Most igazán jól jött volna egy kis kényszerszabadság, de azon már túl voltam, így az idén már nem igazán mehettem több napra el, szóval a legtöbb időt Jason töltötte odahaza az új lakónkkal. Hannah…ennyit tudtunk a kislányról meg, és némi hírmorzsát, de túl kevésnek bizonyult, hogy az édesanyja nyomára bukkanjunk, pedig az öcsém még külön kérdezősködött is. Mindenesetre még volt egy-két ötlet a tarsolyomban, és felvetettem a másik Lesternek, hogy fogadjunk magánnyomozót. Nem szokatlan, ha az ember információk híján van, és egy gyerek csöppen a nyakába. Én is megtettem, amikor őt kerestem, és valószínű nem is találkoztunk volna Los Angelesben akkor, ha nem kapok egy fülest, hogy a szülőházunkban téblábol egy idegen. A betörés szinte már a kisebb csíny volt, amit elkönyvelhettem az öcsémnek, hiszen útközben kiderült, hogy drogfüggő, és idegen nőket csinál fel, hogy aztán a szerelem gyümölcse házhoz jöjjön. Nem repestem az örömtől, hogy felváltva kell játszanunk a felelősségteljes szülőket, még akkor sem, ha az anyagi hátterem megvolt hozzá. Jason nem állt készen erre, még javában a rehabot kellene végeznie, de arra már nekem sincs kapacitásom, hogy az ő lelkivilágával, és a kis csemetével is törődjek. Maradtak az időbeosztások, olykor egy-egy dada, de a bizonytalanság, és a feketepiac miatt nem volt más lehetőségünk. Jasonnek meg kellett őriznie az inkognitóját, hogy ne bukkanjanak rá, én meg tartottam a hátamat, hogy életben tartsam, most már nem csak őt, hanem a közös (az ő) lányát is. A hasonlóság tagadhatatlan volt, én el se hittem volna, hogy az övé, de okosan elvégeztettem egy apasági tesztet, és azon ott állt feketén fehéren, hogy ez a kis hiba a jó feladóhoz érkezett meg.
A hétköznapok egyhangúságát a szervezettség, kisebb-nagyobb balhék váltották fel, de ma valahogyan még a nap is a mi kedvünk szerint süt. A szupermarket parkolójába igyekszünk vissza a leárazott pelenkával, és az új tápszerrel, amit persze megannyi ajánlás után szereztünk be. Az első két próbálkozás nem éppen a legjobb eredménnyel zárult, ha az éjszakai üvöltések számát vesszük, és a hasfájás megannyi szakaszát alapul. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz kakilni? A manó, ahogyan Jason hívta Hannaht napról napra szebb lett, de egyikünk sem ismerte volna be a másik előtt. - Figyelj Jas, szerintem ideje lenne vennünk egy kiságyat. Nekem nem tetszik, hogy közöttünk alszik, és oké, hogy ez már két éjszaka működik, de mi lesz, ha ráfekszel, vagy én? – érdeklődöm a csomagtartót felnyitva, miközben a testvérem a babahordozót lóbálja a jobbjával, és hülyén gügyög a kislánynak. - Átveszem, pakolj be. – közlöm vele, mert hullafáradt vagyok, és átveszem a bébihordozót, hogy becsatoljam a hátsó ülésre. Az ajtót kitárom, és beültetem a hercegnőnket, aki éppen elveszik a nyuszis, rózsaszín overalljában. Egy ásítás jelzi, hogyha ügyesek vagyunk, akkor a másfél óra helyett elég lesz egy fél óra kocsikázás is a nagy semmiben, de ekkor egy hatalmas csattanás hallatszik a közelünkből, és hátrakapva a fejemet, be is vágom az autóba a kopakomat. - Mi történt? – a biztonsági övet megigazítom a kislányon, és ekkor szembesülök a tőlünk pár méterre fekvő egyeddel. - Mi a fene? – tekintek végig az autón, meg a mellette fekvő, kissé kifordult biciklisen. - Jason maradj itt…. – rohanok oda, de a nyomomban van egy másik nő is, akit már hamarabb kiszúrtam a szomszédos parkolóhelyen. Elegendő néhány másodperc, hogy a gyülekező embereken átvágjunk, és leguggoljak a sérült mellé. A sofőr kétségbeesetten áll a kocsija előtt, és a szájára teszi a kezét. - Mire vár maga ostoba? Hívjon mentőket. – rivallok rá, de teljesen sokkban van, így a mellettem álló nőre tekintek. - Ugye van magánál telefon? – kérdezek rá, de már ellenőrzöm is a pulzusát a biciklisnek, és a nyaki vénáját. A szemhéját felhúzom, és sürgetve pillantok a mellettem tevékenykedőre. - Mondja meg, hogy valószínűleg agyalapi töréssel van dolgunk. Ne mozdítsák meg. – üvöltök rá az egyik járókelőre, aki közelebb jönne a sérülthöz.
Amint becsukódik mögöttem a jármű ajtaja, és Stella elhajt a kocsijával a parkolóból, előkutatom a táskámból a kis papírfecnit, amit reggel süllyesztettem el benne, de csak akkor futom végig a listámat, amikor a kolléganőm már eltűnt a látómezőmből. Rendes volt tőle, hogy felajánlotta ezt a fuvart, még akkor is, ha állítólag neki is erre volt dolga, bár hazafelé így is buszoznom kell majd, de legalább ennyi időt megspórolt nekem. Most azonban végig kell gondolnom, melyek is a legfontosabbak a bevásárlólistámról, mert a tömegközlekedéssel utazva utálok sok holmit magammal vinni. A legjobb lenne, ha csak azokat a legszükségesebb alapanyagokat venném meg, amelyekből készíthetek magamnak egy gyors vacsorát. Charlotte ma este szerencsére Lizáéknál marad, suli után egyből oda mentek. Nem mintha nem jutna elég kaja kettőnkre, egyszerűen csak... jót fog tenni egy kis idő egyedül, amíg átgondolhatom a hétvégén történteket. Csak azért mentem át a szüleimhez, hogy gondoskodjak édesanyámról, és egy kicsit feltakarítsak, amíg apám kimenőt kapott, és elment a kollégáival egy baseball meccsre. Aztán az egyik szekrény aljában olyan levelekre bukkantam, amiket valószínűleg legjobb lett volna, ha sosem kell elolvasnom. Nem is értem, anyám minek tartotta meg őket. De amennyit megtudtam belőlük, az elég volt ahhoz, hogy faggatózni kezdjek, és végül olyan titkokat zúdítson rám anyám, amelyek az egész világomat kifordították a sarkából. Talán nyolc hónapos terhes lehettem, amikor egyszer egy áruház gyerekrészlegén a kis ruhák között válogatva megakadt a szemem egy „Apa kicsi hercegnője” feliratú ruhácskán, és váratlanul, ott mindenki előtt, kitört belőlem a zokogás. Szeretném a hormonokra fogni, de az érzelmileg egy elég intenzív időszak volt a számomra. Sírtam a lányom miatt, aki talán sosem ismerheti meg az apját, és soha nem lehet vele olyan jó viszonyban, mint én a sajátommal. Sírtam magam miatt, mert teljesen egyedül maradtam, mert a szüleim úgy döntöttek, nem fognak támogatni engem ebben a törvénytelen, váratlan terhességben és gyerekvállalásban. Sírtam amiatt, mert apám mindig is a legközelebb állt hozzám, imádtam, rajongtam érte, felnéztem rá, és a nyomdokaiba akartam lépni, de akkor valami megtört bennem. A dolgok végül később többé-kevésbé rendbe jöttek, de most... hogy megtudtam, hogy akit mindig is az apámnak hittem, valójában nem is az... és hogy a valódi édesapámat már sosem lesz esélyem megismerni... most ismét kicsit úgy érzem magam, mint akkor, ott az áruházban. Tudom, kissé melodramatikus vagyok, és szeretném, próbálom nem ilyen drasztikusan felfogni a helyzetet emlékeztetni magamat, hogy a férfi, aki felnevelt, minden lényeges szempontból az apám, de ez most még nem könnyű. Aztán ott vannak a fivéreim, Jake és Dorian, akikről most szintén tudomást szerezhettem... Mindig is szerettem volna egy testvért, és most kettőt is kaptam. Felkereshetném őket, de egyelőre időre van szükségem, hogy elrendezzem magamban a dolgokat. Talán ha már ez az egész kevésbé tűnik képtelenségnek, kevésbé fogom magam idiótának érezni, amikor bekopogok hozzájuk azzal, hogy „sziasztok, én vagyok a húgotok”. Illetve húgi és nővér. A cetlimet visszagyűröm a táskámba, majd sarkon fordulok, hogy meginduljak a bevásárlóközpont bejárata felé. Ebben a pillanatban azonban hatalmas csattanással közvetlenül az orrom előtt egy autó beleütközik egy kerékpárosba. Ijedten és elborzadva ugrok hátra, de a következő másodpercben már, a lélekjelenlétemet összeszedve sietek oda a földön fekvőhöz, felmérve, hogy miben tudnék segíteni. Kicsit sokkban vagyok, ahogy mindenki, kivéve talán azt a férfit, aki máris a sebesült pulzusát ellenőrzi. Bólintva veszem elő a telefonomat a kérdését hallva. - Maga orvos? - kérdezek rá, miközben tárcsázom a 911-et, csak hogy biztos lehessek benne, hogy tudja, mit csinál. Bár gondolom, máskülönben nem dobálózna olyan kifejezésekkel, mint „agyalapi törés”, bármit is jelentsen ez. Amint felcsendül a vonal túlsó végén a női hang, már közlöm is, hogy mi a helyzet, beleértve a doki megállapítását. - Pár perc, és itt lesznek a mentők – jelentem ki, majd a még mindig rémült tekintetű sofőrre esik a pillantásom, aki kihasználva a növekvő tömeget a biciklis körül, oldalazva húz vissza a kocsijába. - Várjon! Várjon! - szólok rá, és követem a volánhoz. - Ne menjen el! Ne csináljon őrültséget! Ez most így még csak egy szerencsétlen baleset, de ha most meglép, az már cserbenhagyásos gázolás lesz! - figyelmeztetem. A rendőröknek is hamarosan itt kell lennie. Felveszik az adatait, és ha a sérült felépül, mindkettejüknek jók lesznek az esélyeik, de ha lelép, azzal tönkreteheti a saját életét is, csak azért, mert beijedt. Ám a fickó nem hallgat rám, csak bepattan a kocsijába, és kihátrál a parkolóból. Fejcsóválva nézek utána, de még le tudom olvasni a rendszámtábláját, aztán visszafordulok a többiek felé, ám amikor meghallom, hogy a közelben felsír egy kisbaba, ösztönösen arra felé kapom a fejem.
Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy mostanában minden egyes tettemet, és lélegzetvételemet úgy alakítottam, hogy az Hannah kedvére legyen. Minden gondolatom körülötte forgott, és bár a helyzet nem vált szokatlanabbá a kezdetekhez képest, de már nem tartozott az elsők közé a kételkedésem abban, hogy ő az enyém. Kezdetben nekifutottam az édesanyja megkeresésének, de mindvégig zsákutca volt minden oldalról. Ez viszont nem azt jelentette, hogy feladtam volna, hiszen a kíváncsiságom hajt és még most sem lettem biztosabb abban, hogy tökéletes apafigura lennék ennek a kislánynak a számára. Lássuk be, ő egy kis szent az én ördögi énemhez képest, és csak rossz hatással lennék rá. Még ha ott van Jake, aki nagy mértékben egyensúlyozza ezt a hatást, és segít, amiben tud. Legutóbb a magánnyomozó ötletét is felvetette, én pedig rábólintottam annak ellenére, hogy valami kötődés kezd kialakulni közöttem és Hannah között és ha arra kerülne sor, hogy mégis sikerülne megtalálni a nőt, nem biztos, hogy kiadnám a kezeim közül. Rossz hatás ide vagy oda. Nem váltam nyugodtabbá, sőt valahol a teljes idegösszeomlás szélén vagyok, ahol egy emberi élet iránt érzett felelősség és a múltam összeütközik. Minden egyes megmaradt józan gondolatszálam tisztában van azzal mennyire nem szerencsés még egy életet kitennem veszélynek, és emiatt sokszor még nehezebb összpontosítani arra mi is lenne a teendő Hannahval kapcsolatban. Kész rejtély nekem a törpe, aki eléggé szélsőséges érzéseket vált ki belőlem azzal, hogy az aggódás ötszázadik fázisába taszít, meg valahol a dühömet is irányítja, mert ha valaki szemet vet rá, azt biztos kicsinálom. A türelem nem olyan, amivel személyem rendelkezik, és most mégis a legtöbbet kell kihoznom magamból ezen a téren. Szóval rendesen megvagyok lőve, mert fogalmam sincsen mit csinálok, de teszem, amit tudok abban reménykedve, hogy a legjobb lesz a kicsinek. Nem csak az én életem vált érzelmi hullámvasúttá, de még a bátyámét is sikerült kifordítani önmagából. Különböző egyezkedések meg szervezkedések után alakítottuk ki a napirendünket, amihez egyikünk sincs hozzászokva és talán nem is most lesz az, amikor végleg belerázódunk mindebbe. Teljesen el vagyok varázsolva a vásárlás után, és Hannaht igyekszem nem létező humorommal szórakoztatni, de közben fél füllel hallom, hogy Jake mit beszél. - Akkor kitekerem mindkettőnk nyakát. Ugye manó? - nézek a kislány felé, aki nagyon figyel, habár ha tudná miket beszélek, valószínű az első dolga lenne diliházba vagy börtönbe küldeni. Ami mihelyst eléri a megfelelő életkort elég valószínű, hogy befog következni. Átnyújtom a bátyámnak őt, majd nekiállok a pakolásnak, de a háttérben zajló események félbeszakítanak ebben. Ösztönös reakcióként nyúlok a fegyverem üres helyéhez, azonban a történések nem jelentenek veszélyt ránk, mégis az első dolgom Hannah ajtajához sétálni. - Ki tudja. - válaszolok Jake-nek, aki már siet is segíteni, míg én a kislánnyal vagyok elfoglalva, hogy megnézzem nem ijedt meg vagy ehhez hasonló dolgok. - Nincs semmi baj Han, csak a bácsi beba..bebanánozta a fejét a földbe. - javítom ki magamat, mert mégsem beszélhetek csúnyán előtte. - De szerencsére az okosabb Lester bácsi ott van vele. - adok helyzetjelentést abból, ami lejött az egészből, de Hannah nem igazán értékeli, és már görbülnek is le az ajkai. - Nenene..tudom sokat pofázok. Abba kellene hagynom, igaz? - emelem is ki őt a helyéről, és így próbálom nyugtatni nem nagy sikerrel, meg távol tartani a történésekről. Elég trauma neki, hogy hozzám került, nem kell még egy. Nem sok mindent látok a történésekből, és mikor a közelben lévő nő felém fordul, késztetést érzek arra, hogy ő tőle érdeklődjek. - Minden rendben ott? Superman ura a helyzetnek? - célzok a bátyámra egy fejbiccentéssel is jelezve, hogy ne legyenek félreértések. Legalább egyik Lester remekeljen, ha a másik csúfosan és nyilvánosan elbukik. Hannah eközben sem igazán nyugodt, valószínű a koccanás ijeszthette meg, és mikor meghallom a közeledő rendőrautókat, én sem érzem magamat a kislánynál boldogabbnak.
