Hosszan elgondolkodtatnak Jake szavai apánkról, és bár időközben egy tanúvallomást is teszek az őrsön, még akkor is ezen jár az eszem, amikor kifelé tartok a kocsihoz. Különös érzés, hogy akiről beszélünk, az valóban az édesapám, az igazi, vér szerinti szülőm, aki nélkül nem is létezhetnék, mégis szinte semmit nem tudok róla, és bármit mondanak, számomra teljesen újdonságnak számít. Harvey volt a neve, és ügyvéd volt, akinek voltak ellenségei. Még most is csupán ennyi az, amit fel tudok sorolni róla. Még azt sem tudom, magas volt-e, vagy alacsony, kék szeme volt, vagy zöld, mi volt a kedvenc étele, vagy mit csinált szabadidejében... Bár a magasság kérdésre azért lenne egy tippem, elég csak végignézni magunkon a testvéreimmel. Én sem vagyok kicsi, ők meg aztán pláne nem panaszkodhatnak, úgyhogy ezt nem is volt nehéz összeraknom. A kezdeti nehézségek ellenére örülök, hogy sikerült elindítanom Doriannel valamiféle beszélgetést. Sem ő, sem Jake nem olyannak tűnnek, akik könnyen megnyílnának bárkinek, akik szívesen osztanak meg magukról információkat, nekem legalábbis most ez a megérzésem velük kapcsolatban. Már csak ezért is boldog vagyok, hogy az első sokk elmúltával nyitnak felém, és nem elutasítóak. Ennyi év távlatából nem lesz könnyű valódi kapcsolatot kialakítanunk, túl sok idő és esemény kiesett az életünkből, amelyeket közösen kellett volna megélnünk, ehelyett legjobb esetben is csak egymás elbeszéléseivel gazdagodhatunk, és kicsit tartok tőle, hogy egyszerűen túl sok a bepótolni valónk, de... mégis... azt hiszem, egy kicsit én máris kezdek kötődni hozzájuk. Hiába, a vér nem válik vízzé, és ha most még idegenek vagyunk is egymás számára, ők akkor is a fivéreim. A testvéreim, akiket mindig is szerettem volna magamnak. Figyelmesen hallgatom az öcsém és az unokahúgom nem mindennapi történetét, amely egy kicsit szomorú, hisz szegény kislány talán sosem ismerheti majd meg az édesanyját, aki lemondott róla, ugyanakkor megdöbbentő is, és mindemellett szívet melengető, hogy a két fiú így összefogtak, és közösen próbálják megadni a babának azt, amire szüksége lehet. - Senki sem születik jó szülőnek... - jegyzem meg egy féloldalas mosollyal, mert Dorian még mindig arról igyekszik engem meggyőzni, hogy mennyire nem értenek a neveléshez. - Ezt is tanulni kell, mint sok minden mást, és idő kell hozzá, na meg tapasztalat, esetenként pedig csak a megérzéseinkre támaszkodhatunk. Aztán néha lehet, hogy elszúrod, vagy tanácstalan vagy, bizonytalan, ó, és rengeteget aggódsz, nagyjából huszonöt órát naponta... De értelemszerűen ez nem olyasmi, amit félre lehet tenni, ha nem megy. Csinálni kell, és kihozni magadból, ami csak telik tőled... és szeretni a gyereket. Ha igazán szereted, akkor nagy baj nem lehet – összegzem végül a véleményemet egyetlen mondatban. És őszintén komolyan is gondolom. A szeretet a kulcs, ami erőt, türelmet, kitartást ad akkor is, amikor már mindenből fogytán vagy. Amit nem tudom, mi lenne a helyes, érdemes a szívedre hallgatni. Ez a legjobb, amit tehetsz. Jake visszatértével megtudjuk, hogy a kerékpáros, akit elgázoltak, neki hála, túlélte a balesetet. Bár szerényen fogadja a dicséretemet, szerintem mi Doriannel egyetértünk abban, hogy akkor is a bátyánk a nap hőse. Nem csupán azért, mert orvosként segített, de időben reagált, higgadt maradt, és megmentett egy életet. Mielőtt a kis csapatunk úgy döntene, hogy feloszlatja ezt a véletlenszerű, rögtönzött találkozót, Jake meghív bennünket Charlotte-tal vacsorára. Az igazság az, hogy a lányomnak eredetileg más tervei voltak ma estére, ezért nem vagyok biztos benne, hogy tetszik-e majd neki az ötlet. Különös lehet, ahogy mostanában új emberek lépnek be az életébe, először az apja, az is csupán néhány hónapja történt, és most a nagybátyáim, illetve a kis unokatestvére. De Charlie kíváncsi természet, szerintem éppen ezért is olyan okos kislány, mert minden érdekli, nem hiszem, hogy ki akarná hagyni ezt a lehetőséget. Míg a két fivér ismételten helyet cserélnek a volán mögött, én üzenetet írok Liza anyukájának, Ellie-nek, hogy családi okokból változott a program, és jó lenne, ha szólna a lányomnak, hogy hamarosan ott leszünk érte. Csak hogy ne érje őket teljesen váratlanul a felbukkanásunk. - A halat én is szeretem. Charlotte-nak a csirke a kedvence. Te tényleg nem szereted a zöldségeket? - kérdezem csodálkozva, de mosolyogva. Azt hiszem, csak meglep, hogy orvos létére nem az egészséges életmód és étrend támogatója. Viszont az indokait megint. Az időhiány nálam is nagyban befolyásolja azt, hogy éppen mi kerül az asztalra. - Igazából... öhm... nem vagyok éppen nagy szakács. El tudok készíteni néhány ételt, de sajnos sosem volt lehetőségem vagy időm megtanulni rendesen