy legbelül egy kis vattacukor, csak nem meri senkinek sem kimutatni.
- Hmh... Szóval nem tárgyalás. - állapította meg félhangosan míg közelebb lépett és megvizsgálta a kávézóasztalon elrendezett sushi tálat az üveg pezsgővel. Miután ez egy instagram posztot legalább ért el is kezdte fotózni. Az ilyenekkel mindig tudott szerezni pár követőt. Az annyira nem érdekelte hogy más munkájának a babérjait aratja le.
- Michelle! Hazamehetsz! Menj már! - a tükörből tekintett vissza rá de a lány nem különösen foglalkozott vele, épp próbálta a tökéletes szöget eltalálni hogy megörökítse a műremeket.
- Tehát... Itt maradsz egyedül... A kis sushi táladdal... és... - egész jó képeket készÍtett. Lehuppant az asztal előtt elhelyezkedő kanapéra és kíváncsian nézegette a másikat. Biztos volt benne hogy megölné ha hozzányúlna. Bár abban a pillanatban a pezsgő keltette fel leginkább az érdeklődését. Már nyúlt is volna érte amikor Wilson mérgesen felcsattant.
- Hozzá ne merj érni! - itt megállt a keze a levegőben, ajkain szemtelen vigyor terült szét.
- Oh... Tényleg nagy kár lenne ha valaki elrontaná a kis kompozíciódat. Nem igaz? - ördögi vigyora mindent elárult. Tudni akarta a várt infot és nem volt rest bemocskolni a kezét érte. Wilson végre felé fordult, tekintetében a pánik félelem csillant. Imádta és utálta egyszerre hogy ennyire OCD gyanús, abban az esetben pedig gusztustalanul kihasználta. Keze a sushi fölött kezdett el körözni, mintha komolyan fontolgatrná hogy egyet elvesz magának, csak próbaképp.
- Meg ne próbáld!
- Kivel is találkozol?
- Semmi közöd hozzá!
- Oké... - már veszélyesen közel kerültek az ujjai. Szinte büszke volt a srácra, régebben már hamarabb bepánikolt volna. Akkor egész szépen tartotta magát. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében hogy nem válik be a taktika, ám amikor már csak pár milliméter választotta el ujjait a lazactól, megszólalt.
- Csak egy barátom jön át! Szóval tűnés.
- Egy BARÁT?! - sikkantott fel boldogan és kapta el a kezét, örömében össze is csapta azokat. Sosem hívott át senkit sem, sőt, nem is nevezett senkit sem a barátjának. Kivéve persze őt, még ha ritkán is mondta. Pontosabban egyszer, kicsit részegen. De nem érdekelte, neki számított. Szóval ez egy száznyolcvan fokos fordulat volt a másiktól amin teljesen meglepődött. - Kicsoda, hogy hívják, mikor jön?! Van instája? Mutass képet! Csekkoljuk le facebook-on! - feléledt benne a nyomozó ösztöne, már elő is kapta a telefont hogy kiderítsen mindent is a másikról. Végülis volt hozzáférése Wil telefonjához... Nem tellett volna sokba hogy átpörgesse a legújabb telefonszámokat. Hogy erre nem gondolt addig! Kicsit megfedte magát, sokkal hamarabb rájöhetett volna a titok nyitjára.
- Nemnemnemnem! Menj ki! - lépett oda hozzá és kezdte el tolni finom, lányos mozdulatokkal. Három bátyja volt, Wil mozdulatai... Inkább csak megnevettették. Viszont miután kezdett már nagyon ideges lenni úgy döntött hogy hagyja, nem akarta elrontani a találkozást teljes egészében.
- Ez egy randi?! - állt fel és lépett el az asztaltól, hagyta hogy a másik kivezesse az irodából. - Csinálsz majd róla képet? Hol találkoztatok? Csini? Ez az első randi? El kell mesélned mindent utána!
- Mondtam hogy nem radni! Csak... ruhákat nézünk. Semmi más. - Wil arca már teljesen rákvörös volt, imádta. Még ha akarta volna sem tudta letagadni milyen ideges volt az egész témától. Michelle meg nem tudta megállni, ennyi info nem volt elég! Ha legalább a nevét tudta volna... Akkor egyszerűbb lett volna a nyomozás. Lehet rosszat tett neki hogy az apja magánnyomozó volt.
Az ajtó előtt torpant meg, Wil persze már ki is nyitotta és kihajította volna, ám akkor az aggodalom apró árnyai ütötték fel a fejüket kis barna kobakjában. Mi van ha grinderen szedett össze valakit? Wil semmit sem tudott a randizásról! Meg arról hogy hogyan kéne ezeket az ügyeket kezelni... S akkor meghívja a több százezer dollárt érő irodába ahol... csak ketten lesznek? Az anyukák védelmező ösztöne vette át a jóbarátnő helyét, megragadta az ajtófélfát és nem engedte magát tovább nyomni. Egyébként sem lett volna sok esélye, az ő finom kis száz kilóját nem sokan mozgatták meg olyan könnyen.
- Egyáltalán ismered a srácot? Én szívesen maradok... Majd kint leszek. Így egyedül lenni...
- Nem vagyok gyerek! Ismerem! Mondtam már.
- Ugye nem a netről szedted össze?
- Nem! Menj ki! Most! - olyan cuki volt, megpróbálta kitolni de inkább csak ő izzadt meg mintsem Michelle mozdult volna bármennyit is.
- Szerintem ez nem jó ötlet. Tudod mi történt az unokanővéremmel...
- Nem, nem tartom számon a kisváros méretű rokonságod minden faszságát.
Egy igencsak fűtött vita alakult ki az iroda nyitott ajtajában, ahol Michelle elkezdte sorolni az összes valaha élt sorozatgyilkost és tetteit, nem épp visszafogott tárgyalva mód ecsetelve hogy mennyire veszélyes a város. A két alak nem igazán törődött azzal hogy ki van a környéken, vagy figyel fel a kis összeszólalkozásukra. Wil bele sem gondolt hogy esetleg Patrick bármikor megjelenhet, hiszen a fejében az a kép élt a srácról hogy mindig, mindenhonnan késik. Michelle pedig... Michelle egyszerűen leszarta. Ha veszedkedni akart akkor megtette, nem számított hogy hányan állnak le bámészkodni. Ha nagyon közel mentek volna akkor csak azt kockáztatták meg hogy ők is valahogy belevonódnak az egészbe, melyet nyilván egyikük sem szeretett volna elérni. Valahogy a lány és az egész kiállása arról ordított hogy őt nem nyomja le senki sem a vitákban. Csak Wil próbálkozott mindig kitartóan, olykor-olykor még megnyerve is egy-két csatájukat.
Az egyetlen nyakkendőjét legutóbb merő felindulásból kidobta a szemetesbe azon az estén, mikor azon a furcsa partin megismerte Wilt a mosdóban, ezért egy sima, fehér inget vett csak fel, természetesen lezserül feltűrve az ujjait és kigombolva a felső néhány gombot, az alját, legalábbis elöl, pedig szűk, fekete farmerjába tűrte. A kedvenc farmerjába, ha szabad kiemelni, amit általában csak a legünnepélyesebb alkalmakkor viselt. És bár égett a vágytól, hogy tornacsukába bújjon, Wil divatérzékét és kritikusságát ismerve inkább a lakkcipő mellett döntött, nehogy már az este elején kiakassza kedves vendéglátója ingerküszöbét. Mikor elcsente Chace parfümjét és a lakótársa rákérdezett a programja jellegére - randi? -, Patrick csak nevetett, hiszen ő nem szokott randizni. Wil egy barát, egy nagyon jó barát, akinek az üzenetei mostanában mindig mosolyt csaltak az arcára, úgy várta őket, mint a napja fénypontját, és amikor csak lehetett - meg amikor nem érezte túl feltűnőnek -, a telefonját bújta. Ráadásul a fiú sorsát nagyon is a szívén viselte azok után, első találkozójuk során miféle titkokra derített fényt akaratán kívül, és milyen krízisbe lökte bele azzal, hogy kitárta előtte a szekrény ajtaját. Az volt a legkevesebb, ha ezek után szemmel tartja, vigyáz rá és beavatja az új világ rejtelmeibe, segít megtenni az első lépéseket számára - persze a Wilnek megfelelő tempóban, ezúttal nem kapkodva el semmit sem. Különös vonzalma, melyet Wil iránt táplált, valószínűleg csak az elmúlt hetek történéseire adott reakció volt a részéről, semmi komoly, ami miatt aggódnia kéne, vagy amit ismételten őrá kellene zúdítania. Épp ellenkezőleg, amíg képes uralkodni magán és barátjaként kezelni a fiút az este folyamán, semmi rossz nem történhet. Ebben a tudatállapotban hagyta ott kétfős agglegényfészküket, mely az utóbbi napokban egyébként sem volt mentes zivataroktól és viharoktól, ennek okára azonban Patrick most gondolni sem akart. Épp elég volt akkor megküzdenie vele, mikor otthon vagy próbán volt, ami a napjai jelentős részét kitette. Az utcára kilépve bepötyögött néhány sort Wilnek arról, hogy úton van és alig várja, hogy odaérjen, amit természetesen legalább hat szmájlival és két matricával megspékelt, hogy kifejezze a lelkesedését, aztán ráment Ronnie nevére a messengerében és neki is küldött néhány táncoló, szívecskéket dobáló nyuszit, meg egyet, aminek gitár volt a tappancsai között. Aztán átgörgette az instáját, elolvasta az ottani privát üzenetet a testvérétől és lementette a telefonjára az unokaöccséről küldött fotókat, hogy később majd el tudjon dicsekedni vele a többieknek, mennyire jó dolog nagybácsinak lenni. Végül a banda instagram oldalát is átpörgette, belájkolt néhány kommentet, válaszolt is pár alá, aztán metróra szállt és az út további részében békén hagyta a telefonját, mielőtt teljesen lemerítette volna már az este elején. Egész könnyen eltalált a megadott címre, a bejutással sem volt különösebb gondja, leszámítva azt az érdekes látványt, ami a szeme elé tárult. A fiút már messziről is felismerte az ajtóban birkózó párosból, a lányt pedig kissé bizonytalanul, de bátor találgatással összekötötte Michelle-lel az információmorzsák alapján, amiket Wil által hallott. Amint közelebb ért, legelőször a hullaház szó ütötte meg a fülét, ami rögtön arra késztette, hogy széles vigyorral bekapcsolódjon a beszélgetésbe. - Óóó, hullaházba mentek? Körbevezethetlek titeket. Ismerem a járást, mindig onnan lopom a "friss" alapanyagot. Egész könnyen megy, ha lefizeted a boncmestert. - A lányra kacsintott, ahogy megállt mellettük, majd előhúzta a bőrdzsekije zsebéből a kezét, és ha sikerült áthajolnia valahogy a karok és lábak összegabalyodása felett, akkor két gyors puszival üdvözölte Wilt. - Szia! Remélem, időben vagyok. Annyira izgatott voltam, nem tudtam nyugton ülni a fenekemen, úgyhogy hamarabb elindultam. - Csak ekkor fordult vissza Michelle felé ugyanazzal a fülig érő mosollyal az arcán. - Ha nem tévedek, Michelle, ugye? Örülök, hogy megismerhetlek! Patrick vagyok. Imádom, amit csináltok, óriási rajongótok vagyok. - Ha a lány engedte, a bemutatkozás közben őt is két puszival üdvözölte, aztán kíváncsian Wilre sandított, nonverbálisan kérdezve, minden rendben, minden készen áll-e az estéjükre, vagy van esetleg valami változás, esetleg tényleg korán jött. - Alig várom, hogy lássam a ruhákat! Irigy vagyok, amiért együtt dolgozhatsz Willel. - Utóbbit már ismét Michelle-nek címezte. - Ha valaha szabadságra mennél, mindenképpen gondolj rám, szívesen beugrom tartani a frontot. Nem mintha nem vesznék el már az első nap, de tudod, legalább a látvány jó... - jegyezte meg cinkosul, mintha ezer éve barátok lennének a lánnyal, csak aztán esett le neki, hogy a megjegyzése kissé félreérthetően hangzott és több dologra is rá lehetett húzni. - Mármint a ruhák. Meg mondjuk Wil is, minek tagadni. - vont végül vállat "mindegy már" alapon, mert hát ez volt az igazság, minek vágta volna ki magát belőle? Az egész estére kitűzött "nem nyomulunk" terve enyhén megingott ugyan, de még nem akart rászakadni a plafon, egyelőre még tartotta magát ahhoz, amiben idefele megállapodott magával. - Oké, túl sokat beszélek... - beszívta az alsó ajkát és megpróbált lakatot tenni a szájára. Két keze ismét a bőrdzsekije zsebében kötött ki, és ezúttal már a fiút fürkészte várakozón.
