Néha egy hálátlan paraszt tudok lenni. Aztán történik valami és a párszor megeső kedvességhez nem kapcsolódó habitusom vesz egy fordulatot és ismétlődő hibába megy át, amelyet az elmúlt időszakban előszeretettel alkalmaztam, noha nem éppen szándékosan. Ha figyelembe kellene vennem az elmúlt viselkedési mintámat, még mindig azt állítom, hogy valahol most kecmergek ki az ősember fázisból és nyitok a világ, meg az emberi kapcsolatok felé. Kötődök, érzek, szeretek. Valami változik bennem és már nem csak magamat veszem előtérbe, hanem mások is éppolyannyira fontossá válnak – ha nem jobban. Lett egy lányom, még egy testvérem és egy nő az életemben, aki az eszemet veszi, de mindezt a legjobb értelemben. És mindezek közepette mégis voltam akkora elvakult paraszt, hogy azt a személyt, aki nélkül nem lehetnék itt, némiképp kizártam és erre csak akkor eszméltem rá, amikor Hannahval kettesben maradtunk az eddig közösen birtokolt házában. Ekkor már szintet léptem az ősember fázisból és újabb érzéssel lettem gazdagabb, mégpedig a bűntudattal. Olyan volt, mintha képen vertek volna egy hólapáttal, majd a kezembe nyomták, hogy ezek után magamat ápoljam vele, ők csak a kezdőlépést mutatták be. Én pedig előszeretettel ostoroztam személyemet ezért, és némileg kétségbeesetten kerestem a bátyám társaságát, meg valahol a szavakat is, amik leginkább a viselkedésemért történő bocsánatkérésnek feleltek meg. Nem csodálkoztam, amikor mindezek süket fülekre találtak, de így legalább volt időm még plusz hatszáz alkalommal átrágni magamban mivel kerülhetnék újra a jó testvér szerepkörbe. Újra? Valahogy sosem voltam ott, most mégis a rengeteg változás, meg érzelmi hullámvasutazás miatt úgy érzem én ennél többre vagyok hivatott, minthogy állandóan csak a tékozló lepukkant öcsike legyek, aki nem tud kiúszni a problémái mocskából. Mert valahol, valamiért én is úgy gondolom nekem ez a szerep már nem fekszik. Apa lettem – vagy valami olyasmi -, és bár a nyakamat töröm, hogy mindent megadjak ennek a kis tündérnek és úgy neveljem fel, hogy ne legyen belőle akkora suttyó, mint az apja, mégis meglehetősen sokszor esek újra vissza a hibából felépülő mókuskerékbe és csak halmozom egymásra őket, mintha ez élvezettel töltene el. Ez olyan kétes dolog; javulok, de mégsem. Aztán megint történik valami és valahogy emberibb leszek az állati szintnél, ahol ezidáig olyan kényelmesen mozogtam. Olykor még magamat is normálisnak érzem, és egyszerűen jól működök, ami miatt erősen bizonygatom magamat azzal kapcsolatban, hogy csak bele kell jönnöm ebbe az életnek nevezett valamibe és mindent úgy csinálni, ahogy annak lennie kell.
A napok csak telnek és egy masszává alakulnak át, ami szinte egy érzelmi utazással egyenértékű. A családi nagy összeröffenés egy katasztrófa volt, mindazonáltal nem kívántam senkivel sem megszakítani a kapcsolatot az egész kusza problémakör miatt, amivel akkor éppen szembe kellett néznünk. Nem mondom, hogy megszoktam mindezt vagy teljes mértékben ki vagyok békülve minden egyes dologgal, de ha nehezen is, azért igyekszem beletörődni, hogy ez az életünk, és itt tart most a maga minden irányból összekuszálódott szálaival együtt. Nem vagyok én egy pozitív személyiség és nálam az éremnek legtöbbször csak egy oldala van, mégpedig az, ami felkészít a rosszabb változókra, hogy azok az adott pillanatban ne érjenek váratlanul. Lássuk be, a jobb dolgokkal előbb le lehet paktálni, meg elfogadni azokat, mint az ellenkezőjükkel, így ha tehetem, figyelembe veszek minden egyes változót, ami talán megtalálhat, hogy akkor mikor ennél a résznél tartunk, ne küldjön padlóra. Mert nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, hiszen túl sok minden áll vagy bukik azon miképpen viselem a környezetem történéseit. Egy részem még mindig rendkívül sebezhető és gyenge, amit ugyan jól mélyre igyekszem száműzni, mégis jelen van és tudom, hogy sokkalta erősebb, mint aminek mutatja magát.
A teljes rádiócsend, ami eddig a bátyámat jellemezte hirtelen adást vált, és egy apró remény üti fel a fejét. Noha nem az, amire éppen számítottam volna, de ez is valami amin elindulhatunk..amin elindulhatok. Mert most nekem kell megemberelni magamat és az asztalra csapni, hogy márpedig a Lesterek összetartó erejű, némiképp csatát vesztett testvérek, akiket nem terít le semmi. Mi nem ilyenek vagyunk. És bár nem cincogok a gitáromon a sarokban, hogy dalokat írjak vagy sírom ki a szemeimet éjszakánként az ágyamban összekuporodva, azért még mindig rohadtul hiányzik a bátyám, és ez nem olyan érzés, ami ne zavarna vagy ne érezném úgy, hogy nem igényelne semmi változást. Ezért hát megragadom az alkalmat és megállok egy pillanatra, hogy figyelembe vegyem a nagyobb képet, mert egy utazás tervezést igényel, a tervezés meg embereket, én pedig túl sok mindenkihez kötődök egyszerre, hogy csak vakon ellovagoljak a végtelenbe, habár ez ügyben eléggé hajthatatlanná váltam. Ezért miután minden klappolni látszik, jómagam is fogom a cuccomat meg a hátamat leszakító érzelmi csomagomat, hogy Los Angeles irányába vegyem az irányt, egy olyan helyre, ahol legutóbb nem volt rózsás a találkozásunk, mégis minden emlékünk odafűz.

Az ismerős utcák, a levegő és a hangulat. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a biztonsága érdekében összebalhéztunk, ahogyan az is, amikor próbált belőlem emberi lényt nevelni a szüleink elvesztése után. Az életünk jelentős része ideköt, és most úgy tűnik végképp elvarrjuk ezen szálakat az újak érdekében. Egy részem retteg, habár maga sem tudja mitől. Erősen tartok attól, hogy ami engem illett, végképp betelt a bátyámnál a pohár, és a családi fészekkel együtt én is repülök. Tudom, az emberek elválnak a másiktól, néha a kötelékek megszakadnak, de ez az, amibe semmilyen körülmények között nem törődnék bele.
Megállok az ismerős épület előtt és egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam. Nem tudom mi vár odabent, ahogyan azzal sem vagyok tisztában miképpen fogunk egymással viselkedni a kihagyott idő után. Egyszer már túlestünk ezen, jóllehet abban az esetben évekről beszélünk, de az is egy más világ volt, és ez is más miatt történt. Nem együtt jöttünk, így van egy sejtésem hogy már itt lehet, és mikor sikerül bejutnom a házba, magam is megbizonyosodhatok erről.
- Semmit se változott ez a hely. – rakom le végre a földre a cuccomat, hogy feltarthassam mindkét kezemet. – Legutóbb ugyanitt nem ez történt, de most fegyverszünetért jöttem, Jake. Mit gondolsz, képesek leszünk rá? – Nem tudom milyen állapotban lehet a legutóbbi találkozásunk óta, miképpen viselte a kimaradt heteket vagy hogyan, így nem közelítek, várva arra, hogy ő döntsön milyen irányt vesz majd az újfent megtörténő találkozásunk.  