főzni. Bár néha szívesen kísérletezem különféle receptekkel az internetről... amíg azok nem túl komplikáltak – vonom meg a vállam egy kissé szégyenlős mosollyal. Hát igen, az ember nem ezt várná egy vérbeli anyukától. Csakhogy egyedüli szülőként nem egyszerű beosztani az időmet. - Modellként dolgozom, most már több mint öt éve teljes állásban. Mellette pedig kriminológiát tanulok, lassan végzek. A tervem az, hogy nyomozó legyek, mint az apám... vagy legalábbis, hogy az igazságszolgáltatásban helyezkedjek el végül... - árulom el Jake kérdésére. - Jól sejtem, hogy a szupermarket felé tartunk? Csak mert most Charlie is útba esne, a barátnője családja itt lakik a közelben, elmehetnénk előbb érte... - Ajánlom fel, mivel feltűnt, hogy merre is haladunk a kocsival, és úgy gondolom, felesleges lenne kerülőt tennünk. Ha a fiúk is egyetértenek, bediktálom a címet, és hamarosan már meg is érkezhetünk Morganék lakása elé. Még szabad parkoló is akad az épület előtt, aminek hála megúszhatjuk a hosszas tekergést. Hamarosan már a lakásajtóban kopogtatok, ahol először Ellie fogad. Elmagyarázom neki a helyzetet, persze csak röviden, kihagyva a harminc év után ismertem meg a testvéreimet részt, és végre Charlotte is előbukkan. Amikor végre kettesben maradunk a lányommal a folyosón, leguggolok elé, hogy tudjuk komolyan beszélni néhány szót, mielőtt lekísérne a parkolóba. - Kincsem, azért jöttem el érted, mert szeretnélek bemutatni egy-két embernek. Rokonoknak. Ez egy kicsit lehet, hogy furcsa lesz, anya megtudta, hogy van két testvére, egy bátyja és egy öccse, akiket ma megismert. Ők a nagybátyáid, és van egy unokatestvéred is, Hannah, aki még pici baba – igyekszem elmagyarázni neki a szituációt minél egyszerűbben, bár feltételezem, hogy ez még így is komplikált. - Most lemegyünk az autóhoz, ahol köszönhetsz nekik, rendben? Aztán ha szeretnéd, visszajöhetsz Lizáékhoz, vagy eljöhetsz velünk vacsorázni, és megismerheted te is őket. Tudod, a barátnődnél aludhatsz máskor is, vagy eljöhet ő hozzánk, de most van itt az alkalom, hogy együtt legyünk egy kicsit Jake bácsikáddal és Dorian bácsikáddal – próbálom megértetni vele, hogy ez egy különleges alkalom lehetne, ami fontos a számomra, de nem szeretném ráerőltetni a dolgot. Aztán megfogom a kezét, hogy végre kisétáljunk a többiekhez, akik talán már az utcán várakoznak.
A hasamon fekszem Lizával szemben, lábaimat a magasba emelve lóbálom. Körülöttünk szanaszét vannak a zsírkréták és a papírok. és talán ennek a rendetlenségnek köszönhetően nem találom most a sárga színt, ami nagyon is kéne, hogy meg tudjam rajzolni a napot is. A domb már kész van, amit sok sok színes virággal díszítettem, de az ég olyan üres a napocska nélkül. Körbe nézek, felemelem az én papíromat is, majd a Lizáét, hogy meggyőződjek arról, hogy nincs alatta. Liza morcosan néz rám, amiért megzavartam a munkájában, majd felkuncog és tovább fojtatja azt, mintha én itt sem lennék. - Hol van a citromsárga, Liza? - kérdem türelmetlenül, de ő csak egy annyit mond, hogy honnan tudja. Dühösen fújom ki a levegőt, majd a narancssárgát választom végül. Fogadni mernék, hogy ő rejtette el valahová, hogy ne legyen a rajzom szebb, mint az övé. Amint elkészülök a nappal, a feketével rajzolok neki szemet és szájat, majd elégedetten csapom össze a tenyeremet. A Liza rajzára pillantok, aki még mindig rajzol, és aki annyira bele van merülve abba, amit csinál, hogy azt sem venné észre, ha felülnék az ágyba rajzfilmet nézni. Már épp mondanám neki, hogy unatkozok, csináljunk valami mást, amikor Liza anyukája nyit be a szobába. - Charlie, drágám. Anyukád üzent, hamarosan érted jön. - szólal meg barátságos hangján, mire végre Liza is felkapja a fejét. Meglepetten ülök fel és értetlenül nézek Ellie nénire. Arról volt szó, hogy itt alhatok. Akkor miért akar elvinni anyu? Lehet, hogy ez a nagy rendetlenség az oka, amit csináltunk? De hiszen mindig össze szedjük magunk után. Végül csalódottan bólintok, majd elveszem a dobozt, hogy bele pakoljam a szanaszét levő zsírkrétákat. Közbe Lizával is találkozik a tekintetem, szemmel láthatóan ő sem örül most ennek, de talán ha anyu végre ide ér, akkor megértem, hogy miért olyan fontos elmennem. Hiszen én tényleg nem csináltam semmi rosszat. Hallom a kopogást az ajtón, mire felállok, magamra veszem a kabátmat és a plüss nyuszimért nyúlok, ami nélkül sehová nem megyek. Magamhoz ölelem azt, másik kezembe pedig a rajzomat tartom, és úgy lépek ki a folyósora, ahol anyu áll és Ellie nénivel beszélget. Amint kettesebe maradunk és anyu magyarázni kezdi, hogy miért is jött utánam, értetlenül nézem őt. Néhány hónapja annak, hogy megismertem aput, és most még mások is vannak? - Hűha.. - szólalok meg végül, mert egyszerűen