Michelle egész vadul belelovalta magát az egész témakörbe. Lehet egy-két ponton túlzott, úgy nagyjából az összes "tény" tekintetében, viszont úgy érezte hogy meg kell védenie a másikat. Mások azt nem tették volna meg. Elvileg ugyan ő sem tudott arról hogy meleg viszont lassan eéjutottak arra a pontra hogy előtte már nem tagadta olyan erősen. Nem mintha ő sokkal többet tudott volna az egész témáról, randizási szokások, milyen helyekre járnak, de miután senki másnak nem vallotta be nem is tudtak rajta segíteni. Így csak ő maradt neki. Hiszen az ő színes fantáziájában egy ártatlan kis báránykának látta, akinek muszáj iránymutatást adni, ugyanis magától olyan könnyen eltévedne. Ami már párszor előfordult. Mint amikor először hajlandó volt vele elmenni a targetbe, legyűrve úrifiú mentalitását, majdnem odaveszett a ruhás részlegen. Pedig mondta neki hogy ne menjen oda, nem bírja majd a látványt. Majdnem hülyét kapott attól hogy hogyan rakták ki az árukat és milyen minőséget kínáltak a vevőkörnek... Legalább húsz percen keresztül tartott egy kiselőadást a kevert anyagokról és a silány prezentációról. Mindezt persze jó hangosan, nehogy bárki kimaradjon. Akkor megfogadta magában hogy többet nem viszi vissza, még a végén egyszer tényleg mentőt kell hívni hozzá. Vagy mind a kettőjüket kitiltják az üzletlánc boltjaiból. Amikor már épp elkezdte volna taglalni hogy ő nem fog hulláhazba menni hogy azonosítsa a testét, vagy annak darabjait, egy új személy csatlakozott a társalgáshoz. Egy nagyon naiv lélek, aki úgy gondolta hogy a Michelle nevű hurrikánt olyan könnyű lekenyerezni. Gyorsan megperdült, persze Wilnek vagy másnak, nem hagyta hogy csak úgy átfurakodjon, rögtön meg is állította az ismeretlent.
- Ott megállsz szépfiú! - nem is reagált a hullaházas viccre, hiszen egyáltalán nem értékelte abban a pillanatban. Ő tényleg komolyan aggódott a fiú miatt. Állandóan a true crime podcasteket és műsorokat nézte, legalább öt olyan esetet feltudott volna sorolni kapásból ahol egy internet miatt vesztette életét a másik. Szóval legfeljebb Michelle kis habtestén keresztül tudtak beszélni, hiszen abban a pillanatban még csak meg sem fordult a fejében hogy egy centit is elmozduljon a helyéről.
- Patrick. Hmh. - alaposan végigmérte, már-már szemtelenül alaposan míg ízlelgette magában a nevet és a másikat egész lényét. A ruhái... Elmentek. Nem azt a stílust és minőséget képviseltek mint amit Wilson, viszont ő egy beteg idióta tudott néha lenni, szóval azt az odafigyelést a részletekre senki mástól nem várta volna el. Viszont a meleg radarja valahogy nem pöccent be rögtön a másiktól. Vagy egy kicsit paranoid lett volna? Lehet előző este nem kellett volna végigpörgetni egy egész évadot a megoldatlan gyilkosságokról... Hagyta hadd beszéljen a másik, láthatóan nem tudta könnyen befogni. Nem is értette hirtelen hogy a fenében tudott a kettő összeakadni. Wilt elviselni... Ahhoz kellett egy igen nagy türelem és kitartás. Vagy csak a pénzt látta a másik benne? Szinte biztos volt benne hogy majd neki is dugdossa a mindenféle ajándékokat hogy "biztosítsa" a barátságukat. A kis hülye azt nem értette meg sosem hogy erre nincs semmi szükség. Mindegy mit mondott neki, nem számított. Az elért sikerei ellenére sem volt annyi önbizalma hogy bízzon magában, szeresse azt akit. Talán emiatt sajnálta a legjobban.
- Igen, Michelle Guitezer vagyok, Wil személyi asszisztense. Téged pedig még sosem láttalak errefelé. - kicsit ellenséges volt a hozzállása, tesztelgette az idegen hozzállását a dolgokhoz.
- Nemnemnemnem! Michelle, hagyd abba! - Legszívesebben egy nagy lámpa alá dugta volna a gyereket hogy faggassa, viszont a hirtelen támadt lehetőséget, hogy elterelődött a figyelme, Wil kihasználta és könnyedén kicsúszott a karja alatt. Még mielőtt észbe kaphatott volna már a másik előtt termett, kicsit megbotlott a saját lábában, így ha a másik nem mozdult el akkor benne kapaszkodott meg, nehogy elessen véletlenül. Erősen elvörösödve nézett fel a másikra, már megint nem tudott egyenesen a szemébe nézni.
- Bocsi... - szabadkozott gyorsan, el is engedve a másikat, gyorsan visszafordulva a nő felé aki már készítette is elő a telefonját. Akkor nem kapcsolt rögtön, csak dühösen megragadta Patrick kezét és önkéntelenül is ujjai a másik ujjai közé fonódtak, határozottan szorítva meg annak a kezét.
- A hamarosan volt asszisztensem épp menni akar... - tekintete azt üzente, ezért nagyon drágán megfizetsz. Mozdulatai viszont továbbra is olyan finomak, ártatlanoknak tetszettek a számára. Szóval nem nagyon hatódott meg a fenyegető tónuson, egyébként sem az volt az első eset amikor kirúgással fenyegette.
- AWWWWW... Olyan kis cukik vagytok! - lelkendezett míg felemelte a telefonját és már el is kezdte lőni a képeket a kettősükről. Persze Wilnek sem kellett több, azonnal elkezdte elhessegetni az útból. Végre a nő is hajlandó volt megmozdulni. Az ő logikája alapján már volt fényképes bizonyítéka a másikról, így talán nem próbálkozott volna be semmivel sem.
- Menj innen! Elrontasz mindent! - húzta Patrickot be az irodába, amit csak Michelle állított meg egy pillanatra. Ha a másik nem figyelt vagy húzódott el akkor megragadta a karját és kicsit közelebb vonta magához.
- Ha megbántod a kisbabám... Akkor széttöröm az összes csontod. Vannak bűnöző rokonaim... - elővette egy legrémisztőbb arckifejezését ami csak volt a talonba, amiért annyira nem kellett törnie magát. Lehet hogy csak egy 160cm latina volt viszont a tekintetével ölni lett volna képes.
- A bátyáid könyvelők! - szisszent dühösen és legyezett a keze felé - Hagyd békén! - húzta is tovább a másikat, mire Michelle sem volt kegyetlen, ellépett a bejárattól hogy beljebb tudjanak lépni. Amikor már bent voltak és végre Wil szabad keze az ajtó kilincsén lehetett, rögtön be is csapta és ráfordította a zárat, még csak el sem köszönt a másiktól. Ahhoz túlzottan is felidegesítette.
Egyáltalán nem így képzelte el az estét. Azt szerette volna ha teljes méltóságában jelenhet meg, hiszen végre egy hazai terepen voltak. Megmutathatta volna hogy valójában milyen, mit ért el. Erre Michelle képes volt az egész jelenetet csak úgy elrontani neki az okvetlenkedésével. Ujjai még mindig a másik kezére feszültek, észre sem vette hogy zavarában még mindig a kezét szorongatja.
- Ő egy őrült nő. Nem kell vele törődni. - beszélt az ajtónak, a biztonság kedvéért elhúzva a hevedert, nehogy a másik vissza találjon menni az irodába véletlen. Kinézte volna a nőből hogy egy óra múlva csak úgy feltűnik hogy ellenőrözze őket. Amikor visszafordult hozzá, csak akkor vette észre hogy miképp is maradtak. Elengedte a másikat, ha Patrick az hagyta, bocsánatkérő mosollyal fordulva felé.
- Bocsi. Nem így terveztem. Mindent elrontott. - feszültek meg mérgesen az ajkai, tehetetlen dühvvel túrt a szépen megtervezett tincsei közé, kicsit összekócolva azokat.
- Én... Ő. Ő csak... Bolond. Van papírja is róla. - ami nem volt igaz de néha gondolkozott azon hogy kellene. - Én... Gyere. Gyere beljebb. - dühösen simított végig a nadrágján, a tenyere egészen elkezdett izzadni izgatottságában.
Az iroda alapvetően egy hatalmas nyitott tér volt, nem voltak falak melyek elválasztották volna a különböző részlegeket egymástól. Egyedül a bejárat bal oldalán folytak munkálatok, ott hatalmas ponyvák feszültek hogy leválasszák a teret. A környékén, furcsamód, nagyon rendezetten helyezkedtek el a szerszámok és lámpák, szinte mesterkélt hatást keltve. Ritkán lehetett olyan rendes munkásokat találni akik növekvő sorrendbe teszik az eszközeiket a fehér lepedőn hogy azok jól is mutassanak. Maga az iroda további része modern volt és fiatalos, csak a sarokban volt pár helyiség elkerítve, egyébként mindent uralt a fehér, szürke és fekete szín, egy egész érdekes dinamikát kölcsönözve így a térnek. Természetesen a bolt logója majd mindenhol ott volt, egy hatalmas táblán, mely a terem közepéről lógott le, vidáman hirdette, ez itt a Verishop főhadiszállása. Sokban nem különbözött más irodáktól. Íróasztalok, székek, vizespalackok, egy kis konyhai rész, a mosdók... Volt egy rekreációs részleg is a fal mentén ahol egy csocsó asztal és darts volt, úgymond megfelelve minden követeménynek melyet egy huszonegyedik századi irodától elvár az ember New York városának a szívében. Wil büszke volt arra amit összehoztak, büszkén tekintett körbe a termen mely voltaképp őt is jellemezte.
- Ez lenne... Minden. Mit szólsz? - nézett rá nagy, szürke szemeivel, tekintetében lelkesedés csillant. Egy gyermeki öröm, mint amikor egy kincsünket tudjuk megosztani a barátunkkal.
- Én... Előkészítettem mindent. A méreteid alapján. Ha arra mész... Ott az iroda. Ott lesz minden. - mutatott a sarokban lévő helyiségre, boldogan mutatva a másiknak az utat az asztalok. Már alig várta hogy láthassa rajta a ruhákat.