Szeretném azt hinni, hogy ez egy hétköznapi bevásárlás lesz, ahol bepakolunk a csomagtartóba, és már száguldunk is hazafelé, de tévednem kell. A legrosszabb, ami most történhet, mondjuk egy nagy koccanás, de itt még ennél is katasztrofálisabb helyzet áll elő, amikor bekapcsolnám Hannah-t. A parkoló szélén kanyarodott ki éppen egy biciklis, de a befelé tartó autós nem vette észre, és szó szerint neki ment. Nem szeretek vészmadár lenni, már véresebb szituációt is láttam, de hogy éppen az unokahúgom, és az öcsém társaságában legyek, ez még dob a toplistás rémálom helyszíneken. Jason nem vallhat színt, az lenne a legjobb, ha lelépne a kislánnyal, mert ha be kell mennünk a rendőrségre, akkor nem tudom, hogyan fogjuk kimagyarázni, hogy az igazi neve most nem ez, és amúgy is már jó ideje eltűnt. A zsaruk között is vannak elköpők, nekem nem hiányzik, hogy a lakásunkba betörjenek, és fegyverrel kelljen kiiktatnom őket. A tudásom sziklaszilárd, de más, ha egy gyerek is van a háznál. A játékszabályok megváltoztak néhány héttel ezelőtt, és most az lenne a legjobb, ha inkognitóban maradnánk. Alaszka előtt tüntettünk el egy holttestet a belvárosban, és nincs kedvem ahhoz, hogy összefüggésbe hozzanak a hírrel. Mindkettőnknek hosszú a bűnlajstroma, de én orvosként még szerezhetek alibit, viszont hogyan számoljak el egy drogdílerrel, aki a kartell tagja? Nem léphet csak úgy ki, egyelőre arra törekszem, hogy az eltűntek között tartsák számon, aztán majd elintézzük a „halálát” is, de ez még messze van. A drukk azonnal kimutatható a szervezetemben a csattanás pillanatában, és nem kérdés, hogy segítenem kell. Az orvosi esküm köt, és arra tettem fel az életemet, hogy másokon segítsek. Nem gondolkodom, mikor megindulok a sérült felé, de közben hozzám csapódik egy nő is. Nem mondanám idősnek, de abban biztos vagyok, hogy így ebben a három másodpercben, amit rászánok, tuti, hogy nálam fiatalabb, nem mintha én kinéznék annyinak, mint amennyi vagyok. A férfin nem volt sisak sem, így megnehezíti a tényt, hogy ép bőrrel megússza, de ahogyan elnézem a sofőrt, ő sincsen jobb állapotban, a sokk jeleit mutatja. Az első dolgom, hogy kitapintsam a pulzusát, de már hajolok is oda a füléhez, hogy a vérzést keressem, de megakad a tekintetem az orrából kifolyó színtiszta folyadékon. Ez agyvelő és gerincfolyadék egyvelege, ami azt sugallja, hogy a baj nagyobb, mint hittem volna elsőre. Mindenki pusmog, de nem tesz semmit, így az egyetlen jelenlévőt kérem meg, hogy hívja ki a mentőket, mikor megkérdezi, hogy orvos vagyok-e. - Igen, az…és neurológus. – a tekintetem összetalálkozik az övével, aztán ráripakodok a másikra, aki közelítene. Nem szeretném, ha bárki is hozzáérne a pasihoz, különben lőttek neki. Miért olyan nehéz megérteni, ha van már szakértő a helyszínen, akkor nem kell belekontárkodni a munkájába. - Köszönöm. – mondom hálásan, és minden figyelmemet a férfira fordítom, hogy beérjem az ütés pontos helyét, de csak a füle mögötti területet tapintom ki. Az orrüregben gyűlik a vér, szükség lesz egy MRI-re, de ekkor több esemény bontakozik ki egyszerre. A baleset okozója lelécel, én szívesen utánamennék, hogy elmagyarázzam ez mivel jár, de a talpraesett kisasszony megteszi helyettem, és ekkor görcsroham tör rá az eszméletlen pasasra. Azonnal oldalra fordítom, és a nyelvét kihúzva tartom meg. - Mikor érnek már ide? – tekintek fel a tömegre, és végre meghallom a szirénát, de egyszerre több is hallatszik a semmiből. Elsőként ér ide a mentő, aztán két rendőrautó, így nekem az elsődleges feladatom, hogy átadjam a beteget. Peter száll ki a hátsó bejáraton, és engem meglátva egy mosoly kúszik az arcára. - Jake…még a szabadnapodon is dolgozol, nem lesz ez kicsit sok? Mi történt? – azonnal leguggol mellém, és mutatom neki, hogy nyissa ki a táskáját. - Elütötték, gerinc és agyvelő folyadék távozott az orrüregen keresztül, agyalapi törés, de nem tudom, hogy mennyire súlyos, epilepsziás rohama van. Töltsél be 20 mg Phenytoin-t az… - az egyik címkére bökök, de erősen tartom a beteget. A másodpercek várakozása kiöli a környezetre mért reakcióidőmet, és most az a legfontosabb, hogy be tudjam adni a görcsoldót. Nem tökölök, a hajlatába nyomom a fecskendőt, és üvöltve kérem a hordágyat. A két rendőrautóból összesen négy járőr érkezik, de az én munkámat nem gátolják meg, csak a tömeget oszlatják szét. A roham után belevilágítok a szemébe is, aztán háromra átemeljük a hordágyra, és utasításba adom, hogy mi a teendő a kórházig. - Mérjétek a pulzusát, és nézzétek a pupilláját, már most véraláfutásos, a jobb oldalon nagy az agyi nyomás. Callaghen bent van, ma ő az ügyeletes. – állok fel, és fél szemmel az öcsémet keresem, aki éppen Hannah-t fogja, mikor közelebb lép az egyik tiszt, és az a nő, aki hívta a mentőket. - Hol van a sofőr? Azt hittem, csak beült a kocsiba. – érdeklődök, de nem látom sehol, azonban most az lenne a legcélszerűbb, ha Dorianre nem hívnám fel a rendfenntartók figyelmét. - Dr. Lester…Ms. Weston azt hiszem velünk kell jönniük. – mondhatom tökéletes, idegesen teszem csípőre a kezemet.
Egyik pillanatban még a bevásárlólistám áttekintésével vagyok elfoglalva, és azzal, hogy mit is készítsek magamnak vacsorára, a másikban meg már tanúja vagyok egy szörnyű balesetnek, és első sorból végignézhetem, ahogy a szerencsétlen kerékpáros kitekert pózban landol az autó előtt. Ijesztő látvány, mert bár nem vagyok orvos, ennyiből is meg tudom állapítani, hogy súlyosan megsérült. Szeretnék segíteni, de azon túl, hogy azonnal tárcsázok, és a mentőket hívom, nem sok egyebet tehetek, mint hogy tétlenül ácsorgok, és próbálok nem láb alatt lenni, hisz velem ellentétben van itt olyan is, aki valóban tehet is valamit. Sajnos még a gázoló sofőrt sem tudom feltartóztatni, pedig én próbálom őt figyelmeztetni. Úgy tűnik, olyannyira pánikba esett, hogy az óva intésem ellenére is jó ötletnek találja, hogy lelépjen. Pedig tényleg csak baleset volt, és szerintem vagyunk itt elegen ahhoz, hogy ezt tanúsítani is tudjuk. Sóhajtva, a fejemet ingatva fordulok vissza a földön fekvőhöz, de a figyelmemet magára vonja egy síró kisbaba, és az apukája, aki igyekszik őt megnyugtatni. A picik megérzik a feszültséget, általában szüleikről, természetesen, de szerintem nem lenne meglepő az sem, ha hatással lenne rá, ami itt körülveszi. A morajló, pánikoló, bámészkodó tömeg, a közeledő szirénázó járművek, és a többi zaj. Amikor a férfi megszólít, követem a pillantását a szorgosan munkálkodó doki felé. Kicsit furcsának tűnik ilyen helyzetben humorizálni, de mégis elég találó a hasonlat. - A mentők máris érkeznek, a barátja pedig, úgy tűnik, nagyon jól érti a dolgát – bólintok, és egy halvány mosolyt is megeresztek. Feltételezem, hogy barátok, ha már ilyen közvetlen módon emlegeti a másikat. De az is lehet, hogy testvérek... vagy akár egy pár is lehetnek, és együtt nevelik a kislányukat. Nem tudhatom. - Gyönyörű baba. A maga szemeit örökölte – állapítom meg a kicsiről az apjára pillantva, mert nekem elég egyértelmű a hasonlóság. Igazából nem célom ezzel csevegést kezdeményezni, de tudom, hogy meg kellene várnom a kiérkező járőröket, és így legalább kevésbé érzem magam addig is tehetetlennek. Aztán már azt figyelem, ahogy a Jake-nek szólított orvos segítségével a mentősök ellátják, és a mentőkocsiba tolják a sérültet. - Nora? - Amint meghallom, hogy a nevemen szólítanak, máris a hang irányába fordulok, és fel is ismerem a felénk tartó négy rendőr között Andrew-t, akivel évekkel ezelőtt együtt végeztünk az akadémián. Csak amíg ő jelvényt kapott, és elkezdhetett járőrként dolgozni, én terhes lettem, aztán muszáj volt más, kevésbé veszélyes munkák után néznem, amiből nem csak hogy eltarthattam az egyedül nevelt lányomat, de mindemellett még a főiskola folytatására is szoríthattam időt. Szinte pont olyan reménytelen képtelenség volt, ahogy hangzik. Amint kölcsönösen üdvözöljük egymást, már rá is tér a lényegre. - Te is itt voltál? Láttad, mi történt? - Bólintok, és a parkoló széle felé mutatok. - Az autós arra próbált bekanyarodni, és valószínűleg nem láthatta a kerékpárost... A sofőr megvárta, amíg kihívom a mentőket, de eléggé meg volt ijedve. Talán sokkot is kapott. Később elhajtott, de megjegyeztem a rendszámát, le tudom diktálni... - Ajánlom fel, és ekkor veszem észre, hogy már Jake, az orvos is a közelünkben áll, és épp az autó vezetője iránt kérdez ő is. - Elment. Próbáltam visszatartani, de... - megvonom a vállam. Ezt már a rendőrök megoldják. Azt remélem, ennyivel letudhatom az egészet, de úgy tűnik, a járőrök alaposabban utána akarnak járni a dolgoknak. Meglehet, éppen azért, mert cserbenhagyás történt. Semmi kedvem bemenni az őrsre, mert pontosan tudom, hogy működnek ott a dolgok. Lassan. Megtörténhet, hogy ott ülhetünk órákig is, és a legjobb eset, ha kapunk kávét a várakozáshoz, mire valaki akad, aki kikérdez bennünket. Pedig ez csak egy sima baleset volt, vagy mégsem? Mégsem ez az, ami először végigfut az agyamon, amikor a felszólítást hallom, hanem az a név, ami az enyémmel egyazon mondatban felcsendült az imént. - Dr. Lester? - fordulok kissé döbbenten a doki felé, ahogy összerakom magamban a képet. - Dr. Jake Lester? Los Angeles-ből? - Mekkora az esélye annak, hogy több Dr. Jake Lester is él a környéken? És annak, hogy épp azután futok bele véletlenül a bátyámba, miután tudomást szereztem a létezéséről? Ez őrület! A kislányt dajkáló férfi felé vetődik a pillantásom. Nagyjából velem lehet egykorú... Ő lenne Dorian? Szinte érzem, ahogy falfehérré válok. Nevetséges lenne, ha most elájulnék, de tagadhatatlan, hogy kissé lesokkol a váratlan felismerés.
Túlságosan nem ritkaságszámba menő eset, hogy baleset történik, hiszen az emberek figyelmetlenek meg fejvesztve rohannak mindenhova, utána meg egymásnak. Most viszont még inkább zavar, már csak azért is mert mi is a helyszínen voltunk. Pontosítok, Hannah és a bátyám. Tisztában vagyok vele, hogy idősebb felem ura a helyzetnek, és mindent megtesz, hogy a pórul járt biciklist még a helyszínen életben tartsa, de egy pár hónapos kislánynak nehéz ezt megmagyarázni. Ő neki csak a hangzavar marad meg a feszültség, amiből elég sokat tudhatok magaménak a történtek fényében. Első dolgom odasétálni hozzá, és kiemelni őt a helyéről, hogy ezzel is nyugtatásként legyek rá, de teljesen haszontalanná válok, legyen szó bármelyik próbálkozásomról. Türelmetlenség uralkodik el rajtam, és legszívesebben a rendőrök érkezése előtt lelépnék a helyszínről, ahogyan azt a barom sofőr is tette. Rendes bűnözői előéletem van, hiába kerültem a feltűnést, és ezt nem moshatom le magamról percek alatt. Semmi kedvem hadakozni a jelvényesekkel, ahogyan ahhoz sem, hogy az eddigi életem bemocskolja Hannah jövőjét. Az nem kérdéses, hogy jobb szülőt érdemel nálam, hiszen egy aranyhalat nem bíznék a saját felelősségemre, nemhogy egy kisember életét, de csak én maradtam, így nem adhatom én is tovább őt, mintha nem is létezne. Direkt kerülöm a helyszínt, a kíváncsiságom azonban nem nyugszik, így kapok az alkalmon, hogy a közelben lévő nőtől kérjek egy kis tájékoztatást. Legalább terelem a gondolataimat is, és kevésbé mutatok idegességet a karjaim közt lévő kislánynak. Alig észrevehető mosollyal reagálom le a Jake-re tett megnevezését, ugyanakkor hibáztatni sem tudom érte, hiszen fogalma sincsen kik lehetünk. Kezdetlegesen biccentek egyet megköszönve ezzel az átadott információkat, majd Hannahra siklik a tekintetem, amikor ő lesz a téma középpontja. - Remélhetőleg csak ebben fog rám hasonlítani. - jegyzem meg úgy mellékesen, semmilyen rossz szándékkal, de tényleg nem a jó emberek táborát erősítem, és ha bármilyen rossz irány felé is terelődik a későbbiek folyamán, az biztos, hogy szálanként tépem ki a hajamat. Én elbuktam, ő neki nem engedhetem ezt meg. Olyan életet kell élnie, amit megérdemel, az viszont már sanszos, hogy képes leszek neki megadni vagy sem. Hiába folynak a háttérben az események, én még mindig csak egy személyre koncentrálok, aki miatt nem cselekedhetek úgy, ahogyan korábban azt tettem volna. Nem vetne jó fényt rám, ha egyszerűen követném a sofőr példáját, és elhagynám a helyszínt a nagy kikérdezések előtt, ugyanakkor az sem szerencsés, ha itt maradok. Agyilag teljesen üresjárat vagyok, ami egészen meglepő a cikázó gondolataim tekintetében. Eluralkodó feszültségem egyáltalán nem segít, így az első értelmes gondolatomat követem, mégpedig normális emberként viselkedni, és tovább folytatni a pakolást. Hiszen az élet megy tovább, nem? Ezt viszont a felém sétáló rendőr akadályozza meg, aki egy sablonos kérdéssel indít, ami azt foglalja magába minek is voltam tanúja a történtekből. - Őszintén bevallom nem láttam semmit sem. Éppen a kocsiba pakoltam be, amikor az eset történt. - felelek kimérten, és közelebb vonom magamhoz Hannaht, ezzel is óvva őt a környezetétől. Habár még mindig nyugtalan, a sírás abbamaradt. Eligazgatom a kis nyuszifüleket a kislány szerelésén, de úgy tűnik ezzel a beszélgetés még mindig nem ért véget. - Azért jó lenne, ha a biztonság kedvéért mégis velünk jönne. - szavaim ellenére sem tágít az elképzelésétől, ez pedig kezd még idegesebbé tenni. Aprót sóhajtok levéve tekintetemet a velem szemben állóról, majd a legnyugodtabban csengő hangomon folytatom tovább. - Felesleges időhúzás lenne csak. Ha láttam volna valamit, már elmondtam volna. - nem mutatom az idegességemet, mert minél inkább kiszámíthatatlannak tűnök, annál mélyebben benne leszek a gödörbe, azonban hiába minden érvelésem, a pasast nem hatja meg. - Tudja nem értem, mi okom lenne információt visszatartani magától, hiszen apa vagyok, az én érdekem is, hogy megtisztuljon a környék a mocskoktól. De sajnálatos módon nem vagyok Daredevil, hogy a hallásomra támaszkodjak, így ötletem sincs, miben segíthetnék. - vágok egy enyhe fintort, bevetve a kicsit is a játékba. - Csak pár kérdésről lenne szó, ennyi az egész. - szívózik tovább, amitől kedvem támad csak úgy emberi szeretetből megfejelni. A fejemet csóválom hitetlenkedve, és talán egy mosolyt is ejtek, mert komolyan nem fogom fel, hogy lehet valaki ennyire értetlen. - A kislányom nyugtalan, és szeretnénk hazamenni. Maga is tudja, én is tudom, hogy a kérdések elérkezéséig órákon keresztül kell majd a seggemet zsibbasztani, hogy a végén majd ugyanazt elmondjam, amivel kezdtem is. Vázoljuk fel logikusan. Háttal állok, a kocsiba pakolok be, már szinte fejjel bemászok a csomagtartóba. Ilyen körülmények között, ha a hátamra nem nőtt szemem legutóbbi tudásaim óta, akkor mégis mit láthattam volna? - kérdezek rá, majd ugyanezzel a lendülettel folytatom is. - Pusztán érdeklődök, mint aggódó férfi, akinek azzal a tudattal kell majd együtt élnie, hogy lefoglalta a szorgos rendőröket, és miatta nem kapták el a gyanúsítottat. Mindezt azokért a kérdésekért, amikre válaszolni sem vagyok képes. Mi lesz, ha az alak úgy dönt, hogy még több balesetet okoz, maga pedig itt kérdezz-feleleket játszik velem?! - magyarázok tovább, holott pont be kellene fognom, de rettentően idegesít, hogy nem mozdulhatok semerre, ahogyan az is, hogy Hannah most itt van velem ebben a helyzetben.
