Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Valahol úgy tartják, hogy az élet akkor produkálja a legmeglepőbb fordulatokat, amikor a kevésbé számítasz rá, és hogyha összegeznem kellene a hátam mögött hagyott éveket, én is egyetértenék ezzel a kijelentéssel. Sok dolog történt a múltamban ami együttműködött abban, hogy elveszítsem önmagamból egy jó ideig azt a lányt, aki bízott még a család gondolatában. Most pedig, hogy mindennek a részesévé válhattam, annyira butaságnak tartom mindazokat az elbizonytalanító eszméket, melyekkel csak magamnak okoztam kárt. Egy pillanatra sem cserélném el az életemet egy másikra vagy vágynék az ellenkezőjére, amikor úgy érzem, mindenre amire valaha is titkon vágytam, meg is kaptam. A maga csodálatos káoszával és izgalmakkal teli napjaival együtt egy percre sincs lehetőségem unatkozni. Egy olyan férfit tudhattam magam mellett, aki mellett biztonságban érezhettem magamat és nem kellett attól tartanom, hogy a rajongással megédesített szeretetem nem talál majd viszonzásra. A mai napig sem értem hogyan kavarhatta meg ennyire a gondolataimat és az érzéseimet egyaránt, de őszintén szólva egyáltalán nem bánom, hogy végül így alakult. Jake az a férfi volt, akinél jobbat nem is kívánhattam volna. Párosunkat már csak Josie érkezése tette teljesebbé, akivel képtelen vagyok betelni és azt az egyet biztosra tudom, hogy ez soha nem is fog változni. Nem tudnám normális mondatokban kifejezni vagy akár pár szóban megfogalmazni azt, ami bennem zajlik le akárhányszor közös programokban veszünk részt a lányunkkal vagy csak egyszerűen megéljük a hétköznapokat vele. Azt hiszem bármit is képzeltem el magamnak akkoriban, a valóság felülmúlta minden elvárásomat és képzeletemet egyaránt. Ráadásként a családunk ismét bővül, noha erről egyelőre Josie előtt mélyen hallgatunk, hiszen a kis angyalka imád a középpontban lenni, és biztosan lenne belőle hosszas durcizás, ha kiderülne, bárki is veszélyeztetni készül az ő kiérdemelt pozícióját. Azért reménykedem benne, hogy a későbbiekben ez majd enyhülni fog benne, és nem versenytársként fog tekinteni a kistestvérére. Tudom, hogy a kis szőkeség egy tündér is tud lenni, és imádni fogja majd őt, ha elérkezik az ideje.
Nem igazán vagyok tisztában az idővel, habár úgy érződik, mintha csak pár perce bújtam volna be az ágyba, miután Josie nagy nehezen elaludt, mégis Jake hangját hallva úgy vélem azért ennél több telt el. Sokszor próbálkoztam azzal, hogy ébren maradok, amíg haza nem ér a kórházból, de általában veszítettem a párnával és annak kényelmével vívott csatában, és ez most sem történt másképp. Elsőre talán egy álomnak hiszem azokat a hangfoszlányokat, amik körülvesznek, de aztán egyre valóságosabbá hatnak a hátam mögött történő mocorgások által.
- Minden rendben? - érdeklődök összeszedve magamat annyira, hogy felvegyem a történtek fonalát. Josie nincs éppen jó hangulatában és az ismerős nyöszörgés is erről ad bizonyosságot, ahogyan Jake szavai is, miszerint a kislányunk lázas. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy magam is felüljek az ágyban, és megvigasztaljam őt amíg Jake vissza nem ér.
- Nem lesz semmi baj, picim. - törlöm le a könnyeket az arcáról és a szőke tincseit is a füle mögé igazgatom. - Apa segít neked abban, hogy jobban legyél. Tudod, hogy ő a mi szuperhősünk. - nyomok egy puszit a homlokára az utolsó mondatot egy kicsit halkabban mondva, mintha egy titkot árulnék el, amit közösen kell megőriznünk. Olykor szeretek vele egy kicsit elrugaszkodni a valóságtól, hiszen ezek mindig mosolyt csalnak az arcára. Tagadhatatlanul imádja Jake-t, és olykor be is veti nála a legkisebb trükkjeit is, amivel képes másodpercek alatt bármelyikünket megpuhítani. Ugyanakkor annyira messze nem is állunk az igazságtól, ami a szuperhősös dolgot illeti. A köpeny is megvan már, a képességek meg sok mindenben megmutatkoznak. - Te pedig egy bátor kislány vagy, akinek nem kell félnie semmitől. - folytatom tovább, és bár egy kis ideig sikerül megragadnom vele a figyelmét, utána újfent lefelé görbülnek az ajkai. - Tudom, hogy rossz, kicsim. - ölelem magamhoz és a karját simogatom törődően, hogy ezzel is nyugtassam őt, amennyire csak ebben a helyzetben lehetséges.
- Szegénykém jól összeszedhetett valamit amikor legutóbb kint voltunk a játszótéren. - fintorodok el Jake felé intézett szavaim után, amikor visszaér, de nem engedem el még Josiet, hátha kevésbé lesz ettől nyűgös. - Tudok segíteni valamit? - érdeklődök tőle, hátha hasznosabbá tudom tenni magamat, bár úgy tűnik én lettem a kapaszkodó szerep. Érdekes, hogy az orvosokkal valahogy sosem sikerült neki megbarátkoznia, de talán könnyebb lesz neki, hogyha majd rájön, hogy most ezt apa testesíti meg, és nem más.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Aprócska nyöszörgés és egy annál is ismerősebb férfi hang egyvelege ébreszt fel, de kezdetben ezt a kettőst csak az álmaim részének tudom be. Jobban bújok a párnámhoz, elveszek a puha csábításban, amely könyörtelenül édesget magához, és nem hagyom elűzni az álmaimat, mely most az elmúlt hetekhez képest értelmesebbnek hatnak a többinél. A hangok azonban nem csillapodnak, sőt valóságosabbnak tűnnek egy ábrándképnél, és közel sem úgy hangzanak, amelytől nyugodtabban kellene éreznem magamat. Óvatosan szoktatom szemeimet a szobában eluralkodó sápadt fényhez, mielőtt a vállam felett átpillantva szemtanúja lehetnék Jake és Josie párbeszédének, amelynek nyugtalanító visszhangja egyből érdeklődésre késztet, a válasz pedig közel sem csillapítja ezt az amúgy is jelenlévő érzést. Nem sokat késlekedek magam reakciójával, és mihelyst kettesben maradunk a nyugtalan kislányommal, közelebb vonom magamhoz, hogy enyhítsem félelmét az orvosokkal kapcsolatban. Valahogy képtelen volt megbarátkozni velük, és bár tudatában volt annak, hogy Apa nem akar neki majd rosszat, egyszerűen ezt a kört minden egyes alkalommal lejátszottuk.
- Nem akarom.. - ajkai lefelé görbülnek, kék szemei pedig könnyektől csillognak, ahogyan egyszerre kérlel és próbál elbújni a rá váró történések elől. Nyugtatóan simogatom a vállát, és próbálom minél tovább a közelemben tudni őt, hogy biztonságot nyújtsak számára, habár tudom, hogy ez abban a pillanatban szertefoszlik, ahogyan Jake nekiáll megvizsgálni őt.
- Észre sem veszed és már túl is leszel rajta. - apró puszit nyomok a homlokára törődésem jeleként, és lepillantok tündéri kislányunkra. Kósza, szőke tincsei szerteágazóan keretezik angyali arcát, melyet most enyhe pír változtatta meg eredeti árnyalataitól. És bár arca szomorúságról árulkodik, nála gyönyörűbb kislányt még életemben nem láttam. Egyetlen szó sem tudná visszaadni azt, ami valójában lezajlik bennem, akárhányszor megállok egy pillanatra, hogy elidőzzek a családomban, és abban a mérhetetlen boldogságban, amit nyújtanak számomra minden egyes nap. Többet adtak nekem, mint amit bármikor is elképzelhettem volna vagy amit úgy éreznék, hogy meg is érdemlek, és bár most minden egyes könnycseppel Josie összetöri a szívemet, mégis úgy érzem szétfeszít az a megannyi érzés, amelyet az okoz, ahogyan a karjaim közt tarthatom, ő pedig belém kapaszkodik és bújik hozzám, mintha megvédhetném őt mindattól, ami most vele történik.
- Van egy ötletem. - kezdek bele óvatosan, és megvárom, amíg a figyelmét körülvonó pajzs megenyhül egy pillanatra. - Te segítesz apának, ő pedig segít neked, hogy minél előbb meggyógyulj és visszamehess próbálni. - mosolyodok el halványan, és bár látom, hogy egy pillanatra elgondolkozik mindezen, utána ismételten visszatér kedvetlen állapotához, így tudom, hogy ez most nem fog menni annyira könnyen. Jake visszaérkezése után első dolgaim közé tartozik rákérdezni, hogy miben is segíthetek, előtte viszont elmerengek azon körülményeken, ahol elkaphatta a betegséget.
- Logikusnak tűnt, de a te verziód még inkább. - apró vállvonást követnek szavaim, és egy apró mosolyt, mielőtt elengedhetném Josiet, még egy puszit adok az arcára, végül egy biztató mosollyal is megajándékozom őt. Aggódom érte, de tudom, hogy most a legjobb kezekben van. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy Jake mennyire fáradt, így remélem sikerül minél előbb megnyugtatni Josiet majd, hogy ő is tudjon pihenni egy kicsit. Azt hiszem mindannyiunkra ráférne egy kiadós alvás.
Nyújtózkodva érem csak el a polcon lévő teás dobozt, melyet majdnem sikeres fenékre ülés is követ amikor nem egy, hanem két kutya is csatlakozik hozzám.