Huszonkilenc év ide vagy oda, a lány határozott intése láttán gondolkodás és habozás nélkül megtorpant ott és úgy, ahol van - pont, ahogy kérték. Vagy parancsolták. Annyira nem figyelt, a jelzőtől megédesedett ugyanis a mosolya és jóhiszeműen elkönyvelte, hogy máris milyen jól kijönnek Wil asszisztensével. Az egyetlen ember a családját leszámítva, akiről Wil valaha mesélt a környezetéből, ráadásul a nevén és a munkáján kívül szinte semmi többet, így aztán Patrick számára nagyon is fontos volt, hogy jó benyomást tegyen a harmadik félre. Mint ahogyan az is, hogy Wilt is kedvelje majd Ch... Nem, erről most nem beszélünk. - Patrick Byers. Hát, még sosem jártam errefelé. Majdnem rossz sarkon fordultam be, lefagyott egy pillanatra a GPS. Nem szereti, hogy Pokemon Go-zom mellé. Mármint, gyalog jöttem, vezetés közben sosem telefonozok. - Ugyan nem kérdeztek tőle semmit, mégis bőségesen felelt, ellátta mindenféle infóval a lányt és közben szélesen, barátságosan mosolygott rá, egyáltalán nem véve magára annak szúrósságát. Ekkor, szinte a semmiből, elé pottyant egy Wil, akiért reflexből odakapott és a könyöke alá fogva megtartotta őt, nehogy elessen. Aggodalom suhant át az arcán arra a néhány pillanatra, míg a fiú visszatalált az egyensúlyára, de aztán őszinte boldogsággal rámosolygott. Örült, hogy végre közelebb jött hozzá és nem állt köztük egy élő és lélegző pajzs. - Szia! - Halkan súgta csak oda, meghitten és izgatottan az előttük álló estében rejlő lehetőségek miatt. Már alig várta, hogy lássa, milyen ruhákat talált ki számára a másik, előbb azonban az utolsó próbatétel még előtte állt: Michelle. Meg a telefonja. Elsőre értetlenkedve fogadta az arcukba szegeződő kamerát, de ahogy Wil elkapta és megszorította a kezét, melegség áradt szét a gyomrában. Elég volt egyetlen oldalpillantást vetnie rá, hogy lássa, mennyire bosszantja a fiút a helyzet, ettől pedig rögtön megszállta a földi nyugalom. Könnyed természetességgel húzta közelebb magához, vállával enyhén az övének dőlt, mintha csak azt akarná jelezni, itt van és egyáltalán nem bánja a túlaggódó személyi asszisztens jelenlétét. - Köszönjük - A bókot elfogadta, mert úgy illik, a fiú hessegetésére pedig lágy dörmögéssel nevetett csupán. Őt valamiért szórakoztatta a lány, mintsem bosszantotta volna, de engedett a húzásnak és Wil után lépett, míg el nem kapták a karját. Érkezése óta most először olvadt le a mosoly az arcáról, egészen elkomolyodott, ahogy mélyen a rászegeződő, fenyegető szempárba nézett és aprót bólintott, jelezve, megértette. - Minden erőmmel vigyázni fogok rá. - ígérte, és egészen addig állta makacsul a lány tekintetét, míg Wil be nem húzta. Akkor aztán visszatért a mosoly az arcára és a becsapódó ajtó egyre szűkülő résén keresztül még odaintegetett és kikiabált Michelle-nek: - Örülök, hogy megismertelek! Később bejelöllek facebookon és elkérem a képeket! - Nem volt még közös képük Willel, ki akarta használni, hogy valaki megörökítette a pillanatot. Újabb néma, szusszanásnyi nevetés tört fel belőle, ahogy a fiú még a reteszt is az ajtóra húzta. Aranyosnak találta ezt a fajta igyekezetet és a puffogást is, míg Wil el nem engedte a kezét és fel nem fedezte rajta a valódi düh és feszengés nyomait. Akkor Patrick közelebb lépett és megállította, mielőtt beljebb mentek volna. - Hé... Semmi gáz. Nagyon szerencsés vagy, hogy Michelle ennyire vigyáz rád, tudod? Örülök, hogy találkozhattam vele, így már látom, hogy legalább máskor is jó kezekben vagy. - Tenyere, amit Wil vállára tett, lassan és nyugtatón végigsimított a fiú karján, mosolya pedig szélesedett. - És nagyon jól nézel ki, nem mellesleg. - toldotta hozzá, majd követte őt, és ahogy megfordult, végre teljesen elé tárult az iroda összképe. Patrick elsőre nem is győzte beszívni a látványt, minden egyes botorkáló lépéssel újabb és újabb elemét fedezte fel, egyre lejjebb és lejjebb ejtve az állát. Lenyűgözöttségét nem volt rest izgatott "húú"-kkal és csodálkozó "waaahh"-val verbalizálni, Wil kérdésére pedig megrázta a fejét, mint aki azt sem tudja, hol kezdje. - Ez annyira király! Nincs szükségetek élőzenére? Elzenélgetnék egész nap a sarokban... - A szünetekben meg sunyiban bekúszna a ruhák közé és felpróbálná az összeset, rögtönzött divatbemutatót tartva magának. Mindenesetre a hely láthatóan lenyűgözte, Willel együtt, akihez újra és újra visszatért végül a pillantása. - Ühüm. Egy angyal vagy, de tényleg. Baromi hálás vagyok, amiért segítesz. - Az iroda felé indult ugyan, közben azonban még Wilnek magyarázott. Széles mosolyt villantott rá, majd a félfában megkapaszkodva belépett az említett iroda ajtaján. Nem is a ruhákat szúrta ki elsőként, hanem a kávézóasztalon az ételeket. - Sushiii! - Két lépéssel ott termett és már majdnem nyúlt, hogy két ujja közé csippentsen egyet, csak aztán a modora az utolsó pillanatban bekapcsolt és az éhségét legyűrve uralkodott magán. - Nem is tudtam, hogy kajával is készülsz. Nem kellett volna ennyit fáradnod értem! Ahh, istenien néz ki! Ha mondtad volna, hozok én is valamit. - vetett még egy sóvárgó pillantást az ízlésesen elrendezett tekercsek felé, de aztán rászánta magát és inkább rendesen körbenézett, az emlegetett ruhákat keresve a tekintetével. - Ez a te irodád? Itt szoktál dolgozni? - Rögtön a fiú jelenlétére utaló nyomokat kezdte keresni, megfeledkezve egy pillanatra a ruháról. Kibújt a bőrdzsekijéből és leterítette egy szabad szék támlájára, aztán a kikészített gyöngyszemekhez lépett. - Na ne, lehidalok! Ezek gyönyörűek! - megállt az egyik buggyos ujjú ing előtt és megtapogatta az anyagát, aztán se szó se beszéd kirángatta az inge alját a nadrágjából és a gomboknak esve vetkőzni kezdett. Mielőbb fel akarta próbálni az összeset, hogy lássa, hogyan mutat bennük.
Michelle mint egy elemi erő, újra csak sikerült a kedves orcáját megmutatni mindenkinek. Nade, miért bánkódott volna? Meg kellett, meg akarta védeni a mésikat minden áron mert tudta, ő is ugyanazt megtenné érte. Valahol már meg is tette, azzal hogy meglátta benne az élelmes nőt és nem csak a takarítót aki fényesre tudja pucolni a baszottnagy ablakait. Csak annyira féltette, egyszerűen nem tehetett róla. A máz, amit oly sok éve magára öltött megrémísztette az embereket így nem akartak közelebb kerülni hozzá, pedig alatta tényleg csupa cukorból volt az egész gyerek. Persze tudta hogy mindez kinek a hibája. A család. A kibaszott apuka a karótnyelt anyukával, akikkel egyszer még neki is sikerült találkoznia. Gyűlölte az összeset, pedig ezt az érzést ritkán sikerült másoknak kiváltania belőle. Egyszerűen nem tudta hova rakni őket, nem értette a hozzáállásukat Wilhez. Tudott jó gyerek lenni, az évek alatt egyre többett és jobban fejlődött, mégis, mintha ezt nem nem is akarták volna észrevenni. Folyamatosan csak a bátyjához hasonlították, ami... Felesleges volt. Nem tudott hirtelen harminc centit nőni és egy benga állattá változni. Olyan elvárásaik voltak amik megugorhatatlanok voltak számára, egyszerűen magától jött hogy a sok "kudarca" után egyre jobban bezárkózott a saját kis világába a hülye szokásaival és elvárásaival. Mindenkit eltaszított hogy magában lehessen és ne találhassák meg, túlzottan félt az intimitástól mert nem tudta milyen az önzetlen szeretet és figyelem.
- Patrick Byers... Oké. - csücsörített az ajkaival míg tovább méregette szemtelenül, egyáltalán nem zavartatva magát a jelenet abszurdságán. Végső soron örült annak hogy nem magától kellett előtúrnia a nevet, valahol úgy érezte hogy Wil nem lett volna túl segítőkész a kutatásában.
Wil hálásan elrebegett egy sziát, még ha nem is volt annyira kivehető. Sokkal mérgesebb volt a lányra annál hogy Patrickra tudjon teljes egészében koncentrálni. Szerette, még ha hangosan nem is reklámozta, viszont tudta hogy egyszerűen kiakadt attól ha volt egy terve és meghiúsították. Hiszen minden egyes pontot alaposan átrágott magában és előre kitervelt, ez a vallatásos játék pedig egyáltalán nem szerepelt a vázlatpontok között. Mindenesetre eltökélt szándéka volt hogy lerázza Michelle-t. Mindegy mibe kerül a végén. Egyedül Patrick érintése, az egymásba fonódó ujjaik voltak azok melyek magabiztosságot és erőt adtak neki. Tudta, azért érdemes küzdeni. Még akkor is ha egy száz kilós latina akarja az útját állni. Erő és eltökéltség költözött a tagjaiba ahogy vonszolta maga után a másikat, csak egy percet hagyva a nőnek hogy megfenyegesse, a... Még hogy bűnözők. Egyik sem tudna elnyomni egy bogarat sem. Szeretett volna még több dolgot megjegyezni a dolohoz de akkor tudta hogy soha többet nem rakja ki az épületből és hallgathatja napestig a hülyeségeit. Akkor lélegzett fel igazán amikor már bent voltak és végre csak a magáénak tudhatta a másikat. Nem is igazán figyelt arra mit válaszolt, csak vonta és húzta, szeretett volna minél előbb kettesben maradni vele.
- Ne bátorítsd! - förmedt rá Patrickra míg az ajtóval szemezett, csak erősen forgatva a szemeit hogyan köszönt el tőle a másik. Akkor határozta el hogy nem eresztheti össze a kettőt, rémes lehetséges következményeket sejtett a kéretlen szituációból.
- Oké, alig várom! Sziasztok, jó mulatást! Még hívlak Wil! Ne csinálj semmi olyat amit én nem tennék! Kacsint, kacsint! - miután nem láthatta az arcát hozzáfűzte a mozdulatot szóban, valahol azt remélve magában hogy a fiú elvörösödött a mondatra. Ami természetesen meg is történt, a bíborvörös csodás színeiben úszó fülekkel fordult el és kezdte el igazgatni a mindenét is míg Patrick hozzá nem ért. Úgy érezte magát a könnyed, barátinak szánt mozdulattól mint az első éjszakán, kicsiny szíve egyre hevesebben dobogott a másik közelségétől. Nem volt az a nagyon vigyorgós fajta, hiszen ő volt a kis dulifuli, viszont az hogy újra egymás közelében lehetettek egy olyan helyre és időbe sodorta amit semmi másért nem cserélt volna le, a vonásai is enyhülni látszottak.
