DORIAN & JAKE

Fuck it!

Zene | 715 |     | @

jake & dorian

Elég erős a gyanúm arra, hogyha nem keresed a bajt, akkor az a hátad mögé settenkedik és jól seggbe rúg, hogy már azért is szembenézz vele. Mostanában felvettem a mintaapa álarcát - vagy valami olyasmit - és úgy cselekedtem, mintha megközelíteném a normális emberek fogalmát. Nyitottam a külvilág felé, kevésbé züllöttem el, mint ahogyan azt a hozzám közel állók megszokhatták és úgy osztottam-szoroztam, hogy annak ne legyen kihatása Hannah életére. Ez viszont közel sem szüntette meg az eredeti problémámat, csak elnyomta jó mélyre, mégis mindezek ellenére  próbált felszínre törni. Nem egyszer kaptam magamat azon, hogy a sóvárgás újra hatalmába kerít vagy kevésbé vagyok türelmes az emberekkel szemben, mint amennyire kellene. Jó, ez csak egy pont az emberi baromságok tárházából, de az én esetemben sokkal rosszabbul éltem meg mindezt. Annak a férfinek aki voltam - vagyok - a közelébe se engedtem volna egy gyereket, nemhogy önként és dalolva átnyújtottam volna, hogy nevelje fel. Ezért is éreztem szükségét, hogy hétköznapjaimból elvonva pár órát leküzdjem magamban ezt a hiányérzetet és már csak akkor érjek haza, mikor tiszta fejjel vagyok képes gondolkozni. Gyenge kifogásokkal címkéztem fel ezeket a kimaradásokat, mint például a lányom anyjának megkeresése, de bármennyire is hajt az egészséges kíváncsiság, kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy a nyakamba zúdítsam a nyilvánvalót. Ki tudja milyen nővel feküdtem össze, és tekintettel arra, hogy csak úgy Hannah az ajtó elé keveredett, kétlem, hogy a nyakamat kellene törnöm azért, hogy megkeressem.
Egy újabb este, a szórakozóhely meg dugig tele van szerencsétlenekkel. Az egyik sarokban éppen a szaporodást gyakorolják, a parketten meg emberi masszává válik a zenére vonagló tömeg. A pultnál találok magamnak egy üres helyet és a szokásos tequilámra voksolok a választékok bőségzavarában. Megmozgatom a nyakamat, és a tekintetem letéved a múltkor megsérült karomra, melynek utóhatása csak a hirtelen mozdulatokban jelentkezik, de legalább már funkcionál. Jól is jönne egy-két darab megint abból a pirulából az ital mellé vagy valami erősebbel is ki lennék békülve. A testem, az elmém és szervezetem minden pontja úgy vágyakozik egy szétküldött estére, mint egy szomjazó a víz után a sivatagban. Veszek egy nagyobb sóhajt és egy biccentéssel reagálok, amikor a fiatal srác lepakolja elém a rendelt italt. Kezdetben csak táncoltatom a üvegcsapdába zárt folyadékot, végül bele is kóstolok, habár nem most találkoztam vele először, hogy csak szűzies ízlelgetésekkel kellene megközelítenem azt. Körültekintek, de szerencsére senki sem akar társaságává fogadni és untatni a sületlenségeivel, így miután kiürül a poharam, újabb körre emelem fel jelzésértékűen ujjamat. Már nem feltétlenül elégíti ki igényeimet csak az ital és ez kezd egyre frusztrálóbbá válni. Minél hosszabb ideig vonom meg magamtól mindazt, ami évek során a mindennapjaim legjobb részének volt nevezhető, annál nehezebb a valóságban megmaradni. Felszínesen tisztában vagyok a következményekkel. Azzal is, hogy kiknek ártanék ezzel, de nem tudom..nem megy, hogy meghazudtoljam azt ami vagyok, amivé lettem azalatt az idő alatt, és amivé válok majd, ha így folytatom tovább.