- Persze, hogy felébredtetek. - a fejemet csóválom megsimogatva őket, és megpróbálok most már minden egyes lépésemre figyelni a konyhában való forgások közepette. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy család részese leszek, azt meg főleg nem, hogy azt a sajátomnak nevezhetem. A szüleim házassága sosem számított példaértékűnek, sokkal inkább kaotikusnak és ők sem igazán történtek magukat, hogy egymást boldoggá tegyék, így sokáig úgy éreztem én ebből egyáltalán nem kérek. Valahol egyfajta félelem uralkodott el bennem, akárhányszor arról volt szó, hogy valakit közelebb engedjek magamhoz, és így utólag belegondolva őszintén örülök annak, hogy nem engedtem elhatalmasodni rajtam. Képtelen lennék már egy olyan világban létezni, amelynek nem lenne részese Jake, a kislányunk, a kutyák vagy az a pocaklakó, akinek megismerése még várat magára.
Josie kedvenc bögréjébe töltök a még forró és gyümölcsös italból, a szükséges gyógyszereket pedig mellé készítem. A sziruppal már könnyedebben megy neki a megbarátkozás, de a lázcsillapító sosem vált a kedvencévé. Óvatoskodva kapcsolom le magam mögött a lámpát, és szerencsére már a kutyák sem állnak az utamba, így nem kell attól tartanom, hogy rajtam köt ki minden, amit a tálcára helyeztem. Nem tudhatom, hogy sikerült Josiet azóta megbékéltetni a helyzettel vagy sem, mindenesetre érdeklődésemmel együtt lépek be a szobánkba.
- Hogy halad a küldetés? - kérdezek rá, majd az ágy melletti kis szekrényre helyezem le a tálcát és csatlakozok hozzájuk az ágyra. - A hölgyemény még mindig makacskodik? - kérdezek rá, és egy párnát igazítok el úgy, hogy a hátammal neki tudjak dőlni. - Gondolom ő sem szeretné, hogy megigyam a kedvenc teáját. Talán még apával is megosztom. - hümmögök egyet, mielőtt Jake-re mosolyoghatnék, majd a szirupot készítem elő Josienak, ami elmaradhatatlan lesz ahhoz, hogy a gyógyulás első lépcsőfokára léphessünk. Bár remélhetőleg távollétemben többet mutatott magából a takaró alól, mint amit most.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Próbálok minél kevesebb időt eltölteni a konyhába, hogy minél előbb visszatérjek hozzájuk, mégis egy-két baki még így is összejön, mint a rögtönzött táncbemutató a kutyákkal vagy a másodpercekig tartó elmerengés, hogy: mégis miért pakoltam fel ennyire magasra a teákat? Igen, tudom, akkor azokban a percekben tökéletes harmóniát nyújtott az, hogy minden egy helyen van, és a létra használata sem okozott gondot vagy az, hogy éppenséggel nekirugaszkodjak a konyhapultnak, és leemeljem a megszerezni kívánt dobozokat, de mostanra ezek a mutatványok lehetetlennek tűntek, és erre kezdek egyre inkább ráébredni. Mindezek ellenére elszámolok négyig, ötödikre pedig már a kezembe is akad a gyümölcsös csoda, melyet kettő-három társa is követ, de hogy ne zavarjon a beállt rendetlenség, lejjebb lévő helyet keresek nekik és a lelkem egy kis pillanatra megnyugszik. Ha örököltem valamit is a szüleimtől, akkor ezek közül is apa tulajdonságait emelném ki, aki nem tűrte a rendetlenséget. Nála minden egyes doboznak passzolnia kellett a másikhoz, a színeknek, a formáknak, és abban lelt elégtételt, hogyha minden katonás sorrendbe létezett körülötte. Gyerekként ennek csak parányi részét tapasztaltam, de minél jobban közeledtem a felnőtt kor felé, annál inkább éreztem, hogy ezekből a szokásokból én sem maradhatok ki. Megesett, hogy kiakasztottam vele Evant vagy olykor próbára tettem Jake türelmét, de igyekeztem a lehető legügyesebb módon visszafogni magamat, közben pedig elégedettséget is érezni, amiért minden a helyén található és nem szanaszét a ház különböző pontjain. Természetesen Josie tesz róla, hogy ez gyorsan megváltozzon, ő rá viszont nem lenne okom haragudni emiatt. Egy percre sem fordult volna meg a fejemben, hogy a gyerekkorának teljes megélésében akadályt képezzek a magam meglehetősen idegesítő rögeszméivel.
A forró itallal, Josie tündéres bögréjével és a kért orvosságokkal csatlakozok most már én is a többiekhez, és felmérem az eluralkodó helyzeteket. Josie sem tartozik azon személyek közé, akik nyugodtabban tűrik a betegségeket vagy úgy összességében a vizsgálatokat, ő viszont duplán fél mindattól, ami ezeket követi magával. Sokszor próbáltuk őt nyugtatni, különböző módszereket eszeltünk ki, hogy enyhítőbb körülményeket biztosítsunk számára, de ezek a kreatívabbnál-kreatívabb próbálkozások minduntalan sikertelenségbe fulladtak. Elvégre egyikünk sem várhatta el egy kislánytól, hogy nyugodtan tűrje a kellemetlenségeket, amikor egy felnőttel sem lehet sokszor bírni.
Halvány mosoly kúszik az arcomra, amikor Jake megnyugtat afelől, hogy nagy nehezen sikerült dűlőre jutniuk a hirtelen kialakult vívódásukba. - Tudtam jól, hogy egy nagyon ügyes kislánnyal van dolgunk. - jegyzem meg, de a kapott eredmény egyáltalán nem nyugtat meg, sőt még inkább elmélyíti az aggódásomat. Tisztában vagyok azzal, hogy szerencsésebb lenne most megőriznem a nyugalmamat, és nem rátenni még egy lapáttal Josie félelmére azzal, hogy én is pánikot keltek, de belül ez egészen másképp zajlik le. Mindezt elfojtva veszek egy mélyebb levegőt, és a kezembe emelem a teát, hogy megfújva azt megpróbáljam hűteni valamennyire, amíg a kislányunkhoz nem kerül az ital.
- Óvatosan, mert még meleg. - adom át neki a bögréjét úgy, hogy a kis kezével annak a fülét fogja, így nem lesz neki kellemetlen, amíg iszik belőle és megégetni se fogja magát. Mindenesetre, amíg nem érzem, hogy biztosan tartja azt, én sem engedem el. Jake szavaira egy pillanatra körbetekintek, majd csak ezután élek én is véleménnyel.
- A teával kapcsolatban tudok segíteni, de azt hiszem a masszázsnak még várnia kell egy picit. - lebiggyesztem az ajkaimat, mégis biztatóan elmosolyodok utána, hogy érezze, ő neki se kell kimaradnia a jó dolgokból, csak azok még egy kicsit váratnak magukra. A vizsgálat folytatása előtt átveszem Josietól a bögrét és visszahelyezem a kis szekrényre, hogy utána a sziruppal foglalkozzak vagy éppen a mellettem kibontakozó jelenettel. Magamban el is mosolyodok ezen, mert egyszerűen lehetetlenség betelni velük. Bármit is művelnek ők ketten, azt hiszem képes lennék elveszni már csak abban, hogy a szemtanújává válhatok. Érdeklődő arckifejezést öltök magamra, ahogyan Josie arra a következtetésre jut, hogy gyors Jake szívverése.
- Talán neked is tegyek félre belőle? - kérdezek rá Jake felé mutatva, és megemelve a szirupos üveget, majd a műanyag kanálba öntök belőle óvatosan a tálca felett, hogy ne legyen mindenhol a ragacsos folyadékból. Bár van egy sejtésem, hogy én nem fogom megúszni anélkül, hogy ne legyek mindenhol olyan, de ez már csak egy bónusznak számít ilyen esetekben. Amíg a vizsgálat folyik, elemelem a bögrémet és megtöltöm teával, hogy mikor lesz lehetőségem, akkor átnyújthassam azt Jake-nek, addig viszont a tálcán hagyom és kettejüket figyelem, meg az eredményre várok, hogy némiképp elterelhessem a figyelmemet az aggódásról, amit egykönnyen lehetetlenségnek érzek kiűzni.
- Tudod, hogy ez nem is annyira vészes. Már múltkor is vettél be belőle, és azt mondtad, hogy narancsos. - emlékeztetem rá, de nem igazán szeretné most ugyanazt megismételni. Helyette behunyja a szemeit, összeszorítja a száját és a fejét csóválja egy határozott nemleges válasz után.
- Josie...picim. Egyikünk se szeretné, hogy szurit kapj. - sóhajtok egyet, és bár ugyan nem nagyon enged a dologból, azért óvatosan a kezemben tartott kanálra sandít, mintha barátkozna annak jelenlétével. - Csak kóstold meg, és ha nem tetszik, ihatsz rá teát. - nyúlok el a bögréért, hogy érezze, nem akarom becsapni őt. - Apának meg anyának is sokat kellett ilyet bevenni. Na, kérlek.. - simogatom meg a kézfejét, majd közelebb hajol, hogy megszagolja a kanálban lévő szirupot, mielőtt bátortalanul belekóstolhatna.
- Nos? - érdeklődök tőle, de mivel semmilyen rosszat nem tapasztal, így a maradék szirup már könnyebben tűnik el a kanálról, melynek végén ugyan egy megjátszott fintor nem maradhat el, amitől nem bírom, hogy ne mosolyodjak el.