- Nem. Nem is. - hajtotta félre a fejét de nem kockáztatta meg az érintést, inkább követte a másikat és boldogan figyelte ahogy felfedezi a helyet. Nem tudta volna magának megmagyarázni hogy miért örült ennyire. Pontosabban... Magának sem merte bevallani mert túl hihetetlennek tetszett a számára. Olyan volt mint egy álom, sőt, jobb is annál amit eddig elképzelt, még ha a körülmények... Nem is voltak olyanok amiket kigondolt volna. Míg Patrick lelkesen magyarázott és haladt előre ő követte, mindig talált valamit a környezetében amin lehetett igazítani. Porszem az irodai virág levelén, egy rosszul álló tűzőgép, a kuka ami kilóg az asztal alól. Ami persze a legtöbb, normális aggyal rendelkező embernek fel sem tűnt volna, ő viszont elégedetlen látta hogy nem sikerült úgy otthagyni az asztalukat ahogy ő azt elvárta volna. Komolyan elkezdett azon gondolkozni hogy készít egy diagrammot hogy hogyan kell kinézni az asztalnak. Biztos mindenki jól fogadná.
- Bármikor jöhetsz hozzánk dolgozni. Tudod. Ha a zenélés... Nem jön be. Találunk valamit. - ezt nem rosszindulatból mondta, bár érezhető volt a hangjából hogy neki a szórakoztatóipar... Nem igazán tartozott a megbízható foglalkozások körébe. Végülis elég sok embert ismert a divatszakmából, az elöregedő modellek szomorú sorsát premier plánben követhette végig évről évre. A zenészek miért különböztek volna sokkal jobban attól a kategóriától? Ráadásul szívesen látta volna maga mellett minden nap a másikat. Még ha a túlzott közelsége több asztmarohamot váltott volna ki belőle mint ami normálisan előfordulhat az évben. Legszívesebben újra megfogta volna a kezét, szerette volna érezni újra a bőrét és hozzábújni, viszont nem akart túlzottan akaszkodni. Végülis azt sem tudta hogyan álltak. Csókolóztak, igaz. Viszont Patrick már első alkalommal is kifejtette, neki az semmit sem jelentett. Ő pedig, a maga tapasztalatlanságával, valószínűleg nem is az a figura volt akit keresett. Szerette volna ezt tudatosítani magában és elfogadni, mégis legbelül végig csak azt remélte hogy mégsem igaz és még egyszer közelebb kerülhetnek. Még ha valószínűleg a Patrickkal való kapcsolata nagy szívfájdalmak reményével is kecsegtetett a számára.
- Megígértem. Meg... Tudod. A cégnek hasznos. Ez nem szívesség. Olyan leszel mint egy reklámtábla. Mint... Amikor mennek körbe körbe a kocsikkal és a mezeken rajta vannak a logók. Csak egy üzleti fogás. Semmi több. - kezdett el szabadkozni és próbálta megmagyarázni a másiknak hogy honnan is jött a hirtelen kedvessége. Ami persze valahol lehetett volna igaz is, hiszen az instagram oldalukon feltüntethették volna ha fotózzák őket. Csak abban a napokban még véletlenül sem voltak egy súlycsoportban, így ha tényleges üzleti fogásról lett volna szó akkor az azt jelentette volna hogy Wil nem is olyan jó üzletember mint aminek próbálja eladni magát.
- A legjobb sushi a városban, mindig innen rendelek. Van kaviáros, lazac, tonhal, sima nigiri és kifordított tekercsek is. Van wasabi és gyömbér it, meg persze szójaszósz. Van néhány vegetáriánus tekercs, ha nem ennél húst. Azok vegánok is. - lépett beljebb az irodába és próbálta eltussolni a tényt hogy majdnem szívinfarktust kapott amikor a másik majdnem puszta kézzel nyúlt hozzá az ételhez.
~~~ Az iroda egy 8x8 méteres kocka volt, egyszerűen és mégis ízlésesen berendezve. Ott is a fekete és a sötétszürke szín dominált a fehérrel, mintegy természetesen folytatva a flowt mely már a külső helyiségben el lett kezdve. Csak itt-ott törték meg az egyhangúságot a pici színes szobrocskák és képek, melyek a fal alőtt lévő könyvespolcon lehetett megtalálni. A bejárattól balra volt található két szék az íróasztallal és ablakkal, mögötte a cég logójával ami egy divatfotóra lett photoshoppolva. A bal oldalon volt az odakészített állvány a ruhákkal, valamint előtte a kanapé és pici kávézóasztal, nem teremtve annyira túlzsúfolt érzetet, ám érezhető lehetett a bútorok elrendezéséből hogy az állvány egy átmeneti vendég a dizájnban. ~~~
Amikor Patrick ellépett a sushitól odalépett, kezébe vette az egyik éjfekete evőpálcika szettet és könnyed, unosra gyakorolt mozdulatokkal vett közéjük egy darabot, azon koncentrálva hogy minél ügyesebben tartsa és a legjobbat találja meg a másik számára.
- Igen, ez az én irodám. Ezzel szemben van Danny-é, ő ritkábban szokott itt lenni. Itt szoktunk tárgyalni is meg minden... Nem olyan nagy a cég, nincs mindenre helyiség. Még fejlődünk. - mire újra felegyenesedett a másik már vetkőzni kezdett, az étel is majdnem kiesett a kezéből de szerencsére hamar észbekapott. Hiszen próbálni jöttek. Ahhoz kell vetkőzni is. Nem igaz? Egyik kezével tartotta a makit, másik az alatt volt ha kiejtett volna, viszont az orcája a vörös egyre érdekesebb variációit öltötte míg tekintete a mellkasánál állapodott meg.
- Így kell... enni. - köszörülte meg egy kicsit a torkát míg elhajtotta a fejét és a másik felé nyújtotta azt, csak fél szemmel követve hogy megette-e a kínált darabot. Persze csak akkor nyújtotta oda ha nem nyúlt hozzá kézzel. Nem is mosott kezet, így nem lehetett csak úgy hozzáérni... Ha megette a darabot, nem tudva hirtelen mit kezdeni az idegességével, gyorsan meg is pördült és feszesen összefonta karjait a hasfala előtt, tekintetével folyamatosan a földet fikszírozta.
Bár a közhiedelem úgy tartotta, hogy mindenki imádta Patricket, hiszen képes volt bárkivel szót érteni és bárki szívébe belopni magát, a valóság azért sokkalta árnyaltabb volt. Egyáltalán nem nevezhették közkedvelt személyiségnek. Sőt. A társasága általában megosztó volt, sokan nem bírták kezelni a hiperaktivitását, a folyamatos optimizmusát, mintha valaki éjjel-nappal egy bekapcsolt reflektorral vakított volna bele a másik szemébe. Mások azonban imádták, rájuk is átragadt ez az optimizmus és életöröm, vagy épp élvezték és feltöltötte őket. Patrick szerette volna remélni, hogy Wil az utóbbi kategóriába tartozik és nem fárasztja őt túlságosan az állandó vigyorgásával. - Awh, ez nagyon rendes tőled! Köszönöm. - Széles mosollyal, hálásan fogadta el a munkaajánlatot. Nem tervezett vele élni, hiszen az ő fejében a banda volt az elsődleges, és szentül hitte, hogy egyszer be fognak vele futni. A gesztus azonban jól esett számára, ahogyan az is, hogy ezek szerint Wilre számíthatott, ha mégis összeomlana a gondosan felépített kártyavára. Jó volt maga mellett tudni egy ilyen... Barátot? Végül is azok voltak, nem? - Ouch. "Semmi több?" - megtorpant séta közben és drámaian a mellkasára tapasztotta mindkét tenyerét. - Hát csak ennyit jelentek neked?! - Fejét hátravetette, mint aki összeesni készül, eljátszotta a hattyú halálát Wilnek, de nem bírta ki és a végét elnevette. Csak viccelt, egyáltalán nem vette magára most sem a másik szavait. Nyilván nem várta el, hogy ilyen drága és márkás ruhákat viseljen csak úgy, szívességből. És ha már a fiú nem hagyta, hogy fizessen érte, kész volt bármilyen marketinget bevállalni. - Ó, nem te készítetted? Már azt hittem, házi koszt. Az olyan édes lett volna. - biggyesztette le az ajkát, ám a legkevésbé sem akart hálátlannak tűnni, épp csak jól esett volna neki a gesztus. Persze az is jól esett, hogy Wil egyáltalán készült valamivel, és aljasnak érezte magát, amiért ő nem hozott magán kívül semmit. Ebből is látszott, hogy nem igazán voltak hasonló kapcsolatai. - Imádom a sushit. Bár voltak korszakaim, most épp nagyon halas vagyok. - Időnként rátör a túlzott állatvédelem, vagy a vegán korszak, mostanság azonban túl sok minden történt vele, hogy belerohanjon bármilyen trendbe vagy ízlésbe. A magánélete épp eléggé lekötötte. Fürgén zongoráztak ujjai az inggombok felett, miközben az iroda történetét hallgatta. - Ne szabadkozz, nagyon hangulatos, letisztult hely. Tényleg imádom! - mosolygott a fiúra, majd az annak kezében fogott falatot kiszúrva felderült az arca. Gondolkodás nélkül nyitotta a száját és leharapta a pálcikák végéről a falatot, amin aztán jóízűen elnyammogott. - Mmmhh, isteni! Ilyen jó sushit még nem ettem. - Ahonnét ők szoktak alkalmanként rendelni Chace-szel, az a legolcsóbb hely volt a környékükön. Drágábbra sajnos nem igazán futotta, a japán séfekkel pedig még nem sikerült olyan kapcsolatot kialakítania, hogy ingyen kajához juthassanak, ahogy azt az albérletük esetében tette. Wil idegessége azonban a finom falaton túl is szemet szúrt, mosolyt csalt az arcára. - Csak nem félsz, hogy rám veted magad? Tudom ám, hogy ellenállhatatlan vagyok - Ismét túljátszotta magát, csak hogy éreztesse a másikkal, viccel. Humorral próbálta oldani a feszültséget, miközben kibújt az ingéből. Tiszteletben akarta tartani a fiú zavarát, bár nagyon szívesen közelebb húzódott volna hozzá, kért volna még egy falatot, vagy viszonozta volna a gesztust... De megfogadta, hogy nem fogja ostromolni, így megpróbálta ehhez tartani magát. Néhány perccel később azonban mégis segítséget kellett kérnie. Az inggel egyszerűen nem boldogult. - Öhm, Wil? Szerintem nem jól van rajtam. Megnéznéd, hogy vannak ezek a rojtok? - fordult oda hozzá segélykérőn. A nadrágot felvette, ám annak megkötésében sem volt teljesen biztos. Szerette volna Wil szakértő kezére bízni magát, plusz így legalább közelebbről is szemügyre vehette az arcát, meg azokat a hosszú szempillákat... - Olyan vörös az arcod. Jól vagy? - Képtelen volt megállni, muszáj volt megérintenie a fiút. Hüvelykujját gyengéden végighúzta bal járomcsontja alatt, tenyere élét cirógatón pihentette meg az arcélén, feljebb emelve Wil fejét, hogy egymásra nézhessenek. - Ez így nem olyan fun, hogy csak én vetkőzöm. Próbálj fel te is egy ruhát! Nem baj, ha nem stimmel a méret. Látni akarlak egyben! Kérlek! - Hol akaratosan, hol kérlelve győzködte a fiút, konok elhatározással, miszerint addig nem nyugszik, míg Wil be nem adja neki a derekát.