Annyiszor szúrtam már el életem során a dolgokat, hogy fel sem tűnik, ha hibából hibába esek bele, csakis akkor mikor annak a következményei a képembe ordítanak. Sosem voltam az a gyerek, aki bocsánatot kért a tetteiért vagy egyáltalán megpróbálkozott ennek a szónak a kimondásával. Éreztem már? Hogyne! Mégsem lennék valami lélektelen gépezet, egyszerűen ez a szó nekem valamiért sosem bukott ki a számon, bármennyi is múlt volna ezen. Körülírni sikerült, mert az értelmetlen és egyben véget nem érő pofázás jobban ment, mint a levegővétel, de ez valahogy sose bizonyult elégnek. Mindenkinek az a nyavalyás szó kellett, mintha az nyitott volna meg egy kaput vagy franc se tudja, holott az én magyarázatom sokkal kiadósabb és őszintébb, mintha valakinek kiszúrnád a szemét egy bazi nagy ’bocs, de elkúrtam’ felirattal. Bár ha jobban belegondolok, ez se lenne éppen szalonképes, mert ha már töltelékszónak ott szerepel valami fület sértő melléklet, az már nem őszinte. Így most, hogy tudom nem lesz elég monológokat szavalnom, és az sem, ha túlságosan is önmagam vagyok, szinte a tükör előtt gyakorlom azt az egy szót, aminek kimondásával eddig is bajba keveredtem. Őszintén teszem? Igen, mert valójában bajba vagyok a testvérszerep kiérdemlésével. Nem tudnék elégszer köszönetet mondani az idősebb testvéremnek, amiért nem hagyott magamra a szarban akkoriban, hanem átsegített rajta és elviselte minden egyes tikjeimet, amikkel még mindig erősen küzdök, ők meg oroszlán módjára zavarnak a sarokba. Bánt a viselkedésem, ugyanakkor kegyetlenül össze vagyok zavarodva a saját életem alakulásával is. Nem lenne elég egyetlen szó vagy órákig tartó magyarázat arra, hogy valakinek pontosan visszatudjam adni azt az érzésáradatot, ami bennem zajlik már egy jó ideje. Nem szokásom a másik fülét rágni vagy traktálni az idegeit az érzelmi zötykölődéseimmel, ez viszont sosem jelentette azt, hogy egy-két dolog ne ragadna le, és verne kiirthatatlan gyökeret bennem.  Ahogyan azt sem, hogy ne lenne szükségem valakire, aki felé annyi bizalommal tartozok, ami elégnek bizonyul egy nyílt és őszinte beszélgetéshez.

Fülsüketítő csend öleli körbe a Lester házat, amelyhez a hangulatában passzoló sötét is társul. Csupán egy műanyag játék világít a polc tetején, amely némi fényt csempészik a gyerekszobába. Óvatos mozdulatokat vonz magával, ahogyan az ott megpihenő kisfiú kíváncsi tekintete a szekrény ajtaját kémleli, néha kitekintve takarója alól, majd visszabújva annak biztonságába. Jason tudta, hogy nappal csak a szokásos dolgokat találja ott, éjjel viszont minden elevenebbnek tűnt. Ugyanakkor hitt Jake-nek is, amikor azt mesélte egyik este lefekvés előtt, amikor még a szülők nem értek oda a már megszokott éjszakai elköszönésre, hogy abban a szekrényben mindig lesz egy szörnyeteg, aki a rosszfiúkat ijesztgeti, és most, hogy Jason nem éppen jól viselkedett a nap folyamán, túlságosan is valóságosnak érezte bátyja történetét a szekrényben meglapuló rosszról. Ugyan bizonyítani nem merte és hangokat sem hallott felőle, mégsem tudott nyugodtan elaludni emiatt. Kedvenc plüssének hanyag heverészését két kis kéz gyors elragadása szakítja meg és hamarosan azok fogságában létezik tovább, a kisfiú pedig szorosan húzza magához a már-már rongyossá vált állatot, amely elég átmeneti biztonságot nyújt arra, hogy egy pillanatra behunyja a szemeit. Mégis, mihelyst magával ragadna az álomvilág megannyi színes velejárója, újra kellemetlen érzés keríti hatalmába, és a szekrény válik főszereplőjévé gondolatainak. Távolabb húzódik az ágyon, ezzel messzebbre kerülve a félelmetes bútordarabtól, de továbbra sem veszi le róla tekintetét. Úgy hiszi, ha folyamatosan nézi, akkor a szörny majd ott marad, mégis az álmosság ólomsúlyként nehezedik rá pilláira. Kintről apró kopogások hallatszanak az ablak üvegén és az esőcseppek versenyt játszanak az átlátszó felületen. A kis Jason csodálta az esőt, de a hangos dolgokat nem kedvelte, amik legtöbbször követték. Puha társát szorosan tartva helyezi le egyik lábát a földre, melyet a másik követ. Jake azt is mondta, hogy ne legyen félős nyuszi, de nem értette, hiszen ha belenézett a tükörbe, neki nem voltak nyuszifülei, és azok teljesen máshogy néztek ki, szóval úgy gondolta ő félhet, a nyuszik pedig nem. Mindezeket félretéve bátorodik fel, hogy óvatos léptekkel közelítse meg a szekrényt. Nem viselkedett olyan rosszul, így biztosan a szörnynek sem fog kelleni, de ha nem látja annak ürességét, nem tud nyugodtan aludni. Apró kezei kapaszkodnak a gombért, de még túlságosan távol áll ahhoz, hogy ki tudja nyitni. Már éppen eléri, amikor egy hangos dörrenés rázza meg a szoba csendjét, Jason pedig gyorsan szedve lábait szalad át Jake szobájába és miután megrángatja idősebb testvére takaróját, be is mászik mellé, mert tudja jól, hogy Jake sokkal bátrabb, mint ő és jól is viselkedik mindig, ezért ha a közelében van, őt sem bánthatják…

Az a jó ebben a helyben, hogy mindig tartogat valami meglepetést az ember számára. Egy-két pofont, veszekedést meg örömöt is, de sosem tudod éppen melyik oldalát mutatja feléd. Mindig abban reménykedsz, hogy a szebbiket, de aztán…nos kár reménykedni. Jól tudom, hogy a bátyám nem abban a szakaszában van, ahol öcsike szóviccei kihúzhatnák őt a bajból, így egy jó nagy adagot félreteszek önmagamból, meg a mások számára eléggé elviselhetetlen viselkedésemből, és komollyá transzformálódok. (Fenébe, hogy mostanában túl sokat néztem azt az autós filmet…) Neki most nem erre az énemre van szüksége, habár meglehet, hogy mindegyiket felrúgná a Holdra, de talán pont ez érdekel legkevésbé. Felőlem behúzhat egyet, péppé verhet vagy a fejemhez vághat mindent, ami csak kifér rajta, én akkor sem moccanok innen, mert a tervem, hogy ezt együtt fogjuk végigcsinálni, ha törik, ha szakad, olyan sziklaszilárd alapot képzett a gondolataimban, aminek elmozdítása egyszerűen lehetetlen. Azért egy részem reménykedik, hogy a fegyverek, meg egyéb más balesetveszélyes tárgyak kimaradnak a képletből, mert én otthon hagytam a feketeöves tudásomat, és a szamurájkardomat sem akasztottam le a kandalló feletti tartójáról, így ilyen nyers mivoltomban eléggé szegényes ellenfélnek bizonyulnék vele szemben. Eleinte rágódok azon, hogyan is vezethetném fel mondandómat, de aztán csak kibuknak belőlem a szavak, és nagy csoda, hogy értelmesek is. Szavaim bizonyítékaként rakom fel kezeimet, a válasz azonban közel sem meglepő, a kérdése viszont annál inkább.
- Társaságot biztosítok. Azt hallottam szeretnél túladni ezen a helyen. – tekintek körbe, és csak ezután nézek vissza rá. – Gondoltam jól jönne egy kis segítség ebben. – tolom be a konyhában lévő szék egyikét a pontos helyére és kezeimet támasztom annak támlájára. – Mi vett rá mégis erre? Bár tény, így szabadon hagyva sok értelme nincsen ennek sem, de miért pont most? – talán sikerül valami beszélgetésfélét kiszednem belőle, és kezdeményeznem is akár, és bár jobban érdekelne a jelenlegi állapota vagy az, hogy miképpen teltek az elmúlt időszakok, bármi ami hozzákapcsolódik, mégsem ugorhatok egyenesen fejest a közepébe, mert azzal csak még inkább elnyújtanám a már így is nagyra nőtt távolságot, ami közénk furakodott.