- Látod milyen ügyes vagy? - adok egy puszit az arcára, végül pedig a teát is átadom neki, majd most már Jake-nek is a másik bögrét. - Csak, hogy te se maradj ki a jóból. - öltöm ki rá játékosan a nyelvemet, de csak úgy, hogy Josie ennek ne legyen szemtanúja. Azt hiszem nem lenne jó, ha ilyen gyerekes viselkedést tanulna az állítólagosan felnőtt anyukájától.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Hazugság lenne a részemről azt állítani, hogy Jake és én egyszerű személyiségjegyekből lennénk összerakva, így az, hogy Josienak is lett egy ilyen oldala, nem kellene, hogy meglepetést okozzon. Sosem kezelte igazán jól az orvosokat, és ez amikor beteg lett csak a duplájára fokozódott számára. Szegénykém a nyűgösségén kívül nem igazán akart semmit sem elviselni, a gyógyszerekről meg a szuriról pedig hallani sem akart. Habár az előbbivel könnyedebben megbarátkozott, mégis jó pár kör beszélgetésre és könyörgésre szükségünk volt ahhoz, hogy kedvet kapjon a szirupnak még a megkóstolásához is. Tagadhatatlanul a mi lányunk volt.
Amíg Jake igyekezett a lelkére hatni Josienak, én a tea és a gyógyszerek előkészítésével foglalkoztam. Tudtam, hogy nem egy egyszerű este elé nézünk, és próbáltam minél könnyedebbé tenni ezt Jake számára is a segítségemmel, aki rettenetesen kimerült lehet így a munka után. A kórházban mindig pörgés volt, így örültem, hogyha összejött neki jó pár óra alvás és úgymond kipihenhette magát. Ehhez általában különböző módszerekhez kellett folyamodni, mint például Josie lefoglalása, aki örömmel követte az apukáját mindenhova és vette rá különböző játékokra vagy egyszerűen csak akkor nem érezte magát nyűgösnek, amikor a közelében lehetett. Oda volt érte, de határozottan megtudtam érteni őt ebben. Sokat köszönhettem Jake-nek az együtt töltött évek során és az érzéseim iránta minden egyes nappal csak erősödtek. Elég volt csak egy telefonhívás tőle, hogy boldogabbá tegye az egész napomat, és olyan viselkedést váltson ki belőlem, mintha újra a húszas éveim lennék az első nagy szerelem rózsaszín ködének hatása alatt. Nem hiszem, hogy bármikor is képes lennék beleunni ebbe, de azt határozottan állíthatom, hogy nem is akarok. A családunknál jobb dolgot elképzelni sem tudtam volna, és minden percéért rajongtam.
A tea fele lassan, mégis könnyedebben tűnik el, és egészen biztos vagyok abban, hogy ehhez a kislányunk kedvenc bögréje is nagy segítséget nyújt. Ha másba hoztunk neki teát, csak a fejét rázta és durcásan eltolta maga elől az asztalon, hogy látni se akarja, így már megtanultuk, hogyha változást akarunk ennek irányába elérni, egyszerűen csak a tündérekhez kell folyamodnunk, amik harmadmagukkal tündököltek Josie kedvenc bögréjén.
- Tudom jól. Azért mindenesetre észben tartom. - mosolyodok el Jake szavain a masszázsra tett véleménye kapcsán, és bár örömmel segítenék neki bármilyen módon, hogy ellazuljon és jobban elviselje ébrenlétének perceit, eléggé korlátozott lehetőségeink vannak most erre.
A vizsgálat közben egy pillanatra sem hagyom figyelmen kívül az előttem zajló események követését, legfőképp azért nem, mert az aggodalom továbbra is ott munkálkodik bennem, és nyugtalan perceket okoz a számomra. Aggódok, hogy nagyobb baj is lehet a betegségének háttere mögött, de szerencsére a végén kiderül az ellenkezője, ami miatt én is nyugodtabban kezelem az ezt követő eseményeket. Amíg én Josiet mindenféle kreatív módszerrel próbálom rávenni a szirup elfogyasztására, addig Jake-nek is átnyújtom a teát, amit korábban már megígértem neki.
- Josie, csak kóstold meg. - próbálkozok még egyszer, de nem igazán tetszik neki egyik tényező sem. Sem az, hogy narancsos, sem a kanalának szíve, egyszerűen semmi. Természetesen apa noszogatására már jobban megy a próbálkozás is, és egy kezdetleges tesztelés után amikor rájön, hogy nem is annyira vészes, mint ahogyan azt ő először gondolta, egyből el is fogyasztja a kanálon lévő maradék szirupot is. - Persze, hogy megy neki. Csak kell a könyörgés is hozzá, mert anélkül nem finom. - nevetek fel halkan, de szórakozottságomat Jake válasza is csak tetézi.
- Ezt itt? Mert ezért bizony ám meg kell küzdened! - nyújtom ki rá újra a nyelvemet kislányos viselkedésemet tovább fokozva, de Josie úgy tűnik kevésbé lelkesedne a folytatásért, melynek egy másik módját ő tapasztalhatja meg. Elmosolyodva ingatom ezen a fejemet, és félre is teszem most már a szirupot meg a kanalat is, hogy ne zavarjon minket.
- Most kaptál te helyette. - eligazítva a szőke tincseit adok én is egy puszit a homlokára, de a kérésére letekintek az ismerős kékségbe. - Mesét akarsz? - kérdezek vissza, és hümmögök is mellé egyet, hogy melyik legyen, de úgyis tudom: bármennyi verziót is sorolok fel, ő akkor is a táncos kislányról akar hallani. - Folytassuk azt, amit legutóbb? - érdeklődök tőle, amire csak nagy és heves bólogatás lesz a válasz, én pedig eligazítom a párnámat és úgy helyezkedek, hogy kényelmes legyen.
- Akkor kényelmesedj el kis hölgy, mert ez egy hosszú és kalandos történet lesz. - érintem meg mutatóujjammal játékosan az orrát, aztán elgondolkozok hol is tartottam legutóbb, végül onnan folytatom a szőke táncos kislány varázslatos történetét, akinek ugyan nem Josie a neve, de határozottan róla szól, ő pedig imádja hallgatni a kalandjait. Most beleveszem a történetbe a bögréjén lévő tündéreket is, amiket egy ideig nagy figyelemmel hallgat, de már egyre többször csukódnak le a szemei, azonban emiatt nem állok le. Tudom, hogyha most abbahagynám, egyből éberebb lenne. Helyette inkább a kezembe fogom apró kezét, és azt simogatom a mesélés közbe és néha Jake felé pillantok, hátha nála is hasonló hatást érek el. Azt hiszem egy kiadós alvás mindkettőjükre ráférne.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Úgy érzem magamat, mintha a kislányunk által tervezett társasjátékba keveredtünk volna, amelynek sosem tudni melyik része az, amelyik nyugisabb perceket követ, és melyek okozzák éppen ellenkezőjét. Felnőttként sem kellemes elviselni a betegséget, gyerekként azonban ez többszörösen felerősödik, így nem is várok tőle más viselkedésmódot, mint amelyet bőven kapunk tőle, habár azt nem éppen szívlelem, amikor visszautasítja a szirup elfogyasztását. Párszor már kapott hasonlót, így pontosan tudja milyen íze van, így nem is értem, hogy most miért próbálkozik ennek ellenkezőjét bebizonyítani, mindenesetre a lelkem egy része megnyugszik, amikor végül csak közös erővel rábírjuk őt az elkerülhetetlenre. Tudja ő is, ahogyan mi is, hogy ez - is -, szükséges ahhoz, hogy meggyógyuljon, nem mellesleg lassan közeledik az újabb táncpróbája, amit a világért se hagyna ki. Márpedig, ha addigra nem javul az állapota, akkor szó sem lehet a tánc egyetlen formájáról sem.
Magam sem tudom mennyi lehet már az idő mire végre lehajtja a fejét a párnára, és a szokásos meséért kérlel engem. Érzem, hogy a fáradtság apránként lazítja el tudatomat és testemet egyaránt, mégis összeszedem magamat annyira, hogy ezt a kívánságát még teljesíteni tudjam, és miután elhelyezkedem az ágyon, bele is kezdek a mesélésbe. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe találom magamat, figyelembe véve azt miképpen álltam a kapcsolatokhoz a legutóbbi rossz tapasztalom után. Egy részem elutasítóan kereste a kifogásokat a családalapítás gondolatára, hiszen úgy véltem úgysem állnék helyt benne. Az én anyám sosem testesítette meg azt a személyt, akire egy kislány biztonságért szalad. Az esetek többségében sosem tartózkodott otthon, és amikor mégis, akkor is igyekezett tudomást sem venni rólam. Ezt a csekély időt inkább azzal töltötte el, hogy apával generáljon veszekedést, majd végül magára öltve az áldozat szerepét újfent elhagyja a lakást. Szó sem lehetett arról, hogy mesél nekem lefekvés előtt vagy akár egy percre is bejön a szobámba amiatt, hogy betakarjon és jó éjszakát kívánjon, mert életem nagy részében nem volt jelen. Ezért is féltem annyira önmagamtól és a jövő ezen felétől, hiszen sosem volt előttem egy biztos kép amire támaszkodhattam, amit példaként elővehettem, ha elakadtam a hétköznapjaim során. Abban a pillanatban, hogy Josie megszületett, csak az járt a fejemben, hogy a saját módszeremet kövessem és a saját érzéseimet, hogy ne ismétlődjön meg az a hiba, amit az én anyám elkövetett. Nem csak egy biztos jelent akarok neki nyújtani, a jövőjét is ezen szempont szerint kívánom egyengetni, még ha ennek csak évekkel később is lesz eredménye és tudom, hogy Jake-el együtt ez megvalósíthatóvá válik majd. Nála fantasztikusabbat kívánni sem tudtam volna, és minden nap jó érzéssel tölt el, hogy az életem részévé vált.