Kicsit megtorpant amikor a másik látszólag megsértődött a megjegyzésére. Szerencsére csak egy pillanat erejéig vette komolyan, Patrick hamar „lebukott” a túlzó mozdulataival és arcjátékával. Kicsit elszégyellte magát, talán nem kellett volna olyan erősen kifejeznie azt amit mondani akart. Vagy tényleg azt szerette volna mondani? Nyilván nem. Igaz szavak azonban nem hagyhatták el az ajkait, olyan lett volna mintha önmagát árulja el, ami abban a pillanatban egyszerűen elképzelhetetlennek tartott. Csak csodálta a másikat és követte, igyekezve leplezni a rajongást mely lassan, napról napra, percről percre épült fel benne Patrick iránt. Nem látta meg a hibákat és a figyelmeztető jeleket melyek lehet azt ordították volna, nem illenek egymásnak. Olyan fiatal és gondtalan volt, egyébként sem törődött volna abban a percben a hosszú távú tervekkel, hiszen nem az üzletéről volt szó. Ott az érzelmek játszottak főszerepet mik végre teljes valójukban szerettek volna érvényesülni. Ő is csak egy ennyit szertetett volna. Elengedni magát és megtenni egy lépést amire legalább tizennégy éves kora óta vágyott de sosem tudta magát rávenni hogy átlépje az árnyékát. Még annak ellenére sem hogy miket ért el magától és milyen, egy szépen növekvő birodalom épül mögötte. Ott volt az a démon, a sötétség mely mindig ott gyűrűzött az agya hátsó traktusában, megbilincselve és egy olyan világhoz láncolva melytől már szabadulni akart, hiszen egyre kevésbé érezte magáénak.
- Nem. Nem csak ennyit. - fűzte hozzá halkan, amit lehet a másik meg sem hallott, ám abban a pillanatban maga sem tudta hogy mit akart ezzel mondani. Viszont nem állt meg hogy megvitassák a témát, inkább csak oldalra nézett és zavartan a füle mögé gyűrte kósza tincseit, kicsit reménykedve abban hogy a másikhoz valóban nem jutott el a könnyednek tetsző vallomás.
- Mi?! Házi koszt? Ugyan, dehogy. Csak olyat kapsz ami megfelelő minőségű. Mindig, mindenből a legjobbat. Egyértelmű. - mondta kicsit sértetten, ebből is egyértelműen mutatva hogy neki teljesen más a szeretet nyelve mint a másiknak. Tudta magáról hogy nem tudott volna olyan sushit készíteni ami jó lett volna, nem is kezdett volna bele, akkor pedig nem látta az értelmét hogy egy kétes minőségű ételt adjon a másiknak. Ez volt az egyik nagy hátulütője is, emiatt a furcsa kommunikációja végett nagyon kevesen értették meg. Hiszen ki nem örült volna egy házilag készített akárminek? Miért kellett mindenben csak a kifogást keresni és állandóan csak a tökéletességet hajszolni? Ő csak a hibátlan jelentekben és tárgyakban tudta megmutatni mennyire is törődik a másikkal. Egy olyan világot próbált megteremteni annak akit szeretett amiben neki nem lehetett része és biztonságot talált benne. Úgy gondolta hogy mások is csak nyugodtak lehetnek a fehér, üres falaktól, a drága tárgyaktól melyekre mindenki más csak vágyakozhat. Hatalom, gazdagság, tisztaság, egy olyan világ velejárói melyek örökre nyomot hagytak a lelkében és az elméjében, kitörölhetetlen minták rajzolva a szívébe.
- Csak… Nem akarom hogy rosszul érezd magad. - magyarázta kicsit nyugodtabban, főleg mert nem kellett ránézni a másikra. Nem ivott és nem fogyasztott semmit sem mielőtt jött a másik, minden idegszálával arra törekedett hogy tiszta maradjon és világos legyen önmaga számára is hogy mit akar. Az előző találkozásuk nagyon… Kusza volt. Ami a legfinomabb kifejezés volt az egész szituációra ami kialakult az est végére. Még mindig valahol reménykedett benne hogy talán hazudott a szíve és nem is úgy érez ahogy, csak a hóesés mondatta és tette vele amit, ő pedig egy olyan élethez kanyarodhat vissza amit mindig is szeretet és ismert. Ám ahogy meglátta a másikat az ajtóban… Már az első pillantás után tudta hogy nem érdemes önmagát áltatni. A szíve majd kiugrott a helyéből és úgy érezte hogy a felhők fölött jár, mintha nem is lett volna köze a való világhoz. Szerencséjére hogy már három éve elköltözött és a divatszakmában való ténykedése, némi szabadságot és más nézőpontot adott neki, amit egyre jobban kezdett megérteni. Hónapról hónapra egyre jobban levetkőzte azt az undorító viselkedést melyet fel kellett ölteni mint egy maszk, meglátta a valóságot, az érzelmeket a kimondott szavak és képek mögött melyeket sokáig csak távolról csodálhatott. Úgy gondolta, nem, ő akart kitörni a csapdából mely fojtogatta. Patrick valahol egy isteni jel volt számára mely a sötétségből hivatott kimenteni. Igen, a szíve még mindig hevesebben vert mint általában, félt és rettegett a következményektől melyek vártak rá, viszont amit megtanulhatott az évek alatt mely a családja elnyomásában töltött, sosem lehet jó egyikük számára sem, mindegy hogy mit csinál vagy mi ér el. Akkor nem élhetné a maga életét?
Visszafordult amikor a másik megszólította, egyre vörösebb képpel nézve a másik majdcsaknem félig meztelen alakjára. Ez nagyon sok volt az ő kis lelkének. Ugyan voltak tervei, nem a legjobb szándékkal vezéreltek csak… Nem ez volt az a színdarab amit ő megálmodott! Miért nem tudott megkötni egy ruhát?! Nem volt annyira bonyolult a dolog. Akkor kellett volna közelebb kerülniük egymáshoz amikor felbontották a pezsgőt és ő közelebb hajol hogy… Igen, az egész délután lemodellezte a fejében, sokat tervezve és számítgatva, már egész párbeszédeket levezényelve a kis fejében. Csak épp arra nem számított hogy a másik kettő ennyire nem lesz együttműködő és még akkor is áthúzzák a terveit amikor azok már a megfelelő mederbe terelődtek volna. Megszólalt volna de akkor a másik az arcához ért és csak sokkal rosszabb lett minden. Az ujjai az ing szélén voltak, vívódott magában mert a vágyai olyan útra sodorták volna mely szerinte nem volt megírva, viszont a másik közelsége egyszerűen megvadította. Ha tudta volna biztosan… Az előző alkalommal tett megjegyzése, miszerint neki semmit sem számított a csókuk még mindig ott volt benne. Kicsit hátráltatta és mégis előre vitte, hiszen akkor úgymond felelősség nélkül ő is megcsókolhatta? Úgy gondolta hogy neki sem számítana ha eltávolodnának, annak ellenére hogy ő volt az első valakit akit megcsókolt és közelebb engedett magához mindenféle előítélet és kritika nélkül.
- Nem vagyok jól. - suttogta halkan, hiszen tényleg egy áramütés futott végig rajta a másik érintésétől, a tagjai mintha el is gyengültek volna egy pillanatra. Szeretett volna erősnek mutatkozni, hiszen az üzleti körökben a nagydumás, elkényeztetett gazdag úri fiú volt, viszont előtte mindig csak egy kisfiút mutatott akit mindennél jobban szégyellt. Úgy gondolta hogy a másik is hamarosan rájön milyen szánalmas és megvetéssel tekint majd rá. Nem akarta elérni hogy a csillogás elmúljon a tekintetéből és lassan eltávolodjon. Határozott akart lenni és a főnök, a vezető aki minden nap ott volt az irodában és egyre jobb helyekre vitte a csapatot és a vállalkozást. Csak azzal a szereppel tudott azonosulni, az érzékeny, önbizalom hiányos fiút legszívesebben mélyen eltemette volna. Ujjai az ing szélén futottak végig, megcsodálta volna az anyagot de túl zavaros volt a feje. Elbújt volna de a makacssága nem engedte hogy elmeneküljön. Akkor nem. Megragadta az ing szélét és ha a másik nem húzódott el akkor közelebb vonta magához és megcsókolta. Ha a férfi nem bontakozott ki azonnal a kényszerű helyzetből akkor jobb keze felsiklott a mellkasán, a nyakán állva meg, míg baljával a másik jobb felkarját ragadta meg. Tűzijáték, vulkán, egy robbanás izzott a mellkasa mögött ahogy ajkai a másikét érintették, ezzel végleg megmutatva, nem tud mit tenni. Nem tudja csak úgy elengedni. Mikor kibontakoztak az ölelésből, ha az nem szakadt meg már az első percben, akkor hátrébb lépett és úgy nézett fel a másikra. Persze ezzel az ajánlattal nem akkor, abban a percben akart előhozakodni de a másik nem hagyott neki teret hogy kibontakozhasson és megmutathassa mennyire jó barátja tudna lenni. Nem csak olyan barát.
- Nem akarok a barátod lenni. Mármint. Mint… haver. Tudod, egyszerű idegen akit néha lekapsz egy sötét sikátorban. - egy nagyon finom mosoly csúszott az ajkai szélére de nem hagyta abba, ám ha a másik nem ért hozzá vagy tartotta volna közel akkor lecsúsztak róla és egy lépést hátrált tőle.
- Kedvellek. Nagyon. Tudom hogy nem vagyok egy főnyeremény, biztos hogy sokkal jobb… partnereid lehetnének. De… Azért hívtalak ide… Nyilván nem a ruhák miatt. Elsődlegesen. Csak szerettem volna egy… lehetőséget felvázolni. Tudom, tudom. Neked ez semmit sem számított. A csók. De nekem igen. Szerintem… jó páros lehetnénk. Mármint, tudod. Idővel. Egy üzleti, vagyis nem üzleti, hanem kapcsolati tervet írtam, a következő egy évet előre megterveztem. Szóval csak ennyit kérek, egy évet hogy megmutassam milyen lehetne. Persze nem kell felvállalnod, mármint ha nem akarsz, én sem tudom hogy mikor dobom le a bombát a családra. A tervbe is azt vettem bele hogy az első fél évben titokban… randiznánk. Egymással. És… Nem másokkal. Még chartokat is raktam a prezentációhoz. - és ezt teljesen komolyan gondolta. Nagyon sokat aludt erre a gondolatra, a végén azonban mindig arra jutott hogy undorodott már attól az élettől amiben vergődött, Patrick pedig minden volt amit csak szeretett volna. Megértő, helyes, szenvedélyes. Minden ami nem ő és szeretett volna lenni. Az még csak egy pillanatig sem jutott eszébe hogy másra írja a kapcsolati tervet, egyszerűen elképzelhetetlennek érezte hogy azokban a napokban bárki máshoz közeledjen. S ugyan a férfi világosan a tudtára adta hogy egy csók még nem jelent semmit, ő legbelül, a szíve mélyén mégis úgy érezte hogy neki is számít valamit, ő is táplál olyan érzéseket melyek marcangolják belülről. Csak azt nem sejtette hogy ki iránt fakad dalra a szíve s vajon ez a előadása elijeszti-e önmagától egy életre. A szívét tette fel a mérlegre, még ha azt akkor még nem is látta tisztán.
