Mérgesen hunyom le a szemeimet mikor a púder a pilláim közt száll a szemembe. Érzem ahogy a könnyeim gyűlni kezdenek a szemhéjaim alatt és gyorsan a plafonra tekintek, hogy ne rontsák el a hosszas munkát az arcomon. Tél van. Ilyenkor minden évben játsszuk a már untig klasszikus Hattyúk Tavát. De én szeretem. Felemelő egy ilyen darabot táncolni. A sminkes int, hogy kész vagyunk, én pedig sietve megköszönöm és felegyenesedve nézem meg a tükörben a végeredményt. Kicsit még meghúzom a kontyomat. A jobb szememből a csepp mégis legördül. Francba. Szisszenek és nem foglalkozok vele. Ma van a premier. Ma így is minden tökéletes lesz. A táskámhoz lépve fújom magamra a kedvenc illatom és a következő pillanatban már dobom is le a ruháimat a székemre. A többiek, fiúk lányok minden mellettem öltöznek. Itt senkit nem érdekel, hogy a másik éppen egy szál semmiben ácsorog. Ez a hivatásunk része. Magamra veszem a hófehér ruhát és az egyik társam segít meghúzni a fűzőmet. A hideg kezektől libabőrös lesz a karom. Utoljára mély levegőt veszek, mert utána nem lesz erre módom pár órán keresztül. Egyszer ebbe fogok bele fulladni. Felveszem a cipőimet és égig kötöm a vádlim egy részén. Minden feszes. Minden tökéletes. A ruha és a bőröm színe szinte teljesen egybe olvad. Nyújtózok egyet a kezeimmel és átsétálok egy másik terembe. Itt kicsivel jobb az idő, itt szoktunk bemelegíteni. Csak félhomály van, mivel közel vagyunk a színpadhoz. Csendesen kell bemelegítenem. Szusszanva csúszok le spárgába a földre és tartom magam. Feszítem az izmaimat. Kellemesen fáj. Közben felemelem a kezeimet is. Pár perc múlva pipiskedve melegítem be a lábfejeimet is. Hangtalanul mozgok, akár csak a macskák. Spicc. Nyújtás. Spicc. 10 perc elég nekem. Nyelek egyet és kinézek a színfalak mögül. Teltház. Vissza lépve fújom ki lassan a levegőt és érzem, hogy mennyire izgatott vagyok. Nem félek. A maximumot akarom. Meghallom a jelzést. Kezdünk is. A színpad egyenlőre még sötét, pedig már a függönyöket széthúzták. Halkan szólal meg a zene és egyre hangosodik. A félhomályban lépek a színpadra és még nem vagyok teljesen kivehető. Egyenlőre egyedül vagyok. Könnyed mozdulatok és ahogy megpördülök lassan egyre világosodik. Háttal állok meg a közönségnek,mikor már mindent látni. A díszlet varázslatos, sejtelmes. Oldalasan hátra pillantok mikor 3 ember táncol be körém. Teljes az összhang. Egyenlőre könnyebb mozdulatsorok követik egymást. Nem szuszogok. Nem lehet. Kimérten és lendületesen mozgok otthonosan a fényárban. Azért vannak itt az emberek, hogy valami törékeny idillt láthassanak. Én ezt adom nekik. Egyre nehezebbek a mozdulatok, én pedig egyre jobban élvezem. Van az a pont, amikor az ember képes teljesen beleélni magát a darabba. Mindig ilyenkor jön el. Megcsillannak a szemeim és egy pillanatra ránézek a közönségre. Résnyire nyílt ajkakkal figyelnek. Csak az első sorokat látom. Nem érdekel, mire gondolnak most. Azt akarom, hogy csak ámuljanak. Hogy elérhetetlennek tartsák ezt a légkört. Azt akarom, hogy vágyjanak rá. A tökéletességre.
Az ügy sikeresen lezárult. Ismét pénzt biztosítottam egy hatalmas cégnek a per megnyerésével. Én pedig ismét nyugodalmas estének nézek elébe. Lehunyom a szemeim a zuhany alatt és kezembe veszem a finom tejolajú bőrápolót és kezembe nyomva kenem végig magamon. A nyert üggyel most úgy gondolom kijár az engedett gyeplő. Régen mozdultam ki otthonom biztos zugából és most érzem szükségem van erre, hogy magamhoz méltóan kapcsolódjak ki ezen az estén. Megemelve fejemet hagyom, hogy a vízsugár az arcomat mossa és lehunyt szemekkel túrok hajamba. Lassan a samponért nyúlok ahogy oldalra nézek és megmosom a hajamat majd leöblítve a fejemet zárom el a langyos vizet. Nem szeretem a meleg vagy forró vizet. Soha sem szerettem a meleget...Kilépve a zuhany fülkéből veszem magamhoz a törülközőmet és szárítom meg magamat. Arcomon finom arc frissítőt használok ami mentolos illatot ad az arcomnak. Megszárítom a hajamat és ha úgy látom kicsit igazítok a borostámon. Ahogy elkészülök kilépek a szobámba és felveszem az estére szánt finom fekete zakómat, a szürkés inget és a fekete bőr cipőt. Néhány apróságot még elrendezek de idővel elkészülök. Egyedül lépek ki a lakásomból és sétálok a lifthez. Fekete kabátomat összegomboltam magamon és egy kalapot tettem magamra a hideg téli idő miatt. Az autómhoz lépve szállok be és indulok is utamra. A napokban éreztem egy kis honvágyat régi otthonom után de tudom mivel csillapíthatom ezt a vágyat. Valami olyasmi ami hazámhoz köthető általában könnyebben eszembe juttatja azt is miért jöttem el onnan. Így hát a balett meleg ágyába kell csak bele vetnem magam...Amerika kis kamasz Európához képest, de ugyan akkor a vén banya a világ leggonoszabb része...Lehet tele van szépséggel de soha nem fogok visszavágyni. Hiszen vannak európaiak akik profik mégis itt adják tovább tudásukat. Mondjuk ez teljesen megérthető...Hamar eljutok a brooklyn-i operához ahol az opera parkolójába fordulva állok be egy üres helyre majd indulok az épület felé. Belépve a hatalmas ajtón megyek a recepcióhoz. leadom a kabátomat majd felmegyek a felső emeltre. A jegyszedőnek átadva a jegyem mosolyogva tépi el és mondja melyik páholy és a nevemet. A jelzés, hogy nekem való ez az előadás. És magam is nagyon jól tudom ezt...Néha szükség van múltam etetésére, hogy ne őrüljek meg ennél is jobban. Leülök a páholyba és végig nézek a lenti embereken majd körbe. Megigazítom a zakómat és leülve szusszanok egyet ahogy hátra döntöm a fejem és lehunyom a szemeimet. Hallgatom a csendes zajt majd ahogy érzem, hogy sötétbe borul az opera kinyitva szemeim húzom ki magam és nézek a színpad felé. Az előadás elkezdődik én pedig élvezem a zenét, a táncot, a világot ami kiszakít a valóságból. Ami elenged és nem kap utánam, hogy a szigorú talajon kelljen maradnom, és ez kicsit ellazít. De tudom, hogy ez pillanatnyi szabadság a láncok súlya alól amik a józan gondolkodásban tartanak. Nem akarom elengedni azt ami bennem él akadályként hiszen tudom az a híd a világ és köztem. De olykor ez a híd eltűnik amíg én a tudatalattim mély bugyraiba mélyedek. Most pedig csak a tánc, a mozdulatok, mélységek vad kavalkádjának körében forgok. Lassan előredőlve kicsit a páholy sötétjéből elő bújva érzem, hogy a színpad fénye kissé rám vetül. Ha a színpadról valaki rám nézne pontosan látná most fehér arcomat és kék szemeim ölelését. Nem maradok sokáig így. Ahogy vissza halkul a zene visszadőlök hátra és onnan figyelem a már annyiszor látott darab folytatását. Lehet sokszor láttam de már nem a történet miatt vagyok itt. A stílus, előadásmód, a mozdulatok mindenhol más. Más érzést váltanak ki az emberből és úgy gondolom az a jó előadás ahol minél több érzést tudnak visszaadni. Eddig nem haladnak rossz irányba úgy gondolom...