Óvatosan pillantok le Josiera, csakhogy megbizonyosodjak arról mennyire figyel a mesére vagy éppen már az igazak álmát alussza. Elmosolyodva tapasztalom, hogy az utóbbival van dolgunk, így tovább már nincs szükség a mesémre. Sóhajtva egyet hajtom a fejemet az ágytámlának és fordulok Jake felé a szavainak hatására.
- Sajnos ez ilyen kiszámíthatatlan, de reméljük, hogy erre nem kerül sor. - nem örülnék neki, hogyha továbbra is lázas maradna, ugyanakkor azt is tudom, hogy ez nem olyan dolog, amit ki lehet számítani. Most esett bele ebbe a fránya betegségbe, így egy pár napig biztosan benne is lesz szegénykém. - Már tudja milyen íze van a szirupnak, így azt hiszem boldogulunk majd. - nyugtatóan ejtem ki a szavakat és el is mosolyodok mellé, hogy ezzel az apró gesztussal is hasonlóképpen járjak el. Úgy érzem a nehézkes kezdetek után a folytatás már könnyedebben alakul majd, de ha az ellenkezője történik, akkor is megpróbálunk mindent, hogy eljussunk eddig a nyugodt pillanatáig.
Jake kérésének hatására egy pillanatra feléled bennem az ellenkezés egyik formája, de a puding iránti vágy felülmúlja mindazt. - Aljas tőled ilyenkor édességet emlegetni, de menjünk! - egyezek bele nem sok könyörgést igénylően, és óvatosan kimászok az ágyból, majd betakarom Josiet is, mielőtt halkan kiléphetnénk a szobából. - Utána viszont neked is alvás lesz, nagyfiú. - kötöm a lelkére viccelődve, de az első felét igenis komolyan gondolom. Szüksége van az alvásra, márpedig abból meglehetősen keveset alkalmaz a munkája mellett.
Felkapcsolva a konyhában a lámpát hajtom be az ajtót, hogy ne ébresszük fel Josiet, majd már szedem is elő a pudinghoz szükséges hozzávalókat. - Milyet kérsz? Van itt csokis, vaníliás és... - nyújtózkodok egy kicsit, hogy elérjem a dobozt. - Segítesz egy picit? - pillantok felé, majd mikor leemeli helyettem a tartót, ki is veszem belőle a maradékot. - És igen, epres. - teszem még hozzá feltartva annak zacskóját. - Rájöttem ma, hogy mindent egészen magasra pakoltam, bár most már nem értem benne a rendszert. - teszem csípőre egyik kezemet, hogy így nézzek fel arra, amit műveltem, végül a fejemet ingatva szusszanok egyet.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Kezdetben ugyan kételkedés üti fel a fejét gondolataimban, hogy működni fog Josie altatásában a mesélős módszer, hiszen már túl voltunk azon a ponton a történetbe, ahol általában már ő vállalja át a mesélő szerepét, mindezt álmában megtéve, de most mégis figyelmesen követi minden szavamat, jóllehet néha hosszabb időkre hunyja le a szemeit, mielőtt újra feltekinthetne rám kék íriszeivel. Szüksége van a pihenésre és arra, hogy ne a betegséggel törődjön azokra az órákra, amikor is az igazak álmát alussza. Nem telik bele sok időbe, hogy a mese megtegye a hatását, és Josie elaludjon, ez pedig az én arcomra is mosolyt csal. Abban mindhárman egyetérthetünk, hogy a tartalék energiáinkat hívtuk életre az előbbi nehézkes percekhez, melyek végül egészen nyugodt zárást kaptak.
A párnát igazítom el a hátam mögött, és egy röpke időre elképzelem, ahogyan újra a puha anyagra hajtom a fejemet, előtte azonban Jake kérdése tereli el erről a figyelmemet. Egy pillanatra ugyan megfordul a fejemben, hogy engedem lustaságomat felülkerekedni a szavaimon, végül azonban beleegyezek, hiszen amióta a puding említésre került, másra sem tudok gondolni, így pedig aludni is képtelen lennék, ahogyan magamat ismerem. Az utóbbi időben egyik bűnös szenvedélyem lett az éjszakai nassolás elkövetése, így most sem akarok kimaradni abból, hogy bűntársa legyek Jake-nek. Mindenesetre úgy teszek, mint aki ártatlan ebben az egészben és nem pártolná az ilyen időtájban való édesség fogyasztást, holott saját maga is ugyanazt követi el számtalanszor. A kutyák biztosan szívesen tanúskodnának ellenem, ha lenne lehetőségük rá, mert általában ők képezik ilyenkor a társaságomat meg a rosszalló gondolatok, amelyeket magamnak jegyzek meg a gondolataimban.
- Jogos. - válaszolok elmosolyodva és szűkszavúan a kérdésére, mielőtt a konyhába érhetnénk. - Hivatalosan is meg kellene szavaznunk a hajnali órákat puding-evő perceknek. - vetem fel az ötletet enyhe lelkességet is csempészve szavaimban, de már a fáradtság beszél belőlem. Meglehetősen kegyetlen dolog lenne, ha valakinek éjszakába nyúlóan kellene várakoznia azért, hogy az édesség eme fajtájához jusson. Természetesen egy részem úgy gondolná, hogy megéri, míg a másik pont az ellenkezőjével hozakodna fel. Az értelmesebb, és jelenleg egyre inkább távolibb énem pedig azzal győzköd, hogy egyszerűen csak az ébresztőt kellene beállítanom, addig pedig békésen pihenhetnék. Nem is tudom, az utóbbi meglehetősen csalásra hajaz, amivel úgy gondolom szívesen ki tudnék békülni ilyen esetekben. Azért gondoskodóan és enyhén aggodalmaskodva jegyzem meg az alvás gondolatát, mert ugyan beleegyeztem a programunkba, közel sem felejtettem el, hogy milyen hosszú nap áll mögötte.
- Újabb nehéz eset? - fintorral egybekötve teszem fel a kérdésemet, de már neki is állok a készülődésnek, melynek első szakaszában egyből akadályba ütközök, és az ő segítségét kérem a magassággal kapcsolatos problémámba. - Én meg maradok az epresnél, ha már megszenvedtem érte. - jegyzem meg szórakozottan, de a szavainak hatására egy röpke időre felpillantok az arcára, a kacsintásával azonban megenyhíti a szívemet, így nem fogom az agyát húzni emiatt.  - Személy szerint amellett vagyok, hogy mindent tegyünk legalulra. - vetem fel a nagy lakberendezési szakértelmemmel, amihez túl sok közöm nincsen, mégis ez tűnik a legszerencsésebb verziónak a jövőnket illetően. - Így nem kell hegyet másznom egy csomag pudingért. - jutok következtetésre elmosolyodva, és tanulva az előbbi történtek példájából és külön is teszem a csokis, majd az epres puding kettősét, de most különösen jól esik, ahogyan magához ölel. Mindig sokkal nagyobb biztonságban érzem magamat így, nem mellesleg olyan kényelmes a közelsége, hogy azt se bánnám, ha reggelig ebben az állapotban andalognánk.
Amikor kimondja a nevemet, egy kérdő hangsúllyal egybekötött hümmögés hagyja el az ajkaimat, de a folytatás miatt lefagyok a puding előkészületeihez szükséges mozdulataimban. Tudom...és értem a kérdését...mégis kell egy másodperc, hogy fel is dolgozzam mindezt. Leginkább azért is, mert a saját gondolataimat nem hallom a hevesebb tempóra váltott szívverésemtől. Mi másképpen működtünk, vagyis én személy szerint igen. Az eljegyzés, a házasság nekem nem olyan dolgok voltak, amiket siettetni akartam volna, hiszen sosem a papír számított, hanem az együtt töltött idő. Azok az élmények és emlékek, amiket közösen formáltunk anélkül, hogy címkéket ragasztottunk volna kettőnk kapcsolatára. És közel sem azért, mert nem gondoltam volna komolyan a kapcsolatunkat vagy ne szerettem volna őt annyira, hogy összekössem vele minden létező módon az életemet, hanem egyszerűen így gondolkoztam. Most mégis egy részem ugrálni tudna örömében, míg a másik felem éppenséggel a szavakat keresi, az értelmesnek tűnő megjegyzéseket.