A biciklis állapota kritikus, még szerencse, hogy a helyszínen voltam, és ez nem nagyképűség, csak az ilyen esetek többségében az emberek nem tudják, hogy mi a teendő. Ezt jól mutatta a tehetetlenség leple, mely elborítja az agyakat. Percek kérdése lehet egy élet megmentése, ha van bennünk annyi, hogy kihívjuk a mentőket, vagy felvértezve a vészhelyzetekre nem fagyunk le, hanem valós segítségnyújtást tudunk alkalmazni. A mellettem álló hölgynek hálás leszek, hogy nem a töketlenek táborát erősíti, és megkönnyíti a dolgomat. Elmondom, hogy mi a teendő, és hogy kit keressenek a kórházban, ha beérnek a sérülttel, de csak utána szembesülök azzal, hogy tulajdonképpen az elkövető már nincs is a helyszínen, és a rendőrök a szemtanúkra vadászgatva érdeklődnek. Megértem a munkájukat, egy időben én is szolgálatot teljesítettem Moszkvában, de az sem mostanában volt már. A fehér köpenyesekhez tartozom, letettem a katonai múltról, mely azóta is kísért. Mikor fogom felkeresni a két elesett bajtársam partnerét? Fogalmam sincs, de lassan fel kell ébrednem ebből a rémálomból. Mélyeket lélegzek, és a csípőmre teszem a kezemet, amikor az egyik egyenruhás leszólít, és odaint maga mellé. El is csodálkozom azon, hogy így név szerint teszi, de az előbb biztosan hallotta ki vagyok, vagy is megeshet, hogy volt már közünk egymáshoz. Ez a város nagynak tűnik, de nem lehetetlen összefutni ismerős alakokkal, ezért is féltem az öcsémet, meg az unokahúgomat. Az első sokk akkor ér, mikor be akarnak vinni kihallgatásra, aztán egy kérdés hallatán megállok, és az idegen nőre nézek, aki segített nekem az eltelt percekben. - Igen, én vagyok az. Talán ismerjük egymást, vagy járt Los Angelesben? – kérdőn vonom fel az egyik szemöldökömet, és jobban szemügyre veszem. Nem rémlik az arca sem, így már kezdek aggódni, hogy nem is engem, hanem a kisebb Lestert ismeri, mert akkor nagy szarban leszünk. Feléled bennem a védelmezőösztön, és idegesen a testvéremet kutatom, aki körül már ott legyeskedik egy másik járőr, és kérdésekkel bombázza. Nem is kell az arcára néznem, már látom rajta, hogy be van rosálva, és ha nem teszek valamit, akkor őt is behozzák. Nem kell még egy nézőközönség. - Minek szükséges ez? Elmenekült az elkövető. Ott vannak a kamerák a szupermarketnél, mi lenne, ha azokat néznék meg előbb? Nincs időm, ne haragudjanak, de ez most, hogy bent üljek órákat a kihallgatásnak nevezett procedúra alatt.. – a mellettünk álló férfi enyhén meglepődik. - Voltam katona, sajnálom, de tudom, hogy működik a rendszer. Nem láttam a balesetet, a csattanásra kaptam fel a fejemet. – közlöm a tényeket, és intek, hogy ne szóljon közbe. - Ne haragudjon egy pillanatra. – már indulok is a kocsink felé, és amint odaérek már szorosabban közelítek az öcsémhez. - Ő aztán végképp nem látott semmit. Minek kellene bejönnie? Nem látja, hogy a lányát próbálja megnyugtatni? – tudom, hogy vehemensen tudok fellépni, de csatlakozik hozzánk a nő, és a társaságában időző…talán nyomozó? - Elnézést Dr. Lester, nem szerettük volna felizgatni, és nem áll szándékunkban órákat bent tartani, de meg kell értenie, hogy a felvételek nem elegendőek. Talán emlékeznek egy apró részletre. Innen pedig másképpen lehet látni a balesetet, mint onnan. Maga orvos, vannak sejtései, hogy miképpen koppanhatott a sérült az autón. Személyleírást is adhatnak a sofőrről. Egy óra ígérem, és elmehetnek, de addig sajnos kötelesek lesznek bejönni velünk. – kifújom a bent tartott levegőt, és Jasonre nézek. Ebből nem húzhatom ki, és velünk kell jönnie. - Legyen tisztelettel akkor arra is, hogy egy három hónapos kislánnyal vagyunk, akinek napirendje van. Nem szeretném, ha elhúzódna a téma. Meg kell etetnünk, és aztán alvás van neki. – haragosan tartom a férfin a szememet. Nem érdekel, hogy felettünk áll, vagy sem, mert ebben az esetben nem csináltunk semmi rosszat. Már az is gondot jelent, ha bekerülünk a rendszerbe, mint tanúk. Doriant le tudják követni, és megint azon agyalhatok akkor, hogy merre költözzünk el. Nem hiányzik, hogy az éjszaka közepén egy banda ránk törje az ajtót, és lepuffantson az ágyunkban. Hannah miatt már nem mindegy egyikünk élete sem.
Megmosolygom a férfi kijelentését. Nem lep meg a hozzáállása. Sok szülő így gondolkodik, ahogy ő. Azt kívánják, hogy a gyerekük ne ismételje meg az ő hibájukat, hogy jobb életük legyen, és többre vigyék náluk. Én is így érzek, ha Charlotte-ra gondolok. Bár sosem bántam meg, hogy ő megszületett, mégis azt remélem, hogy nem követi a példámat. Először tanulnia kell, befejezni az iskolát, diplomát szereznie, aztán családot alapítani. Lehetőleg ne egyedül, hanem egy férfival, akivel szeretik egymást. De persze ez még nagyon messze van, és tudom azt is, hogy az élet folyton tele van meglepetésekkel. Amikor a rendőrök megérkeznek, és közlik velünk, hogy vallomástételre be kell kísérnünk őket az őrsre, közben pedig megtudom az orvos teljes nevét is, felötlik bennem a gyanú, hogy most is épp életem legfurcsább, legbizarrabb, legképtelenebb véletlenje történik meg velem. Hogy máshogy lehetne még körülírni azt, hogy épp csak tudomást szereztem a testvéreim létezéséről, erre hirtelen beléjük botlok egy bevásárlóközpont előtt, egy balesetnek köszönhetően. Mekkora lehet ennek az esélye egy többmilliós városban? Ennyire azért nem kicsi a világ, de úgy tűnik, mégis, mert Jake megerősíti a feltételezésemet. Ő az, ez már biztos. - Nem... Nem egészen. Igazából még sosem jártam Los Angelesben, csak... van... van egy közös ismerősünk – felelem zavartan egy nem kicsi ferdítéssel. Kétlem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat, hogy eláruljam, a húga vagyok, de egyszerűbb és értelmesebb választ most képtelen vagyok kinyögni. Erővel kell rávennem magam, hogy ne bámuljam őt és a másik srácot, mintha a titkos rajongójuk lennék, vagy ilyesmi, de nem tehetek róla, teljesen meglepett ez a váratlan fordulat. Eddig annyira bizonytalan voltam azt illetően, hogy egyáltalán felkeressem-e őket, hogy mit mondhatnék nekik, hogy tényleg jó ötlet lenne-e megismerni a fivéreimet. De most hogy itt állnak előttem – bár még mindig csak feltételezhetem, hogy a másik férfi Dorian -, kezdek kíváncsi lenni rájuk. Az egyértelmű, hogy mindketten nagyon szeretnék elkerülni a hivatalos vallomástételt. Főleg a fiatalabbik, aki hevesen tiltakozik, és egyre felháborodottabbnak tűnik, miközben a járőrt győzködi az igazáról, Jake pedig egészen védelmezőnek mondható, ahogy mellé áll. Ez is abban a hitemben erősít meg, hogy testvéri kötelék áll fenn közöttük. - Andrew – fordulok az ismerős rendőr felé. - Szerintem az uraknak igaza van. Felesleges lenne mindkettejüknek bejönni, hiszen én tanúja voltam a balesetnek, szívesen elmesélem az egészet részletesen, váltottam pár szót a sofőrrel is, az autót is le tudom írni, Dr. Lester pedig elmondhatja az orvosi észrevételeit, de a kislányt már így is biztos megijesztette a hangzavar, és... - fejtem ki a véleményemet, de leint, mielőtt végigmondhatnám. Nincs mit tenni, pedig tényleg szerettem volna segíteni, mert a baba már korábban is nyugtalan volt, ami érthető módon nyugtalanná tette az apját is. Feleslegesnek érzem kitenni őket ennek a huzavonának, de nem én döntök. Egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy a járőrök továbbra is makacskodnak. Valójában szerintem ez a nagy alaposság nevetséges, hiszen csak egy sima baleset volt, de ők is csak a munkájukat végzik. Ki kell zárniuk minden más opciót. - Te nem Dorian vagy véletlenül? Az én nevem Nora. Tudod, néha segít a megnyugtatásban, ha változtatunk a baba fogásán... - fordulok végül az apuka felé, amikor a rendőrök arrébb vonulnak, hogy egymás között valamit megtárgyaljanak, szegény kislány pedig ismét kicsit nyűgösködni kezd. - A legtöbb kicsi például szereti, ha hasra fordítják karon, vagy ha a szülei a szívükhöz közel ölelik magukhoz. Én is anya vagyok... - teszem hozzá végül, mielőtt furcsának a találná, hogy tanácsokkal látom el. Bár így sem biztos, hogy díjazza, hogy beleszólok, de egy kicsit elveszettnek tűnt, meg gondolom amúgy is feszült ez az egész helyzet miatt. - Megtennétek akkor, hogy bevisztek magatokkal az őrsre? - teszem fel a kérdést aztán a visszatérő rendőr ismerősömnek. - Nincs kocsim, busszal utazom – magyarázkodom, és most már én is csak azt kívánom, essünk ezen túl minél előbb. Mondjuk biztos érdekes lesz ismét egy rendőrkocsi hátsó ülésén utazni, visszahozhat néhány régi emléket. De addig is kitalálhatom, hogyan hozzam fel a testvértémát a Lester fivéreknek.
Egész egyszerűen kezd felforrni az agyvizem, és a csávó szövegelése közben azt latolgatom, vajon hány évre vágnák a seggemet rács mögé, hogyha esetleg behúznék egyet abba az értelmetlen fejébe. Mert nem fogja fel, hogy semmit nem láttam. Ahogyan azt sem, hogy gyerekkel vagyok, akinek nem mondhatja azt, hogy csak pár kérdést feltesz, mert biztos nem fogja megnyugtatni vele. Jelen helyzetünkben én sem vagyok képes rá, mert csak azon kattogok miképp vághatnánk ki magunkat ebből az egészből, amitől magam is nyugtalanabbá válok. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire nem tud még saját magáért sem felelősséget vállalni, nemhogy egy kislányért. Lehet, hogy a rendőrnek ez csak pár egyszerű kérdés, engem viszont hűvösre vághatnak miatta, ha kiderül mibe tenyereltem bele évekkel ezelőtt. A fejem zsong, Jake meg hirtelen mellettünk terem és ő is harcba száll beszélgetőpartneremmel. Nem kívánok a hatósággal összeveszni, de olyan szinten kihozza belőlem a rosszabbik oldalamat, aminek most van valami összekuszált aggódó énje is, hogy még én is beleszédülök. Az egész helyzet kezd egyre frusztrálóbbá és furábbá is válni, én pedig az égnek emelem tekintetemet, hogy kipréselve tüdőmből a levegőt visszafogjam magamat, ami minden eltelt másodperccel egyre nehezebbnek tűnik. Ami viszont még inkább szöget üt a fejembe, az az ismeretlen nő, és ahogyan próbál minden módon a segítségünkre lenni ebben a helyzetben, még a rendőrt is rávéve, hogy jobb lenne engem kihagyni a képletből. Nem tudom miért tesz engem gyanakvóvá, ezt viszont kevésbé hozom a tudtára. Az kell még, hogy a rendőrök előtt váljak paranoid énemmé, aztán garantált lesz a szállítás az őrsre vagy valami kevésbé emberbarát helyre. - Ilyen nincs. - nyögöm ki egyszerűen, egyik kezemet homlokomra tapasztva mert hiába minden oldalról történő tiltakozás, a tag nem tágít, és abból, hogy lelép a beszélgetősből, egyértelműen az jön le, hogy nem is fog. Neki ez a rendszer követelménye, ez alapján kell végighaladnunk, aztán én vághatom a hátsómat a földhöz duzzogva a nekem kedvezőbb verzió elvetése miatt, a helyzeten akkor sem fog változtatni. - Kössenek már hazugságvizsgálóra vagy tököm tudja mire, aztán vegyünk érzékeny búcsút egymástól. - sóhajtok egyet hallatva a véleményemet, végül Hannahra koncentrálódok, de a nevem hallatán felkapom a fejemet. - Fontos ez? - kérdezek vissza nem konkrétan, és kissé elhúzva a kérdésére, és ahogyan segítségemre lesz Hannah megnyugtatásában, én közben többször is a vonásait vizslatom, mindezek ellenére úgy igazítom a kislányt, ahogyan elmondása szerint jobb lenne neki. Nem mintha túl sok bizalommal fordulnék a külvilág felé, de ahhoz a tudáshoz képest, amit én birtokolok, minden segítőkészebb lehet. Tanácsa beválni látszik, és legalább most már egy valaki nyugodtabb közülünk. - Honnan ismerjük egymást? - teszem fel a kérdésemet felé, de egyáltalán nem tetszik, hogy nemcsak Jake neve merült fel ebben az egészben, hanem az enyém is. A bátyámat a munkája miatt többen is ismerhetik, engem viszont kevésbé. Az én munkám, - vagy minek is nevezzem ezt, - inkább olyan, ami nem ilyen nyilvánosan zajlik. Bárhonnan is ugrott be neki a nevünk, könnyen lebuktathat. Habár az is lehet, hogy túlreagálom mindezt, és pusztán szülővárosunk miatt állt össze neki a kép, de egyáltalán nem ismerős, így még azt sem mondhatom, hogy egy iskolába szenvedtünk. Az előbbi gyanúm emiatt valahogy beigazolódni látszik, hogy Nora nem csak egy egyszerű szemtanú a többi közül, és kissé erősödik a gyanakvás érzetem, ami vészjelzőként adja a tudtomra, hogy nem kellene ilyen könnyen elengedni őt. Abban biztos vagyok, hogy esélyünk nem lesz a rendőrök társaságában beszélni, és még azelőtt le kellene pár alapot fektetni, mielőtt bekerülnénk. Az is megfordul a fejemben, hogy mindez csupán egy megjátszott esemény, és rájöttek, hogy kik vagyunk, aztán a nő is benne van az egészben. Milyen kényelmes. Tudtunk nélkül sétálnánk be az őrsre, ahol ott is tarthatnak. Most már még biztosabb vagyok abban, hogy nem kellene a rendőrség közelébe mennem. Amíg Nora a rendőrrel társalog, én tekintetemet a bátyámra futtatom, jelezve neki, hogy itt valami nagyon nem stimmel, és jobb lenne, ha nem a rendőrökkel utazna tovább.