Magamra erőltetek valami normális mentalitást a bátyámmal szemben, mégis a földbe döngölném szégyenemben a viselkedésemet, amit vele szemben tanúsítottam az elmúlt időben. Lehetséges ezt lerendezni egy egyszerű bocsánatkéréssel? Mi a francot is bizonyít egy nyamvadt szó, amikor annyi minden áll vele szemben, amihez csak ennyit kinyögni édeskevés lenne?! Kétlem, hogy szegényes vallomásom kiváltaná tetteimet, ezért még tartogatom magamnak. Ízlelgetem, mintha idővel és megannyi türelemmel értékesebbé válna, de részben tudom, hogy csak késleltetés ez a részemről. Időhúzás, mert tisztában vagyok mennyit ér és én mennyit tettem, a kettő  pedig mérföldekre van egymástól és most nem az én javamra billen az a bizonyos mérleg.

Az igazgató mély hangja égzengéssel egyenlő az apró méretűre zsugorodott iroda falai között. Két kezével asztala lapját támasztja, ha nem éppen fenyegetően emeli magasba jelezve haragját a vele szemben helyet foglaló két fiatal fiúval szemben, mégis a szavai tettek helyett és elég borongósnak hangzanak és közel sem biztatónak. Jason haragos pillantást vet a tőle egy fejjel magasabb utolsó éves felé, de ajkainak sarkában ott bújik meg valami egészen más is, mégpedig egy mosoly. Egy apró gesztus elégedettséggel vegyítve, amiatt a pirosan éktelenkedő folt miatt, melyet Mason Hunter arcán vél felfedezni és ami az ő keze munkáját dicséri; egy végzős fintorba és méregbe torzult arcán. Ő figyelmeztette. Nem egyszer szólt neki, hogy fogja be a pofáját, de a baromarc csak vigyorgott és tovább szövegelt. Száját sértő szavak hagyták el, melyekben ott tanyázott a nemrég történt tragédia minden következménye és azok, amelyekkel Jason nem barátkozott meg. Az a baleset, melynek következtében a két Lester fiú magára maradt, és bár Jason próbált jól viselkedni, valami folyton folyvást megakadályozta. Mintha falakba ütközött volna és csak a harag irányította volna tetteit, amelyek felett már nem volt hatalma. Lejjebb csúszik a kényelmetlen széken és karfájáról felemelve karját érinti meg a szeme alatt éktelenkedő érzékeny területet, ami sajog a kapott ütéstől. Ő sem maradt ki ebből, Jason mégis a bátyjára gondolt. Csalódást okoz majd neki, ha meglátja mennyire helybenhagyták őt, holott titokban ígéretet tett, hogy másképp viselkedik majd és ha tudja, megvédi magát. Most viszont mégis ott csücsül a baj közepén és hiába tördeli ujjait, méri fel a dohos iroda minden szegletét elterelve a figyelmét, valahogy mindig szembe találja magát az igazgató haragjával.
- Lester kezdte az egészet, Mr. Sean. Látja az arcomat? – mutat bizonyítékként Hunter a rusnya képére, Jason pedig újra ökölbe szorítja a kezét.
- Akarod, hogy szomszédot is költöztessek mellé, huh? Mert szívesen.. – mozdul Jason a székébe, mire az igazgató újra felemeli a hangját viselkedésre szólítva a két fiút, így mindketten visszahelyezkednek eredeti pozíciójukba.
- Muszáj lesz beszélnem a szüleitekkel.. – tekintete Lesterre siklik -, vagy egy családtaggal erről. – jut végleges döntésre az egésszel kapcsolatban a férfi.
- A bátyámat akarom. – beszél halkabban Jason, végül folytatásra bírja hangszálait. – Én akarok vele beszélni. – fejezi be végül, de mielőtt valami választ kaphatna az igazgatótól, Hunter újra közbeszól.
- A kis szaros nem bír semmit sem csinálni a hülye bátyja nélkül. – vigyorog, ez viszont az utolsó, amit Jason eltűr, mielőtt gondolkodás nélkül vágná ismét arcon Mason Huntert, hogy letörölje azt a buta mosolyt a képéről. Talán saját magát nem tudta megvédeni, de a bátyjáról senki sem beszélhet így.


- Be vagy lassulva, Lester. – most komolyan feszegetni fogjuk mihez szeretnék betársulni, mert akkor hetekig itt lehetünk ahelyett, hogy kipucolnánk az egész helyet. – Már mondtam, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek, elvégre ugyanúgy itt éltem, akárcsak te és egyébként is, több szem, többet lát. Helló, Jason vagyok, bemutatkozzak vagy ugorják át ezt a részt arra, ahol már képben vagy? – nem szemtelenkedésből kérdezem, csakhogy némiképp oldjam a feszültséget, habár az belülről feszít szét. Nem enyhén érzem magamat gyerekesnek, éretlennek, tanácstalannak, meg mindannak az érzéskör alárendeltjének, ami miatt újra az a kis tizenéves mocsok vagyok, kivel meggyűlt a baja akkoriban.
- Ezt vágom. Nagyon ügyes vagy…mindig is te voltál a körültekintőbb, én biztos elbaltáznám ezt is. – véleményezem a papírokkal kapcsolatos információkat, habár azt figyelmen kívül hagyom, hogy élből elutasította a segítségemet. Ha azt hiszi, hogy bútordarabként fogok szobrot állni a ház bármely pontján vagy elhúzom a csíkot, csak mert most idegenekként kezeljük a másikat, akkor marha nagyot téved. Én nyitottam felé, ő rúgta rám az ajtót a fagyos viselkedésével, ez pedig azóta sem változott bennem. Nem csettintésre működök, és nem fogom elfelejteni a hozzáfűzött szálaimat, csak azért, mert egy idióta vagyok és olykor nem állok a helyzet magaslatán. Remélhetőleg most ezen képes leszek valamit javítani.
- Nem is érdemes Jake ott ragadni. Onnan az ember sehova nem tud mozogni, mert megváltoztathatatlan. Kissé sem célszerű olyan közegben élni, ahol megvannak kötve a kezeid, nemde? – kérdezek rá elgondolkozva közben, végül nagyot sóhajtok. Végre kapizsgálom a logikáját, bár még mindig tartok attól, hogy a múlt-féle csomagba én is beletartozok.
- Hol kezdjük? Volt valami terv a fejedben, vagy csak nekiugrunk és lesz, ami lesz? – érdeklődök tovább, aztán elengedem a széket, és még mielőtt szólásra nyitná a száját, gyorsan közbevágok. – És nem, teljesen hidegen hagy, hogy nem kell segítség, mert muszáj lesz elviselned. Te döntöd el, hogy kerülgetjük egymást a következő pár órában vagy összedolgozunk. Gondolom szeretnél minél előbb végezni és ez csak egy módon működik. – próbálok hatni a józan eszére, habár a kíváncsiság megöl, hogy érdeklődjek a hogyléte felől. Most viszont még baromira makacs ahhoz, hogy bármit is mondjon, és ismerem már annyira, hogyha ilyen állapotban kérdeznék rá, egyszerűen fogná magát és újra elzárkózna. A mai napot tekintve pedig pont az ellenkezője a terv.

Látszik rajta, hogy cseppet sem boldogítja a társaságom, de őszintén ez pont az, ami kevésbé érdekel, mert ha akarja, ha nem, én akkor is maradok. Túl sok időt vesztegettünk el az életünkből, amikor azt se tudtuk a másikról, hogy él vagy már sem, majd szúrtuk el újra és újra amikor végül megtaláltuk a másikat, így ezt figyelembe véve bármennyire is erősödik az ellenkezője ellen, én ebből az egyből biztos nem engedek..

Sosem szerettem, amikor kint kellett rostokolni az udvaron, amíg a tanárnők valami bájcsevejt tartottak egymással, nekünk pedig le kellett foglalnunk magunkat. Ilyenkor mindig megtaláltak a nagyobbak, és általában én kerültem ki rosszul, és nem ők. Valahogyan az iskolában haragudtak az olyanokra, akiknek valami problémájuk volt az életükben, és szerintem velem is ez volt a helyzet. Ma viszont mikor Gomez megkörnyékezett az udvaron, egészen másképp viselkedett. Ösztönösen készítettem fel magamat arra, hogy megharcoljak vele, mint ahogyan azzal általában bepróbálkozok, de ehelyett valami feladatról magyarázott, meg arról, hogy jól kereshetek vele. Most először reménykedni kezdtem benne, hogy segíthetek Jake-nek és maguknak, de ugyanakkor rosszul is éreztem magamat miatta. Nem tetszett, főleg, hogy nem a barátaival volt Gomez, hanem egyedül. Két ellentétes gondolat vívott harcot bennem, és bármennyire is féltem a következményektől, mégis kezet ráztam vele. Gomez és a haverjai mindig rossz dolgokat tettek. Kisebbeket bántottak ebédpénzért vagy verték meg őket, majd a lelkükre kötötték, hogy nem mondhatják el kitől származnak a sérülések. Ezt a szerepet én vettem át, amikor Gomezék nagyobb dolgokat akartak tenni. Rosszul éreztem magamat miatta, de tudtam, hogy én kapom a verést, ha nem teljesítem a kérésüket. Ez heteken keresztül így ment, és a másoktól bezsebelt ebédpénz jelentős része hozzám került, amíg teljesítettem a feladatot. Eleinte próbálkoztam az elengedésükkel vagy kértem őket hazugságra, hogy ne kelljen bántani őket, de amikor kiderült mire készültem, rajtam csapódott le az egész. Így muszáj volt teljesítenem Gomez kérését, és bár nagyobb bajba is kerülhettem volna, az egyetlen, ami igazán számított, hogy a bátyámnak nem kell aggódnia kettőnkért, ahogyan eddig tette.