A gondolkodásmódjuk közti különbség kiütközött a sushi felett és Patrick eszébe juttatták, Wil mennyire máshogy látja a világot. Ezt már az első találkozásuk során is érdekesnek találta, és azóta is újra meg újra lenyűgözi vele. Annyira szeretne segíteni, lazítani kicsi a berögzült rigolyákon, ám fogalma sincs, hogyan kell megmenteni valakit. Azt hitte, tudja, ám legutóbb nem sült el valami jól és ezúttal szeretne óvatosabb lenni. - Tudod, a különlegest még a tökéletes sem pótolja. - idézte vissza legelső sms-ét, amit a fiúnak küldött halvány, mégis cinkos mosollyal. Remélte, hogy Wil ráismer a megjegyzésben arra a bizonyos üzenetre, és ezzel talán többet segít a helyzeten, mintha bármilyen más monológgal vagy életbölcsességgel rukkolt volna elő. Egyébként sem fog finom ételen problémázni, habár azt nem szeretné, ha a fiú túl sokat költene rá. - Nagyon jól érzem magam melletted - A fiút fürkészi, még ha ő nem is néz rá. Arcjátéka gyengéd és szeretetteljes, a hangja is ugyanezt tükrözi, és teljesen őszinte. Nem tud elképzelni olyan helyzetet, ahol rosszul érezné magát Wil mellett. "Nem vagyok jól", érkezett a válasz, Patrick homlokán pedig egyből kérdő és gondterhelt ráncok jelentek meg. A pillantásával kérdezte csak, mi a baj, arra buzdítva a fiút, hogy nyíljon meg előtte, tárja fel a szívét, a kételyeit, a problémáit. Kész volt meghallgatni őt és segíteni, amennyire hagyta neki a másik. Még közelebb is húzódott, épp csak egy fél lépést, ám határozottan védelmezőn, hogy ha kell, fizikailag is közrefogja és támaszt nyújtson. A következő pillanatban azonban az addig mustrált arc vészesen közelebb került. Ösztönösen lehunyta a szemét és már meg is érezte a puha ajkak érintését. A fiú szája olyan finoman mozgott az övén, hogy a pillangók elégtek a gyomrában és a forróság kétfelé mozdult: fel a torkán és le az alhasába. Épp csak egyetlen szívdobbanásig habozott, mielőtt visszacsókolt volna, két tenyerét Wil csípőjére simítva két oldalt, Ujjai a puha anyagba túrtak az oldalán, közelebb vonta magához, testük egymásnak feszült. Patrick teljesen elveszett a csókban, fogalma sem volt, mennyivel később szakadtak el egymástól, és azt is elfelejtette, hol vannak egyáltalán és mit csináltak. A vallomás után húzta csak vissza a kezét, nem elutasítón, arca döbbenetet és érdeklődést tükrözött egyszerre, mint aki nem biztos benne, hova akar ezzel kilyukadni Wil - és egy kicsit tart tőle, mert közben meg mégis sejti. Nem mozdult semerre, figyelmesen végighallgatta a fiút, élete talán legaranyosabb vallomását. Reakciója szóról szóra változott az arcán, mégsem szakította félbe egyszer sem, amíg magától el nem hallgatott. Akkor aztán az utolsó reakciójának engedve elfojtott egy nagyon is feltörni kívánkozó mosolyt. - Prezentációt? - ismételte egyszerre kérdőn és évődő játékossággal. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne nevessen, mert ennyire aranyos dolgot még életében nem hallott, ám azt is tudta, Wil rosszul értelmezte volna, ha kineveti, így hát próbált uralkodni magán, azt azonban képtelen volt leplezni, mennyire szórakoztatja a gondolat és mennyire szívesen megnézné, hogyan is zajlik egy kapcsolati terv prezentálása. Viszont a másik érzéseiről volt szó, azokkal pedig nem akart játszani, úgyhogy egy kurta lépéssel lecsökkentette köztük a távot és a fiú kezéért nyúlt. - Köszönöm, hogy így érzel irántam. Jól esik. - A kezüket figyelte, ha Wil engedte, tenyerébe fogta annak ujjait, gyengéd szorítással éreztetve a közelségét. - Én is kedvellek, Wil. Nagyon. És hidd el, baromi szerencsés az, akit beengedsz a szívedbe, mert igenis főnyeremény vagy. - Ismeri a queer világot, a városi élet szerves részévé vált az elmúlt években és nem, egyáltalán nem könnyű olyan partnert találni, aki annyira őszinte és tisztalelkű lenne, mint Wil. A kezükről lassan a fiú arcára emelte a tekintetét. - Még sosem jártam senkivel és megfogadtam, hogy nem is fogok. Miután rájöttem, hogy meleg vagyok, eléggé megromlott a kapcsolatom a családommal. Nem dobtak ki, de nem szerettem otthon lenni, így belevetettem magam az éjszakai életbe... És ott nem fért bele a szerelem. Ágyról ágyra jártam, nem zavart, amíg élveztem, hogy felfedezhetem a szexualitásomat és nem kell csatákat vívnom a szüleimmel. Nagyon sok olyan dolgot műveltem, amire nem feltétlenül vagyok büszke. - A fejét ingatja. Jogilag bőven gyerek volt még, és bár az erkölcsi ítélőképessége eléggé eltorzult, azt belátja, hogy nagyon is beteg életvitel volt az övé, amit egyetlen más tizenévesnek sem kívánna. Hagyta, hogy kihasználják, hogy használják, és bár nem sérült benne a lelke, nem véletlenül nem volt képes szerelembe esni egy ilyen életvitel közepén. Addig, amíg nem jött Chace. - Talán meg kéne hallgatnom a prezentációd, mert fogalmam sincs, hogy működik egy párkapcsolat. - Zavartan felhúzta a vállát. - Azt sem tudom, képes lennék-e elköteleződni. Egy kezemen meg tudom számolni, hány alkalommal feküdtem le kétszer ugyanazzal az emberrel. Mindig messziről elkerültem az ilyesmit, mert nem akartam elkezdeni kötődni másokhoz. Rettegek attól, hogy bárkit is megkedvelek és... - elhallgat, kettejük közé mered. - És téged már most kedvellek. Már most kötődöm hozzád. És... Valaki máshoz. - Ha Wil eddig nem tette meg, Patrick lassan elengedi a fiú kezét, tétován hátrébb lép, távolságot ékelve kettejük közé áttúrja öt ujjával a haját, belekócolva a sötét fürtökbe. - Szerelmes vagyok valakibe. Már hosszú évek óta. De semmi esélyem nála... Nem vagyunk egy kategória. Mégsem tudom elengedni őt. - Fájdalmas sóhaj szakadt fel belőle. Sosem hitte volna, hogy Ronnie-n kívül valaha bárkinek is mesélni fog erről.
Guess it's true, I'm not good at a one night stand But I still need love 'cause I'm just a man These nights never seem to go to plan
Felfogta miről szólt az üzenet, melyet valahol értékelt is, viszont a szívével már akkor sem fogadta el egyáltalán. Számára a tökéletes volt minden, azt nem pótolhatta semmi sem. Még ha valami különleges is volt, mégis törött és hibátlan, neki már sokat vesztett az értékéből. Ezért sem tudta magát teljesen sosem elfogadni. Egy olyan törött, deformált lelket látott visszatekinteni a tükörből mely szerinte senkinek sem kellett. Csak Patrick tudta elhitetni vele, amikor együtt voltak, hogy voltaképp ér is valamit, nem kellene így gondolkoznia. A rajongása, még ha nem is akarta hogy belezuhanjon abba a végtelen spirálba mely csak káosszal és szívfájdalommal kecsegtetett, nem tudta kiverni a fejéből a másikat. Így amikor azt mondta hogy jól érzi magát mellette… Madarat lehetett volna vele fogatni, olyan boldog volt. Évek óta először? Talán az túlzás lett volna, mégsem állt olyan messze a valóságtól. Szerette volna magához vonni és ölelni, nem szakadva ki soha többet a karjai közül. Csak ő és Patrick, egy buborékban amit senki sem pukkanthat ki.
- Akkor jó. - summázta mosolyogva, örült hogy nem kellett a másik szemeibe nézni. Egyébként is utálta amikor hülyén vigyorgott, mint aki nem is ismeri az önkontroll fogalmát. Mégis olyan sokszor kellett ezen kapnia magát amikor üzenetet váltottak egymással, vagy csak a srác instagramját bújta. Folyton megfeddte magát de legalább annak örült hogy senki sem látta. Csak ő és a szoba sötétje mely már oly sok titkot látott.
Ezt a boldogságot csak fokozta amikor a másik nem hajolt el tőle, viszonozta a csókját és újra érezhette ajkait. A másik határozottan megragadta és magához húzta, ő pedig nem ellenállt, miért tette volna? Belesimult a kezeibe és csak szorosabban ragadta meg a másikat, azon reménykedve hogy erős karjai között nem szédül el és esik össze. Olyan volt a csókja mintha kihúzták volna a szőnyeget a lábai alól és nem a padlón, hanem egy kavargó örvényben találta volna magát. A híres Oz felé tornádóban érezte magát, csak azt remélte hogy az unalmas Texas-ból ő is egy csodákkal teli helyre is jut, ahonnan többet nem kell visszafordulnia. Amikor a másik ellépett, nem is érzékelve milyen hosszú ideig felejtkeztek egymásba, elmondta amit szeretett volna. A gondolatai összeszedettek voltak ő pedig a törött hasonmása annak aki a mindennapokban. Egy üzletember aki tudja mit akar és azt hogyan fogja elérni. Erőt adott neki a csók, hiú reményeket táplált bennem, hiszen a szerelem játékaihoz egyáltalán nem értett. Naivan tapogatózott a sötétben és olyan dolgokat látott bele másokba vagy várt el tőlük mik valószínűleg nem is voltak ott. Ezért is kellett neki a prezentáció, mert ahogy olvasta a cikkeket és bújta a netet, összetudta magát szedni és felvázolt maga előtt egy tervet amivel tudott azonosulni. Úgy gondolta a másiknak az tetszene, a felkészültsége és az előrelátása amivel mindenre tud választ adni. Őt mindig megnyugtatta ha nem kellett fontos kérdésekkel menet közben foglalkoznia. Nem volt túl jó az improvizációban, még ha csinálta is ha szükségszerű volt.
- Igen, mert… Tudod. Tervek. - vakarta meg a tarkóját zavartan, ahogy kimondta hangosan már kezdte érzékelni, lehet nem így kellett volna előadni a másiknak. Sőt, lehet meg sem kellett volna említeni. Lehet Michelle tanácsát kellett volna kikérni mielőtt bármi ilyesmibe belefogott volna… Csak annyira nehezen hozakodott elő vele. Még akkor is ha a nő állt hozzá a legközelebb, hogy mondhatta volna el mindezt? Hogy fogalmazhatta volna meg hogy milyen tűz izzott fel a mellkasa mögött mely addig a napig sem akart kialudni, sőt, lassan felemészti?!
Volt egy rossz érzése amikor a srác elkezdte a beszédet. Nem úgy kezdte el a választ mint amit ő a kis fejében megtervezett. Közelebb kellett volna lépnie és megcsókolnia, egy igent elrebegni vagy csak nevetni rajta ahogy megöleli. Nem, az elmondott mondatok nem azok voltak amikre ő vágyott a szívével és lelkével. Megijedt, szomorú lett majd komorságba burkolózott. Ugyan nem húzódott el a másiktól de kezei egyre ernyedtebben lógtak a másikéban. Hát ilyen világ is létezett. Pontosan ez volt az az életmód amire az apja azt mondta hogy beteges és nagyjából minden melegről azt gondolta hogy hasonlóan is élnek. Gátlások és határok nélkül, nem foglalkozva azzal hogy mit fog hozni a következő nap. Nem voltak kérdései, nem akart vájkálni a másik múltjában vagy a döntéseiben amik oda vezették ahol aznap tartott. Ismert ilyeneket, elég sok meleg ismerőse lett az évek alatt, ha igazán tapasztalan lett volna akkor azt hihette volna hogy az apja hazugságai voltak igazak és tényleg egyikük sem különbözik attól a lefestett ördögtől mellyel mindig riogatták. Azonban voltak olyan meleg ismerősei akik hagyományos életvitelt folytattak, olykor gyerekekkel vagy épp évtizedes kapcsolatokkal. Tudta, megtapasztalta hogy van másik út is. Ha nem kötődött volna annyira a másikhoz akkor lehet hogy abban a pillanatban eltaszította volna és ki is megy az épületből, annak ellenére hogy ő volt úgymond otthon. Ezt azonban nem tudta megtenni, hiszen ő nem csak egy random, mindenki kurvája volt, hanem Patrick. Patrick aki többet látott bele mint ami ott volt és megnyugtatta. Megbűvölte a kékjeivel, megláncolta a szavakkal melyre oly régen szüksége volt már.