A szemeim meg csillannak a reflektorban én pedig kezdem elveszíteni a kapcsolatot a körülöttem lévő világgal. Mélyen beszívom a levegőt és érzem a saját illatom. A többiekét nem érzem. Nem szoktam érezni őket magam körül. A szívem hevesebben kezd verni ahogy átfut a végtagjaimon a hideg izgalom. De nem remegek meg. Nem engedhetem meg magamnak. Ahogy a zenébe simul a testem, az állam felszegem és egyre lendületesebben mozgok ahogy a dallamban is nő a feszültség. Elkezdem felvenni az igazi hattyú szerepét. Feszíteni kezd a mellkasom belül és érzem, hogy a testem többre is képes. Nem fogom meghúzni a határt, már rég átléptem rajta. Az izmaim nem fáradnak, feszülnek és ernyednek miközben egy erős férfi kéz mozgat a levegőben. Kicsit fáj ahogy hozzám ér, az ujjai benyúlnak egész a bordáim közé én pedig kicsit érzem, hogy még csont és hús vagyok. Az efféle érintésekre szükségem van, hogy vissza rántsanak a földre. Tudom, hogy élvezi, hogy ,megszoríthat,de gyorsan szabadulok a karmaiból és törékeny testem újra földet ér. Lehunyt szemekkel kezdek bele a szóló táncomba sejtelmesen és tökéletesen. Még egyszer sem rontottam el. A szempilláim árnyékot vetnek a hideg fényben arcomon és forogni kezdek. Újból a közönség felé pillantok és a fények áradatában megcsillan egy szinte világító kék szempár. Alig láthatóan összehúzom a szemöldököm és minden egyes fordulatnál rápillantok. Vonzza a tekintetem. Zavar. Eltereli a figyelmem. Egyre csak gyorsulok és egyre kevesebbet látom. Hirtelen vált a mozdulatsor én pedig a földre kerülök és kitartom a spárgát. Egyenes hát, a karok emelve. Halkan dúdolni kezdem a zenét és ringatózni rá kissé miközben a többiek körém gyűlnek és körbe táncolnak. Akár csak egy rituálé. Mámorító. Egy kart megragadva kerülök újból talpra és minden megy tovább. Néha elképzelem, hogy egyedül vagyok. Néha pedig azt, hogy meztelenül táncolok. Izgalmas. Óvatosan megnyalom az ajkaim és ahogy a zene közelít a konfliktushoz, teljesen más ritmust veszek fel. A tekintetem tüzesebb mint eddig. Itt élek egyedül és igazán. A zene szinte önkéntelenül mozgat magával, pedig a koreográfia szigorú. Nem érzem az időt. De a vége mégis csak happy end. Szorosan a férfiba karolok felugorva rá, ő pedig maga körül tart erősen. A fejem hátra hajtom ő pedig fölém hajol a záróképben. A félhomályban csak az arcunkon van reflektor, fénylő kék szemeim a világító szempárra tekintenek és látszik, jól kivehetően látszik, hogy milyen gyorsan mozog a mellkasom a szoros fűzőben. Az elegáns fuldoklás. Mikor a tüdődet morzsolják. Ilyenkor élek.
Csodálatos az előadás. Megadják a maguk módját az egész társulat. Lekötik figyelmemet én pedig élvezem a zene átkarolásával együtt. Az egész tökéletes most. Tökéletesen látom, hogy ki a legszebb hattyú az összes közül. Elmosolyodom és mélyet szusszanok ahogy az utolsó felvonás is elkezdődik. Nem szoktam itt maradni az előadás után mert lehet ilyesmit is. Találkozni a rendezőkkel a táncosokkal és az egész társulattal. Most itt kell maradnom. Itt a sötétben és a madár tollát megsimogatnom. Kék szemeim a színpadot figyelik majd a taps ébreszt fel ahogy a szőke kicsit zihlált fürtök szét állnak. Elmosolyodom és lassan én is tapsolni kezdek. Kék szemeim végig néznek rajtuk ahogy az operában a fények felébrednek hirtelen ahogy az előadás pedig elalszik. Meghajolnak többször is én pedig felállok és úgy tapsolok de csak azért, hogy jobban megfigyelhessem őket. Ahogy kivonulnak megigazítom a zakómat majd megfordulok és lesőnek megyek le a felső szintekről. Hátra megyek egyenesen az öltöző részek felé átvágva a kellemes kis csarnokon ahol ezek a beszélgetések zajlanak. Könnyedén tűnök el az emberek elől így senki nem akar megállítani aki úgy gondolja nem vagyok oda való. Látom ahogy a hölgyek egy helyre futnak köztük az én hattyúmat is. Egyenlőre a folyóson maradok és hallom ahogy az emberek mozgolódni kezdenek. Lassan kezdenek kiszóródni a balerinák és tudom, hogy utolsónak fog maradni, hiszen ő is látott engem. Látott és érdekli az ami elvette a koncentrációt előle egy pillanatra. Elmosolyodom és lassan elindulok a balerinák helye felé és kopogok az ajtón. Ha hallom a hangját és beenged belépek és ismét elmosolyodom. Becsukom magam után az ajtót s lassan a falhoz állok miközben figyelek.-Szép előadás volt, hattyú.-mondom csendesen ahogy figyelem.-Csodásan mutogattad fehér szárnyaidat.-folytatom a színónimát irányába és a ismét érdeklődése rám suhan elvigyorodom.-Oh milyen modortalan vagyok..kérem..-lassan oda sétálok hozzá és aprót meghajolok.-Mikhal Zahrkov vagyok. Örvendek a találkozásnak..-mondom ahogy ismét rá nézek pontosan kék szemeibe az enyéimmel.
Amint lemegy a meghajlás kifújom lassan a levegőt és kicsit kielégültnek érzem magam. De nem vagyok nyugodt. Ilyenkor az adrenalin tartja magát egy jó ideig még az éjjel. Kinyújtóztatom a karjaimat és elindulok az öltöző felé. Mindenki csendben van, csak a puha lépteket hallani. Nem is gondolná az ember, hogy azok táncolnak együtt a legszebben, akik mind gyűlölik egymást. Ezen néha elmosolyodom. A bőröm libabőrös lesz ahogy a hűvös folyosóra érek majd a szobába. Mindenki azonnal öltözni kezd, alig várják, hogy lemossák a 3-4 réteg sminket és kiengedhessék a hajukat. Minden ember lába vérzik, leginkább a lábujjakkal van mindig baj ilyenkor, egy hosszabb darab után. Lepillantok a majdnem átvérzett cipőmre és sóhajtva én is elkezdek átöltözni. Remegnek a mezítelen lábfejeim. Nyelek egyet és beragasztom a sebeket, majd a zokni szépen mindent eltakar. Kiengedem a hajam már átöltözve és a tükör elé lépek szinte utolsónak, hogy lemossam a sminkem. Fekete szövet nadrágot és egy elegáns de lezser fehér pólót választottam a kedvenc csizmámmal. A fekete melltartóm átüt a finom pamut anyagon kissé de még nem feltűnően. Akármennyire is szeretem az eleganciát, ilyenkor a kényelem a fontos. Élvezem hogy újra kapok levegőt ebben az öltözékben. A vattapamaccsal simítok át az arcomon és figyelem a szemeimet. Neki is ilyenek. Neki talán mélyebb kék. Oldalra billentem a fejem ahogy befújom magam a kedvenc parfümömmel és hallom ahogy az utolsó ember is elmegy. Leülök a székembe az ajtóval szembe és fésülni kezdem a hajam. Finoman az ajkamba harapok. Kicsit rosszul érzem magam, amiért izgatott vagyok. Mint egy gyerek. Butaság. Sóhajtok egyet halkan. Nyílik az ajtó és a kezemben nem áll meg a fésű. Tudtam, hogy jönni fog, de mégse hittem el. Ahogy a falnak dől és beszél, nem igazán figyelek a szavaira. Egy utolsót fésülök a hajamon és felállok. Próbálom minél jobban felmérni. Kihúzom magam és elengedem a bókokat a fülem mellett. Az arcomon nem látszik az izgalom, ellenben a mellkasomban érzem. Mikhal Zarkov. Kellemes orosz név. - Dasha Voronin -mondom válaszul és nem biccentek, nem hajolok meg. Meglepő módon nem kell erőltetnem a mosolyt. - Aligha maradt orosz akcentusa, ha szabad megjegyeznem. -mondom és a szemeit figyelem. Nem csoda, hogy messziről is láttam- Örülök, ha az előadásom elnyerte tetszését. -mondom kissé személytelenül- Nem láttam még magát az előadásainkon. -jegyzem meg miközben hogy oldjam a feszültséget, elkezdem felvenni a szürke garbós pulóveremet és a táskám.