- Márpedig nem fogod. - jelentem ki az egyedüllétre kapcsolatos válaszomat, mert olykor egészen akaratos tudtam lenni, ha nagyon azon voltam, hogy elérjem a célomat. Vele kapcsolatban ez már egészen fiatalkorunk óta jelen volt, és most olyan könnyedén estem vissza a gyerekkori énembe, hogy még magamat is megleptem vele.
Jake komoly tekintete nem tart vissza, habár régebben ilyenkor tudtam, hogy kell az a két lépés távolság és a csend, mert nem szerettem volna még inkább felidegesíteni. Ma úgy tűnik csak arra hajtok, hogy az idegeire menjek, mégis kellőképpen tartom magamat. Nem vágyom arra, hogy még nagyobb szakadék húzódjon meg közöttünk, mint amelyiket eddig is lelkesen ástunk az évek során, ezért hallgatok és nem veszem magamra közel sem kellemesen lecsapódó hanghordozását.
- Tisztában vagyok ennek a fogalmával, máskülönben nem mondtam volna. - valami értelmes választ próbálok kicsiszolni magamból, de haszontalan. Nem tudom mit mondhatnék, hogyan közelítsek az irányába, miképpen viselkedjek, csak azt tudom, hogy nem akarok újra idegen lenni a szemeiben, mint amilyen eddig is voltam.
Sóhajtok egyet, és ismét visszatérünk az eltűnésemre. Bárcsak ennyire egyszerű lenne megfogalmazni ezt, de már elmondtam neki is százszor, hogy ez nem rajtam múlott. Én nem akartam, és ha a helyzet másképp alakult volna, biztos nem ezt az utat jártam volna be.
Zsebre vágom a kezeimet, de nem tudom mit mondhatnék. Olyat biztos nem akarok, amit ne lehetne a visszájára fordítani. Amiről beszél, az az elmúlt x év volt, ez meg a jelen. Jó lenne, ha nem venne semmibe, mert most már itt vagyok és nem megyek sehova. Elkomolyodok, és a szavakat keresem. Az értelmesebbeket, de azok sosem jönnek könnyedén. Azonban helyét a meglepődés egy fajtája veszi át, amikor végül beadja a derekát. A cuccaimat a földre ejtem, és mint egy lelkes gyerek úgy követem a bátyámat, hogy eltüntessük minden egyes nyomát gyerekkorunk helyszínének, mely semmit se változott az évek során. Korábban már jártam itt, de az emlékeim abból az időszakból kopottak, most tisztán mérem fel a környezetemet. Az ajtófélfán jelzett magasságokat, ami Jake és az én növekedésemet jelezte vagy az ismerős mintával ellátott falat, ami magával hordozza gyerekkorunk minden szeletét. A nagy forgolódásba majdnem sikerül orra buknom, és ez eszembe juttatja azt, hogy mennyiszer estem el ugyanezen a ponton a figyelmetlenségem miatt.
- Aki egyszer béna, az is marad. - jegyzem meg és keresek valamit, amivel kezdhetek, de inkább a szavakkal teszem ugyanezt. - Felügyelet nélkül alig lehettünk itt bent, mert azt hitték szétbarmolunk mindent. - gondolkozok el, de közben azon vagyok, hogy a segítségére legyek, ha már elsősorban ezért jöttem ide.

Életem során, ha számot kellene adnom az erősségeimről, és mások számára is bebizonyítanom mivel válnék hasznossá a társadalom részére, az emberi kapcsolatok egyengetése, fenntartása pont, hogy nem tartozna közé. El sem hinné az ember mennyire könnyű beleszokni egy olyan rendszerbe, ami nem követel emberi érzelmeket vagy kötődéseket a másikhoz. Nem várják el, hogy kedves legyél a körülötted lévőkkel, esetleg bizonyítsd irántuk a szeretetüket, mert a hűséged felszínen tartása tűnik a legfontosabbnak. Szinte ép ésszel nem lehet feldolgozni mennyire lebutulnak az érzékeid, amikor éveken keresztül eszerint élsz, erre koncentrálsz és pusztán csak emiatt lélegzel. Így miután az életed vesz egy hatalmas fordulatot, és az ősember korszakból visszatérsz a normalitás talajára, hirtelen fogalmad sincs miképpen kezeljed a körülötted élőket. Érzel valamit irántuk, tudod, hogy kellene, mert mégiscsak hozzád tartoznak, de képtelen vagy egyes dolgokat elsajátítani vagy úgy tenni, mintha különösebb hatást gyakorolnának rád a dolgok. Érzéketlenné válsz, melyből kikövetkeztetve egyszerűen fogalmad sincsen miképpen reagálj le egy-egy könnyed szituációt vagy éppen a legnehezebbeket. Mióta az eszemet tudom, Jake volt az egyetlen, akiben bízhattam. Ő volt az a személy, akiért tűzbe tettem volna a kezemet, ha a sors így hozta volna, és akiről tudtam, hogy a szüleink halála után nem fog magamra hagyni. Ő volt a támaszom, a biztos pontom az életben, akihez hazatérhettem, mégis útközben elvesztettük egymást olyannyira, hogy azt se tudtuk a másik életben van, vagy sem. Ezek után közel sem ad csodálkozásra okot, hogy mindketten bizalmatlanul állunk a másikkal szemben vagy a visszaszokás döcögősebben halad, mint ahogyan azt vártuk, elvégre fogalmunk sincsen milyen személyiséggé váltunk a kihagyott évek alatt. Már nem azok a gyerekek vagyunk, akik megmaradtak csakis egymásnak, akik ismerték egymás rossz és egyben jó szokásait vagy tudták miképpen reagálják le egy-egy ténykedését a másiknak. Felnőtté váltunk, megmérgezett múlttal és kérdésekkel teli jelennel, a válaszok pedig olykor tévútra szaladnak, hogyha ennyi mindent kell bepótolni. Ő is átélt dolgokat, nekem is megvannak a magam szarságai, amik olyan emberré formáltak, akivel néha a tükörbe való szembenézés is nehézkesen megy. Egy valami viszont nem változott meg bennem, mégpedig az, hogy bármit megtennék a bátyámért, jöjjön az bármilyen formában is. Dacára a történteknek, ő még mindig az a személy számomra, aki a biztonságot szimbolizálja.
Nem várom el, hogy ugrálásban vagy éppen heves tapsikolásban törjön ki a jelenlétemtől, de azért eléggé lehangoló a reakciója, melyet az ittlétem okoz számára. Félreteszem kibontakozni látszó sértettségemet, ami már-már gyerekes duzzogásnak is elmehetne, noha még jó, hogy csak bennem zajlik le mindez, és nem ő vele tudatom kegyetlen riposztjainak utóhatását.
- Mert ez eddig is annyira jól ment, nem? - kérdezek vissza érdeklődő arckifejezést öltve fel vonásaimra átmeneti maszkként. Mintha nem ismerne. Tényleg azt hiszi, hogy egyszerűen csak ennyiben hagyom, majd felszállok az első hazatartó gépre csak mert...mert ő azt mondta? Poén!
Visszakérdezését egyszerűen annyiban hagyom, mert nem azért jöttem idáig, hogy vitázzak vele olyan dolgokról, amiket otthon is megtehetünk. Utáltam azt, hogy idáig jutottunk. Gyűlöltem ezt a ridegséget, amit közvetített irányomba, amivel próbált lekoptatni nem egy, és nem két alkalommal. Nem tudok eligazodni az embereken, de kezdek már ráeszmélni, hogy mik a fontosak az életben, és egyes emberekért megéri küzdeni, még ha ők közel sem ezt akarják. Nélküle most nem lennék itt, ez pedig olyan dolog, amit az ember nem vesz csak úgy természetesnek, majd dobja félre egy szegényes köszönöm-el.
Elégedetten veszem tudomásul, hogy aztán végül beadja a derekát és nem kell kétszer kérlelnie, már sietek is utána a lépcsőn felfelé, mintha egy részem újfent gyerekbőrbe bújt volna. És ez valóban így van, hiszen régi rossz szokásom ismételten megmutatkozik, amikor majdnem felnyalom az egész padlót, de még időben tartom magamat egyensúlyba. Én jót szórakozok ezen, és sikerül elkapnom Jake mosolyát is, mielőtt újra felvenné a Terminátor álcáját.
- Engem akkoriban jobban érdekelt a leskelődés, mint az alvás. Szegényt már azzal is kimerítettem, hogy képtelen voltam elaludni. - a fejemet csóválom az emlék hatására, de valami egészen megmagyarázhatatlan érzés fog el attól, hogy újra itt vagyunk. Mintha egy filmet néznék, tele emlékekkel és élményekkel, de mindez csak bennünk játszódik le. Nem tudnám határozottan kijelenteni, de azok után, hogy legutóbb csak a cuccok túladásának okán voltam itt, most jó érzéssel tölt el a változatosság a keserédes emlékek ellenére is.
Én nagyban elvagyok azokkal az emlékekkel, amik megrohamoznak, Jake viszont úgy tűnik sokkal leleményesebb ennél. - Mit találtál? - kérdezek rá, és megállok a szoba egy pontján, hogy kíváncsian kövessem végig, ahogyan előhalászik több éve ott leledző leveleket. - Nem hiszem el.. - széles vigyor terül el az arcomon, kíváncsiságom pedig egyből feléled. Nem is sokáig győzködöm magamat, hogy Jake példáját követve leüljek a földre, és az egyik lezárt borítékot a kezembe vegyem, melynek kibontása után egyből észreveszem a macskakaparásra hajazó sorokat. - Ez fix, hogy az enyém. - forgatom körbe, mert az is lehet valami kód rejlik benne és még hunyorítok mellé. - Ez borzalmas. Vajon kódfejtőkkel olvastatták el a dolgozataimat? - hümmögök egyet, de mikor sikerül nagy nehezen kibogoznom, át is futom a népes listát, ami úgy a lap aljától a végéig ér. Kicsit sem voltam telhetetlen. Egy valamin viszont megakad a tekintetem.
- Ezt figyeld.. - tartom fel az ujjamat, és olvasni kezdek. - .. és még szeretném, ha Rebecca Newton megfogná egyszer a kezemet. - itt már röhögök, mert ez abszurd kérés, pont a Jézuskától. - Ő egyáltalán melyik is volt? A kis szőke copfos vagy a barna hajú, aki a bokámba rúgott, majd elszaladt? - fordulok tanácstalanul Jake felé, hátha ő kevésbé szívózott az agyával, mint én. Szó szerint.