Bármikor kész vagyok segíteni másokon, még a Biblia általi reformokat is aláírnám, de az, ami a baleset után következik már nekem is sok. Először lelép a sofőr, akihez semmi közünk, aztán ott van a másik szemfüles járőr, aki mindenképpen bele akarja hajszolni a fiatalabb énemet ebbe a képtelen helyzetbe. A tekintetem a szóváltást előidéző ficsúrra siklik, mert ugyan a közelükben állunk, de mégis a hármasuk alkotja az alappillért. Elmesélem, hogy mennyit tudok, és elmondom még egyszer, hogy nem láttam a konkrét esetet, de a málészájú nyomozó még erősködik is. Mostanában gondjaim vannak a türelemmel, ha nem a betegeimről van szó. A rizikófaktor óriási, annyi a spicli, hogy már azon se csodálkoznék, hogyha valamelyik zsaru álruhás bűnöző lenne. A csípőmre teszem a kezemet, és folytatnám az érvelést, de közbeakaszt az idegen nő, aki rákérdez a származásomra, és a nevemre is. Egyértelműen én vagyok az, és gyanúsan mérem végig a válaszadása közben. - Egy közös ismerős? Mesélhetne arról a közös ismerősről. – utalok arra, hogy ennyivel nem érem be, mert ha már azt is tudja, hogy honnan jöttem, akkor esetleg több információja van rólam, mint amit a nagyérdeművel szeretnék megosztani. A vészharangokat még jobban beindítja, hogy név szerint ismeri a nyomozót, aki hajthatatlan. Megértem, hogy segíteni akar, de már túl átlátszó. Nem tétlenkedve hagyom őket magukra, hogy végre kimagyarázzam az öcsémet is, de követnek, és ekkor jön szerintem az igazi fejbekólintás. Hannah nyugtalan, látom az arcán, hogy perceken belül újrakezdi a sírást, de mikor a testvérem neve szóba kerül anélkül, hogy bárki is kimondta volna, akkor elszáll az agyam, és úgy tekintek a segítő jobbunkra, mint az ősellenségre. Ez a nő valami beépített ember lesz. Az öcsémen is látom a zavarodottságot, és védelmezően karolja át a kislányt, de bármennyire is jó a beszélőkém, sajnos vesztésre állunk. Nem szeretném, ha kibukna Jason a tanúvallomás előtt, mert tuti tarkón vágom. A gyengeségei közé tartozó pánikolásról még nem sikerült leszoktatnom, de már jó úton haladunk, vagyis haladtunk. A hölgyemény a járőrtől kérdezi meg, hogy bevinné-e, mert busszal van…haha itt a felkínálkozó lehetőség. A nyomozó még nem felel neki, mert valamit egyeztetnek az ügy kapcsán, így van időm felajánlani a mi fuvarunkat. - Egy helyre megyünk, szerintem nem jelentene gondot, ha velünk jönnél. Az öcsém beül hátra Hannah-val, és akkor helyet foglalhatsz mellettem az anyósülésen. – nem foglalkozom most azzal, hogy leizzad Jason, csak arra koncentrálok, hogy a rövid út alatt minél többet ki tudjak szedni a csajból, mert ha dalolni kezd, abból nem lesz köszönet. Nem szoktam bántani senkit, de már öltem, és tudom, ha szükséges, akkor a szeretteim miatt meg fogom tenni újra. Az Andrew nevezetű úriember a ballonkabátjában fárad oda hozzánk. - Uraim, akkor mehetünk, Nora? – pillant rám kérdően, de beelőzöm. - Majd velünk jön, és követjük az autóját, ha nem gond. – először még gyanakszik az ipse, de végül belemegy, és int a nagyágyú járőröknek, hogy tartsák meg a helyszínelést, de a másik autó az kövessen bennünket. Igazán örülök neki, hogy díszkíséretet kapunk, de még mindig jobb, mintha a rendőrök mögött kellene csücsülnöm. Kinyitom az ajtót, és beülök elsőként, aztán mutatom a többieknek is, hogy szabad a pálya. Megvárom, hogy mindenki elhelyezkedjen, és becsatolja magát, ami időigényesebb a kislány miatt, de nem sürgetem az öcsémet, mert különben felrobban. A végén az indítóba dugom a kulcsomat, és gázt adva tolatok ki, hogy a pöcs után menjek, és a seggemben loholó járőröknek egy kis feladatot adjak. - Kedves Ms. Weston, vagy Nora…melyik lenne a jobb? Felvilágosíthatnál, hogy honnan ismersz engem, és az öcsémet is…mert biztosan nem vagy gondolatolvasó, az tuti. – nem túl boldog képpel fordítom felé az arcomat, de ügyelek arra is, hogy ne legyen semmi gond a vezetés közben.
Azt hiszem, van abban egy adag bizalmatlanság is az általános érdeklődésen túl, ahogy Jake visszakérdez, majd hozzáteszi, hogy mesélhetnék a közös ismerősünkről. Gondolom azért egyetértene velem abban, hogy itt és most, a rendőrök előtt, miközben minket győzködnek az igazukról, hogy tartsunk velük a rendőrőrsre, ez nem a megfelelő pillanat a sztorizgatáshoz, ezért csak egy halvány mosollyal felelek. - Persze... öhm... később nagyon szívesen – mondom végül, miután vetettem egy pillantást a járőrök felé, arra utalva, hogy amint itt felszabadulunk, sort keríthetünk rá. Előbb-utóbb egyébként is megtörténne, csak még mindig alig térek magamhoz a csodálkozástól, hogy éppen így, ilyen körülmények között találkozom velük először. Mindenesetre, ha már így alakult, próbálom kihozni a helyzetből a legtöbbet. Mármint ha nem is egészen tudatosan, sokkal inkább ösztönösen, máris a pártjukat fogom a kialakult kis vitában a rendőrökkel, és igyekszem velük kedves lenni. Egyébként is egyetértek velük a témában, de azt hiszem, kicsit az is közrejátszik, hogy szeretnék rájuk jó benyomást tenni. Egyébként sem lesz majd könnyű menet így, harminc év után eléjük állni azzal, hogy a testvérük vagyok. Én legalábbis furcsán néznék egy kicsit, ha valaki egy ilyen mesével jönne nekem. Persze az én esetem más, én anyámtól tudtam meg, akitől könnyebb elhinni ilyesmit... annak ellenére is, hogy közben kiderült, mindez idáig hazudott nekem. Plusz láttam a leveleket, amiket ő és apám egymás között váltottak. Amikor Doriannel próbálok kedves lenni, ismét ugyanazt a bizalmatlanságot és enyhe elutasítást érzem, amit korábban Jake-nél is. Nem vagyok benne biztos, hogy a kialakult helyzet miatt ilyen feszültek, vagy már alapból így fogadnak minden idegent. De Dorian legalább megfogadja a tanácsomat, ami nem csak azért jó, mert sikeresen megnyugtatja a kislányát, hanem azért is, mert kevésbé érzem magam elutasítva. Bár a nevére vonatkozóan ismét nem kapok egyértelmű megerősítést. Éppen ellenkezőleg, ismét csak falba ütközöm. Próbálom nem magamra venni a reakcióját, de azért innentől megfogadom, hogy visszaveszek magamból, és nem leszek ennyire barátságos, vagy osztogatok kéretlen tanácsokat. Talán csak az bosszantja őket, hogy máris kicsit úgy teszek, mintha már ismerném őket, hisz mielőtt ilyen közvetlenné váltam volna, még nem volt velem semmi bajuk. Ha a helyükbe képzelem magam, azt hiszem, én is kicsit gyanakvó lennék. - Hát... az egy kicsit hosszú történet – felelem a fiatalabbnak is szűkszavúan, és most már kezdem én is kényelmetlenül érezni magamat attól, hogy egyelőre nem tudunk nyugodtan beszélni. Már úgy vagyok vele, csak essünk túl mielőbb a kihallgatáson, hogy aztán végre elmondhassam, amit tudni akarnak. Éppen ezért igyekszem megsürgetni az indulást Andrewnál, de helyette a Lester fiúk azok, akik felajánlják nekem a fuvart. Ahh, na ez szép lesz! Már tudom, ha egy kocsiba szállok velük, nem úszom meg, hogy beszéljek, és nagyon nem így képzeltem el ezt a dolgot, de már nincs mit tenni. Legalább végre az is kiderült, hogy igazam volt a fiatalabb testvérrel kapcsolatban, amikor Jake az öccsének nevezi őt. Bólintok hát az ajánlatra, ami sokkal inkább hangzik kijelentésnek, mint kérdésnek, szóval nem is igazán van mit megválaszolnom. - Találkozunk az őrsön – búcsúzom a rendőr ismerősömtől, aztán beülök Jake mellé a kocsiba. Mondjuk más körülmények között biztos nem tennék ilyet, de családi alapon, és tekintve hogy egy baba is van velünk, illetve egy járőrautó a kíséretünk, megelőlegezhetek ennyi bizalmat a fiúknak, hogy majdnem teljesen ismeretlenül is velük utazzak. Aztán, ahogy az várható volt, szinte ahogy kigurulunk a parkolóból, a bátyám már nekem is szegezi azt a bizonyos kérdést. „A bátyám”... hát ezt is szoknom kell még. - Csak Nora, szerintem nyugodtan tegeződhetünk. Ne haragudjatok, nem akartam ennyire rejtélyesen hangzani, csak a sztori, amit ígértem nektek, elsőre kicsit... öhm... biztos hihetetlennek tűnik majd, és azt reméltem, hogy lesz alkalmunk nyugodtabb körülmények között beszélni – kezdek bele egy halvány mosollyal pillantva feléjük abban a reményben, hogy kicsit oldani tudom ezzel a feszültséget. Ki gondolta volna, hogy egy autóban ülni a családtagjaimmal lehet ennyire idegölő is? Ráadásul már alapból izgulok az egész miatt. - Valójában nem mondtam teljesen igazat az előbb. Vagyis... a közös ismerős, akit említettem... az édesanyám, és igazából ő apukátok ismerőse volt. Harvey és Rachel Lester fiai vagytok, nem igaz? - fordulok feléjük megerősítésért, mielőtt folytatnám, de aztán csak kibököm az igazat, további időhúzás helyett. - Anyám, Emily Weston, régen tanár volt, és 1985-ben egy továbbképzés miatt utazott pár hónapra Los Angelesbe, ha jól tudom. Akkor, öhm... Harvey és ő... összejöttek? - Keresem a megfelelő szót, amitől a kijelentésem egy kicsit inkább kérdésnek hangozhat. - Így lettem én – fejezem be aztán már határozottabban, néhány pillanatnyi hatásszünet után, csak hogy legyen idejük felfogni, miről is beszélek.
Egyre nehezebben bírom tartóztatni magamat, ami egyet jelent azzal, hogyha nem áll le a hatóság hőse, biztos betöröm az orrát. A türelmem olyan dolog, aminek létezését elnyelte a föld, és amióta egy pelenkába csináló mini egeret és rám bízott a piszkosan jó humorú sors, azóta még annyira sem tudom visszafogni magamat, ha valami olyanról van szó, ami őt negatívan érintené. Kétlem, hogy az apai ösztönöknek tudhatóak ezek be vagy varázsütésre megszállt a felelősségtudat jó tündére, de nem tudom nem észrevenni magamon, hogy Hannah jelenléte óta valami változott bennem. Olyan érzéseket hoz elő belőlem, amiknek eddig a létezéséről sem sejtettem. Szeretném azt hinni, hogy csak az a helyzet váltja ki ezt belőlem, ami a hirtelen apasággal jár, hiszen ez normális reakcióként adná a tudtomra, hogy még mindig nem állok készen az egészre, de valahol mégis tudom, hogy több ez annál. Kötődök a kislányhoz, és ez megrémiszt. Még ha én is vagyok az apja. Nem tetszik a szitu, aminek részesei vagyunk, és jelenleg eljutottam arra a pontra, hogy most már azt a szerencsétlenséget is hibáztatom, akit elütöttek. Figyelhetett volna jobban is, mehetett volna jobb oldal helyett balra, de hát nem én irányítom mások sorsát. Ami viszont még egy löketet ad az a számunkra ismeretlen nő kíváncsisága, ami jócskán több lesz a nevünk kimondásával. Egyáltalán nem tetszik ez nekem, hiszen az a bizalmatlan szörny lelkesen dolgozik bennem, és már épp azon vagyok, hogy lelépek a helyszínről, amikor elérkezünk addig a pontig, ahonnan már nincs menekvés. Idegesen fújok egyet, és amíg a gondolataim éppen a szerencsekerék egyik verziójával bővítik szívmelengető fejfájásomat, csak azon pörgök, hogy nem lenne szabad hagynunk, hogy Nora a rendőrséggel diskuráljon, ha már így alakult. Abban a pár percben, amíg örömmel sétálunk be a csapdába, be is köphet minket, még ha nem is tűnik spiclinek. Manapság a saját tükörképedben sem bízhatsz, nemhogy egy idegenben, akit most látsz életedben először, legyen bármilyen kedves és segítőkész is. Jake vállalja be a szerepét kimondatlan gondolataim hangos kifejtésében, és ellenkezést nem tűrően terel mindannyiunkat az autóhoz, tetsszen ez a jelenlévőknek vagy sem. Hannah nyugodtabbnak tűnik, de tisztában vagyok vele, hogy ez csak átmeneti állapot. Mihelyst az őrsre érünk, valószínű hallatni fogja a hangját. Nem mintha bármilyen probléma is lehetne ezzel odabent, hiszen azt se mondhatják, hogy nem próbáltuk meg értelmesen megmagyarázni egy három hónapos kislány szükségleteit. Indulás előtt még ötször átnézem, hogy megfelelő biztonságban legyen Hannah, de ezután minden figyelmem az új ismeretségünk felé terelődik. Érdeklődve hallgatom, ahogyan a magyarázata lassan olyan témát feszeget, ami valahol a hihetetlen és az elképzelhetőség határát súrolja, mégis a kétkedés elmélyíti a homlokomon kirajzolódott ráncokat. Már azon vagyok, hogy nevetésemmel közbevágjak, ehelyett viszont hátradőlök ülésemen, és elismerő hümmögést hallatok. - Szóval azt akarod mondani, hogy akaratlanul is jegyet váltottál a Lester-féle elátkozott utazásra? - támaszkodok meg a két ülés szélén, tekintetem pedig újra a nő vonásait vizslatja. Ötletem sincs hogyan kellene egy ilyen helyzetre reagálnom, ezért tűnhetek szórakozottnak, idegesnek vagy még ki tudja melyik énem vállal felelősséget tetteimért. - Ez kicseszett jó. - nem túl őszintén bukik ki belőlem egy nevetéshez hasonló reakció. Egyszerre tudnék valakit laposra verni és tiszta szívből szórakozottan röhögni. Biztos vagyok benne, hogy ez valami vicc. Valahol egy kamera van elrejtve, és a reakciónkon röhög a fél világ, ahol megtudjuk, hogy az apánk nem bírt a gatyájában megmaradni. Mert az lehetetlen, hogy ennyi éven keresztül ilyen tudatlanságban léteztünk, semmibe véve egy családi köteléket. Ilyen nincs. Létezhet, de nem így és nem velünk. - Jake, hitted volna? Az öreg elfelejtett szólni a meglepetésről. - fordulok most bátyám irányába, hátha valami értelmessel tud előállni, mert én jelenleg nem hiszek a saját hallásomnak sem. Annyira abszurd ez a helyzet. Egy tetthelyen összefutni az elveszett féltestvéreddel, akiről semmit nem tudtál. Mennyi ennek az esélye? Normális ésszel azt mondaná az ember, hogy semmi, és ez még egy okot ad a bizalmatlanságra, mégis megmagyarázna sok mindent. Köztük azt is, hogy mégis honnan ismer minket, ahogyan a szüleinket is. Ujjaimat rakoncátlan tincseim közé fúrom, arcomat pedig két tenyerembe temetem, melyet hitetlenkedésem okozta fejcsóválásom követ. Szeretnék logikus magyarázatot találni erre vagy valami újabb kifogást, ami megcáfolja az elhangzottakat. Az előbbi ezernyi szálon cikázó gondolataim közé újabb megválaszolatlan kérdések vágnak utat, és csak ez jár a fejemben, hogy ez a nő..Nora..ő a testvérünk, és valószínűleg éppolyan zavarodott, ahogyan én is érzem magamat. - Úgy tűnik az alma nem esett messze a fájától. - jegyzem meg kissé cinikusan magamra célozva ezzel, hiszen Hannah épp ezért van itt, és a létezése számomra is ismeretlen fogalomnak hatott. Mondhatom a legjobbat örököltem tőle. Mások bezzeg autót, házat, vagyont vagy valami elviselhetőbb személyiséget kapnak, nekem meg a kujon Don Juan szerepe jut.