Olyan is mint egy hattyú. Tökéletes külső de amint közelebb mész máris ellened fordul. Nem veszem magamra a hidegséget. Tipikus orosz hajlam. Túl ridegek vagyunk a többi emberhez képest. Én ezt idővel elengedtem és a komolyságot könnyen kevertem a playboy szerepével.A komorságot mosoly követi de nem igazán erőlteti. Lehet örül nekem? Jobb oldalt szám szélén finom mosoly jelenik meg ahogy szemeibe pillantok majd megigazítom a zakómat ahogy felegyenesedek. Dasha. Orosz név. Annyira orosz. Annyira az otthonom.-Gondolom ön pedig nem rég óta él amerikai földön.-mondom saját nyelvemen, bizonyítva, hogy orosz lényem ugyan alszik mélyen de bármikor nyugodt szívvel tudom elő venni. Hiába minden elfordulás, orosz vagyok és olykor jól esik, ha találok olyas valakit aki megérti a nyelvemet.-Ritkán jövök, mert az időtől függ minden számomra.-váltok vissza angolra újra ahogy figyelem és kezeimet lassan hátam mögött összefonom.-De most kikapcsolódás képen megengedtem magamnak a kellemes előadást és nem csalódtam.-mondom ahogy szélesebb lesz irányába a mosolyom.-Ha megengedi, élvezném a társaságát a továbbiakban, ha megosztja velem persze. Esetleg ha éhes meghívom egy kellemes vacsorára vagy ha inkább itt maradna még akkor italozásra hívom meg. Ha ön is szeretné.-És tudom, hogy szeretné. Mert én szeretném. Szeretném, ha engedelmes lenne, ha érezhetném ismét azt a bódító extázist amit érzek azokban a pillanatokban. Régen játszottam már érzem, hogy most szükség van rá. Talán kissé értékelné is. Tudom, hogy a balerinák milyen fájdalmakat viselnek el bizonyos előadások érdekében, hazudik amelyik azt mondja nincs benne csöppnyi szadista hajlam sem. A fájdalom jelzi igazán mennyire is élünk...
Hallgatom ahogy oroszul válaszol nekem és egy pillanatra lehunyom a szemeimet, alig egy másodpercre. Olyan kellemes a fülemnek az anyanyelvem hallani itt. Messze. Jobban áll neki mint az angol. Az angol nyelvben nincs indulat, s túl egyszerű. - Mindössze egy éve. Mindig büszke voltam az akcentusomra. -mondom szintén oroszul és már el is felejtettem, milyen más így a hangom. Megváltozik a tekintetem, már kevésbé tűnök zavartnak. Inkább...Inkább elégedettnek. Intelligens. Ha nem lenne az, nem lenne most itt. Kissé oldalra billentem a fejem és egyik kezemmel a táskám vállpántjait fogom a másik a combomhoz simul. Nem így szoktak rám nézni.- A harmónia mindig felfrissíti az ember tudatát, ezért kell időt szakítani az ilyesmi szórakozásra. Kicsit mindig jól tud esni, ha az ember elszakad a valóságtól nem de?- kérdem már könnyed hangon angolul és újra elmosolyodok.- Maximalistának tűnik, és ez a tökéletesség helye. -teszem hozzá és figyelem kitartóan a szemeit. Hallgatom a felvetését és egy kis ideig hallgatok. Látni szeretném, mennyire szeretné élvezni a társaságom. Az arcán, ahogy kicsit epekedik. Tudom, hogy tudja a válaszomat. Mert könnyedén a hatalmába kerített. Izgalmas. Évek óta nem volt senki izgalmas...Senki kiszámíthatatlan... senki aki ilyen hatással lett volna rám. - Ami azt illeti inkább szomjas vagyok, mint éhes. Amennyiben ismer egy kellemes helyet az italozásra... -nem fejezem be a mondatot miközben miközben ellépek előle és az ajtó felé lépek kettőt és úgy fordulok vissza felé. Élni akarok. Végre újra. Egy kicsit. Csak ne haljak bele.
Figyelem az arcát és pár perc csönd áll be közénk. Él női mivoltjával és játszani akar velem. Várakoztatni, hogy ne éljem bele magam a nagy helyzetbe. De nem zavar a dolog. Még szabad. Még játékosok vagyunk és nem vagyok nyeregben így abba kell helyeznem magam minél előbb.-Nem csoda, hogy még nem találkoztunk előbb. Azonnal felismerem a tökéletességet..-mondom csendesen megjegyezve ahogy utána fordulok és figyelem ahogy az ajtóban áll. Érzem a finom illatát már most. Csábító, de ő maga még hideg és ellenálló.-Sok mindentől el akar olykor szakadni az ember, ezért álmodik és ezért ringatja magát lehetetlen célokba-mondom ahogy lassan utána lépek majd mellé érek kissé bele lépve az aurájába de csak az ajtóhoz hajolok, hogy kinyissam előtte, és szabad kezemmel finoman intek, hogy övé az elsőbbség.-Nagyon sok, jó helyet ismerek, ami szerintem önnek is tetszeni fog.-jegyzem meg ahogy kilépek utána és a szűk folyosón mögötte maradva megyek utána. Lassan végig mérem tekintetem. Szőke haja finoman libben utána, olykor megvillan finom ívelt nyaka és törékeny vállai követik csípője ringását. A ruha finoman feszül teste idomainak minden lépésnél megfeszül a fenek mintha csak érezné, hogy figyelem őt. Nem is baj ha érzi. Talán örökké rajta tudnám legeltetni a szemeim. Eltudom képzelni...Finom átlátszó egybe ruha amiben a reggel sugarai érintik őt. Meztelen teste finoman nyújtózik a csiklandozó fények alatt az én fekete bársonyos ágyamba. Szőke haja szétterül a párnák között és elégedetten nyílnak ki szemei a hosszú szenvedélyes éjszaka után. Magamon el tudom képzelni a harapások, és véres karmolások nyomait. Én is elégedett lennék. De nem szabad ennyire előre szaladnom. Ahogy kiérünk a folyosóról mellé érek és át vágva az embereken a kiszolgáló, ünneplő népen szerzem vissza a kabátomat a leltárnál. A kijáratnál ismét ajtót nyitok neki majd kiengedve lépek mellé.-Erre jöjjön.-mondom és finoman megérintem derekát ösztönözve merre is haladjon. Ahogy az autómhoz érünk kinyitom neki az anyós ülést, majd becsukom utána a kocsi ajtaját és beülve a vezető ülésre csukom be magam után az ajtót.-Remélem nem fél..-jegyzem meg ahogy rá pillantok kék szemeimmel és elvigyorodom majd beindítom az autót és könnyedén parkolok ki az opera elől majd csatlakozom be a közlekedésbe.
Jól esik ahogy hízeleg nekem. De a tökéletesség messze távol áll tőlem. Érzem ahogy oldódik fel és megváltozik a pozíciónk. A beszélgetésben kezdünk egy rangra érni és örülök, hogy van akivel tudok játszani. Van akivel érdemes... Talán gyermeteg versengésnek hangzik, nekem mégis annyira tetszett mikor két ember mindig próbál túl járni a másik eszén és diadalmaskodni. Hatalom. Ez az amire mindannyian vágyunk. De csak azok kaphatják meg, akik farkasok ebben a birkákkal teli világban. Hallgatom a szavait és megvárom, amíg ajtót nyit nekem közel lépve hozzám. Érzem a kisugárzását szinte a bőrömön. Mindenki keres valamit. Mindenkinek van valami ami menedéket nyújt a valóság elől. Érdekelne neki mi az. Neki mi az a drog amiért mindent megtesz. De még nem most fogjuk kijátszani a lapjainkat. Kilépek az ajtón és végig sétálok előtte a folyosón, pontosan tudom, hogy hány lépést kell megtennünk a kijáratig. Érzem ahogy a tekintete araszol a testemen és egy pillanatra sem veszít szem elől. A nők minden egyes pillantást éreznek magukon. Olykor bosszantó, olykor akár kellemes. Határozottan lépkedek, mintha egyáltalán tudnám, mi is fog még ma éjjel velem történni. Nem találgatom a gondolataimat, egész egyszerűen ösztönösséget érzek. Valamit, ami szembe megy a logikámmal. Életemben eddig egyszer ültem be idegen férfi autójába. Nyelek egyet és az agyam egyszerűen blokkolja az emlékeim nagy részét. Nagyon kevés az, ami át tud jutni a saját védekező rendszeremen. Ennyi tart vissza attól, hogy bele őröljek. A saját elmém. Korlátozza magát. Ahogy kiérek az épületből a pillantásom a kezére szalad ami a derekamhoz ér terelve engem az autója felé. Az arcomon nyoma sincs a bizonytalanságnak. Beülök az első ülésre és amíg beszáll ő is, becsatolom az övemet. Ahogy rám pillant és azokat a bizonyos szavakat mondja... egy pillanatra valami megszólal bennem, hogy most szálljak ki. De ellent mondok a józan eszemnek és hátra dőlök. Éhes vagyok. Éhes vagyok valamire. Valakire. - Önnél rosszabb emberekkel is ültem már egy autóban -mondom halkan nevetve és a táskámat szorongatom az ölemben.- Remélem ön se fél túlságosan... -jegyzem meg mint mikor a kígyók megmutatják méregfogaikat.- Talán gyengének tűnök de..ez korántsem takarja a valóságot. -viccelem el. Pedig nagyobb a hatalmam mint gondolná. Ahogy haladunk elkezd esni a hó. Ha New Yorkban egyszer elkezd esni a hó, napokig nem hagyja abba. Ilyenkor megbénul a város. - És hová megyünk pontosan? -kérdem miközben a pelyheket figyelem és a hó fehérsége miatt fénylenek a szemeim.