- Jake, te most.. - pillantok fel rá, keresve a szavakat, melyek elég nehézkesen állnak össze, és elmerülök a kék szempárban a folytatás előtt. Megmagyarázhatatlan boldogság lesz rajtam úrrá, miközben annak a férfinek a vonásait fürkészem, aki nélkül egy másodpercig sem tudnám elképzelni az életemet. Úgy helyezkedek, hogy szembe kerülhessek vele, és mikor ez megtörténik egy pillanatra sem eresztem el a szemkontaktus alól. - Igen...mármint akarom...nagyon szeretném, ha komolyabbra fűznénk a kapcsolatunkat. - megismételvén az ő előbbi szavait szélesebb ívet ölt a mosoly az arcomon, mely határozottan szimbolizálja a bennem lévő boldogságot. - A feleséged akarok lenni! - mondom ki végül, komolyan gondolva minden egyes elhangzott szót, halkan elkuncogva magamat attól a felfokozódott érzés rengetegtől, amely jelenleg ott lakozik bennem.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Egyetlen percét sem cserélném el azoknak a pillanatoknak, amelyeket Josie társaságában tölthetek, mégis most jól esik Jake-el egy kicsit kettesben lenni, annak ellenére is, hogy mindkettőnket lassacskán gyűr le a fáradtság és csak az utolsó szálakba kapaszkodunk ébrenlétünket illetően. Úgy érzem szükségünk van ezekre a közös pillanatokra, melyeket igyekszünk minden létező módon belesűríteni a napjainkba, és bár olykor a tervek nem úgy alakulnak, ahogyan mindazt elképzeltük, mégsem állít meg minket abban, hogy újrapróbálkozzunk. A puding gondolata egyfajta édességmámorban úszó ködbe tereli gondolataimat, így eleinte bármennyi kétely is maradt bennem arról mennyire nem jó ötlet ilyenkor belekezdeni, abból egy sem maradt, ahogyan a konyhába lépünk ki. Az első akadályok már meg is rekesztenek a folytatással kapcsolatban, így személyes hősöm segítségét kérem, míg ő közben beavat a kórházban történő eseményekbe. Apró grimaszt formálnak ajkaim, mert rettenetesen nyomasztó lehet egy ilyennel szembesülni, átélni mindezt, nem csak a páciensnek, hanem az orvosnak is egyaránt. Más-más szempontból nehéz ez mindkettőjüknek, így próbálok valamennyire biztatóan hatni rá. - És biztos vagyok benne Szívem, hogy meg is oldod majd. - mosolyodok el kedvesen, mielőtt a puding készítésbe merülhetnék el. Ezek nem csak szavak a részemről, hanem komolyan is gondolom őket. Jake fantasztikus orvos, már a megismerkedésünk előttről is ezek jutottak el olykor hozzám is, és ezt azóta is számtalanszor bebizonyította.
Jólesően veszek el a karjai között, ahogyan biztonságot nyújtóan ölel át, és egy pillanatra sikerül is elmosolyodnom emiatt. Szeretem, amikor a közelemben tudhatom Őt, hiszen ilyenkor sokkal nyugodtabbnak érzem magamat és most meglehetősen szükségem van erre.
Eleinte nem is igazán jutnak el a tudatomig az általa kiejtett szavak, és bele is telik pár másodpercbe, hogy összeszedjem magamat vagy éppen feldolgozzam azokat. Nem számítottam erre..itt és most, de egyszerűen levegőt is elfelejtek venni, mielőtt elhatalmasodnának rajtam az érzelmek.
- Nem hiszem el.. - suttogva ejtem ki a szavakat, mosolyom azonban szélesebb ívben és boldogan tündököl az arcomon. Gondolkoznom sem kell a választ illetően, mert az ösztönösen bukik ki belőlem. Akarom Őt. Azt, hogy a férjemnek nevezhessem és, hogy ilyen módon is hozzá tartozhassak. Leírhatatlan, amit jelen pillanatban érzek, de talán pont nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy minden egyes szívdobbanásnak magyarázatot találjak.
Elnevetem magamat a kapott riposzt hatására, és az arcára simítva jobb tenyeremet viszonozom a csókját. - Mrs. Lester leszek. - ízlelgetem az előbb elhangzottakat, és még mindig barátkozok azzal a megannyi csodával, ami jelenleg lezajlik bennem. - Ezzel úgy érzem teljes mértékben ki tudok békülni. - fűzöm még hozzá, de nem tudom elrejteni boldogságom szimbólumát az arcomról. Úgy érzem szét tudna robbanni a szívem mindettől.
Kérdésének hatására egy lélegzetvételnyi időre lepillantok az említett pocaklakóra, mielőtt visszanézhetnék a lenyűgöző kékségbe. - Ezt nem tartom rossz ötletnek. Mármint nem sok lehetőségünk maradna szervezkedni, ha már megszületik. - teszem hozzá saját gondolataimat is, de még mindig hihetetlen, hogy ezekről beszélgetünk. A szülői rossz tapasztalatok miatt én sosem gondolkodtam el igazán milyen is lenne valójában ez a nagybetűs pillanat. Nem voltak gyermeteg képzelgéseim a helyszínről, a ruháról vagy mindarról, ami ezzel jár, így első körben nem is tudom hirtelen mit hozhatnék fel neki válaszként. Az első komoly kapcsolatom meglehetősen bizonytalan volt és nem voltak hosszútávú terveink, csak a jelennek áldoztuk be minden gondolatunkat. Akik pedig utána jöttek, sosem tartottak pár napnál tovább. Talán pont az ilyen próbálkozások miatt döntöttem el akkoriban, hogy szerencsésebb a munkámba áldozni az időmet, mintsem a lehetetlen kapcsolatokba. Azt hiszem úgy éreztem, hogy sosem tanultam meg milyen is egy normális kapcsolat, így mihelyst lehetőségem nyílott közelebb kerülni valakihez, akaratlanul is azon voltam, hogy tönkretegyem azt. Nem tudatosan, egyszerűen így éreztem helyesnek. És bár nem mondom, hogy nem voltak az elején ebből összetűzéseink Jake-el, mégis ő volt az első, akit túlságosan is fontosnak tartottam ahhoz, hogy ne hagyjam ilyen egyszerűen és újra felülkerekedni ezt az énemet. Egy idő után azonban már ösztönösen ment annak elhallgattatása, hiszen tudtam: Jake mellett biztonságban vagyok.
- Nem volt rá példa. - vallom be, de aztán rábírom magamat a folytatásra. - ...de ha lett volna, valószínűleg kerültem volna a nagy felhajtást, és csak azokkal vettem volna körbe magamat, akik tényleg számítanak. - gondolkozok el, majd közelebb lépek hozzá, hogy elcsenjem tőle a tejet. - Ezt meg nem így. - megjátszott rosszallással ingatom a fejemet, hiszen nem ártana most már belekezdenem abba is, amiért kijöttünk, noha túlságosan is elterelődtek a gondolataim. Nem mintha bánnám egyetlen percét is. - Én úgy gondolom egyikünk sincs oda azért a nagy felhajtásért. - teszem azért hozzá ezzel is megerősítve az előbb elhangzottakat, közben pedig a puding készítésnek is nekiállok, és először a csokissal kezdem.
- Mi lenne, ha a szabadban tartanánk meg? - vetem fel hirtelen az ötletet, mely ugyan nincsen kőbe vésve, mégis amikor filmekben láttam ilyen jeleneteket, mindig is valamiért csodáltam őket.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
A mai események fényében úgy éreztem már nem érhetnek meglepetések. Josie betegsége, a vele való harc teljesen lenullázta az energiáimat, mégis abban a pillanatban, amikor Jake előhozakodott a nagy kérdéssel, valami megváltozott bennem és már nyoma sem volt a fáradtság egyetlen jelének sem. Nem beszélgettünk erről, a házasságról, mert valahogy nem éreztük létfontosságúnak, hogy elsiessük. Bármilyen papír nélkül is jól megvoltunk egymással, és ennek hiányában is kialakítottuk az életünket, amely végigkísérte hétköznapjainkat. Mindketten tisztában voltunk vele mit érzünk a másik iránt, ugyanakkor azt is, hogy összetartozunk és egy család vagyunk. Egy olyan világ nyílt meg előttem amikor Jake az életembe került, ami minden szempontból a határaimat feszegette, mégis azok átlépése pozitívabb élményeket hozott magával. Olyanokat, amelyeket sosem fogok elfelejteni és őszintén szólva nem is akarok.
Boldog mosollyal veszek el a pillanatban, a közelségében és abban a megannyi érzésben, mely ott tombol bennem, amióta feltette a kérdést. Ugyan még minden részletében felfoghatatlan mire készülünk, de amit miatta tapasztalok igenis érezteti velem a valóságot. - Mhm, most hogy mondod, lehet egy kicsit akaratosabbnak kellett volna lennem? - elgondolkozó hümmögés hagyja el az ajkaimat, mégis mosollyal folytatom tovább. - Elszórni egy-két jelet itt meg ott, rágni a füled azért, hogy mikor kéred már meg a kezemet? - nem, határozottan nem illett volna abba az elképzelésbe, ami szerint ezidáig is éltem, és közel sem azért, mert ne lennék oda érte teljesen.
- Josie totál ki lesz bukva! - sóhajtok egyet, mégis nevetnem kell emiatt. - Utálni fog minket ezért, ugye tudod? - teszem fel a kérdést, ami most megfogalmazódott bennem, hiszen a mi kislányunk nem éppen az aki ennyire egyszerűen elfogadja, ha valaki úgymond a helyébe lép. - Szóval ezt értsem úgy, hogy leginkább az én szerepem lesz majd kiengesztelni őt? - fejtem ki érdeklődésemet felé, de csak egy szórakozott fejcsóválással reagálom le ezt, mielőtt a késő esti programunk folytatása érdekében visszaszerezhetném tőle a tejet.
- Kegyetlen egy feleséged lesz neked, Lester, készülj fel! - most rajtam a sor, hogy gyerekes viselkedését viszonozzam és kiöltsem rá a nyelvemet, de már csak akkor reagálok a gyerekkori emlékeim felhozására, amikor nekiállok a pudingkészítésnek.
- Nem igazán volt rá példa. Sokat utaztunk és volt, hogy hosszabb ideig is egy adott helyen maradtunk. A folytonos suliváltás meg macerás volt, így jobb ötletnek tartotta apa, hogy magántanuló legyek. Egy általa kiválasztott tanárt könnyebb volt magunkkal vinni, mint a beiratkozási procedúrát ismételgetni. - mesélem el neki, bár nem emlékszem, hogy ezt bármikor is említettem volna korábban, most viszont úgy tűnik rám jött a beszélhetnék. Ugyan beszéltem már a családomról vagy arról, hogy nem igazán tartjuk egymással a kapcsolatot, de a miértekkel kapcsolatban még sok megválaszolatlan kérdés maradt.  - Később Phillyben akadtak barátnőim, de valahogy sosem volt az esküvő a téma. Magam sem értem miért. - vonok vállat egyszerűen, annak viszont különösen örülök, hogy a szűkebb körben történő esküvőre teszi le a voksát.