fogalmam sincs, hogy erre mit kéne mondjak. Régen csak anyu meg én voltunk, most meg hirtelen lett egy apukám, két nagybátyám és egy unoka testvérem is, aki ráadásul kisbaba. Rosienak is van egy kisbaba testvére, de az nagyon idegesítő, mindig sír, én nem akarom, hogy az unokatestvérem is olyan legyen. - Ha veled megyek, akkor megígéred, hogy nem hagysz egyedül velük? - kérdem felnézve rá, majd intek egyet a leselkedő Lizának, és anyu kezét megfogva haladok mellette, és egy kicsit izgatott is leszek, mert félek, hogy nem fognak szeretni engem. A nyuszimat a mancsától fogva lógatom, a rajzommal együtt, amit bár egy kicsit gyűrött lett, de remélem, hogy azért így is tetszeni fog. - A rajzot amit készítettem, majd Hannah-nak adhatom? - kérdem mielőtt leérnénk, és remélem, hogy jól emlékszem a kisbaba nevére, amit anyu mondott. Talán majd játszhatok vele sokat.
Nehéz normális és érthető szavakkal megmagyarázni, hogy mi megy végbe mennem, amíg dolgozom fel ezt a közel sem hétköznapi helyzetet. Mármint így belegondolva mennyi más verzió alapján alakult volna az életünk, hogyha már az elejétől kezdve tudtunk volna Nora létezéséről. Vajon ő képes lett volna helyrebillenteni ezt a sok ökörséget, amin keresztül kellett mennünk vagy ez ilyen előírt katyvasz, aminek így is úgy is meg kellett történnie, hogy tanuljunk belőle, stb? Ezt ugyan már sosem fogjuk megtudni, mégis a helyzetünk fényében akaratlanul is bekúszik gondolataim közé ez a lehetőség is. Bárhogy is alakult volna, elég ilyen helyzetekben csak egy apró eltérés és máris borul az egész, mint a bili. Amíg várakozunk, beszélgetésbe elegyedek drága nővéremmel, és nem rejtem véka alá aggodalmaimat a gyerekneveléssel meg úgy mindennel kapcsolatban. Mondhatni, hogy egy néma segélykérést alkalmazok vele szemben, mert ugye ahhoz túl büszke vagyok, hogy csak egyszerűen megkérjem őt. Így csak mesélek a bénázásainkról, meg arról, hogy szerintem az égvilágon mindent fordítva csinálunk, mint kellene, de ő van olyan angyal, hogy ezt az egészet pozitívvá varázsolja, és az érem másik oldaláról szemléltesse helyzetünk nem olyan rózsás változatát. Bólogatok párat, hogy tökre világos, amit igyekszik velem megosztani és még a végén egy mosolyra is telik tőlem a teljes sokkhatások közepette, amik mostanában érnek úgy a hétköznapjaim során. Mármint normális esetben az embernek van egy testvére már pelenkás bajkeverő kora óta, aztán későbbiekben gyereke. Dorian bácsinak előbb van gyereke, majd lesz testvére. Azért érződik itt a kellemes elcseszettség hátszele, nem? - Most már kevésbé vagyok berezelve. - jegyzem meg kedvességem utolsó szálaiba kapaszkodva, de valahol azért mégiscsak hálás vagyok neki a szavaiért. Legfőképp azért, mert magamtól fogalmam sincs merre induljak el. Jobban tanácstalanabbnak érzem magamat, mint amikor azok előtt az agybutító műsorok előtt ücsörgök, amelyekben a sok képből ki kell keresni a nem odaillő darabokat, és még mozognak is, az én elszívott agyamnak meg beáll a kék halál, és a teljes pusztulás szélére sodrom magamat, mire a csaj benyögi a megoldást. Ja, szóval nagyon nem megy ez nekem. A bátyám is berobog megcsappant társaságunkba, én meg emelhetem meg a hátsómat és szlalomozhatok hátra, hogy a Big Brothert érvényesülni hagyjam a kormány mögött. Azért jól megnézem magamnak, mert nem szeretnék problémát a továbbiakban, és ha egy apró jelét is látom nála, hogy fejben még nincs itt, akkor abban biztos lehet, hogy a biztonsági övvel kötözöm hozzá a hátsó üléshez. Ezek hiányában viszont egyszerűen elkényelmesedek a már korábban is birtokolt helyemen, és Hannah mellé húzódok, hogy bedobva egy hétköznapi kérdést hallgassam meg a válaszukat, meg a hozzátett információkat, melyeket a Noráról kell tudnunk. Én addig kussban lapítok az ülésen, mert még fel kell valahogy dolgoznom, hogy nem csak a nővéremet, de még annak kislányát is hamarosan megismerem, és még a sajátomhoz se tudom, hogyan viszonyuljak. Az első benyomás fontos vagy micsoda, én meg általában ebben bukok el. Mindezt elhessegetve viszont hagyom, hogy a beszélgetés menete magával sodorjon, ugyanakkor nem avatkozok közbe, mert az előbb már rábólintottam a rendelésre, és hirtelen feltámadt aggodalmaimmal ellentétben nekem sincs semmi tiltakoznivalóm azzal kapcsolatban, hogy Charlie is csatlakozzon hozzánk a továbbiakban. Nem telik bele sok időbe, hogy egy kitérőt téve érkezzünk meg az említett címre, Nora pedig kiszálljon, hogy a lányáért menjen. Én eközben fejemet az ülésnek hajtom és a kocsi belső kárpitját bámulom, mintha legalább csillagok meg holdacskák lennének felfestve rá, és rettentően érdekelnének a szürkés-barnás árnyalatú részei. - Előre sajnálom őket. Fogalmuk sincs hova kerültek. – pillantok