Ahogy kiérek a főútra váltok és kicsit hagyom felbőgni az autót alattunk. Hallgatom a szavait és finom mosoly szalad az arcomra. Mikor a macskának visszafelé simogatod meg a szőrét és rád fúj. Csak az utat figyelem kék szemeimmel ahogy haladunk és finoman forgatom a kormányt mintha csak egy vajas kenyeret kennék. Az egyik kanyarnál pirosat kapunk így lassan megállok a lámpa előtt és rá fordítom tekintetemet finom mosolyom kíséretében.-Hmm, nem tudom ezt most dicséretnek vagy sértésnek akarta-e szánni.-mondom ahogy szélesebb lesz a mosolyom miközben figyelem majd vissza pillantok a lámpára ami még mindig piros.-Nekem nincs mitől félnem Dasha....-mondom ki a nevét és a váltóra teszem a kezemet ahogy sárgára vált a lámpa majd rá lépve a gázra indulunk tovább pontosan a zöld lámpa fényében.-Oh én nem állítom, hogy gyenge lenne. A balerinák nem a gyengeségükről híresek az által micsoda fájdalmakat képesek elviselni a testükön csak, hogy a legjobbat nyújtsák. Meg persze az oroszok soha sem a gyengeségükről voltak híresek. Szóval kérem ne gondoljon rólam ilyesmiket. Soha nem becsülök alá senkit. Nincs hozzá jogom. Ahogy a másiknak sem velem szemben.-mondom végig ahogy az utat figyelem kék szemeimmel és a mosolyom nem tűnik el az arcomról.-Egy kellemes elit italozóba. Gondolom nem az a kocsmázós fajta mint amilyennek a mai világban próbálnak tűnni a legtöbb nő.-mondom ahogy balra fordulok az úton elhagyva a főutat és egy mellék úton haladok tovább. Nem sokkal le is parkolok egy parkolóban majd leállítom a motort és velünk szembe az említett hely világítása páztáza az utcákat, lámpafényekkel karöltve. Lassan kinyitom az ajtómat és kiszállok majd át sétálva a túloldalra nyitom ki előtte az ajtót. Kezemet nyújtom felé, hogy kisegítsem. Ahogy meg van becsukom utána az ajtót és bezárom az autót.-Erre jöjjön.-mondom ahogy az épület bejárata felé indulok bevárva őt kényelmes tempóban. Kinyitom előtte a bejárati ajtót majd belépek utána és lassan a bár pulthoz sétálok. Csendes, nyugalmas hely. Élő énekes áll az egész helyiség közepén a színpadon és a zongora kíséretére énekel. Finom, hölgyek és urak elszórva beszélgetnek. Igazi sznob kutyák.-Szabad?-lépek hozzá, lesegítve róla a kabátot majd akasztom fel az enyém mellé.-Mit inna?-kérdezem ahogy felé fordítom a fejemet és kék szemeim az övéibe néznek.
Nem sértésnek szántam. Pedig tényleg úgy hangzott. A továbbiakban igyekszem az ilyet kerülni. Az út alatt játszani kezdek az egyik tincsemmel és élvezem az autóban lévő kellemes meleget. Ahogy haladunk az utcai lámpák fénye pár másodpercenként világítják meg teljesen az arcomat. - Mindenki fél valamitől Mikhal. És a midenkiből maga sem kivétel. -pillantok rá a piros alatt és őszinte a tekintetem, nem cinkos. Pontosan tudom mit jelent félni és hogy senki sem úszhatja meg. – Az ember a félelem nélkül meghal. Megöli magát. -mondom és pillantok vissza az útra. Kíváncsi vagyok, ő mitől fél ezen a világon a legjobban. Vajon mi rémít meg egy ilyen embert, mint ő. Ha úgy alakul ma este megkérdezem tőle. Újra elindulunk és hallgatom őt. Ahogy a fájdalomról és az ítélkezésről beszél elnevetem magam. Nem őt nevetem ki, hanem nem is tudom mit igazán. Talán saját magam. Szórakoztatónak tartom. – Tudja a fájdalom teszi igazán értékessé a műsort. Mindennek ez az esszenciája. A balerinák pedig tudják mit vállalnak. Önző emberek, akik a saját mazochista vágyaikkal együtt élvezik minden percét. Az emberek pedig azért fizetnek, hogy a fájdalom árán lássák az eleganciát, ami ekkor megtestesül. -szórakozottan dőlök újból teljesen hátra. Ritkán adódik alkalmam ilyesmiről beszélni bárkinek is. Főleg egy olyannak, akit talán érdekelnek is a szavaim. – Mindenesetre azt gondolom a fájdalom juttatja egyedül eszünkbe azt, hogy élünk, csont, hús és bőr vagyunk. Néha megfeledkezünk erről, az ember azt hiszi bármit megtehet. Ez az, ami mindenkit vissza ránt. -fejtem ki a gondolatmenetem és hallatszik a hangomon, mennyire egyetértek a saját mondandómmal. Halkan kifújom a levegőt és abbahagyom. Nem szeretnék nevetségesnek tűnni. Ahogy bekanyarodunk az italozó elé kisegít az autóból én pedig megvárva, hogy bezárja az autót elindulok befelé. Beérve megcsap a drága parfümök szaga és az édes alkoholé. Végig pillantok az énekesen a zongora mellett és a kiöltözött párokon. Cseppet sem jövök zavarba, amiért nem a helyhez öltöztem. Elvégre nem a ruha teszi a nőt. Szerintem sokkal inkább a szemei. Beljebb sétálva megyek vele a pulthoz és megköszönöm, mikor lesegíti a kabátomat. Ahogy közelebb lép mögém, érezheti az édes parfümöm illatát. Hátra simítom a hajam a vállaim mögött és a pultra simítom a kezem. – Hm… Talán egy martini jól esne, köszönöm. -válaszolok neki mosolyogva és figyelem a szemeit. Amíg rendel, nem veszem le róla a szemeimet. A zongora hangjai lassan megszólalnak ahogy az énekes is halkan dúdolni kezd. Kellemes a félhomály a fáradt szemeimnek és amint kikérjük az italokat messziről kinézek egy félre eső asztalt, de még nem indulok el. Lassan leveszem a pulóveremet is. A fehér pólóm szinte egybe olvad a bőröm színével. Az arcom natúr, nincs rajtam smink. Természetesnek érzem magam. Önmagamnak. Őszintének. Látom ahogy egy pár megbámul méricskélve minket és hidegen pillantok a nő szemébe hosszasan míg az el nem fordul.
Halkan nevetek a szavain és amíg a bárba nem érünk be nem folytatom a párbeszédet. Ha tudnám mitől félek akkor már rég bajban lennék és vagy a diliházban, vagy a bíróság előtt állnék csak nem mint ügyvéd hanem elítélendő bűnös. Ahogy elmondja mit kér a pultosra nézek és kérek egy martinit én pedig valami alkohol mentes italt kérek a vezetés miatt. Nem mintha nem tudnék taxival haza menni de az autómat nem szívesen hagyom csak úgy el magam mögött. Ahogy megkapjuk az italokat fizetek majd kezembe veszem a poharakat és a martinit Dasha felé nyújtom. Látom ahogy szemeivel más nők tekintetét töri össze és ez megmosolyogtat. Ahogy rám néz mélyen kék szemeibe nézek majd szélesebben elmosolyodom.-Milyen kis ragadozó. Érdekel vajon a csupasz bőrömön is ott hagyná a foglenyomatát.-jegyzem meg csendesen ahogy elfordulok testemmel és az általa kinézett asztal felé indulok. Szabad kezemet nadrágom zsebébe csúsztatom majd ahogy oda érek az asztalhoz leteszem a poharam és kihúzom neki a széket. Ahogy helyet foglal saját székemhez megyek és én is leülök. Megigazítom a zakómat majd ismét felnézek rá és szélesen rá mosolygok.-Bármit meg is tesz, ha az kell a célja eléréséhez. Vannak ilyen emberek csak őket nevezzük az őrülteknek és tagadják ki őket a társadalomból. Pedig érdekes dolgokat tudnak mutatni az embereknek ha akarnak.-mondom ahogy mélyet szusszanok és finoman végig húzom ujjamat a poharam száján. -Vagy csak a sznob emberek így érzik teljesnek magukat, hogy mások fájdalmában láthatnak örömöt. Hiszen csak úgy juthattak csúcsra ha másokat eltapostak, eltöröltek. A balett pedig sok mindenről szól, csak táncba burkolják.-mondom ahogy megemelem a poharamat és bele kortyolok az italba.-Lehet megöli magát, de legalább elmondhatja, hogy nem hiába halt meg..-mondom szemeibe nézve és leteszem a poharat magam elé.-A félelem legyőzhető, és higgye el akkor szabad valaki igazán ha már nem fél. Szóval merem azt mondani, hogy az én félelmem már elpusztult.-Legalábbis tudom, hogy már nincs hatalma felettem hiszen az én kordám alatt él. Már nincs semmi ami vissza rántson oda ahonnan érkeztem és amit végig jártam. De ő ezt még nem érti. Soha senki nem érti. Nem is akarják megérteni. Furcsa, hogy egyesek képesek tudatlanságba dugni a fejüket a valósággal szemben.-Kérem, ha nem veszi tolakodásnak...hogy hogy ide utazott? Hisz Oroszország bölcsője a balett.-fordítom kicsit oldalra fejemet kíváncsiságomnak teret engedve.