“Reunion by Lester style”

Nem egyszerű, és ez baromira sose lesz az. Azt hiszem csak piszkosul eltávolodtunk egymástól, és a kihagyott évek nem éppen segítettek abban, hogy újra testvérekként tekintsünk a másikra, még ha a tudat ott is létezett közöttünk, mint megmásíthatatlan tény. Az már az első körben lejön, hogy Jake nem fog örömében ugrálni azért, mert voltam olyan szemétláda, és utánajöttem, de az is tisztán látszik, hogy én sem fogok megmozdulni innen csak azért, mert bátyónak nem jön be a szituáció alakulása. Így hát ellentétes érdekeinken felülkerekedve kell döntenünk a másik ellen, és amikor megvívjuk már-már feleslegesnek bizonyuló csatáinkat, bele is vágunk abba, amiért mindketten itt vagyunk. Meglehetősen fura itt lenni ennyi év után, többnyire józanon és nem azért, hogy újabb bűncselekménnyel gyarapítsam népes listámat. Nem voltam tiszta, amikor legutoljára a környéken jártam, és csak az hajtott, hogy felszínen tartsam ezt az állapotot. Ahogyan utáltam az elején beállva lenni, úgy volt rá szükségem a végén, és nem számított, hogy kin vagy min kell átgázolnom ahhoz, hogy önös érdekeimet kielégítsem, mert csak a végeredmény lebegett célként a szemeim előtt. Akkortájt találkoztunk újra a bátyámmal, és bár az elválással már akkor is gondunk volt, azt senki nem mondhatja, hogy ahhoz az állapothoz képest ne mutatnánk valami fejlődést. Ha valami kísérletnek vetnének minket alá, ahol éppen a viselkedési mintánkat tanulmányoznák, biztosan kitűnő alanyként tartanának számon, még ha a folyamat egészen döcögősen is ment és hónapokat vett igénybe. Most is a bútorokért vagyok itt, de nem azért passzolnám el, hogy utána beváltsam valami károsra és kevésbé legálisra, ez pedig felüdülésnek hat.
Beleveszünk a nosztalgikus hangulatba, és szinte már visszafejlődök azzá a gyerekké, aki imádott mindenkinek az idegeire menni. Kinövöm én ezt valaha? Erősen kétlem, de amíg régebben lételememmé vált, addig mára talán képes voltam irányítani énem ezen velejáróit. Jake a szüleinket említi, és hogy hatásosabbá váljanak szavai, a szülők szobája felé vesszük az irányt, amit gyerekként a lehető legszigorúbban kerülnünk kellett. Noha ez sosem jelentette azt, hogy ne hevert volna titokban egy-két színes ceruza a földön vagy eldugott játék az ágy alatt, de a tiltott dolgok mindig jobb ötletnek számítottak, és ez nálunk sem történhetett másképp.
- Pedig aztán jó párszor rászolgáltunk. Legfőképp én. - elevenedik meg előttem a csínytevő kisfiú képe, melynek hatására majdnem sikerül közelebbről megismernem a földet, de még időben veszem elejét a közelgő katasztrófának. Szinte még a mai napig hihetetlen, hogy miképpen alakult az életünk és mindez olyannak hatott akkoriban, mintha csak kettőt pislogtunk volna. Elég volt egy este ahhoz, hogy magunkra maradjunk egész életünkre. Ahogyan ahhoz is épp elég volt, hogy kialakuljon bennem ez a visszavonhatatlan lojalitás Jake iránt.
Amíg én a múltbéli történéseken merengek, ő egészen másképpen idézi fel azt, mégpedig levelek formájában. Lelkesen csatlakozok hozzá, de egyből meg is rökönyödök a kezembe keveredett kézírás láttán, de ez nem nagyon állít meg abban, hogy ne kíváncsiskodjak tovább. Egyből fülig ér a szám az abszurd kérés kapcsán, amit le se tagadhattam volna, habár ha fel kellene idéznem melyik kis angyalkához húzott a szívem, azt hiszem nagy bajban lennék.
- Igaz. - vágom rá egyből Jake segítségét követően a saját sejtésemet is, de aztán át sem gondolva szavaimat folytatom. - Mindig is vonzódtam a szőkék iránt. - jegyzem meg, de utána egyből be is fogom. Nem, nem fogok ráhajtani Jake barátnőjére. Ő tőle még mindig a falra tudnék mászni.Elég vele két perc és tudja, hogy mit tettem, de még azt is, hogy mit fogok tenni, és ez szerintem nagyon nem normális így. Szerencsére az elszólásomról egy képre terelődik a téma, amit én is tüzetesebben megnézek, de mielőtt bármilyen véleményt is formálhatnék kedves hozzáfűzésével kapcsolatban, egy váratlan betolakodó jelenléte megakaszt ebben. Próbálunk nem nagy zajt csapni, ugyanakkor fejben már azon pörgök, hogy minek a segítségével szállunk majd szembe az illetővel, ha egyikünknél sincsen fegyver. Óvatosan tesszük meg az első lépéseket a lépcsőn, én pedig igyekszek Jake elé kerülni, hogy élő pajzsként funkcionáljak, ha a szükség úgy hozza. Egyből hátrahúzom a kezemet és úgy teszek, mintha fegyver lenne nálam, amikor meglátom a lépcső alján szobrozó alakot.
- 2 percet kap, hogy elmondja ki maga és mit keres itt, mielőtt eldurvulnának itt a dolgok. - kezdek bele színészi képességeimet bevetve, és reménykedek benne, hogy hasonlóképpen ő is elhiszi, hogy fegyver van nálam, még ha éppenséggel semmi sincsen. Még ifjú koromban egyszer belerángattak valami előadásba, szóval egy-két fortély a színészi képességeimből talán megmaradt. Igaz, a kukát játszottam..szemétnek meg neveztek már, így talán akad egy kis esély. Kezdek kijönni én ebből a bandita szerepből. Apaként kellene viselkednem, otthon sütögetnem a pitét vagy fogalmam sincsen, nem western féle jelenetekben részt venni bármi egyéb fegyver nélkül, de ha ez kell ahhoz, hogy ne csináljanak szitát belőlünk, akkor megéri kockáztatni.