- Ühüm, szerinted nem lenne jó?  - érdeklődök tőle miután megosztom vele az elképzelésemet, de úgy tűnik eljátszik a gondolattal és már akad is egy ötlete, amit aztán tovább is vezet a legénybúcsúra, nekem pedig egyből filmes verziók pörögnek le a fejemben, és nem tehetek róla, de muszáj elmosolyodnom erre. - Adhatunk egy esélyt neki és a napokban, amikor szabadok vagyunk, megnézhetjük. - egyelőre sem igent, sem nemet nem tudnék mondani erre, hiszen nem láttam a helyet, így felesleges lenne heves tiltakozásba kezdenem.
- Ami pedig a legénybúcsút illeti.. - tartok egy kis apró szünetet itt, hogy átgondoljam a szavaimat. - Csak gondolj a kegyetlen, terhes és leendő feleségedre, aztán rendben leszünk. - nevetem el magamat, de nem fogom elrontani neki a szórakozását. Bízom benne, ahogyan az együtt töltött évek alatt is tettem. Az már megint csak más kérdés, hogy a többiek mire készülnek. - A többiekkel pedig utána számolok le. - teszem hozzá egy ártatlan mosollyal, mintha az égvilágon semmi rosszra nem lennék képes, és ez részben így is van. Természetesen nem fognak szentté avatni, de az erőszakos fajta sem vagyok.
- Nem is tudom Szívem...te is úgy gondolod, hogy addig nem kellene, igaz? - elgondolkozóan hozakodok elő ezzel a kérdéssel, de érezhetően csak cukkolom vele. - Mármint ez egy ilyen különleges alkalom, és a nászéjszakánknak is annak kellene lennie, így talán még inkább azzá válik, hogyha türtőztetjük magunkat. - folytatom tovább, de alig bírom ki, hogy ne mosolyodjak el közben, ezért inkább a puding befejezésére figyelek és arra, hogy két kisebb tálat is elővegyek hozzá. - Gondolod képesek vagyunk ilyen nagy áldozatokat hozni az esküvőnk érdekében? - pillantok fel a kék szempárba, mintha tőle várnám meg ennek a nagy döntésnek a meghozatalát, de határozottan jól szórakozok most. Lehet a fáradtság miatt, lehet azért, mert imádom húzni az agyát, de az is lehet a kettő együtt okozza a további jókedvemet. A kész pudingokat a tálcára teszem, majd egy puszit nyomok a szájára. - Gyere, költözzünk át a nappaliba. A kanapé kényelmesebbnek tűnik, mint a székek. - érvelek ezzel kapcsolatban, és újfent azon ügyködöm, hogy eltereljem a figyelmemet arról a tényről, hogy a felsője nincs rajta. Meglehetősen hazugságnak bizonyulnak ezek után az előbbi szavaim, ezt viszont megtartom magamnak.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Egy idő után fel sem tűnik a percek rohamos múlása vagy a fáradtság jelenléte, mert a kettesben töltött pillanatok felülírnak mindent. Jól esik most beszélgetni vele, és a jövőnket tervezni, a családunk jövőjét. Josie születése megváltoztatta az életünket, mégis közelebb hozott minket egymáshoz. Teljesnek érzem velük az életemet, jóllehet korábban sosem tudtam pontosan megfogalmazni mi az, ami ténylegesen azzá tenné. A munkámat fontosnak tartottam, ahogyan azt is, hogy másokon segíthettem. Egy-egy fontosabb momentum az én kedvemre is kihatással volt, mégis úgy éreztem, hogy minél többet adok magamból, annál üresebbé válok. A pozitív visszajelzés engem is azzá tett, a negatív pedig ösztönzően hatott rám, hogy még többet beleadjak, de amíg mások lelkét és életét tereltem a gyógyulás felé vezető úton, az enyém valahogy mindvégig kimaradt. Sokszor azzal nyugtattam magamat, hogy ez így van rendjén. Valami, ami nem volt eddig a hétköznapok része csak kizökkentene, a túl nagy változásban pedig nem találnám meg a helyemet. Az egyik leginkább összetettebb esetévé váltam önmagam számára, aki még mostanság is okoz némi fejtörést, mégis úgy érzi ott van az életben, ahol lennie kell - a családja közelében.
Jót mosolygok a gondolaton, hogy majd Josie miképpen fogja kezelni kistestvére érkezését, meglehet egyfajta aggodalom is meghúzódik ennek okán a háttérben.
- Rettenetesen sok sértődés és kiengesztelő ajándékok várnak ránk. - Nem lesz egyszerű megbeszélni vele mindezt, mégis egy részem reménykedik abban, hogy hamar megbékél majd a helyzettel. Apró bólintással jelzem, hogy értettem mire céloz a kijelentése alatt, noha a munkám meglehetősen a háttérbe szorul a családon belül, hiszen ha egy kiadós beszélgetésről van szó, valahogy mindenki visszahúzódik a biztonságot nyújtó buborékba, én viszont pont emiatt csak apránként használom fel munkám során szerzett tudásomat a segítségemben, hogy még véletlenül se érezzék, hogy akár egy percig is elemezni vágyom őket vagy olyanra kényszerítem, amit nem szeretnének. Van egy olyan érzésem, hogy a lányunk sem lesz ebből a szempontból könnyebb eset.
Nem helyeslem, hogy a dobozból iszik tejet, hiszen van elég pohár a szekrényben, ami tökéletesen funkcionál ehhez. Ő viszont úgy tűnik pont az ellenkezőjével érez egyet, melynek kapcsán élt megjegyzésére nekem is reagálnom kell, de úgy tűnik ez csak egy másik gondolatmenetre terel minket.
- Hogy mit csinálsz?! - nevetem el magamat, mert mindenre számítottam, arra azonban nem, hogy ilyen tettekre készülne annak érdekében, hogy megbüntessem. Egyszerűen imádom őt! - Igazi bűnözői lángelme vagy és hidd el, megkapnád érte méltó jutalmadat. - mosolyogva, és tele a következmények ígéretével pillantok fel a kék szempárba, hogy érezze, nem úszhatná meg annyiban, ha ilyen aljas dolgokra vetemedne.
- Basszus.. ne haragudj. - reagálom le ennyivel az előbbi hibát hibára halmozó mozdulatsoraimat végigszántva ujjaimmal szőke tincseim között, majd teszek egy lépést hátra, hogy ezzel átengedjem Jake-nek a helyemet a puding elkészítésében. Azt hiszem olyannyira sikerült elvesznem a gondolataimban, hogy észre sem vettem mit művelek avagy pontosabban mit nem művelek.
Enyhe fejrázással fejezem ki tiltakozásomat apa említése kapcsán, végül hangot is adok véleményemnek. - Nem tartom jó ötletnek. Hajlamos elrontani a dolgokat, és nem akarom, hogy akkor is ezt tegye. - fejtem ki aggodalmaimat. - Lehet jobb is, hogy nem ismerik egymást. Elvégre Hank Riggs az, aki csak akkor keres fel, ha abból valami haszna van. Nem akarom, hogy a lányunkat is belekeverje ebbe. - veszek egy sóhajt, de már csak abban segítek, amit tudom, hogy nem feltétlenül ronthatok el. Apának voltak jó pillanatai, de csak akkor értékelte igazán az ember lánya ezeket, ha egyáltalán nem vágyott szülői törődésre, pusztán a felszín és a tudat, hogy az égvilágon mindent megkaphat is elegendő volt. Számomra sosem volt ez így.
Elmosolyodok, mert minden apámmal kapcsolatos és egyben felszínre igyekező rossz érzésem ellenére is kimondhatatlanul boldog vagyok amiatt, amire készülünk. Az egyszerűség híve voltam, és nem vágytam nagy esküvőre, inkább csak arra, hogy olyanok vegyenek körbe, akik fontosak számomra. Ezért a helyszínnel sem szeretnék másképpen eljárni, így a lovarda említése kapcsán úgy érzem egy esélyt adhatunk neki, jóllehet gyermeteg és egyben sosem látott énem a tökéletességre törekszik majd.
- A szerda nálam sem ígérkezik káosznak. - gondolkozom el egy gyors időpont egyeztetés gyanánt, végül egyszerűen elmosolyodok. - Még mindig nem hiszem el, hogy összeházasodunk. - a fejemet csóválom, de továbbra sem vagyok képes határt szabni boldogságom megmutatkozó jeleinek.
Bevallom, valahol nem lelkesít az ötlet, hogy más nők is körülvegyék őt, és ennek burkoltan hangot is adok, noha mindezek ellenére beleegyezek abba az őrültségbe, melyet a fiúk rendeznek majd számára. Benne bízok, másokban már kevésbé. Egy hümmögéssel reagálok mindazokra, amiket felsorol és bár tudom, hogy csak húzza az agyamat, mindenesetre belemegyek a játékba. - Gondolom akkor téged sem fog zavarni, ha a lányok hasonlóan szervezkednének az én esetemben, és egy-két fiút hívnak szórakoztatás céljából, igazam van? - kérdezek azért rá. - Egy kis vetkőzős műsor még nem ártott senkinek sem, hiszen te is pont erről próbálsz meggyőzni. - harapok az alsó ajkamba, azt azonban már nem fejtem ki, hogy sokkal inkább a kedvemre lenne, ha ő vállalná magára ezt a szerepet.
Aprót sóhajtok a magyarázatának hallatán, amit az általam elmondottakra kapok. - Azt hittem még kijátszhatom ezt a kártyát. - vonok vállát ártatlanságba burkolva mozdulatsoraimat. - Akkor úgy tűnik nem maradt más választásunk, mint tökéletesíteni a 'Gyakorlat teszi a mestert' elvet. - szinte megadom magamat ennek a megoldásnak, ha már a másikkal csúfosan elbuktam.