ki az ablakon megjegyzéssel élve bátyám felé, és most az arcát tanulmányozom. – Nem szívóztak bent? – érdeklődök az egész kihallgatással kapcsolatban, melyet Norának hála sikerült megúsznom. Azért mégis érdekel, hogy mi volt a szitu, mert ugyan a pasas életben maradt, engem az a része jobban meghat, hogy ez mennyire volt hatással idősebb felemre. Kisebb várakozások után lép ki az ajtón egy vörös hajú kislány, kezében egy lapot szorongatva, és ugyanúgy megvan szeppenve, mint amennyire lököttnek én is érzem most magamat. Fejben azt ismételgetem, hogy ezt ne cseszd el, mert ha már lett a családunknak több tagja is, akkor azokat nem kellene elhidegítenem magunktól, - pontosabban tőlem. Vajon hányszor fog bokán rúgni Hannah ennyi idősen, amiért félreneveltem? Bele sem merek gondolni.. Ahogyan elindulnak felénk, egyre nagyobb lesz a zűrzavar a fejemben, de azért fogom magamat, és rendes ember módjára kikászálódok a kocsiból, hogy elsők között köszöntsem a kislányt. - Heyhó..szóval te vagy mini-Nora. Dorian vagyok.. – vágok bele magamhoz híven. Ökör! – Mit rajzoltál? – folytatom tovább, hogy mentsem a menthetőt, bár ez egészen vicces, mikor a menthetetlen szerencsétlen teszi ezt..
Megszoktam, hogy egyedül vagyok Doriannel. Világéletünkben ez volt a rendszer, mióta megszületett az öcsém. Én nekem kellett vigyáznom rá, és ha eleinte nem akartam őt, most már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. A külön töltött években, amikor a fronton szolgáltam, sokszor eszembe jutott, hogy vajon mi van vele, és merre tart az útján, ha éppen nem fogom a kezét, de sosem felejtettem el a nagy testvérének lenni. Megvédem, ha kell még ölök is érte, mert ezt jelenti a Lester kapocs. Nem simán egy vér vagyunk, hanem amolyan egység, és ehhez most kapásból ketten is csatlakoztak. Mi lett volna, ha már gyerekkorunkban tudunk Noráról? Biztosan másképpen alakult volna a mi szálunk is, de itt és most nehéz felfogni, hogy bővül a család. A kocsiban ülve leülnek a kedélyek is a baleset után, és hétköznapi témák kerülnek szóba, azonban nekem a fejemben ezernyi gondolat cikázik át. Mi fog történni a jövőben, ezentúl együtt ünnepeljük a karácsonyokat, az újévet, jönnek a családi vacsorák? Nem illik bele a képbe, nem élünk egy megszokott, és unalmas életet. A kormány mögött még átérzem az irányító szerepét, és a visszapillantóból az öcsémre pillantok, aki játszani készül a lányával, vagy mindenesetre szórakoztatja a kisasszonyt. A mellettem ülő húgom még egészen új érzéseket kelt bennem. A lojalitása hamar megmutatkozott, mert Jason ép bőrrel megúszta a találkozást a rendőrökkel, és be sem kellett jönnie az őrsre. Megkérdezném tőle, hogy mióta tud rólunk…és miért várt eddig, de inkább ezt egy másik alkalomra hagyom, és helyette elmosolyodom. - Hát akkor ez már egy kiindulási pont. – hagyok neki kihátrálási lehetőséget, ha mégsem szeretné ugrasztani a kislányát. Nem akarom elriasztani, de az is lehet, hogy sok lesz egyszerre egy kisiskolásnak Dorian meg a szerény személyem megismerése. A döntés Nora kezében van, de hamarosan egy címmel leszünk gazdagabbak, és ennek megfelelően vesszük az irányt az unokahúgunkért. Ejha, most fogom fel, hogy percek választanak el a nagy találkozástól. Leparkolok az út szélére, és megvárom, hogy a húgunk kiszálljon, majd ezután nézek hátra az öcsémre. - Tudod, ebben most egyet tudok érteni veled. Nem hiszem el, hogy apa félrement, és ebből lett egy másik Lester, aki erről nem is tudott. Mennyire lehetett bajban a fater, ha ezt is eltitkolta? A házunk is elúszott, és ha nem keresnék ennyi pénzt, akkor nem lett volna esélyem megtartani sem…de te is tettél róla, hogy kiürüljön. Kiknek adtad el a bútorokat? Nem is kérdeztelek azóta erről. – támaszkodom meg az ülésem szélén, és egy pillanatra a kis hercegnőnkre lesek, aki a nagyujját szopja, mert kiesett a cumi a szájából. - Egy kemény nőt kaptam, de nem tudott csávába húzni. A végén utalt rá, hogy még lehet keres telefonon. Szerintem bejöttem neki. – vigyorodok el, mint a tejbetök. Ezután előrefordulok, és magamba temetkezem, miközben várakozunk. Néhány perc elteltével feltűnik a semmiből Nora és egy vörös hajú kislány. Az első gondolatom, hogy ki lehet az apja, mert az biztos, hogy Nora nem vörös. A kocsiból kiszállva Dorian az első, aki megszólal, én csak figyelem őket, és csendben maradok, hacsak rám nem néz, mert ebben az esetben közelebb lépek, és leguggolok hozzá. - Én pedig Jake vagyok, de szólíthatsz Supermannek is, ha nem árulod el senkinek az igazi nevem. – kacsintok rá, és egy rágót veszek elő a zsebemből. - Most csak ez van nálam..szereted? – az epres nem az én kenyerem, de valamelyik gyakornoktól csórtam el, mikor már kiborított a csámcsogásával.