- Szerelmes. - nyugtázta a gondolatot halkan, ujjai kicsusszantak a másikéból. Nagyon sok szituációt felvázolt magában azonban ez egyik jelentben sem volt. Szerelem, valaki más iránt. Ráadásul viszonzatlan?! Akkor pláne nem értette. Először azt mondta hogy valamit kezd iránta érezni de valaki másba szerelmes, akinél nincs esélye. Akkor mire várt? Meg sem hallgatta az előadását! Megtudta volna győzni. Kiabált az agya azonban a szíve már rég a darabjaira tört a vallomás hallatán. Nem lehetett kifogása ellene hiszen őszinte és egyenes volt, mint amilyen ő is, a szíve azonban nem hallgatott az ész érvekre melyek nyugalomra intették volna.
- Értem. - hajtotta le a fejét és tette ajkai elé a kezét, próbálva menekülőutat találni az egész kínos szituációból. Szerelmet vallott és elutasították. Az első csók és szerelmi csalódás mindössze pár hét leforgása alatt. Lehet rekordot döntött, vagy csak ilyen volt az élet rendje? Ezzel az érzéssel, a visszautasítással, viszont már tudott mit kezdeni. A családja részéről folyamatosan ezt kapta és kapja, már jól ismert idegenként mozgott ezen rémes falak között. Mestere volt annak miképp is kell bezárni azokat a bizonyos ajtókat.
- Oké. - lépett közelebb, ám nem azzal a szándékkal hogy a másikhoz úgy érjen hozzá. Mindössze folytatta azt amiben már megegyeztek előtte is. Nem volt annyira kicsinyes hogy az elutasítás miatt kihajtsa a másikat az irodából és elvegyen tőle mindent amit addig kapott. Tényleg szeretett volna segíteni és még a ruhák vagy a telefon „elvesztése” sem zavarta. Hiszen csak tárgyak voltak, azokhoz bármikor hozzájuk férhetett. Mindössze azért mert közelebb lépni mert nem állt jól a másikon a ruha. Egyszerű, határozott mozdulatokkal igazította meg az inget a vállain, hogy az megfelelően álljon és nyúlt a szalagokhoz, azokkal nem túl sokat bajlódva, elegáns kis masnikban kötve meg a vállain és a torkánál, persze ügyelve arra hogy nehogy túlzottan megszorítsa máshol.
- Így kell megkötni. A nadrágot is. - lépett el míg a másikat vizsgálgatta, megpróbálva egy olyan helyre kerülve agyilag ahol érzések nincsenek. Még úgy is hogy lassan a sírás kezdte el szorítani a torkát.
- Mosdóba kell mennem. Mindjárt visszajövök. Várj meg itt! Csak egy perc. - igyekezett belső, nyugodt énjéhez nyúlni, nem akart ennél is jobban megalázni magát a másik előtt. Azt akarta mutatni hogy neki is semmit sem jelentett ez az egész, egy visszautasítás semmit sem változtat kettejük között. Pontosabban, a fizikai vonalat el lehet felejteni. Egyszerűen nem volt annyira magabiztos hogy elviselje a tényt, a szerelme másért epekedik. Ugyan nem volt a legjobb önismeretben de volt épp elég önző ahhoz hogyha akart valakit akkor csak saját magának kívánta, nem ismerte az osztozkodást művészetét. Főleg akkor nem ha olyanról volt szó aki hirtelen a világot jelentette a számára. Nyugodt, határozott mozdulatokat próbált magára erőltetni míg a könnyeivel küszködött a mosdóig. Csak akkor szakadt fel belőle egy csendes zokogás amikor bezárult mögötte és ráfordította a zárat. Lecsúszott az ajtó mellett és a fejét térdeire hajtotta, úgy karolta át a fejét. Annyira hülyének érezte magát! Nem kellett volna ilyen hamar kiadnia magát. Várnia kellett volna… Ha nem is hónapokat de heteket. Ahogy visszatekintett saját maga viselkedésére, őszintén szólva nem is értette hogy mi ütött belé. Prezentáció, begyakorolt beszéd, egy előre megszervezett randi amiről azt sem tudta hogy a másik belemegy-e majd. Annyira szeretett volna elszaladni. Egy másik életben persze mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül ott hagyta volna a másikat, csak… Nem tudta magának megmondani hogy miért nem szalad el egyszerűen. A telefon halk pittyenése zavarta meg és ráncigálta vissza a valóságba. Felegyenesedett és kihúzta a belső zsebéből, örült hogy akkor is nála volt. Michelle küldött neki megannyi szívecskét, legalább annyi kérdőjellel, ezer meg egy hülyeséget írva az üzenetbe. Könnyes szemein keresztül igazán nem is tudta kivenni pontosan miket írt. Viszont ahogy meglátta a nevét a képernyőn már pontosan tudta mit kell tennie. A zakója ujjával letörölte a könnyeit és ellépett az ajtóból, a másikat hívta.
- Wil, minden rendben?! Hogy megy a randi? Mindent tudni akarok! - annyira lelkes volt a hangja a telefonban, ez csak még több rossz érzéssel töltötte el mint ami addig a gyomrában kavargott. Bele telt egy percbe mire válaszolni tudott, olyan hangon amit nem tartott túl szánalomra méltónak.
- Gyere vissza. - kérte halkan, az ajtóval szemközti falnak támaszkodva meg, átkozva ezerszer is magát hogy nem hozott drogokat a randira. Attól úgy érezte hogy megnyugodott volna.
- Mi történt? Bántott?! Megölöm! - sütött a düh a hangjából a telefonon keresztül is, ami némi nyugalommal töltötte el, bármennyire nevetségesnek tetszett. Legalább tudta hogy valakire számíthat.
- Nem, nem az. Csak… gyere vissza. - nem tudta neki elmondani hogy mi történt, főleg nem telefonon keresztül. Csak azt akarta hogy legyen ott valaki más is, úgy nem érezte volna kínosnak az egész sztorit.
- A könyvespolc mögött van a baseball ütő. Viszem a gázsprayt! Ha kell elássuk együtt. - megforgatta a szemeit az ötletre, ám így sem kérdőjeleződött meg benne hogy hívnia kellett volna-e a másikat vagy sem.
- Nem fogunk senkit elásni. Csak… gyere. Várlak. - nyomta ki a telefont miután Michelle egy halk okéval válaszolt, hiszen őt is meglepte hogy Wilt mennyire elhagyták a szavak.
Miután végzett a hívással és a telefon visszacsusszant a belső zsebébe a tükör elé lépett. Borzalmasan festett. Próbálta bevizezni az arcát de az nem sokat jelentett. Egyébként sem nyújtotta a legszebb látványt azonban a vörös szemek, mikben még mindig ott volt a szívfájdalom komor árnyai, nem tettek jót az egész képletnek. Nem volt mit tenni, míg a nő meg nem érkezett, hogy a fecsegésével oldja a saját feszültségét, várnia kellett és előadnia magát. Ahogy addig is. Így egy pár perc után már ki is lépett az ajtón, egyenes derékkal és elhatározással, többet nem fog hülyét csinálni magából senki előtt sem.
Az önvád mázsás súllyal süllyedt le a gyomrába, egészen elnehezítve a bensőjét. Úgy érezte, láthatatlan erők vonják lefelé, és ahogy Wil keze kicsusszant az övéből, már nem is bánta volna, ha megnyílik alatta a Pokol kapuja és örök kárhozatra fogadja. Wil volt a legártatlanabb ember a környezetében, ami a röviden felvázolt világa ismeretében épp eléggé számított ritkaságnak, és mégis sikerült megbántania. Nem akarta. Azt remélte, ha őszintén felvázolja a helyzetét, a szituációt, melybe hosszú évek óta beleragadt, akkor... Nem is tudja. Kitalálnak együtt valamit? Vagy a fiú félresöpri az egészet, mondván, nem érdekli és így is akarja őt? De persze, hogy érdekelte. Wil helyében őt is érdekelte volna. Az első kapcsolatát kereste, és ha nem akarta úgy végezni Pattel, ahogy Pat végezte a lakótársával, akkor időben ki kellett szállnia. Nem csak azért gyűlölte magát, amiért megbántotta Wilt, hanem azért is, mert csalódottságot és fájdalmat érzett annak gyors beletörődése miatt. Fordult egyet a gyomra a korábban leküldött falat visszaküldésével fenyegetve őt, ahogy a másik úgy kezdte el igazgatni a ruháját, mintha mi sem történt volna. Látta az arcán, hogy igenis történt, és ahogy megpróbálta a szőnyeg alá söpörni ezt az egészet, zavarta. Nem élhetett így. Nem mintha bármi joga lett volna megszabni a másiknak, hogyan éljen egy életet, melybe nem volt hajlandó ő maga is fejest ugrani mellé. Jobb lett volna, ha igent mond? Jobb lett volna, ha becsapja őt és később derül ki számára, hogy a szíve képtelen hozzá egészében hűséges maradni, mert még mindig máshova vágyódik? Azt hitte, nem, hogy az egyenesség a legnyíltabb és legkevésbé fájdalmas út, de ahogy az előtte álló arcát fürkészte, egyetlen betűt sem fogva fel annak szavaiból, már egyáltalán nem volt ebben biztos. Helyeslő hümmentéssel jelezte, érti, ahogy Wil mosdóba indult. Patrick mozdulatlanul ácsorogva, némán figyelte, hogyan tűnik el az ajtó mögött, majd lassan elfordult, végignyúzta tenyerével az arcát és megnézte magát a tükörben. Mesésen festett a ruhában. Fáradt sóhajjal omlott le a kanapéra, elterült a háttámlának dőlve. Fejét egészen hátrahajtva a plafonra meredt. Dühös volt, szomorú és csalódott, emésztette a lelkiismeret, és valami más is. Szóval, ez vár rá a következő harminc évben? Örök sóvárgás egy beteljesületlen, elérhetetlen vágyálom iránt, miközben sorra fojt meg mindent maga körül, amiből valami valós is lehetne? De hogyan kérhetne bárkitől is bármi valósat, ha közben ő maga képtelen teljes lelkét beleadni? Újabb sóhaj szakadt fel belőle, finoman megpofozgatta magát. Wil rendes srác. Nem fogja hagyni, hogy az ő sorsára jutva megkeserítse az életét azzal, hogy a rossz fazonba szeret bele. Ezzel az elhatározással kelt fel a kanapéról. Gondosan kioldotta a szalagokat, kibújt a ruhákból, visszaakasztotta a helyükre. Visszabújt a farmerjába és magára vette az inget, egyelőre nem gombolva be, mert bár úgy érezte, Wil hamar véget akar majd vetni az estének, Pat elhatározta, hogy nem hagyja magát. Elterült a kanapén, lelógatva róla a fejét, hátha a beleáramló vér segít tisztábban gondolkodni, így amikor Wil fejreállított sziluettje megjelent a látótere csücskében, egy pillanat alatt függőlegesbe vágta magát, beleszédülve a hirtelen mozdulatba. - Gyere. Beszélgessünk. - Célzón megpaskolta maga mellett a kanapét. Remélte, nem kell más módszerekhez folyamodnia, hogy meggyőzze Wilt, bár annak makacsságát ismerve felkészült a legrosszabbra. - Szeretném, ha ezt rendesen megbeszélnénk. Egy "oké" meg egy "értem" nem válasz arra, ami most benned van. Sem arra, ami bennem. - Talán ott rontotta el, hogy megcsókolta múltkor. Nem véletlenül alakította ki azt a szabályt, pont ezen esetek elkerülése miatt nem kezd senkivel semmi komolyabbat. De az az apró csók olyan ártatlannak, mégis olyan erősnek tűnt, és ahogy ma megismételték, Pat biztos volt benne, hogy több beszél belőle, mint puszta kémia. - Kérlek. - toldotta hozzá finomabban, esendőbben. Nem akart erőszakoskodni a másikkal, de azt sem hagyhatta, hogy ennyivel zárják le ezt a témát. "Oké." Egyáltalán nem volt oké, és nem is kellett annak lennie. Épp ezért volt szükségük egy nagy beszélgetésre Pat szerint, mielőtt olyan tüskék maradnak bennük, melyeket később már nem lehet kihúzni, vagy csak túlságosan mély, beforratlan sebet hagyva.