A harmadik italom már lassabban ürül ki, mint elődjei, de a fejem még mindig zúg az elviselhetetlen gondolatoktól és az sem segít, hogy csak itt meresztem a hátsómat, ahelyett, hogy felkeresnék valami szararcot és lenyúlnám őt anyaggal. Csak egy este, semmi több. Jól leszek, majd állati rosszul, aztán lenyugszom. Naiv egy gondolatmenet, ugye? Már ott el van cseszve az egész, hogy megveszem a cuccot, nemhogy el is pusztítom a későbbiekben azt. Kapásból pár nevet feltudnék sorolni, akik meggátolnak abban, hogy meglépjem ezt a számomra felettébb megnyugvást hozó érzést és bárhogy is nézem, egyelőre még mindig erősebbnek bizonyulnak. Így marad az alkohol és a remény, hogy a torkomon lefolyatott ital mennyisége elködösíti annyira ez elmémet, amennyire könnyebbnek érzem majd az életemet megkeserítő sóvárgást.
Az idő telik, és összefolyik amióta itt ülök magamban. A zene szinte már távolinak ható háttérzajként funkcionál és helyét csak a zsibbadtság váltja fel. Megfordulok a székemen, hátamat pedig a pultnak vetem és így pásztázom a tömeget. Egyik szerencsétlenebb, mint a másik, és legszívesebben az összeset szarrá verném, puszta emberszeretetből. Ironikus, hogy azon a helyen kell elverned a maradék idődet, amely a legtöbb ingert váltja ki belőled, és az égvilágon semmit sem tehetsz ellene. Újra a kezembe emelem a poharamat, hogy legalább valami szórakoztasson, ha már a jelenlévők erre képtelenek, ekkor viszont kiszúrok egy ismerős arcot. Eleinte csak gyanakvóan szűkül össze a szemem és párszor pislogok is mellé, hogy hátha a képzeletem űz velem ilyen ocsmány játékokat, de az alak nem tűnik el. Felállok a székemről, a járásom már enyhén instabil és néha-néha megingok a célom felé vezető úton. A pasas valaki vállát megveregeti, végül vesz egy éles fordulatot és megindul az ellenkező irányba, hogy átverekedje magát a táncoló tömegen. Nekem ez épp elég indok arra, hogy meggyorsítva a lépteimet nyomába eredjek és rajta vezessem le a bennem tomboló feszültséget. A tag szerves része volt az életemnek úgy cirka két évig és ott tett keresztbe mindenkinek, ahol csak tudott, köztük nekem is, majd meglépett. Valahol a sors fura és olykor morbid humorának tudom be, hogy ő most itt van, mert ha a közelébe érek, biztos nem hagyom őt életben a múltbéli tetteiért. Egyre nehezebben tudom csak kivenni az alakját, és az egyre jobban fokozódó idegességem, a türelmetlenségemmel kézen fogva támadja előszeretettel a szervezetemet. Újabb kísérletet teszek arra, hogy sietősebbre vegyem a lépteimet és az utolsó pillanatban kapom el, melyet követően egy jól irányzott ütést mérek az arcára, majd még egyet. Nem gondolkozok, csak a pillanat hevében létezek és nem érdekel az sem, ki látja mindezt. Elhomályosodott ítélőképességeim az alkohol mámorában irányítják tetteimet, miközben a földre kényszerítem a tagot és haragom táplálta ütésekkel sorozom meg őt. Érzem, hogy a feszültség alább hagy szervezetem káoszában és minél tovább engedelmeskedek a megmásíthatatlan késztetésnek, annál közelebb kerülök a mámorító pillanathoz, amit csak a szer utóhatása képes volt belőlem kiváltani. Nem hallok semmit a fülemben doboló szívverésemen kívül, melyből a valóságba egy harmadik fél kényszerít vissza. Egy pillanat az egész, amíg szembenézek Vele, a bátyámmal, mielőtt maradék erőmmel ellökném őt is magamtól és azzal a lendülettel pofán is verem.
- Ne érj hozzám.. - teszek egy figyelmeztető lépést hátra, az egész testem a dühtől remeg, vele együtt pedig a kezem is. Tisztelem még annyira, hogy ne rángassam bele őt még jobban, de ez nem azt jelenti, hogyha az utamba áll, akkor nem lesznek annak következményei, így ennek tudatában indulok meg vissza az alak felé, hogy betartsam kimondatlan ígéretemet.