Tudom, hogy tetszik neki, amit lát. Hogy hatalma van a tekintetemnek. Nekem. Rá pillantok ahogy megjegyzést tesz és nyelek egyet alig észrevehetően. Ragadozó. Mindig is szerettem, ha így neveztek. Egy picit habozok utána indulni, végig mérem magam előtt ahogy elindul és a nyakát figyelem, ami az ingtől alig látszik. Megnyalom a fogaimat mikor utána indulok lassan és méltóságteljesen. Igen, megharapnám. Többször is. Lassan sóhajtok egyet halkan mikor leülünk és a poharamra fogok ahogy megkapom. Az ujjaimmal végig simítok a hideg üvegen és kissé rá kell szorítanom, hogy minden, ami eszembe jutott ezalatt a fél perc alatt, eltűnjön a fejemből. Tisztán akarok látni. De így nem megy. A martiniba kortyolok és lenyalom az ajkaimról miközben figyelem. Mint akik bizalmasan tárgyalnak, kissé közel vagyunk hajolva egymáshoz az asztalnál. Akaratlanul vesszük fel egymás testtartását felváltva. A szemeim az arcát fürkészik. Kissé összehúzom a szemeimet az utolsó mondatait hallva és hátrább hajolok. - Világ életemben arra törekedtem, hogy olyan magasan jussak a csúcsra, ahogy csak lehet. Tudja, hogy értem el amellett, hogy keményen dolgoztam? -kortyolok egyet- Mindent és mindenkit eltapostam magam körül és nem érdekelt ki az. -mondom szinte sziszegve. - Ez egy olyan dolog, ami sosem okozott nekem gondot. Nem nevezném sznobnak magam, mindössze tudom mit akarok, és hogyan érem el. A hatalom kellemes és fontos dolog egy ember életében. Én pedig farkas akartam lenni a birkákkal teli világban. -mondom és a reakcióit figyelem. Kicsit zavar a saját őszinteségem. De talán… csak felszabadít egy értelmes ember társasága. Kitudja mire fogja mind ezt használni. Mindenre gondolni kell. De kit érdekel. A szemei sejtelmesek és látom, hogy kíváncsi. Tudni akarja ki az, aki felkeltette az érdeklődését. Ebben szerintem hasonlítunk Mikhal. Nehezen találunk érdemes embert magunk társaságának. Ezért becsüljük azt. Markáns, de elegáns ember. Valószínűleg bomlanak utána a nők. Megértem őket. - Ha megölöm vele magam, azt csak is a saját magam szórakoztatására vagyok hajlandó. Nem érdemlik meg a halálomat. -válaszolok neki mosolyogva és újra kortyolok. - Ezek szerint maga szabad ember. Irigylem. - Újra közelebb hajolok hozzá és figyelem ahogy oldalra billen a feje. – Nos… igyekztem új életet kezdni távol mindentől, amit ismerek és mindenkitől. Fel akartam lélegezni itt. Illetve meghívtak a társulatba. A New Yorki is a világ ranglista elején található. Moszkvában már ismerték a nevem. Ez új kihívás. - Keresztbe teszem a lábaimat és az összekulcsolt kezeimre teszem az állam. - És ön miért jött idáig? Olyan sok mindent tud már rólam…ellenben én magáról szinte még semmit. Mi a foglalkozása? -kérdem kíváncsian szintén és találgatok. Mérnök. Építész, Ügyvéd, Orvos. Bármelyik szóba jöhet.
Hallgatom a szavait és elnevetem magam ahogy ellövi ezt a farkasos dumát mint amit a mai világban elő adnak nagyon sokan. Sokáig nevetek, és nem szándékom rajta nevetni de lehet úgy látszik. Megemelem a poharamat és finoman bele kortyolok az italomba. Leteszem miközben lenyelem a hűsítő italt és lassan rá nézek mélyet szusszanva.-Úgy beszél, mintha már 4 férje lett volna, szült volna 3 gyereket és megélte volna mind a kettő világháborút. Esetleg ez egy veterán szájából még jól is hangzana de maga nem ez...Maga nem farkas, és azt sem állítom, hogy birka ez által. Biztosan eltaposott másokat ön tudja mit cselekedett az életében, én is állítottam félre embereket a magam érdekében de nem kiáltom ki magam világ megváltó mássá és különítem el magam a társadalomtól. Mert nem vagyok "ez". Maga nem orákulum, és nem egy 250 éves bölcs. Csak egy fiatal nő aki megélt valamit ami mássá tette. Nem mindennapi dolgot ami elválasztja másoktól. Ami megváltoztatta a döntéseit és a gondolkodását. De kérem, hagyja ezt a szöveget. A munkám miatt nap mint nap találkozok ilyenekkel, csak azok idő közben önsajnálattá fordulnak. Hánynom kell tőle.-mondom megvallva neki ahogy szemeibe nézek..-És ez így is jó, mindig akkor kell meghalni mikor mi is tudjuk, hogy most már meghalhatunk.-dőlök hátra a széken és igazítom meg a zakómat újra majd egy pillanatra a színpad felé nézek ahol újabb dal csendül fel. Csak egy újabb háttérzaj. A figyelmem ismét Dashájé minden szempontból és kék szemeim kerek arcát vizsgálják, majd beszélő ajkait és kék szemein állnak meg az enyéim.-Igen szabad vagyok, mert merem azt állítani, hogy kiismerem saját magamat.-mondom ahogy szusszanok egyet. Muszáj ismernem magam hiszen akkor a mókuskerék szétesne a világom pedig szétborulna. Ez a valóság. Ahogy elmondja miért is van itt bólogatok párat megértve a dolgot majd a kérdésre elmosolyodom és le pillantok kezeimre.-Hmmm...ügyvéd vagyok. Cégvezető is lehettem volna Oroszországban de nem voltam hajlandó folytatni apám gyermeteg játékait. Saját célt, jövőt akartam. Nem pedig egy kiépített bársonylepedős utat. Őszintén megvallva nem találtam a helyemet odahaza. Így kerestem magamnak egyet és a világ másik végén kötöttem ki.-emelem meg kezeimet kicsit széttárva jelezve, hogy most itt vagyok.-Itt elismerik a munkámat olyan szinten ahogy el is vártam magamtól. Jó vagyok benne, és maximalista létemhez hűen gyűlölök veszíteni.-mondom ahogy elmosolyodom és rá nézek ismét.
Csendesen figyelem ahogy nevet és újra az italomba kortyolok türelmesen. Nem gondolnám, hogy azért nevet, hogy megalázzon. Inkább csak szórakozott. Lassan pislogok rá párat. Hallgatom ahogy végig vezeti a gondolat menetét és az arcomon nem tükröződik felháborodás, vagy bármi más érzelem. Csak tudomásul veszem a véleményét. Kicsit azt veszem ki belőle, hogy úgy gondolja sajnáltatom magam. Hm. Csak egy fiatal nő. Végig vezetem még egyszer fejben a mondatokat és én is hátra dőlök. - Egy percig se gondolja, hogy azt gondolom én egy sokat megélt mindentudó meg gyötört nő vagyok. Mindössze ahogy maga mondta, máshogy gondolkozok, mint másik. Ennyi az egész. Illetve ritkán használok kliséket, de amikor igen, akkor csak olyat, ami igaz. Hisz minden ilyen mondat mögött félig meglelhetjük az igazságot nem, de? -kérdem oldottabban és megiszom az utolsó korty italomat is. A poharat óvatosan teszem le az asztalra és végig siklik az ujjam a peremén. Lepillantok rá mikor érzékelem, hogy egy apró lepattant szilánk vágja meg az ujjam. Visszapillantok a szemeibe ahogy az ajkaim közé emelem az ujjam és nyalom le óvatosan a vércseppet. Egy másik kósza csepp véletlen mégis a poharam aljára cseppen. Mikor kimondja, hogy ügyvéd elmosolyodok a kezemet vissza téve az asztalra. Bejött a tippem. Tovább hallgatom ahogy az itt tartózkodásának okairól beszél és bólintok közben párszor. Hasonló történet. Tehát két ember, akik elmenekültek a sorsuk elől és egy New Yorki bárban húzzák meg magukat. Mint egy rossz filmben. – Orvosra és ügyvédre tippeltem. -mondom mosolyogva. - Elárulta a jelleme. – szusszanok egyet és lesütöm a szemeimet egy pár pillanatra majd újra rápillantok. - Szeretsz játszani és gyűlölsz veszíteni. Elmondhatjuk, hogy ez közös bennünk. Kíváncsi lennék milyen lenne, ha mi ketten játszanánk. -mondom és szándékosan kezdem tegezni. - Szerinted nyernél? -kérdem és a tekintetem érdeklődő, egyben talán cinkos. Mint mikor két rossz gyerek összebeszél. Nem hinném, hogy verseny lenne. Sokkal kényelmesebb lenne, ha ketten játszanánk a világ ellen. De arra még várni kell.