Az ember sokáig érzi magát hontalannak, ha elszakítják tőle a másik felét. Éveket áldoztam arra, megannyi nyomozóval, és egyéb informátorral, hogy megtaláljam az öcsémet. Nem kevés időmbe telt mire megleltem, és most, amikor megvan, és menekülnünk kell, akkor még jön egy újabb sokk. A három hónapos Hannah-t „véletlenül” a küszöbön hagyták, mondván nálunk biztonságban lesz. Nálunk?! Jason ki akar válni a drogkartellből, én meg miatta megöltem egy másik embert. Alaszkáig mentünk, hogy felszívódjunk pár hétre, de még ez sem volt elég. Beépülni, olyanná válni, mint egy mintapolgár képtelenség a Nagy Almában. Nem engedhetem meg, hogy hibát hibára halmozzunk, elegendő, hogy én a reflektorfényben vagyok, nem szükséges még neki is ott állnia, azonban ma minden a nyakunkba szakadt. A balesetnél nem volt kérdés, hogy segíteni fogok, mert orvos vagyok, ez az életem, de nem szerettem volna, ha a családom is veszélybe kerül. A kislány éppen, hogy megszokta a két zakkant Lestert, most be kell mennünk az őrsre, mert a szemtanúi voltunk egy balesetnek. A stresszfaktor elérte a felső határt, és kezdem érezni a szervezetemben felgyűlő szarságokat. Hogyan képviseljem magunkat a málészájú rendőr előtt? Az igazi fejtörést mégsem az ő kontármunkája okozza, hanem a mellette álló barna hölgyemény kiléte. A kérdése a nevem hallatán már elindított egy pánikot, de akkor még tetőzzük azzal, hogy ismeri az öcsémet is, de igazából hozzám egy közös ismerős fűzi. Elég egy összenézés a kisebb énemmel, és már tudom, hogy tennem kell valamit, mert nem hagyhatom annyiban ezt a beszélgetést. A nyomozó előttünk indul meg a kocsijával, mögöttünk a két járőr, akár valami szupertitkos projekt résztvevői. A számat húzva ajánlom fel a fuvart a nőnek, mert nem lehetek benne biztos, hogy nem spicli, vagy annál rosszabb. A kényszer szüli a legnagyobb ötleteket, de a feszültség kézzel tapintható, amikor beülünk a járműbe, és megvárom, hogy Hannah is biztonságba kerüljön. A látszat néha csal, mert gáláns felajánlás is lehetett volna a részemről, de most hátsószándék vezetett ahhoz, hogy eggyel többen üljünk az autóban. Az elindítást követően még pár másodpercig az utat figyelem, meg a visszapillantót, de végül csak rátérek a lényegre. - Szóval simán Nora…rendben van, emiatt nem fogok vitát kezdeményezni egy idegennel, de arra mindketten kíváncsiak lennénk, hogy milyen sztorival állsz elő. – oldalasan mérem végig, és hátra is tekintek, de Hannah szemei már csukódnak le. Nem szeretnék közbevágni, így az útra koncentrálok, de a fülem nagyon is nyitva van, és befogadó minden szép szóra. Miért érzem azt, hogy ennek nem lesz jó vége? A szüleink megemlítésére dióméretűre zsugorodik össze a gyomrom, és mérgesen pislogok is, de nem várom meg a hatásszünet végét, mert olyan döfést kapok, amihez levegő is szükségeltetik, és majdnem belemegyek az előttünk haladóba. - Tessék?! – az agyamban pörgetem az emlékeket, és a lehetséges kapcsolódási pontokat. Az apám sokat utazott a munkájából kifolyólag, de hogy még félre is kúrjon, ehhez már tehetség kell. Dorian nem hazudtolja meg magát a hátsó alvégen, mert a saját stílusához mérten köszönti Norát. - Nagyon vicces vagy Jas…mi lenne, ha egyszer. – sóhajtok egyet, és megdörzsölöm az egyik kezemmel a homlokomat, miután most más szemmel fürkészem a mellettem ülőt. - Az öreg arról sem szólt, hogy adósságot hagyott ránk. – kellően felcsesződtem, mert nem tudom helyén kezelni a hasonló helyzeteket. A munkám is elég stresszes, de még a múltból felbukkanó új családtagok aztán végképp kicsapják a biztosítékot nálam. - Most ne keverjük bele ebbe a kislányt, rendben? – a vállam felett nézek hátra, és egyet gondolva éppen kapóra jön az előttünk következő alagútrendszer. Betolatok, és a tervemnek hála be is férek két nagyobb terepjáró közé. Nem mondom, hogy menekülök, de így beverem a nyomozó képét, ha nem nyerünk egy kis extra időt. A fény nemsokára megint feltűnik, és az egyik leágazó útra térek rá, és a sztráda mellett állok meg, hogy az elakadásjelzőt is bekapcsoljam. - A húgom vagy? Mégis mióta tudsz te erről? – kapcsolom ki magam, és két mély lélegzet után szállok ki. A fejemben őrült nagy a káosz, egyszerűen fogom magam, és leguggolva a két combom közé szorítom a fejemet. Hasonlóan akkor éreztem magam, mikor lezuhantunk az Amazonas-ban Jamie-ékkel és napokig keringtünk a dzsungelben. A PTSD tünetei ki fognak újulni rajtam…
Ezt az egész beszélgetést egyáltalán nem így képzeltem el. Nem mintha sok időm lett volna megtervezni, vagy gondolkodni rajta, hogy egyáltalán meg akarom-e ismerni a testvéreimet. Mármint persze, a kíváncsiság, az érdeklődés megvolt, csak még időm sem adódott felfogni. De ha lett volna, hát nem így szerettem volna... Így, harmincegy év után, megtudni az igazságot nem volt könnyű. Valószínűleg nekik sem lesz az. Mélyen eltemetett dolgokat bolygathatok meg. Aztán új kapcsolatokat kellene felépítenünk a semmire. Nem is tudom... valamikor, ha mindez leülepedett bennünk, talán képesek leszünk majd örülni is az új rokonságnak. Én mindig szerettem volna, egy húgit, vagy egy öcsit... és most lett két fivérem is, ami alapvetően jó dolog. Már amennyiben tudunk ennek egy esélyt adni. Én szeretném. Ha már a valódi apámat soha nem volt, és már nem is lehet lehetőségem megismerni, legalább ők még itt vannak, hogy ezt pótoljuk. Persze ne szaladjuk ennyire előre. Kis lépések. Először el kellene mondanom nekik. Nincs értelme húzni az időt, hisz már így is nyugtalanok attól, amilyen titokzatos vagyok. Látom rajtuk. És meg is értem. Ahogy végre kibököm az igazat, tekintetemet kettejük között jártatva, az alsó ajkamat idegesen rágcsálva figyelem a reakciójukat. Egy kicsit mintha fordulna a helyzet. Eddig Dorian volt folyamatosan feszült, de most csak hitetlenkedő gúnnyal és szarkazmussal veszi tudomásul, amit mondtam, míg Jake, aki eddig a nyugodtabbnak tűnt kettejük közül, már a visszakérdezéséből is érezhető, hogy felkapja a vizet. Ahogy a fiatalabbik a kislányra utalva megjegyzést tesz, majd a bátyánk leinti őt, felvonom a szemöldökeimet. Nem értem azonnal, miről is beszélnek, hogy Hannah esete miben is lehet hasonló. Aztán magamban igyekszem összerakni a képet, hogy talán csak ketten gondoskodnak róla, az anyja meg sehol. A szám sarka kicsit megrándul egy apró, meglepett és enyhén gunyoros mosolyra, amikor rájövök, hogy már meg is találtam az első hasonlóságot közöttünk. - Ilyen értelemben, azt hiszem, nem is te almád az egyetlen, amely közel maradt a Lester-fához. Nekem is van egy lányom, Charlotte, ő már nyolc éves, és a születése óta egyedül nevelem – árulom el. „A Lester-féle elátkozott utazás” - nevetségesen hangzott, ahogy Dorian ezt mondta, de belegondolva, hogy bár nyilvánvalóan más-más okból, mégis elég hasonló helyzetben vagyunk, már több értelme van a kijelentésének. Zavartan ráncolom a homlokomat, amikor észreveszem, ahogy Jake elszánt tekintettel sávot vált, majd az alagút után letér az útról, amin eddig haladtunk, lerázva a rendőröket, és végül lefékez a sztráda mellett. A kérdését hallva szóra nyitom a számat, de mire válaszolhatnék, kipattan a kocsiból. Oké, szóval itt fogunk beszélgetni. Attól tartok, ez mindenhol és mindenhogy kínos lesz, és már nincs értelme azon rágódnom, hogy lehetett volna jól csinálni, szóval én is kikapcsolom az övemet, kiszállok, és a jármű elejét megkerülve sétálok közelebb Jake-hez. Azonban ahogy meglátom őt, elfog az aggodalom. Nem értem teljesen, mi is van, de az egyértelmű, hogy feldúlták a hallottak. Tudtam, hogy nem most, és nem így kellett volna! Ha tartottam volna a számat, még egy kicsit, amíg nyugodtabbak lesznek a körülmények... Aggódva keresem Dorian tekintetét, abban reménykedve, hogy ő talán tudja, mit kéne most tennünk. Mit kéne mondanom? Ő ismeri jobban Jake-et. Vajon ez normális nála? - Jake, jól vagy? - szólítom meg végül az idősebbiket halkan. - Én sajnálom, hogy éppen most és így mondtam el... Igazából még én sem fogtam fel teljesen, és nem számítottam rá, hogy egy baleset közepén fogok összefutni veletek. Ez annyira... hülye helyzet... - túrok a hajamba kissé feszülten, de aztán teszek feléjük még egy lépést, és egy-két pillanatnyi habozás után én is leülök a földre az autó mellett, nagyjából másfél méterre a bátyámtól. Nem akarok túl közel lenni, ha térre lenne szüksége, de azért túl messze sem. Csak úgy, hogy beszélhessünk, ha akar, vagy megválaszolhassam a kérdéseit. - Én is csak pár napja tudom. Akkor találtam meg a leveleket. Anyám és Harvey évekig leveleztek, és anya egy kisebb dobozban rejtegette őket. Ha szeretnétek elolvasni, valamikor megmutathatom. Talán választ kaphattok néhány kérdésetekre. Harvey... ő sokáig nem akart felvállalni engem, sem megismerni, mert nem sokkal utánam jött Dorian, és nem akarta szétszakítani a családotokat. Mire úgy döntött, hogy mégis szeretne látni, már késő volt, mert aztán megtörtént a baleset, és... - elakadok a mondatban. Azt hiszem, már így is épp eleget mondtam. Nem akarok sebeket feltépni. Jobb, ha hagyom őket most felfogni a hallottakat. Ehhez idő kell, én már csak tudom. Szóval összekulcsolom a lábaimat a karjaimmal magam előtt, és megvárom, amíg újabb kérdésük lesz, vagy úgy döntenének, hogy ideje tovább mennünk.
Annyi megmagyarázhatatlan pillanat van. Olyan sok másodperceken múló találkozás meg még egyéb sorsdöntő marhaság, amikbe az ember akarva-akaratlanul is hinni kezd, ha valami oltári nagy képtelenség történik vele. Ilyenkor felélesztjük a fejünkben roskadó jó öreg szürkeállományt, és agyalni kezdünk. A véletleneken, a sorson, meg hogy valami nem stimmel a nagy betűs élettel meg az univerzummal, amikor fogja magát, és a semmiből az utunkba küld még egy családtagot. Nem, nem arról beszélek, hogy az ilyen kötelékek csak teremnek a nagy semmibe, vagy a fán növekednek, hiszen az tiszta sor, hogy jönnek létre a gyerekek. Baszki, én is csináltam egyet..csak egyszerűen ennyi év távlatából nem könnyű feldolgozni az ilyet. Megtudni, hogy apánk kujon életmódjának gyümölcse éppen elcseszett társaságunkat élvezi, miközben mindhárman családos utazást teszünk a rendőrörs felé. Kérdem én, milyen a jó kötelékerősítő program, ha nem ez? Kételkedésem újabb fokozatra kapcsol, és még a nememet is megkérdőjelezem, ahogyan a női-Lester magyarázatát hallgatom az egész velünk kapcsolatos ismeretségről. Egyébként tök egybe van a csaj. Mármint viszonylag normális, - velünk ellentétben, - és ritka példánya az emberi faj azon ágának, amelyik még kedves a környezetével. De öregem, ha annyi paranoiás gondolat suhanna át mindenki elméjén, mint az enyémen, akkor nem adna csodálkozásra okot, hogy mihelyst egy idegen szájából elhangzik a nevem, akkor nem fogom szégyenlős kuncogások között bevallani kilétemet vagy bóknak venni, hogy felismert, hanem a bibit keresem a képletbe. A hátsószándékot, a legrosszabb tényezőt, amely emberi természetből fakadóan előfordul jó pár halandó rohadékban. Köztük bennem is. Ezért sem érzek késztetést, hogy biztosra vegyem az elhangzottakat, mégis a helyzet felfoghatatlanságából fakadóan veszem lazábbra a figurát, oldva a feszültséget, meg a megsemmisülni készülő fejem bekövetkeztét. Jake természetesen más tészta, ő a komolyabb példánya a Lestereknek, így a reakciója nem lep meg. Tegye azt felém vagy az újdonsült testvérünk felé, aki újabb információkkal lep meg az életéről. - Mondanám, hogy csapj bele... - harapom el a mondatom végét egy lezser válvonás közepette, de ugyanezzel a lendülettel tovább is folytatom. - Jake..egy gyereket nem vállalsz be? Nyithatnánk családi vállalkozásként ovit, iskolát is. - támaszkodok meg a két ülés szélén, de a reakcióm felettébb távol áll a normálistól. Jómagam azt a csoportot erősítem, akik pánik helyzetben jót röhögnek vagy pofáznak. Simán bevállaltam volna valami ájulós kecske szindromát a másokat pofán röhögés helyett, de hát távoztam már jó régen a gyártóktól, így késő bánat lenne reklamálni. A helyzet akkor kezd még érdekesebbé válni, amikor idősebb-én úgy nem dönt, hogy ez a megfelelő pillanat megpattanni a rendőrök elől. Bár támogatom az ötletét, mert nem vagyok valami gyónni készülő hangulatban, meg egyébként sem lenne szerencsés gyereket nevelni a sittről. Maradjunk annyiban, hogy nem én vagyok a józan gondolkozású testvér, ha élet-halál döntésre kerül a sor, így eszem ágában sincs a lelkiismeretét játszani, és a fülébe suttogni, hogy kövesse csak mégis a rendőrbácsit, mert ez lenne a helyes lépés. Egy félreeső helyen állítja le az autót, én pedig ezt a pillanatot választom arra, hogy alapállásba tegyem a pofámat. Már csak azért is, mert a bátyám nincsen jól, és ezt egyáltalán nem tolerálom. Jó régóta ő az az ember, akiért az életemmel is fizetnék, ha arra kerülne sor. Nora ezzel szemben még csak ismerkedik velünk, és vannak olyan szituk, amelyekkel kapcsolatban még ő sincs tisztában, mint például ez. Észreveszem a felém vetett segítségkérő pillantást, én pedig a kezemmel intem le nem feltétlenül bunkó módon, hogy tényleg rettentően imádnivaló, hogy bizonyítékokat, bizonyítékokra halmoz, de ez most egyáltalán nem segít. - Állati rendes vagy, de tényleg kell egy kis idő. Remélem megérted. - pillantok a bátyámra ezzel célozva arra, hogy egyikünknek sem könnyű ezt felfogni. Ahogyan biztos vagyok abban, hogy Nora is ugyanígy van ezzel. Ennek ellenére nem tudom miért, de hajt a kíváncsiság, hogy megtudjak részleteket erről az egészről. Magam sem tudom, hogy a bizonytalanság vezérel erre vagy valójában érdekel. Mély levegőt véve sétálok oda Jake-hez, és a kezemet a vállára téve telepedek le mellé a földre, bár a szövegelés elmarad, pusztán néma támogatásként lézengek a közelébe, annyi időt adva neki, amennyi szükséges. Hannah úgyis bealudt a kocsiba, így azt sem mondom, hogy megzavar majd, és őszintén szólva a rendőrök is hidegen hagynak, amíg nem bizonyosodok meg arról, hogy a bátyámmal minden rendben lesz az elkövetkezendőkben. Tekintettel arra, hogy hármunkkal kapcsolatban ez nem felhozható, hiszen az út szélén ülünk a rendőrök elől meglógva, és mondhatni tisztes távolságban egymástól.
Életeket mentek, ez a dolgom, nem zökkent ki semmi, amikor ama tudásomat kell elővennem, mely az orvosláshoz köt. Láttam már félbevágott emberi testet, de fejet is elválni a nyaktól, mégsem éreztem sohasem, hogy kiszaladna a lábam alól a talaj…a kórház falain belül. Pár hete beszélgettem erről Jamievel, hogy milyen hasonlóak vagyunk eme témában. Mindketten élünk-halunk a munkánkért, és ha valaki ilyesmiben kéri a segítségünket, akkor nincs nálunk jobb szakember, aki reményt adhatna, de most Norával az oldalamon ülve képtelen vagyok ezt a Jake-et hozni. Fogytán a türelmem, mire elkezdi a történetét, és összehozza a szálakat. Süket is lehetnék, vagy vak, de egyértelmű, hogy amivel szolgál, arra se én, se az öcsém nem készült fel. Az egyik sokkból esem a másikba, van egy unokahúgom, most meg egy eltitkolt féltestvérem, aki történetesen tudott a létezésünkről, de fordítva ez már nem mondható el rólunk. Kiborulok, vagyis ki fogok, és már érzem az előjeleit. Dorian magához mérten reagál a történtekre, és úgy tesz, mintha nagyon vicces lenne, hogy a kocsinkban ülő idősebb nő egy újabb Lester. Leintem, hogy túlmegy a határon, és már nem tolerálom a kifakadását az alma és a fa hasonlaton. A Nora által megosztott kis információszelet pedig afelé sodor, hogy lerázzam a rendőröket. Nem tudok beülni egy kihallgató szobába, és arról trécselni, hogy ki volt a hibás a baleset során, ha komplett most bővült ki a családom két újabb taggal. Charlotte…ízlelgetem a nevét, de szóban nem fűzök hozzá semmit. Az alagút közeledik, és érzem, hogy tennem kell valamit, mert ültömben fogok felrobbanni. A sötétség ellepi az elmémet, és besorolok két másik autó mellé, hogy kitérjek a zsernyákok elől. Az elmúlt hónapokban már öltem embert is, nem mintha előtte nem tettem volna meg a fronton, de itt egészen más, ha az öcsém élete a tét. Meg fogok őrülni, ha megszólal még valaki, és örülnék neki, ha legalább a kisebb Lester venné a fáradtságot, és nem pofázna bele. Az első jónak tűnő helyen fékezek le, és a kormányon dobolgatva szegezem a kérdéseimet a mellettem ülőnek. A húgom, de mégis idegen. Többet tud rólunk, már vannak összeköttetései, levelek, emlékek. A szüleim miatt szégyenkezem, de legfőképpen az apám miatt. Szerette anyát, ehhez kétség sem fér, de mégis félrement. Vajon anya sejtette a hűtlenségét? Zsong a fejem a temérdek információtól, és jobbnak látom, ha nem egy zárt térben tombolok, hanem kimászom, és leülök, vagy világgá megyek, igazából bármi jobb ennél. Az első padkára ereszkedem le, és a két térdem közé fogva az arcomat kántálok magamban, hogy ne üvöltsek. A lelki szemeim előtt megjelenik Greg, és a másik bajtársam, akik miattam haltak meg…nem tudtam időben segíteni rajtuk. Greg annyi idős volt, mint Jason. Hibás vagyok, mi a fasznak maradtam életben? Nora érkezése sem ránt ki ebből az állapotból, nem tudom érdembeli válasszal illetni a közérzetemről. A repülőgép szerencsétlenség után aludni se bírtam, most mi következik? - Nora…kérlek, ne… - belé akarom fojtani a szót, feltartom a kezemet, hogy ne mondja tovább, és végre fogja az adást. Érzékelem a perifériámról, hogy mellém telepszik, de tisztes távolságban, majd kiszáll az öcsém is. Jason a legutóbb a repülőtéren szedett össze, mikor be voltam gyógyszerezve, most talán a tudatomnál vagyok, de a személyiségem kezd szétesni. A légzésgyakorlatokra koncentrálok, egy befújás…öt másodperc, és kifújhatom. A feszültségtől gombóc nő a torkomban, és szűkül a garatom. Egy kis idő múlva érzékelem a másik test melegét, és Jason karját a vállamon. Nincs kedvem beszélgetni, emésztem a hallottakat, és hagyok egy kis időt a feldolgozásra. Tudom, hogy be kell mennünk, végig kell csinálnunk a kihallgatást, Hannah-t biztonságban kell tudnom, és akkor Nora? Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után emelem fel a fejemet, és előbb az öcsémre, majd Norára pillantok. - Nem hibáztatlak…csak tudod, zűrösek vagyunk. – vonom meg a vállamat, aztán felállok, és mutatom Jasonnek, hogy ne közelítsen. Az árok mellett kiszúrok egy üveget, és teljes erővel rúgok bele, míg át nem röppen a másik oldalra. - Szálljatok vissza, oké? Hannah fészkelődik. – intézem a kijelentésemet az öcsém felé, aztán odamegyek Norához. - Végig kell csinálnunk, de Dorian nem jöhet be. Büntetett előéletű, ha van ismeretséged, el kell intéznünk, hogy az ő neve ne szerepeljen a nyilvántartásban oké? – bizalmat előlegezek meg a húgomnak. Őrület. Megfogom a vállát, de csak finoman érintem őt. A testvérem, a vérem...