Worst In Me |     | 1038

DORIAN & JAKE

Fuck it!

Zene | 632 | | @

jake & dorian

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd visszakönyörgöm magamat életem azon szakaszához, amikor is az jelentette a legnagyobb vigaszt, ha újabb adaghoz jutattam végletekig kínzott szervezetemet. Van abban igazság, hogy akkor akarunk valamit a legjobban, ha az már nem a miénk. Nem mintha a pozitívumot kutatnám azok a percek között, de egyetlen előnye volt, mégpedig hogy jó pár órára elfelejthetted mindazt a szarságot amit az élet a nyakadba varrt. A végtelen mocskot, az árulást. Azokban a mámor itatta pillanatokban nem volt fontos, hogy végignézed, más miképp éli le az általad áhítozott életet vagy orozza el mindazt amire vágysz, miközben az egyetlen amit tehetsz, az a nagy büdös semmi. Mindezek apró semmiségeknek tűnnek, ha az ember a világáról sem tud. Valahol könnyebb, de másfelől piszkosul nehéz. Nem is az, amikor a hatása alatt vagy, hanem az utána lévő fázis. A magával ragadó, fojtogató üresség, ami miatt ordítani lennél képes, mert annyira gyűlölöd ezt érezni, mégis tudod, hogy az egyetlen megoldás, amivel enyhíteni tudnád ezt, az az, ami ide taszított. Amibe ha egyszer belevágsz, akkor egyre többet és többet akarsz belőle, akár futja rá, akár nem. Ha a szükség úgy kívánja, mindenki találékonyabbá válik. Már nem számítanak az érzelmi kötődések, mert ami hajt, az erősebb, mint ami visszarántana mielőtt őrültségekhez folyamodnál. Az emberi kapcsolatok háttérbe szorulnak, a józan gondolkozás pedig csak távoli és suttogó ígéret a jobb életre. Az egyetlen, ami irányít az az újabb adag gondolatának megszerzése, ahol az ember a saját anyját is eladná, ha ez ismét a mélybe taszítaná. Valahol elcsesszük. Gátlástanul és kegyetlenül hagyjuk, hogy fogságban sínylődjünk a kellemetlen következmények által, mert tudjuk, hogy azért az átmeneti Kánaánért piszkosul megéri. Belekezdünk, mert kell. Mert érezni, élni akarunk egy alternatív valóságban, ahol semmi sem csupán fekete és fehér, hanem összefolyik minden, hogy a végén egységet alkossanak.
Az ital könnyed módon égeti torkomat, melyet a pultra helyezett pohár dallamos visszhangja követ. Kezem a fejemre siklik és támasztó mozdulatot képez kábult főm és a pult között. Én próbálkoztam. Eltelt pár hét és azt hittem valami különlegeset alkotok, ami kirángat a fuldokló mélységből a partra. Hogy én más vagyok, mint a többi és nekem sikerülhet. Áltattam magamat, miközben a tükörbe nézve képen röhögtem azt a naiv flótást, aki hitt ebben. A család erejében, egy gyermekében és a mindezekkel járó harmóniában. Eltereltem a figyelmemet, miközben egyre inkább kínoztam magamat ezzel. Kapaszkodót kerestem a bizonytalanságban és ragaszkodni vágytam egy eszméhez, gyermeteg gondolathoz. Már most abszurdnak érzem ezt a magamnak tett vallomást, de az ember reménykedik. Küzd, belepusztul, de hisz a jobb végkimenetelben, mert már nem csak önző módon magáért felel, hanem másokért is. Azonban minél tovább halogatod az elkerülhetetlent, annál nagyobb az esélye, hogy váratlanul súlyt le rád és az kegyetlen lesz. Az elmúlt időszakban ennek jótékony hatásait tapasztalhattam meg. Bemutattam a múltamnak, mire az hátba szúrt a nyilvánvalóság tőrjével, és nem engedte, hogy tovább tagadjak. Levegőre, időre, távolságra volt szükségem. Igazából mindegy volt, csak a többiek közelében ne legyek, amikor újra eluralkodik rajtam mindez. Tisztában voltam azzal is, hogy a hallgatásom sok jóra nem vezet, de könnyebb volt egyik hazugságot a másikra halmozni, mintsem bevallani a bátyámnak - aki számít rám és a józan ítélőképességemre - hogy újra mélyponton vagyok. Bizonyítani akartam ezzel magamnak meg neki is, hogy komolyan gondolom minden kételkedésem ellenére is Hannah normális felnevelését, miközben ezzel pont afelé eveztem féktelenségem instabil csónakját, amerre nem szabadott volna. Elszúrtam, és egyre nehezebben tudok kimászni belőle, miközben a fejemben komoly harcot vív az ígéretes élet gondolata és a vele szemben álló átmeneti mámor, amihez ugyan nem folyamodtam, de egyre nehezebben álltam meg az elkerülését.