Dorian szavaira halványan mosolygok, mert ugyan magam is tudom, jó néha azt hallani, hogy lesz könnyebb, vagy hogy nem kell tökéletesnek lennie – szülőként sem – mert senki sem az, és a legjobbak is hibáznak, de tisztában vagyok azzal is, hogy ennyire az elején, amikor minden hirtelen szakadt a nyakukba, még senki nem mondhat olyat, amitől valóban sokkal könnyebb lenne. - Figyelj, öhm... tudom, hogy még nagyon új ez a helyzet mindannyiunknak, és még szokni kell a gondolatot is, hogy testvérek vagyunk, de mégis... ha bármikor bármiben tudok nektek segíteni... És lehet az bármilyen semmiségnek tűnő dolog is, hogy melyik a kedvenc játékboltom, vagy... nem is tudom, hogy mit egyen, ha már enni kezd, vagy mivel lehet lefoglalni egy pár hónapos csemetét... Szóval ne habozzatok szólni, rendben? - Ilyenkor még annyi kérdés van az emberben, amire keresi a választ, ami miatt tanácstalan... Persze később is, de a babák kiszolgáltatottsága és törékenysége miatt az egész ebben az időszakban még ijesztőbb. Főleg ha nincs sok segítség, vagy nincs tapasztaltabb ember egy újonnan lett szülő környezetében. A legapróbb kérdések is annyi bizonytalanságot szülhetnek. Hannah három hónapos, mivel nem anyatejes, nagyjából egy hónapon belül már el kell kezdeniük a hozzátáplálást is vele, ami számomra kezdetben egy igazi rémálomnak tűnt. Bár lehet, hogy több segítségük van, mint hiszem, Jake orvos, ki tudja, talán van gyerekorvos ismerőse, aki tanácsot adhat ilyen dolgokban... De ha nincs, még azt is tudnék ajánlani nekik. Persze tudom, most még majdnem teljesen idegenek vagyunk egymás számára, úgyhogy megérteném, ha inkább egymás között oldanák meg a dolgokat, de ők akkor is a fivéreim, és ez talán lehetne a kezdet, ha tudják, hogy van kihez fordulni, ha kétely gyötörné őket ezekben a témákban. Jake kérdéseit megválaszolandó kicsit mesélni kezdek magamról, a munkámról és a terveimről, de a fiúk hamar elveszítik a beszédes kedvüket, meg igazából az út sem elég hosszú ahhoz, hogy most mélyedjünk bele egymás megismerésébe, úgyhogy végül én is csendben maradok, amíg megérkezünk a lányomért. Mikor becsöngetek Morganék lakásának ajtajánál, igazából még fogalmam sincs, mit is mondjak Charlienak. Ez nem éppen egy megszokott szituáció, nem történik ilyesmi az emberrel minden nap, hogy derült égből villámcsapásként új tagokkal bővül a családja. Vagyis igen, megtörténhet, csak nem ebben a formában. A mai találkozásunk sem nevezhető éppen mindennaposnak. Talán az előttünk álló vacsora segít majd hétköznapi mederbe terelni ezeket az új kötelékeket. Pontosan ezért szeretném azt is, hogy Charlotte velünk tartson, de kényszeríteni nem fogom, hogy hagyja itt kis a barátnőjét, ha inkább maradna, szóval ezt a döntést meghagyom neki. - Együtt maradunk végig, megígérem – nyugtatom meg. A feltételei, azt hiszem, még egészen reálisak, hisz Jake és Dorian a számára még teljesen idegenek. Nincs azzal semmi baj, ha óvatos az ismeretlenekkel. Ezzel együtt is, azt hiszem, egyelőre jól fogadta a hírt. - Hannah még nagyon kicsi, lehet, hogy nem tudná megfogni, vagy összegyűrné a rajzodat, de azért persze megmutathatod neki, vagy odaadhatod Dorian bácsikádnak, hogy tegye el neki, amíg nagyobb nem lesz – válaszolom a kérdésére, majd egy kicsit átölelem a vállát, mert szerintem nagyon aranyos gesztus tőle, hogy szeretné megajándékozni az unokatestvérét. Amikor kiérünk az épület elé, a fiúk már jönnek is közelebb, hogy köszöntsék Charliet, úgyhogy én addig is kicsit a háttérben maradok, és hagyom őket ismerkedni, de nem engedem el a gyerek kezét, csak ha készen áll rá. Bemutatkoznak, és a testvéreim nagyon édesen viselkednek a lányommal, Jake-től még egy rágót is kap. Ha Charlotte bizonytalan lenne, hogy elfogadhatja-e, mosolyogva biccentek felé egy kisebbet biztatásul.