Talán úgy tűnhet, hogy Dorian komolytalansága nem illik a helyzet súlyosságához, főleg Jake arcát elnézve, engem mégis megmosolyogtat, és segít kicsit csökkenteni a bennem levő feszültséget, amit azóta érzek, hogy a parkolóban ráeszméltem, ki is ez a két pasi. Egyértelműen más-más módon kezelik a váratlan és meglepő hírt, de amennyire ez most sokkolja őket, legalább annyira megdöbbentett engem is az iménti felfedezés, hogy éppen így botlottam beléjük. De mindkettőt meg tudom érteni. A helyzet egyszerre nevetséges, mint valami spanyol szappanopera, és egyben szomorú és felkavaró is. Egy kicsit talán előnyben vagyok velük szemben, de ez csupán néhány nap elsőbbséget jelent, ami nagyjából semmire nem volt elég. Egyikünk számára sem könnyű, ennyi idő távlatából ilyen súlyú titkokat megtudni, de sajnos még nem ismerem őket eléggé ahhoz... pontosabban semennyire nem ismerem őket, így fogalmam sincs mi járhat pontosan a fejükben. Ami engem illet, a szüleim hazugságai az, amelyek megráztak, a harminc éven át tartó titkolózás, a tény, hogy az apám nem az apám, hogy a vér szerinti fateromat már soha nem ismerhetem meg, és még itt a két új – vagyis csak számunkra új – testvér is. Talán az ő agyukon is hasonló gondolatok cikáznak át, többek között arról, hogy a hosszú ideje halott apjukról így kell megtudniuk valamit, ami aztán teljesen más képet fest róla. Szeretnék tenni vagy mondani bármit, amivel segíthetnék, elsősorban Jake-en, mert első ránézésre ő az, aki ezt az egészet rosszabbul fogadja, de tanácstalan vagyok. Végül úgy döntök, megválaszolgatom az imént feltett kérdéseit, csak mert azt hiszem, a hosszas hallgatás és a tehetetlenségem is zavarba hoz, bár a válaszokra talán annyira nem is kíváncsi, vagy csak még nem. Miután már mindkét fivérem megpróbálja belém fojtani a szót, rájövök, tényleg az a legjobb, ha most befogom a szám. - Oké, megértem – felelem halkan egy bólintással. Azt hiszem, tényleg több időt kellett volna hagynom nekik, mielőtt beszélni kezdenék, de továbbra is enyhén zavarban vagyok, és totál nem tudom, mit is kéne kezdenem a helyzettel. Szóval marad a csendben kuporgás az út szélén, elfogadhatónak tűnő távolságból várva meg, amíg lesz elég idejük legalább felfogni ezt az egészet. Elnézve őket, ahogy szinte egymás gondolataiban is képesek olvasni, tudják, mit akar a másik, ahogy Dorian egyetlen érintéssel képes a támogatásáról biztosítani a bátyánkat, lassan, de biztosan eláraszt a szomorúság, és most érzem csak igazán, mennyire mélyen bánt az, hogy nem ismerhettem őket meg már hamarabb. Hogy mennyi mindent veszítettünk ezzel. Mindig szerettem volna testvéreket, és mindig is voltak, de azt az időt már senki nem adhatja vissza, amit elvettek tőlünk, hogy együtt nőjünk fel, vagy legalább egymás létezésének tudatában. Hogy lássam őket gyerekként, kamaszként, férfivá válni, hogy tudjam, milyen voltak, milyenek lehetnének... Jelenleg úgy igazán elképzelni sem tudom, milyen a valódi testvéri szeretet, és hogy lehet-e esélyem ezt valaha megtapasztalni velük. Amikor Jake felém fordul a szavaival, igyekszem egy megértő mosolyt erőltetni magamra, de gondolatban még mindig kicsit másfelé járok. Aztán a „zűrösek vagyunk” kijelentést elemezgetem magamban. Érzem, hogy sok minden van emögött, amiről még nem tudhatok, de bármily vészjóslónak is hangozzon ez a mondat, én szeretnék többet megtudni. Csak a pillantásommal követem az idősebbet, amikor feláll, és érdeklődve figyelem, milyen módon vezeti le a hirtelen kitörő indulatait. Aztán ugyanilyen nehezen leplezett kíváncsisággal kíséri őt visszafelé is a tekintetem, amíg Doriannel vált két szót. Végül amint rájövök, hogy ismét felém tart, feltápászkodok a földről, hogy újra talpon legyek, amikor hozzám szól. - Hmm... Rendben. Azt hiszem, már tudom is, ki lenne a megfelelő személy, akinek szólhatnék – válaszolok kissé tűnődve, és közben már húzom is elő a telefonomat a kabátzsebemből. - Elintézem – teszem hozzá határozottabban, egy biztató mosoly kíséretében, amikor a vállamat érinti. Azt hiszem, egy kissé meghat az a bizalom, amivel most felém fordul, amit a tekintetében látok, és úgy érzem, nagyon-nagyon nem szeretnék ebben most csalódást okozni neki. Aztán már tárcsázok is, és közben csak egy méternyit arrébb lépek, míg várom, hogy a hívás kicseng. Apámat hívom. A nevelő apámat. Közel negyven éve rendőr New York-ban, jók az összeköttetései, amit a saját bőrömön is tapasztaltam párszor, főleg tiniként, és úgy gondolom, tartozik most nekem annyival, hogy ezt megtegye. Persze kínos egy kicsit a szituáció, de nem érdekel. Most nem. - Minden rendben – jelentem ki végül, amikor ismét beülök a másik kettő mellé a kocsiba. - Csak kettőnk tanúvallomását várják, Doriannek nem is kell bejönnie az őrsre, nyugodtan kinn maradhat a kislánnyal. Azt hiszem, a több órás várakoztatást is megkerülhetjük, és a késésünkkel sem lesz probléma – teszem még hozzá. Ó, igen, egy kicsit most varázslónak érzem magamat, vagy csodatevőnek, bár valójában nem az enyém az érdem. Apám tényleg kitett magáért. Apám... a nevelőm. Meg fogom ezt szokni valaha? De azt hiszem, a szívemben nekem mindig ő marad az édesapám.
Ahhoz képest, hogy egy bevásárlásra indultunk a bátyámmal Hannahnak, eléggé elkanyarodtunk olyan irányba, amiről álmodni sem mertem volna. Mármint mekkora agymenés, hogy elmész otthonról, és mire visszaérsz, már megjártad az őrsöt, és lett egy testvéred is. Biztos vagyok benne, hogy csak velünk történhetnek ilyen abszurd dolgok. Eddig sem volt valami szivárványokban dúskáló életünk, meg normálisnak sem nevezném az egészet, de nem hittem, hogy ezt még lehet fokozni. Úgy tűnik, mindennap van valami új, amitől az ember esze fogja magát, és megáll a francba. A hirtelen tett kitérő számomra egészen jól jön, de tudom, hogy most nem ez váltja ki bátyámból a szükséges szünetet, amit az út szélén ejtünk meg. Én kivételesen meghagyom magamnak a véleményemet, és ha lehet, inkább csendben támasztom a földet, amíg le nem nyugodnak a kedélyek. Még sok minden nem állt össze Jake életével kapcsolatban, és bármennyit is meséltünk egymásnak magunkról, a kihagyott évek azért rajta hagyták nyomukat a jelenünk történésein. Igyekszünk összekaparni ezeket a külön töltött éveket, és a magunk módján megosztani a másikkal, hogy miről is maradtunk le, de baromira nem egyszerű. Sem neki, sem nekem. Pontosan a kettőnk között lévő némi ismeretlenség miatt sem sikerül ésszerű módon feldolgoznunk, hogy még csak nemrég tértünk vissza egymáshoz, de egy újabb testvért is meg kell ismernünk. Minden annyira zavaros, és bár kívülről úgy tűnhet, hogy olyan lazán kezelem, amennyire csak az átlagtól távol áll, belül azért egészen más zajlik. Csendes pihenőnket Jake megszólalása szakítja félbe, mikor már kezdtem beleszokni, hogy innentől kezdve felborul az életünk, és ilyen útszéli életmódot veszünk fel, meditálással, meg tudja a tököm mivel. Nem osztok véleményt az egész történésről, ugyanakkor figyelemmel követem a bátyám minden tettét. Aggódok érte..már, hogy a francba ne tenném? Legutóbbi alkalommal egy mélyponthoz közelebbi állapotból küzdöttük fel őt, és a tünetek kezdtek rajta eluralkodni. Ez olyan, amit nem tud levetkőzni, vagy elfelejteni, ahogyan jómagam sem azt a jóságos életmódomat, amit éveken keresztül birtokoltam. Már csak ebből a szempontból is sajnálom Norát, hogy akármilyen köze is van hozzánk, hiszen két ennyire labilis testvérrel az élet még kettesben sem könnyű. Sóhajtva, ugyanakkor nem meglepődve állok fel a földről, ahogyan az üveg célt ér az út másik oldalán, és miután kinyújtóztatom az üléstől elfáradt végtagjaimat, csak kívülállóként veszek részt a testvéreim, - kegyetlen fura, - diskurálásában. Leginkább azért is, mert Hannah nyűgös kezd lenni, így odasétálok a hátsó üléshez, hogy megnézzem mi a helyzet vele, de azért félig a másik két személy pillanatában is vagyok. Már csak azért is, hogy megfigyeljem Nora reakcióját, amikor Jake vallomást tesz a szívszaggató sztorimról, és a segítségét kéri ez ügyben. Őszinte kíváncsisággal tölt el, hogy fogja magát és a kocsiba szállva megpattan a rá váró feladattól, de ehelyett az ellenkezőjét cselekszi, amivel nem kis meglepetést okoz számomra. Egyből elmélyednek a ráncok a homlokomon, és most Hannah felé fordulok, hogy addig az ideig, amíg nem megyünk végig ezeken a kellemetlenségeken, nyugodtan tudjam őt tartani. Becsukva az ajtót kulcsolom össze tarkómon az ujjaimat, miután Hannah visszaaludt, és így várok a végkifejletre, ami az én fejemben úgy él, hogy meglépek a francba, de az ebben a helyzetben kevésbé lenne szerencsés. Túl sok szemtanú, túl sok felelősség, nem mellesleg ezzel arányosan a következmények száma is növekedett. Tekintetem a telefonáló Nora, és a bátyám között váltakozik, és úgy figyelem minden egyes mozzanatát, mintha bármilyen gyanúsat is keresnék, amire egyből ugranom kell, és mikor elindul a vezetőülés felé, meg is lépem ezt. - Eszedbe se jusson, Lester. Húzás a hátsó ülésre! - fejemmel biccentek Jake felé, mert az tuti, hogy így nem hagyom vezetni őt. És, hogy még keresztbe is húzzam számításait, fogom magamat, és beülök én a kormány mögé, majd hátrafordulok a bátyámhoz, ha beszállt. - Rendben leszel? - teszem fel a kérdésemet őszinte érdeklődéssel, majd hamarosan Nora is megérkezik, aki mondhatni elég jó hírekkel szolgál. - Hihetetlen vagy. - markolom meg a kormányt, és most a mellettem ülő nővéremre téved a tekintetem. - Kösz, tényleg. Mindenki megvan most már? Indulhatunk? - dobolgatok kezemmel a kormányon, mert addig biztos nem indulok sehova, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy Jake rendben lesz a továbbiakban. És bár nehézkes bevallani, de most már Norát is ugyanilyen mértékben figyelemmel tartom. Úgy érzem a legfiatalabbként kutya kötelességem mindkettőjük felett atyáskodni, amíg Jake le nem kever egyet.
Én sok mindent feldolgozok, ez a munkám része. A kórházban nem inoghatok meg, de a magánéletemben igen. Bevásárolni indultunk, aztán részesei lettünk egy balesetnek, most meg ez? Ki mondta, hogy a szüleim a síron túl sem viccelhetnek meg? Az apám félrement, és csinált nekünk egy lánytestvért, akinek a létezéséről idáig nem tudtunk. Nem kezelem jól a helyzetet, és ez nem Nora személye ellen szól. Kedvelem őt, és így első ránézésre rendes és segítőkész, de már így is a feje tetején áll az életem. Elmenekülnék, most először érzem azt, hogy feladni szeretném, mikor a padkán ülök, és magam elé bámulok. Mi ez, valami rossz poén a fentiektől? A tenyerembe temetem az arcomat, és most az egyszer elgyengülök. A szüleink, aztán Mia elvesztése után úgy hittem, hogy már nem lesz veszteségem. Városokat szeltem át az öcsémért, és most azt kívánom, hogy bárcsak több időnk lett volna. Kifutok az ötletekből, ahogyan az erőmből is. Mit hisznek rólam? Jason labilis lelkileg, Hannah miatt változna, de honnan tudjam, hogy nem nyúlt droghoz? Elvitte a pénzemet, és ha nem lenne az a nyavalyás GPS követő a telefonján már régen elveszítettem volna. Egy kislányról kell gondoskodnunk, és még ki tudja, hogy mi fut be. Ott van Meena is, akin nem tudok kiigazodni, most meg Nora…egy kislánnyal. Nem tagadom, hogy sok, de feléled bennem a nagytestvér szerepe, és tudom, ha lenyugodnak a kedélyek, akkor a védelmi vonalam kiterjesztem rájuk is. Zavarosak a gondolataim, és a tetteim is. Dorian közelségét elviselem, átölel, és nem beszél, amiért hálás vagyok neki, mert szétszakad a fejem. Mi lenne az első napirendi pont ma? Mondjuk, hogy ne csukjanak le, és Jason a seggén maradjon. Bizalmatlan vagyok egy kicsit mindenkivel, és hiába igyekszem, de ezt nem sikerül kiölnöm magamból. Sóhajtok egyet, és felpillantok. Itt vannak mindketten, nem mentek sehova. Felállok, és a legközelebbi üvegbe rúgva adom bele az összes dühömet. Meg akarom ölelni a két kutyámat, egy kis nyugalmat akarok. Nem szeretném, de ennek újabb szabadság lesz a vége, ahova egyiküket sem fogom elvinni. Egy hétvége a semmi közepén, ahol átgondolhatom, hogy miképpen állítsam fel a következő lépcsőfokokat. Ez a nap még letelik, de komolyan le kell ülnöm beszélgetni a kisebb Lesterrel. Rábíztam Hannah-t, de meddig lehetséges ez? Ott kell lennie mellette valakinek, mert kiszámíthatatlan. Láttam, ahogyan összevert egy palit…az elvonási tünetek hullámokban érkeznek. Nem hiszek a csodákban, évekig állt a szerek hatása alatt. Végül megtörök, és odasétálok az autóhoz, így észre is veszem, hogy a kis törpénk éledezik. Az öcsémet megkérem, hogy vegye a gondjaiba, és addig váltok néhány szót Norával. Nem feltétlen próbatétel, de némi ízelítőt kap abból, hogy milyenek vagyunk mi Lesterek. A kérésem tisztán érthető, el kellene intézni, hogy Dorian ne kerüljön be az őrsre, mert akkor fogalmam sincs, hogyan hozom ki onnan. Az egyik felem már felkészült, hogy nekem kell megoldást találnom erre, de időt kér, és telefonálni kezd. A tarkómat vakarom, és néha a kocsira pillantok, de nem látok sokat. Jason becsukta az ajtót, és biztosan az angyalkát nyugtatgatja. Nem kéne ebből rosszul kijönnünk. Norát figyelem telefonálás közben, nem remeg meg a hangja. Erős nőnek tűnik, aki egyedül nevel egy kislányt. Már most nagyot nőtt a szemembe, de mikor visszatér, hogy közölje…megoldotta. Egy hatalmas kő esik le a szívemről. - Köszönjünk…nem is tudod, hogy mennyire. – hálásan csillannak meg a kékjeim, aztán elindulnék az autóhoz, de Jasonke beszól, és hátrairányít. - Eltöröm a kezed, ha baja lesz az autónak, és ezt vedd figyelmeztetésnek. – nem ellenkezem, de azért odaszúrok testvériesen neki, és beülök az unokahúgom mellé, akinek új szokása, hogy a cumi helyett az ujját szopja. - Helló kislány. – simítom meg az arcát, és elmerülök az alvó szépségben. Vannak jó dolgok, melyekért érdemes élni. Előrenézek, de most Hannah-val ütöm el az időt. Leveszem a kis sapkáját, és eligazgatom a pihéket az aprócska fején, és egy puszit nyomva rá, ölelem át a hordozót. Szótlanság költözik közénk, szerintem mindenki a saját gondolataiban merül el, mire feleszmélek, már a rendőrségnél vagyunk. - Maradj kint…oké? Nora? – tekintek rá, és kiszállok az autóból, majd bevárom őt is. Amennyiben odajön, akkor a lapockájára simítom a tenyeremet, és beengedem magam előtt az épületbe. - Ki volt az, akit felhívtál? – tudakolom csendesen, ha már a húgom…ideje ismerkedni.