“Reunion by Lester style”

Mondhat bárki bármit, azért a meglehetősen katasztrofálisan működő kettősünk ellenére is igyekszünk megtalálni a közös hangot, még ha eléggé döcögősen is ugrunk neki kezdetben. Nem ismerjük egymást annyira, mint amennyire két testvérnek ennyi év elteltével kellene, így nem tudhatjuk a másik számára mikor érkezik el az a pillanat, ahonnan nem lenne szerencsés elmozdulni, mert taposóaknaként robban a képünkbe a valóság. Elkeveredtünk az évek során, nem volt lehetőségünk építgetni ezeket a kötelékeket, így ennek fényében mindkettőnkben ott lappang a bizalmatlanság meg a távolságtartás egyfajta keveréke, melyen túllendülni meglehetősen nehezen megy. Még szükségünk van egy kis időre. Arra, hogy összeszokjunk, átbeszéljünk dolgokat és azon túl mérlegeljünk hányadán is állunk egymással, de még annyi megválaszolatlan kérdés és megmagyarázhatatlan válasz maradt, hogy amíg ezeket nem rakjuk rendbe, nem tudunk egyik pontról a másikra mozdulni. Azt viszont nem állíthatjuk, hogy nem próbálkozunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy ugyan nem csattan ki örömében a viszontlátás miatt, mégsem ugrik két kézzel a nyakamnak, hogy kiszorítsa belőlem a szuszt, amiért magamra vállaltam a váratlan vendég hősies szerepét. Sőt, ha lehet ilyet mondani egészen szépen haladunk, mert képesek vagyunk még beszédbe is elegyedni és egy levegőt szívni a másikkal igazán szűk környezeten belül. Nosztalgiázunk, a régen eltemetett emlékekről társalgunk, és olyan témákba kezdünk bele, melyet úgy gondolom már mindketten elég mélyre száműztünk magunkban ahhoz, hogy most mázsás súlyként nyomja egyikünk vagy másikunk mellkasát. Mindezek ellenére amikor Jake előszedi azokat a magányos leveleket és párat fel is idézünk, engem is megszáll a nosztalgikus angyalka szelleme és képes vagyok jót vigyorogni, hogy az írástudatlanságom már gyerekként megmutatkozott, jóllehet mostanra javult a helyzet. Most már nem egy egész egységet kell előkeresni a kódfejtés érdekében, csak egy-két embert kell mozgósítani hozzá. Mi ez, ha nem valami javulás, amit csak és kizárólag magamnak köszönhetek? Büszkén verném a mellkasomat, ehelyett viszont lekötöm a gondolataimat a régen elfeledett nőügyeimmel és rejtett vágyaimmal kapcsolatban, melynek jól szórakozott gyerek módjára hangot is adok, ámbár okosabb nem feltétlenül leszek. Őszintén jól esik ezekbe kicsit elmerülni és úgy tenni, mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne körülöttünk. Akkoriban nem úsztunk nyakig a valóság által képzett mocsárban, így a jelenből visszanézve szinte már visszavágyódom gyerekkorom azon szakaszában, amikor az egyetlen problémám az volt, melyik kis boszorkány fogja meg a kezemet az ünnepek alkalmából, holott tudtam nagyon jól, hogy egyiknél sincs esélyem. Nem voltam valami menő csávó, senki sem akarta megfogni a kezemet csak azért, hogy nekem aznap jó legyen, így a kívánságaim valahol ki is merültek ebben. Kár, hogy az életem nagy problémáit egy kézfogással nem lehet már megoldani.
Vissza is teszem a levelet a helyére, hogy az még jó pár évig biztonságban létezhessen az utókor számára, de többre már nem akad lehetőségünk, mert bármennyire is igyekeztünk titokban elintézni ezt az eladást, valaki úgy döntött ebbe akad beleszólási joga. Nem az öröm meg a lelkes képezte érzelmek köszönnek vissza első körben, sokkal inkább azon morfondírozom, hogyan fogunk mindebből kimászni, noha sejtelmem sincsen hogy minden egyes lépésünkkel mibe mászunk majd bele. Az ismeretlen alak láttán a reflexeim állati ösztönöket megszégyenítő módon keresik a fegyveremet meg annak hűlt helyét, és ha már ennyire benne vagyok a mozdulatsorban, nem vagyok rest rá is játszani a dologra annak érdekében, hogy ne tűnjek védtelen alaknak.
- Túl sok minden, aminek egyáltalán nem kellene megtörténnie, ha mindannyian higgadtak maradunk. - szólalok meg, miután már éppenséggel beharangoztam, hogy nem érdemes velem szórakozni, mert még a végén a levegőt hívom segítségül a váratlanul érdekes fordulatot vett helyzetünkben. - Mi értelme elsietni a dolgokat? - mentem a menthetetlent azzal, hogy még mindig azt éreztetem az idegennel, erőfölényben vagyok, holott ennek pont az ellenkezője történik, amikor a láthatatlan fegyveremre tér ki. Hallatlan! Természetesen a színjáték addig marad töretlen, amíg egy fülessel nem leszek gazdagabb a bátyám jóvoltából, így az ismeretlen alaknak sem nehéz ezek után kitalálni, hogy kevesebbről van itt szó, mint amit én a rögtönzött szájkarate alkalmával igyekszek bemutatni.
- Erre most tényleg szükség volt? Milyen cinkostárs vagy te, huh? - préselem ki a szavakat visszafogottan az ajkaim közül. Magamban azonban fújtatok és szívem szerint hátranéznék Jake-re hogy nekiálljak vitatkozni vele továbbra is  a bajtársiasságról, meg arról, hogy ne buktasson már le, amikor éppen azon vagyok, hogy megvédjem a hátsónkat a szétrúgástól, de ehelyett megadom magamat és elengedem az eddig is bénán előadott műsorszámom legfontosabb kellékét, mégpedig a láthatatlan fegyvert. Megadóan várom a fejleményeket, de fejben már azon vagyok, hogy melyik módja lenne a legegyszerűbb korlátozott harci képességeim bevetésének, de mivel az alak túl messze van, így esélyem se lenne mindezt alkalmazni, mert az odavezető úton kiiktatna. Bár azért megtorpanok egy pillanatra a szövegelésemben, amikor megmutatja, hogy nála igenis van fegyver, és az közel sem olyan, mint amit az enyémnek vallottam még úgy pár perccel ezelőtt.
- Hoho..csak óvatosan. Az nem játék. - tartom fel a kezemet, mintha ezáltal szeretném őt visszafogni. - Egyáltalán nem szükséges, hogy itt probléma legyen. - veszek fordulatot a beszélgetés menetébe, amelynek előbb még azon a felén álltam, aki képes lett volna megharcolni bárkivel vagy bármivel, ha a játékszabályok úgy hozzák.
- Én az már fix, hogy nem megyek közelebb, amíg nem válaszol a kérdésünkre! - acélozom meg magamat az akaratommal együtt, mert úgy tűnik ő sem akar balhét, én meg igen, de túl kevés vagyok most jelenleg hozzá, így talán értelmesebb lenne komolyan elbeszélgetni egymással, ahogyan azt ő is ajánlotta. Nem tudnám elmondani miért, de ismerősnek tűnik számomra ez a férfi, és egy részem hisz neki, hogy nem balhézni jött, mert akkor már rég felhasználta volna a fegyvert ellenünk, de akkor pontosan miért is van itt?