Kicsit meglep, hogy anyu értem akar jönni, hiszen eddig még sosem csinált ilyet. Ha egyszer azt beszéltük meg, hogy itt alszok, akkor mindig igyekezett ahhoz is tartani magát. Most viszont mindenféle eszembe jut. Lehet, hogy a Liza mamája kérte meg, hogy vigyen haza, a nagy kupi miatt, amit csináltunk, vagy megharagudott rám valamiért, bár nem emlékszem, hogy bármi rosszat is tettem volna. Vagy az is lehet, hogy csak unatkozott otthon egyedül, és szeretné, ha vele lennék. Mostanában elég sok időt töltünk külön, egy kicsit azért jó lenne kettesben is lenni, de még nem most, hiszen imádok itt lenni a barátnőmnél. Mégis szófogadóan pakolom össze a zsírkrétákat, aztán ahogyan meghallom a kopogást, a nyuszimmal és a rajzommal a kezembe sietek ki, hogy minél hamarabb megtudjam, hogy miért kell haza mennem. Az ok azonban, amiért el kéne mennem, váratlanul ér, egyáltalán nem erre számítok. Hogy lehet, hogy anyunak vannak testvérei, és eddig nem ismertük őket? Persze szeretek ismerkedni az emberekkel, de egy kicsit azért mindig félek attól, hogy nem fognak engem szeretni. Aput is nemrég ismertem meg és most még kiderül, hogy van két nagybátyám és egy unokatestvérem is. Nekem eddig csak anyu volt, most pedig hirtelen egy csomó ember lépett be az életembe, aminek egy kicsit talán örülök is, ugyanakkor azt is érzem, hogy összezavarodtam. Túl sok egyszerre ezt a sok mindent megemésztenem, és nem akarom, hogy anyu észre vegye rajtam, hogy mennyire nem értek semmit abból, ami körülöttem zajlik. A szavaival viszont megnyugtat, és tudom, hogy bízhatok benne. Végül megfogom a kezét és felkészülve a találkozásra haladok mellette a hosszú lépcsősoron végig. Érdeklődve hallgatom, ahogyan válaszol a kérdésemre, mielőtt azonban megkérdezhetném, hogy azért játszani játszhatok-e vele, már le is érünk, és nem nehéz kitalálnom, hogy kik a bácsikáim, mert abban a pillanatban ketten is kiszállnak egy autóból. Megszorítom anyu kezét, ahogyan oda érünk hozzájuk, és fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, vagy, hogyan kéne nekik köszönnöm, de szerencsére nem is kell mondanom semmit, mert az egyikőjük megelőz. Félénken nézek rá, ahogyan bemutatkozik. - Charlie vagyok. – javítom ki, bár a mini-Nora egy kicsit azért viccesen hangzik. Ha nem érezném azt, hogy zavarban vagyok, akkor talán még nevetnék is. - Ezt Hannah-nak rajzoltam. De anyu azt mondta, hogy neked adjam oda, mert Ő még túl kicsi. – felelek kérdésére, majd elengedem az anyukám kezét, hogy át tudjam nyújtani neki a rajzomat. Közben pedig körbe nézek, mert sehol nem látok itt kisbabát, végül pedig a tekintetem találkozik a másik bácsikámmal, aki közelebb lép hozzám, és barátságosan mutatkozik be Ő is. Talán felesleges volt aggódnom a találkozástól velük. - Azért vagy Szuperman, mert te is embereket mentesz? – kérdem kíváncsian, majd mielőtt elvenném tőle a felém nyújtott rágót, előbb felnézek anyura, hiszen egyszer azt mondta, nekem, hogy idegenektől semmit sem szabad elfogadnunk. Ő azonban bólint, így mosolyogva fogadom el. - Köszönöm. Nagyon szeretem. – felelem illedelmesen, ahogyan azt illik. Bár anyu azt mondta, hogy vissza mehetek Lizához ha szeretnék, de talán mégis inkább maradok.