Amíg arra várok, hogy kicsengjen a telefon, még kicsit feszült vagyok, izgulok, hogy apám mit felel majd, mert ez a helyzet elég fura. Valójában megtudva az igazat, csak arra volt energiám, hogy sokkot kapjak, hogy hőbörögjek, hogy a szüleim fejére olvassam, hogy ilyen sokáig hazudtak nekem, és igazán bele sem gondoltam, vajon ez milyen lehetett apám számára. Felnevelni valaki más gyerekét, és első perctől tudta ezt. Tudta, hogy anyám megcsalta. És mégis apám helyett apám volt, szeret, mintha a sajátja lennék. Közben már kicsit elfog a bűntudat is, pedig én ebben nem lehetek hibás, és kicsit mégis úgy érzem. Ennek ellenére is eléggé eltökélt vagyok, és számítok rá, hogy segíteni fog a testvéreimnek. Kicsit még hebegek-habogok, amikor belekezdek a mondandómba, de apa nyugodtan, türelmesen hallgat, és végül megígéri, hogy megteszi, amit tud. Most már a bűntudat mellett a hála és az öröm érzése is átjár. Boldog vagyok, hogy el tudtam intézni, amit Jake kért, bár igazából ez csak egy egész kicsi részben az én érdemem. Mindkét fivérem hálálkodni kezd, amikor elmondom nekik, mi a helyzet, de nem is nagyon tudom, mit felelhetnék erre, szóval csak mosolygok meg bólogatok. Megmosolygom a szitut, ahogy rendbe teszik egymást, és helyet cserélnek a kormány mögött. Ez olyan tipikus testvéri évődésnek tűnik, pasi módra, amilyenben nekem magamnak még sosem volt részem, és egy kicsit még mindig hihetetlen felfogni, hogy ezek ketten tényleg a fivéreim. Hogy egy kicsit már én is közéjük tartozom. Én azért a műsor figyelése közben már be is kötöm magam, majd hamar meg is indulunk, és nem is olyan sokkal később a rendőrség bejárata előtt találjuk magunkat. - Öhm... - kezdek bele, ahogy Jake-kel megindulunk befelé. Maga elé engedve kísér befelé, ezért kicsit visszafordulok, miközben válaszolok. - Az igazából apám volt. Vagyis persze nem Harvey, hanem aki felnevelt. Közel negyven éve rendőr, lassan már nyugdíjba kéne vonulnia, de mindig elodázza – árulom el mosolyogva, és szinte ebben a pillanatban lép oda hozzánk az egyszemélyes fogadóbizottságunk, Matthews járőr. - Szia, Nora. Apád szólt, hogy jöttök, már várnak is benneteket a vallomással. Maga biztos Dr. Lester – üdvözli a bátyámat is, és már terel is bennünket befelé. Aztán egy időre elválasztanak Jake-től, hogy mindkettőnket külön-külön meghallgathassanak. Az egész igazából nem is tart olyan sokáig, legalábbis így, hogy nem váratnak bennünket. Elmondom, amit tudok, illetve amit láttam, beleértve a rendszámot is, amit sikerült leolvasnom, amikor a sofőr elhajtott a helyszínről. És ennyi. Körülnézek, amikor az utamra engednek, hogy Jake vajon merre van, de úgy vagyok vele, hogy mivel ő nem csak szemtanúként, de orvosként is jelen volt a történésekben, neki talán egy-két kérdéssel többet is feltesznek, ezért végül elhagyom az épületet, és visszatérek az autóhoz. - Ez egész gyorsan ment – jelentem be Doriannek egy apró mosollyal, miután beültem. - Jake is biztos nem sokára itt lesz – teszem hozzá, aztán azt hiszem, egy kicsit megint zavarba jövök. Nem is igen tudom, mit mondhatnék, vagy mit kérdezzek. Ez a kínos csend azonban kicsit zavaró. Furcsa így egy légtérben ülni az öcséddel, hogy közben azt sem tudod, mit kezdj magaddal. - Az a korábbi megjegyzés az almáról meg a fájáról... úgy értetted, hogy te is az anyja nélkül neveled a lányodat, igaz? - érdeklődöm aztán megtörve a jeget. - Gondolom Jake is besegít. - Tulajdonképpen csak tippelhetek, de nekem úgy tűnt, hogy ez a helyzet. És láthatóan nagyon védelmezőek egymással, ami igazából nagyon szimpatikus. - Minden rendben ment? - pillanatok fel Jake-re, amikor megérkezik. Aztán némi habozás után ismét megszólalok. - Nagy kérés lenne, hogy elvigyetek Brooklyn-ig? Bármelyik gyorsétteremnél ha kitesztek, az is szuper lenne, mivel arra már amúgy sem maradt időm, hogy bevásároljak, és még vacsorást is készítsek – vonom meg aztán a vállam.
Annyi minden fordult meg az elmúlt pár órában a fejemben, hogy kezdem azt hinni valahol útközben meghasadt az elmém a sok gondolkozástól, amivel próbálkozok. Tisztában vagyok a helyzet menetével. A körülöttem lévő emberek nevével, meg úgy minden mással, szóval annyira normálatlan csak nem lehetek, mégsem fogom fel. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy van egy nővérem, egy testvérünk, akiről azt sem tudtam, hogy létezik. Mármint tök görény testvérnek kezdem érezni magamat, hiszen a bátyámat sem boldogítottam éveken keresztül, aztán most itt van Nora, akinek meg a létezését sem tarthattam számon? Kezdek parázni, hogy tudatomon kívül még hány testvért hagytam figyelmen kívül, azért mert apánk egy kicseszett nyúlnak érezte magát, és végigjárta a világot, hogy népes családot ajándékozzon nekünk. Kurva jó. Most meg szívhatom a fogamat, hogy megkönnyítsem Weston hölgyeménynek a dolgát, meg közben a miénket is, ami hát nem túl könnyű. Befogadó testvér legyek vagy verjem a seggemet a földhöz azt csapjam ki a hisztit, mert így alakultak a dolgok? Mérges vagyok, de nem feltétlenül Norára. Leginkább a helyzetre, a körülményekre, meg minden más emberre a családomon kívül. Mindig is úgy tartottam, hogy könnyebb egy kívülállót felrúgni, mint egy hozzátartozót. Bár elvileg a közelebb állók néha jobban megérdemelnék ezt, de abból a családi összetartásból, amit az életem során magamnak tudhattam, ezt nem tapasztaltam. Most egyelőre örülök, hogy van tető a fejem felett meg végre nem a placcon kell aludnom, hogy aztán úgy érezzem magamat, mint akinek feldugtak valamit. Szinte már meghatónak találom, ahogyan a két testvérem összefogva próbálja megmenteni az én bajbajutott seggemet, és még egy könnycseppet is elhullajtanék, ha nem lennék valami félrement úton-módon érzéketlen. Leginkább haragot meg valami örömhöz hasonló katyvaszt érzek, és ennyi. Kifogytam teljesen. Aztán ezek közül melyik bukik ki rajtam őszintén, az már éppen a helyzet hozza. Én a haragra szavaznék, de amióta Hannah az életemet képezi, mintha örülni is képes lennék. Mik vannak. Nora magánakciójától az agyamat képes lennék eldobni, vagy leborulni előtte, mint azt egy istennő előtt szokták tenni, de mivel éppen trónbitorlást végeztem, és átvettem a vezető szerepét a bátyámtól kapott édes fenyegetés ellenére, így ezt nem tudom kivitelezni. Ennek ellenére megosztom vele hálámat egy köszönöm formájában, habár jól tudom, hogy ez édeskevés ahhoz képest, amit egy számára idegennek tett. Mert az vagyok, azért azt ne felejtsük el, hiába a hirtelen egymásba borulás meg egyéb szivárványos csudamóka. Miután a csipetcsapat megtalálta a helyét, nekem sem marad más választásom, mint kellemes társaságaimat bevezetni az oroszlán barlangjába, hogy egy olyan esetről beszéljenek, amelyhez nem sok közük volt. Mégis a rendszer működik, mi meg cseszhetjük, ha szembe széllel próbálunk cselekedni. Azért az én kis romlott lelkem megnyugodott, hogy nekem nem kell besétálnom, mert az tuti, hogy kifelé már nem jöttem volna. Az meg lássuk be nem lenne jó a kis minimanómnak, mert az állat apját csak ketrecbe láthatná vagy még úgy sem. - Ha térden állva könyörögnél sem mozdulnék semerre. - vágom oda bátyámnak a maradjak itt szövegére, és miután ők besétálnak, hátrapillantok a hercegnőmre, aki olyan édesen alszik, hogy az én szívem is olvadásnak kezd. Kicsit lejjebb húzódok az ülésemen, és kényelembe helyezve magamat dobolgatok a kormányon, miközben várakozok, hogy mikor jönnek ki. Kiráz a hideg annak a helynek a gondolatára, és mondjuk úgy eléggé jól meglógtam az évek során, nem most akarok önszántamból besétálni meg bemutatkozni, ha nem muszáj. Magamban dúdolgatok valami régen menő slágert, amikor az ajtó nyitódni kezd, és Nora az első aki megjelenik. - Jól ment az interjú? - érdeklődök tőle, mert a bátyámat még úgy tűnik ott tartották. - Amilyen szépfiú a szentem, azon sem csodálkoznék, hogy megbüntetnék amiért veszélyezteti a női szíveket. - találok hirtelen magyarázatot a továbbmaradására, és még egy suta vigyort is ejtek társaságom irányába, majd fejemet újra az ülésem támlájának hajtom. A csend sosem volt barátom, ezért újabb hálás pontot lövellek nővérem felé, amikor előhozakodik egy korábban már említett témával, én pedig ennek hatására vetek egy pillantást a hátul szunyáló tündérre. - A nevelés erős szó engem nézve, de a szándék megvan ennek irányába. Amúgy ja. Az a nőstény az ajtónk előtt hagyta Hannust egy levéllel, hogy az enyém. Azt hittem, hogy menten szívrohamot kapok, amikor megláttam a kis szerelem gyümölcsét. És a legszebb az egészben, hogy fogalmam sincsen kivel hoztam össze. - vágok egy grimaszt Hannah felé mutatva, majd tovább folytatom. - Ahogyan az már lejöhetett, nem vagyok egy pöpec módon összerakott figura, szóval ez nem is annyira meglepő engem nézve, mégis egy virágcsokor szerencsésebb lett volna. Egyébként a bátyámmal bénázunk, de nélküle biztos tönkrementem volna. - teszem még hozzá elkomolyodva, mert bár minket végignézve azt mondaná az ember, hogy egyenlőek vagyunk a katasztrófával, mégis rettentő hálás vagyok az idősebb felemnek. Szövegelésem végeztével Jake is megérkezik, és mivel már Nora feltette a kérdést, amit jómagam is akartam, így csak a válaszára várok, ezután viszont női felünk irányába terelődik tekintetem. - Részemről ez lenne a legkevesebb, amit ma értem tettél. - vágom rá beleegyezően, mert biztos nem fogom őt kirakni itt, hogy most már azért is megoldod magadnak. Hát mekkora dög lennék baszki..
Nora még új, megfoghatatlan fogalom számomra, hogy van egy húgom, mégis elérhető távolságban van. A szüleimnek most biztosan szemrehányást tennék, vagyis az apámnak, aki eltitkolta, hogy viszonya volt, és mi van, ha anya tudott róla, és emiatt nem akarta, hogy találkozzunk? Anya szeretett bennünket, de hihetetlenül féltékeny típus is volt, és ha ezzel megvédhette a családját, akkor szerintem megtette. Milyen jó, hogy minket nem kérdeztek meg róla, és ennyi év elteltével röhög pofán a sors, hogy éppen egy baleset által találkozunk össze. Miért nem lehetett a közértben, vagy simán beállított volna? Nem tudom megmagyarázni, de mikor elindulunk az őrs felé, még vetek egy pillantást az öcsém felé, és követem a nőt, aki most már szintén Lester, vagy ha most még nem az, de az lesz. A cserbenhagyás nem jöhet szóba, megígértem a szüleimnek, hogy vigyázni fogok Jasonre is, akkor miért ne tehetném meg ugyanezt a húgommal is? Mindenesetre rövid szünet áll be, majd rákérdezek arra, hogyan sikerült elintéznie, hogy a bajkeverőnk kint maradjon, és mielőtt az ajtón belépnénk, be is avat a titkába. - Szóval a nevelőapád rendőr…ez komoly szakma, és becsülendő is. Néha azt kívánom bárcsak az apánk is hasonlót választott volna, és ne ment volna ügyvédnek. – sóhajtok fel, de ott bujkál a szám szegletében a tipikus mosoly, és már nyoma sincs annak az oldalamnak, akit az út szélén láthattak. Nem omolhatok össze, mikor számítanak rám családon belül, így lássunk neki a kikérdezésnek, és ha ezen túljutunk, akkor kezdünk valamit a rokoni szálakkal is. Norától elválasztanak, és egy másik kihallgatóba kísérnek. Az előbbi málészájú sehol, egy női nyomozót kapok, aki szintén hideg, de legalább nem tesz fel hülye kérdéseket. Először elmondom, hogy hallottam az ütközést, és akkor kaptam fel a fejemet, mikor a biciklist elütötték. A helyszínen elláttam, és Nora mentőt hívott, de a sofőr lelépett. A kabátja márkájára emlékeztem, mert én is ugyanolyat akartam venni idén télre, de sajnos lekéstem róla. A rendszám nem maradt meg, mert fontosabb dolgom is akadt, például életet menteni, és megtudni, hogy bővül a család. A vallomásom elég részletes, nem is húzza az időt, de még így is sokkal később jövök ki, mint Nora, de nem bánom, mert a kedélyek lenyugodtak, és a parkolóban várnak rám. Kicsit körülnézek, aztán odamegyek, és előbb az idősebb testvéremre pillantok. - Nem faggattak túlzottan, elmondtam, hogy mi történt, és mit láttam, de ennél többet nem tehettem. A nyomozónő még hozzátette, hogy a biciklis életben maradt, és nekem köszönhető, hogy nem halt meg a helyszínen. A szokásos körök. Téged nem nyaggattak túl sokáig akkor. Kibírtad Jas, hogy ne tűnjön el az autóm? – egy vigyor kúszik az ajkaimra, és majdnem beszólok, de aztán érdeklődve tekintek Norára, akinek a kérése nem feltétlenül lehetetlen, de ez azt jelentené, hogy hamar elválnak útjaink, mert innen nincs messze Brooklyn, végül bólintok, és megvárom, hogy az öcsém is reagáljon. - Semmi akadálya, hogy elvigyünk, de ha már kiderült, hogy közénk tartozol… - vakarom meg az államat, és kihúzva előbb Jasonra tekintek ismételten, és csak utána folytatom. - Akár nálunk is vacsorázhatnátok Charlotte-tal…mert ez a kislányod neve, ha nem tévedek. A házunk elég nagy, és rendelni is tudunk. Mit szólnál hozzá, ha beugornánk a kislányodért akkor? – biztos hirtelen érte a meghívásunk, de én már nem látom értelmét, hogy húzzuk az ismerkedést. - Utána hazaviszlek titeket. Ez a legkevesebb, ha már megmentetted a kis seggünket, és nem került bele az öcsém a rendszerbe. – fogalma sincs, hogy mennyire hálás vagyok érte. Veszélyben vagyunk, és ha külső segítséget kapunk, azt meg kell becsülnünk.