“Reunion by Lester style”

Elég sok minden játszódott le a fejemben az ideérkezésem alatt, ezek mellett pedig rengeteg olyan gondolat is, melyek csakugyan arról szóltak miképpen is zajlik le majd közöttünk ez az újfent találkozás. Lelki szemeim előtt ott lebegett az a kép, ahogyan jó szokásunknál megmaradva összepüföljük egymást, de még olyan irányba is elhaladtam, melynek fegyverpárbaj lesz a vége. Az összeborulás nem játszott, és bár a szívemet törte össze, amiért a bátyámmal így álltunk, mindazonáltal tudtam jól, hogyha annyiban hagyom ezt, és egyszerűen rábízom a sorsra meg annak furfangos útjaira, akkor esélyem sem lesz javítani a kapcsolatunkon. A fenébe is, szerettem azt a hülye fejét! Ott volt nekem, amikor senki más nem, és akkor sem mondott le rólam, mikor mindenki más megtette, ezt pedig amíg élek sem felejtem el. Nem vagyok a kistestvérek mintapéldánya, és biztos vagyok benne, hogy szobrot se fognak állítani rólam ennek okán, de a magam módján igyekszem nyitni felé. Nem is várom el, hogy valami tér közepén tetszelegjen habtestem valami idegen keze által kifarigcsálva, de egy részem abban reménykedik, hogy az idő minket igazol majd, és visszaad egy szeletet a kimaradt évekből, amely által képesek leszünk helyrehozni mindezt. Melyek segítségével lehetőségem lesz közelebb kerülni hozzá, megérteni mi játszódik le benne, mik azok a dolgok, amelyek ennyire kicseszettül gyötrik őt. Segíteni akarok rajta, mégis úgy érzem, hogy csak ezzel még inkább eltaszítom magamtól, ez pedig olyannyira elbizonytalanít, mint annak a személynek a látványa, aki a semmiből bukkan fel családi házunk földszintjén, ezzel egyből más fordulatot adva napunk menetének. Nem mondanám, hogy éppenséggel a sok év alatt összegyűjtött tapasztalat irányítja mozdulataimat, amikor elhintem, hogy fegyverrel készültem, és nem félek azt használni, de a tény, hogy akár veszélyben is lehet az életünk ilyen nem várt őrültségekre késztet, márpedig ez könnyen benne lehet a pakliban. Logikusan is számolva mi itt vagyunk ketten, ő ott van egyedül, mi ismerjük egymást, őt nem, ebből adódóan bármelyik másodpercben annyi lehet nekünk. Pompás, pont erre vágytam a mai nap folyamán, semmi másra. Családi kötelékerősítő megfűszerezve a közös pusztulással.
A színjátékom nem tart sokáig, mert egyikünk sem sík hülye - magamat itt megkérdőjelezném -, így én sem húzom tovább a nyilvánvalót.
- Sok mindent szeretnék én, ez nem feltétlenül jelent semmit. Űrhajós is akartam lenni, meg egy új verda se lenne rossz, de hát...nem mindig kaphatjuk meg amire vágyunk, nemde? - vágok egy grimaszt, mintha a probléma is egy vágyálom lenne, amibe olyan szívesen mártóznék meg időnként. Határozottan nem az a típus vagyok, aki nagy ívben kerüli a bajt, de most még én is úgy látom, hogy az esélyeink mínuszba fordulása után minimálisra kellene venni a keménykedést. Elvégre neki fegyvere van..nekünk meg? Egy fadarabunk meg a rengeteg kérdésünk. Bárhogy is nézem, a kettő nem éppen van egy szinten.
Oké, itt álljunk meg egy percre, mert lehetséges, hogy jó pár alakot megpüföltem már és biztos vagyok benne, hogy drága egyetlen bátyám sincs ezzel másképp, de kétlem, hogy lealacsonyodnánk olyan állati szintre, amikor is megvernénk egy - az ő szavaival élve -, vénembert.
- Senki nem csinál senkiből sem matricát, világos? Békésen lerendezzük, aztán mindenki megy a dolgára. - próbálok a lelkére hatni mindenkinek - még magamnak is -, mert nem lenne jó az életünk alakulását nézve, hogyha az a fegyver használva is lenne. Tisztában vagyunk a jelenlétével, és gondolom egyikünk sem akar annál nagyobb bajt, mint amekkorában már amúgy is benne vagyunk. De aztán a higgadtságom valahol vesz egy éles kanyart ahogyan végül választ is kapunk követelőzőnek hatott kérdésünkre, melynek egészen más lesz a vége, mint amire egyébként józan paraszti ésszel számítani lehetett.
- Ó, hogy az a...hol van a kurva kamera? - tekintek körbe, mert ilyen nincs. Mostanság mindenki tisztában van a nevünkkel? Felpakoltak minket szerencsétlen Lesteréket egy társkeresőre vagy mi a franc történik? - Jól gondolja, sosem hallottunk magáról, szóval itt lenne az első tippem..valaki lefizette, hogy ezt mondja? Ugye jó helyen járok? - veszem a bátorságot, hogy lejjebb merészkedjek hozzá, mert olyan mindegy hol állok, csak a lépcsőn ne kelljen, mert a rosszullét kerülget már és nem szeretném még egy nyaktöréssel is tovább fokozni az élményt. Mert mi van, ha mindez igaz? Ugyanannyi esély van arra, hogy a vén róka igazat mond, minthogy hazudik, de elképzelni apánkról, hogy van egy testvére, akiről még egy kép sem árválkodott sehol sem, ahogyan említésre sem került sohasem, egyszerűen abszurdnak hat. Mégis van valami a vonásaiban, ami nem hagy nyugodni..
- Nagyon jó munkát végzett Frederic, tényleg egy pillanatra totálisan bekajáltam az egészet, de a mi apánknak nem volt testvére. Nagyon átcseszhették a maga fejét. Nem kellemes, az enyémmel is megtették már párszor, tudom milyen, de gyorsan túllendül majd rajta.- a fejemet csóválom egy kis együttérzést is megengedve, mielőtt hátranézhetnénk a bátyámra. - Ugye Jake? - a biztonság kedvéért azért rákérdezek, de csak valaki mondott volna erről valamit, mert ha most kiderül, hogy minden, amit hittünk mégsem úgy van, akkor az meglehetősen nagy probléma lesz. Nem mintha az elmúlt időszakban nem tapasztaltuk volna meg ezt párszor.

“Reunion by Lester style”