A puding elkészültével a nappaliba sétálunk át, de természetesen a kutya-társaság se maradhat ki a képletből. - Nem is tudom. - helyezkedek még egy sort, mert valahogy nem igazán találom a megfelelő pontot, végül csak összehozom úgy, hogy a közelébe kössek ki. - Sokkal jobb. - szusszanok egyet elégedetten, és bár biztosan akad valami műsor a tvben ami lekötné a figyelmemet, én jobb szeretnék most vele beszélgetni.
- Nehezen elhihető, hogy a pudinggal a kezemben is csak arra tudok gondolni, hogy mennyi tortát kell majd végigkóstolnunk, amíg megtaláljuk a megfelelőt? - nevetem el magamat, de még nem eszek bele a pudingba, helyette elveszek a gondolataimban. - Fogunk táncórákat is venni? - jut eszembe hirtelen, mégis lelkesedéssel feltéve kérdésemet. - Tényleg, tudsz táncolni? - biztos vagyok benne, hogy a válasz valahol az igennel lenne egyenlő, de azért nem árt rákérdeznem a félreértések elkerülése érdekében. Úgy gondolom nem volt alkalom, amikor mi ketten táncoltunk volna, de az is lehet, hogy csak a memóriám szórakozik velem. Bár arra a csípőmozgásra tuti emlékeznék.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Jólesően hagyom magamat elveszni abban az érzésben, melyet a házasságunk ígérete és a közösen eltöltött idő váltott ki belőlem. Nem számítottam egy ilyen lezárásra az esténket illetően, mégis kellemes meglepetésként ért és azóta sem tudok másra pusztán arra gondolni, hogy egy újabb szintet lépünk a kapcsolatunkban és összekötjük ily módon is az életünket. A fáradtság ugyan már lassacskán legyűrni kényszerül, mégis érzem, hogy a jókedvem ezzel szemben nagyobb méreteket ölt és ébren tart, amíg azt emberileg lehetséges.
A fejemet rázom tiltakozásomat kifejezve az eseménnyel kapcsolatban, amikor kitérünk Josie beavatásába, hogy hamarosan egy kisöccse is érkezik. - Egy katasztrófa lenne. Gondolj bele..Josie kiakad az előadás közepén és hisztirohamot kap mindenki előtt. Megéri? - kérdezek rá óvatosan, mégis egy mosolyt is megengedek magamnak mellé. - Mindenféleképpen tartogassuk ezt a szülinapja utánra, hogy ne érezze úgy, hogy elrontottuk neki. - ajánlom fel, de tudom én is nagyon jól, hogy ez csak időhúzás a részünkről. Mégis hogyan adagolhatnánk be ezt neki anélkül, hogy ne lenne belőle probléma? Tudom, hogy idővel képes lenne megbocsájtana, de az az idő bizonyára nagyooooon hosszúra nyúlna. Így jobb várni még vele egy kicsikét. Kiélvezni Josie nyugodtságát, és kislányos báját, amivel minden egyes alkalommal megajándékoz mindent.
Nem bírom ki, hogy ne nevetéssel reagáljak a kijelentésére, és már csak ezután vagyok képes válaszolni neki. - Valóban, mintha ígértem volna neked korábban egy masszázst. - elgondolkozóan hümmögök egyet és a képzeletbeli listámra fel is jegyzetelem ezt a lényeges és közel sem elhanyagolható pontot.
Ugyan a jó szándék megvan bennem a puding készítés kapcsán, mégis a fáradtság és minden egyéb más megakadályoz engem, így mindenfajta ellenkezés nélkül engedem át Jake-nek ezt a feladatot, közben pedig ki is fejtem miért nem lenne helyes apát belekeverni mindebbe. Amikor közelebb von magához, elmosolyodok és egy pillanatra a fejemet a karjára hajtom. - Szerinted borzalmas vagyok amiatt, hogy esélyt sem adok neki? - kérdezek rá azért egy kicsit halkabban, és bizonytalanabbul. Lehet megváltozott..az emberek olykor változnak, de az ő esetében sosem tapasztaltam ezt. Egyik hiba csak arra volt jó, hogy elkövessen egy másikat, amivel elfedheti az előzőt. Sosem tanult belőlük, mégis egy részem önzőségként éli meg azt, hogy attól a családtagtól is elszakítom Josiet, aki egyedüliként létezik az én családfámról. Mégis minden tapasztalom azt mondatja velem, hogy helyesen döntenék, ha nem engednék ennek létrejövésében.
A hajnali nasink elkészülése után az utómunkálatok rám maradnak, mégis egy mosollyal reagálom le, ahogyan érvelésem a legény-leánybúcsú témában célt ér. - Elbizonytalanodtál, Szívem? - kérdezek rá, hiszen az előbb meglehetősen másképpen nyilatkozott erről, mégsem tudom érte hibáztatni. Én sem repesnék az örömtől, ha idegen nők gyűrűjében létezne még ha csak pár óráig is.
- Nem tehetek róla, ez csak úgy jön. - nézek rá bocsánatkérően, mégis elnevetem magamat ennek hatására, ahogyan a tortákkal kapcsolatos képzelgésemet vallom be neki, velük együtt pedig mindazokat a gondolataimat, melyek felmerültek az esküvőnkkel kapcsolatban. Annyi kérdés rohamoz meg egyszerre, hogy hirtelen nem is tudom melyiket válasszam, de azért egyet biztosan kiemelek a többi közül. Magamban ujjongok a kapott válasz miatt, kívülre pedig csak az látszik, hogy hirtelen arrébb helyezkedek a csikizése miatt. - Ki nem hagynám, hogy veled táncoljak. - vágom rá egyből, mégis utána egy kicsit mocorogni kezdek a kanapén. - A leendő férjem tud táncolni. Hát ez milyen szexi már! - szélesebb ívet ölt a mosoly az arcomon, és nem tudom miért, de ez most nagyon de nagyon tetszik. Nem szabad hagynom, hogy elkalandozzanak a gondolataim másfelé, mert mindannyian tudjuk, hogy a hajnali kettő után meghozott döntések meglehetősen rosszul szoktak alakulni.
- Drasztikus események, drasztikus lépéseket igényelnek. - célzok itt a tv-ben példaként felhozott esküvőre, mégis egyszerűen csak szórakozottan égnek emelem a tekintetemet a kérdésére, mielőtt azonban bármilyen szavakban megfogalmazott választ is adhatnék, érdekes jelenet bontakozik ki előttem. Jót nevetek ezen, mégsem hagyom véleményen kívül. - Az én esetemben a kutya el akarja lopni a pasimat. - durcásan méregetem a négylábú családtagunkat, majd közelebb bújok Jake-hez és egy csókot lopok az ajkairól, végül pedig elmosolyodva a kutya felé nézek.
- Ő az enyém, világos? - öltöm ki a nyelvemet, mindezt viszont szórakozásból teszem, mert a kutyus nézése mindent megér, mielőtt rájöhetne, hogy a gazdái teljes mértékben nincsenek az eszüknél. Ezután viszont visszahajolok a pudingomért, amit most már nem találok annyira forrónak és meg is kóstolok.
- Mi lenne, ha megejtenénk azt a masszázst? - érdeklődök egy pillanatra felé fordulva, majd még egy kicsit eszek a pudingból, de közben a tv-ben zajló eseményre is olykor elterelődik a figyelmem.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Próbálkozásaink hiábavalónak bizonyulnak azzal kapcsolatban, hogy a kislányunk éppenséggel elfogadóbb lesz a kistestvére érkezésének kapcsán. Hiába próbáljuk minden oldalról megvizsgálni az egészet, egyszerűen mindig ott kötünk ki, hogy nem úszhatjuk meg hiszti nélkül a második gyermekünk érkezését. Apró fintort formálnak az én ajkaim is, miközben felidézem azokat az eseteket, amikor Josie előszeretettel mutatta meg nekünk nehézkes természetét és ebben Jake szavai is nagy segítségnek bizonyulnak. - Persze, hogy nem fognak. - értek vele egyet abban, hogy nála az hatástalan, ha leülünk vele szemben és csak bejelentjük ez van és kész alapon. Terveket kell felépítenünk, kidolgoznunk a stratégiát és felkészülni minden jó és rossz változóra egyformán, hogy mikor élesben találkozunk Josie mindent elsöprő hisztirohamával, akkor úgy érezzük erre mind felkészültünk - holott mindketten tudjuk, hogy nem így lesz.
Halk kuncogás tör fel belőlem, mikor arról mesél, hogy az öccsével mit tett, de végül elfojtom kezdetben előbukkanó szórakozottságomat. - Esélytelen, hogy ne legyen vele majd jó pár nehéz pillanatunk emiatt, de valahogyan csak sikerül őt idővel megbékítenünk, ha még az elején biztosan nem is. - sóhajtok egyet beletörődően, és csak reménykedek benne, hogy Josie is lassan majd azon lesz, hogy elfogadja a testvérét. - Addig talán próbálhatnánk őt hozzászoktatni valahogy a tudathoz, ha még nyíltan nem is mondjuk ki. Akár áthívhatnánk Hannaht is valamikor, hogy itt aludjon, így valahol ez segítene neki abban, hogy képes legyen osztozkodni. A szobáján, a játékain. - gondolkozok el egy pillanatra miközben megosztom a gondolataimat vele. A lányok szeretnek sok időt eltölteni egymással, így úgy gondolom, ha Josie egy olyan helyzetbe kerül, ahol meg kell tanulnia a másikkal úgymond együtt élni, akkor képes lesz alkalmazkodni az adott körülményekhez. Bármennyire is képlékeny még ennek a sikeressége.