Mosolyogva figyelem és lassan vigyor csúszik az arcomra ahogy fogaim között beszívom a levegőt majd lepillantok magam elé.-Nem azt mondtam, hogy annak hiszem. Csak így állítja be saját magát. Aztán elmondja ugyan azt amit én mondtam az előbb. Bölcs szavakat könnyen lehet követni, ha újra elmondjuk őket.-mondom ahogy egyik kezemet megemelem és megtámasztom államat a kézfejemmel miközben figyelem.-Lehet más, lehet ragadozó vagy hívhatja magát annak aminek akarja. Valaki úgy is felfalja egyszer.-mondom lassan ahogy finom mosoly szalad az arcomra.-A mondatok mögött nem találunk igazságot.-mondom pár perc csönd után.-Az emberek profi hazudozók lennének ha nem lenne arcmimikájuk és bizonyos jelei annak ha hazudnak. A szavakban nincs semmi csak súly. Mi tesszük őket hazugsággá vagy igazsággá nem pedig maguktól válnak azzá. És ha ezt valaki tudja akkor az minden ügyvéd ezen a világon...-Figyelem kék szemeimmel és elmosolyodom a tippeken majd kihúzom magam és leengedem a kezeimet magam elé.-Milyen ügyes kis tippek.-felvonom a szemöldököm ahogy azt mondja a jellemem elárulja.-Való igaz, ha vigyorognék és tele lennék pozitív gondolatokkal nem néznének azonnal ügyvédnek...Vagy a szigor , esetleg a fegyelem az ami elszokott árulni de nem szoktam attól félni, hogy kitalálják a munkámat.-mondom csendesen ahogy a poharamra pillantok amiben van még egy korty. Megvágja magát amit nem értek hogyan is csinál így csak figyelem és egyik szemöldökömet felvonom.-Nem kér inkább egy zsebkendőt?-pislogok párat ahogy figyelem őt.-És esetleg még egy italt másik pohárból?-Mikor már állnék fel meg sem várva a válaszát megszólal és megállok a mozdulatban miközben nézem őt. Visszadőlök a székben és megemelve a poharam iszom meg a maradék korty italomat majd rá szegezem hideg kék szemeim.-Nőkkel nem szoktam játszani. Velük egészen mást csinálok. És ez nem lealacsonyítás egyszerűen úriember hagyja győzni a hölgyet. Én pedig úriember vagyok. Meg amilyen játékokat szoktam én megnyerni azokhoz nem sok nő ért.-mondom ahogy kicsit elhúzom a számat.-Remélem nem bántottam meg ezzel.
Alig észrevehetően nyelek egyet amikor elvigyorodik és hallom ahogy beszívja a levegőt. Izgalmas a mimikája és érdekesek a részletek. Minden egyes lélegzetvétel számít. Csak hallgatom ahogy a beszélgetésben fölém kerekedik és a tekintetemen látszódik, hogy akármennyire is szeretném titkolni, zavar. És pontosan tudom, hogy ezeknek a mondatoknak nincs más célja. Kihúzom magam és keresztbe teszem a lábam. A félhomály felerősíti éles arccsontomat és ahogy felkapcsolják a kisebb lámpákat minden asztaltán, a szemeim szinte világítanak, bár a fény meleg sárga, a hideg kék nem veszít erejéből. – Erre már gondoltam én is… hogy lesz valaki. De mindig is azt reméltem, egy olyan ember lesz az, akinek örömmel tudom oda adni magam. Hiszen mindenki méltósággal akar elvérezni. Én pedig cseppet se lennék boldog, ha valaki olyan ragadna el, aki nem érdemel meg. -mondom és a mondandóm végére elmosolyodok és figyelem az arcát. Hátra simítom a hajam a vállam mögé és kirajzolódik a nyakam és a kulcscsontom. – Ameddig nem jön el ennek az ideje, addig én szórakoztatom saját magam. -mondom könnyed hangon és hátra dőlök kissé. Hallgatom az elmélkedését a hazugság és igazság miben létéről és a kezeit figyelem ahogy pohár után nyúl. Finom ujjak, ápolt körmök. – Úgy gondolom az igazságról két opció létezik. Igazság csak egy van, a többi pedig kétségbeesett kerülése ennek. Vagy milliónyi igazság létezik és mindenki maga választja ki a számára szimpatikus látásmódot hozzá. -fejtem ki röviden az elméletére válaszolva. - S szavaink nem változtatnak ezen az égvilágon semmit. -figyelem a reakcióit és végig simítok az apró seben az ujjamon. - Nos nem mondanám, hogy a szigor és fegyelem árulta el, mindössze az elegancia és az intelligencia ötvöződése. A szigorú oldalát még nem ismerem, illetve nem gondolnám, hogy kifejezetten fegyelmezi magát, nincs rá oka. -mondom mosolyogva és figyelem ahogy a megissza az utolsó kortyot is. Hallgatom a szavait és nézem ahogy a mondat végén elhúzza a száját pimaszul. - Ahonnan én jövök ott az úriemberek nem nyerni hagyják a nőket, hanem méltósággal viselik amennyiben alul maradnak velük szemben. -mondom nyugodt hangon, de a tekintetem hidegebb, mint eddig. Farkasszemet nézünk egymással és sokáig nem pislogok. – Kíváncsi vagyok milyen játékokat nyer, amikhez nők nem értenek. -jelentem ki és nem kérdezem. Kissé összevonom a szemöldököm, de nem vagyok megsértve. Közben a tekintetem egy pillanatra az ablakok felé vándorol. A hó hatalmas pelyhekben hullik, már is mindent belepett. Egyre többen mennek haza, félve, hogy az utak járhatóak-e még. Szinte egy-két ember marad csak rajtunk kívül én pedig libabőrös leszek a sok ajtó nyitástól beáramló hideg levegőtől. A szellő Mikhal felé sodorja édes, gyümölcsös parfümöm illatát.
Halkan nevetek a kijelentő mondatra és lassan felállok.-Gondolkozzon kisasszony vajon egy ügyvéd milyen harcokat nyerhet? Addig elmegyek hozok italt még. Önnek meg egy jobb poharat is.-pillantok kék szemeimmel az övéibe majd felveszem a poharakat és lassan a pulthoz vissza sétálok. Kérek ugyan abból az italokból még egyet majd fizetés után felkarolva a poharakat sétálok vissza és teszem le elé a kért ital második adagját én pedig leülök vele szembe a sajátommal. Megint megigazítom a zakómat, hogy egy pillanatra se legyen semmi sem elmozdulva rajtam. Fekete tincsemet lassan oldalra söpröm biztos helyére terelve majd bele kortyolok poharam tartalmába ahogy megemelem újabb üdvözlés képen amiért megismertük egymást.-Ahonnan meg én jövök dívákat nevelnek nem pedig harcos nőket. És őszintén megvallva egy nő kezében az ész és a szavak a legnagyobb fegyver nem pedig a páncél és a kard ahogy a régi idők hagyták. Soha nem szerettem az anyámat, ahogy ő sem engem de voltak helyzetek mikor képtelen voltam ellenállni saját döntéseim jogának és rá hallgatnom. Nem szerettem őt de tiszteltem mert okos asszony volt. A teste és az esze szép volt...a szíve pedig egy rohadt alma.-gondolok vissza anyámra. Fekete haja már őszbe borult, de tőle örökölt kék szemei mai napig is talán úgy csillognak, hogy Moszkva minden csodás meleg terét azonnal jéggé fagyasztaná.-De az alma nem esik messze a fájától.-mondom ahogy révedezésemből ismét felé nézek és szélesen elmosolyodom felé.-Magamat valóban nem fegyelmezem. Másokat annál inkább. Tudja...ha az embernek esetleg van valami állata esetleg kutyája vagy ilyesmi...megismer nem kevés testbeszédet. Megtanulja az állat segítségével alkalmazni...és később ez a tanult testbeszéd az emberek felett is alkalmazható. Ezért veszélyesek a magányos vadak, vagy emberek. Senki nem tudja hogyan is kell kezelni őket és milyen reakciókat adnak válaszul..-mondom csendesen ahogy végig a szemeibe nézek és nem töröm meg a farkasszemet vele.-Dasha...-nevetek csendesen.-Mindig mindenki hazudik. Ez egy alap szabály...soha ne mondj igazat. Mindig hazudni fognak akár idegen akár barát. Mert a hazugság megnyugtató és meleg. Az igazság zord és hideg...Az igazságszolgáltatás pedig ezért kegyetlen.-szusszanok ahogy bele kortyolok az italomba ismét.-Az áldozat nem mindig dönthet erről a sorsáról, hogy kinek lesz az elesége...legfeljebb ha ő lesz a ragadozó.-dőlök hátra a széken és kezeimet a karfán pihentetem ahogy továbbra is finom, rejtélyes mosollyal az arcomon legeltetem rajta a szemeim.-Szóval vigyázzon magára és ne bízzon senkibe.-kacsintok rá és elvigyorodom kissé.