Nem vagyok egy nyápic alak, aki a földhöz veri magát, ha megfújja a szél, de azt sem tudom állítani, hogy nem rengették meg belső érzelmi kavalkádom pillérjeit azok a dolgok, melyek a mai nap folyamán történtek velünk. Az, hogy akkor derül ki egy újabb testvér létezése, amikor az ember már szinte leélte életének jó nagy részét, eléggé neccesnek hat. Ilyenkor azért felborul minden, és feldolgozni sem egyszerű mindezt, hiszen már most több kérdés van bennem, mint amennyiről gondolni sem mertem volna, hogy képes az agyam befogadni. Nora rendes nő. Tényleg az, habár elhamarkodottan dönteni sem kellene róla, hiszen lássuk be, közel sem ismerem/ismerjük őt. Csak az alapján alkothatok véleményt róla, amennyit mesélt vagy mutatott magából az elmúlt órákban. Tudom, hogy kimentette a hátsómat a bajból, mindazonáltal a bennem lévő bizonytalanság annyira régóta az életem részese, hogy a saját tükörképemre vagy árnyékomra sem aggathatom többé ezt a jelzőt. Képes vagyok meghazudtolni magamat, az elveim ellen cselekedni, ennek fényében egy teljesen idegen személynek hogyan nyújtsam át ezüsttálcán a bizalmamat? Mindezeket elvetve próbálkozok. Ha belegebedek is megpróbálok normálisan viszonyulni hozzá, és nem elüldözni, mert amennyire nekünk nem könnyű, ő neki sem. Itt hármunkat vertek át, és hallgattak el olyan információkat, amelyekről már évekkel ezelőtt tudomást kellett volna szereznünk. Egyről a kettőre nem építhetünk fel családi kapcsolatokat vagy olyan érzéseket, amik az évek megpróbáltatásai alatt alakulnak ki, de abból a helyzetből kell kihoznunk a maximumot, amink van, mert tetszik vagy sem, Nora a testvérünk, egy Lester, és remélhetőleg nem abból a szerencsétlen fajtából, mint amilyen mintát a bátyám és jómagam is birtokolunk. Az eltelt idő alatt jó pár dolgot megtudok róla. Köztük azt is, hogy van egy lánya, és a tapasztalatai szerint próbál segíteni nekem abban, hogy a bizonytalanság Hannahval kapcsolatban ne faljon fel elevenen. Makacskodhatnék, lehetnék paraszt és mondhatnám, hogy ez nem ér semmit, de akkor jó nagy marhaságot mondanék, mert igenis könnyebbé teszi azt a kellemetlen fojtogató érzést, ami már egy jó ideje ott lapul meg bennem. Szükséges közbevágásokkal vagy éppen bólintásokkal adom tudtára, hogy felfogom a szavait vagy inkább mondjuk úgy, megfogadom a tanácsát az egész neveléssel kapcsolatban, mindazonáltal még mindig bizonytalan vagyok, de talán ez normális ebben az esetben. Dunsztom sincs; sosem volt gyerekem, így sok tapasztalatom sincs ez ügyben. Jake megérkezése után megbeszélünk egy további közös programot, melybe Nora kislánya, Charlotte is részt vesz majd - természetesen, ha akar. Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam nem csak egy, de most már két családtaggal is gazdagodunk majd, és az eddig bonyodalmaktól és nehézségektől közel sem mentes testvéri életünk bővülni látszik a későbbiekben. Szeretném pozitívan felfogni ezt, de ez azt jelenti, hogy még több ember kerül bele a velem járó veszély csapdájába, akit inkább távol kell tartanom a múltamtól, mintsem közel engednem hozzá. Ugyan ezt hangosan nem fejtem ki, mindenesetre gondterhelt sóhaj bukik ki belőlem, amely kissé helyrebillenti a szervezetemet, meg a fejemben kavargó gondolatok összességét is. Az út hátralévő részében Nora életére kerül a hangsúly, meg az ételekre, amelyeket mindannyian megeszünk, ha már kicsit népesebb lesz ma a bátyámmal való lakásunk. Én szótlanul hallgatom az eseményeket, és közben Hannahval ütöm el az időt, de amikor megérkezünk a megbeszélt helyszínre, képtelen vagyok befogni a számat, és megjegyzésemet Jake-nek intézni újdonsült családtagjainkkal kapcsolatban. Ez viszont közel sem pozitív vagy negatív, sokkal inkább együttérző, tekintettel élve és megnézve az eddigi életünket. - Most komolyan ezen fogsz pörögni? A rohadt bútorok a legnagyobb problémánk jelenleg? - teszem fel érdeklődésem formálta kérdéseimet, végül sóhajtok egyet. - Pár lecsúszott tagnak, akik képesek voltak kicsengetni értük valamennyit. - vallom be végül, de a kíváncsiságom továbbra sem csillapodik. - Kellenének vissza vagy mi? Nem értem mi ez a nagy hűhó a deszkatákolmányok körül, de nincs is időnk ezen kattogni, mert Nora és Charlie megindulnak a kocsi felé, én meg jól nevelt gyerek módjára pattanok ki a hátsó ülésről, hogy a magam módján köszöntsem a kislányt. - Charlie..világos. - javítom ki saját magamat, majd lepillantok az átnyújtott rajzra. - Ez tök menőn néz ki, hallod. Az én tudásom leállt a két vonalnál meg a pálcika embereknél. Hannah meg tuti örül majd neki. - biztatom, mert látom, hogy mennyire zavarban vagy, de baszki, én is, így inkább befogom a számat, mielőtt tovább folytatnám a hülyeségeket. Azt viszont nem teszem hozzá, hogy távolról mutatom meg csak a lányomnak a rajzot, nehogy úgy döntsön, két kis keze fogságába gyűri azt. Ki is húzom magamat, így hagyom, hogy Superman tündököljön, de azért jót vigyorgok azon, hogy ez a név úgy rajta ragadt. - Charlie, szeretnél Hannah mellett ülni? Most éppen ébren van, és van neki egy plüss fogalmam sincs milyen állatkája, amit szeret csodálni. Te lehet jobban megtudod különböztetni őket. Játszol vele? - próbálok kedvesen viselkedni, de azért remélem, hogy nem vagyok tolakodó vagy félelmetes vagy bármi egyéb negatív, mert akkor most már két idősebb testvéremtől is kapok egy fülest majd.