A szórakozóhely zsúfolásig tele, de egyetlen erre kószáló lélek sem vált ki belőlem érdeklődést, míg nem ismerős vonásoknak nem leszek tanúja. Émelyegni, szédülni kezdek a tömény cigarettafüst bűzétől, mégis a lábaim ösztönszerűen vezetnek kiszemeltem felé, aki hol idegenné, hol pedig a szennyezett ismeretség két lábon járó szimbólumává válik, míg nem biztosra győzöm magamat az utóbbiról. Tetteimet ezek a múltbéli dolgok mocskolják be és hagyom eluralkodni magamon a düh érzését, ahogyan ütésem ostromai alá vetem a gyanútlan férfi pofáját, figyelmen kívül hagyva akár egyetlen szikráját is annak, hogy talán a képzeletem játszik velem. Minden egyes ütés újabb lélegzetvételként csapódik le bennem, és azt veszem észre, hogy élvezem. Éltet a feszültség levezetése, a bosszú gondolata, amely éveken keresztül váratott magára, most mégis révbe ér. Tompa zajként érzékelem a külvilágom történéseit, és még többet akarok elvenni és egyszerre adni annak a személynek, aki egykoron szerves részét képezte hétköznapjaim folyamatos romlásának. Függőjévé válok gyengesége kihasználásának, mert érzem, hogy a határok elmosódnak. Nincs jó vagy rossz, sem egyéb más egymást ellentétbe taszító viselkedési minták. Csak az létezik, amelyet helyesnek vélek, amitől újra élőnek és kevésbé elfuseráltnak érzem magamat. Belefeledkezek az egymást rohamosan követő mozdulatsoraimba, amiből valaki kegyetlenül visszaránt a valóságba, melynek következtében ő sem marad ki a jóból. Öklöm ösztönösen csapódik az arcába, amikor is rájövök kivel van igazából dolgom és egy szusszanásnyi időre megállok, mintha felfognám tetteimnek súlyát. Agyam hátsó zugából rohamosan törnek felszínre a bátyámat övező információk, segítéségének és jelenlétének fontossága. Talán pont ezért szűröm ki szavaimat figyelmeztetően és adok neki ezzel esélyt arra, hogy időben lelépjen, hátrahagyva azt a régóta nem létező személyt, akit a testvérének vallhatott. Elbizonytalanítanak a gondolataim, ahogyan vetek egy pillantást idősebb részem felé, aki most a józan utat testesíti meg. A közöttünk lévő erős kapcsot, Hannaht és a családunkat; a több sebből vérző, de még működő egészünket, amely rendszerében én lennék a fekete bárány, aki pillanatok alatt romba döntheti azt. Élesen beszívott levegőm a ki nem mondott gondolatok súlyával keveredik, és mielőtt hagynám magamat végleg eltántorítani eredeti terveimtől, egyszerűen hátat fordítok neki és annak a könnyed valóságnak, melyet ábrándképként nyújthat csak felém, hogy visszatérjek ahhoz, amihez a legjobban értek: tönkretenni más életét. Lépteim szaporaságát újabb akadályozó tényező vágja közbe, melynek Jake az okozója. Sejthettem volna, hogy nem hagyja annyiban, de mikor a földre kényszerít, karja pedig indaként tekeredik a nyakam köré, ezzel gátat szabva a levegőhöz jutás felé vezető úton, nem tudok mást tenni, mintsem őszinteségtől távol állóan elmosolyodjak.
- Nem kímélsz? - kérdezek vissza úgy, mintha szórakoztatnának a szavai és eszem ágában sincs tartalékolni a hátramaradt levegőmmel. - Csak a pofád jár Jake.. mindketten tudjuk, hogy képtelen lennél véget venni a szarságaimnak. - szabadulásra hajazó mozdulatokat teszek, de a lehetőségeim viszonylag korlátozottak tekintve arra az erőre, mellyel a bátyám rendelkezik. Megfordul a fejemben, hogy hagyom az egészet és megvárom a végkimenetelét a dolognak, de a levegő fogytán, a türelmem pedig többnyire véges. Nem végeztem még el a feladatomat, melyet a pasas lassú, ugyanakkor nehézkes mozdulatai is jeleznek, ez pedig vörös posztószerű ködöt képez látásom elé, így nincs okom tovább várni a döntésére. Memóriám utolsó szálaiba kapaszkodva kutatok látásom segítségével korábban befogadott képeimnek, és a megoldás az oldalához csatolt fegyver formájában jelenik meg. Míg az egyik kezem azon tudatban tartja őt, hogy ezen a módon vágyok szabadulni, másikkal a rögzített fegyverért nyúlok és mielőtt észbe kapna, egyszerű mozdulattal szegezem halántékomhoz. Ha már meg kell döglenem, tök mindegy, hogy ő szorítja ki belőlem az életet vagy egy golyó ver léket a fejembe.
- Azt már tudom, hogy vadidegen fejébe golyót ereszteni könnyen megy, de az öcséd végignézése is ennyire gyerekjáték lesz? - kissé akadozva ejtem ki a szavakat az egyre nehezebb levegővételek közepette, de a fegyvert tartó kezem egy pillanatra sem remeg meg. - Engedj el Jake vagy meghúzom azt a kurva ravaszt! - teszem hozzá figyelmeztetve őt olyan hanglejtéssel, mintha mi sem számítana többé ebben az egész életnek csúfolt valamiben.

Snuff |     | 1232