Felvonom a szemöldököm a mondatain és inkább nem reagálok rá. Kissé megmozgatom a csuklóimat és a lábamat keresztbe téve dőlök hátra a kényelmes széken. Kicsit talán sajnálom, hogy ő nem tud velem inni. Kíváncsi lennék milyen amikor kicsit jobban elengedi magát. Kitudja, van-e olyan egyáltalán. Megköszönöm az italt és megemelem kissé a poharam akárcsak ő és bele kortyolok. Meglep, hogy az alkohol még ilyen fáradtan sincs rám hatással. Figyelem ahogy kényesen ügyel minden részletre, ami magát illeti és újra kortyolok őt figyelve. Az én részleteimet is elemzi. Hallgatom a szavait és tudom miről beszél. – Engem is dívának neveltek. De az okos szülők okos dívákat nevelnek, ám ők úgy gondolják, a nő fegyvere a teste is, így kínosan ügyelnek rá, hogy a lányok tökéletes formában legyenek kisgyermek koruktól fogva. -mondom és engem is a hatalmába kerít kissé a nosztalgia - Csodálom a nőket, akiknek az összes adottságuk meg van ahhoz, hogy uralkodjanak. - mondom és újra a számhoz emelem a poharamat, de most nem iszok belőle. – Talán, ha tovább maradok az apám biztonságot nyújtó erődjében, mostanra már én is tökéletes szintre lennék fejlesztve. De mindig makacs voltam és kíváncsi- mosolyodok el és eszembe jut mennyire vágytam a világ másik felére otthonról. – Az én anyám is okos asszony volt. De féltékeny. A féltékenység pedig megbénítja az értelmet. -teszem hozzá és most iszok. Talán az alkohol az oka, most kezd el hatni, vagy a kellemes társalgás, de nem érzem annyira hidegnek a testem. A mellkasom kellemesen bizsereg és az itallal játszok a poharat mozgatva miközben a szemeibe nézek. - Mégsem a kutyákat vadásszuk, hanem a vadakat. Ők halnak meg. -mondom röviden és szórakozottan figyelem a rejtélyes tekintet. - Annyi idő után felüdülés ha az ember olyasvalakivel találkozik aki óvakodik megmutatni önmagát, illetve nehezebb kiismerni mint másokat. -mondom ahogy a már szinte teljesen üres helyen pillantok végig öntudatlanul harapok kissé az alsó ajkamba. – Köszönöm a tanácsot Mikhal, de egy ideje nem szeretek vigyázni magamra. Belefáradtam, hogy a biztonságban ücsörögjek egyedül unatkozva. – mondom és megiszom az utolsó kortyot. – Hiszen, ha vigyáznék magamra, most nem ülnék itt magával a második pohár martinimet fogyasztva. -mondom és leteszem a poharat. Viszonzom a kacsintást és felállok. Megigazítom a felsőmet és magamra veszem a székem támlájáról a fekete garbómat. – Azt hiszem jobb, ha elindulunk, mielőtt a hó teljesen megbénítja az utakat. - Megfordulok és kipillantok az ablakon, de a hó annyira szakad, mint oda haza szokott. Talán már nem is jutunk el odáig. Hátra pillantok rá a vállam felett és várom a reakcióját. Vajon van még terve mára..?
Érdekesnek találom szavait és sok mindent elárul nekem ahogy én is neki. Furcsa mód végig mosolygok azokon amiket mond. A tartása hidegséget árul elém de belül sokkal inkább egy vadság tombol amit könnyedén árulnak el szavai. Valami belül mardossa és tépi arra sarkalva őt, hogy kiszabaduljon abból amiben él. A doboz nevelés mindig is divat volt az orosz családoknál. Sok velem korú gyermeknél láttam ugyan azt a tapintatosságot és illedelmet mint nálam. Sejtem, hogy ő se tudja milyen az anyai szeretett és az apai dicséret. Sejtem, hogy ő is saját magáért él mint bármi vagy bárki másért. De mégis a nevelés az nevelés és mély hegekkel de belénk verték ezeket a dolgokat. Szórakoztatónak találom amikor olyas valakivel beszélek aki érti nyelvemet és annak valódi mélységét. Európa és itt a nyugat USA-ban senki nem sejti, hogy keleten milyen világ zajlik igazából. Hogy Oroszország milyen titkokat is rejt magában és milyen embereket nevel majd küld a világba. De talán ezért is szeretem azt aki vagyok. Amivé váltam és válni akartam. Mélyet szusszanok és lenézek a kezeimre.-Valóban nem kutyákra vadászunk. A kutya hűséges és inkább le teszi a lábunk elé az elejtett vadat. Eldobja szabadságát, hogy valakinek boldogságot szerezhessen. Szolgának is nevezhetjük. Bár a mai világban ezen sokan megsértődnének hiszen a kutya a "legjobb barátunk".-nézek fel de inkább gondolkodva pillantok az ablak felé.-Ezért is szeretem a vadakat. Lenézik őket és vadászni kezdik anélkül, hogy ismerni próbálnák. Sokkal több van bennük mint amit bárki is láthat. Vess egy éhes farkas elé egy asszonyt...nem biztos, hogy azonnal megeszi. Esetleg hagyj az erdőben egy csecsemőt. A rá találó vad nem biztos, hogy megöli ahogy a saját anyja erre a sorsra küldi. Sokkal több van a vadakban mint bennünk. Tisztelem őket ezért. És ezért tisztelem a vad embert is. Hiszen sokkal többet tud mint te vagy én. Mert ő más durvaságban nőt fel. Biztos vagyok benne, hogy mi is megkaptuk a magunk részéről kapott kegytelenséget...de ismerek egy embert akinek a kín volt az anyja és a megvetés az apja.-emelem meg poharamat majd bele kortyolok az italomba.-Szóval ne gondolja azt, hogy csak úgy le tud vadászni egy vadat.-mosolyodom el szemeibe nézve.-Oh köszönöm a bókot. Magát is érdekes megismerni és beszélni önnel. Ritka az ilyesmi.-teszem le immáron üres poharamat az asztalra.-Pedig a pajzs az hasznos fegyver. A védelem pedig egy nagyon kedves barátom.-jegyzem meg ahogy az üres poharamat figyelem miután vissza dőlök a székbe. Ahogy feláll és öltözködni kezd az ablak felé nézek.-Nem gondolom, hogy mi ma már haza jutunk. Orosz télben nőt fel ön is gondolom, inkább javaslok egy hotelt ahol külön szobákban meghúzhatjuk magunkat és holnap reggel haza viszem kegyedet.-állok fel lassan és fel veszem a szövet kabátot magamra.-Nos mit szól hozzá?-kérdezem ahogy felvonom a szemöldököm és rá szegezem kék szemeimet.