Egy mosollyal reagálom le, amikor a masszázs kerül szóba, végül aztán elmerülök az apával kapcsolatos gondolataimba, melyek közel sem könnyedséget csempésznek a hangulatomba. A mi kapcsolatunkat legkönnyebben a bonyolult szóval lehetett definiálni és ezt a legutolsó találkozásunk is tökéletesen bebizonyította. Más életet szánt nekem már egészen fiatal korom óta és azóta sem törődött bele, hogy figyelmen kívül hagytam a véleményét. Apró bólintásommal fejezem ki egyetértésemet az elhangzottakkal kapcsolatban és valahol meg is nyugszom amiatt, hogy így gondolja mindezt. Josie világa még túlságosan törékeny és ártatlan ahhoz, hogy egy ilyen ember fenekestül felforgassa azt. Mindenesetre különösen jól esik amiért Jake így vélekedik erről, ezért én sem szeretném különösebben megcáfolni a szavait vagy olyan véleményt hozzáfűzni, amelyet már korábban hangoztattam. - Én is szeretlek. - fűzöm hozzá csendesebben. Ezt az egyet azért kár lett volna kihagyni.
A nappaliba befészkelve magunkat szóba kerülnek az esküvő részletei is, közöttük a tánc is, amely témába való elmélyedés közben úgy érzem magamat, mint aki egyre inkább apóra zsugorodna zavarában. - Jól van, felfogtam. Nézd el, hogy későre vagy túl koránra jár és már nem éppen vagyok képes ép gondolatokat megfogalmazni. - nevetem el magamat, hogy enyhítsem az előbbi szavaim élét. Úgy tűnik ebben az időszakban olyan kérdések is megfogalmazódnak bennem, melyeket egyébként fel se kellene tennem. Fel is ajánlom békeajánlatként a masszázst, de azt későbbre időzítjük, helyette viszont nem árt talán elgondolkoznom egy rögtönzött féltékenységi jeleneten, amiért a kutyáink Jake-re pályáznak, melyen ugyan jót szórakozok, mégis tökéletes lehetőséget nyújt arra, hogy egy csókot lopjak leendő férjemtől. Bármennyiszer is hangoztatom ezt magamban, egyszerűen képtelen vagyok betelni vele.
- Egy szál semmiben, huh? - kérdezek vissza meglepetten, végül ennek okán folytatom is. - Meglehetősen érdekes és felejthetetlen esküvőnk lenne. - nevetem el magamat, miközben a karjai közé fészkelem magamat úgy, hogy egyikünknek se legyen kényelmetlen vagy éppen zavaró a puding elfogyasztása közben. - Nem is tudom. - hümmögök egyet elmerülve a gondolataimban és a képzeleteimben egyaránt. - Talán valami egyszerűt, mégis szépet. Tudod nem azt a fajtát, amiben az ember lánya egy hatalmas fehér vattacukornak érzi magát, és nem is kilométer hosszúságút, hanem valami elegánsat. Olyat, amibe elsőre beleszeretek, ha meglátom. - magyarázom el neki miképpen is képzeltem el, végül elhajolok az asztalhoz és leteszem rá a tányéromat, mielőtt visszabújhatnék hozzá. Korábban sosem volt arra gondom, hogy ilyeneken gondolkozzak, most azonban egyre több ilyen és ehhez hasonló gondolat rohamoz meg, és azt kell mondjam, meglehetősen élvezem mindet. Elsietni sem szeretném, összecsapni sem, egyszerűen csak olyanná akarom tenni, ami mindkettőnknek megfelel majd. - És persze az sem elhanyagolható szempont, hogy bele is férjek majd abba a ruhába, amit kiválasztok. - teszem hozzá még gyorsan, enyhe szórakozottsággal a hangomban, miközben lustán köröket rajzolgatok Jake mellkasára, amit most különösen jó elfoglaltságnak tartok.

Lester moments

Our family just the right mix
of chaos and love

- 6 évvel később -
Bevallom, nem vagyok éppen formámban a hajnali órákat követően, és ennek többszörösen is hangot adok egy kérdés vagy éppen vélemény formájában, melyet megosztok partneremmel, amely után természetesen heves magyarázkodásba kezdek viselkedésemet illetően. Túl sok érzés, élményt ért egyszerre az elmúlt órát és perceket figyelembe véve, amely éppen elegendő ahhoz, hogy összezavarja a gondolatmenetemet, pedig mentségemre szóljon, tudok én értelmesebben is nyilatkozni, ha arra van szükség. Szóba kerül az időjárás, és a ruha, amelyet majd magamra öltök a Nagy napon. Számolnunk kell azzal is, hogy éppen rossz időt fogunk ki, hiszen ha eltérünk a templomi esküvőtől és úgymond extrémebb körülményeket választunk, akkor sok más tényezőt is meg kell néznünk. Jót mosolygok azon, ahogyan megfogalmazza a lenge öltözetet és meg is osztom vele a véleményemet ezzel kapcsolatban, a kapott kérdés azonban még szélesebbre íveli az arcomon tündöklő mosolyomat.
- Én ezt egy szóval sem mondtam. - felelek az arcát fürkészve közben, valahol kijavítva őt, hiszen ez így nem feltétlenül hangzott el, ebben a kontextusban. - Figyelj, ha ilyen esküvőt szeretnél, felvehetjük a lehetőségek listájára. Olvastam korábban, hogy valakik fehér ugrálóvárat választottak helyszínként, mi éppenséggel miért ne léphetnénk meg ilyen módon? Gondolj bele, egy hosszadalmas ruhapróbát már megspórolhatnék. - nevetek fel a gondolatra, de ha már így rátértünk a témára, talán nem árt megnézni ennek az előnyeit is és nem egyből leszólni.
- Nem szégyellem. - a fejemet csóválom, mert ahogyan csak lehet, annyi módon szeretem a gondolatot, hogy bővül a családunk. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy kezdetét veszi a tükörben való pocakcsodálás vagy a kényelmesebb és bővebb ruhák felvétele, amelyek sokkal kedvesebbek a szívemhez mostanában, mint a szűk farmerek vagy a ceruzaszoknya felvétele, amely leginkább a munkám során keveredett elő a szekrényemből.
- Ne csináld ezt velem.. - pislogok fel rá nagy szemekkel, mert úgy érzem a szívem valósággal szétfeszíti a mellkasomat a szavainak hatására, mégis boldogság költözik arcom vonásaira. - Ez esetben megígérem, félreteszem a válogatós énemet. - fűzöm hozzá a ruhaválasztást illetően és egy pillanatra behunyom a szemeimet, ahogyan a homloka finoman találkozik az enyémmel. Szeretem ezeket a kettesben töltött pillanatokat, amikor minden nyugodt körülöttünk és csak a jelenre fókuszálhatunk, közöttük pedig azokra az érzésekre, amelyeket a másik iránt érzünk. - Hidd el, én se haladtam volna jobb irányba. - valahogy szürreális elképzelni egy olyan világot, amelynek Ő vagy éppen Josie nem a részese, így sorra venni az összes milettvolnahá-t is úgymond nehezemre esik számomra. Valószínű mára már egy lettem volna a pácienseim közül, és én szorulnék kezelésre a bennem lakozó kétségek és megannyi dolog miatt, ami összegyűlt volna bennem az évek során. Nem tudhatom és őszintén nem is akarom tudni, mert annál többre nem lesz szükségem, mint amim most van. Vele..velük valami a helyére került bennem, amiről éveken keresztül váltig állítottam, hogy egyáltalán nincs szükségem. - Biztosan örülnek majd a boldogságodnak, Szívem. Elvégre ők is azt akarják, hogy az legyél. - mosolyodok el kedvesen, hiszen azokból a találkozásokból melyeket megejtettem velük vagy ahogyan ismerem őket mást el sem tudnék képzelni. Egy kis időre hagyom, hogy ajkai elvonják a figyelmemet, de mielőtt közelebb merészkednék hozzá, Josie hangja töri meg a pillanatot, és ez épp elegendő ahhoz, hogy visszazökkenjünk a jelenbe.
- Rendben van. - felelem enyhe aggódással a hangomban, és miután Jake felér a szobába, nem sokkal később a sírás is úgy tűnik, hogy alábbhagy. Josie oda meg vissza van az apukájáért, és tudom, hogy leginkább ő képes arra, hogy megnyugtassa. A ő személyes hőse.
Ezek után valahogy én sem tudok nyugodtabban maradni a kanapén, így a tányérjainkat a konyhába viszem, a tv-t pedig kikapcsolom, hogy csatlakozzak a többiekhez, de a folyosón sikerül összetalálkoznom velük.
- Minden rendben? - érdeklődök halkabban tekintetemet a karjaiban pihenő szőkeségre vezetve, mert úgy tűnik Josie megtalálta azt a biztonságot, amire az előbb szüksége volt, emiatt pedig én is kicsit nyugodtabbá válok. Mostanában jó párszor megesett, hogy rossz álmok gyötrik őt, és olyankor a legkönnyebb megoldásnak az bizonyult, ha futott át hozzánk. Akkor viszont nagyobb problémákba ütköztünk, ha Apa se volt itthon. - Lehet nem ártana nekünk is aludni most már egy keveset. - ajánlom fel, hiszen nem tudhatjuk mit hoz a holnap, és kétlem, hogy ezek után Josie nyugodtabb lenne, ha egyedül maradna a szobában. - Gyere. - nyújtom felé a kezemet, és beérve a szobába kapcsolom fel a kisebb lámpát, hogy a nagyra ne legyen szükség, amíg mi is meg nem találjuk a helyünket.