Már egészen korán felismeri az ember, ha semmi sem normális körülötte és köztük ő maga sem. Velem sem volt ez másképp, mert mindennek lehetett nevezni azt az utat, ami eddig a pontig vezetett, csak megszokottnak nem. És most, hogy itt állok, eljátszva a nagy hőst fegyvertelenül egy tök idegen előtt, mögöttem a bátyámmal és összezavarodottan azt kell mondjam, hogy ez ami eddig végigkísért, sosem fog igazán változni.
Első körben játszom a nagyfiút meg a veszélyes alakot, de aztán visszaveszek az arcomból, amikor megmutatja, hogy velünk ellentétben nála igenis van fegyver. Én nem tudom, hogy ki hogy van vele, de ha békés szándékkal megyünk a másikhoz, akkor oda nem viszünk fegyvereket, így azt hiszem még mindig azon a lécen egyensúlyozok, amely legfőképp azt érezteti velem, hogy még nem kellene bíznunk az alakban. Noha a fegyvert jó látható helyre teszi, ez még mindig nem ad elég okot, hogy átlendüljek a másik oldalra vele kapcsolatban. Honnan került ide egyáltalán? És miért tudja a nevünket? Olyan sok kérdés merült fel bennem már most, és pont ez a probléma, a kérdések. Mert azokból van bőven, ezzel arányosságban a válaszok valahol a mínuszba tolódnak át már évek óta. Minél több személlyel akadunk össze, minél több esemény ér minket, annál zavarosabbá válik a történetünk.
Amikor Frederic bevallja, hogy ki is ő valójában, szívem szerint röhögni támad kedvem. Tiszta szívből, őszintén és véget nem érően. Azután meg jó képen törölni valakit, mert ez már nagyon nem vicces, ami itt megy. Ki is fejtem vendégünknek a teóriáimat, hátha rábólint az egyikre. Első értelmes gondolatnak a lefizetésre tippelnék, azonban a válasz nemlegesbe fordul át, így elvetem az összes ezzel kapcsolatos további eszmét, mint a gyanúsítottak listáját, meg az ehhez hasonló dolgokat. Ugyan pont ezen felvetések miatt merészkedek lejjebb hozzá, abban a pillanatban meg is állok, ahogyan arra kér: vigyázzak a számra.
- Ha most kezdünk el a szép beszédről társalogni, én komolyan lemegyek hídba. - sóhajtok egyet, de úgy érzem a fejem lassan atomjaira hullik az őt szétfeszítő gondolatok összességétől. Mégis hogyan kellene véleményezzem mindezt, ami velünk történik? Nyugodtan és beletörődően, mintha egyáltalán nem számítana semmit sem, hogy az egész életünk, a gyerekkorunk hazugságokban telt? Az idegesség a legkevesebb, amit jelen pillanatban érzek és van egy olyan érzésem, hogy ez még fokozódik.
Amíg Frederic Jake felé intézi szavait, én a tarkómon kulcsolom össze a kezeimet és körbenézek abban a helyiségben, ahol jelenleg tartózkodunk. Tisztán emlékszem a családi fotókra, amik a falakon lógtak vagy éppen az egyik komód tetején helyezkedtek el. Ebből a távlatból nézve mindez ocsmány hazugságnak tűnik semmi többnek, és bár egy részem nem akar hinni Fredericnek, egy másik, ami ki van élezve minden rosszra, felülkerekedik rajtam és elhitet velem mindent, ami az imént elhangzott.
Megemberelem magamat, és élesen beszívom a levegőt, mielőtt a saját agyamra mennék. Régi énem egészen másképpen rendezkedett volna az ilyen esetekben, és nem hagyta volna annyiban, hogy ismerik a családját, ez az eset viszont túlmutat rajtam. Vegyes érzelmek csapdájába keveredtem, melyben közrejátszanak a bizalommal és a múlttal kapcsolatos kérdések is.
- Sajnálatos módon az én zsebemben nem lapul egy sem, de az italt én is pártolnám, különösen most. - kezdek bele megállva most már egy percre, figyelmemet a tőlünk is idősebb és állítólagos Lester felé fordítva. - Ezen kívül azonban csupa fül vagyok, mert hogyha mindez igaz, amit elmondott, akkor abban úgy gondolom mindannyian egyetérthetünk, hogy van mit megbeszélnünk. Egy esélyt adhatunk ennek. - bólintok rá én is erre az ötletre. Egy esélyt megér, mert úgy gondolom ennyi év után megérdemeljük, hogy megismerjük valójában kik is voltak a szüleink és milyen dolgokba is keveredtek valójában, márpedig úgy tűnik Frederic ebből a szempontból jól informált. Olyan régóta vagyunk csak ketten Jake-el, mint egy család. A felvetés, hogy bárki is maradt rajtunk kívül abszurdnak és egyben értelmetlennek tűnik, mert ahogyan Jake is feltette a kérdését: ha mégis az, akinek vallja magát, miért nem keresett minket ennyi éven keresztül? Változtatott volna rajtunk? Azokon, amiken keresztülmentünk vagy hasonlóképpen estünk volna bele ugyanabba a hibákba? Ezt már nem tudhatjuk meg, mást viszont igen, amire nem tudom, hogy mennyire készültünk fel idegileg és lelkileg egyaránt.

“Reunion by Lester style”

Teljesen kezdem mostanra elveszteni a fonalat abban a családfában, amibe beleszülettünk. Először a lányom érkezése, majd egy új testvér kapunk és most Frederic is. Nem azért, szeretem a nagy családot és őszintén szólva ennyi év magányos farkas lét után jól esik társaságban és békességben élni, de úgy tűnik ahhoz még pár kört le kell futnunk az öreggel. Egyikünk sem az a fajta, aki egyből megbízik a másikban, még ha az ötvenszer bizonyított, akkor sem és ez most sincsen másképp. Noha jómagam egyszerűen csak magyarázatokat szeretnék hallani, pontos és hihető érveket a történtekre, mert bármi is történt a családunk életében, arról úgy érzem ennyi év kihagyás után is jogunk van tudni. Jake természetesen nem ennyire bizakodó a dologgal kapcsolatban, sőt mi több tovább túráztatja Fred tűrőképességét, jóllehet megértem bátyám aggodalmait. Mi a magunk módján védjük a családunkat, ő pedig mindig is egy bástyának számított ebben a rozogán felépített épületben. A biztos pontnak, a védelmezőnek, így most is ehhez a szerephez alkalmazkodik, míg én megmaradok a rossz testvér műsornál, amibe olyan szinten beletanultam már, hogy díjat is kaphatnék erőfeszítéseimért.
- Nem mozdulok. - teszem fel két kezemet védelmezően amikor kimondja a nevemet és ott is maradok egy helyben ennek hatására. Végighallgatom a kettejük közötti szóváltást, de mindvégig az jár a fejemben, hogy most megyünk inni vagy sem? Mert ha a táskámban roskadó meleg ásványvizet kell meginnom, nem tudom mit csinálok magammal. Márpedig most jól esne valami erősebb, ami helyrerázza a gondolataimat és képes velem elfogadni mindazt, ami az imént elhangzott. Új családtag. Mintha a Lesterek a fán teremnének és valaki havonta egyszer megrázná, hogy egy újabb essen le róla és keresse meg a többi gyökeret, amit elhagyott. Esetünkben minket.
Sóhajtok egyet, és amikor a vagyon kerül terítékre, én sem bírom ki, hogy ne osszam meg erről szóló véleményemet. - Én a vagyonom miatt nem aggódok, mert határozottan a béka feneke alatt található. Szóval Fred bá azzal nem lenne érdemes foglalkozni, mert úgy megforgatná, hogy a körhinta kispiskóta lenne hozzá képest és higgye el, nem éppen a kellemes módon. - figyelmeztetem ezzel kapcsolatban, bár nem hinném, hogy épp ezért jött volna, bár én már lassan nem tudok semmit. Leülök a lépcső legalsó fokára és halál nyugodtan várakozok. Elvégre ha már valaki azért jön, hogy kinyírjon, már rég megtette volna, így ez a veszély elhárult - remélhetőleg.
- Bátyó, figyelj.. - felnézek rá innen lentről, és tovább folytatom. - Te sem mondhatod, hogy az új családtagok feltűnése olyan újdonság lenne a mi családunkban. - nem arról van szó, hogy igyekszem meggyőzni, de valahol mégis. Mindenesetre ha úgy dönt, hogy ebből ő nem kér, akkor gondolkozás nélkül fogom a cuccomat és vele tartok, mert a hűségemet az ördög mellett rég eladtam már a bátyámnak, és a többiek csak apró szeleteket kaphatnak belőle. Ami pedig az apánkat illeti, valahol ezek után bármit eltudok képzelni róla. Titkolt testvérek, családtagok? Mi jön még? Fegyveres banda valahol a világ másik végén vagy valami, amiről még fogalmunk sincsen, hogy nyakig benne vagyunk?
Fejemet a falnak hajtom, és próbálok valamit közbeszólni a beszélgetésbe.
- Vannak jó korszakaink is. Azért ne írjon le minket ennyire. - fordítom Fred felé tekintetemet. Igaz, több amit legszívesebben eltörölnénk a föld színéről is, de bizonyára akadnak jó pillanataink az életben. Mégis ahogyan elgondolkozok, egy valami megragad a mondandójában. - Mi történt, ami miatt megszakította apánk a kapcsolatot? - nem tudom elképzelni, hogy csak úgy egyik napról a másikra kapott valami isteni sugallatot, aztán úgy döntött, hogy ennyi volt, vége. Kétlem, hogy volt valami fejlövése a faternak, de manapság már minden megtörténhet. Én sem tudnám ezt mondani Jake-nek, mert minden ökörségem ellenére is nem tudnám elképzelni az életemet úgy, hogy ő ne lenne annak a részese. Bár ha most belegondolok, a bátyám olyan egy patent fajta ember, én meg pont az ellenkezője, szóval valahogy érzem, hogy a következő amit a fejünkhöz vágnak, hogy engem örökbefogadtak, és őszintén nem is csodálkoznék ezen.

“Reunion by Lester style”