Ahogy figyelem a havat karba teszem a kezem a és a felkaromra simítok a garbón keresztül. Legszívesebben csak kifeküdnék a hóba és hagynám, hogy kicsit betemessen. Olyan lenne, mintha eltemetnének, csak fájdalmasan lassabb. Én nem a földbe akarok visszatérni ha meghaltam. Nem nem. Én a hóból és fagyból születtem és oda is akarok vissza kerülni. Megfagynék és konzerválódnék. Örökre megtartanám ezt a testet magamnak. Halkan sóhajtok és amilyen gyorsan jött a gondolatmenet, olyan gyorsan el is tűnik. Hátra fordulok felé teljes testemmel és oldalra billentem a fejem. Igaza van. Innen ma már nem jutunk haza. Kihangsúlyozta a külön szobát, nehogy félre értsem az ajánlatát. Elfolytok egy halvány mosolyt és a kabátomat is felveszem lassan. – Jó ötletnek tűnik. Remélem akad a közelben hotel, különben odakint alszunk. -mondom halkan nevetve és mégis vissza kanyarodok az előbbi gondolataimhoz miközben felveszem a táskámat és elindulok a kijárat felé határozott de kecses léptekkel. Ahogy kiérek az ajtón a hatalmas fehérség fogad és a hajam pillanatok alatt szintén fehér lesz. Hatalmas pelyhekben hullik és ropog a friss hó a csizmám alatt. Varázslatos. Lehunyom egy pillanatra a szemeimet és élvezem a fagyos szellőt, majd körbe pillantok a parkolón. Könnyű felismerni az autót, már csak ez az egy áll a vendégeknek fenntartott parkolóban. Az anyósülés felöli ajtóhoz sétálok és megvárom, hogy kinyissa nekem. Beülve dőlök hátra kényelmesen és kapcsolom be az övem. Amint ő is beszállt, rá pillantok és elmosolyodok. – Remélem azért nem elrabolni készül. -mondom és ebben a mondatban rengeteg dolog benne van.- Nem mondanám magam kifejezetten jó túsznak vagy ilyesmi. Nem járna jól velem. -mondom és vissza pillantok az útra. Minden nap valahogy saját magam juttatom eszembe. Minden nap. Talán ez is csak a védekező mechanizmus része lenne. De most nem akarok erre figyelni, hiszen most jó. Minden bizonytalanság ellenére talán biztonságban érzem magam mellette. Ez elég nevetségesen hangzik, de így van. Illetve… tetszik, hogy érti a szavaimat. Én pedig értem a tekintetét. Emberfeletti dolgok ezek, amikre mindenki vágyik. Én arra vágyok,hogy ha csak rövid időre is de megérintsen. Távol áll tőlem, hogy úrinő létemre ezen törjem a fejem, hiszen még csak pár órája ismerjük egymást. De szeretnék hozzá érni a bőréhez és megtapasztalni milyen. Semmi több. Az érintés ezerszer több információt árul el, mint a szavak. Engem pedig nem egyszerű lenyűgözni de...
Lassan lépkedek utána majd becsukom magam mögött az italozó ajtaját miután fizettem. Kezeimet kabátom zsebébe csúsztatom és lassan megyek az autóm felé. Az ablakok szélén a hó kezd már megtapadni de tudom, hogy az autóm a legnagyobb hideget is kibírja. Szusszanva pillantok a lámpák fénye felé ahol a hó száll erőteljesen elfedve a világot fehérségében. Lassan kinyitom neki az ajtót és be is csukom ahogy beszáll. Lassan belük a kormányhoz és beindítom az autót ami finoman sír fel alattam. Bekötöm magamat a mondatára rá pillantok kék szemeimmel.-Ha el akarnám rabolni nem így kezdtem volna.-mosolyodom el haloványan majd kitolatok a parkolóból és az útra koncentrálva indulok el egy közeli ismert hotelhez. Mivel egy párszor magam is jártam marra könnyedén fogok mindkettőnknek szobát szerzeni. Nem sietek, igyekszem minél óvatosabban vezetni, hiszen akármilyen gyönyörű a hó veszélyes. -Nem sokára oda érünk, kellemes hely szerintem egy éjszakára megfelelő.-jegyzem meg ahogy az utat figyelem kék szemeimmel. Talán úgy negyed óra vezetés után leparkolok a hotel parkolójában és kiszállok majd kinyitom előtte az ajtót és ahogy ő is kiszáll karomat nyújtom, hogy belém tudjon kapaszkodni és nehogy elessen a hó miatt. Ahogy a hotel bejáratához érünk előre engedem majd leveszem a kalapom és lassan a pulthoz sétálok vele. A recepciós mosolyogva néz ránk felismerve engem én pedig kérek végül két szobát és bankkártyás fizetés után kiadnak két kulcsot egymás melletti szobákhoz. Át veszem őket majd az egyiket neki nyújtom ahogy felé fordulok.-Ha esetleg valamit szeretne csak kérje majd a számlámra rá írják.-mondom ahogy a lifthez sétálok vele és megnyomva a gombot nyílik ki az ajtó és lépek be vele. Kabát zsebeimbe süllyesztem a kezeimet és ahogy becsukódik az ajtó az üveg felé pillantok ami a liftben van majd vissza az ajtóra. Talán megérinthetném egy pillanat erejéig. Talán díjazná, talán ellökne. Nem tudom, de nem teszek semmit csak az emeleteket számolom majd ahogy cseng nekünk a lift a szokásos szoba felé veszem irányom ahol én szoktam olykor megpihenni ha nem tudok haza menni. A mellettem lévő szobát kapta Dasha, és ott állok meg vele szembe fordulva finom mosollyal.-Lepihenne vagy szeretne még esetleg beszélgetni kegyed?-kérdezem ahogy szemeibe nézek és várom a választ ahogy figyelem.
Ahogy belépünk a hotelbe otthonosan mozog. Vajon gyakran száll meg itt? A recepciós felismeri és mosolyog rá. Inkább rá, mint ránk. Körbe pillantok amíg kéri a szobákat nekünk. Kellemes, nem túl nagy hely, mégis azért elegáns. Amint fizet a kulcsot nyújtja és hallgatom a szavait. Kedves. Úriember. Hálásan elmosolyodok, de mosolyomból látni, mennyire elfáradtam. – Köszönöm. ÉS azt is, hogy ilyen praktikus megoldást tudott találni ebben az időben. -mondom és figyelem a szemet miközben elveszem a kulcsot a hideg ujjaim az övéhez érnek egy másodpercre talán. Az ő bőre kevésbé hideg. Kellemes. A kabátom zsebébe csúsztatom a kulcsot és követem őt a liftig. Nincs szükségem semmi másra, csak egy kis pihenésre. Napok óta alig alszok a próbák miatt. Követem a liftbe és hagyom, hogy megnyomja a gombot, én pedig az oldalának dőlve kissé lehunyom a szemem egy pár pillanatra. Mélyen belélegzem a kellemes parfüm illatot, ami az apró zárt helyen érződik. Csak akkor nyílik ki a szemem, mikor a lift megáll és miközben kilépünk, kigombolom a kabátomat. A hajamat továbbra sem simítom ki a kabát alól, szeretem így. Megállunk az én ajtóm előtt én pedig előveszem a kulcsot. Az ajtók közt alig 3 méter lehet. Hallgatom a szavait és figyelem a szemeit. – Jó éjt, Mister Zharkov. -mondom kedves, hálás hangon és mosolygok rá. Beszélgetnék, de pocsék partnere lennék. Mindenesetre reggel találkozunk, és újra önmagam leszek. Amint elköszön ő is, kinyitom a szobámat és belépve teszem le a táskám egy székre. Hezitálok egy kicsit bezárjam-e az ajtót. De a józan ész dönt, és ráfordítom a kulcsot. Sietve veszem le a kabátot és a garbót, majd a hajamat laza kontyba kötve szinte azonnal a fürdő felé veszem az irányt, hogy egy forró zuhanyt vehessek. Remélem nem okoztam neki csalódást. Nem tűnt kiábrándultnak. Halkan sóhajtok jólesőn a forró víz miatt. Találok viszonylag jó illatú tusfürdőt is. Remek. Elégedetten lépek ki a fürdőből egy bő fél óra után és pizsama hiányában meztelen bújok az ágyba a már sötét szobába. Egy ideig figyelem a velem szemben lévő falat és azon gondolkozom, ő min gondolkozik. De hamar elnyom az álom, és már nincs időm az újabb eszme futtatásokra.
Nézem őt az ajtóban és ahogy elbúcsúzik kedvesen rá mosolygok.-Jó éjt. Miss. Voronin.-köszönök el majd figyelem ahogy elnyeli a szoba. A sajátomhoz megyek és benyitva megyek a szokásos út irányba. Lassan leveszem a cipőm kabátomat rendezetten vállfára teszem és felakasztom. Mélyet szusszanok majd beljebb lépkedve a hálóba kilazítom a nyakkendőmet, kigombolom az arany gombokat majd lassan leveszem a zakót és a széktámlájára teszem lesimítva minden szöszt a ruhadarabról. A gombokat az asztalra teszem majd a nyakkendőt kiengedve teszem a zakómra. Az inget lassan kigombolom magamon és megdolgozott elegáns testalkatom finoman megmutatkozik az ablak fényében ahogy ki pillantok a világra. Figyelem New York fényeit egy darabig majd a fürdőbe megyek és lassan a csaphoz hajolva hajamat hideg vízzel kicsit át mosom majd arcomat és nyakamat. A tükörben magamra nézek majd lassan lehunyom a szemeim. Finom mosoly szalad az arcomra majd lassan vissza sétálok a hálóba és leveszem a nadrágomat majd a zoknimat. Csak az alsónadrág marad rajtam. Az ágyhoz sétálva lassan befekszem és hátamra fordulva kezeimet a tarkómra teszem és egy kicsit hagyom elmémet elkalandozni. Vajon a másik szobában mennyire gondolkoznak? Lehunyom a szemeim és elképzelem, hogy finom homlokcsókkal ajándékozom meg Dashát, szép álmokat kívánva neki utoljára. Lassan oldalamra fordulok és az álom elnyom végül.
Kezdőlap