- Szóval ügyvéd volt? - Alig tudok még valamit Harvey-ról, a szakmájáról sem volt eddig fogalmam, ezért egyelőre azt sem tudhatom, Jake miért tartja ezt rossz dolognak. Szívesen kérdezgetném még őt, de az idő nem alkalmas most erre, mert hamar elválasztanak bennünket, amint a járőr beljebb terel bennünket a kapitányságon. Hála annak, hogy apám intézett néhány telefonhívást a kedvemért, viszonylag hamar túleshetünk a vallomástételen. Bár egyelőre csak a magam nevében beszélhetek, mert Jake-et még sehol sem látom, de biztos vagyok benne, hogy őt sem tartóztatják majd sokáig. Az eset elég egyértelmű, szerintem mindketten ugyanazt láttuk, és csak tanúk vagyunk, nem pedig gyanúsítottak, szóval nem lehet okuk sokáig feltartani bennünket. Amint letudom a dolgot, már megyek is vissza az autóhoz, hogy Doriannel és a kis Hannahval együtt várjuk be a bátyánkat. A helyzet nyilvánvaló, hogy még mindannyiunknak elég szokatlan, furcsa, felfoghatatlan... és ezeknek még néhány szinonimája, ugyanakkor mindhárman igyekszünk ezt a legjobban fogadni, és a legkevésbé kínosan kezelni. Ahogy kettesben maradok az öcsémmel, először azt sem igazán tudom, mit mondhatnék, hogy megszüntessem a csendet, hisz még alig ismerem, szinte semmit nem tudok róla, elsőre nem jut eszembe semmi értelmes, amiről beszélhetnénk. De végül azért csak megoldjuk, hogy ne üljünk sokáig kukán. - Persze, gyorsan túlestem rajta – bólintok a felelet mellé, majd elmosolyodom a Jake-re tett megjegyzésére. Dorian első perctől jófejnek tűnik, olyannak, aki gyakran próbálja humorral elütni egy-egy komolyabb szituáció élét. Szerintem ez nem rossz tulajdonság. Én mindig kedveltem az ilyen embereket, és egy kicsit talán irigylem is ezt a fajta lazább hozzáállást. Attól tartok, én néha sajnos a másik véglet vagyok, aki hajlamos mindent túl komolyan venni, és bosszantóan sokat tudok rágódni dolgokon. - Gyakran körülrajongják őt a nők? - kérdezem aztán elvigyorodva a szépfiúnak nevezett bátyánkról. Bár szerintem Doriannek sem lehet oka panaszra. Két igen helyes testvérrel büszkélkedhetek ezentúl. Hogy megelőzzem a további hosszas hallgatást, felteszem az öcsémnek azt a kérdést, ami valójában már a bevásárlóközpont parkolójában is megfogalmazódott bennem. - Ott hagyta a kislányt az ajtótok előtt? - kérdezek vissza elhűlve, amikor mesélni kezd, és szabályosan tátva marad a szám. Anyaként el sem tudom képzelni, hogy képes lennék ilyesmire. Megszülni egy gyereket, aztán egyetlen szó nélkül lemondani róla, és ott hagyni őt valaki ajtaja előtt az utcán. Mindegy hogy az apja vagy sem, Dorian szavaiból azt vehetem ki, hogy nem ismerték egymást az anyával. Na ez a része viszont ismert a számomra is. Pár hónappal ezelőttig nagyjából semmit nem tudtam Becksről, és nyolc, majdnem kilenc éven át azt sem tudtam, hol keressem, vagy hogy él-e még vagy sem. - Az eleje elég nehéz, de később könnyebb lesz – mondom aztán vigasztalón. Pontosan nem tudom, mit ért az alatt, hogy „nincs pöpec módon összerakva”, talán azt, amit Jake is, amikor azt közölte, hogy problémásak, vagy esetleg a már említett priuszára gondol, de szerintem ez nem igazán számít. A szülővé válás megváltoztat, én is rengeteget változtam, miután megszületett Charlotte. – Szerintem... szerintem nem az számít igazán, hogy milyen vagy, vagy milyen voltál előtte, hanem hogy milyenné akarsz válni mellette. Egyébként nekem úgy tűnik, hogy jól van a kislány, gyönyörű, egészséges, és szeret benneteket. Akármit is értesz bénázás alatt, valamit biztos jól csináltok. És legalább itt vagytok egymásnak – mosolyodom el. Igazából kicsit deja vu érzésem van ettől a monológtól. Az egyik első beszélgetésünkre emlékeztet Becks-szel. Miután sokkoltam őt a ténnyel, hogy van egy nyolc éves lánya, ő is amiatt aggodalmaskodott, hogy nem lesz jó apja Charlie-nak. Közben megérkezik Jake és Doriannel kíváncsian hallgatjuk a saját beszámolóját a kihallgatásról. - Túlélte? Ez jó hír – bólintok, miután megtudhatjuk, hogy a biciklis szerencsésen megúszta a balesetet. - Te vagy a nap hőse – vigyorodom el aztán, és eszembe jut, hogyan nevezte őt korábban Dorian. - Superman – mondom ki hangosan is, futólag az öcsénkre sandítva. De aztán úgy sejtem, lassan a vége felé közeledik a kis családi egymásra találás, ezért rákérdezek, hogy el tudnának-e vinni egy darabig, és már éppen hálálkodni kezdenék az igenlő válaszok miatt, amikor Jake felajánlja, hogy vacsorázzunk náluk. - Szerintem ez jól hangzik – szólalok meg egy kis gondolkodás után. - És jól emlékeztél a lányom nevére. Charlotte ma este igazából úgy volt, hogy egy barátnőjénél marad, de szerintem ő is szeretné megismerni a nagybátyáit, szóval biztos nem bánja majd – jegyzem még meg, aztán elmondom a címet, hogy hová is kéne mennünk érte. Útközben azért úgy döntök, hogy írok a kis hölgynek egy üzenetet, hogy hamarosan ott leszek, és hogy szeretnék neki bemutatni valakiket. Ő még nem tud róla, hogy milyen szokatlan módon bővült a családunk, de ezt már jobb, ha majd személyesen közlöm vele. Chris most épp néhány napig egyébként sincs a városban, szóval addig is jó lesz, ha eltereli valami Charlie figyelmét arról, hogy az apja hollétéről érdeklődjön.
Ritmusra dobolnak ujjaim a kormány felületén, és többször is körbetekintek a minket körülvevő környéken, amely közel sem biztató a magamfajtának. Meg kell húznom magamat, mert a hátsó ülésen egy kislány szunyál, aki történetesen az enyém, és ha most elkezdem feleslegesen jártatni a számat, akkor leshetem az egész folyamatot, amely Hannah érdekében történne. Kétlem, hogy eltudnám dobni azt, aki egykoron voltam vagy ne lenne éppannyira nehéz, mint amilyen volt, de egyelőre tartom magamat, amennyire csak tőlem telik és reménykedek abban, hogy nem válok saját legnagyobb ellenségemmé. Sóhajtok egyet és újra a rendőrség épületét pásztázom, hátha meggyorsíthatom a bent lévők folyamatát. Nem feltétlenül rajongok azért, hogy a bátyám ott van bent olyanért, amihez köze sem volt, és most már pöröghetek Nora esetén is. Nem lesz egyszerű megszokni az életünkben történő jelenlétét, már csak azért sem, mert bármennyi információt is tudtunk meg róla az elmúlt időszak alatt ő még mindig valamennyire idegen. Márpedig azokkal nem feltétlenül vagyok kibékülve, mert a megszokás hatalma nagyúr, én meg sosem fordultam teljes bizalommal az engem körülvevő emberek felé. Szóval emiatt sem lesz könnyű beletörődni, hogy ő is jelen van az életünkben és nem is akármilyen kötelék kapcsán. Banyek..a nővérem..Jake húga. Abszurd. Mintha egy szappanopera kellős közepébe csöppentem volna, és már alig várom, hogy valami argentin vagy magam sem tudom milyen nemzetiségű csajszi olyat mondjon, amitől zsigerből az ablakon való kifelé merengést találom a legjobb drámai ötletemnek. Az idő telik, én meg úgy kapaszkodok az autó berendezésébe, mintha legalább süllyedésnek indultam volna itt az út szélén parkolva. Fejemet a kormányra hajtom és valami zene dúdolgatásával ütöm el az időmet, amikor Nora megérkezik, Jake meg még sehol. Pozitív, hogy egyikük legalább elszabadult, de a teljes megkönnyebbülés akkor fog érni, ha a bátyám is a közelben lesz. Sosem voltam a spontán témadobálás bajnoka, így most sem én vállalom be a kezdeményező szerepét, ennek ellenére nem áll szándékomban semmilyen információt visszatartani előle, ha már ilyen kis érdeklődővé vált. Egy kezdeti grimasz után mosoly tűnik fel az arcomon, és bár az első reakció leginkább arra vonatkozik, hogy jó pár év kimaradt a családi összetartásból, mégsem hiszek abban a változóban, amikor a bátyámat ne nézné meg tucatnyi nőszemély. - Eddig még nem kellett közbeavatkoznom, hogy elkergessem őket. - válaszolok a saját igazamat hallatva, mert bár nem régóta boldogítom őt, azért ez alatt az idő alatt nem feltétlenül erre a témára voltunk rápörögve. Nagy vonalakban vallom be, hogy mi a helyzet velem a babafronton, mely első, második vagy akárhányadik nekifutásra sem túlságosan biztató. Tény, hogy nem fognak rólam szobrot készíteni a felelősségteljes élet mintapéldányaként, de talán elásni sem fognak jó mélyre mert tönkretettem egy tünemény életét. - Mint egy csomagot. - a fejemet csóválom hitetlenkedésem formájába burkolva azt, ezután viszont egyből folytatom is. - Az már teljesen biztos, hogy nem az esze miatt figyelhettem fel rá. - teszem hozzá, mert kétlem, hogy egy értelmes női példány ilyenre lenne képes. Azért jó lenne tudni, hogy a csaj valami bérgyilkos, esetleg pultos vagy táncos, mert azért egyikre jobban fel kell készülni, mint a másikra. Ki tudja kivel akasztottam össze a bajszomat, amíg nem voltam magamnál.. Nora szavai biztatást sugallnak, és valamiért ez egy egyszerű mosolyra késztet, hogy próbálja elvenni az élét az elhangzott mondandóm problémájának. Nem mondom, hogy nem enyhít ez semmit sem az egyébként a mindennapokat magába foglaló témakör mellékhatásain, de a dolgon, hogy Hannah minden szempontból jobbat érdemelne, egyáltalán nem változtat. - Pedig elhiheted, hogy egyikünk sem konyít a neveléséhez. - pillantok hátra Hannahra, végül kifújom az eddig bent tartott levegőt. Az élet vicces egy szemétláda, és elég morbid humora van, amivel legtöbbször engem szórakoztat csak. Jake megérkezésével együtt én sem szorítom már olyan görcsösen a kormányt vagy feledkezek figyelemelterelő melléktevékenységekbe, hanem inkább a beszámolóját hallgatom. Többször is csak azt tudom mondani, hogy hatalmas szerencsém volt, amiért nem kellett oda bemennem. Nem is tudtam volna mit mondani, vagyis erről a témáról biztos nem. Cinkos mosolyt ejtek Nora felé, ahogyan a korábban már elhangzott becenévvel illeti idősebb felemet, ezután viszont kissé oldalasan helyezkedek, hogy részesévé váljak a program további menetének. Sokat nem fűzök hozzá, de amit igen, azt is már csak induláskor teszem meg. - Csak engem ne hagyjatok főzni, mert akkor ma még a kórházat is megjárjuk. - vigyorodok el, ezzel beleegyezésemet adva a családi összejövetelnek, miközben az utat figyelem, nem eltévesztve a helyes irányt ezáltal. - Kajafronton mit szerettek és mit nem? - dobom be a közösbe életem leggyengébb témáját, de azért nem árt tudni, hogyha már így alakul majd a napunk.
Nora ahhoz képest, hogy most ismertük meg eléggé talpraesett, és szerintem nem lesz gond azzal, hogy beilleszkedjen a családba…már ilyen gondolatok cikáznak át a fejemen, és fura, de első látásra is szimpatikus, arról nem tehet szegény, hogy bizalmatlanok vagyunk az irányába. Az évek alatt megszenvedtem, hogy egyáltalán közelebb engedjek magamhoz valakit, és ebbe a rostába idáig csakis az öcsém tartozott bele. Jason bármennyire is agyafúrt, és bohókás, attól még a testvérem, és tűzbe mennék érte. A szüleinktől nem ezt tanultuk, eleinte még utáltam is, amiért rám van akaszkodva, de változott a kép, és mostanra már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Öt év távlatából…azt hittem meghalt, és ez ürességet hagyott bennem. Tényleg szeretem, és ez nem valami nyálas szöveg, emiatt is vagyok védelmező, és támadó, ha kell. Elvégre én lettem a gyámja…és apja helyett az apja is. - Igen, az volt…egy igazi cápa, és sok ellenséget szerzett magának az élete folyamán. – magyarázom befelé menet a mellettem haladó húgomnak, akit természetesen minden apró morzsa érdekel a biológiai apjával kapcsolatban. A nevelője is nagyszerű ember lehet, ha az igazság fényében úgy tekintett rá, mint a sajátjára. A kihallgatásunk egészen más teremben zajlik, én több ideig vagyok bent, és ha ötször nem rágjuk át magunkat a témán, akkor egyszer sem. A csaj normális, de látszik rajta, hogy unja ezt a munkakört, inkább lenne máshol, és én is így érzek ezzel kapcsolatban, tehát örülök, ha nem húzzuk tovább egymás idegeit. A végén még ellenőrzik az irataimat, de viszonylag hamar távozhatok, azonban a kocsinál már ott vár Nora is. Az első pozitív hír, amivel szolgálhatok, hogy a férfi túlélte a balesetet, és ez mindenkinek könnyebbséget okoz. - Igen, nagy szerencse. – jegyzem meg egy mosoly kíséretében, és valahogyan már az is a múltbak tűnik, ami alig egy órával ezelőtt a sztráda mellett történt. Ki gondolta volna, hogy így kikelek magamból, mikor kiderül, hogy az apánk félrelépett, és ezzel egy újabb titkot hallgatott el előlünk, pontosabban a sírba vitte magával. - Superman azért nem vagyok, ez csak az öcsém fejében él. – legyintek egyet, de kár lenne tagadni, hogy hízeleg nekem, ha a másik két testvérem felnéz rám. Nem bánom, ha tisztelettel adóznak felém, mert bizony egy és mást már megéltem ebben a nyamvadt harmincöt évben. A búcsúzkodás felé hajlanánk, de én korainak tartom, ha már úgy alakult, hogy ma találtunk egymásra, akkor illene folytatni, és a hazafuvarozáson kívül felajánlom nekik, hogy csatlakozzanak a kis csapatunkhoz a kislányával együtt. - Ez jónak hangzik akkor, de ha jól érzi magát a barátnőjénél, akkor ne rángasd el, te is nyugodtan jöhetsz. – nincs ellenemre még egy fő, de ki tudja, hogy mennyire ragaszkodik a kis Charlotte ahhoz, hogy ma pizsipartyban maradjon, ahelyett, hogy megismerje a rokonait, akiknek a létezéséről sem tudott. Az öcsém se marad ki a társalgásból, és könnyedén vicceli el a meghívást. Beülök előre, és átveszem most már a helyemet a volán mögött. - Igen, szerintem az lesz a legjobb, ha rendelünk. – toldom meg ennyivel a véleményemet, és ha mindenki beszállt az autóba, akkor a legközelebbi szupermarket felé veszem az irányt. - Hát nekem a hal a gyengém, és persze a hús bármilyen formában, de a zöldségekkel ki lehet kergetni a világból. A fish and chips…na az jöhet akár éjszaka is. A kórházban nincs időm meleg koszton élni. Te gondolom Nora rendszeresen főzöl….mivel is foglalkozol? – pillantok oldalra, mert a régi felállás maradt meg a kocsiban, a drága Tökfej hátul virít a lánya mellett.
Kezdőlap
| 