Az öcsémmel kettesben maradok, amíg Nora felmegy a kislányáért, aki nem más, mint az unokahúgunk. Felfoghatatlan, hogy az előbb még az őrsön ültem, és azon tanakodtam, hogy miképpen védhetném meg őket…mert ebbe beletartozott a frissen szerzett rokon is, történetesen a húgom. Sosem gondoltam arra, hogy mi lenne akkor, ha többen lennénk testvérek. A kiskirályok életét élhettem, elhalmoztak a szüleim minden jóval, és akkor jött Jason. Utáltam érte, hogy átvette a helyemet, de aztán mikor anyáék meghaltak, valahogyan minden megváltozott. Egyik pillanatról a másikra nőttem fel, és rádöbbentem, hogy az anyagi javak nem számítanak annyira, mint a család, vagy az emberi kapcsolatok. Megszenvedtem a gimnáziumot, és bevallom, hogy néha ott pihent a vállamon a kisördög, de kitartottam a testvérem mellett. Dorian nehéz természetű, de én sem maradok le mögötte. Az eltelt hónapokban sokszor estünk egymásnak, és akkor egy szépen napon még a lábtörlőn hagyott kislány is betetézte a mindennapjainkat. Feszült légkör uralkodott el odahaza, de nem bántam egyetlen percét sem, mert végre nem voltam egyedül. Azokban az években, mikor őt kerestem szinte mindig üres voltam egy kicsit. Napról napra csökkent a remény, hogy még viszontláthatom, és akkor megkaptam az esélyt. Los Angelesben indult a történetünk, és azt hiszem talán ott kezdődött újra is. Mindenesetre, amikor felhozom a témát, hogy nem kellett volna eladnia a dolgokat, még ő van kiakadva. - Nem mintha sokat értek volna drága öcsém, de tudod abban a házban nőttünk fel, és te még abból is pénzt akartál csinálni. Semmi más bajom nem volt. Mi lenne, ha odafigyelnél Hannah-ra, és letörölnéd a szája sarkából a visszajött tápszert? – kérdőn pillantok rá, mert úgy belemerült a témába, mintha más nem is lenne. Az időkeret szűkre szabott, mert valójában nincs időnk felkészülni erre a találkozóra. Nem tudom, hogyan fog minket fogadni a kislány, de bízom benne, hogy nem ijesztem halálra. A végén aztán mikor ténylegesen kilépnek az ajtón, akkor fogom magam, és elsőként szállok ki az autóból, majd sétálok eléjük. Charlotte csendesebb a leírtakhoz képest, de nem csodálom, mert az előbb még a barátnőjével pizsipartizott, aztán véget ért minden. Az anyukája biztosan lesokkolta a hírrel, hogy két nagybácsikája is van, és abból az egyik injekciós tűvel rohangál, ha munkaruhát ölt magára. Jobb ötlet híján csak egy epres rágóval tudok szolgálni, de azt oda is adom neki, és ha engedélyt kapott a mamától, akkor be is kaphatja. Egy mosollyal biztatom őt, és végül színre lép a drága öcsém is. A köszönésekben igen gyenge, de nem is hibáztatom érte. A legkisebb zajra is bepisilt kisebbnek. A rajzon meglepődöm, de nem teszem szóvá. Mennyire közvetlenek tudnak lenni a kicsik, és mennyire őszinték is. A kékjeim a húgomra futtatom, aki védelmezően ott áll a kislánya mögött, de Dorian jól hárítja a kérdéseket is, és az ajándékot beteszi a lánya mellé. - Nyugodtan beülhetsz mellé Charlotte. Én azt gondolom, ha már így összemelegedtünk, akkor elmehetnénk hozzánk. Remélem mindenki szereti a pizzát, de ha nem, akkor más is szóba jöhet. A lényeg, hogy innen már nem vagyunk messze, és olyan késő sincs. Néhány társas is elbújik az emeleten, ha ahhoz lenne kedvetek. – a felnőttek nyilván később szeretnének még szót váltani, de ha a csipet csapat benne van, akkor simán beterelem őket az autóba, és beülök a volán mögé. - A következő állomás a Lester lak. – mosolyodom el, és beindítom a motort, hogy a hármasunkból az ötös Lester famíliára bővült tagokat megvendégeljem. Milyen fordulatokat tartogat még az élet.
/Gyerekek szerintem ez már a végéhez ért. A részemről ez záró volt, és amondó vagyok, hogy csapjunk egy grillpartit nálunk, ahol megismerjük a drága vejünket is. Egy ötös játék? /
Kezdőlap
A hasamon fekszem Lizával szemben, lábaimat a magasba emelve lóbálom. Körülöttünk szanaszét vannak a zsírkréták és a papírok. és talán ennek a rendetlenségnek köszönhetően nem találom most a sárga színt, ami nagyon is kéne, hogy meg tudjam rajzolni a napot is. A domb már kész van, amit sok sok színes virággal díszítettem, de az ég olyan üres a napocska nélkül. Körbe nézek, felemelem az én papíromat is, majd a Lizáét, hogy meggyőződjek arról, hogy nincs alatta. Liza morcosan néz rám, amiért megzavartam a munkájában, majd felkuncog és tovább fojtatja azt, mintha én itt sem lennék. 
| 
/