Guess it's true, I'm not good at a one night stand But I still need love 'cause I'm just a man These nights never seem to go to plan
Az elhatározás ott volt a szívében, ám ahogy egyre közelebb ért az irodájához úgy lett bátortalanabb. Mégis, hogy tudtak volna így együtt csinálni akármit is? Újra benne volt a vadak ösztöne, futni akart. Mindegy hova, akárhova. Csak el onnan. Nem azért mert nem akart vele lenni, épp ellenkezőleg. Annyira szeretett volna közelebb kerülni hozzá hogy az szinte már fizikai fájdalmat okozott a kis szívében, azonban nem bírta elviselni a gondolatot hogy másért dobog a másik szíve. Szerelem. A fogalom, a szó, az érzés mely olyan sokáig elkerülte és csak a mesékből volt fogalma a jelentéséről. Irigy volt és szomorú, egy olyan keserűség kezdte lassan körbefonni könnyű alakját melyet addig nem tapasztalt meg. Gyász volt ez, még ha nem is mondta ki hangosan. Már akkor elkezdte siratni a kettejük kapcsolatát mert úgy érezte hogy soha többet nem lesz olyan semmi sem mint addig. Mégis próbált erősnek mutatkozni a másik előtt, nem akart megint a dadogó gyerek lenni aki még két mondatot sem tud összetenni. Viszont Patricknak akkor is sikerült áthúzni minden számítását, hiszen beszélni akart. Érzésekről. Nem tudta hova tenni dolgot, az ő családjában ez nem volt szokás. Kicsit toporgott az ajtóban azonban nem akart udvariatlan lenni ezért végül csak megkerülte az asztalt, még véletlen sem előtte araszolt a mutatott helyre és lehuppant a kanapé másik végére, szinte a karfához passzírozva magát hogy minél nagyobb távolság legyen kettejük között.
- Hogy mi van bennem? Bennem nincsen semmi. Jól vagyok. Nagyon jól vagyok. - simította végig a nadrágját míg azt fikszálta, próbálta előszedni a beszélőkéjét hogy valahogy kimásszon a borzalmas helyzetből amibe sikerült magát belekevernie. - Szerelmes vagy valaki másba. Az… Egy. Jó dolog. Ezt nem tudtam. Akkor nem mondtam volna… Amit előadtam. De most már tudom. Ha szeretsz valakit az jó. Az egy jó dolog. - itt kicsit elakadt a mondandójában, vett egy rövid, mély lélegzetet. Próbálta visszafojtani a könnyeit melyek újra utat kívántak maguknak találni, ezzel mintha a teste újra csak szerette volna elárulni őt galád módon.
- Ostoba voltam hogy azt hittem nincs senkid. Most biztos zavarban vagy. Elvihetsz mindent, nem azért mondtam. Tényleg nem érdekel. - könyökölt a karfára és hajtotta oldalra a fejét. Nem akarta hogy a másik lássa a könnyeket melyek csak nem akartak visszamenni onnan ahonnan jöttek. Nagyon gyűlölte akkor reszketeg lelkét mely nem tudott megálljt parancsolni magának és egyre kínosabb helyzetbe sodorta. Még mielőtt a másik hozzáérhetett volna, ha egyáltalán azt megkockáztatta volna, felállt a helyéről és a könyvespolchoz lépett. Úgy tett mintha elmélyedt volna a divatmagazinokban miközben megpróbálta a lehető legkisebb feltűnéssel törölgetni szemeit a zakója ujjával, egész halkan szipogva konstatálva, több zsebkendőt kellett volna az irodában tartani. Ha sejtette volna…!
- Végülis, barátok vagyunk. Vagy olyasmi. A barátok meg örülnek a másiknak, mindegy miről van szó. Én is örülök. - ezt nagyon nehezen mondta ki, nyilvánvaló hazugság volt mert egy percig sem kívánta magának a helyzetet amibe hirtelen belekényszerült. Ő meg nem volt az a fajta aki megkérdőjelezi a másik érzéseit és rá fog mászni, csak azért hogy bizonyítsa saját magának, sokkal jobb. Nem is gondolta magáról hogy bármit is ér, Patrick kijelentése meg valahogy alátámasztotta az elméletét mely egyre jobban perzselte megsebzett szívét.
- Próbálnod kellene. Lemegy a nap és nem fogunk tudni fényképeket csinálni. - lépett el a könyves szekrénytől hogy újra a ruhákat nézegesse, miközben ügyelt arra hogy a másik semmiképp se lássa az arcát. Mintha csak azt remélte volna hogyha mozgásban marad akkor majd hirtelen sokkal jobb lesz minden és egyik pillanatról a másikra sikerül elterelni a gondolatait is. Érezhető volt rajta hogy nem akar a dologról mélyebben beszélni, hogy megszakadt a szíve de nem akarja kiadni magát a másiknak mert fél attól hogy csak sokkal rosszabbul fog járni. Sebesen pörgette végig ujjait a ruhákon, próbált nem csak úgy kivenni egy vagy két darabot, még ha nagyon nehezére is esett az hogy koncentráljon, valamint emlékezzen milyen kép élt a fejében a férfi szettjeit illetően. Annyira nem számított, pedig ruhákról volt szó, ami az életét jelentette.
Aprót, elégedetten biccentett, ahogy a fiú helyet foglalt mellette, némileg megkönnyebbülve a tudattól, hogy Wil nem zavarta ki egyből az irodából, és nem is rohant el valami átlátszó kifogásra hivatkozva. Pat ezt nagyra értékelte, sokkal többre tartotta azt, ha együtt szembenéztek a problémákkal, mint a szőnyeg alá söprést. Abból jutott neki bőven a magánéletében és azon kívül is, nem vágyott többre. Úgy helyezkedett, hogy azért kényelmesen rálásson Wilre, az egyik térdét feljebb húzta a kanapén, törzsével pedig oldalra fordult, karját a támlára fektetve maguk mögött. Ha kinyújtózott volna, elérhette volna a fiú tincseit, mégsem tette, csak figyelte, ahogyan beszélt, megértéssel ugyan, mégis hitetlenkedőn felszaladó szemöldökkel. "Jól vagyok", hangzott el az ítélet a fiú szájából, Pat mégis kételkedett ebben. Eltöprengett rajta, mennyire etikus ezt hangosan is kimondani, végül úgy döntött, jobb, ha egyelőre nem erőlteti rá a másikra az igazságot. Nem akarta ennél is jobban megtörni őt. A folytatást azonban képtelen volt szótlanul hagyni, cinikusan felhorkant, pillantását a mellette ülőről a plafon felé fordítva. - Jó? Tényleg? Melyik része? - Őszintén kíváncsi lett volna rá, mi olyan jó a szerelemben. Talán maga is beláthatta volna, hiszen ha nem tartotta volna szépnek az érzést, nem ragaszkodott volna hozzá ennyire az elmúlt években, de közben meg akkora fájdalommal és teherrel járt néha, hogy valaki más szájából ilyen könnyed érzésként lefestve hallani a szerelmet egyszerűen túl sok volt. Wil talán másfajta szerelmet ismer, máshogyan űzi ezt az egészet, mint Pat. Még tanulhatna is tőle, ha nem rontotta volna el az esélyeit azzal, hogy ennyire összetörte szegény fiú szívét. - Wil... Dehogy vagy ostoba! És nem vagyok zavarban. Neked sem kéne. Egy kicsit gyors volt a tempód... De semmi tragikus nem történt. Semmi sem kell, hogy változzon. - Egyáltalán nem akarta elnagyzolni a fiú vallomását, sőt, inkább azt szerette volna éreztetni, hogy attól még, mert valaki máshoz bilincseli néhány ősrégi, elemi érzés, még nem kell rögtön eltemetni mindent. Az épülő barátságukat főként nem. Feje követte a mozdulatot, ahogy Wil felpattant mellőle és odébb sétált. Fájdalmasan fürkészte a másik hátát, emésztve annak szavait, majd a fején csóválva, keserűen fordult ültében előre. - Hallottad egyáltalán, amit mondtam? - Nem akart barátságtalan lenni, épp csak nem örült neki, hogy hangosan is ki kell mondania, így rögtön finomított hangszínén, hogy véletlenül se érződjön bántónak. - Egyoldalú és esélytelen az egész, már évek óta. Nincs semmi, aminek örülhetnénk. - Egyetlen barátja tudott az egészről, szerinte is inkább hagynia kellett volna már a francba. Noha értékelte Wil önzetlenségét és előzékenységét, mégsem tudott jó képet vágni hozzá. Ha olyan jó lenne az a kapcsolat, amibe beleláncolta magát, nem járna ágyról ágyra, a drogok és az alkohol kábulatában hagyva a józan eszét és az emlékeit. Hirtelen bánni kezdte, hogy annyira meg akarta beszélni a dolgot. A rájuk ereszkedő, komor hangulat és dermedt csend minden volt, csak kellemes nem. Nem is tudta egyből rávenni magát, hogy felkeljen a kanapéról, egy darabig csak rosszkedvűen bámult maga elé, újraértékelve a lakótársához fűződő érzelmeit, rétegről rétegre elemezve, hátha valamelyiket le tudja magáról fejteni, hátha talál egy gyenge láncszemet, melynél fogva elvághatja minden romantikus érzelmét. De nem talált, az egész feddhetetlen volt és a belsője, valamelyik mélyen elrejtett, torz része még örült is, hogy végre hangosan is felvállalta valaki más előtt. Ez az öröm kívülről a legkevésbé sem sütött róla, lehangoltnak tűnt, csalódottnak és egy kicsit feszültnek is, noha ingerlékenysége nem Wilnek szólt, sokkal inkább saját magának, hiszen ő maga generálta ezt az egészet. Mennyivel könnyebb lett volna titokban tartani és elfogadni Wil közeledését! - Persze - bökte ki végül, felpattanva a kanapéról. Habár feltűnt neki, hogy a másik kerülte a szemkontaktust, ő sem erőltette a dolgot. - Visszavegyem az előző ruhákat, vagy felpróbáljam a következőt? Tényleg csodálatosak. - Ahogy végigsimított az egyik felsőn, arcán szétolvadt egy gyengéd, szinte megkönnyebbült mosoly. A divat mindig vigaszt nyújtott számára, amikor kellett, és ilyen szép ruhák mellett nehéz volt tovább szomorkodni. - Még mindig tartom, hogy neked is fel kéne próbálnod egyet. Csinálhatnánk közös képeket. Menő lenne. - Lelkesedése ha lassan is ugyan, de újraindult. Mozdulatai energikusabbá váltak, ahogy leakasztotta a fogasról az egyik szettet, vagy az előzőt, ha Wil szerint azt kéne először megörökíteni.
Kezdőlap
